Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

Jaksics János epitaphiuma. Egy 16. századi görög gyászvers művelődéstörténeti háttere. 1548-ban Wittenbergben, a nyomdász megnevezése nélkül, kicsiny füzet jelent meg a következő címmel: Epitaphium Iohannis Iaxit Pannonii nobilitate, eruditione et virtute prestantis, filii Petri Iaxit, et dominae Catharinae Cyaki scriptum a Christophoro Lippensi Pannonio (A nemességben, műveltségben és erényben kimagasló pannóniai Jaxit Jánosnak, Jaxit Péter és Csáky Katalin úrnő fiának epitaphiuma, melyet a pannoniai Christophorus Lippensis írt). A műből hosszú ideig nem volt példányunk, az RMK Pótlások 1. füzetében, az 5221. számon találhatjuk. A címfelvétel a New York Public Library példányának a National Union Catalogue-ban található leírása (NP 0061788) alapján készült, s ezen a szerző névformája Pannonius Kristóf (1515–1590), a kiadvány mérete pedig tizenketted rét (12°).[1] A New York Public Library példánya csonka, mindössze 3 levélből áll, más példányról nem volt tudomásunk. 1984-ben az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tára ajándékként kapott egy teljes példányt, amely 6 levélből áll, ebből az utolsó üres. A mű tehát az RMK III. Pótlások első kötetében Preyss Kristóf neve alatt szerepel, bár a címleírás szövegében az elgondolkoztató Christophorus Lippensis Pannonius szerzői név olvasható. A szerkesztők az utaló tanúsága szerint Christophorus Lippensist azonosnak tartották Preyss Kristóffal. A szerzőség kérdésére még visszatérünk, a nyomdász a betűtípusok (latin és görög) vizsgálata alapján leginkább Veit Kreutzer lehetett, mert a kötetünkben levő egyetlen fametszetes iniciálé leginkább az ő egyik sorozatába illik, és a görög betűk típusa is azonosnak látszik.[2]

A Jaksics (más írásmód szerint: Iaxit, Jaxit, ill. Jaxith) nevű család jól ismert a magyar történelemből és irodalomból. Nagy Iván szerint Szerbiából jöttek Magyarországra a Hunyadiak korában, később bárók lettek, s a Nagylaki előnevet kapták.[3] Lendvai Miklós Temes vármegye nemes családjai című munkájából további részleteket is megtudunk, ezek szerint a szerb Jaksics István és Márkó a 15. században a törökök elől menekülve 1200 szerb vitézzel Jagostin ó-szerbiai városból érkezett Temes megyébe. Jaksics István és fia, Demeter 1478-ban megkapták a Fellak (a későbbi Fönlak), Serfes és Farkastelek pusztákat, ahová számos szerbet telepítettek be. Demeter 1481-ben újabb 50.000 szerbet hozott Magyarországra, akik hősiesen harcoltak Mátyás és különösen Kinizsi Pál hadjárataiban a török ellen. Azt is feljegyezték Demeterről, hogy később, 1491-ben a lengyel tábor szeme láttára párbajban megölt egy tatárt, aki a magyarok vitézségét becsmérelte. A családnak a délvidéken egyre nagyobb birtokai lettek.[4] Kissé eltérő hagyományt tükröz egy igen korai, a 15. század nyolcvanas éveinek végéről vagy a kilencvenes évek elejéről való,[71 magyar nyelvű világi énekünk, amelyet töredékessége miatt korábban „Siralomének Both János veszedelmén” majd pedig „Gergely deák gyászéneke” címen tartott számon az irodalomtörténet. Gerézdi Rabán a kutatásai során megállapította, hogy a versnek új címet adhatunk: „Gergely éneke Jaksics Demeter veszedelméről”.[5] Gerézdi más források alapján újabb részleteket is közöl a családról, eszerint Jaksa vajda szerb főnemes volt, aki Brankovics György hadvezéreként a szerb segédcsapatokat vezette a törökök oldalán 1453-ban Konstantinápoly elfoglalásakor. Majd a két fia – István és Demeter – amikor a török Szendrőt elfoglalta (1459), Brankovics Vukkal együtt Magyarországra menekült. Mátyás örömmel fogadta a kiváló harcosokat, s 1465 táján a Csanád megyei nagylaki uradalmat és más birtokokat adományozott nekik a Maros vidékén. Kitűntek hősiességükkel és Mátyáshoz való hűségükkel, amelyet még a Vitéz-féle összeesküvés idején is megtartottak. A Jaksicsok közül Demeteren kívül főleg Mitar lett híres, a szerb történeti énekek egyik legkedveltebb hőse, részt vett Mátyásnak Ausztria elleni hadjáratában is. Bécs elfoglalása után Mátyás béketárgyalásokat folytatott a törökkel, s először Both Jánost küldte követként Stambulba, majd Bajazid követei érkeztek a magyar királyhoz Wienerneustadtba. 1487 júniusában Mátyás a török ügyekben jártas Jaksics Demetert küldte a török udvarba, aki el is jutott oda, s a szultán gazdag ajándékaival hazafelé indult. A szendrői hídon azonban egy Ghasi Mustafa nevű török – akit korábban Jaksics vetett fogságba testvérével együtt, kegyetlenül bánt velük, testvérét meg is ölette, – bosszúból legyilkolta a szerb nemest.[6] Később a család befolyása egyre nőtt. Az 1540-es években Máramarostól Krasznáig a Drágffy-Perényiek, az ecsedi és somlyai Báthoriak, a Maros mentén pedig a Jaksicsok voltak a kiskirályok.[7] A család vallási hovatartozása is érdekesen alakult, szerb eredetük okán eredetileg ortodoxok lehettek, de később, erre is van adatunk, a huszitizmus hívei lettek, s kitartottak ebben egészen a reformáció koráig. Ekkor a Jaksics család, különösen pedig Jaksics Péterné, Anna, majd utána azonos nevű lánya az új hit nagy pártfogói lettek. Weszprémi Istvánnál olvashatjuk, hogy Jaksics Péter özvegye, Jaksics Anna, aki 1529 körül élt, külföldről hívott be teológusokat, hogy az evangélikus tant prédikálják főképp a Körösök és a Maros vidékén. A reformáció terjesztésében játszott szerepéről egy évszázaddal később Pápai Páriz Ferenc is megemlékezett Rudus redivivum című munkájában:

„1529-dik esztendő tájban élt amaz emlékezetre méltó jó úri asszony Jaxit Péter özvegye, ki az ő jobbágyainak megtérítésekben mind alsó, mind felső Magyarországban igen buzgó vala. És mivel abban az időben még a tudós emberek igen ritkán valának, azoknak is számukat maga bőv költségével megszaporította. 1530-dik esztendő. Így szaporodván a patrónusok, szaporodni kezde az egyházi szolgáknak is számuk, mert a Wittenbergai akadémiában, mely akkor az evangelikusok vallásán egyedül vala híres, a tanuló ifjak egymást ott érvén, szüntelen tudománynyal, mint a méhek, megrakodva jőnek és térnek vala hazájukba vissza.”[8]

A Jaksicsok pártfogoltjai közé tartozott a tudós orvos, későbbi sárospataki tanár és lelkész Balsaráti Vitus János, aki 1529-ben Dombegyházán született, s apja a Jaksics család nagylaki kastélyának gondnoka volt. Az apa éppen családját látogatta meg Dombegyházán, amikor a faluba betörtek a törökök, feleségével együtt rabságba hurcolták, gyermeküket, a 3 hónapos Jánost egy török katona mentette ki a tűzvészből. A gyermek ezután Balsarat faluban egyik rokonánál nevelkedett, majd serdülő korában Jaksics Péter özvegye, Anna asszony vette pártfogásába, gondoskodott [72a gyermek iskoláztatásáról is. Az ifjú Balsaráti János 1547-ben tanárával, Kopácsi Istvánnal együtt Nagybányára, két év múlva pedig Patakra ment. Tanulmányaiban szép eredményeket ért el, Patakon latin és görög irodalmat is tanított kezdőknek. A Jaksics család továbbra is támogatta, az időközben meghalt Anna asszony helyébe a leánya lépett, ő küldte Wittenbergbe Melanchthonhoz, s minden költségét fedezte.[9] Balsaráti Vitus János itt főleg filozófiát és teológiát tanult, 1554-ben bölcsészdoktor lett. Későbbi életéről annyit érdemes még megjegyeznünk, hogy Melanchthon tanácsára orvosi tanulmányokat kezdett folytatni, Bolognaban és Padovában tanult, orvosi doktorátust is szerzett , sőt Rómában mintegy fél évig IV. Pál pápa udvarában is működött orvosként, de amikor kitudódott, hogy a reformáció tanítását követi, távoznia kellett. 1560-ban Perényi Gábor országbíró hazahívta, udvari orvosa lett, majd Patakon tanácsos és egyben az iskola felügyelője is, talán helyettes igazgató is az idős Kopácsi István mellett. Sárospatakon prédikátorként is működött, s ott is halt meg 1575-ben.[10]

Jaksics János epitaphiumának második és harmadik levelén a szerző, Christophorus Lippensis Pannoniusnak a latin nyelvű ajánlása olvasható Bampfy Gáspár özvegyéhez, méltóságos Anna asszonyhoz, Iaxit vagyis Jaksics Peter lányához, az elhunyt Jaksics János nővéréhez. Az ajánlás végén olvasható dátum: Vitteb. Calendis Novembrib. Anno 1548 (Wittenberg, 1548. november elseje), majd következik a vers, az 59 distichonból, vagyis 118 sorból álló, görög nyelvű költemény. Ebben a szerző elsiratja a korán elhunyt ifjút, aki messze kimagaslott kortársai közül jellemével és tudásával. Jaksics János a tanácsban mindig mértékletes és józan volt, s legfőbb feladatának az egyház szolgálatát tekintette. Igen jól képzett volt a jogtudományban, s ha nem halt volna meg olyan fiatalon, nagy hasznára lehetett volna egyházának és a hazának. A szerző a versben hosszan sorolja a nemeslelkű ifjú erényeit, melyek alapján biztos abban, hogy elnyerte Istentől jutalmát, s az örök boldogságot élvezi. Jaksics János tanulmányairól vajmi keveset tudunk. Az egyetemi matrikulák átnézése eddig nem vezetett sikerre, de egy az ún. Királyi Könyvekben rögzített későbbi birtokper kapcsán van egy adat, amely szerint Lipcsében tanult, s még 1539-ben, tehát kilenc évvel az epitaphium megjelenése előtt hirtelen meghalt.[11] Ekkor, 1539-ben a fent említett Balsaráti Vitus János mindössze 10 éves lehetett, talán nem tévedünk sokat, ha azt feltételezzük, hogy Anna asszony a saját fia halála után anyai ösztönétől is vezérelve vette pártfogásába az árva fiút.[12]

A vers tehát több évvel az ifjú halála után jelent meg, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen Jaksics Anna, a bőkezű pártfogó, ekkor is szívesen fogadhatta, és segíthette is az elégia íróját. A görög nyelvű vers műfajának stílusjegyeit mutatja, hosszasan sorolja az ifjú erényeit. A bevezető latin ajánlást érdemes kicsit alaposabban tanulmányozni. A szerző ebben megjegyzi, hogy bár Pannónia mindenkit érintő veszedelmei közepette az emberek kevésbé foglalkoznak saját gyászukkal, és bár a királyság szétdaraboltsága miatt a kimagasló egyéniségek nem tudnak az ország kormányzásában messzire világítani, mégis Anna asszony fivérének, Jaksics János elvesztése, mindazoknak [73nagy fájdalmat okozott, akik ismerték az ő rendkívül fegyelmezett természetét, műveltségét, ékesszólását. Ámbár tehetségének fénye az országos tanácskozásokban nem tudott világítani, Isten egyházának mégis igen nagy hasznára volt, hiszen tanulmányait is leginkább ebben az irányban folytatta. Rendelkezett a testi és szellemi kiválóság adományaival, s az elődök példáját követve, elegánsan tudott kötetlen beszédet fogalmazni és verset írni. Nem csupán jogi ismereteket szerzett, amire a nemessége is kötelezte, hanem a szebb művészeteket is tanulta, így a filozófiát, az égitestek mozgását és a természet dolgait. Ámbár ezek is nagy erények, mégis köztük a legnagyobb az volt, hogy helyesen gondolkozott Istenről. Élete feddhetetlen volt, erkölcsi tisztaság és istenfélelem jellemezte véleményalkotásában. Számtalanszor tanúi lehettek, amikor keményen ostorozta az epikureista szemléletet. Valahányszor egyházon belüli nézeteltérések támadtak, mindig a legmértékletesebben világította meg a homályos pontokat. Ha tehát megérte volna a megfelelő kort, az egyház benne a nézeteltérések igazságvágytól vezérelt bíráját és a közös béke megteremtőjét kapta volna. Éppen ezért fájdalmas egy ekkora tehetség korai elvesztése. A szerző úgy érzi, meg kellett örökítenie erényeit, s ezért írta elégiáját. Nem hiszi, hogy bárki is felróhatná neki, hogy ilyen szokatlan jellegű verset ajánl egy hölgynek, mondván, hogy még a férfiak közül is csak kevés olyan akad, akinek ne lenne az ilyesmi idegen. Isten különös kegyéből ugyanis Európa-szerte és így Pannóniában is számos olyan férfi található, aki mindkét újjáélesztett nyelvet birtokolja, így Anna asszony környezetében is fog akadni néhány tudós férfi, akiket jóindulatával maga köré gyűjtött, s akik a szerző kicsiny írását értelmezni tudják. Mert szinte a szomszédságban lakik Bányay Miklós, aki többek között a matematikában jeleskedik és a görög nyelvben is jártas, amint erről a boldog emlékezetű egykori tanáruk, Udvari István is tanúskodott. Szinte kéznyújtásnyira van Kopácsi István, aki ugyancsak nem retten vissza az efféle feladatoktól, hiszen sok ilyen munkája volt. Úgy gondolja továbbá, hogy nem lesz sokáig távol Christoloci Mihály sem, aki elmélyült görög nyelvi tanulmányokat folytat. Továbbá még megemlíti Calacyay Jánost is, aki amellett, hogy a természet dolgainak kutatásával foglalkozik, e nyelv jellegzetességeit is fürkészi. Ezek a férfiak mind Jaksics Anna ismeretségi körébe tartoznak és a közelében élnek, a szerző tehát úgy érzi, a dicsőítő költeményt majd lefordítják pártfogójuk számára. De mindazonáltal, mivel a magyarországi nemesség körében a latin nyelv ismerete mégis jobban elterjedt, elhatározta, hogy ha majd kissé nyugalmasabb idő jön, és Isten akaratából sértetlenül hazatérhet, megírja majd Jaksics János latin nyelvű epitaphiumát is, azért, hogy mások számára is példaképül szolgálhasson.

Az említett személyek közül Bányay Miklós az 1535. év nyári időszakában iratkozott be a krakkói egyetemre további sorsáról nem tudunk. Vele együtt iratkozott be egy bizonyos Stephanus Zaaz de Wduarij, vagyis Udvari vagy Szászudvari István, aki azonos lehet az ajánlásban említett Udvari Istvánnal.[13] A téli időszakban Udvari már a magyar Bursa seniorjaként szerepel.[14] Kopácsi István, akiről Balsaráti Vitus János kapcsán már tettünk említést, sokkal ismertebb az irodalomban és az egyháztörténetben. Eredetileg Sárospatakon volt ferences szerzetes, majd csatlakozott Luther tanításához. A magyar főurak közül Perényi Péter főkapitány az elsők között lett a reformáció híve, s már 1527-ben több protestáns beállítottságú egyházi személy volt a környezetében, így Kopácsi is és egykori rendtársa, Siklósi Mihály.[15] Kopácsi tanulmányairól is van adatunk, a wittenbergi egyetem matrikulája szerint 1542 júniusában iratkozott be. Perényi Péter Sárospatakon protestáns iskolát alapított, majd a fia, Perényi Gábor főispán kollégiummá fejlesztette (a 7 szabad művészetet, hittant és bölcseletet tanítottak). Épületként Perényitől megkapták az egykori ferences kolostort. [74Tanárként 1549-ben meghívták Kopácsit, aki előtte Nagybányán tanított. Kopácsi kiváló pedagógus volt, s mint a Perényiek udvari papja munkája elismeréséül birtokként Cserneka községet kapta tőlük.[16] Az ajánlásban említett következő személy, Christoloci Mihály, ugyancsak komolyan foglalkozott a görög nyelvvel, de róla több adatot eddig nem sikerült szereznünk. Calacyay János a krakkói egyetem matrikulájában szerepel az 1524 évnél: Johannes de Coloczia, de ez már javított névforma, eredetileg „Kalacz” volt, s ehhez egy másik kéz hozzáírta: Coloczia. Majd másutt 1524. nyári időszakánál olvashatunk egy Johannes Thoma de Colacia dioc. Agriensis nevet, tehát, aki az egri egyházmegyéből származhatott, s valószínűleg azonos Johannes Pelius-szal, az 1526. év magyar bursájának seniorjával.[17]

A reformáció terjedésében nagy szerep jutott tehát a külföldről hazatért lelkészeknek, tanároknak, főleg, ha olyan hatalmas pártfogókra találtak, mint a már említett Perényi Péter is, aki abaúji, bodrogi, temesi és drávaparti bitokain szívesen fogadta az új tanok hirdetőit, s egri várúrként védelmet is nyújtott Wittenbergből jövő reformátoroknak. A délvidéken a Jaksics családon kívül pedig, Temesvár várparancsnoka, Petrovics Péter is a reformáció lelkes terjesztője volt. A területen a hithirdetésben jelentős szerep jutott egy bizonyos Lippai Kristófnak. Nevének említésével eljutottunk a szerzőség kérdéséhez. A könyvecskén ugyanis mindenütt a Christophorus Lippensis Pannonius névalak szerepel, vagyis a pannóniai Lippai Kristóf. Élt ugyanekkor egy hasonló nevű tudós férfi is, az a bizonyos Christophorus Pannonius, akivel mind az RMK pótlások, mind az alapul szolgáló amerikai példány leírása azonosnak véli szerzőnket. Ennek a pannóniai Kristófnak több munkáját is ismerjük, némelyiken eredeti családnevével együtt szerepel: Preyss Kristófnak hívták, s 1515-ben Pozsonyban született. A matrikula szerint 1536 nyarán iratkozott be a wittenbergi egyetemre (Christophorus Breiss Posoniensisként jegyezték be), 1537 februárjában ugyancsak ott tanuló barátjával, Melchior Acontius-szal a sziléziai Goldberge utazott a híres tanárhoz, Valentin Trotzendorfhoz. Utazásuk alkalmából irodalmi mű is született, egy verses ajánló utikalauz közös barátjuktól Georgius Aemyliustól, vagyis Georg Oemlertől.[18] 1540-ben Wormsba ment, a következő évben Regensburgba, majd Trotzendorf a tanártársának hívta Goldbergbe, s onnan Frankfurt an der Oder lett következő tartózkodási helye, ahol 18 éven át a költészet professzora volt. Majd egy ideig II. Joachim Brandenburgi választófejedelem környezetében a török elleni hadi készülődés latin nyelvű titkáraként is működött, s ezen megbízatása közben többször járt a császári udvarban is. Szolgálataiért nemességet is kapott. Később Thorn városában működött első titkárként, végül 1590-ben bekövetkezett haláláig Königsbergben a szónoklattan tanára, sőt kétszer, 1543-ban és 1545-ben az egyetem rektora volt. Preyss Kristóf is írt alkalmi verseket, számos költeménye még a 17. század elején is megjelent német antológiákban.[19] Legjelentősebb filológiai munkája a M. T. Ciceronis vita, et studiorum, rerumque gestarum historia ex eius ipsius libris testimoniisque potissimum observata, és a vele együtt kiadott, Cicero utánzásáról szóló beszéde, amely Baselban jelent meg 1555-ben Luciusnál.[20] Nagyon jó barátságban állt és levelezést [75is folytatott Melanchthonnal, akinek levelei összegyűjtve meg is jelentek művei összkiadásának I–IX. terjedő köteteiben. Az 1544–1560 közötti időszakból 48 Preyss Kristófhoz írt levél maradt fenn Melanchthontól, s ezek arról tanúskodnak, hogy barátságuk mély volt, s a földrajzi távolság sem változtatott intenzitásán.[21] Melanchthon leveleiből sok érdekes utalást olvashatunk Preyss Kristóffal kapcsolatban, csupán azt sajnálhatjuk, hogy Preysstől nem őrződött meg egyetlen levél sem. A levélgyűjteményben van egy ismeretlenhez címzett levél, amelyet Melanchthon 1546-ban írhatott, s ebben támogatást kér rokonaitól egy bizonyos Kristóf számára. A latin nyelven írt levél tartalma magyarul a következő:

„Ilyen szomorú időkben, hatalmas háboru közepette még a jó embereknek is nehéz polgári ékességekről, bölcseleti tanulmányokról gondolkodniuk. De az értelmes embereknek vígasztalásul el kell fogadniuk azt, amit az isteni végzés nyújt nekünk: Isten egyháza még ilyen veszedelmek közepette sem fog megsemmisülni, s ezzel a reménnyel, amennyire csak lehetséges a tudomány művelését ápolni és támogatni kell. Az egyház tanítására mind háborgó mind pedig békés időszakokban szükség van, s nem kételkedem abban, hogy kis idő elteltével ki fog emelkedni azokból a harcokból, amelyekben jelenleg vergődik. Úgy vélem, ti is ugyanúgy gondolkoztok, hogy a tudomány műveléséről nem lehet lemondani. Most tehát, amikor rokonotok, Kristóf, segítséget kér tőletek, teljes szívből kérlek benneteket, hogy támogassátok őt. Mert nagyon remélhető, hogy ha segítséget kap, Isten egyházának javát fogja szolgálni. Mert a természet sok olyan adománnyal ékesítette föl, melyek mind szükségesek egy egyházdoktor számára, ilyenek az ékesszólás, mértékletesség, és a jó énekhang. S mindehhez járul az akarat és elszántság arra, hogy a mennyei tan oktatásával a legnagyobb mértékben Istennek szolgálhasson. Helyesen véli ugyanis, hogy ez az a szolgálat, amely valamennyi emberi dolog közül a legkedvesebb Istennek. Mértéktartóan készül erre a kötelességre. Az isteni tan bemutatására hasznos módszereket tanult. Nagyon nagy dolog átfogni az egyház korszakait, megismerni valamennyi tanbeli vitát, s határozott véleményt formálni az igaz állításokról. Hosszabb ideig akar folytatni bölcseleti tanulmányokat, meghallgatni a tudós férfiak előadásait, és össze akarja vetni a különböző korok véleményét, hogy minél jobban felkészülve léphessen a legnehezebb szolgálatba. Illő dolog, hogy méltányoljuk az ilyen lelket, részint az egyház közös haszna miatt, részint azért, mert Kristóf erénye dicséretet érdemel. Éppen ezért benneteket is arra kérlek, hogy mivel nagyon remélhető, hogy jótettetek kiváló befektetésnek fog bizonyulni, tanulmányainak költségeit támogassátok. Ne rémüljünk meg a mostani időktől! Háborús időkben is Isten Fiának nevét kell segítségül hívnunk. Most sem szabad abbahagyni a tanulmányokat, hasonlóképpen Jeremiáshoz, aki az ostromzárral körülvett városban is írta beszédeit, amelyek hasznára válnak majd azon jámboroknak, akik akkor ott voltak és a majd eljövendőknek. Remélem, hogy Isten minél gyorsabban elűzi a török veszedelmet is, ha hozzá folyamodunk, és az égi tanításhoz szükséges tanulmányokat minél szorgalmasabban folytatjuk. Ég veletek!”[22]

Melanchthon jellemzése sokkal inkább illik Lippaira, mint Preyss Kristófra.[23] Egyébként Lippai is szerepel a wittenbergi egyetemi matrikulában, már két évvel korábban, 1544. szeptember 26-án bejegyezték nevét, mégpedig így: Christophorus Lippensis Ungarus. Valószínűnek látszik, hogy hosszabb ideig akart Wittenbergben tartózkodni, de anyagi lehetőségei szűkösek voltak.[76 Melanchthon, akit korábbról már ismerhetett, éppen ezért próbálta ajánló levelével segíteni. Hogy Lippait a levél címzettjei, tehát saját rokonai segítették-e, nem tudjuk. Mindenesetre az 1548-ban kiadott Jaksics János epitaphium tanúsága szerint akkor ismét Wittenbergben volt, de a matrikulában már nem szerepel, ottani működésének egyetlen eddig ismert emléke ez a gyászvers. Nagyon valószínű, hogy tanulmányainak költségeit a sok leendő protestáns lelkészt támogató Jaksics Anna fedezte. Hálából, nagyrabecsülése jeléül írhatta meg Lippai 9 évvel az elhunyt halála után ezt a görög nyelvű epitaphiumot, részint talán azért is, hogy igazolja, nem volt méltatlan a támogatásra, előrehaladt a nagy mester, Melanchthon által annyira fontosnak tartott szent nyelv, a görög elsajátításában, valamint a humanista versírás művészetében. Lippai későbbi pályájáról van néhány további adatunk is. Szegedi Kis Istvánnal kapcsolatban is fölmerül a neve, hiszen Temesvárott együtt hirdették a reformáció tanát mindaddig, amíg 1552-ben Losonczi István, Temesvár új parancsnoka el nem űzte onnan a hitújítás képviselőit. Lippai Kristófról Szatmárnémeti Mihály azt állította, hogy Temesvárott meghalt, de ez tévedés, mert 1554-ben részt vett az Óváron tartott zsinaton, és akkor Köleséren élt, egyre nagyobb erővel hirdetve az új tanokat. Nagyon valószínű, hogy azonos azzal a Kristóf deákkal, akiről Draskovics György azt írta, hogy egyszer még a váradi székesegyházban is megjelent, hangos, gyalázó megjegyzéseket téve az oltáriszentségre. További sorsáról nem tudunk.[24]

Mindezek alapján tehát elfogadhatónak látszik, hogy a Jaksics János halálára írt görög nyelvű elégia szerzője nem Preyss Kristóf, hanem Lippai Kristóf.

A kis mű provenienciája is érdekes: 1984-ben Georges Honti-Marton Strassburgból ajándékozta a rendkívül szép, bekötött példányt három másik művel együtt a Régi Nyomtatványok Tárának. E művek a következők: Zsámboki János: Emblemata. Antverpen 1564.[25] Aemylius, Georgius: Propempticon … ad Melchiorem Acontium et Christophorum Pannonium abeuntes in Sylesiam anno 1537 mense Februario, amely munkáról már Preyss Kristóf kapcsán írtunk, s melyben a szerző barátainak Goldbergbe utazásához foglalta versbe a látnivalókat.[26] A harmadik műnek is van magyar vonatkozása, szerzője a Selmecbányáról származó Rubigally Pál, műve: Hymni duo. Wittenberg, Klug, 1544.[27] Rubigally Pál, akinek ugyancsak több munkáját ismerjük, 1537-ben iratkozott be a wittenbergi egyetemre, tehát ismerhette Lippait és a többi említett személyt is. 1540-ben Szapolyai János halála után részt vett egy konstantinápolyi követjáráson, hogy a kis János Zsigmondnak támogatást kérjen. Visszatérte után írta meg útleírását, a Hodoeporicon itineris Constantinopolitanit, amely éppen úgy 1544-ben és Wittenbergben jelent meg, mint a fent említett, két himnuszt tartalmazó könyvecske is.[28] Negyedik pedig a dolgozatunk témája, az Epitaphium, melyet az RMK III. 378c jelzet alá soroltunk. Lehetséges, hogy az utóbbi három kis füzetet valaha együtt őrizték, egy kolligátum darabjai lehettek, ugyanis mindegyikük címlapjának jobb felső sarkában egy fekete tintával írt szám olvasható. Ezek szerint Oemler (Aemylius) Propempticonja volt a gyűjteményes kötet 4., Rubigally himnuszai a 11. és Lippai Kristóf gyászverse a 22. művecske. Koruk, témájuk összefügg, szerzőik ismerték egymást. Mi lehetett még velük egybekötve? Ez már sohasem fog kiderülni. Lehet, hogy egykori tulajdonosuk ismerte valamennyiüket, vagy talán egyikük volt? Mindenesetre sajnálhatjuk, hogy már szétszededve, igaz, igen jó állapotban, szép, modern kötésben kerültek hozzánk. Egykori összetartozásukról az a szerencsés körülmény is [77tanúskodik, hogy az egyik kötetet a hajdani antikvárus ajánló jegyzékével együtt kaptuk meg. E szerint a 3 wittenbergi nyomtatványt 1945. április 13-án a zürichi L’Art Ancien antikvárium kínálta megvételre már különálló darabokként, egykori összetartozásuk említése nélkül az akkor Genfben élő Honti Ferencnek. Lehetséges, hogy a svájci antikvárus szedette szét a kolligátumot, s köttette be, majd a nyilvánvalóan magyar vonatkozásúakat felkínálta Honti Ferencnek, aki az adományozó George Honti-Marton rokona lehet. Nemeslelkű ajándékát ezúton is hálásan köszönjük. Bár feléledne ismét hazánk fiaiban a nemzeti értékek megőrzésének vágya! Igaznak érezhetjük ismét a Terentius Maurustól származó szólást: Pro captu lectoris habent sua fata libelli! – Amilyen az olvasók fogadtatása, olyan a könyvecskék sorsa!

W. Salgó Ágnes

[1] Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. III. (kieg.) Pótlások, kiegészítések, javítások. Összeáll. Dörnyei Sándor és Szálka Irma. Bp. 1990.

[2] Vö. Flacius, Matthias: De vocabulo fidei… című munkájával, amelyet Kreutzer 1549-ben nyomtatott, jelzete: Ant. 5496(5).

[3] Nagy Iván: Magyarország családai. V. Pest, 1859. 293.

[4] Lendvai Miklós: Temes vármegye nemes családjai. Bp. 1896. I. 66.

[5] Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei. Bp. 1962. 38–59.

[6] L. még Klaniczay: A magyar irodalom története. I. Bp. 1964. 181.

[7] Erdély története három kötetben. Főszerk. Köpeczi Béla. I. Bp. 1986. 425.

[8] Thury Etele fordítása. Stromp László: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. IV. évf. Bp. 1905. 143.

[9] Weszprémi István: Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia. Wien, 1774–87. IV. 326.

[10] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. Bp. 1891. 495. Weszprémi: i. m. III. 348. Horányi Elek: Memoria Hungarorum. I. Wien, 1775. 110–112.

[11] A lipcsei egyetem matrikulájában nem található. Erler, Georg: Die Matrikel der Universität Leipzig. I–III. Leipzig, 1895–1902.

[12] A birtokperben arra is van utalás, hogy mivel János gyermektelenül halt meg, Martinuzzi Frater György magának kérte a birtokait Ferdinánd királytól, de ez neki akkor nem sikerült, 1555-ben viszont a kincstár rátette a kezét a Torony nevű helységre, a korábbi Jaksics birtokra, amelyet végül 1558-ban kénytelenek voltak átadni Forgács Imrének. A perről l. Liber Regius 338. Közölte Földváry László: Szegedi Kis István élete s a Tisza-Duna mellékeinek reformácziója. Bp. 1894. 55.

[13] Schrauf Károly: Regestrum Bursae Hungarorum Cracoviensis. A Krakkói magyar tanulók-háza lakóinak jegyzéke (1493–1551). Bp. 1893. 30.

[14] Uo. 102.

[15] Páriz Pápai Ferenc A Rudus redivivum c. munkájában (Szeben, 1684) az 1530. évnél ír Perényiről, a wittenbergi egyetemen tanulókról és Kopácsi Istvánról.

[16] Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Bp. 1873. 146. Kopácsiról l. még: Bartholomaeides János: Memoria Ungarorum, qui in… universitate Vitenbergensi… studia… confirmarunt. Pesth, 1817. 15. Lányi Károly: Magyarföld egyháztörténetei. I. Nagyszombat 1844. 111.

[17] Schrauf: i. m. 24. és 96.

[18] Melchior Acontiusról, Georg Oemlerről és barátjukról, Preyss Kristófról l. Schnorr von Carolsfeld, Franz: Melchior Acontius. = Archiv für Literaturgeschichte. (13.) 1885. 297–314. Friedensburg, Otto: Acontius. = Archiv für Reformationsgeschichte. (20.) 1923. 175; (21.) 1924. 145–146.

[19] Jöcher, Christian Gottlieb: Allgemeines Gelehrten-Lexikon. III. Leipzig, 1751. 1766.

[20] App. H. 1768=RMK III. 427, egyéb munkái: RMK III. 322, 363, 485a, 511, RMK III. Pótlások 5192, 5285, 5549=Ant. 13.438, RMK III. 5957.

[21] Corpus Reformatorum. Melanchthonis Opera. I-IX. Philippi Melanchthonis Epistolae. Disp. H. E. Bindseil. Halle, 1874.

[22] Corpus Reformatorum. VI. 278–279.

[23] Vö. Fraknói Vilmos: Melanchthons Beziehungen zu Ungarn. Bp. 1874. 13–34.

[24] Földváry László: Szegedi Kis István élete s a Tisza-Duna mellékeinek reformácziója. Bp. 1894. 53–61.

[25] RMK III. 526

[26] OSzK jelzete: Ant. 3001

[27] Himnusz Jézus Krisztusról és Szent István protomartírról. RMK III. 358

[28] Költeményeit bibliográfiával kiadta Miloslav Okál. Rubigallus Paulus, Pannonius: Carmina. Leipzig, 1980. Teubner.