Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 3.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

[402A legenda vége. – Ráth Mórról. Ritkán adatik meg, hogy egy családból, egy időben három kiváló adottságokkal és tiszta elhivatottsággal munkálkodó férfiú nevét őrizze meg az utókor. A Csongrád-megyei Ráth família ezen kivételek közé tartozik.

„… Lipcséből hazaérkezvén, addig is, míg boltomat – júliusban – megkaphatnám, a vastuskó 1ső emeletében bureaut nyitottam, és hogy lakásom még mindig a Weiss házban van.”[1]

Ez az iroda tulajdonképpen a működést megelőző szervezést szolgálta. Könyvrendeléseket is már ekkor elfogad, és igyekszik kapcsolatokat keresni a magyar vidéki értelmiséggel, mint jövendő vásárlókkal. Az egyik fontos szempont, amivel igyekszik meg-nyerni a támogatásukat:

„… ne engedje, – írja ugyanekkor Szilágyinak –, hogy körében a németeket, kik így is eléggé meghíztak már, még jobban gyarapítsák…”[2]

Ugyanakkor maga fontosnak tartja éppen a német szervezetekkel és könyvkereskedőkkel a kapcsolatok kiépítését. Láttuk, Lipcsében járt elsősorban, majd a Börsenblattban felhívásokat tett közzé, bejelentve könyvkereskedése megnyitását.[3] Ugyanekkor a tiltott művek behozatalának még a gyanúját is igyekszik elhárítani. Az említett hirdetésben ismételten kéri a kiadókat,

[403„hogy oly műveket, melyeknek forgalomba hozatala nálunk tiltva van, ne küldjenek, a kéretlen küldeményeknél pedig figyelemmel legyenek arra, hogy a „megrendelésre” jelző ne használtassék mert az ilyen kéretlen könyvek beküldése által csak érzékeny kellemetlenségeket okozhatnak”[4]

Hozzátehetjük, tudjuk, mely „kellemetlenségekről” van szó. Egy esztendővel később, tovább építve a lipcsei kapcsolatokat, az itthon felhasználandó plakátokat is innen rendeli . A későbbiekben ez a biztos üzleti kapcsolat lehet a záloga annak is, hogy olyan műveket tud behozni az országba, amelyeket a hazai cenzúra, a külföldi partnerek megértő segítése nélkül, azonnal elkobozna. A két legismertebb példa, Széchenyi Ein Blickjének szakácskönyvként való álcázása, vagy Horváth Mihály Magyar függetlenségi harc genfi kiadásának, mint katonai erkölcstani tankönyvnek a terjesztése. Természetesen csak szűk és megbízható baráti körben. Merészségének és tettre készségének „gyümölcseit” ez a baráti kör minden tekintetben élvezte. Ráth Mór könyvkereskedése biztos szellemi és politikai menedékké vált az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. Nem is bolt volt ez igazán, hanem irodalmi, politikai szalon, ahol a középpontban maga Deák foglalt helyet. Körülötte pártjának legjobbjai, Eötvös, Csengery, Beöthy László és ahogy a kortársak ekkor még apró termete miatt nevezték, a „kis” Gyulai, vagy az ekkor még Nagykőrösön tanító Szilágyi Sándor. Hamarosan kézenfekvőnek látszott, hogy a csoport irodalmi munkásságának gondozását is Ráthra bízza. Egyfelől a közelmúlt nagyjainak összegyűjtött írásainak közreadását tartották fontosnak. Kemény és Vörösmarty munkáit Gyulai bevezető tanulmányai kisérték. Másfelől saját újabb műveiket is rábízták. Az irodalom úgy tartja, hogy körülbelül tíz esztendő telik el az alapítás óta, amikor Ráth könyv-kiadásba kezd. Valójában ennek pontos dátumát ma csak körvonalakban látjuk, azonban mindenképpen ennek már korábban el kellett kezdődnie.

Ráth egyik első kiadványai közé tartozik Nagy Iván Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal. A húsz kötetből álló munka megjelenésének kezdő éve 1857. 1864-ből ismerjük Ráth levelét Nagy Ivánhoz, amelyben kéri a munka lerövidítését. Úgy tűnik elsősorban anyagi okokból „ … a valóságos szomorú fátum – írja Ráth –, hogy a leghívebb előfizetők is amikor családjuk betűjét elérték, elmaradnak.”[5] A mindössze 300 vevő, kevés és csak ráfizetést jelent: „… egy ezres veszteség is nem mulatságos dolog”. Mindezek ellenére 1866 novemberében egy pótkötet kiadásáról tárgyal, amely „Pótlék” címmel, 1868-ban jelent meg.

A másik munka Gyulai Vörösmarty életrajza, amely 1866-ban jelent meg. Gyulai és Ráth levelezéséből tudjuk, hogy a tanulmány nagyon lassan és nehézkesen készült el. 1864 augusztusában Gyulai az első kötet első ívét ígéri Ráthnak, azonban ehhez is tíz nap haladékot kér. Mint írja:

„Én most úgy dolgozom ebben a melegben, mint egy napszámos s ha vissza jőve azért mert 15-re nem vagyok készen egy új spectakulumot csap s bekötteti az első kötetet az életrajz nélkül isten engem úgy segéljen, lecsapom tollamat egy betűt se írok, hanem kinyilatkoztatom a közönségnek, hogy egy cseléd iránt is több méltánylattal viseltetnek, mint egy író iránt, ki becsületből vállalt magára oly munkát, melyből se posztó, se pénz s melynek csak életrajzi részét megírni most nem vállalná el 300 forintért sem.”

A haragos kifakadást ekkor még szelídebb szavak zárják:

„Az ég áldja! Legyen egészséges tisztuljon ki epéjéből és legyen irántam méltányosb. Kínlódó barátja Gyulai Pál.”[6]

[404Gyulai párhuzamosan dolgozhatott az egyes köteteken, mert ugyanebben a levélben megemlíti, hogy a második kötet

„… talán már készen lesz ezen a héten. Két ívet már revideáltam, eddig ki is nyomták. A harmadikat még nem küldötték el…”

Az életrajz írásában azonban némi fennakadások léphettek fel, mert 1865 májusában Gyulai még arról tudósít, hogy a kész életrajzot csak Deák jóváhagyása után adja át Ráthnak. Deák úgy látszik, nem csak mint a Vörösmarty árvák gyámja viselte szívén a kiadást, de tartalmi szempontból is. Gyulai felolvassa neki a kéziratot, és ez újabb időcsúszást jelent, hiszen Deák ideje meglehetősen véges. Deák erőteljes felszólítása is közrejátszhatott, hogy Gyulai végre befejezze az életrajz írását. Ezek szerint januárban szólította fel őt Deák, hogy legkésőbb áprilisig készüljön el. A kézirat meglehetősen terjedelmes és ugyancsak Deák instruciói szerint Gyulai kénytelen a 90 lapnyi, 9 íves szöveget úgy rövidíteni, hogy az még beleférjen a már kinyomott kötet elejére. A végső ítéletet is Deák szava dönti el, Gyulai meglehetősen rezignáltan várja a döntést.

„Nem tudom, megadja-e ő, beleegyezik-e ön vagy szemétre dobják az én egész munkámat. Nekem mindegy, cselekedjenek belátásuk szerint, én elvégzem a hátralévő részt, mely már könnyebb rész s ha tűzbe dobják sem búsulok érte. Az egész munka nekem egy kellemetlen emlék.”

Újabb halasztást kér, személyes gondjaira hivatkozva, amelyek elsősorban anyagi természetűek.

„… ha ön nem ismerné anyagi helyzetemet, mely nem engedi, hogy a Koszorútól járó csekély díjamról csak egy pár hónapra is lemondjak,…”

Egyéb családi bajok, feleség, gyerekek betegségei is mind-mind hátráltatják. A nézeteltérés fő oka, hogy Ráth a hirdetményeiben vállalt határidőre nem tudja kihozni a munkát, és az ebből adódó veszteséget Gyulaira akarja hárítani.[7] Steinhofer közli levélkéit, amelyekben félig tréfásan, nagy szavakkal „bombázza” Gyulait, nem sok eredménnyel.[8] Feltehetően Deák lépett közbe személyesen és simította el a háborúskodást. A fent idézett levél még a következő sorokkal zárul:

„Az ég áldja édes Móricz s fogadja el tanulságkép azt a tanácsomat, hogy velem soha se lépjen semmi nemű irodalmi összeköttetésbe. Így legalább jó barátok maradhatunk…”

Alig telik el nyolc esztendő és mindketten az intést feledve, közös munkálkodásra vállalkoznak. Azonban ekkor már nincs ott Deák, hogy csatáikban igazságot tegyen.

1866-ban – most már elmondhatjuk – a rendszeres kiadói működésének megindulásakor Ráthnak tőkére volt szüksége és ezért társult Tettey Nándorral. Feltehetően ez csak az üzleti tevékenységre volt hatással, a kiadói programra már nem. 1871-ben Zilahy Károly váltja fel Tetteyt üzlettársként. Mindössze két évig dolgoztak együtt, de 1873-ban már Zilahy kilép a cégből és ettől kezdve Ráth önállóan működik. Ennek a későbbiekben nem mindenkor szerencsések a következményei, mert az összes terhet neki kell viselnie, akkor is, amikor azok az erejét meghaladják.

[405Az 1860-as évek második fele Ráth Mór pályának felívelő szakaszát jelenti. Csengery is rábízza a még 1855-ben újraindított Budapesti Szemlét. Közös megállapodásuk szövegét 1866. nov. 31. keltezéssel ismerjük. E szerint Ráth a Szemlét a következő feltételekkel vállalta:

„Ezen 1867-iki folyam 80 ívből álland és az 1867 év folyamában egészen meg fog jelenni.

Az összes szellemi kiállítás, szerkesztés, correktura, kézirat-szerzés és azok fizetéseinek gondjai ezentúl és Ön által fognak viseltetni, melyeknek fedezésére két ezer ( 2000) o.é. forint tiszteletdíjat fizetek önnek, oly formán, hogy ezen két ezer forint egyik részletét azon hat száz forint fogja képezni, melyeket a m.T. Akadémia a B.Pesti Szemle 60 példányainak megvételére kitűzött. A többi egy ezer négy száz forintot holnapos részletekben minden hó elején fogom az 1867 év folyamában kifizetni, vagy pedig az önhöz egyenesen beküldendő előfizetési összegek által fedezni.

Az anyagi kiállítás minden terhei engem illetnek, mind következtében engem illetnek a Szemle 1867 évi folyamainak minden nyomtatott példánya az én sajátommá lesz, húsz példány kivételével, melyeket tisztelet példányokként önnek át fogok engedni.”[9]

Az egy esztendővel későbbi szerződés lényegét tekintve megegyezik az előző évivel. A különbség csupán Gyulai segédszerkesztőként való szerepeltetésében nyilvánul meg. Csengery instrukciói szerint Gyulaira hárulnak az elszámolási kérdések és a lap pénzügyeinek kezelése. Ráth neki tartozik a fizetési kötelezettségeinek eleget tenni. Tudjuk, hogy Csengery segédszerkesztője segítsége ellenére sem vállalta tovább a Budapesti Szemle szerkesztését és így a folyóirat megszűnt. Amikor 1873-ban akadémiai támogatással újraindul, természetesnek látszik, hogy az egykori famulus vegye át a szerkesztői tisztet, a kiadó pedig továbbra is Ráth legyen. Ekkor még a régi barátság köztük elevennek látszik, Ráth Gyulainak panaszolja el a gondjait és kétségeit, máskor meghívja a megözvegyült, beteg fiával bajlódó barátját Alt-Aussee-be, ahol maga is nyarait tölti és „… ahol van elég üres szoba…”[10] Az 1870-es évek eleje Ráth Mór pályájának csúcsa. 1867 számára is meghozta a nagy lehetőségek és a nagy kihívások egész sorát. Megkapta az új népiskolai tankönyvek feletti jogokat, nevezetesen ezek tartalmi és közreadási kérdéseibe is beleszólhatott, és megkapta az ezekre vonatkozó főbizományosi posztot is. Így alakult saját iskolai használatra szánt sorozata is, a „Ráth Mór jutányos, iskolai és részben népies kiadásai”. Mindez azt is jelentette, hogy belefolyhatott a mindenkor legjövedelmezőbb könyvkiadási üzletágba, a tankönyvkiadásba. De ugyancsak rá bízták katonai tankönyvek megteremtését és közreadását az új hadsereg számára. Megkapta az új hivatalos törvények kiadásának jogát, az egyes részletes törvényeken túl természetesen ez a törvénytárak folyamatos kiadásának lehetőségét is biztosította.

A fenti tevékenységek biztos anyagi alapokat is jelentettek és lehetővé tették azokat a magas honoráriumokat, ingyenes, jótékonysági könyvakciókat, amelyek személyét a kortársak szemében legendás alakká növelték. Mindehhez pompás irodalomismeret és esztétikai érzék párosult. Egymás után aratta a babérokat a különböző nemzetközi és hazai kiállításokon. Az elragadtatott kortársi emlékezések közül hadd idézzük Szinnyei Józsefét:

„Ráth kiadói tevékenysége éveken át páratlan volt kiadványainak mind száma, mind értéke túlhaladta a legtöbb magyar könyvkiadóét s különösen a magyar classikus írók kiadásával elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar irodalom körül. Az írói tiszteletdíjat oly fokra emelte, hogy egy magyar könyvkiadó sem volt képes vele versenyezni; kiadványainak külső kiállítására is a legnagyobb gondot fordította.[406 Az 1873. bécsi világkiállításon az ő áldozatkészsége révén volt a magyar irodalom fényesen képviselve …”[11]

A Kisfaludy társaságtól megszerezte a Shakespeare kiadások jogát, amelyeket azután elsősorban Csiky Gergely és Szász Károly gondozásában pompás kiállításban adott közre. De gondoskodott arról is, hogy ezek olcsóbb, „népies” formában is a szélesebb olvasóközönség számára is elérhetővé váljanak. Általában elmondhatjuk, hogy Ráth az elsők között élt azzal a lehetőséggel, hogy az egyszer kiszedett matricák eltevésével újabb és újabb formák és keretek között jelentessen meg egy-egy művet. Ezeket azután akár sorozatokba is lehetett illeszteni, mint Ráth tette az általa „Családi könyvtár”-nak nevezett vállalkozásánál.

Ráthról el szokás mondani, hogy a magyar irodalom legnagyobb klasszikusainak kiadója és patrónusa volt. Kivált Arany János műveinek gondozása terén ért el nagy sikereket. Az Arany kiadások és jogok megszerzésének történetéről maga így vall Szilágyi Sándornak:

„1864 januárban vettem meg tőle „Buda halála” 2000 példányra kiterjedő kiadását 300 cs. K. aranyért. Ez volt a legnagyobb honorárium, mit író nálunk valaha kapott – természetesen a munka csekély terjedelme és a meghatározott számú példányhoz mérve.

1866-ban vettem meg 5000 forintért az „Összes költeményei” első kiadását, 8 évre, mi az által volt elérhető, mert a különböző kiadókkal kötött szerződésekben kikötötte a jogot, hogy az illető munkát egy teljes kiadásba felvehesse, ezen kiadványnak tehát igen csekély kelete volt, … Heckenast a kisebb költeményeket, Toldit, Toldi estéjét Emich, a Murány ostromát Müller, a Nagyidai cigányokat s.at. folyton árulták.

Ezen összes kiadást az Akadémia nagy díjjal jutalmazta. 1879-ben a Toldi szerelmének 2-ik kiadását 400 aranyért vettem meg, 3000 példányban való nyomtatási joggal, szintén a saját kiadásomban megjelent első kiadás egy hó alatt elfogyott. 1881 júniusban pedig az összes munkák iránti szerződés kötettett meg közöttünk – szinte meghatározott évekre, 10 000 forint honorárium mellett.”[12]

Ráth Arany-kiadásai közül talán a legismertebb a Zichy illusztrációkkal megjelent balladák kötete. Ez a legendás díszkiadás azonban már Ráth hattyúdalai közé tartozik.

1870-ben – sikerei csúcsán – elvállalja az ekkor indítandó lap a Reform kiadó tulajdonosi tisztét. A lapot Rákosi Jenő szerkesztette és a Légrády-testvérek nyomdájában készült. A lap tőkéjét a Deák párt tagjai adták volna össze, azonban Trefort Ágoston kivételével, az 1000–1000 forintokat senki sem fizette be. A kudarcért Trefort Ráthot tette felelőssé. A megbántott Ráth Treforthoz intézett levelében, kénytelen visszautasítani 40.000 forintos veszteség fedezésének lehetőségét „… nem vagyok gazdag ember…” – írja, majd lentebb így folytatja:

„Soha nagy urak szegény emberrel igazságtalanabbul nem bántak, mint a „Reform” alapítói én velem, kit anyagilag és szellemileg cserbenhagytak.”

A méltatlan bántás azért is olyan fájdalmas számára, mert mint írja:

„… semmi nemű más érdekem nem volt, mint azon sületlen ambíció, a Deák pártnak némi szolgálatokat tehetni.”[13]

[407A kudarc sokkal mélyebb nyomokat hagy Ráthban, még akkor is, ha látszólag ekkor még elsimulnak valahogyan a problémák, és tulajdonosként egészen 1873. január 22-ig jegyzi a lapot. Ekkor Kaas Ivor, a Pesti Hírlap vezető publicistája veszi át a lapot, feltehetően a Légrádyak érdekeinek megfelelően. Néhány írását is itt jelenteti meg, azonban még 1873 augusztusában is így panaszkodik Gyulainak:

„… Ez év rám nézve a malheureuk éve; többi … a pénz bajok is járulnak, miután egy üzleten kívül fekvő vagyonomat tetemesen meghaladó összeg rekedt a telekben. Most meg Kerkapoly személyes parancsából exequilnak roppant összeget igazságtalanul üzletemen – három évig tömve volt a szerencsétlen „Reform” óriási utolsó lapja ingyen hirdetésekkel; most ezen ingyen hirdetések bélyegdíját exequiálják rajtam. Ez a hála, hogy lapot alapítottam nekik, persze akkor, midőn a nélkül talán elvesztek volna, én vagyonom tetemes részét az ő érdekükben feláldoztam. Persze nem vagyok mágnás, vagy táblabíró, hanem csak olyan polgári kutya féle, ki örülhet, ha megrúgják, miután megszolgálta őket. – ”[14]

Az 1873. esztendő sikeres lehetne, és az utókor így is jegyzi. Ekkor kapja meg a bécsi világkiállítás elismerését. Úgy tűnik azonban Ráth a Reform körüli kudarcát, a méltánytalanságokat nem tudja feledni és a visszavonulás gondolatát fontolgatja. Túl sok volt talán a feladat, túl nagy a korábbi baráti és társadalmi siker? De az aranyidő elmúlt és ő még mindig Gyulainak vallja meg gondjait.

„Csak tudnék egy alkalmas embert kire vállalataimat, a melyekre alig van physikai erőm és szellemi fogékonyságom, ruházhatnám!?”[15]

A kudarc tőkeerejét is alaposan megingatta, és hiába az újabb nagy megrendelések, csak a lehetséges veszteségeket látja bennük. Így az Akadémiától kapott megrendelések esetében is. Az 1872-ben megalakuló Könyvkiadó Bizottság – a Történelmi bizottsággal karöltve – számos jelentős történettudományi mű fordíttatására és közreadására kérte fel. A rájuk fordított befektetés mintegy 20.000 forint, amelynek megtérülése igencsak kétséges. A gyakorlatban az Akadémia példányok átvételével fizet, de mint tudjuk, ezek legtöbbje részben ingyen, tiszteletpéldányként, pártoló tagsági példányként talál gazdára. A Könyvkiadó hivatal ekkori vezetője ugyan Ráth üzletében volt korábban alkalmazott, de nem mondható, hogy ügyesnek bizonyult volna az akadémiai kiadványok értékesítésében. És nem nevezhető szerencsésnek Ráth és az Akadémia kapcsolata a Budapesti Szemle kiadásával kapcsolatban sem. Ebben az esetben is az Akadémia hozzájárulásként 60 példány átvételét vállalja, és ezt a mennyiséget semmiképen nem hajlandó felemelni.

Az 1872. június 20-án megkötött szerződés Ráth, az Akadémia és a szerkesztő Gyulai Pál kötelezettségeit a következőkben rögzíti. Megjegyzendő, hogy június 24-i keltezéssel készült egy rövidített változat is, amelyben Ráth jogaira és elvárásaira vonatkozó passzusok egy része már nem került be. Most a teljes szöveget közöljük:

„ Pest, július 20án 1872.

Tekintetes Gyulai Pál úrnak, helyben.

Miután a m. T. Akadémia önt bízta meg a Budapesti Szemle szerkesztésével, szerencsém van tudósítani, hogy ezen folyóirat kiadását a következő feltételek alatt vállalom el.

[408A Budapesti Szemle díszes nagy 8ad rétben, vegyesen Cicero, Garmont, és petittel szedve, 80–90 íven, 2 havi közökben fog az 1873 . évben megjelenni.

A m.T. Akadémia a szerkesztőt és társát 2000 forint fizetésben részesíti, ellenben a szerkesztő kinevezésének jogát magának tartja fel. Én, mint kiadó, függetlenül azon 2000 forinttól fizetek a folyóiratokban megjelenő munkálatokért ívenkint 30 forintot, 80 ívért évenkint. A 80 íven túl kiadadndó ívkért semminemű tisztelet-díj nem jár A tiszteletdíj általam mindenkor egy-egy füzet megjelenése alkalmával fog kifizettetni a szerkesztőnek, ki az általa kiosztott összegről nekem félévenként beszámol. /A kiemelt rész kék ceruzával vastagon áthúzva, a nekem szó egészen besatírozva. Feltehetően Gyulai javítása. A második június 24.-i szövegből ez a passzus természetesen hiányzik./

A Budapesti Szemle boltiára a 12 forintot évenként nem haladhatja meg.

A szerkesztő köteles az utolsó korrekturákat mindenkor December 15. Február 15én, April 15én, Jun 15, Aug.15én October 15én a nyomdába adni; az 1873ii első füzetre azonban kivételesen már 1872 évi November 1sején.

A szerkesztő a hírlapok, és a munkatársak számára 30 ingyen példányra tarthat igényt.

Évenként October 1ején a m. t. Akadémia kinyilatkozhat kívánja e a következő évben a Budapesti Szemle szerkesztőjét ismét 2000 forintban részesíteni, s kívánja jogát gyakorolni.

Szinte magamnak is feltartom azon jogot, egy egy év végének 3 hóval előbb történt felmondásom után,a Budapesti Szemle kiadásától visszalépni.

A m.t. Akadémia által a szerkesztő mindenkor csak az én beleegyezésem mellett nevezhető ki.

A Budapesti Szemle az én saját vállalatomat képezvén azon esetben ha az Akadémia akár saját segélyezését megvonja, akár pedig a szerkesztőre nézve nem tudnánk megegyezni, saját elhatározásomból fog ezen folyóiratnak további kiadása vagy kiadásától való visszalépésem függni. Visszalépésem esetében az Akadémiának a Budapesti Szemle további kiadására előjoga van.

A Tekintetes úrnak alázatos szolgája Ráth Mór.”[16]

A második változat szövege szinte teljesen megegyezik a Csengeryvel kötött megállapodással. Vajon miért akarta Ráth a Gyulaival való közös munka körülményeit pontosabban megfogalmazni, és a maga érdekeit is szem előtt tartó kontraktust elfogadtatni? Hiszen ekkor még jó barátoknak nevezhetjük őket. Láttuk Ráth Gyulaival legbensőbb problémáit is megosztja. De sajnos nem ismerjük Gyulai válaszait. Így talán elképzelhetjük, hogy ezen a barátságon Ráth már megérezhette azokat a repedéseket, amelyek később áthidalhatatlan szakadékká mélyültek. Igaz, ekkor már nem a „kis” Gyulai tevékenykedik az irodalmi élet porondján, hanem a nagy, megfellebbezhetetlen ítész. Hivatalai is egyre magasabbra viszik, mind az Akadémián, mind a polgári életben, például az ekkor alapított Franklin társulatban is azonnal vezető szerepet tölt be. Mindössze 10 részvénnyel – ami az alapszabály szerint még elfogadható – igazgatósági tagságot nyer, majd hamarosan a társulat elnöke lesz. Ezt a tíz részvényt is jószágigazgató apósa támogatásával szerzi meg. Nyilvánvaló, hogy tekintélyét egyéb tettekkel kell megerősítenie, amelyek a társulat üzleti eredményeihez is hozzájárulnak.

Ráth mellől pedig lassan eltűntek a régi nagy barátok, a fiatalabbak pedig már nem közeledtek felé a megérdemelt tisztelettel. Láttuk Trefortnak, Eötvös utódának, viselkedését Ráthtal szemben.

[409A Budapesti Szemlénél tervezett közös munkálkodást azonban más jelenségek is beárnyékolták. Ezekről Gyulai annyiban tehetett, hogy a jelek szerint nem tartotta szem előtt az alapvető szerzői jogokra, és így a kiadó jogaira vonatkozó, ekkor még törvényileg nem lefektetett szabályokat. S míg egyfelől keményen védelmezte éppen a Budapesti Szemle kritikusainak anonymitását, arra már nem ügyelt, hogy a beérkező kéziratok szerzőitől megkövetelje az első kiadás jogát. Ráth panaszaiból legalábbis erre kell következtetnünk:

„Arany verseinek közlését egy lapnak sem engedtem meg. Én mindig azon a véleményen voltam, hogy a” Szemlé”-nek azért van kevés előfizetője, mert általános azon vélemény, hogy ezen az Akadémia által fenntartott folyóirat legérdekesebb dolgait különben is minden lapban olvashatni….”

Felveti egy közös nyilatkozat kiadását a lapokban, hogy egyetlen lapnak sem adnak engedményt a másodközlésre.[17]

Máskor Ráth úgy látja,

„egy mű mely bár csak töredékesen is, rövid idő alatt a Szemlében megjelent, elveszíti a vevő közönség legderekabb részét, mely nem azt vizsgálja, hogy át van az egész dolgozva,a munka [!], hanem csak arra emlékszik, hogy ugyanazon tárgyról ugyanazon írótól csak most olvasott a Szemlében…”

Miután a szerzőket a megállapodás szerint Ráth fizeti, ezért úgy dönt, hogy veszteségei csökkentésére leszállítja az írói tiszteletdíjakat 25 ft.-ról 20 forintra, okmány közlése esetén pedig 10 forintra.[18]

Nyilván Ráth megjegyzéseit Gyulai nem túl lelkesen fogadhatta, mivel a másodközlésben maga is élen járt. Igaz, nem hírlapban közölte újra a Szemle irományait, hanem a Franklin társulat sorozatában az „Olcsó könyvtár”-ban, amelynek ugyancsak ő volt a szerkesztője. Itt említeném meg, miért ragaszkodott Gyulai ahhoz, hogy a Budapesti Szemle tiszteletdíjaival nem kelljen Ráthnak elszámolnia. Gyulai egy közös takarékbetétkönyvben tartotta az Akadémiától, a Franklin társulattól kapott összegeket, ezeket a sajátjával együtt kezelte és tetszése szerint fizetett, kinek-kinek, ezt-azt.

Mindezek mellett azonban az igazi nézeteltérés közöttük, már az első időben a Szemle nyomtatása körül robbant ki. Ráth szokásához híven, nem hazai nyomdával dolgoztatott, elsősorban az igért „díszes” kiállítás érdekében, hanem a bécsi Holzhauser cégnél. Kétségtelen, hogy a kéziratok és a korrekturák utaztatása lelassította a szerkesztést és a folyóirat megjelenését. Többször előfordulhatott, hogy Gyulai nem kapott időben korrekturát. Egy esetről biztosan tudunk.[19] Bizonyos azonban az is ,hogy Gyulai elégedetlenségét a Franklinnál is táplálták, hiszen a nyomda számára a biztosan fizető Akadémia igencsak előnyös lett volna.

A Budapesti Szemle azonban Ráth számára nem volt nyereséges, elsősorban azok mellett a feltételek mellett, amellyel a kiadást elvállalta. Fentiekből is kitűnhetett, hogy a Szemle előfizetőinek száma nem lehetett túl magas és a példányonkénti eladás is korlátozott lehetett. Ezt jelzi, hogy az 1898-as un. Milleneumi katalógusában is még hirdeti készleteit, közel húsz esztendővel azután, hogy a kiadásról lemondott. De ezek a gondok már egészen korán jelentkeztek. Ráth 1874 májusában arról ír, hogy

[410„Sajnálom, hogy kívánságát nem teljesíthetem. A Szemle közönsége az idén is tetemesen apadt – veszteségem tetemes – az eredetileg megállapított feltételhez, hogy az évfolyam a 80 ívet meg ne haladja – tehát ragaszkodnom kell.”[20]

Mindezek ellenére ekkor még ragaszkodik a Szemle kiadásához. Októberben jelenti Gyulainak:

„… A Budapesti Szemlét 1875-ben még folytatni fogom, a mennyiben önök a kiadásra nézve más megoldást nem találnak. Ezen nyilatkozatomat tessék reám nézve – megnyugtatásul – kötelezőnek tekinteni – azon világos kikötéssel azonban, hogy az 1875 folyam a 80 ívet meg nem haladja.”[21]

Ráth leveleinek hangja fokozatosan változik meg, ahogyan viszonyuk is egyre romlik. A fent idézett két levél már csak az „alázatos szolgája” formulával zárul. Néhány hónap múlva ez is elmarad. Sőt, a megszólítás is. Igaz, Ráthnak meg lehet az oka a sértődöttségre. Gyulai elérte, hogy a Szemle a Franklin nyomdájában készüljön. Ráth a példányszámot és a külső boríték milyenségét előírja, de a – feltehetetően előre benyújtott – próbanyomattal elégedett. 1874. december 16-án írja Gyulainak:

„A Budapesti Szemle 1875 1ső számát 1200, Egy ezer két száz példányban méltóztassék nyomatni. A kiállítás ellen nincs kifogásom.

A boríték lehetőleg egészen úgy szedessék mint az előbbi füzetek. A nyomda küldjön nekem válaszadás végett papírmintákat. Mellékelve van a borítékra szedendő könyvhirdetés.”[22]

Meglepő lehet, de még mindig vannak közös munkáik. Eötvös Beszélyeinek gondozását is Gyulai végzi, amelynek kiadását – nyilván korábban – Ráth vállalta. De ekkor már nem sok kedvvel végezheti ezt a munkát.

„… Az Eötvös beszélyei” 2ik kötetének kéziratára nincs sürgős szükségem, miután egyelőre nem fogom szedetni. De ha valóban még vagy 25 ívre való kézirata van, kérem az 1ső kötetet lehetőleg azonnal bevégezni. Holnap délelőtt vagy ha tetszik, este 7–8 között felnézhetek az akadémiába, hogy az 1ső kötet czímét, tartalomjegyzékét s.a.t. véglegesen meghatározhassuk. Mely órában található?”[23]

A levél igazolni látszik a kortársak elbeszélését, miszerint a viszonyuk annyira megromlott, hogy már nem voltak hajlandók tárgyalni egymással személyesen, csak levélben, vagy ha ez semmi képen nem volt elkerülhető, valamilyen „semleges” területen, mint a levélben is jelzett Akadémián. A régi baráti dörmögések, szitkok tova tűntek, keserves, immár valóságos gyűlölködéssé fajulnak. Talán egy jellemző példa. Gyulai azért közli az „Olcsó könyvtár”-ban Nagy Péter egy elbeszélését, Belényesi álnéven, mert a címszereplő Zsák Mór Ráth Mórra hasonlít, és ezzel Ráthot jól fel tudja bosszantani.[24]

Egy év telik el, és egy elszámolás kapcsán a Budapesti Szemle – immár vitatottá vált – tulajdonjogáról is szó esik.

[411„..A Szemle tulajdon joga felett vitatkozni meddő dolog. A készletek tényleg az én tulajdonomat képezik – a munkálatok bizonyos időn túl az írókét – ha a viszony köztem és az Akadémia között megszakad – senki sem fog gátolni, ha tenni akarom – egy hasonalakú Budapesti Szemle kiadására. De különben is egy vállalatnak, mely folytonos deficitben van, – tulajdon joga semmit sem ér.”[25]

Az Akadémián Ráthnak ezt a nyilatkozatát később úgy fogják értelmezni, hogy Ráth nem ismerte el az Akadémia tulajdonjogát a Budapesti Szemlére vonatkozóan.

1878 szeptemberében Ráth még reménykedik az ügyek békésebb elrendezésének lehetőségében.

„A Szemle felmondását tartalmazó becses soraira sajnálattal vagyok kénytelen tudósítani – írja Gyulainak –, hogy ezen felmondást egyelőre nem tartom elfogadhatónak. Indokaimat szerencsém lesz az Akadémiának írásban benyújtani, vagy, ha megtudhatom, kinek competentiájába esik az ügy, szívesebben szóval elmondani.

Miután ide vonatkozó nyilatkozatot csak a jövő számban jelentetek meg, mindenesetre van még idő akár a megegyezésre, akár a végleges szakításra.”[26]

Ráth jó hírneve azonban az Akadémián ekkor már nem a régi. A szakításra úgy tűnik, csak az ürügyet keresik. Így a Könyvkiadó bizottságtól kapott megbízásai alapján közreadott történeti munkák utolsó köteteit sem ő fejezheti be. Az Akadémia a kiadói viszonyt felbontja, és a Franklin társulat kezelésébe adja.[27]

Mindezek után természetesnek látszik, hogy Ráth a Budapesti Szemlét el fogja veszíteni. 1879-ben az Akadémia Gyulait bízza meg, hogy szerződjék a Franklin társulattal a folyóirat kiadására.[28] A végleges szerződést 1880 decemberében kötik meg, amelyet ettől kezdve évenként csak megújítanak. A szerződés főbb vonalaiban megegyezik a Ráth-féle szöveggel, de Gyulai a Nemzetgazdasági bizottságtól is szerez segélyt és így sikerül a terjedelmet 120 ívre felemelnie. Még egy változás: a társulat kiköti a borítékokon az ingyenes és kizárólagos hirdetés jogát.[29]

Gyulai és Ráth barátságának megromlásában valószínű nem csak Gyulai személyes karrierjét kísérő hatalmaskodásáról lehet szó, hanem a irodalmi ideáljaik különbözőségéről is. Elsősorban Jókai megítélésének kérdésében térnek el gyökeresen a nézeteik. Közismert, hogy Gyulai következetesen elítélte Jókai írói munkásságát, míg Ráth mindent megtesz, hogy megszerezze néhány mű kiadásának lehetőségét. Meleg, baráti hangú levelekben bíztatja munkára, és olykor sajátos segítséget is próbál ehhez nyújtani, például az Emlékeim megírásához:

„…Szinnyei átküldötte nekem a „Jókai” skatulyát a melyben te szőröstűl bőröstűl cédulákra vagy feldarabolva. Ezen cédulák alapján könnyen lehetne egy 3-ik kötetet összeállítani, melyre 200 f tiszteletdíj mellett szívesen vállalkozom. Azután lehetne belőle 2 német kötetet csinálni. Ha nem tudnám, mikor nem vagyok alkalmatlan, felkeresnélek azzal a skatulyával…”[30]

Nem lehet véletlen, hogy Ráth fontosnak tartotta az 1898-ban kiadott ún. Milleneumi könyvjegyzékében közreadni Deák egyik hozzáírt levelének kópiáját, amelyben Jókai Enyém, tied övé c. regényét kéri megküldeni.

Ráth tájékozódása az újabb világirodalomban és főként a francia irodalomban rugalmasabb és a konzervatív ítéletektől mentesebb volt, így például megjelentette Maupassant munkáit is.[31] Érdemes talán idéznünk a [412Ráth katalógusában szereplő teljes címszót, hiszen Ráth ritkán fűzött ajánlást az egyes művekhez: Maupassant Guy de elbeszélései…

„Az oly korán elhunyt MAUPASSANT-t az egész művelt világ, mint az újabb idők legfényesebb tollú íróját siratja. Ezen két kötet 25 legnépszerűbb elbeszélését hozza Szana T. kitűnő fordításában, melyben az eredeti művészete teljesen vissza van adva.”

A történetírók közül két olyan személyiségnek adta ki több kötetét is, akiket Gyulai különösen nem szívelt. Fraknóinak és Ipolyi Arnoldnak több munkáját is közreadta. Közülük főként Fraknóiban Gyulai a „papi uralom” előretörését az Akadémián nem nézte jó szemmel.

Bármi is állt Ráth és Gyulai háborúskodásának hátterében, amiről nem tudunk, ez a gyűlölség végzetes volt Ráth pályájára nézve.

Gyulai megszerezte Keménytől élete utolsó szakaszában műveinek kiadási jogát. Ennek fejében gondoskodott a művek méltó megjelentetéséről. Természetesen az első kiadásokat még Ráthnál jelentette meg. A Zord idő 2. kiadását azonban 1883-ban már a Franklin társulatnál, és ezzel fokozatosan visszavette Ráthtól a Kemény jogokat. A következő nagy veszteség a Vörösmarty jogokat érintette, amelyeket Ráth még 1868-ban Deák közvetítésével szerzett meg, aki a Vörösmarty árvák gyámja volt. Azonban 1884-ben a szerződés lejárt és ekkor az örökösök nem Ráthtal újították meg, hanem eladták tíz évre 4.000 forintért a Méhner cégnek, amely eddig jobbára jobb-rosszabb ponyváival, kalendáriumaival vált népszerűvé. Az adás-vételről Gyulainak is tudnia kellett, hiszen a megállapodás szövege szerint:

„Mi átadjuk Önnek ezennel az ő már eddig megjelent műveinek nyomdakész és rendezett egy példányát, melynek irodalmi beosztását ön követni tartozik és azon kívül kötelezzük magunkat Önnek 14 nap alatt a még kiadatlan epigrammák és a drámai költemények kéziratát Gyulai Pál jegyzeteivel ellátva átadni.”[32]

Gondolhatnánk jóhiszeműen arra is, hogy ezzel az új kiadó-váltással Gyulai a Vörösmarty művek népszerűsítését akarta elérni, – és természetesen a saját írásáét is – , mindenesetre ez a számítás nem vált be, mert Méhnernek éppen ebből maradtak a legnagyobb raktárkészletei.

A Méhner céget 1895-ben a Franklin társulat felvásárolta, teljes raktárkészletével és jogaival. Ezzel a Vörösmarty jogok végérvényesen a Franklin birtokába kerültek.

Amikor a Franklin társulat egy Jósika gyűjteményes kiadásba fogott, ugyancsak Ráthtól kellett néhány regény jogát megszerezni. Miért, miért nem, nem a közvetlen utat választották, hanem a Kisfaludy társaságon keresztül vásárolták fel a jogokat. Ezt követte néhány Tompa Mihály kötet, amelynek tulajdonosa Lévay József volt. /Virágregék/, aki az újabb kiadásra 1880-ban már a Franklinnal szerződött. Nem szabad elfelejtenünk, Lévay Gyulai legbensőbb baráti körének tagja, aki minden kis részlet kérdésben is hozzá fordul panaszkodni, vagy tanácsot kérni. Lévay fordítóként részt vett Ráth Shakespeare kiadásában is, de ez nem gátolta meg abban, hogy szerződésük lejárta előtt két évvel eladja jogait a Franklinnak, amely már ekkor kezdi szervezni saját új kiadását.

[413Megemlíthetünk néhány kisebb munkát is, amelyet Ráth kénytelen eladni a Franklinnak, így például Verne műveiből néhányat, hogy a társulat kizárólagos tulajdonosa lehessen a Verne köteteknek.[33]

Ráth Arany munkáit nagy szeretettel és hozzáértéssel adta közre. Így ezeknek a jogoknak az elvesztése különösen tanulságos. Ráth az Aranytól szerzett jogokat 1893-ban Arany Lászlóval megerősítette. Ennek határideje azonban 1900. december 31. volt. A határidő lejárta előtt már két esztendővel megkezdődik az alkudozás, azonban már nem Arany Lászlóval, hanem az özvegyével. A Franklin társulat már 1898 végén benyújthatta első ajánlatát, amelynek pontos tételeit nem ismerjük. Ekkor jelentkezett Révai Mór János a maga „háromszorosának mondott” ígéretével. Ennek hatására írta meg 1899. február végén Arany Lászlóné a társulatnak azt a levelet, amelyben korábbi ajánlatukat a Révai-féle előnyök miatt visszamondja. Ebben kifejti

„… feltett szándékom volt, hogy nem alkuszom ipam írói hagyatékára, így találtam illőnek férjem házánál s így rögtön egész határozottan megígértem Révainak, hogy ajánlatát elfogadom, ha az tetemesen jobb a másénál…. Kivánságukhoz képest köteleztem Révait, hogy a két iskolai kiadást, a balladákat és a Toldit engedje át Önöknek végleg, ötezer forintért, ép úgy a három Shakespeare fordítást, arra az esetre ha egy új együttes kiadás létesül – ezerötszáz forintért.”[34]

Jellemző, hogy az alkudozás során Ráthot senki sem kérdezte meg. Igaz, feltehetően mindannyian tudták, hogy Ráth már nincs abban a helyzetben, hogy a csillagászati összegekig felmenő licitálásba részt vehetett volna. Végül is Arany László özvegye 60 ezer koronáért eladta a jogokat a Franklin társulatnak 1931. évi határidővel. Ezt a megállapodást még több követte, kiterjesztve a jogokat, például a filmfeldolgozásokra is, de ezeket már Voinovich Géza kötötte meg, mint Arany Lászlóné férje.

Az 1900 januárjában kötött megállapodás kimondta azt is, hogy érvényessége csak 1900. december 31. után lép életbe, miután a jogokkal ekkor még ez idő szerint Ráth Mór rendelkezett. Ez a szankció azonban kevéssé zavarta a Franklin társulatot abban, hogy még az év folyamán piacra dobja valamennyi frissen szerzett Arany kiadását, sürgősen kicserélve Ráth impresszumát a sajátjával. Mindezt úgy tehette meg, hogy Ráthtól megvásárolta a kliséket és a matricákat. Pontosabban már nem Ráthtól, hanem akik őt ekkor már képviselték.

Az Arany jogokról való alkudozás idején Ráth már alig van ezen a világon. Emberkerülő lett, üzletének vezetését a társként maga mellé vett Gyula fiára bízta. Ez az idő már nem volt az ő világa. A könyves szakma eldurvult, a régi hierarchikus rend megbomlott, a hagyományos szortiment könyvkereskedés terrénuma egyre jobban beszűkült. Az antikváriusok is elkezdtek új műveket árusítani, tetemesen leszorítva az árakat, olcsó sorozatokat jelentettek meg, amelyek színvonala kétesnek volt mondható. A nyomdák a többtermelésre rendezkedtek be, és fittyet hánytak a szakmai hagyományoknak; a részletüzlet elterjedésével, a nagy sorozatok megjelenésével, a hagyományos könyvkereskedők nagy része nem tudott lépést tartani. A vadul burjánzó könyvcsinálásban az új nagy részvénytársaságoké lett a vezető szerep. És sajnos, úgy tűnik, ebben az új világban a fiú sem tudta megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyeket az új kor kínált. A kilncvenes évek elején már az ő írásában mennek ki a levelek, az első időben még Ráth odakanyarítja a nevét, de azután ez is elmarad. Csak a pp. toldalékkal a fiú az aláíró. Nyilván azonban apja utasításait is követi, és ezek, mintha a tehetetlen belenyugvás felé haladnának. Amikor 1898-ban már tudni lehet, hogy a Franklin társulat elkezdte szervezni saját Shakespeare kiadását, Ráth [414felajánlja az összes klisékkel együtt a jogokat a Kisfaludy társaságnak. A Szász Károlynak szóló ajánlat keserű sorokkal van megtűzdelve: „Ez által elérné a Kisfaludy társaság hogy:

1ször. megszabadítaná a mi, Lévay úr szerint gyanus – de mindenesetre immár ügyetlen és szegényes kezeinkből, hiszen mi a 100 ezrekkel rendelkező részvénytársaságokkal stb. nem tudunk versenyezni.

2szor. Néhány ezer forinttal gyarapíthatná tőkéjét és jól díjazhatná újból a fordítókat, mert Tompa és Vörösmarty olcsó kiadásának módjára, 10.000–20.000 példányra szerződhetne valamely részvénytársulattal vagy részletüzlettel…”[35]

A Kisfaludy Társasággal az üzlet nem köttetik meg és Ráth még egy utolsó erőfeszítéssel saját népszerű Shakespeare kiadásának előkészítésébe fog. A tragédia azonban immár elkerülhetetlen. 1900 tavaszán meghalt Ráth fia, az üzlettárs és vele minden remény. Ráth betegsége elhatalmasodik és 1900. április 4-én gondnokság alá helyezik. Egy nappal később, 1900. április 5-én Ráth Mórné megköti a szerződést a Franklin társulattal a Shakespeare jogok, készletek, klisék és matricák eladásáról. A vételár 5.500 korona. Azonban ezt az összeget sem kapja az özvegy hiánytalanul kézhez, mert az Arany Lászlónénak való tartozás fejében levonnak 4.275 korona 88 krajcárt. Így mindössze 1223 korona 12 krajcárnyira zsugorodik a végkielégítés ára. És ezzel a Ráth-cég története lényegében véget ért. Egyik munkatársa átveszi ugyan a boltot, azonban ez már csak firmájában azonos. A Franklin társulatnak húsz kemény esztendő során sikerült lassan, szívósan az egykor legendás és konkurrens céget körülzárni, elszigetelni és felmorzsolni.

Amikor Ráth 1903. február 3-án meghalt a kortársak közül az ifjú Voinovich a Hétben meghatott szavakkal így búcsúztatta:

„… behúzódott előbb régi könyvei közé, később bezárkózott lakásába, aztán egy gyógyintézet kertjébe. s most az utolsó és legbiztosabb menedékbe… mióta az utolsó nagy Ráth-kiadás, az Arany-balladák Zichy-illusztárcióival nagy képei eltűntek a nagy üvegtáblák mögül, melyek elé negyedórákon odacövekelték a rajongó kis diákok lábait, azóta más ablakok előtt keressük az irodalmi, szenzációkat s nem állítanak meg többé a Gizella-téri kirakatok, amelyekben régi útleírások és mérnöki munkák ásítoznak. Ráthnak a boltja, az úri és ízléses könyvesbolt, meghalt már akkor, mikor gazdája kezdett vele nem törődni; most meghalt a pusztuló ház gazdája is, de a neve bele van írva a hatvanas és hetvenes évek kulturtörténetébe”[36]

Voit Krisztina

[1] Ráth Mór levele Szilágyi Sándornak. Pest, 1857 május 29. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[2] Uo.

[3] Steinhofer Károly: Ráth Mór. = Magyar Könyvkereskedők Évkönyve. 1907. XI.

[4] Uo.

[5] Ráth Mór levele Nagy Ivánnak. Pest, 1864. márc. 19. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[6] Gyulai Pál levele Ráth Mórnak. 1864. aug. 9. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[7] Gyulai Pál levele Ráth Mórnak . Pest, 1865. máj. 2. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[8] Steinhofer: i. m. XIII.

[9] Ráth Mór levele Csengery Antalnak Pest, 1866. November 31. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[10] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. Alt-Aufsee, 1873. augusztus 14. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[11] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. Bp. 1906. Hornyánszky ny. 590.

[12] Ráth Mór levele Szilágyi Sándornak. 1888 március 13. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[13] Ráth Mór levele Trefort Ágostonnak. Pest, 1870. márc. 26. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[14] Ráth Mór levele Gyulai Pálhoz. l. 10.sz. jegyzetet

[15] Uo.

[16] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. Pest, 1872. június 20. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[17] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. 1878. március 10. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[18] Ráth Mór levele Szilágyi Sándornak. Pest, 1876. márc.2. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[19] Gyulai Pál levele Ráth Mórnak. H. é. n. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[20] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. Budapest, 1874. május 15. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[21] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. 1874. október 7. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[22] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. 1874. december 16. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[23] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. 1874. december 12. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[24] Gyulai Pál levele Nagy Péternek. én. /1875./ MTAK Kézirattár MS 4748/229. – A Zsák Mór megjelenési ideje: 1875. Budapesti Szemle 248–314.

[25] Ráth Mór levele Gyulai Pálnak. 1876.január 4. OSZK Kézirattár. Levelestár.

[26] Ráth Mór levele Gyulai Pálhoz. 1878. szeptember 30. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[27] A Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadó vállalata. = Akadémiai Értesítő 1891. 530–541.

[28] Akadémiai Értesítő 1890. 57.

[29] Gyulai Pál szerződése a Franklin társulattal. Budapest, 1880. december 8. MTAK Kézirattár MS 10.249/1.

[30] Ráth Mór levele Jókai Mórnak. 1886. április 14. OSzK Kézirattár. Fond V./476.

[31] Ráth Mór kiadásainak a millenium alkalmával közrebocsájtott képes jegyzéke, hasonmásokkal. Bp. 1898. Hornyánszky ny. 24.

[32] OSzK Kézirattár. Fond 2./1817.

[33] Ráth Mór levele a Franklin társulatnak. 1895.augusztus 28. OSzK Kézirattár. Fond 2./1387.

[34] OSzK Kézirattár Fond 2./42.

[35] Ráth Mór levele Szász Károlynak. 1898 november. OSzK Kézirattár. Levelestár.

[36] [Voinovich Géza] V.: Ráth Mór. = Hét 1903. febr. 8. 89–90.