Az igazságtalan trianoni békediktátum következtében Magyarország területének mintegy kétharmada más államhoz került. Ezzel együtt természetesen színtiszta magyar lakosságú falvak s százezres nagyságú népesség is. A sokk után felocsúdó, magukhoz térő – immár kisebbségi sorsban élő – magyarság először csak spontánul, az 1930-as években már céltudatosan és összefogva kereste nyelvének és kultúrájának [238megnyilvánulási lehetőségeit az új állam keretén belül. Ehhez természetesen olyan vezető egyéniségek kellettek, akik vállalták a nehéz, sokszor mártíromságba vezető utat. A Csehszlovákiában rekedtek nagy szerencséjére gróf Esterházy János személyében akadt egy ilyen férfi, aki kész volt vagyonának egy részét feláldozni a közös cél érdekében, s főúri származásánál, széles rokoni és ismeretségi körénél fogva eredményesen tudott harcolni a kisebbségi magyarság sorsának megjavításáért.

Molnár Imre könyve lényegében ezt az életutat dolgozza fel, követi nyomon az eddig megjelent irodalom (Arató Endre, Ádám Magda, Fogarassy László, G. Kovács László, Romsics Ignác, Szalatnai Rezső, Szarka László, Szent-Iványi Gábor, Tilkovszky Loránt, Charles Vojatsek), a visszaemlékezések (Balassa Zoltán, Ladislav Deák, Ferdinánd Ïurčansky, Esterházy Lujza, Gömöri János, Hennyei Gusztáv, Janics Kálmán, Popély Gyula, Szegedy-Maszák Aladár) és új levéltári források bevonásával. Magyarán szólva Molnár Imre könyve politikatörténet és így érdeklődésünkre nem tarthatna számot, ám a politikai harc óhatatlanul összefonódott a magyar nyelvű hírlapok és könyvkiadás dolgával. Erre vonatkozóan tehát számtalan – igaz, elszórt – adat található a könyvben, hiszen Esterházy János ott bábáskodott a rövid életű Magyar Nap (Pozsony, 1937), a már nagyobb hatósugarú Felvidéki Magyar Hírlap (Pozsony, 1941–44) és Magyar Néplap (Pozsony, 1942–44) megszületésénél.

Esterházy Jánost 1935-ben Kassa és környékének magyarsága parlamenti képviselővé választotta. Ettől kezdve tíz éven keresztül, megszakítás nélkül, hivatalosan szolgálhatta a szlovákiai magyar népcsoport boldogulásának ügyét. A kezdetben két pártra szakadt magyarságot egy pártba – Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt (rövidebb változatban: Egyesült Magyar Párt) – sikerült tömöríteni s ezzel súlya is megnövekedett.

A közvetlen irányítása alá tartozó lapot, az Új Hírek kiadását 1939. április 11-én betiltották, a betiltás másnapján pedig házkutatást tartottak a szerkesztőségben, ám Esterházynak sikerült elérnie, hogy június 18-án újraindult. Ugyanakkor előkészítette a magyar kormánynál a magyarországi szlovákság lapja, a Slovenská jednota megjelenését. Vezércikkben köszöntötte azt: „napilappá válva szolgálja a magyarországi szlovákság ügyét és érdekeit.”

Esterházy János, látva a szlovákiai magyar kultúra és a magyar könyvkiadás mostoha sorsát, megbízást adott Somos Elemérnek, az Esti Újság főszerkesztőjének, hogy szervezze meg a magyar könyvek szlovákiai behozatalát és központi elosztását, „hogy mindnyájan könyvekhez jussunk”. Így jött létre a pozsonyi Madách Könyvesház a Hosszú utcában. Ez nemcsak a magyar irodalomnak lett otthona, hanem a szlovákiai magyar képzőművészetnek is, hiszen a Könyvesházhoz csatlakozó szalonban magyar festőművészek és szobrászok kiállításainak megrendezésére is sor került. Alig néhány nappal az ünnepi megnyitás után, 1941. szeptember 8-án a szlovák belügyi hatóságok máris házkutatást tartottak. A Magyar Könyvesházban a hatóság emberei 111 indexen vagy cenzúra alatt lévő könyvet koboztak el.

1941 decemberében számos korábbi atrocitás és zaklatás után hatóságilag betiltották az Új Hírek és az Esti Újság kiadását. Esterházy, mivel kijárta Budapesten, hogy a magyarországi szlovákság lapja, a Slovenská jednota, napilapként jelenhessen meg, új lap alapítására kapott engedélyt Magyar Hírek címen. Ennek szerkesztőségében a korábbi két napilap legjobb újságíróit gyűjtötte össze. Szerepe az volt, hogy a magyar falusi lakosságot, illetve a szegényebb magyar városi réteget olcsó és jó újsággal lássa el.

Az 1942. év első napjai újabb botránnyal kezdődtek. A szlovák belügyminisztérium „birodalmi magyar eszmék terjesztésének” vádjával elkoboztatta a Magyar Klasszikusok könyvsorozat Arany János elbeszélő költeményei és balladáit, valamint a Petőfi Sándor válogatott költeményeit tartalmazó kötetét. Válaszul az 1942. évi Budapesti Könyvnapon, komoly szellemi teljesítménnyel, önálló könyvsátorral jelent meg a szlovákiai magyar kisebbség. A könyvsátrat a magyar politikai élet képviselői – Horthy Miklós kormányzóhelyettes, József királyi [239herceg, Kállay Miklós miniszterelnök, Bárdossy László volt miniszterelnök, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter – és sokan mások, közöttük Ján Spisiak, Szlovákia budapesti nagykövete is meglátogatták. Az írók közül megjelent Herczeg Ferenc, majd Tamási Áron vezetésével az erdélyi írók is felkeresték a szlovákiai magyar könyvsátrat.

Az események innen már gyorsan követték egymást. A hitleri hadigépezet egyre nagyobb nyomással nehezedett a tőle keletre fekvő országokra. Hans Ludin, pozsonyi német nagykövet, már korábban is kifogásolta a Magyar Hírlap szellemét, vagyis az Esterházy és a lap szerkesztői között létező titkos taktikai megegyezést – a különösen jól szervezett Gestapo mindenhová beépítette ügynökeit – hogy a Magyar Hírlap kizárólag kommentároktól mentes híranyagot közöl következetesen.

Egyre nagyobb nyomás nehezedett Esterházyra. Egyrészt a németek, másrészt a szlovákok, harmadrészt pedig az egyre inkább jobbra tolódó új magyar kormány Pozsonyban lévő diplomatái részéről. Hamarosan elkövetkeztek a Magyar Párt végnapjai, majd az orosz megszállás után Esterházyt is letartóztatták és Budapesten, Bukaresten, Jasin keresztül Moszkvába szállították, majd a Gulág poklaiba. 1947-ben Pozsonyba vitték vissza, ahol kimondták rá a halálos ítéletet, melynek végrehajtását azonban bekövetkezett halála megakadályozta.

Esterházy Jánosnak és a szlovákiai magyarság két világháború közötti életét, sorsát bemutató kötetnek éppen sajtótörténeti vonatkozásai érdemlik meg figyelmünket. Az itt közreadott, csak elszórtan hozzáférhető adatait bizonyára jól tudják majd használni sajtótörténészeink.

Kőhegyi Mihály