Az általam vizsgált munka egy 17. század végén készült kolligátum-kötet része, a TtREk Könyvtárának állományából (RMK I. 1349). A külső borítón Érsekujvári Kara Orbán neve szerepel, Győző hitnek lakozása című munkájával, de ez – mint látni fogjuk – elég megtévesztő. A kötetnek nincs külön bevezetője, az egyedüli nyomtatási helyre utaló jelet sem találtam. Akár az is feltételezhető, hogy a kötetet csupán összeállították, de külön nem nyomtatták. Erre több tény is utal. Egyrészt formai jellegűek: az itt található művek különböző mintázatú papírra készültek, a számozás munkánként újra kezdődik, ívjelzés nélkül. A kötet nyomtatott és kéziratos műveket egyaránt tartalmaz, logikai válogatás nyomát nem mutatja. Másrészt tematikai jellegűek a bizonyítékok. A kötet műfajilag sem egységes: a prédikációtól a loci communeseken át az epicediumokig tartalmaz írásokat. Tartalmilag sem mondhatunk róla mást: nem találtunk bármiféle szerkesztési elvet, amely miatt éppen így kellett a kötetnek előállni: csak a prédikációk esetében van halotti, catechetikai, ünnepi és feddő jellegű beszéd. Az időbeli eltérés (1683 és 1696 között elkészült művekről van szó) szintén jól jelzi azt, hogy egy elég vegyes válogatással állunk szemben. Az összeállítás célja és ideje nehezen körülhatárolható. Sokműfajúsága miatt talán lelkipásztori segédkönyvként szolgálhatott, a tetszőlegesen elhelyezett üres lapok éppen a még hiányzó adatok, prédikációs vázlatok kidolgozására is szolgálhattak.

A kötet műfaji besorolás szerint a következő művekből áll.

A) Prédikáció

Catechézis prédikáció: Érsekujvári K. Orbán 2” (coll. 1, 2) – RMK I. 1349, 1350.

Halotti prédikációk: Felvinczi Sándor, Szenczi A. Pál (coll. 3, 4) – RMK I. 1315, 1316.

[201Feddőző beszéd: Gyulai T. Mihály (coll. 5) – RMK I. 1295, NN. (coll. 9) – ismeretlen (!).

Ünnepi prédikáció: Csuzi Cseh Jakab (coll. 8) – RMK I. 1450.

B) Loci Communes

Loca annotata: Armilla aurea (coll. 6) – 1696-os keltezésű, 13 sztl. 1.

Loca excerpta: Themata occasionalia (coll. 7) – 21 sztl. 1.

Concio in funeratione (coll. 10) – 5 sztl. 1.

C) Epicedium

Szomoru versek Erdődi Gábor halálára (coll. 11) – 4 sztl. 1.

Bucsuzo beszélgetések, Epitaphiuma (Uo.) – 2 sztl. 1.

Annyit még a hézagos adatok ellenére is megállapíthatunk, hogy a kötet Debrecenben készülhetett, és valamikor 1694 után állították össze. Az összes ismert alkotás egykori debreceni prédikátorok helyi kiadású műve. A két utóbbi, tehát a B, valamint C csoportba sorolt praeceptumok elkészítése történhetett akár a kötet elkészülte után is. A coll. 8 és 9. beillesztése azt sejteti, hogy ezeket a prédikációkat csupán később, és nem is a legmegfelelőbb technikai megoldással rögzítették. Az utóbbi mű anyagát, elhelyezésének módját tekintve (mintha kivágták volna egy kötetből) „kilóg a sorból”. A szerkesztés terén mutatkozó felületességnek több indoka is lehet: mind a sietség és hozzá nem értés, mind pedig a századvégi debreceni nyomda nyomorúságos helyzete. A Rosnyai János utáni nyomdászok (Kassai Pál, Vincze György) sem tudásuk magaslatán nem álltak, sem a technikai felszereltség nem volt ekkorra már megfelelő. A külső jelek mind azt mutatják, hogy nem elképzelhetetlen a századvégi (1680–95 közötti) debreceni szerkesztés mellett egy korábbi korszak művének beillesztését feltételezni.

A bennünket jelenleg leginkább érintő kérdés, hogy vajon ki rejtőzhet a coll. 9-es jelzés mögött. Mivel a címlap és a legfontosabb első 3 lap, úgymint az ajánló levél és az elöljáró beszéd egyaránt hiányoznak, tartalmi-formai elemzés útján kíséreljük meg megközelíteni a választ. Nevezzük ezúttal szerzőnket Debreceni Névtelennek. Az egyetlen biztos támpont a fejlécen található: a prédikáció címe Jerusalem veszedelme. Textusa az újszövetségi történet, amikor Jézus megsiratja Jeruzsálemet (Lukács 19:41–44), „mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét”. A téma főleg a 17. század végen közkedvelt, érthető történelmi okokból kifolyólag. A prédikátorok a helyes erkölcsi magatartást keresték „a földre tiport nép” számára, és a bűnös nép Istenhez fordulásában, szent, kegyes élet felmutatásában találták meg a megtartó erőt. A századvégi prédikációk jellemzője a beszéd tanító – feddő – intő részének súlyponteltolódása az egyes prédikációkban, az igehirdető lelkülete függvényében. A század 80-as éveiben egymás mellett jelentkezett a feddő (Kabai BG, Felvinczi S., Gyulai TM, Pathai J.) és elmélkedő jellegű (Csuzi Cseh J.) írások sora, míg az utolsó évtized prédikációs termése – volumenében is leszűkülve – már a feddőzés túlsúlyát mutatja (Szentpéteri István).

Szerzőnk, inkább az első csoportba, s azon belül is az elmélkedésre, belső megújulásra intő, vigasztalást nyújtó prédikátorok közé tartozik. Stílusa azonban egy korábbi (1660 előtti) korszak nyelvi jellegét viseli magán. Már a prédikáció El-kezdése is ezt jelzi: „Nem csuda, Istenfélő hívek, hogy ezen a világon, ama kegyetlen, véren folyt, Isten nélkül való, hitetlen embereknek, az igaz iteletű Isten, kegyetlenséggel, s vérrel fizessen meg… mert aki miben változik, gyakorlatossággal ebben büntetődik” (3). Az előbbi szövegen érződik, hogy bibliás és latinos műveltségen alapozott, de az indulatok felindítása, a prédikátori hév elviszi a hangsúlyt a kimondott tételről. A Névtelen már az előbeszéd során megjelölte azt, hogy bár a prédikáció Magyarázat része Jeruzsálem Titus általi elpusztításának körülményeit vizsgálja, mégis a történet azáltal fejti ki erkölcsi feladatát, hogy Jézus jóslata felől értelmezi a történteket (Máté 23:37). A zsidó nép számára az [202időben fel nem ismert csodálatos jelenségek hatalmas katasztrófa bekövetkeztét jelezték. A jelek és jóslatok számba vétele után több fajta beszédmódra nyílik lehetőség. A nemzeti bűnök lajstroma az indulatok felindításával feddő beszédet indukál, amely ostorozó lelkületével kényszerít a kárhozatos vétkek elkerülésére és a megtérésre. Ha pedig a prédikátor nem a földi bűnök számtalan seregére koncentrál, hanem az egyedül igaz Isten kegyelmére apellál, akkor a szörnyű, utálatos testi vétkek is az Isten előtt az igaz bűnbánat hatására elfedeztetnek. A Debreceni Névtelen felfelé néz, a mindenható Isten „mégis” kegyelmező erejére hívja fel a figyelmet, a kegyelem kiáradásának indokait és intő jeleit mutatja meg az olvasónak.

Ennek a lelkigondozói mentalitásnak megfelelően módosult a prédikáció homiletikai szerkezete is. Hosszú előbeszéd után (5 oldal) következik a második nagy egység, az átlagos terjedelmű Magyarázat (9 oldal). Már ehhez a részhez kapcsolja – abszolút nem szokványos módon – a Titus-történet lelki hasznait két punctumokban. A Magyarázat Tanuságai is ugyanilyen szerkezetűek: a tételes, definíciószerű oktató részhez mindig egy ok és egy szép intés kapcsolódik, illetve az utolsó Tanuságnál kiemelten is jelentkeznek az indokok. A Tanuság magába szívta a hasznok intéseit caputonként. Külön érdekessége ennek a szerkezeti egységnek, hogy megháromszorozódott a tételek száma (9 Tanuság!) és az intések terjedelme.

Amikor a Debreceni Névtelen a közösségi veszedelmeket és csapásokat szedi lajstromba „szarvas bűnök” néven, nagyon hasonló listát készít ahhoz a puritán prédikátorhoz, akinél ez utóbbi kifejezés nagyon gyakran jelenik meg, név szerint Medgyesi Pálhoz. Elsőként említi a rút bálványozást, majd a felfuvalkodottságot, nyomorgatást, az Isten igéjének megvetését, Isten jótéteményeivel való visszaélést, az ártatlan vér kiontását (25). A fentiek tulajdonképpen a bibliás bűnök kategóriájába tartoznak, de más és más a sorrend a korszak prédikátorainak reguláiban, és mást tesznek még hozzá saját élményeikből. Az 5. Tanuság tétele világosan kifejezi, hogy hogyan gondolkodott a Névtelen prédikátor a nemzeti bűnök elhagyásáról. „Szokása a mindenható Istennek, hogy akármelly népet, nemzetséget, mind addig meg nem büntet, el nem veszt, és el nem töröl, valameddig azt az ő bűnéről meg nem feddi, és azért reá következendő romlását, veszedelmét jó eleve hirré nem tészi, s meg nem jelenti” (22). Az isteni kegyelem mindenhatóságába vetett bizalom és az ezt hirdető lelkipásztori lelkület támaszul szolgálhatott a nehéz időkben élő keresztyén emberek számára. Az pedig szintén figyelemre méltó, hogy Medgyesi és a Névtelen lelkisége milyen közel állt egymáshoz. Elég csak a sárospataki prédikátor Serva Domine című művére gondolni, amely a vétkek katalógusa, majd a feddések után vigasztalást nyújt a „tékozló fiú” közösségi és kiváltképpen való szenvedéseire is.

A korszak homiletikai szakirodalmát megvizsgálva, a Névtelen egyértelműen a Doce nos orare terminusait alkalmazza. A homiletika a prédikáció 4 nagy egységét ismerteti, és a „derék praedicatio”-nak 11 részét. A rövidebb változat, amely csak a leglényegesebb elemekre szorítkozik, az elkészítésnek 5 részét említi: 1. Az Fel-vejendő igék, 2. Az Igéknek magyarázatja, 3. Az Tanuság, 4. A’ Haszon, 5. A’ Rá-szabás. A beszéd jelölt részei is ezek szerzőnknél, és funkciójukban is megfelelnek az elmondottaknak. Azzal a különbséggel, hogy a Hasznok bevonódtak a Tanuságba, s így az ige magyarázata után következő rész nemcsak az ige „Értelem szerinti mondásait” tartalmazza, hanem egyben azoknak a „lelkiismeretre és állapotra szabását” is. Éppen azáltal jöhetett létre ez az összeolvadás, hogy a 9 Tanuságra egyenként nyújt lelki intéseket a prédikátor. A Hasznoknak a prédikációban betöltött szerepe is módosult ezáltal: a tucatnyi usus implicit formában beolvadt a Tanuság megfelelő részeibe, és az életre vonatkozó intő (rossztól elintő, a jóra ráintő, indokokat és ellenérveket egyaránt tartalmazó) megszólalásokat erősítette fel. A Medgyesi Pál elméleti terminusaiban elvileg benne rejlő funkcionális átcsoportosítást végezte el szerzőnk kitűnően.

A Debreceni Névtelen külön egységként még ugyan feltünteti a beszéd Hasznát, azonban az első mondatok is már másról árulkodnak. „Egyéb hasznat a’ tudománynak elhagyván, tsupán csak [203az eggyiket emlitem, a’ mely leszen a’ tudománynak a’ Magyar nemzetségre valo reá szabása, és alkalmaztatása” (28). A „Mit cselekedett Isten ezel a’ nemzetséggel?” (28) kérdésre a magyar–zsidó sorspárhuzam 17. század végi recepciójának lehetünk szemtanúi az első két oldalon. Az ismert ellentétpárok nagy hagyománnyal rendelkeznek: „hideg Scythia” – „Canáánhoz hasonlo Pannonia”; „sült pogányság” – „frigyes nép”; Isten áldásával nagy nemzet, hatalmas Királyok (pl. Attila = orbis terror). Az újabb kérdésre, „De vallyon mivel fizete ez a’ nép az ö Istenének?” (29), a hűtlen nép bibliai képeit sorakoztatja fel: Istenével szembe szökött, jó téteményéről elfeledkezett, törvényét megrontotta. „A’ mellyért mint fizete az Istenis ő nékiek?” kérdésre pedig a Jeremiás próféciáiból, siralmaiból ismerős frazeológiával válaszolt a prédikátor: „Országoknak nagy részét tölök el vövék, es el foglalák, koronájokat földhöz verék, a’ népnek szinét s javát, nyaj s csorda modgyára a’ keserves rabságra el hajták, es e’ világon szerte széllyel el szelleszték” (30). A kiválasztott nép eltévelyedése és megtérésre hívása a zsidó–magyar sorspárhuzam keretében bibliás kifejezésekkel jelentkezik, és teológiai-történeti értékeléssel.

Bár a rászabásban nincs jelölve, de ez a rész három szerkezeti egységre bontható. Az első két lapról már volt szó, a következő kettő a magyarság pusztulását és különböző népektől való űzettetését tárgyalja, míg a záró fél lap a könyörgésre, az Istenhez idejében fordulásra szólítja fel a befogadót (a 95. Zsoltár és Ezékiel próféta szavaival). Számunkra különleges jelentőséggel bír, hogy a középső rész esetén interpolációval van dolgunk, látszólag a „külső hystoriák tanubizonsága” szerint. A szövegben explicit formában is jelölt, Bongarsius-féle Rerum Hungaricarum scriptores bevezetőjéből (RHS, Frankfurt, 1600, 4r–4v) rövidítve két citatum van jelen a műben, de nem ez az elsődleges forrása a Debreceni Névtelennek. Egy teljes oldalnyi részlet található meg szó szerinti egyezéssel Medgyesi Pál Siralmas jajjainak elöljáró beszédében. A két hosszabb rész Medgyesi művéhez képest fordított sorrendben található meg a Ierusalem veszedelmében, és két saját szöveg közbeékelésével, amelyek magyarázzák az adott részt: Jajjok (:)3 – saját, RHS bevezetőjének rövidítése – RHS 4v – saját, értelmezés – Jajjok (:)3v – saját, értelmezés – Jajjok (:)2 – RHS 4v rövidítve. A szöveg gördülékeny, egyáltalán nem érezhető rajta, hogy a többfajta szövegrészt nehezen sikerült volna összeilleszteni. A szövegkohézió erőssége folytán felmerül a kérdés, nem is biztos, hogy az átadás iránya (Medgyesi > Debreceni Névtelen) helyes. A helyzet fordított: lehetséges, hogy Medgyesi Pál vette át az említett szövegrészeket a Debreceni Névtelentől.

Gyanúm beigazolódott. Az RMNy 2. kötete (1601–1635) Fekete Csaba közlése nyomán már jelezte a prédikáció beazonosítását (1425A). A nagy formátumú, fiatal debreceni prédikátor, Kismarjai Veszelin Pál a szerzője a Ierusalem veszedelme című munkának. Az egyetlen példányban fennmaradt, de az RMK által nem jelzett beszédet valószínűleg a templom felavatásakor mondhatta el (1629), és ugyanekkor jelenhetett meg a mű nyomtatásban is. Később még az Oktató és vigasztaló prédikációk (Db, 1641 – RMK I. 715) részeként is megért egy hasonló, de bővebb kiadást. Így válik érthetővé az a néhány, már fent említett homiletikai, stilisztikai és poimenikai sajátosság, ami alapján a Ierusalem veszedelme nem illeszkedett a századvégi prédikátorok műveinek sorába. A lelkülete és stílusa miatt is korábbra datált mű retorikai-homiletikai szerkezete is nyilvánvalóbban jelzi a 1630-as évek prédikációs metódusát, amelynek fő meghatározója a hitviták mellett az elmélkedő jellegű (oktatással és intéssel bővölködő) írások sora. Még az olyan szimbolikus jellegű szerkezeti megoldások is alátámasztják Kismarjai Veszelin szerzőségét, mint hogy a Tanuságokat 9 részre osztja, ahogyan néhány évvel később a Pázmány elleni vitázó műve is 9 beszélgetésből áll (Kegyes és istenes beszélgetések. Db, 1633.), és abban szintén az utolsó rész az, amely a legfőbb indokokat magyarázza.

Már csak két kérdés maradt megválaszolatlan: hogyan került bele épp egy századvégi kötetbe ez a prédikáció és tisztázandó még a Medgyesi-textussal való kapcsolata is. A két választ össze kell kapcsolni: nem lehet véletlen, hogy a puritán prédikátorok két nemzedéke is hagyatkozott a [204lelki élet apró mozzanataira is koncentráló, tudós elődjük munkájára. Az „Életet néző”, felindító jellegű prédikáció mindhárom korszak keresztyén embere számára buzdító erővel hathatott, lelkipásztorának pedig mintául szolgálhatott. Új feladatokat ró ez a kutatásra. A felderítetlen századvégi prédikátornemzedék munkájának és Medgyesi Pál életművének régóta hiányzó értékelése mellett szükséges lenne újragondolni a Magyarországon elsőként héber nyelvtant író tudós prédikátornak, Kismarjai Veszelin Pálnak a magyar protestáns szellemi életben elfoglalt helyét is.

Csorba Dávid