A Magyarországon mintegy két évtizede újra indult és már oly sok értékes eredményt felmutató drámakutatásnak egy újabb terméke látott napvilágot Erdélyben. Szerzője a hungarológia tudományok egyik külföldi művelője, Sárközy Péter a római Sapienza Egyetem magyar tanszéki professzorának egykori hallgatója, Cinzia Franchi. Könyvének tárgya a XVIII. századi román drámai irodalom egyedüli képviselője, a Grigore Ghica moldvai fejedelem 1777-ben történt meggyilkolásáról szóló furcsa tragédia, vagy ha tetszik, tragikomédia, mely actus bacchanalisticusban végződik. A XVIII. századi kéziratra egy idegen kéz a „ciudaţenie literară” megjegyzést írta. Maga a főesemény magában hordozza a tragikumot, de a névtelen szerző sok olyan elemet használ, mely ugyancsak idegen a főtémától: táncok, káromkodások, profán imádságok, sirató búcsúzók, bakhoszi énekek stb. A magyarul, románul, németül, latinul, cigányul elhangzó betétek, a commedia dell’arte-féle epizódokkal, némajelenetekkel, komikus intermediumokkal, az említett énekekkel széttördelt szerkezet, a többnyelvűség – mint „az erdélyi közönség speciális többnyelvűségi helyzetéhez alkalmazkodás” – hűen tükrözi a darabban az erdélyi multikulturális valóságot.

Görögkatolikus, másként unitus iskolai produkcióról lévén szó, csak helyeselhető, hogy Cinzia Franchi az első fejezetekben az erdélyi románság vallás- és iskolatörténetét ismerteti. Az unitusokét részletesebben, de foglalkozik a velük ellentétben, harcban álló ortodoxokéval is.

A XVII–XVIII. század fordulója táján létrejött unió előtt az erdélyi románság általában protestáns kollégiumokban tanult. A XVIII. században a román értelmiségi – nagyrészt papi jellegű – gárda főleg unitusokból állt, s ők részben a magyarországi és erdélyi jezsuita, piarista iskolákban végezték magasabb fokú tanulmányaikat. Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony ugyan már 1657-ben létesíteni akart Fogarason magasabb fokú román tannyelvű iskolát, de csak 1757-ben jött létre Balázsfalván a sintaxist is tanító román iskola, mely csak 1772-ben egészült ki poétikai és retorikai osztályokkal.

Az erdélyi román színjátszás a balázsfalvi iskolához kapcsolódik. 1754-től itt tanított Grigore Maior, később unitus püspök. Az ő nevéhez fűződik az első ismert román iskolai színjátszás.

1755-ben két tanítótársával és a diákokból toborzott vállalkozókkal a karácsonyi ünnepek [247 alatt „in vestibus ad Comoedias induti” több erdélyi várost felkerestek és 4-5 román énekből meg a királynak öltözött személy beszédéből összeállított produkciót adtak elő. Egy iskolás kürtölt, három személy – közülük két cigány – zenélt. A királyon kívül két püspöknek öltözött szereplő előtt két angyal – mellükön ikonnal – haladt zászlóval. Szászsebesről Gyulafehérvárra, onnan Alvincre mentek, áthaladva falvakon a parasztok és számos kíváncsi érdeklődésétől kísérve. „Vízkeresztkor 80 forintokkal tértek vissza.”

Többet tudunk arról a román nyelvű, írott formában is fennmaradt certamenről, melyre Cinzia Franchi talált rá Kolozsvárott az állami levéltárban lévő balázsfalvi iratok között és szövegét közölte a jelen kiadvány függelékében. Két szereplőcsoport közt folyik a párbeszéd: a dogmákat jól ismerő, hagyományokat védő atyák és az egyesülést teológiai és dogmatikai érvekkel támogató fiak közt. A dialogusokat egy-egy, az ortodox zsoltároskönyvből vett éneklő gyermekkórus szakítja meg, ezzel is meg akarván nyugtatni a hagyományokhoz ragaszkodókat, hogy a fiak az ősök hitével, liturgiájával járnak a római egyház útján. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy az 1761-ben a békéltetésre Balázsfalvára érkezett Buccow generális látogatásakor elő is adták a hitvitát.

A könyv nagyobb része a Grigore Ghica moldvai vajda személyéhez kapcsolódó különös drámáról szól. (Említésre érdemes, hogy a pozsonyi evangélikus gimnáziumban az 1770-es évek végén a meggyilkolt vajdával kapcsolatban év végi declamációban foglalkoztak a fenyegető újabb török–orosz háború lehetőségével.) A műfaji keveredést jól példázó drámában, három színben a vajda sorsát mutatja a játék. Az elsőben a vajda consultatiot tart tanácsosaival, hogy Ausztriához és Oroszországhoz társulva, elszakadjon a töröktől. A tanácsosok nem ellenzik a vajda tervét. Két közjáték után a vajda új titkárt választ, aki nyolc nyelven beszél. A második kép a szultán udvarába vezet. A tanácsosok beárulják a vajdát, majd három interscenium közbejötte után kitervelik a megölését. Ez a harmadik jelenet tárgya. Újra a vajda székhelyén vagyunk. A szultán követe betegsége ürügyével látogatására hívja Grigoret. A török katonák rárohannak, megölik. A vajdáné sirató énekét (magyarul) ezután egy újabb scenaban halljuk.

A főtémát lépten-nyomon olyan szerteágazó, jelentésben és megjelenítési módokban változatos jelenetek szakítják félbe illetőleg követik, hogy a fődarab tragikus jellegét mókás farsangi játékká változtatják. Tragédia és bohózat egyedülálló keveredését példázza a színjáték.

Még mielőtt a Preambulum tragikus hangú strófái ismertetnék a vajda sorsát, a szűkszavú rendezői utasítás szerint – a rendezői utasítások mindig latin nyelvűek! – öt néma jelenetben előre lepergetik a véres eseményt: hullanak a katonák, „lenyomják”, megfojtják a vajdát (Occiduntur milites – Opprimitur Voda – Strangulatur). Negyedik mozzanatként a „Turris” szó bizonyára várostromlásra utal. Az egész „Tragédiát” eltáncolhatták, mozdulatokkal, taglejtéssel, arcjátékkal sokmindent kifejezhettek, előre érzékeltethettek. A Preambulomot követőleg az öt zsoldos vagy rabló (latro) tánca ugyanazon hangulatot erősíthette. Logikailag beleillik a főcselekménybe a cigány jóslata a hagymaórából, amikor a vajda a csillagok állásából akarná kiolvasni a jövőt.

A darab első, szöveget is nyújtó Intermediuma a főcselekmény első képe után következik, a fonóban játszódik. A magyar diákköltészetből, iskolai komédiából ismert vénlány-paródia. De itt az anya átkozza meg a fonóba hiába várt legényeket. Kérő jelentkezik, jegyajándékot cserélnek. De azért a leányt elviszik a vásárba, ahol a vásárbíró hangos szóval árulja, felsorolva hozományát. A kérő magának tartja. A rendezői utasításokban ugyanitt még közjáték van jelezve a vásárban, de szöveg nélkül. Két intermedium zárja a szultán udvari jelenetét. Cigánygyerekek játszadoznak, egy Alvare nevű személyt megölnek. Néma jelenet volt ez is, bizonyára mimikával, kézmozdulatokkal tették érthetővé a történést. A másodikban az asztalnál ülő orvos gyógyítja a hozzá hozott betegeket. A fájósfogúnak liszttel tömi be a száját, a hasfájósnak kihúzatja a nyelvét. [248

A harmadik képben beteljesedik a vajda sorsa. De a játék további részében is szó esik róla. Halálát mindjárt követi feleségének magyar nyelvű sirató éneke. Egy cigány románul prédikál a vajda haláláról, majd cigányul énekel. Utána a vajda pásztorrá lett titkára latin és magyar versekben dicséri a pásztoréletet. Énekének befejeztével újra megjelenik a vajda felesége, hogy német versekben sirassa el urát. (Ennek szövegét a kézirat nem tartalmazza.)

A játék záró része a Bacchus-jelenet. A farsang istene magyar énekében evésre, ivásra, táncra biztat. Majd egy hordón megírja végrendeletét és fel is olvassa azt. Ebben szétosztja testét végtagostul, belsőségestül; tanácsokat ad, melyek ellenkeznek a megszokott erkölcsi szabályokkal. Ez alatt néma jelenet játszódik le: megjelennek a színen a vajda áruló tanácsosai és az orvos; Judást keresik és megtalálják, amint éppen felakasztja magát. És az ördög mindnyájukat elragadja.

A román nyelvű dráma terjedelméhez képest a magyar nyelvű versbetétek aránya jelentős, szövegszerűleg annak egyheted része. A vajdáné sirató éneke, egy idillikus pásztorének és egy bordalszerű farsangi ének a népi énekmondás nyelvi állagát tükrözi. E versbetétek jelenléte a román szerző többnyelvűségének a bizonyítéka, és talán feltételezi a magyar nyelvű nézőközönség részvételét is. Kétségtelen, hogy ettől függetlenül, az ismeretlen szerző-rendező legtöbb gondot a hatáskeltésre fordított. Feltételezhető, hogy ezért hányt fittyet a drámaszerkesztésre. A játékot szétszabdalják a nagy tarkabarkaságot mutató betoldások, a történet mozzanatait eltáncoló, a gondolatokat, érzelmeket mimikával érzékeltető scena muták, tréfák, a főcselekménytől független, máskor azt közvetítő, továbbvivő groteszk vagy a népi életet bemutató közjátékok, átvitt értelmezések. Talán nem merészség a tudatosságot feltételezni, bár a román iskolai színjátszásnak ez az egyetlen fennmaradt emléke, és ismeretlenek az előzmények. A szerző azonban az erdélyi iskolák színjátszásában számos példát láthatott. Cinzia Franchi könyvének egyik érdeme, hogy több ízben rámutat a kor drámai műfajainak nyomaira.

A balázsfalvi dráma létezéséről az első hírt Göbl (Gáldi) László adta még 1933-ban a Debreceni Szemlében. A szöveg első betűhív kiadása Lucian Drimbatól származik 1964-ben. Nem kis érdeme a jelen kiadványnak, hogy a Függelékben tartalmazza az egész dráma magyar fordítását (123–162. l.). De olvasható itt az 1661-ben játszott Scolasticilor de la Blaj facere hitvita is, román szöveggel és magyar fordításban (185–197. l.).

Varga Imre [249