A monográfia egy olyan tudományág hazai történetének kezdeteit és kibontakozását tartalmazza, amelynek jelentősége – a pedagógiatudomány komplexitása miatt – túlmutat egyetlen szaktudomány határain. A pedagógia önállósulása egyébként éppen e korban megy végbe, akkor amikor a felvilágosodás eszméi e téren is előtérbe kerülnek. Ezért aztán e korszak pedagógiai eszméinek a feltárása egyszersmind tovább mélyíti a felvilágosodás hazai térhódításának a történetét is.

Mindezek ellenére a szerzőnek meg kellett küzdenie a korábbi szaktekintélyek – így pl. Fináczy Ernő – bagatellizáló véleményével is, akik szerint a múlt század hetvenes évei előtt nem születtek eredeti magyar neveléselméleti művek. Úgy gondolták, hogy akik nálunk korábban nevelésről elmélkedtek, nem szakszerű pedagógusok, hanem kultúrpolitikusok vagy a külföldi gondolkodók egyszerű utánzói, kompilálói voltak. Könnyű lenne mindezen véleményekkel vitába szállni, hiszen a 18. században, amikor egész Európa szellemi életére Locke, Voltaire és Rousseau hatása nyomta rá a bélyegét, enyhén szólva túl szigorúnak tűnik éppen a magyar elméletírókkal kapcsolatban az utánzás és az eredetiség hiánya vádját emlegetni. De az említett – egyébként tudománytörténetünkben nem ritka – negligáló vélemények hatásos cáfolatát éppen Fehér [479Katalin e műve szolgáltatja. A szerző ugyanis azáltal, hogy felkutatta és feldolgozta a felvilágosodás korában kéziratban maradt munkákban, újságokban, folyóiratokban, prédikációkban és önálló kiadványokban jelentkező hazai pedagógiaelméleti megnyilatkozásokat, értékes kiegészítést adott a magyar neveléstörténet e korszakkal kapcsolatban elért eddigi eredményeihez.

De e műnek van új mondanivalója a magyar felvilágosodás korának művelődés- és irodalomtörténete számára is. A szerző olyan forrásanyagot használt fel, amelynek nagy részét eddig figyelmen kívül hagyták a kor kutatói, pedig feldolgozásuk a korszak eszmetörténetének is behatóbb megismerését teszi lehetővé.

Így például a sajtó forrásértékű felhasználása különösen érdeme a könyvnek. Igaz, hogy a korszak sajtótörténeti feldolgozása nagyjából már megtörtént, de az időszak újságjainak és folyóiratainak neveléstudományi szempontú feltárását Fehér Katalin végezte el első ízben. A sajtó sokáig mellőzött forrásértékű szerepét nem ismerte fel a tudomány, de újabban egyre inkább a régi újságok és folyóiratok felé fordul a történeti kutatás figyelme. A régi periodikák esetünkben is számos, a neveléstudomány hazai kifejlődése szempontjából nem elhanyagolható tanulmányt őriztek meg, de fontosak azok a kisebb-nagyobb közlemények is, amelyek a közhangulatra jellemzőek. Sokat mondanak pl. az ilyenféle megjegyzések, amilyeneket az első magyar nyelvű újságban, a Magyar Hírmondóban olvashatunk a nevelés ügyében: „Most egész Európa a jó nevelésről gondolkodik, s annak lábra állíttatásán igyekezik.” Ugyancsak korfestő az a vélemény, amelyet szintén a pozsonyi magyar újságban találunk a Locke könyvének magyar nyelvű kiadásáról írt recenzióban: „Nem is volna szükségtelen dolog, az illyen jó könyvek számát nálunk szaporítani, amidőn közönségesen tudva vagyon immár, hogy az emberi nemzet bóldogságának melly nagy része függjön a gyermekek nevelésétől. Mert ha egyéb hasznot nem hajtanának is azok, avagy tsak valamennyire ráfigyelmeztetik a szüléket és tanítókat azon fontos dologra, amely körül ritkán szoktanak nagyobb gondossággal forgolódni, mint a baromnak nevelése körül.”

A hazai neveléstudomány kibontakozásának főbb állomásai e sajtóbeli kisebb-nagyobb megnyilatkozások után a terjedelmesebb folyóirat-cikkek, tanulmányok és az önállóan, könyvalakban megjelent munkák. Ezeknek egy része eddig teljesen ismeretlen volt, másokat pedig még nem értékelte érdemének megfelelően a szaktudomány. Így pl. a szerző foglalkozott első ízben behatóbban – részben folyóirat-publikációiban is – Molnár János, Perlaki Dávid, Teleki László, Cserey Farkas és mások – neveléstudományi munkáival. E művek elemzése során rendkívül érdekesek azok a részletek, amelyek a jozefinista nevelésügyi és kulturális törekvések egykorú visszhangjával és utóéletével kapcsolatosak. A lelkesedés a Ratio Educationis és II. József népoktatási elveiért, valamint a Felbiger-féle módszerért éppenúgy megtalálható mint ezek kritikája és elvetése Rousseau és mások szellemében. Érdekes az a debreceni kollégiumban elhangzott előadás kézirata – valószínűleg Budai Ézsaiás munkája –, amelyből az derül ki, hogy még 1810 körül is elismerően nyilatkoztak II. József kulturális, sőt nyelvi törekvéseiről. Az előadó egyébként „a művelt európai nemzetek kulturális szintjének elérésé”-t attól tette függővé „ha a nemzet jövedelmének csak azon részét fordítaná a hazai nevelésre, amit most kopókra, agarakra, ruházatra, bálra, biliárdra, kártyázásra elfecsérel”.

Fehér Katalin nem elégedett meg azzal, hogy a magyar felvilágosodás korának önmagában is rendkívül értékes neveléstudományi dokumentumait összegyűjtötte és azokat bemutatta, hanem – egyszerű tartalmi ismertetésük helyett – kritikai elemzésüket adta, értékelve őket és nem egyszer kimutatva az eszmék forrásait is. Ugyanakkor rámutatott azokra a törekvésekre is, amelyek során a szerzők az eredeti eszméket a magyarországi viszonyokra igyekeztek alkalmazni.

Arra nézve, hogy az értekezés a felvilágosodás kori magyar neveléstudomány feltárása mellett még mily sokrétűen szolgálja a korszakkal [480kapcsolatos irodalom- és művelődéstörténeti ismereteink gazdagítását is, még egy mű példájával illusztrálom. A szerző behatóan foglalkozik Cserey Farkas A falusi nevelésnek módgyáról való vélekedés c. 1806-ban megjelent könyvével. E mű könyvészetileg is ritkaság, példányai még nagy könyvtárainkból is hiányzanak. A nevelésfilozófiai és felvilágosult szellemű reformjavaslatai miatt egyaránt igen jelentős művében Cserey Voltaire, Rousseau és mások nyomán azt hangsúlyozza, hogy a kor társadalmi visszásságai a tudatlanságból származnak; igazságos társadalom csak a nép szellemi felemelkedése által jöhet létre. II. Józsefen kívül már Franklint és Washingtont is azok közé a bölcs vezetők közé sorolja, akik szívükön viselték a nép művelődését. Az elemzésen túl azonban – egykorú levelezések és újságkritikák felhasználásával – olyan kerek történetét kapjuk e mű létrejötte körüli ellentétes megnyilatkozásoknak és a könyv megjelenését követő szintén különböző fogadtatásának, amilyenhez hasonló korképhez ritkán juthatunk. Az egyik oldalon áll a cenzúrázottan megjelent művel kapcsolatosan Kazinczy elismerése, ugyanakkor a konzervatív részről várható kedvezőtlen fogadtatásra való előkészítése, amely be is következett. Azzal biztatja a szerzőt: „A jó embernek tiszte, hogy hallassa szavát.” A másik oldal véleményét egyházi felettese, Mártonffy József erdélyi püspök képviselte. – E könyv története önmagában is értékes fejezete a kor könyv-, kiadás- és művelődéstörténetének is.

De Fehér Katalin monográfiájának többi fejezetéről is elmondhatjuk, hogy jelentős mértékben gazdagította a korral kapcsolatos ismereteinket. A korszak kutatói különösen hálásak lehetnek a szerzőnek, de azoknak is, akik – az értékek jelenlegi zavarában is – lehetővé tették a magyar művelődés egyik fontos szeletét bemutató mű megjelenését, feledve a könyvkiadásnál lassan már kizárólagos szerepet játszó tényezőnek, a várható profitnak a szerepét. Köszönet illeti az OTKA támogatását és az Eötvös József Könyv- és Lapkiadó közreműködését.

Kókay György