Régi szép szokás, hogy jelentős, szellemtörténetileg kiemelkedő egyéniség kerek évfordulójára ünnepi kötetet szerkeszt a tisztelő munkatárs, tanítvány, és/vagy életmű-bibliográfiát jelentet meg (többnyire) egy könyvtáros. Efféle kötetek Szegedről, Debrecenből, Pécsről érkeztek hozzám, életmű-bibliográfiák kiváltképpen Debrecenből. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kiváló munkatársa, Vekerdi László hetvenötödik születésnapját méltóképpen ünnepelte meg a Tiszatáj, az Új Forrás és a Forrás című folyóirat, Szeged, Tatabánya és Kecskemét valóban országos jelentőségű és Vekerdi László írásainak otthont adó orgánuma, s ebből következően szegedi és tatabányai könyvtárak, alapítványok összefogása lehetővé tette egy – sajnos – csak válogatott életmű-bibliográfia kiadását. S amennyire örvendek annak a ténynek, hogy ez mégiscsak napvilágot látott, annyira sajnálom, hogy pusztán válogatva kaphattuk meg a különféle diszciplinákban jeleskedő tudós írásainak jegyzékét.

Az előszó arról tájékoztat, miszerint „különösen” a napi- és hetilapokkal bánt mostohán a bibliográfia készítője. Nem világos számomra hogy a „különösen” mit takar. Mivel bánt még „mostohán”; és miért bánt a fel nem tüntetett anyaggal „mostohán”? Miért e vonatkozásban csak bibliográfiákból építkezés? A válasz: „ezek módszeres átnézésére nem volt időm”. Lehet, hogy „gyakorlati” szempontból ez elég indoknak tetszik, „elméletileg” aligha tartható ez az álláspont. Igaz az, hogy Vekerdi László munkássága sokrétűen magas színvonalú, tagadja a C.P. Snow által vallott „két kultúra” nézetet, és inkább követi Németh Lászlót az interdiszciplinaritás jegyében. Az is igaz, hogy páratlan olvasottsága (a valóban tudós könyvtárosok közé tartozik, aki nemcsak a tartalomjegyzékig jut el!) nem könnyíti meg életműve felmérőinek, értékelőinek dolgát. Ám egy bibliográfus [481nem hivatkozhat külső és mellékes körülményekre, neki az a feladata, hogy mindennek utána nézzen. Vagy ha válogatott bibliográfiára vállalkozik, akkor olyan, elméletileg hitelesíthető szempontot találjon, amely megfelelően indokolhatja a válogatás minéműségét. Ezt a magam bibliográfiai munkáim során tapasztaltam meg. Egyébként a bibliográfia a lehető legegyszerűbb módszer szerint jár el, kronológiailag „térképezi” föl az életművet, és ez ugyan nem a leglátványosabb megoldás, de „idő hiányában” elfogadhatóvá lehet. Hogy esetleg a könyveket, a könyvfejezeteket, valamint a folyóiratokban, heti- és napilapokban megjelentetett cikkeket el lehetett volna különíteni, nem szemrehányásképpen hangsúlyozza ismertetésem, pusztán azért, mert ebben az esetben az életmű arányai jobban kitetszenének. Természetes, hogy amit lehet, a bibliográfus kézbe vesz; talán nem egészen utópia, hogy nemcsak bibliográfiailag tekint bele az anyagba, hanem egy mélyebb pillantásra is érdemesíti. Ha ez így történt volna, akkor az 540. számú tétel után nem írta volna le, hogy „vita”, hanem azt, hogy hozzászólás (például); és talán fölfigyelt volna arra, hogy ez az írás kötetben is megjelent (Közép-Európai változatok. Álmok és realitások. Disputa a Tiszatájban. Szerk. Olasz Sándor. Szeged, 1993. 30–37.). Nem egészen világos számomra az annotációnak olyan módja, mint például az 534. számú tételben jelzett: a címleírás után zárójelben a ’tanulmány’ szó áll, annotációképpen: Ism. a kötetről (1991); az 518. sz. tételben: a kritika van zárójelben, annotációképpen: könyvismertetés. Persze, a „rovat” feltüntetése nem egészen haszontalan, ám fölösleges, hiszen a tanulmányértékű könyvismertetést nem egészen és nem teljesen megnyugtató módon lehet megkülönböztetni a kritikaszerű könyvismertetéstől. A fontoskodás ebben az esetben sem célszerű. Jellegzetes „túl-bibliografizálás” az 520. sz. tétel: „Csanádi Imre: Egy hajdanvolt templomra. Válogatott és kiadatlan versek” stb. Annotáció: Ism. az Egy hajdani templomra (1989) c. kötetről.

A még talán szaporítható ellenvetéseim ellenére igen örülök a kötet megjelentetésének, Vekerdi László szerencsére folytatódó munkássága fölmérésének.

Fried István