[3601. kép: A Saluzzo-kódex címlapja.
New York, Pierpont Morgan Library, M. 360. A.
Magyar Könyvszemle 116. évf. 2000. 3.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
[357A Magyar Anjou Legendárium eddig ismeretlen lapja a Louvre-ban. Az Anjou-korból három, jelentős illuminált kódex ismeretes. A legkorábbi az 1338 előtti Nekcsei-Lipócz Biblia (Washington, Library of Congress, Pre-Accession 1.).[1] Időben is, stilárisan is (bolognai műhely) ehhez állnak legközelebb a kalandos sorsra jutott Magyar Anjou Legendárium lapjai. A korábbi feltételezésekkel szemben a Nekcsei-Lipócz Bibliában és a Magyar Anjou Legendáriumban dolgozó illuminátorok mégsem azonosak. A harmadik, legfontosabb kéziratot, a Képes Krónikát (OSzK Cod. Lat. 404.) 1358 után festették Nagy Lajos király megrendelésére. Stílusában a bolognai, nápolyi és sziénai művészet hatása, illetve a francia hagyományoké már sokkal áttételesebben jelentkezik, mint a bolognai stílus az előző két kéziratban. A palástba burkolt uralkodók, különösen a trónoló Nagy Lajos ábrázolása kifejezetten közép-európai sajátságokat mutat.[2]
A Magyar Anjou Legendáriumra vonatkozóan sem a megrendelő személyét, sem a keletkezés helyét illetően nincsenek történeti adataink. A magyar, lengyel és az Anjou család szentjeinek kiemelt szerepeltetése azonban egyértelműen magyar megrendelőre utal. Különösen részletes Szent László király hat fólión, 24 jelenetben ábrázolt legendája. Ennek első lapja kiemelt szerepet kap azáltal, hogy fölül zöld erdő keretezi, az egész kódexben nincs hasonló díszítés.
Feltehető, hogy a kódexnek volt egy szöveges része, amely az illuminált lapokat megelőzte, a rövid titulusok a jelenetek mellett csak beazonosításra elegendők. Nemcsak maga a reprezentatív legendagyűjtemény veszett el, hanem a kódex illuminált része sem teljes, jelenleg is bukkannak elő fóliók.[3]
[358A továbbiakban először a kódex különböző helyeken őrzött lapjairól kell szólnunk. A kódex legjelentősebb része (106 fólió) a vatikáni könyvtárban található (BAV, Vat. lat. 8541). Erről 1990-ben jelent meg fakszimile kiadás.[4] E kiadás sajnos, újra háttérbe szorította a kódex rekonstrukcióját, amelyet pedig Levárdy 1973-ban megjelent könyvében az addig ismert lapok figyelembe vételével elvégzett.
A kódex 26, részben töredékes fólióból álló második legnagyobb részét a New York-i Morgan Library őrzi (M. 360. 1–26). Pierpont Morgan 1909 áprilisában Rossi kereskedőtől egy érdekes könyvet vásárolt Rómában, amelyben a kódexből származó 85 miniatúra volt látható (M. 360. A). A miniatúrákat innen azonban később eltávolították, pedig a kötet már önmagában is érdekes kultúrtörténeti dokumentum. Ez Johannes Baptista Salutius dedikációs ajándékpéldánya volt 1630-ból, rokona Angelus Salutius számára (1. kép).[5] A kötetben az Anjou Legendárium 85 jelenetre szétvágott miniatúráit úgy helyezték el, hogy a keretező levélornamentikát félbevágták, a titulusokat pedig teljesen elhagyták. Az utóbbiak helyett a képecskék felett a titulusoknál általában hosszabb, a kép tartalmát egyértelműen magyarázó olasz szöveg olvasható. A képek alatti latin disztichonok tömörebbek, olykor moralizáló tartalmúak. A latin szövegek az olasz szöveg nélkül nehezebben érthetők (2. kép).
Giovanni Battista Saluzzo (1579–1642) korának sikeres diplomáciai tevékenységet is folytató humanista egyénisége volt. Giovanni Vittorio Rossi 1648-ban megjelent Pinacothecája 10 lapot szentel életrajzának mint a genovai köztársaság egyik legkiválóbbjának.[6] Angelo Saluzzo egyházi emberként élete nagyobb részét Rómában töltötte, ahol a Chiesa Nuova prépostja volt, itt halt meg 1638-ban. Giovanni Battista Saluzzo humanista műveltségének ismeretében feltételezhető, hogy a költeményeket maga írta. A kódex teljes szövege az úgynevezett humanista dedikációs könyvek jellegzetes késői példájaként is közlésre érdemes.
Miképpen jutott a kódexlapok birtokába Giovanni Battista Saluzzo, arról sajnos semmi biztosat nem tudunk. Továbbra is csupán feltételezésnek tekinthető, hogy a kódexet G. B. Saluzzo szolgálataiért kapta ajándékba a lengyel királyi családtól, mindenesetre jelenleg ő a kódex 24 teljes, illetve töredékes fóliójának az első ismert tulajdonosa. Érdekes Meta Harsennek az a felté-[359telezése, hogy ezen kívül további ajándékkötetek is készülhettek. Ennek azonban ellene mond, hogy újabban szétvágatlan (mind a négy miniatúrát tartalmazó), bár szövegtől (titulustól) megfosztott kódexlapok bukkantak fel. 1955-ben angliai magángyűjteményből Szent Gergely legendájának jeleneteivel egy újabb lap (M. 360. 25.), 1963-ban pedig Szent Domonkos legendájából egy másik lap (M. 360. 26.) került a Morgan Librarybe.
A szentpétervári Ermitázs grafikai gyűjteményében Vayer Lajosnak sikerült 5 fóliót találnia, amelyek közül 1972-ben négyet közölt, ezek Pál apostol-, Ágoston-, Elek- és Ferenc legendájából származnak (16930–16934).[7]
1986-ban alkalmam nyílt egy New York-i magángyűjteményben található, Szent Ferenc történetét ábrázoló lap megtekintésére. Ezt 1992-ben németül már részletesen ismertettem. A fóliót 1994-ben a Metropolitan Museum szerezte meg (1994. 516.).[8] Előtörténetéhez tartozik, hogy Rosenberg párizsi gyűjteményének katalógusában már 1913-ban felbukkant és a római Giulio Sterbini herceg gyűjteményéből származott .[9]
Nemrégiben Szent Ferenc legendájának legelső lapja került elő. Ezt a Louvre Grafikai osztálya (R. F. 29940) őrzi (3. kép). A lap az ikonográfia ismerete nélkül stilárisan eleve a kódex utolsó, magyar és Anjou szenteket is tartalmazó, Szent Gellért történetével kezdődő csoportjába illik. Boskovits Miklós Firenzében, a Biblioteca Berensonban már évtizedekkel ezelőtt nyomára bukkant 3 kódexlap fotójának. A fotókon látható kódexlapok közül kettő, Szent Domonkos legendájából, illetőleg Szent Ferenc legendájából, időközben New Yorkba került, mint fentebb már említettük. A harmadik lap, amely itt kerül először bemutatásra és ikonográfiai meghatározásra, felirata szerint 1912-ben Párizsban G. Mesnard tulajdonában volt. Éppen ezen a nyomon elindulva sikerült rátalálnom a Louvre-ban, ahova Jean Pierre-Henri Benjamin Riviére ajándékaként 1927-ben került.[10] Nem tudjuk, hogy 1912 és 1927 között cserélt-e gazdát. A jelenetek leírása alapján a fólió nem azonos azzal az 1913-ban Párizsban Rosenberg tulajdonában volt lappal, amely az időközben New Yorkba került Szent Ferenc-jelenettel együtt a római Sterbini-gyűjteményből származott. Ennek a lapnak a felbukkanása tehát még remélhető.[11]
Ezek után vizsgáljuk meg közelebbről az immár 16 jelenetre bővült Szent Ferenc-legendát. A legenda *I–*IV jelenetét a Louvre őrzi. Az *V–*VIII. jelenetet ábrázoló lapot az Ermitázs, a megmaradt számozást őrző IX–XII. jelenet a vatikáni gyűjteményben van, az utolsó, *XIII–*XVI.
[3601. kép: A Saluzzo-kódex címlapja.
New York, Pierpont Morgan Library, M. 360. A.
[3612. kép: Jelenet id. Szent Jakab apostol legendájából.
New York, Pierpont Morgan Library, M. 360. A.
(Saluzzo-kódex. 1940. előtti állapot).
[362jelenetet tartalmazó lap pedig a New York-i Metropolitan Museumba került. (A római számok előtti * a rekonstruált számozást jelzi.)
Louvre-ba jutott kódexlap különlegessége, hogy a szent életének legkorábbi, igen ritkán ábrázolt jeleneteit mutatja be, és így fontos kiegészítést nyújt a Szent Ferenc-ikonográfiához. A legenda kezdetén a miniátor a szentet fehér ruhában, vállig érő hajjal festette meg, amely még a rendalapítás előtti időszakra utal, csak a IX. jelenetben látjuk előszőr tonzúrásan és itt ábrázolták először az ostorozás jelenetében a barna csuhát is.
A Louvre-beli lap *I. képén balra fent, a lováról leszállt, felsarkantyúzott szent átölel, és megcsókolni készül egy leprást, aki keresztes nimbusza alapján egyértelműen Krisztust jelképezi. Celanói Tamás első Szent Ferenc-életrajzában (Vita Prima-ban) arról olvashatunk, hogy amíg bűnökben élt, nagyon keserű volt Ferenc számára a leprások látása.[12] „Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben, de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.” A Legenda Aureában hasonlóról olvashatunk:[13] Egyik kísértése alkalmával az Úr e szavakkal erősítette meg: „Ferenc, az édes helyett vedd a keserűt, és vesd meg önmagadat; ha meg akarsz ismerni engem.” Így hát, amikor egy leprás jött vele szembe, noha az ilyen emberektől általában undorral fordulnak el, Ferenc emlékezve az isteni kijelentésre, odafutott hozzá, és csókokkal borította el, mire az eltűnt. A fólió első jelenetének témája ezek szerint a szent életében bekövetkezett fordulópont. A lováról leszállt szentnek ez az ábrázolása legendájának arra a részletére is utalhat, amelyről Celanói Tamás egyik előző helyén a következőképp számol be.[14] A szent Folignóban eladta minden portékáját, lovát is, amelyen addig ült, majd San Damiano templomába ment, ahol a pénzt a papnak adta.
Ugyanezen fólió *II. képén a sziklákkal és fákkal jelzett remetei magányban imádkozó szentnek a keresztre feszített Krisztus jelenik meg vérző sebeivel. Ferenc életrajzában azt olvashatjuk, hogy a város közelében remetéskedett, és egy barlangban azért imádkozott Istenhez, hogy életmódját megváltoztathassa: „Egy napon aztán, amikor a legbelsőbb hévvel hívta segítségül az Úr irgalmát, megmutatta neki az Úr, mit kell cselekednie”. A jelenet magyarázatát Bonaventuránál találjuk, aki a keresztre feszített Krisztus Ferenc előtt való hétszeri megjelenéséről szól. Ezek közül az első, a világtól való elfordulás, amelyet ritkán ábrázolnak. A gyakrabban ábrázolt a hetedik („in qua finaliter requiescis”), a Stigmatizációról szóló (l. Magyar Anjou Legendárium Szent Ferenc-legendájának XI. jelenete).[15]
A *III. jelenetben a szentet templom előtt ülő koldusok fölé magasodva, imádkozó kéztartással látjuk. A reá figyelő felnézők arckifejezésükből ítélve a szent prédikációját hallgatják. Celanói Tamás Ferenc-életrajza beszámol az Evangélium prédikálásáról és az első hat testvér megtérésé- ről. A miniatúrán a szenthez legközelebb álló férfialak éppen „bújik bele” a fehér öltözetbe, az
[3633. kép: Jelenetek Szent Ferenc legendájából. (*I–*IV.)
Paris, Louvre, Département des Arts Graphiques, RF, 29940.
[364viszont nem dönthető el, hogy vajon nem maga a szent segíti-e reá baljával a ruhát. Az előtérben háttal ülő, dicsfénnyel ábrázolt, vállra omló hajú figura, minden bizonnyal Szent Klára. Erre következtethetünk olyan táblaképek alapján is, ahol a szent maga öltözteti be Szent Klárát. A képen ábrázolt jelenet ugyanakkor magába sűríti a legendás életrajznak azt az eseményét is, hogy Ferenc megtérésének kezdetén finom ruháit levetve Rómába zarándokolt, és a Szent Péter templom átriumában a koldusok közé vegyült.[16]
A *IV. jeleneten piros sapkás és piros ruhás előkelő öltözetű férfi látható, kezében kőhöz hasonló tárggyal, a másik, az egyszerűbben öltözött férfi pedig dorongokkal bántalmazza a ruhátlanul térdeplő, imádkozó szentet, akinek teste sebhelyekkel tele, fején és oldalán kiserken a vér. A háttérben a szent egy társa imádkozik, jobbra fent az Úr sugaraktól övezett keze jelenik meg. Celánói Tamás az első életrajz V. fejezetében részletesen leírja, hogy amikor a szent visszament a városba, rossz külseje miatt szidalmazni kezdték, és esztelen bolondnak nevezték, sőt az utca sarával és kövekkel dobálták meg. Ezt hallván apja odasietett, de nem azért, hogy őt kiszabadítsa, hanem azért, hogy elveszítse. Minden kíméletet félretéve úgy vetette reá magát, mint a dühös farkas a bárányra. Hazahurcolta fiát, és egy sötét odúba zárta.[17]
Az Ermitázsban őrzött lapon folytatódik a legenda (4. kép). A *V jelenetben, anyja Ferencet kiszabadítja, a *VI. jelenetben pedig az apa Guido püspök elé hurcolja fiát, aki minden ruháját levetette, és apjának visszaadta. (Itt az apát a *IV. jelenettel teljesen azonos módon, piros ruhában és sapkában látjuk.) A *VII. jelenetben azt ábrázolták, amikor útonállók támadtak reá, rongyait is elvették, és Ferencet a hóba lökték. A *VIII. jelenetben a Gubbió környéki leprásokat ápolja.[18]
A vatikáni fólió IX–XII. jelenetének számozása és latin titulusai is megmaradtak: IX. q(uo)m(odo) ip(s)e flagellat seip(su)m nudu(m) et p(ost) hec posuit se in nivem magnam (hogyan ostorozta saját meztelen testét és ezután nagy hóba feküdt); X. q(uo)m(odo) demones c(ru)ciaba(n)t ip(s)um (hogyan kínozták őt a démonok); XI. q(uo)m(odo) christe app(ar)uit sibi i(n) forma Serafin (hogyan jelent meg neki Krisztus szeráf alakjában); XII. q(uo)m(odo) sanavit unu(m) qui fuit fix(us) in gutt(ure) cum gladio (hogyan gyógyított meg valakit, akinek kard szúrta át a torkát) (5. kép).[19]
A New York-i Metropolitan Museumba került fólión fejeződik be a legenda: *XIII. Prédikáció a madaraknak, *XIV. A szent halála. *XV. Egy halott lány feltámasztása. *XVI. Egy fogoly kiszabadítása (6. kép).[20]
Nézzük meg, miként viszonyul a Louvre-ban őrzött fólió négy jelenete a szent legendájának legkorábbi ábrázolásaihoz. A XIII. századi itáliai ábrázolások olyan oltártáblákon jelennek meg, amelyek közepén a szent ikonszerű, álló figurája látható.[21] A firenzei Santa Croce Bardi kápolnájának 1250 körüli hatalmas fatábláján a szentet körülvevő húsz jelenet, szemben a Louvre fólióján látható négy jelenettel, a szent életének későbbi mozzanatait ábrázolja, amelyek a rendtörténetre és a csodákra koncentrálnak. A Louvre-fólió *III. és *IV., erősebben elbeszélő stílusú jelenetéhez
[3654. kép: Jelenetek Szent Ferenc legendájából. (*V–*VIII.)
Szentpétervár, Ermitázs, 16932.
[3665. kép: Jelenetek Szent Ferenc legendájából. (IX–XII.)
Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. Lat. 8541, fol. 91r.
[3676. kép: Jelenetek Szent Ferenc legendájából. (*XIII–*XVI.)
New York, The Metropolitan Museum of Art, 1994. 516.
[368csak későbbi freskóanalógiákat ismerünk. Nyilvánvaló, hogy ezek előzményei éppen olyan legendagyűjtemények miniatúraábrázolásaiban rejlenek, mint a Magyar Anjou Legendárium. A Bienno/Brescia Santa Maria Annunziata templomának XV. század végi freskója azt a legendarészletet mutatja be, amikor Szent Ferenc Rómában a szegényekhez csatlakozik, és a Szent Péter Bazilika előtt velük együtt koldul. Ugyanitt egy másik jelenetben a meztelenre vetkőztetett ifjút apja ostorozza, egy szolga és a kétségbeesett anya jelenlétében. Jacopino da Scipione, a bergamói Santa Maria delle Grazie templomából leválasztott, 1500 körüli freskója (magángyűjtemény) azt ábrázolja, hogy az asszisziak a város utcáin rongyokban bolyongó szentet bolondnak vélték, és sárral dobálták. Ugyanennek a jelenetnek a jobb oldalán pedig apja ütlegeli a szentet.[22] Ez a két mozzanat még jobban egy képbe sűrítve jelenik meg miniatúránkon.
A leprás képében megjelenő Krisztusnak adott csók vissatérő mozzanat Toulouse-i Szent Lajos legendájában is. A lováról leszállt Szent Ferenc ruháját adja egy koldusnak Giotto XIII. század végi freskóján, az Assisi San Francesco templomában.[23] Erre az ikonográfiai megoldásra erősen emlékeztet első miniatúránk, nemcsak a ló ábrázolása miatt, hanem a sötétbarna csuhás, leprásként ábrázolt Krisztus nyakában látható kék lepel is ezt sugallja.
A keresztre feszített Krisztus és Szent Ferenc kapcsolatának igen korai, táblaképi megjelenítését ismerjük. Az ún. „croce dipinta”-kon, a festett kereszteken, a „suppedaneum”-ban Szent Ferenc arcát Krisztus lábsebéhez érintve térdel. A jelenetből a Megváltóhoz fűződő bensőséges kapcsolat tükröződik, annak ellenére, hogy a szent alakja parányi. (l. például az Assisi Santa Chiara tábláját). Később Szent Ferencet nagyobb méretben ábrázolják, amint a kereszt lábát átöleli – (pl. a Clevelandi Múzeumban őrzött Sasetta festményen). A legendajelenetekben, Krisztus többnyire interieur-ben, a San Damiano templom belsejében található feszületről szól Szent Ferenchez.[24] A szentet remeteségében tájban, imádkozva ábrázoló megoldás ritka, de előfordul egy 1440–1450 körüli lombardiai antifonáriumban (OSzK. Clmae 462, fol. 19r) is. A térdelő ifjúként dicsfénnyel ábrázolt szentnek itt nem a keresztre feszített Krisztus, hanem aranysugarak között az Atya, palástban, áldó gesztussal jelenik meg.[25]
Közvetlenül a Szent Ferenc-legendát követi a másik ferences szent, Toulouse-i Szent Lajos legendája. Kanonizációjára 1317-ben, tehát nem sokkal a kódex készülte előtt került sor. Történetének ábrázolása az Anjouk számára politikai és dinasztikus okokból közismerten egyaránt fontos volt.[26] [369Legendájából korábban egyetlen vatikáni fólió volt ismeretes, az V–VIII. számmal ellátott jelenet: V. Q(uo)m(odo) pascebat viginti quinq(ue) paup(er)es (a szent miként vendégelt meg huszonöt szegényt); VI. Q(uo)m(odo) portaba(n)t sibi cor(pus) Christi cu(m) c(ru)ce (hogyan vitték neki Krisztus testét kereszttel); VII. Q(uo)m(odo) una ceciderat de asino (hogyan esett le egy nő a szamárról); VIII. Q(uo)m(odo) eade(m) d(omi)na pep(er)it duas filias (hogyan szült ugyanaz az úrnő két leányt) (7. kép).[27]
A kaliforniai Berkleyben, a Bancroft Library 1981-ben megszerzett egy addig ismeretlen lapot Toulouse-i Szent Lajos legendájából.[28] Ezen a következő jelenetek láthatók: A halcsoda, A halott gyermek feltámasztása, A leprásnak adott csók, Az ördög kísértése az éjszakai ima közben (8. kép). A Magyar Anjou Legendárium eddig ismert nyolc jelenete Tuolouse-i Szent Lajos legendájának egyik legkorábbi részletes ábrázolását őrzi. A Károly Róbert által alapított nápolyi Santa Chiara templom kolostorának refektóriumában a szent életét részletesen bemutató freskók jórészt elpusztultak. Ambrogio Lorenzetti 1330 körüli sziénai freskóciklusa sem maradt meg teljes épségben. Simone Martini röviddel 1317 után készült híres oltárképének (Nápoly, Museo di Capodimonte) öt predellaképe közül a középső, a szegények megvendégelése, az egyike azoknak, amelynek témája miniatúráink között is előfordul, bár az ikonográfiai megoldás tekintetében sokban eltér a vatikáni kódexlap ábrázolásától.[29] A szegényeknek étellel szolgáló Szent Lajos püspök miniatúra-ábrázolása kódexünkkel csaknem egy időben található Navarrai Johanna Liber Precum-ában (Bécs, ÖNB). A jelenet a firenzei Santa Croce refektóriumában, Taddeo Gaddi freskóján is feltűnik, a szent itt is az ételt tartó edényt fogja kezében .[30] A példák arra utalnak, hogy a legendának ez a mozzanata a legkorábbi ciklikus ábrázolások állandósult elemévé lett.
A Magyar Anjou Legendárium jelenetei már több legendás mozzanatot rögzítenek, mint Simone Martini oltárképe. A halcsoda ábrázolása nem véletlen, hogy bekerült a Legendáriumba, hiszen a csodák szövegében is ez a leghosszabb. Ez arról szól, hogy hogyan találták meg a kereskedő tengerbe dobott pénzét, a vihar elmúltával a hal gyomrában. A halcsodának csak egyetlen, képünknél jóval későbbi itáliai ábrázolása ismeretes, Benedetto Bonfigli 1453-ban festett freskója a perugiai Palazzo Comunaléban.[31]
A Berkleyben található fólió *II. képén a szentnek azt a csodatételét látjuk, amikor a legenda szerint egy ablakból kiesett gyermeket keltett életre. Az általunk megtalált legendaváltozatnak pontosan megfelel a lépcső ábrázolása, míg ebben a szövegrészben nem esik szó a kocsiról. Simone Martini predellaképén is látható egy gyermek feltámasztása jelenet. Ott sem a lépcső sem, a kocsi nem látható, de némi hasonlóság figyelhető meg az épület, illetőleg az erős érzelmi megnyilvánulást tanúsító anya bemutatásában. A legendának számos változatát ismerjük amely szerint a szent gyermeket támaszt fel, így érthető, hogy az egyik ilyen jelenet a szent történetét bemutató sorozatokban már igen korán helyet kapott. Valószínű, hogy a Magyar Anjou Legendárium miniátora több legendaváltozatból merített.[32]
[3707. kép: Jelenetek Toulouse-i Szent Lajos legendájából. (V–VIII.)
Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. Lat. 8541, fol. 92v.
[3718. kép: Jelenetek Toulouse-i Szent Lajos legendájából. (*IX–*XII.)
Berkeley, Bancroft Library, University of California,
Specilia Collections, 2MS A2 M2 1300–37.
[372Toulouse-i Szent Lajos legendája a Magyar Anjou Legendáriumban eredetileg tizenkét jelenetes lehetett. A kodikológiai és ikonográfiai megfigyelések alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy négy jelenet hiányzik a miniatúraábrázolások elejéről, ezután következik a vatikáni V–VIII., majd ezt követhette a Berkley-ben őrzött, *IX–*XII.
A Louvre-ban talált, a Szent Ferenc-ikonográfia szempontjából is jelentős fólió azt igazolja, hogy nemcsak magángyűjteményekben, hanem múzeumok grafikai gyűjteményeinek XIV. századi „ismeretlen” olasz anyagában is várható még a Magyar Anjou Legendárium egy-egy további fóliójának előbukkanása.
Török Gyöngyi
[1] Harrsen, Meta: A Nekcsei-Lipócz Biblia. (Egy XIV. századi magyarországi kézirat a Washingtoni Library of Congress-ben, MS. Pre-Accession 1.) A Nekcsei Biblia legszebb lapjai. Részfakszimile az illusztrált oldalakról. A bevezetőt Pratt, Dana J., a képmagyarázatokat Levárdy Ferenc írta. Kísérőfüzet Dercsényi, Dezső, Levárdy, Ferenc, Wehli, Tünde tanulmányaival. Bp.–Washington, 1988.
[2] Bilderchronik-Chronicon pictum. I (Faksimile), II (Tanulmányok). Szerk. Dercsényi Dezső. Bp. 1968.
[3] Kódexlapokat, az előkerülés sorrendjében az alábbi helyeken őriznek: Róma (Biblioteca Apostolica Vaticana), New York (Pierpont Morgan Library), Szentpétervár (Ermitázs), Berkeley (Bancroft Library of the University of California), New York (Metropolitan Museum), Párizs (Louvre). – Levárdy, Ferenc: Il leggendario ungherese degli Angiò conservato nelle Biblioteca Vaticana, nel Morgan Library e nell’ Ermitage. = Acta Historiae Artium (9.) 1963. 75–138. – Vayer, Lajos–Levárdy, Ferenc: Nuovi contributi agli studi circa il Leggendario Angiovino Ungherese. = Acta Historiae Artium (18.) 1972. 71–83. – Levárdy Ferenc: Magyar Anjou Legendárium. Bp. 1973. (Fénynyomás, az eddig ismert összes lap rekonstrukciója). – Klaniczay Tibor: Magyar Anjou-Legendárium = Uő.: Hagyományok ébresztése. Bp. 1976. 129–135. – Bader, Julia–Starr, George: A Saint in the Family: A Leaf of the „Hungarian Anjou Legendary” at Berkeley = Hungarian Studies (2/1.) 1986. 1. skk. – „Ungarisches Legendarium” (Codex Vat. Lat. 8541) I (Facsimile), II (Kommentarband). Hrsg. Morello, Giovanni, Stamm, Heide, Betz, Gerd. Stuttgart–Zürich, 1990. – Török, Gyöngyi: Neue Folii aus dem „Ungarischen Anjou-Legendarium” = Zeitschrift für Kunstgeschichte (55.) 1992. 565–577. – Uő.: Problems of the Hungarian Angevin Legendary. A New Folio in the Louvre = Atti del Convegno Internazionale (CIHA) „Napoli, il Mediterraneo, l’Europa”. Napoli, 5–7 marzo 1998. Napoli 2000. – Csapodi Csaba–Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Hungarica. Kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt. II. Bp. 1993. 2579 szám. – Szakács Béla Zsolt: A Magyar Anjou-Legendárium képi rendszerei. Bp. 1998. CD-ROM – Uő.: The Holy Father and the Devils, Or Could the Hungarian Angevin Legendary have been ordered for a Pope? In: The Man of Many Devices, Who Wandered Full Many Ways. Festschrift in Honor of János M. Bak. Szerk. Nagy, Balázs–Sebők, Marcell. Bp. 1999. 52–60.
A kódex fontos, stiláris kérdéseivel a jelen tanulmány nem foglalkozik. Ezzel kapcsolatban vö. Harrsen: i. m. (1. j.), 26–30. – Schmidt, Gerhard: Die Malerschule von St. Florian. Graz–Köln, 1962. 142. skk. – Gnudi, Cesare: La Bibbia di Demeter Nekcsei-Lipócz. Il leggendario Angioino e rapporti fra la miniatura Bolognese e l’arte d’Oriente. In: Actes du XXIIe Congres International d’Histoire de l’art. Budapest, 1969. I. Bp. 1972. 569. skk. – Conti, Alessandro: Problemi di miniatura bolognese = Bolettino d’Arte 1979. 2. 1. skk. – Uő.: La miniatura Bolognese. Scuole e botteghe 1270–1340. Bologna, 1981. 85. skk. – Wehli Tünde: Megjegyzések a Magyar Anjou Legendárium stílusának kérdéséhez = Ars Hungarica 1991. No. 2. 141–148. – Bauer-Eberhardt, Ulrike: Tesori della Biblioteca Apostolica Vaticana a Colonia = Miniatura (Societá della Miniatura. Arte dell’ Illustrazione e Decorazione del Libro) (5–6.) 1993–1996. 136–140.[4] Morello, Stamm, Betz: i. m. (3. j.). Köszönettel tartozom a vatikáni könyvtár (BAV) kézirattára igazgatójának, Mons. L. Duval-Arnould úrnak és Dr. Christine Grafingernek a kódex kutatásához 1999. májusában nyújtott messzemenő segítségért. A Magyar Katolikus Püspöki Karnak a római kiküldetést köszönöm.
[5] Török: i. m. 1992. (3. j.) 566–569. (A Saluzzo-kódex részletes ismertetése).
[6] Rossi, Giovanni Vittorio: Iani Nicii Erythraei Pinacotheca (Pinacotheca altera, Pinacotheca tertia) imaginum illustrium, doctrinae vel ingenii laude, virorum, qui, auctore superstite, diem summ obierunt. Vol. 3. Coloniae Agrippinae, 1645–1648. 287. skk. – Giustiniani, Michele: Gli scrittori Liguri. Roma, 1667. 347. skk. – Oldoino, Augustino: Athenaeum Ligusticum. Perusiae, 1680. 335. skk.
[7] Vayer–Levárdy: i. m. 1972. (3. j.) 78. skk.
[8] Török: i. m. 1992. (3. j.) 570–572. – Recent Acquisitions. A selection 1994–1995 (Gift of Mr. and Mrs. Edwin L. Weisl Jr. 1994) = The Metropolitan Museum of Art Bulletin (53.) 1995. Fall No. 2. 24–25.
[9] De Ricci, Seymour: Catalogue d’une Collection de Miniatures Gothiques et Persanes appartenant a Léonce Rosenberg. Paris, 1913. No. 73.
[10] A laphoz vezető adatokra Boskovits Miklós hívta fel a figyelmem, amiért hálás köszönetemet fejezem ki.
Valamivel később Ulrike Bauer-Eberhardt is rátalált. Ő a lapot a kölni, vatikáni kiállítás recenziójában, mint (kérdőjelesen) Querfurti Bruno legendájának részletét említette. Bauer-Eberhardt: i. m. (3. j.). Querfurti Bruno összes forrását ellenőriztem, legendája nem hozható egyértelműen kapcsolatba jeleneteinkkel, erre utaló titulus-hagyomány sem maradt fenn.[11] A Louvre Grafikai Osztályán található fólió korábbi tulajdonosaival kapcsolatos szíves információt Madame Catherine Goguel-nek köszönöm. – De Ricci: i. m. (9. j.) No. 72.: „Scènes de la vie d’un saint Evêque (0,215×0,165). Comme la suivante, cette miniature est divisée en quatre parties:
1. Le saint prêche devant les enfants
2. Il chasse un démon du corps d’un possédé
3. Trois saints personnage lui apparaissent en songe
4. Il passe en se détournant devant un maison incendiée”.[12] De Celano, Thomas: Vita prima/secunda S. Francisci (1228/1229–1246); Tractatus de miraculis B. Francisci (1250–1252) = Analecta Franciscana (10.) 1894. 3–115, 129–260, 271–330. – Magyar fordítása: Celánói Tamás életrajzai Szent Ferencről. Újvidék–Szeged–Csíksomlyó, 1993. /Ferences források 2./ (Vita prima, cap. VII. 17.) – A források és ikonográfia legteljesebb összefoglalása: Lexikon der Christlichen Ikonographie. Szerk. Kirschbaum, Engelbert–Braunfels, Wolfgang. Rom–Freiburg–Basel–Wien, 1974. Bd. 6. 260–315.
[13] De Voragine, Jacobus: Die Legenda aurea. Aus dem Lateinischen übersetzt von Richard Benz. Heidelberg, 1963. 828–843.
[14] De Celano, Thomas: i. m. (12. j.) Vita prima, cap. IV. 8.
[15] De Celano, Thomas: i. m. (12. j.) Vita prima, cap. III. 7. – Vita S. Francisci a divo Bonaventura composita, cap. I., per cura del Canonico Amoni, Leopoldo. Roma, 1880. 23. skk. – Vetter, Ewald M.: Dei famulum amplecti videbatur. Zur Darstellung des Hl. Franziskus mit dem Gekreuzigten = Münster (25.) 1972. 341–348.
[16] De Celano, Thomas: i. m. (12. j.) Vita prima, cap. X. 23.; Vita secunda, cap. IV. – Warr, Cordelia: The Striped Mantle of the Poor Clares: Image and Text in Italy in the Later Middle Ages = Arte Cristiana (86.) 1998. 415–430. 3. kép. – A középkori Szent Péter bazilika átriumáról vö.: Bredekamp, Horst: Sankt Peter in Rom und das Prinzip der Produktiven Zerstörung. Bau und Abbau von Bramante bis Bernini. Berlin, 2000. 11. kép.
[17] De Celano, Thomas: i. m. (12. j.) Vita prima, cap. V. 11–12.
[18] Levárdy, 1973: i. m. (3. j.) 148. szám és kép.
[19] Morello: i. m. (3. j.) 139–140 és Levárdy, 1973: i. m. (3. j.).
[20] Török, 1992: i. m. (3. j.) 570–572.
[21] Krüger, Klaus: Der frühe Bildkult des Franziskus in Italien. Gestalt- und Funktionswandel des Tafelbildes im 13. und 14 Jahrhundert. Berlin, 1992. 27–49 kép.
[22] Kaftal, George: Saints in Italian Art. Iconography of the Saints in Tuscan Painting. Florence, 1952. 385–416. – Uő.: Iconography of the Saints in Central and South Italian Schools of Painting. Florence, 1965. 469–500. – Kaftal, George–Bisogni, Fabio: Iconography of the Saints in the painting of North East Italy. Florence, 1978. 327–342. – Kaftal, George–Bisogni, Fabio: Iconography of the Saints in the painting of North West Italy. Florence, 1985. 284–304. lap, 391–393. kép.
[23] Blume, Dieter: Wandmalerei als Ordenspropaganda. Bildprogramme im Chorbereich franziskanischer Konvente Italiens bis zur Mitte des 14. Jahrhunderts. Worms, 62. kép.
[24] Krüger: i. m. (21. j.) 296. kép. – Bauch, Kurt: Christus am Kreuz und der heilige Franziskus In: Festschrift für Carl Georg Heise zum 60. Geburtstag. Berlin, 1950. 103–112. – European Paintings Before 1500. Catalogue of Paintings: Part One. Published by the Cleveland Museum of Art. 1974. 43. kép. – Blume: i. m. (23. j.) 64. kép.
[25] Berkovits Ilona: Az Iparművészeti Múzeum olasz antifonáriuma = Szépművészet (4.) 1941. 213–218. lap, 3. kép. – 800 Jahre Franz von Assisi. Franziskanische Kunst und Kultur des Mittelalters. Krems-Stein, 1982. 549–550. – Kirschbaum–Braunfels: i. m. (12. j.) 293. lap. 12. kép.
[26] Toynbee, Margaret R.: S. Louis of Toulouse and the Process of Canonisation in the Fourteenth Century. Manchester, 1929. – Kleinschmidt, Beda: St. Ludwig von Toulouse in der Kunst = Archivum Franciscanum Historicum (2.) 1909. 197. skk. – Gardner, Julian: Saint Louise of Toulouse, Robert of Anjou and Simone Martini = Zeitschrift für Kunstgeschichte (39.) 1976. 12. skk. – Hoch, Adrian S.: The Franciscan Provenance of Simone Martini’s Angevin St. Louis in Naples = Zeitschrift für Kunstgeschichte (58.) 1995. 22–38.
[27] Morello: i. m. (3. j.) 140. és Levárdy, 1973: i. m. (3. j.) 151. sz.
[28] Berkely, Bancroft Library, University of California, Specilia Collections, 2MS A2M2 1300:37, vö.: Bader–Starr: i. m. (3. j.) – Török: 1992. i. m. (3. j.) 572–575.
[29] Gardner: i. m. (26. j.) 1. kép. – Bologna, Ferdinando: I pittori alla corta Angioina di Napoli 1266–1414 e un riesame dell’arte nell’età fridericiana. Roma, 1969. IV/1–66. kép.
[30] Toynbee: i. m. (26. j.) 228. – Kleinschmidt: i. m. (26. j.) 3. kép. – Blume: i. m. (23. j.) 83. skk. 228. kép.
[31] Kleinschmidt: i. m. (26. j.) 5. kép. – Kaftal, 1965: i. m. (22. j.) 826. kép.
[32] Török: 1992. i. m. (3. j.) 575. – Bollandus, Ioannes: Acta Sanctorum Ungariae. Tyrnaviae, 1737. 793, C/IX/87: „Puer unius anni in parentum absentia cadens de quadem fenestra, ubi erant gradus duodecim lapidum, vere mortuus erat, et totaliter conquassantus et niger factus, ita quod sibi os non poterat aperiri. Facto autem voto ad S. Ludovicum fuit illico suscitatus.”