Magyar Könyvszemle 116. évf. 2000. 2.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
Weidenfelder Lőrinc két levele erdélyi régiségekről 1754-ből. Aranka György Erdélyi Magyar Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaságának[1] érdeklődése a hazai ritka nyomtatványok, régi könyvek és kéziratok mellett „Romai és más Régiségekre, Pogány és Magyar ó’ pénzekre…”[2] is kiterjedt. A társaság tevékenységét bemutató 1796-os kiadványnak a „Haza-esméretét illető Czikkelyei”-ben erdélyi antik, illetve „Magyarok idejebéli” régiségekről, építészeti és művészeti emlékekről is olvashatunk.[3]
Weidenfelder Lőrinc evangélikus lelkésznek a kiadványban közzétett kéziratos levelei nemcsak az újabban megélénkülő gyűjtéstörténeti kutatásokhoz szolgáltathatnak adalékokat, hanem fényt vetnek arra a 18. századi, külföldi kapcsolatokkal rendelkező erdélyi „társasági” életre is, melyben hazai régiségekkel és természeti ritkaságokkal foglalkozó régiségbúvárok és gyűjtők vettek részt.
„Egy Mihályfalvi tudos Evangelicus pap Weidenfelder Lörincz írt 1754-ben, Szebeni Roth Keresztely[4] Uramnak két Levelet deákul, tudtomra még nintsenek ki-adva. Ezekben is emlékezetét találom némely szép régiségeknek. „Találtam, úgy szóll első Levelében, ez elött mint egy 28 esztendökkel a’ Monorai határon, a’ nagy Küküllö mellett boronálván, régi külömbféle nagyságu Halotti Vedreket hammuval és szénnel nemeseket, és bövölködöket; egy szinte egy arany nyomó fülbe valót; egy ritka, és tsuda munkáju réz koltsot; és egy néhány jó féle Gyöngyöt, de ezeket a’ nedvesség meg-ette, ’s meg-emésztette vólt. – Alig ássa-bé az ember a’ földet térdig, százanként talállya a’ vedrek darabotskáit. Egy igen kitsin asztali pohár formájában, találtam egy szajko, vagy Páva csontotskáját, a’ Páva Junonak szenteltetett lévén – [205szintén el-felejtettem vala az ugyan Monorai határon ki-ásott viz özöni dolgokat. Négy hoszszu Fogak vóltanak, nem Orjásoké a’ mint gondolom, hanem bizonyos tengeri tsudáé; mellyek közül a’ nagyobbat néhai Köleséri Urnak ajándékoztam, a’ Csuda nagyságu feje az állatnak a’ tudatlan parasztoktól tsak nem öszve-rontatván, a’ több fogakat, mellyek közül egyik egyik mint egy fél fontos, de a’ közönséges fogaktól külömbözö vólt, Barátaimnak el-osztottam. – Hasonlók láttatnak sok hellyeken a’ Hazában, kivált ujj Várason, Nagy-Sink Székben, a’ hól a’ Prédikálló-Szék mellett függ egy három fontosnál nagyobb. – Ide való az a’ szár-tsont is, melly Szebenben a’ nagy Templom Ajtajánál fel-van függesztve, melly meg-bizonyitja, hogy Hazánkban hajdon Orjások vóltanak, hanem ha az özön víz hajtotta ide. – Illyen lehet az az iszonyu nagy fog-is, melly a Lutsch Háznál[5] vagyon, és a’ mint vélem leg-alább hat fontnyi. – A’ mi tsudára méltóbb a’ kissebb Küküllönek magos martyaiban találtatnak, a’ mint szavak bé-vehetö emberektöl hallottam, szörnyü nagy szarvak 12 fontosak, mind magossan fenn-állók, facsarosok, és tsudálatos hornyosok; mellyeket a’ Királyok, és Fejedelmek-is, az ö ritkaság tartó Házaikban örömmel néznének.”
Az elsőbb Levele Weydenfeldernek költ vólt Januariusban, Februariusban ugyan azon esztendőben esmét így ir: – „Találtatott vólt hajdon a’ Kis-Selyki Határon egy régi Romai réz Sas, a’ Legiok czimere, mellyet a’ régiség rosdája tiszteletre méltóvá tett vólt, mellyet ez előtt mint egy 8 esztendőkkel Bécsi Udvari Tanácsnak Bekers Urnak adtam-el; esmét boronálás közbe egy ökörnek csudálatos réz Képe, talám az Egyiptomi Isist jelenti; ez-is a’hoz az Urhoz ment. – De találtatott a’ Monorai határon a’ Praetorianus Cohorsoknak Zászló Jelek-is rézböl, leg-alább annak nem alá való darabjai, a’ Légio Sasok formájára csináltattak.– Utánnak adván magamat, többeket-is kaptam. – Azok között egy réz Bajvivot, mellyet Szendrei Urnak adtam; esmét egy Romai Equest Lovast, márvány Táblára, mellynek széle mint egy egy arasz; a’ szijjak mint kétfelől le-függenek a’ lóról a’ régi Romai szokás szerént; hogy alkalmatosság szerént a’ lora akár mellyik felöl könnyebben ülhessenek-fel, ’s szálhassanak-le róla. – Kaptam Szász-Sebesröl egy igen szép mettzésü Romai Követ-is, a’hol egy régi falban találtatott. A’ kö mellyben vólt, kétség kivül Appulumból vagy Ulpia Trájánából[6] vitetett vólt oda. Adtam Köleséri Urnak. Hogy az ugy nevezett csonka Meromiumról[7] semmit ne szóllyak, melly iszonnyu nagyságú, és temérdekségü: a’ mellyet a’ Szász-Sebessi régi Tanáts-háznál lehet látni; melly eddig a’ tudos világ elött, minden Hazánk régiségeit szeretö Tudósok elött esméretlen; kik ebből az álló képböl nem tudom mit formáltanak. Nem halgatom-el azt a’ koporsó irást-is, melly Szász-Sebessen a’ Konrád Ház allyában egy régi Romai koporson vagy vedren látszik, mellyet sem Gruterus, sem mások kik ezekröl irtanak, meg-sem foghattanak.”[8]
[206Bár az ókor iránt megélénkülő érdeklődéssel párhuzamosan a reneszánsz időszakától számos európai országban fellendült az antik pénzek, feliratos kövek, szobrok és töredékek leírása és gyűjtése,[9] a 17. századig a tárgyi emlékek többnyire csupán kiegészítették az antik szerzők fennmaradt munkáiból leszűrt történelmi ismereteket. A történeti forrásérték megítélésében csak a 17. században következett be gyökeres fordulat, akkor, amikor az „antikváriusi”, azaz gyűjtői, régiségbúvári szemlélet elterjedésével sokan – elsősorban természetesen a gyűjtők – úgy vélték, hogy az előkerült régészeti leletek és a fennmaradt antik pénzek biztosabb ismereteket nyújthatnak az ókor történetéről, mint az írott források. S bár a 18. században a dolgok mélyebb összefüggéseit kutató „filozófusoktól” kiinduló polémia csökkentette az „antikváriusok” lelkesedését, az a szemlélet, hogy a tárgyi leletek alkalmanként nagyobb forrásértékkel bírnak az ókor történetének kutatásában, mint az antik auktorok munkái, sokáig eleven maradt.[10]
Az antikvitás iránti erőteljes, a 16–18. századi kultúra számos területét átható vonzódás mindenesetre egy sajátos morális–szellemi klímát hozott létre Európában. Kialakult egy mind származása, mind foglalkozása szerint heterogén, nemzetközi társaság, amelynek tagjai között az antik kultúra iránt szenvedélyesen vonzódó tudósokat és műkedvelő régiségbúvárokat, gazdag műgyűjtőket és a keresett emlékeket közvetítő kereskedőket egyaránt találunk. Az Európa-szerte folyó levelezések tárgya az emlékek ismertetése, értelmezése, ikonográfiai és formai sajátosságaik vizsgálata, a témával kapcsolatban megjelent könyvek bírálata, illetve a leletek felkutatása, adás-vétele, cseréje volt.[11]
[207A 18. századi Erdélyben virágzó „antikváriusi” társasági életre – mint Weidenfelder[12] két levele is rávilágít – a nyugat-európaihoz hasonlóan a származási heterogenitás volt jellemző. Bár a korábbi évszázadokhoz hasonlóan ennek az időszaknak a legjelentősebb hazai műgyűjtői is a főnemesek és a főpapok közül kerültek ki[13], a régészeti és művészeti emlékek gyűjtése a művelt hivatalnokok, a városi patríciusok és az alsópapság bizonyos köreiben is egyre népszerűbbé vált. A társaság nemzetközi jellegére nemcsak az utal, hogy Weidenfelder egyik rendszeres „vásárlója”, Becker udvari tanácsos bécsi műgyűjtő volt[14], hanem az is, hogy a társasághoz tartozó egyes személyek életében, tevékenységében is szerteágazó, külföldre is kiterjedő kapcsolatrendszerre bukkanunk.
A Weidenfelder által többször említett Köleséri Sámuel[15] (1663–1732) nagyszebeni bölcseleti, teológiai és orvosdoktor, az erdélyi főkormányszék tanácsosa például több külföldi tudós társaságnak is tagja volt. Teológiai és orvosi munkák mellett numizmatikai és régészeti tárgyú könyveket[16] jelentetett meg. Neves tudósokhoz írott levelei közül az egyik címzettje a számos antik témájú könyvet publikáló Peter Burmann (1668–1741) leideni professzor volt. Az a Burmann, aki Amszterdamban 1704-ben újból kiadta a Weidenfelder által szintén említett Jan Gruterus (1560–1627) holland humanista tudós 1601–1603 között Heidelbergben megjelent Corpus inscriptionum antiquae totius orbis Romanorum című, a modern epigráfia alapmunkájának számító főművét.[17] Köleséri egyébként Burmannhoz írott, 1720-as keltezésű, Hekate tiszteletével foglalkozó latin nyelvű levelében illusztrációképpen egy erdélyi antik feliratos követ is ismertetett.
Az, hogy Köleséri a leideni tudóshoz írott levelében nemcsak Gruterus művére, hanem saját Auraria Romano-Dacica című munkájára is hivatkozik, jelzi, hogy könyve ismert lehetett külföldön is. Mégpedig minden bizonnyal személyes kapcsolatai révén: numizmatikai tárgyú munkáját ugyanis a megjelenést követő évben, 1718-ban abban a lipcsei Acta eruditorumban[18] ismertették, [208melynek szerkesztője ebben az időben a folyóiratban antik pénzekről, emlékekről publikáló Jean-Burckhard Mencke (1675–1732), Köleséri egy másik levelének címzettje volt.[19]
A német és holland egyetemeken tanult Weidenfelder „Problema Historico-Criticum in Daciae veteris & Romanae Inscriptionem lapidarium M. Ulp. Nerv. Trajani…” címmel készített összefoglaló munkájának kéziratát 1744-ben Halléba küldte ki, igaz, a dolgozat kérése ellenére nem került kinyomtatásra.[20]
A régiségek iránt érdeklődők itthon is ismerték, számon tartották egymást.[21] A két levélben a címzettel együtt hét olyan személyről, illetve családról (Lutsch és Konrád-ház) olvashatunk, akik valamilyen módon foglalkoztak vagy kapcsolatba kerültek régiségekkel. Weidenfelder a felsoroltak közül háromnak ajándékozott, illetve adott el régiségeket, s ő maga is többektől kapott leleteket. Weidenfelder leveleiből arra is következtethetünk, hogy ebben a körben már nemcsak az emlékek gyűjtése, hanem tudományos igényű vizsgálatuk, kutatásuk is kezdett gyakorlattá válni. Weidenfelder fontosnak és szükségesnek tartja, hogy a „tudos világ”, a „Hazánk régiségeit szerető Tudósok” minél több hazai emléket ismerjenek meg, s tudományos véleményt formáljanak róluk.
A régiségekkel való foglalkozás szintjei és irányai ugyanakkor nem különültek még el élesen. A kéziratközlő által tudósként aposztrofált[22] Weidenfelder például, aki nemcsak az antik emlékek eredetére és funkciójára, hanem a külföldi irodalomra vonatkozóan is rendelkezett ismeretekkel, többször említi, hogy műkincsek értékesítésével is foglalkozott. Erre – mint életrajzából kiderül – nyomorúságos anyagi viszonyai között gyakran rá is volt kényszerülve. Ilyen irányú tevékenységére is utalhat, hogy amikor tudomást szerzett egy nagyobb volumenű leletanyagról, „utánnak adván magát, többeket-is” sikerült megszereznie.
Weidenfelder levelei arra is rámutatnak, hogy a „szép régiségek” iránt érdeklődők figyelme a 18. század első felében még megközelítően egyenlő arányban oszlott meg a művészeti, a mesterségi és a természeti ritkaságok között. Weidenfelder római hamvvedrek, légiós jelvény, fegyver, márványrelief, rézszobrocska, antik feliratos kövek mellett figyelmet szentelt egykori hatalmas állatok fogainak, csontjainak, óriási szarvaknak, illetve egy „tsuda munkáju réz kolts”-nak is. A talált természeti ritkaságok elajándékozásával Köleséri mellett több barátja gyűjteményét gyarapította.
Közismert, hogy az európai raritásgyűjtemények – a fejedelmek „ritkaság tartó Házaikat” is beleértve – sokáig nemcsak régészeti és művészeti emlékeket, hanem természeti ritkaságokat és különlegességeket, illetve bravúros kézügyességről tanúskodó technikai, mechanikai kuriozitásokat is tartalmaztak.[23] Ezeknek a tárgyaknak az egybegyűjtése nemcsak a gyűjtemények exkluzivitását növelte, hanem – a kor szemléletének megfelelően – az isten alkotta világ fantasztikus gazdagságát, változatosságát is szimbolizálta. A rendkívüli tárgyak – „Mirabilien, Abnormitäten, Wunder”[24] – iránti korabeli vonzódást Weidenfelder szóhasználata is jelzi: a természeti és a művészi [209ritkaságok leírásakor egyaránt „tsuda munkáju”, „Csuda nagyságú”, „iszonyu nagy”, „szörnyű nagy” és „csudálatos” kifejezéseket használ.[25]
Weidenfelder leveléből az is kiderül, hogy a különleges nagyságú csontokhoz és fogakhoz a 18. század közepén még sajátos mágikus képzetek, babonák kapcsolódtak. Az a megjegyzés, hogy a „tudatlan parasztok” szét akarták törni a „tengeri tsuda” fejét, arra utal, hogy az egyszerű emberek bajhozó képességet tulajdonítottak neki. A hatalmas csontoknak a templomok belsejében, illetve közelében történő elhelyezése egyébként – melyre Weidenfelder is több példát hoz – részben ezekkel a képzetekkel függött össze. Az antik feliratos kövek keresztény templomok falába történő beépítése például az Alpoktól északra is elterjedt szokás volt. A középkor vallásos-babonás hite szerint a megszentelt falak között, a szakrális környezetben a pogány emlékek éppúgy elvesztik a bálvány-mivoltukból következő démoni erejüket[26], mint az emberi mértékkel és léptékkel alig mérhető nagyságú szörnyek, sárkányok, csodalények maradványainak vélt csontok ártó hatásukat.[27]
A természeti ritkaságok templomokban történt elhelyezésének okát ugyanakkor abban is kereshetjük, hogy a szellemi élet központját jelentő középkori templomok nem csupán kincseket és ereklyéket, hanem a közösség (a város vagy a nemzet) történeti emlékezetének tárgyait is őrizték.[28] A hatalmas méretű csontokat, fogakat ugyanis – őslények, mamutok, vagy nagyméretű tengeri állatok maradványait – a 19. századi tudományos igényű, intézményesített paleontológiai kutatások előtt részben a közösségi tudat – mese- és mondavilág – elemeire (óriások csontjai)[29], [210részben pedig a bibliához (Góliát) vagy a szentek legendáihoz kapcsolódó vallásos hagyományokra (Szent György és a sárkány) utaló relikviákként értelmezték.
A 17–18. századi Európában – elsősorban Johann Jakob Scheuchzer (1672–1733) svájci orvos, költő és természettudós írásai, versei révén – elterjedt az a Tertullianusra visszavezethető elmélet is, hogy az ősmaradványok az özönvíz idejéből származnak.[30] A teória hazai népszerűségére utal, hogy az előkerült csont- és fogmaradványokat Weidenfelder is inkább „viz özöni dolgok”-nak, mint „Orjások”, azaz óriások maradványainak véli. A Weidenfelder levelét közlő 18. század végi tudósító ugyanakkor – bár abban nem foglal egyértelműen állást, hogy létezhettek-e óriások – már így ír a „Hazánk Régiségei közé számláltatott” leletekről: „Azt magam tapasztalása után bizonyosan írhatom, hogy a Harasztosi csontok nem Orjás csontok, hanem Elefánté…[31] A fosszilis csontok, fogak gyűjtése mindenesetre – mind Weidenfelder korában, mind a 18. század végén – az erdélyi régiségbúvárok körében – úgy tűnik – nagy népszerűségnek örvendett.[32]
Papp Júlia[33]
[1] Jakab Elek: Aranka György és az Erdélyi Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaság. = Figyelő 1884/I. 161–175, 256–277, 341–368., Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai. Bukarest, 1955., A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Szerkesztette Pándi Pál. Bp. 1965. 85–87., Aranka György erdélyi társaságai. Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Enyedi Sándor. Bp. 1988.
[2] (Aranka György): A’ Magyar Nyelv-mívelő Társaság’ Munkáinak Első Darabja. Szebenben, 1796. 189.
[3] Aranka: i. m. 1796. 126–157, 267–272. A Társasághoz – mint a korabeli sajtóhírekből kiderül – később is érkeztek be a hazai művészeti és régészeti emlékeket ismertető beszámolók. Koprziva Ferenc Erdélyben felfedezett ókori mozaik leírását és rajzát, Cserey Farkas az 1797-ben talált szilágysomlyói kincs leírását, (Magyar Kurir 1798. I. toldaléka 11–16., Bécsi Magyar Merkurius 1798. I. 232–237.) a rév-komáromi Kósa István antik feliratos kövekkel, római és újabb pénzekkel foglalkozó dolgozatát, Pápai István református pap az almakeréki híres emlékeztető sírhalmokról készült leírását (Magyar Kurir 1798. I. 758–760., Bécsi Magyar Merkurius 1798. I. 361–362, 771–776.) küldte be.
[4] Evangélikus lelkész és dékán Nagyszebenben. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I–XIV. Bp. 1891–1914. XI. 1239.
[5] Régi erdélyi patrícius család, tagjai közül legtöbbre a tübingeni egyetemen tanult Lutsch János (1607–1661) vitte, aki nagyszebeni királybíró, a szászok grófja, várkapitány és polgármester volt. Schriftsteller-Lexikon oder biographisch-literärische Denk-Blätter der Siebenbürger Deutschen von Joseph Trausch. II. Band. Kronstadt 1871. (Schriftsteller-Lexikon der Siebenbürger Deutschen. Változatlan utánnyomás Köln, Wien 1983.) 376–377.
[6] A dákok fővárosáról, Sarmizegetusáról, illetve a Decebált legyőző Marcus Ulpius Traianusról elnevezett római Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegetusa településről l.: Paulys Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. Supplementband XIV. München, 1974. 599–655. Ulpia Traiana egykori helyére a neves humanista, Megyericsei János – mint Taurinus István a Dózsa-féle parasztháború eseményeit megéneklő, 1519-ben Bécsben megjelent Stauromachia id est Cruciatorum Servile Bellum című hexameteres eposzának névmagyarázatában is hangsúlyozza – a környéken talált ókori kövek felirataiból következtetett.
[7] Az emléknek a 19. század második felében már nem volt nyoma. Trausch: i. m. III. 483.
[8] Aranka: i. m. 1796. 134–136.
[9] Az antik feliratos kövek hazai gyűjtésének és rendszerezésének kezdeteiről: Kulcsár Péter: Egy budai humanista feliratgyűjtemény. = Archeológiai Értesítő 1968. 2. sz. 257–261.; Ritoók-Szalay, Ágnes: Der Kult der römischen Epigraphik in Ungarn Zeit der renaissance. In: Geschichtsbewusstsein und Geschichtsschreibung in der Renaissance. Hrsg.: August Buck, Tibor Klaniczay, S. Katalin Németh. Bp. 1989. 65–75.; Ritoókné Szalay Ágnes: A római föliratok gyűjtői Pannóniában. In: Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Bp. 1994.
[10] „Senki sem tagadhatja, hogy a felirásos emlékek sokkal többet segitenek a római világ politikai, vallási, katonai, pénzügyi és polgárzati viszonyai kellő felfogásában, mint maguk a remek irók művei, főleg midőn a fővárostól messzeeső tartományokról és azoknak beléletéről van szó.” A Magyar Nemzeti Múzeum római feliratos emlékei. Desjardins Ernő francia szövegét… magyarította, bővítette és külön pótlékkal kiegészítette Dr. Rómer Flóris. Bp. 1873. X. Az antikváriusok és a filozófusok vitájáról: Mészáros F. István: Az érem másik oldala, avagy az „antikvárius majom”. = Ars Hungarica 1994. 1. sz. 81–86. – részletes bibliográfiával.
[11] Choay, Françoise: Das architektonische Erbe, eine Allegorie. Geschichte und Theorie der Baudenkmale. Braunschweig/Wiesbaden 1997. (Eredeti cím: L’Allegorie du Patrimoine 1992, 1996) 51. A műtárgyak kapcsán folyó levelezés hagyománya a hazai sajtóirodalomban is továbbélt. Az újságok és folyóiratok szerkesztői gyakran a tudósok és a műkedvelő régiségbúvárok alkalomszerűen vagy rendszeresen beküldött tudósításai alapján tájékoztatták az olvasóközönséget az előkerült régiségekről. „Ein vornehmer Freund, hat uns einen Abriß dieses Monumentes zugeschicket, damit wir es mit einigen Erläuterungen dem forschenden Publikum anzeigen möchten… Nun wollen wir dieser Beschreibung einige erläuterende Anmerkungen beyfügen, wie sie aus der Feder eines Kenners römischer Alterthümer, den wir darum ersuchet, erhalten haben.” (Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern 1775. 366.) Joseph Hormayr bécsi folyóirata egy régiségbúvár levelét közölte erdélyi útja során felkeresett antik emlékekről. Egy olyan értékes mozaikleletet ugyanakkor, mely a tudósító elutazása után került felszínre, már ő is egy erdélyi barátjától kapott levél alapján ismertetett. (Archiv für Geschichte, Statistik, Literatur und Kunst 1823. 590–592.)
[12] Szinnyei: i. m. XIV. 1461–1462. Szinnyei Weidenfelder születési dátumát elírta, nem 1663-ban, hanem 1693-ban született, s 1755-ben halt meg. Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, von dr. Const. V. Wurzbach. 53. Teil. Wien 1886. 254–255.; Trausch: i. m. III. 480–484. Weidenfelder monorai lelkész korában a környéken előkerült antik régészeti leletekkel foglalkozott. Mind Wurzbach, mind Trausch említi a nyelvművelő társaság kiadványában megjelentetett két Weidenfelder-levelet.
[13] Entz Géza: A magyar műgyűjtés történetének vázlata 1850-ig. Bp. 1937.
[14] A korban természetesen nemcsak hazai művészeti és régészeti emlékek kerültek külföldre. A „nemes gondolkodású Id. Doctor Pataki Sámuel Ur által” Krakkóból Kolozsvárra vitetett, feltehetően török feliratos kő Szathmári Mihály professzor kertjébe került. Aranka: i. m. 1796. 141.
[15] Trausch: i. m. II. 281–295.
[16] Auraria Romano-Dacica. Cibinii, 1717.; Dacia vetus. Claudiopoli, 1735. Egy levele is megjelent a Gyulafehérvár környékén előkerült antik leletekről: Epistola de vetustis Romanorum ruderibus Albae-Julae occasione valli erecti detectis, ad amicum. Nova literaria. Cips. 1727. S. 97.; Trausch említ több idevágó tárgyú kéziratos munkát is. i. m. II. 292. (A „híres nagy-tudományú Köleséri” Aurariájának újbóli, bővített kiadását a hazai sajtó majd lelkesen üdvözli: Pozsonyi Magyar Hírmondó 1781. 133–134.)
[17] Gruterus azokat az adatokat is felvette munkájába, melyeket Pierre Lescalopier francia jogász 1574-es, Báthory István erdélyi fejedelem gyulafehérvári udvarába tett követi útja során mint „tudásanyagot gyűjtő humanista” személyesen jegyzett fel, s melyeket egy ismeretlen személy később magyarázatokkal ellátva elküldött neki. Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574). Közreadja Benda Kálmán és Tardy Lajos. Bp. 1982. 112. Gruterus összefoglaló munkájára hivatkozik majd Schönvisner István, az egyetem neves régiségtan professzora is itthon felfedezett római mérföldköveket ismertető tanulmányában: „Einen Abriß solcher Monumente findet man beym Janus Gruterus in Thesauro Inscriptionum…” (Ungrisches Magazin 1783. 63.)
[18] Acta eruditorum, 1718. 845., vö.: Trausch: i. m. II. 287.
[19] Mindkét levelet közli Trausch: i. m. II. 294–296.
[20] Trausch: i. m. III. 481.
[21] A későbbiekben is: a Weidenfelder levelét közreadó tudósító például, miután ismerteti Szász-Harasztos birtokosnője, az „igen jó izlésü”, a „Régiségeket szerető” gróf Bethlen Karolina gyűjteményét, így ír: A grófné „Harasztoson-is valami nagy csontokra találván…ösztönzött, hogy menjek-ki ’s nézzem-meg, hajlandóságomat az e’ félékre esmérvén…” Aranka: i. m. 127.
[22] Említett régészeti tanulmánya mellett a nagyszebeni káptalan történetét ismertető kéziratát is ismerjük. Trausch: i. m. III. 481.
[23] Schlosser, Julius von: Die Kunst- und Wunderkammern der Spätrenaissance. Leipzig 1908. Entz: i. m., Scheicher, Elisabeth: Die Kunst- und Wunderkammern der Habsburger. Wien–München–Zürich. 1979. „Curiosa” jellegű őskori állatmaradványok Mátyás király gyűjteményében is voltak. Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. Bp. 1985. 73.
[24] Scheicher: i. m. 22–23.
[25] Bár ez a szemlélet a felvilágosodás megváltozott értékrendjében túlhaladottá vált, s a 19. századi nagy európai múzeumok anyagának válogatásánál és rendszerezésénél már többnyire az esztétikai és a tudományos szempontok domináltak, a régi gyűjteménygyarapítási módszerek továbbélésére később is találunk példát. A fáradságos munkával létrehozott kuriózum-érték és az anyag- és stílszerűség követelményét hangoztató esztétikai szempont összeütközése követhető nyomon abban a sajtópolémiában, mely 1841-ben Henszlmann Imre műkritikus és Libay Sámuel ötvös között az utóbbi által készített, s Zólyom vármegye által múzeumi megvásárlásra ajánlott, Ferenc császárt ábrázoló filigrán-szoborportré kapcsán zajlott. Ha nem akarjuk – véli Henszlmann – hogy a Nemzeti Múzeum a továbbiakban sem legyen más, mint „ritkaságok zsibkamrája”, nem szabad a gyűjteményt művészi érték nélküli ritkaságokkal vagy drágaságokkal gyarapítani. Vö.: Henszlmann Imre: Válogatott képzőművészeti írások. Szerkesztette: Tímár Árpád. Bp. 1990. 160–162., 447–452.
[26] „A pogányoknak sok istenük Mind merő bálvány, ha megnézzük. De isten mennyet teremte, Nagy hatalom jár előtte, Minden dolgai felségesek.” 96. zsoltár (Isten a pogányoknak is Ura.) In: Énekeskönyv magyar reformátusok használatára. Bp. 1990. 150.
[27] A fosszilis leleteknek ugyanakkor – Európában a megkövesedett kagylóknak, csigáknak, Kínában a „sárkánycsontoknak”, „sárkányfogaknak”, azaz az óriásgyíkok maradványainak – a néphit ezzel éppen ellentétes, gyógyító hatást is tulajdonított. Lambrecht Kálmán: Az ősember elődei. (Az ősállatok) Bp. 1927. 28.
[28] A kincsek templomokban történő gyűjtésének szokása az istenek kincstáraiként szolgáló ókori pogány templomokig nyúlik vissza. A hellenizmus idejében ezek az addig elzárt templomi kincstárak nyilvánossá váltak, bizonyos értelemben létrehozva nemcsak a műgyűjtemények, hanem a modern nyilvános múzeumok előképét is. Schlosser: i. m. 10.
[29] A hagyomány szerint például a bécsi Stephansdom Riesentorja egy óriás maradványának vélt mamutcsontról kapta a nevét, melyet 1443-ban az alapok ásása közben találtak, s melyet a templom kapuján belül függesztettek fel. Schlosser: i. m. 15. Egyes Szász-Harasztos mellett talált hatalmas fogak – írja Weidenfelder levelének közlője saját kutatásai kapcsán – „nagyobb részént kővé váltak, és ollyan szépek belől, mint a’ leg-szebb Jáspis vagy Szaru-kő…A lakosok ezeket Orjások csontjainak tartják…” Aranka: i. m. 1796. 128. A szicíliai törpe elefántok előkerült csontjaiban Empedokles óriásokat vélt felfedezni, Boccaccio pedig az Odüsszeusz által megvakított Polyphemos maradványainak vélt ősi csontleleteket. Lambrecht: i. m. 29.
[30] Géczy Barnabás: Őslénytan. Bp. 1989. 20.
[31] Aranka: i. m. 1796. 130. A tudósító által közölt részletes „elefánt-rekonstrukció” alapjául minden bizonnyal mamutok vagy őselefántok maradványai szolgáltak. Ezek a leírások egyébként – mint a paleontológia történetét kutatók hangsúlyozzák – a leletek gyűjtésének évezredes szokásával együtt a tudományos őslénytan kialakulásának előfeltételei, illetve a tudományág előtörténetének részei voltak. Géczy: i. m. 18–21.
[32] A hagyomány továbbélését jelzi báró Nopcsa Ferenc paleontológus munkássága, aki az erdélyi ősgyík típusát a 20. század elején részben a szülei szentpéterfalvai birtokán talált koponya alapján határozta meg. Lambrecht: i. m. 168–196. A régészeti, művészeti és természeti ritkaságok iránti érdeklődés összekapcsolódására is utal ugyanakkor, hogy az erdélyi Nopcsák a 19. század elején lelkes gyűjtői – s ezzel sok esetben megmentői – voltak a környékükön talált antik feliratos köveknek. Archiv für Geschichte, Statistik, Literatur und Kunst 1823. 591., Tudományos Gyűjtemény 1824. X. kötet 31., Mommsen, Theodor: Corpus Inscriptionum Latinarum. Berlin, 1873. III. 1438, 1469, 1497, 1503. Inscriptiones Daciae Romanae III/2. Bukarest, 1980. 112, 314, 396.
[33] * A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj és az OTKA (D 25048) támogatásával készült.