Egy könyvtár kincse az írott és nyomtatott könyvanyag. Itt is erről van szó, bár egyszerre többről és kevesebbről. Többről, mert egy középkori könyvtár elveszettnek hitt legértékesebb darabjai újra megtalálásáról, s kevesebbről, mert csak ezekről, s nem a könyvtár teljes állományáról. Igaz, egészen speciális helyzetnek és esetnek vagyunk tanúi. A csíksomlyói Ferences Könyvtárban ugyanis nagyon kevés könyv van ma. Könyveiket 1961-ben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumba szállították, majd 1978-ban az újabb kori könyveket a csíkszeredai Megyei Könyvtárba. Régi könyveiket és kézirataikat, köztük ezeket az újra megtaláltakat, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum kezeli és teszi hozzáférhetővé a kutatás számára. Egy nyugat-európai embernek mindez bizonyára nehezen követhető. Közép- és Kelet-Európában azonban a történelem sok furcsaságot szült. A II. világháborút követően a csíksomlyói ferencesek könyveit lelkiismeretes és bátor múzeológusok mentették meg többször is, de 1961-ben, 1980-ban és 1985-ben hathatósan.

A Ferences rend romániai feloszlatása után 1951-ben a szerzeteseket összegyűjtötték és internálták. A csíksomlyói államosított kolostor [112épületében a kutatók külön engedéllyel használhatták a zárt és lényegében halott könyvtárat, mígnem párthatározatra a könyveket a marosvásárhelyi könyvtárakba akarták elszállítani és szétosztani. 1961-ben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum akkori vezetőinek sikerült elérni, hogy a csíksomlyói könyvanyagot a szomszédos Csíkszeredába, hozzájuk vigyék. A múzeumiak jól érveltek, amikor műemléknek tekintették a csíksomlyói kolostort és könyvtárát, mert így tőlük telhetően gondját tudták viselni. A történelmet is emberek csinálják, s néhány okos és jó ember, nemtől és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, csodát tehet.

A csíksomlyói Ferences Könyvtár anyaga ma legalább három helyen van. (De van, és az eredeti helyhez közel!)

A ferencesek Erdélyben az 1241–42-es első, „nagy” tatárjárás után telepedtek meg. A csíksomlyói ferences templom és kolostor alapítása nagy valószínűséggel Hunyadi János nevéhez fűződik. Első említése 1444-ből való, IV. Jenő pápa hétévi búcsút engedélyezett nekik, ekkor szó esett a templom felszereléséről és könyveiről is. A kolostor könyvtára tehát nem tartozik a nagyon korai alapítások közé, nem is vetekedett soha a legnagyobb magyar kolostori könyvtárak gazdagságával, mégis az egyik legértékesebb, mert Erdélyben ez az egyetlen középkori katolikus könyvtár, amely túlélte a reformációt (és aztán még egyet s mást). Művelődéstörténeti jelentőségét növeli, hogy a csíksomlyói könyvtár saját régi állományán kívül több megszűnt, magyarországi és erdélyi rendház – domonkos, ferences, karthauzi, pálos – középkori eredetű köteteit is megszerezte és megőrizte. A kutatók tudták mindezt, a szakirodalom foglalkozott a csíksomlyói könyvtár anyagával, a 19. század második felétől sokan keresték fel.

Amikor tehát 1961-ben a csíksomlyói kolostor könyveit átszállították a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumba, a korábbi kutatások, cikkek, leltárak alapján tudták, hogy nem került minden oda. A szakirodalomban is számon tartott ősnyomtatványok nagyobb része, a legértékesebb kéziratok (15–16. századi kódexek, Kájoni-kéziratok, csíksomlyói iskoladrámák) hiányoztak. Ezek kerültek elő 1980-ban és 1985-ben !

Nincs könyvtáros és múzeológus, aki az elveszett tárgyakat illetően ne reménykedne, hogy még előkerülnek. (Kétségbeesett bizakodással szoktuk mondogatni a könyvtárban, hogy anyag nem vész el, csak lappang.) Zaklatottabb időkben és vidékeken az értékek lappangása kitervezett elrejtés következménye is lehet. 1980. augusztus 22-én a csíksomlyói kolostor-templom Mária szobrának talapzatában, javítás során az asztalosok rátaláltak a lappangó könyvek egy részére – jó állapotban. A könyv szerzője már ennél az első leletegyüttesnél is részt vett a művek azonosításában és leltározásában. Ezt követően a többi könyvet már keresték a ferencesek a csíkszeredai muzeológusokkal karöltve, jó szándéktól vezetve, de félig-meddig magánakcióként, főleg tudományos elkötelezettségből. Feltételezték, hogy azokat is a kolostoron belül rejthették el. 1985 áprilisában a kolostor refektóriumának egyik elfalazott ablakmélyedésében (a refektórium akkoriban a 16-os számú iskolához tartozott, s ők is ebédlőnek használták), falkutatás és falbontás után meglelték a keresett könyveket és kéziratokat – siralmas állapotban. A csíkszeredai Múzeum részéről a szerző volt jelen, ezt követően az ő sorsa a könyvlelet kétségbeejtő állapotánál is rosszabbra fordult. Aki valamennyire is tájékozott a romániai rendszerváltást közvetlenül megelőző néhány év Ceausescu-féle terrorjáról, az elképzelheti, hogy a román hatóságok hogyan léptek fel egy állami alkalmazásban lévő muzeológussal szemben, aki értékek után kutat, s ráadásul meg is találja. Muckenhaupt Erzsébet erről csak annyit ír könyvében, hogy inkább felejteni akarja az ezzel kapcsolatos eseményeket.

Az 1985-ös könyvleletből a nedvesség miatt vegyileg és biológiailag súlyosan károsodott, penészes könyveket restaurálás céljából a bukaresti Nemzeti Könyvtárba, továbbá a jászvásári, nagyszebeni, craiovai és temesvári restaurátorműhelyekbe vitték. A bukaresti Nemzeti Könyvtár ingyen végezte el az irdatlan restaurálási munkát, a többiért Hargita megye fizetett. [113Az utóbbi években a csíkszeredai Múzeumban is rendeztek be restaurátorműhelyt, s tizenöt kötet helyreállításán most már ott dolgoznak.

A könyv a könyvtörténeti részből és a két Adattárból: I. (1980) és II. (1985) áll. A Függelékbe került a felhasznált irodalom, a rövidítések és képek jegyzéke, valamint a mutatók: név-, posszesszor-, helynév- és címmutató.

Az 1980-as könyvlelet, e könyvben az Adattár I., 50 kéziratot és 12 nyomtatványt foglal magában. A kéziratokat, amennyire lehet, időrendbe sorolva tárgyalja Muckenhaupt. Ezek a csíksomlyói könyvtár legértékesebb darabjai, pl. Graduale, Nocturnale, Psalterium, Cantionale, négy kéziratos Kájoni-mű: Kalendarium, Herbarium, Hymnarium és az ún. Fekete könyv (az erdélyi custodia története), a csíksomlyói Péter-Pál plébániatemplom első domus historia kézirata, a Salvator kápolna capitalis pénzéről való registruma és társulati albumok. Tehát mind a kolostor működésével kapcsolatos, helyben készült, de legalábbis erdélyi kéziratos könyvek. Aztán, amint a szerző oly szépen írja, „a Boldogasszony-szobor védelmébe helyezték a csíksomlyói iskoladrámákat is”. A ’Liber typographiae Conventus Csik Somlyoviensis’ az 1676-ban alapított nyomda és könyvkötőműhely bevételi és kiadási naplója. A 12 nyomtatvány közül öt csíksomlyói. Két köteg levéltári irat, és a sokoldalú tudós ferences, Kájoni János 185×138 mm nagyságú pergamenlapra, 1673-ban festett portréja is előkerült a szobor talapzatából. Olvasva ezeket, szükségtelen a magyarázat, hogy micsoda eszmei értéket jelentenek e művek. Önmagukért beszélnek!

Az 1985-ös könyvlelet első felmérése után 123 kötetet és a csíksomlyói orgona innen előkerült feliratát vették leltárba. A könyvekből 33 darab menthetetlennek bizonyult. Az Adattár II-ben 88 kötetben összesen 111 mű van felvéve: 84 ősnyomtatvány, tíz XVI. századi, nyolc XVII. századi nyomtatvány és kilenc kézirat. E kéziratok közül öt Kájoni János munkája(!). Erdélyben a II. világháborúig a csíksomlyói ferences kolostor rendelkezett az egyik legnagyobb ősnyomtatvány-gyűjteménynyel. Ezek az ősnyomtatványok főleg a teológia tárgyköréből valók, s látszik, hogy gyakorlati célt szolgáltak a kolostorban. Sokuknál vagy a posszesszor bejegyzés, vagy a magyarországi, egykorú kötés bizonyítja a korai magyar, illetve erdélyi használatot. Külön nagyobb, alfejezetekre tagolt rész foglalkozik a tulajdonos bejegyzésekkel. Ezek rendkívül érdekesek és sokrétűek: szólnak pestisjárványról, peres ügyekről, tartalmaznak nyelvemlék értékű magyar glosszákat, némelyek művészettörténeti vonatkozásúak, pl. a torjai Apor-kúria falfestményeiről, stb. A történeti leírás majdnem felét a könyvkötésekről szóló beszámoló teszi ki. Az örvendetes, hogy sok egykorú, eredeti kötés fennmaradt, mégha olykor töredékesen is, de talán itt mégsem indokolt összefoglalni a gótikus és reneszánsz kötések általános tudnivalóit. Annál izgalmasabb a ’Magyarországi és erdélyi kötések’ alfejezet, amelyben 12 vélhetően hazai gótikus kötésről szerezhetünk tudomást. A magyar kötéstörténet egy új fejezete, az erdélyi gótikus kötések különböző (kolostori) műhelyeinek tevékenysége látszik kibontakozni. De a reneszánsz kötések és a későbbiek között is vannak újonnan felfedezett erdélyi készítésűek. A XVII. századból Kájoni János és a csíksomlyói könyvkötőműhely tevékenysége nagyon fontos. Nehézzé teszi az olvasást, hogy a szerző sok analógiát hoz a ’saját’ kötések meghatározásának bizonyítására más könyvtárakból, s az olvasó egy idő után elveszti a fonalat, hogy miről is van szó. Az érvelésnek ez a módja egy disszertációban helyes volna így, de egy könyv főszövegében elegendő lett volna a végeredmény közlése. Lábjegyzetben és nem szövegbe ágyazva, hanem egyenlőségjel után, tételesen felsorolva az azonosságokat, talán jobb megoldás lett volna. Ennek a résznek a fejezetekre bontása is problémás: a ’Gótikus kötések’ ’Könyvkötő műhelyek’ c. alfejezetében olvashatunk a külföldi, német, osztrák, morva stb. könyvkötő-műhelyek gótikus kötéseiről, majd az ’Átmeneti gótikus-reneszánsz stílus’ után következnek a ’Magyarországi és erdélyi kötések’, s ennek alfejezetei: ’Gótikus kötések’, ’Reneszánsz kötések’, [104’XVII–XIX. századi kötések’. Vagyis a ’Gótikus kötések’ és a ’Magyarországi és erdélyi kötések’ egyenrangú fejezet, holott a logikai besorolás alapja nem ugyanaz. Gótikus, reneszánsz és ’XVII–XIX. századi kötések’ mint egyenrangú fejezetek kellettek volna, s ezeken belül tagolni magyar, ill. erdélyiekre és külföldiekre a kötés csoportokat, valamint szólni az egyelőre meghatározhatatlanokról, amelyeket viszont stílus szerint be tudott sorolni a kellő helyre a szerző. (Egy kicsit a posszesszorok fejezet tagolásával is hasonló gondom van.) A kötések azonosításával, a bejegyzések kiolvasásával és értelmezésével járó munka és türelem azonban minden elismerést megérdemel. Példás.

Az adattár tételeinek szerkezete: jelzet, a könyv vagy kézirat bibliográfiai adatai, nyelve, terjedelme, a hiányok feltüntetése, a szöveg díszítettsége, a bejegyzések, kötésleírás, mérete, datálása és lokalizálása (ha lehetséges), kéziratok esetében a tartalom részletes közlése, végül irodalmi hivatkozás, ősnyomtatványoknál természetesen az általánosan kötelező katalógusok száma. Közli, ha a kötéstáblából kéziratos vagy nyomtatott töredéket emeltek ki. E téren is jelentős felfedezések történtek !

Szerencsére sok az illusztráció. Jó minőségűek, mind a feketék, mind a színesek. A kötet végén találhatók. Az nem a szerző hibája, hogy mire végigolvastam a könyvet, kiestek a képtáblák. A Függelék első alfejezete az ’Irodalom’. Sajnos általában hiányzik a sorozatok megjelölése, például Csapodi 1973/2 (az MTAK Kézirattárának katalógusai 5.), vagy Koroknay 1973 (Művészettörténeti füzetek 6.), Schunke és Schunke-Rabenau (Beiträge zur Inkunabelkunde, dritte Folge 7, illetve 10.) stb. A 41. oldal 105. lábjegyzetéhez hiányzik az ’Irodalom’-ban a hivatkozás feloldása, bizonyára Soltész Zoltánné: XVI. századi könyvgyűjtők kötetei a gyöngyösi műemlékkönyvtár antikva-gyűjteményében. OSZK Évkönyv 1965–66. Bp. 1968-ban megjelent cikkéről van szó; Mazal 1997 is sorozat, de nagyobb baj, hogy a cím rossz, helyesen: Einbandkunde. Die Geschichte des Bucheinbandes; a három kötetes Helwignél csak oldalszámot találunk, hiányzik a kötetszám a lábjegyzetekben; ’Jacobus de Voragine’-nál nincs alcím a könyvön, de tekintve, hogy ez csak válogatás, és a mű eredeti nyelve latin, nem lehet elhagyni, hogy „Válogatta, az előszót, a jegyzeteket és mutatókat írta Madas Edit”, valamint a fordítók közül legalább az első kettőt stb. jelezni kell; egyébként megjelenési helyéűl sem adható meg Békéscsaba (ahol nyomták), hanem Budapest, annál is inkább, mivel az egyik legpatinásabb kiadónál, a Helikonnál jelent meg. (A kiadók mindenütt hiányoznak.) Egy-két szóhasználat hibás, például a ’tükör’ nem használható a kötéstábla ’középmező’ kifejezése helyett, mert a tükör az elő- és háttábla belső oldalát jelenti; egy könyvnek elő- és háttáblája van és nem két kötéstáblája (37. p.); a vaknyomásos eljárás nem a „melegített szerszámok bőrbe történő nyomása” miatt vaknyomás (56. p.), hanem mert nincs festve vagy aranyozva. (Ezt a szerző tudja, az olvasók közül nem tudja mindenki.) Nem vagyok biztos, hogy a bukaresti Nemzeti Könyvtárban a törékenyebb lapokat tényleg ’fátyollal’ erősítették-e meg (89. p.), vagy japánpapírral, mert két sorral lejjebb japánpapírról is szó esik. (Lehet.) Az Adattár I. 5 A V 1/5248 tételének gyönyörű kötése e kötet borítóján látható, a hivatkozott 81. kép ennek csak a metszése. Egy-két kötés kép a fején áll, pl. a 75. Jó lett volna, ha az 1. képet a kolostor alaprajzával a szokásos észak-déli függőleges irányban és nem 45°-kal elfordítva közlik. Ezek nem a szerzőn múltak.

Mégis a lényeg, az Adattár adatai szinte kifogástalanok, és mint már korábban mondtam, ez a könyv aszkétikus munkát követelt. Bárcsak sok ilyen könyves szakember volna itthon és Erdélyben, mert ha magyar földön ilyen kevés könyves emlék maradt fenn, akkor százszoros energiával kell kibányászni minden kis pergamen- és papírdarabot a viharos múltból. Erre az áldozatos munkára mutatott most példát Muckenhaupt Erzsébet. – Az előszót az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia kültagja, Benkő Samu írta.

Rozsondai Marianne