Magyar Könyvszemle   2. évf. 1877. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

[16A Magyar Nemzeti Múzeum héber kéziratai.
Közli: Dr. Kohn Sámuel, rabbi.

A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum számos kézirata közt több héber, részben igen régi kézirat is létezik, mely mind Vadassi Jankowich Miklós gyűjteményeiből[1] került ide. Ezen kéziratok száma ugyan aránylag csekély, mindössze csak tizenkettő; de van közte nehány oly érdekes és tartalomra és külső kiállításra nézve oly becses, hogy minden nyilvános könyvtárnak díszére válhatnék. De a tudományos világnak, még az idevágó szaktudománynak is, róluk, úgy mint majdnem mindenről a mi magyar, vagy épen semmi, vagy csak igen hiányos tudomása van.

Egy, Löw Lipót-nak „Ben-Chananjâ” czímű német folyóiratában közlött, rövid czikkecskén kivül,[2] tudtommal nem jelent meg soha semmi, mi az olvasó közönséget a Múzeum héber kézirataira figyelmeztette volna, és ezen tökéletlen jelentés részben még hibás is. Irója t. i. Dr. Perles József tudós hazánkfia, jelenleg müncheni főrabbi, ezen kéziratokat, mint maga elbeszéli, csak futólagosan tekinthetvén meg, a múzeumi könyvtár régi czédula-katalogusának idevágó adatait behatóbb vizsgálat nélkül ismétli, mely adatok azonban, mint látni fogjuk, még a kéziratok czimét és tartalmát is hibásan határozzák meg. Innét jött, hogy az utóbbi években megjelent, héber kéziratokkal vagy a héber irodalommal foglalkozó, számos tudományos munkában vagy szaklapban Múzeumunk héber kéziratainak híre sincsen, jóllehet van közte több olyan is, melynek szorgalmas és sikeres felhasználása nélkül az illető szerzők alig dolgozhattak volna, ha Múzeumunknak ezen tudományos kincseiről tudomásuk lett volna.

[17Ezen tényállás mellett, úgy hiszem, eléggé indokoltnak látszik azon vállalat, mely a Nemzeti Múzeum héber kéziratait mint a hazai úgy a külföldi tudományos körökkel tüzetesen akarja megismertetni. Ezen kettős czélnak megfelelőleg két külömböző jelentést irtam. Az egyik: „Die hebräischen Handschriften des ungarischen Nationalmuseums zu Budapest” czíme alatt, a Berliner és Hoffmann által Berlinben kiadott „Magazin für die Wissenschaft des Judenthums” jelen évi második füzetében fog megjelenni, hol a kéziratok főkép a zsidó irodalomtörténet szempontjából, a tartalomnak kritikai megitélése mellett és a héber eredetinek több kivonatával, illetőleg mutatványával, együtt tárgyaltatnak. A jelen, a némettől nagyban eltérő, magyar jelentés pedig a kéziratokat egyenként úgy tárgyalja, hogy mindenek előtt a szerzőt röviden ismerteti, azután pedig magát a kéziratot leirja és belőle jellemző vagy egészen uj adatokat magyar fordításban közöl. A kéziratok számozása és egymásutánja a múzeumi kézirat-lajstromnak számozását követi.

I.
A Mardekhai[3] könyve.
(Sêpher-Mardekhai.)

Mardekhai ben Hillêl a középkorban Németország leghíresebb rabbijainak egyike, miért is néha „Ashkenazi” avagy németnek is neveztetik. Neve a zsidó hittudományi irodalom legtekintélyesebb és legismertebb nevei közé tartozik; de az életéről és tudományos működéséről eddig közölt adatok vagy hiányosak, vagy merőben tévesek, részben roszakarattal szándékosan elferdítvék és fennemlített könyve számos kiadásokban hihetetlen rosz, vagy helyesebben eltorzított alakban jutott miránk.

Ezen hiányos és téves adatoknak helyreigazítását „Mardochai ben Hillel, sein Leben, seine Schriften und die von ihm citirten Autoritäten” czímű értekezésemben kisérlettem meg, mely a Boroszlóban megjelenő Frankel-Graetz-féle zsidó-tudományos folyóirat jelen évfolyamában közöltetik és később külön kiadásban is fog megjelenni. Ezen értekezés, nehány külföldi kézirat felhasználása mellett, főkép a múzeumi kéziratra hivatkozik, melyet bővebben ismertet és melynek több, eddig nyomtatásban meg nem jelent, érdekes részét a héber eredetiben közli.

[18Mardekhai ben Hillel a XIII-ik század első felében Ausztriában született. Családja számos nagyhirü zsidó tudóst számított. Ő az akkori legnagyobb zsidó tekintélyeknek, úgy mint: a rothenburgi Mêir ben Bârûkhnak és ennek testvérének, Abhrâhâm-nak, a corbeil-i Perecz ben Elijâh-nak, a kölni Ephrajîm ben Nâthân-nak, a speieri Jakobh hal-Lêvi-nak és Dân rabbinak tanítványa volt. 1291-ben, úgy látszik, Goslárban élt. De miután az ott tartózkodó zsidó családok száma, egy a középkorban épen nem ritka törvény által, egyszer mindenkorra meg volt állapítva, onnét nem sokára családostul távoznia kellett. Végtére Nürnbergben telepedett le, hol számos tanítványa volt, kiknek segítségével sokoldalú irodalmi tevékenysége legnagyobb művének, fennemlített könyvének, rendezésével és összeállításával foglalkozott. Ezen munkájának főczélja az volt, hogy a vallásos szabványokra vonatkozó számtalan könyvben szétszórt, részben egymással ellenkező adatokat összeállítsa és megvilágítsa s igy könnyen hozzáférhetővé és haszonvehetővé tegye. Vezérfonalul a híres fezzi rabbi Jiczchâk ben Jakobh (Al-Fâsi) „Halâkhoth” czímü munkáját vette fel.

A Mardekhai könyve csakhamar nagy hirre vergődött, és főleg a német és osztrák zsidók vallásos gyakorlatára nézve döntő befolyással lett. Hetven évvel megjelenése után egy franczia rabbi, a schlettstadti Shemuêl kivonatot készített belőle, az ugynevezett kis vagy rövid Mardekhai-t, miért is az eredeti munkát később a nagy vagy hosszú Mardekhai-nak (M. hag-gâdol, M. ha-ârûkh) szokták nevezni.

De mielőtt még Mardekhai ezen munkáját befejezhette volna, szörnyű halál érte. Azon iszonyú zsidó-üldözés t. i., melyet egy Rindtfleisch nevű német lovag az időben támasztott, melynek folytán száz negyvennél több zsidó község tüzzel vassal kiirtatott[4], Nürnberget is érte. Az ottani zsidó lakosság az 1298-iki augustus hó elsején egytől egyik leggyilkoltatott, közte Mardekhai ben Hillel nejével és öt gyermekével együtt. Nagy művét hátramaradt adatai és jegyzetei szerint, tanítványai végezték be. Innét van, hogy ezen munkája nem csak semmiféle előszóval vagy bevezetéssel, de sajátkép még czímmel sem bir, hanem egyszerűen Mardekhai könyvének, vagy csupán csak Mardekhai-nak neveztetik; és hogy ezen könyve különféle, tartalomra és szerkezetre nézve [19egymástól merőben eltérő, alakban jutott a nyilvánosság elé. Mardekhai halálától, könyvének első, Konstantinápolyban 1509-ben történt, kinyomatásaig a zsidó irodalomban két külömböző Mardekhai-ról, t. i. a rajnai és az osztrák Mardekhairól van szó, de a köztük fennforgó külömbséget egész a mai napig nem lehetett meghatározni. Az idevágó régibb idézeteket egyrészt a múzeumi kézirattal, másrészt pedig a szokásos kiadásokkal összehasonlítván, azon, a zsidó vallás-tudományos irodalomra nézve nagy-fontosságú, eredményre jutunk, hogy a nyomtatványban megjelent könyv a rajnai Mardekhai, még pedig egy igen hiányos, hihetetlen önkénynyel majd rövidített, majd idegen, részben sokkal későbbi hozzáadásokkal megtoldott kiadás, míg a múzeumi kéziratban az eddig csak névszerint ismert, minden tekintetben eredetibb, sokkal bővebb osztrák Mardekhai fekszik előttünk. Ezen Mardekhai még azon fontos előnynyel is bir, hogy a forrásokat, melyekből a szerző merített, a legnagyobb pontossággal jelöli meg, minél fogva a zsidó irodalomtörténetre nézve számos uj adatot tartalmaz, másrészt pedig az eddigi kiadások idevágó adatai, melyek sok félreértésre szolgáltak alkalmat, szerinte helyreigazíthatók és igazán haszonvehetőkké tehetők.[5]

A Mardekhai könyvének kéziratai nem tartoznak épen a ritkaságok közé. A bécsi cs. kir. udvari könyvtár héber kéziratainak katalogusa, az ott őriztetett Mardekhai-codex leirása alkalmával[6] számos könyvtárt említ fel, hol ily kéziratok léteznek, köztük a római (vatikáni), turini és párizsi könyvtárt is; de a budapesti kéziratról nem emlékezik meg, noha ez, eltekintve fontos tartalmától, még régiségre, a másolat pontosságára és a külső kiállítás szépségére nézve, mind a többi efféle kéziratot, mely eddig ismertetve van, jóval felülmulja.[7]

A Múzeumnak Mardekhai könyve 336 nagyívrét hártyalevélből (672 lapból) áll, melynek minden egyes lapja két hasábban [20van irva; mindenütt jól elolvasható és nem hiányzik belőle semmi.[8] Czímlapja eredetileg nem volt. A jelenlegi héber-német, részben aranybetűkkel kiállított czímlap, mely egyéb közt rosz németséggel azt is jegyzi meg, hogy a codex 114 évvel a könyvnyomtatás feltalálása előtt iratott, egy bizonyos Nagy-magyarból való Môscheh ben Nâthân hak-kôhennek 1817-ben készült műve. Az egész lapot csupa picziny héber betűkből álló arabékok veszik körül, melyekben az egész Esther könyve olvasható. A szt. irásnak épen e könyve nyilván azért lett e czélra kiválasztva, mivel hősének neve: Mardekhai, azonos a kézirat szerzőjének nevével.

Magát a kéziratot kezdettől végig egy irónak tolla irta,[9] aki nevét nem közli, de az utolsó-előtti és utolsó lapon, nagyrészt aranybetűkkel irt, utóiratban azt jegyzi meg, hogy ezen kéziratot egy bizonyos Jisrâel ben Ahron számára a világ teremtése 5133-ik évében, azaz 1373-ban, bevégezte.[10] Ezen Jisrâel ben Ahron, kit a leiró „nagytekintetű”-nek nevez, igen vagyonos ember lehetett, hogy ily fényesen kiállított, költséges kéziratot készíthetett magának. A codex minden egyes értekezésének kezdő szava t. i. sokszinű, dúsan kiczifrázott keretben, feltünő nagy, vastag aranymázzal bevont betükkel van irva, miglen a hozzávaló hasábot egy mesterségesen készült, szines füzér veszi körül, melynek arabékjai közé, levelek, [21virágok, félholdak és csillagok mellett, különféle állatok és különczös alakok: állat-testek emberfővel stb., színes mázzal vannak festve, daczára annak, hogy maga a Mardekhai könyve[11] az efféle képek készítését tiltja. Az egyes fejezetek, néha a kikezdések is, szintén mesterségesen készült, hasonló módra kiczifrázott, színes kezdő-betűkkel vannak ékesítve. Az irás az úgynevezett „német Rashi[12]-irás”-nak nagy szép betűit mutatja. Ha valamely betű vagy szó fölösleges, ezen betű, vagy ezen szó minden egyes betűje fölött kis függélyes vonalka áll, mely azt jelenti, hogy az illető betű vagy szó nem olvasandó; ha pedig szavak hibás sorrendben állanak, akkor pontokkal vannak megjelölve, melyeknek száma a szavaknak helyes egymásutánját meghatározza. Az oldalon néha a szöveget magyarázó tollrajzok állanak. Pontozójelként következetesen egy a vesszőhöz hasonló vonalka (<,>) vessző vagy pontosvessző helyett, két ily vonalka (˝) pedig pont helyett használtatik. Minden tulajdonnév és idegen szó, <ú>gymint idézeteknél az illető forrás vagy tekintély elnevezése fölött egy hosszukás görbe vonal van huzva. Feltünő a „jod” és „vâv” betűnek következetes használata az i, u és o magánhangzóknak megjelölésére, mely sajátság arra utal, hogy a kézirat Németországban készült, mit még azon körülmény is bizonyít, hogy a számos franczia szó és tulajdonnév a kéziratban, vagyis az osztrák Mardekhaiban, rendesen hibásan, a német pedig helyesen van irva, mig a kiadásokról, vagyis a rajnai Mardekhai-ról az ellenkező áll.

A codexnek irója kitünően értett mesterségéhez; de a héber nyelvben nem igen jártas volt, mit az általa elkövetett számos hiba[13] bizonyít, melyet azonban egy későbbi szakértő kéz, néha magában a szövegben, rendesen pedig oldaljegyzékekben, gondosan kijavítgatott. Maga a kézirat egy 19 és fél levélre (39 lapra) irt tartalomjegyzékkel kezdődik, mely néha csak egyes jelszavakból áll és a Mardekhai könyvének két külömböző kinyomatott tartomjegyzékétől merőben tér el.[14] Az index végén egy keskeny, színes sarkczímben olvasható: „Vége a Mardekhai 24 (talmudikai) értekezésre vonatkozó szakaszainak.” Ezen értekezéseknek sorrendje a következő: [221. Shabbâth, a szombatról (1–172 fej.) 2. Pesâchîm, a kovásztalan kenyér ünnepéről (172–278 fej.) 3. Erûbhîn, az erûbh-ról[15] (278–320 fej.) 4. Bêsâh, az ünnepekről (320–342 fej.) 5. Rôsh ha-shânâh, az ujévről (342–355 fej.) 6. Hilkhoth jom-kippûrîm, vagy Jômâh, az engesztelő napról (355–359 fej.) 7. Sukkâh, a sátoros-ünnepről (359–372 fej.) 8. Megillâh, a „purim”- vagy sorsolási-ünnepről (372–383 fej.) 9. Taanîth, a bőjtről, és ezzel összevonva 10. Môed kâtôn, a gyászszertartásokról (383–387 fej.) 11. Berâkhôth, a hálamondatokról (387–397 fej.) 12. Hilkhôth erecz-jiczrôel ve-challâh, a szent földre és az emlék-áldozatra vonatkozó szabványok (397–398 fej.) 13. Zebâchîm, az áldozatokról (388–399 fej.) 14. Bâbhâ-kamâ,[16] az első porta,[17] 15. Bâbhâ-meczîa, a középső porta, 6. Bâbhâbathrâ, az utolsó porta, 17. Sinhedrîn, az itélőszékről, vagy bűntörvényről, 18. Makkôth, a testi büntetésről, 19. Likkutê ham-Majmûnî, Maimonides codexéből való kiválogatott helyeknek gyüjteménye, 20. Hilkhôth nedârîm, a fogadásokra vonatkozó szabványok, 21. Shebhûôth, az esküről, 22. Abhôdâhzarâh, a bálványimádásról, 23. Cholîn, az állatok levágásáról és a megengedett és tilos eledelről, 24. Jebhâmôth, a sógorházasságról, 25. Kethubôth, az eljegyzésről, 26. Kiddûshîn, a házasságkötésről, 27. Gittîn, a válólevélről és 28. Niddâh, a nőknek havi tisztulásáról. Ezen 28 értekezés látszólag ellenkezik az index fenn-említett zárszavával, mely csak 24 értekezést számít; azonban a 9-ik és 10-ik értekezés, közös felirat alatt összevonva, csak egynek tekintetik, a 12-ik, 13-ik és 19-ik pedig a szerzőnek ugyanannyi önálló értekezését képezik, melyek a Mordekhai-könyvébe felvétettek ugyan, de sajátkép nem tartoznak hozzá,[18] mit már azon [23körülmény bizonyít, hogy a tartalomjegyzékben róluk szó sincsen, a kiadásokban pedig egészen hiányoznak.[19] Az egyes értekezések közt kis rimes versecskék állanak, melyek rendesen hálát mondanak az istennek, ki a szerzőt vagy leirót segítette, hogy az egyik értekezést befejezhette s a következőt megkezdheti.[20]

A kézirat körülbelül 150 évvel elkészülése után egy majnai Frankfurtban lakó zsidó családnak tulajdona volt. Az első lapon t. i. e következő nehezen elolvasható jegyzet áll: „Az enyém ezen Mardekhai, úgy mond Ephrajîm, Jakôbh-nak fia, kinek emléke áldott legyen!” E fölött pedig egy későbbi kéz azt jegyezte meg: „Az enyém ezen Mardekhai, úgy mond az Ahron sarjából való (hak-kôhen) Jakôbh, Ephrajîmnak fla, kinek emléke áldott legyen!” Hogy pedig az utóbbi az előbbinek, s még pedig elsőszülött, fia volt, abból kiviláglik, hogy az előbbi, a codex végén gyermekeinek születésök napjait feljegyezvén, első sorban azt irja, hogy fia Jakôbh „abh” hó 3-án 5291, azaz 1531-ben született. Hogy pedig ezen család majnai Frankfurtban élt, egy a codex utolsó lapján álló érdekes oldaljegyzékből tünik ki, mely szószerinti magyar fordításban ekkép hangzik:

„Estefelé, têbeth hó 23-án 5334- (1574)-ben, megérkezett itt Frankfurtban egy Francziaországból való király, kit Lengyelország királyának megválasztott. A rá következő szombaton, midőn a szt. irásnak „veeleh shemot”-szakaszát[21] olvasták, a király személyesen megjelent a mi utczánkban[22] nagyjainak egy részével, födött kocsiban, zeneszóval, a zsinagóga udvara előtt. Ott leszállt a kocsiról és a király maga tanácsosainak egy részével a zsinagógába ment, hova épen a szónoklat alatt jött. A szónoklat után tanácsosai megkérték a községet – az Isten őrizze s áldja meg! – hogy hivassák a kántort, s a község igy tett, és a király a zsinagógában maradt, mig a délutáni ima bevégeztetett. Az ima után a király kérte, hogy mutassák meg neki a szent (frigy-) szekrényt a benne [24levő thôrâh-tekercsekkel együtt. Tanácsosainak egyike viasz-gyertyát vett kezébe és a gyertyával a szent szekrény elé ment, és a király megnézte a thôrâth-tekercseket, hogy mikép feküsznek a szent szekrényben. Másnap délben utnak indult Lengyelország felé.[23] Igy mond az Ahron sarjából való Jakôbh, Ephrajîmnak fia, kinek emléke áldott legyen!”

A kézirat még később is Frankfurtban volt, honnét az ott született pozsonyi főrabbinak, néhai Sôpher Môshe-nek, tisztelői által küldetett. Ezen körülményt a fennemlített czímlap irójának egy sógora azon hozzátétellel közölte velem, hogy ezen iró, Sôpher rabbi egyik tanítványa, a czímlapot egy magyar nemes ember – talán már Vadassi Jankovich Miklósnak – megbizásából irta, ki akkor már a kéziratnak birtokosa volt. A régi bőrkötés kissé rongált.

II.
Eljegyzési szerződés (Tenâîm) és házassági szerződés (Kethubâh).

Az eljegyzési szerződés (Tenâîm), mely az izraeliták közt itt-ott még mindig dívik, hajdanta polgárjogi erővel birt, a mennyiben azon feltételeket meghatározta, melyek, az eljegyzés alkalmával, az érdekelt pártoktól a leendő házasságra nézve kölcsönösen lettek elismerve. A házassági szerződés (Kethubâh) pedig azon okmány, melyet minden zsidó férj, kivétel nélkül, tartozik nejének kiállítani melyet régi szokás szerint az esketés alkalmával még ma is szoktak felolvasni, hajdanta pedig a megtörtént rituális esketésnek egyedüli jogérvényes irott bizonyítékának tekintették. Mindkét okmány csak a mult századból való és papirlevelekre, az úgynevezett zsidó-német betűkkel van irva; az előbbi az úgynevezett zsidó-német, az utóbbi, az e czélból egyszer mindenkorra megállapított minta szerint, chaldaeus nyelven. Régészeti vagy egyéb tudományos becse egyiküknek sincsen.

III.
Egy kabbilisztikus irott óvszer (Amulet).
(Kemia.)

A Múzeum kézirat-czímjegyzéke e számot „Amoloch, seu radicum hebraicarum dictionarium”-mal jelöli meg. Az [25„Amoloch” szó világosan hiba, e helyett: „Amulet”; de az illető jegyzék szerzőjét mi birhatta arra, hogy e kéziratkát „héber gyökök szótárának” mondja, nehéz belátni. Az egész három ivrét-levélből áll; az egyik, a sajátképi amulet, a zsidó titoktan (Kabbalâh) rejtélyes módjára, egyes, különfélekép elhelyezett, héber versekkel, szavakkal és betűkkel teleirt lapot képez, minőt az uj-héber nyelvben „Kemia”-nak szoktak mondani. Szerzőjét, vagy korát, melyet a múzeumi jegyzék a XVII. századba tesz, nem árulja el semmi. A többi két levél rosz németséggel irt, kétségkivül csak később készült magyarázata annak, hogy ezen óvszer mikép és minő bajok és betegségek ellen használandó. Régészeti vagy tudományos becscsel ez sem bir.

IV.
Mózes öt könyve, a „haphtârâh”-k[24] és az öt „megillâh,”[25] „targûm”-mal[26] és Rashi[27] magyarázatával.

Ezen igen érdekes, nagybecsű kézirat a zsinagógában való használatra készült, miután a szt. irásnak épen csak azon részeit tartalmazza, melyeket a zsinagógában az isteni tisztelet alkalmával felolvasni szoktak. A jelenleg 451 középivrét hártyalevélből, 902 lapból álló codexnek minden egyes lapja három hasábban van irva oly módon, hogy a középső, legszélesebb hasábban a héber szöveg áll, balra, sokkal kisebb betükkel irva, s chaldaeus fordítás (targûm), jobbra pedig igen csinos Rashi-irással[28] a Rashi-féle magyarázat.

A kézirat tartalma e következő: I. Mózes öt könyve, és pedig az 1. könyv a kezdettől egész 170 lapig.[29] a 2. k. 150–233 l., a 3. k. 233–413 l., a 4 k. 413–550 l., az 5 k. 550–669 l. II. A szt. irásnak a zsidóknál „öt tekercs”-nek (megillâh) nevezett következő öt könyve: 1. Énekek éneke 669–684 l., 2. Ruth könyve 684–693 l., 3. Jeremiás siralmai 693–710 l., 4. Prédikátor könyve 710–741 l., 5. Esther könyve 741–755 l.–III. A „haphtârâh”-k, azaz [26a prófetáknak azon válogatott darabjai, melyek szombat- és ünnepnapon, a Mózes öt könyvéből való felolvasás után, szoktak felolvastatni.[30]

A héber szöveg, melyet a „massôrâh,”[31] már régóta véglegesen állapított meg, természetesen semmi ujat vagy különöst nem mutathat fel. Kezdettől végig „nekuddâh”-kkal[32] és „negînâh”-kkal, de a tenta külömbsége után itélve, csak utólagosan láttatott el. Még későbbiek a szöveghez irt azon észrevételek, melyek arra vonatkoznak, mikép kell Mózes öt könyvének oly példányát irni, mely, az idevágó szabványok értelmében[33], az isteni tisztelet alkalmával nyilvános felolvasásra használható. A sôpher[34], ki az e czélra haszonvehetlen codexet ez által minta-példányúl alakította át, Móz. 5. könyvének végén magát „Loczk városából való Shelômôh”-nak nevezi, a krakói izraelita község irójának és megbizottjának.”

A haphtârâh-k a majnai Frankfurt sajátságos ritusa szerint vannak rendezve; a két hasábban irt héber szöveg mellett a harmadik hasábban Rashi commentárja áll. A targum itt hiányzik.

Sokkal fontosabb a szt. irásnak „targûm” név alatt ismeretes chaldaeus fordítása. Főleg Móz. öt könyvének ezen fordítása, melyet tévesen a zsidósághoz áttért görög Akylas-nak (Aquila), vagy, aramaeus kiejtés szerint: Onkelôsnak szoktak tulajdonítani, kit a rege Hadrian császár egy rokonának mond,[35] a zsidóknál a legrégibb idők óta rendkivüli tekintélynek örvendett. Hajdanta a zsinagógákban a héber eredetivel együtt az isteni tisztelet alatt nyilvánosan szokták felolvasni; magán-olvasását pedig a zsidók még mai napon vallásos kötelességnek tekintik. Ezen, állítólagos szerzőjének nevéről, „targûm-Onkelôs”-nak nevezett fordítás, részben [27igen hibás alakban jutott miránk. A nyomtatványok, főleg a régiek, ép úgy térnek el egymástól mint a ránkmaradt különféle kéziratok.[36] A zsidó exegetikai tudomány, egy minden jogos követelésnek megfelelő jó kiadásnak hiányában, az Onkelôs fordításának minden eltérő olvasását gondosan gyűjtegeti és szorgalmasan felhasználja.[37] Kéziratunk számos ily eltérő, nagyrészt igen szép, olvasást nyujt.[38]

(Vége következik.)

[1] L. róluk Fejér György értekezését a Tudományos gyüjtemény XI. kötetében (1817. évf.).

[2] L. B.-Chananja II. évf. 571. l

[3] Az egyenlő latin betűkkel jelöltetni szokott héber hangok typographikai nehézségek miatt diacritice nem különböztethetők meg

[4] L. Graetz, Geschichte der Juden, VII. 269 l. folyt.

[5] A múzeumi kézirat alapján nyert, részben egészen uj, részben pedig helyreigazított régi adatokat fennemlített értekezésem IX. fej. állítottam össze.

[6] Lásd Krafft és Deutsch „Die handschriftl. hebr. Werke der k. k. Hofbibliothek zu Wien” (Bécs, 1847.) 53 l. folyt.

[7] Hogy ez a bécsi kéziratra nézve áll, magam meggyőződtem, miután a m. tudom. akadémia szives közbenjárása folytán alkalmam nyilt, azt a múzeumi kézirattal összehasonlíthatni. Ugyanazt tapasztaltam az általam szintén átnézett müncheni kéziratnál.

[8] A bécsi kéziratból 10 levél egészen hiányzik, több más levél megsérült, a müncheniből, egyes leveleken kivül, két egész rész hiányzik.

[9] A bécsi kéziratban három különféle tollat lehet megkülönböztetni.

[10] E kézirat tehát 19 évvel régibb a bécsinél (l. Krafft és Deutsch az i. h. u. o.) és 11 évvel a frankfurti Goldschmied-féle kéziratnál (lásd Auerbach, „Berith Abhrâhâm” 9 l.). Magát az utóiratot a múzeumi kéziratjegyzéknek előttem ismeretlen szerzője rosszúl magyarázza, a midőn azt mondja, hogy Jisrâel ben Ahron a codex irója. Perles (l. Ben-Chananja i. h.) ezen hibás adatot ismétli. A rimekben fogalmazott héber utóirat szószerinti magyar fordításban így hangzik: Dicésrtessék az Isten, aki engem támogatott a kezdettől egész idáig. És dicsértessék, a ki elbocsátott (e munkától) és segítségem vala, és erőt ada nékem, hogy bevégezhettem és bezárhattam a Mardekhainak könyvét, áldá sa jámbornak és szentnek emlékére! Istenem, a ki engem megsegített, minden bajban megmentett és erőt adott, hogy e könyvet helyesen bevégezhettem – dicsértessék ő, ki az elfáradtnak erőt ad. A nagytekintetű Jisrâel ben Ahron számára irtam az 5133-ik (1273) évben. Az örökkévaló, dicsértessék ő! vegye egész Izráelt az ő nyájas oltalmába. Amen. Selâh!” A leiró, zsidó szokás szerint Mardekhai-t, mint martirt szentnek nevezi.

[11] L. Ab. zârâh, III. 83. fej. folyt.

[12] E szóról l. tovább a IV. alatti megjegyzést.

[13] A bécsi kézirat e tekintetben még sokkal hiányosabb.

[14] Fennemlített értekezésemben nehány, a bécsi kézirattal összehasonlított, mutatványt közöltem belőle.

[15] Erûbh oly szertartási eljárás, mely által bizonyos tér olyanná tétetik, hogy benne szombat napján az egyik helyből a másikba valamit vinni szabad, mi nemkülönben tilos volna.

[16] Itt a fejezetek száma ismét egygyel kezdődik, de csak egész tizig megy, onnét egész a könyv végeig a kéziratban a fejezetek megjelölése hiányzik.

[17] A thalmud a magán-jogot 3 értekezésben tárgyalja, melyeknek neve: első, középső és utolsó porta.

[18] A bécsi katalogus szerzői, kik ezen körülményt nem ismerték fel és az egyes értekezéseket különben is hibásan elnevezték, hogy a 24 értekezést valahogy kikapják, a bécsi kéziratnak a múzeumi kézirattal megegyező, s ettől csak a sorrendre nézve eltérő tartalmát az i. h. helytelenül adják. Lásd értekezésemet az i. h. I. fej.

[19] Ezen eddig ki nem nyomatott értekezések közül a 12-et és 13-at értekezésemben, a héber melléklettek közt, III. szám alatt, a múzeumi kézirat alapján közöltem.

[20] Ezen versecskékből többször idézett értekezésem I. fejezetében nehány mutatványt közöltem.

[21] Azaz Móz. II. könyvének első szakaszát, melyet ennek első szavai szerint így szoktak nevezni.

[22] Azaz: a zsidó-utczában, ghetto-ban.

[23] Ezen király alatt az 1574-ben Krakóban lengyel királynak megkoronázott valois-i Henrik értendő.

[24] Ezen szónak jelentősége a következőkben fog megmagyaráztatni.

[25] Ezen szónak jelentősége a következőkben fog megmagyaráztatni.

[26] Ezen szónak jelentősége a következőkben fog megmagyaráztatni.

[27] Ezen szónak jelentősége a következőkben fog megmagyaráztatni.

[28] Igy neveztetik a középkorban szokásba jött azon irás, mely a héber négyszög-irás és a sokkal későbbi héber folyó irás közt helyet foglal, és főleg a franczia és német zsidóknál dívott.

[29] Itt az első levél, melyen Rashi magyarázata és tán még valamely czim is állott, valamint a 7. és 8. levél, 5. 6, – 6. 19, hiányzik; az utóbbi levelek helyét két üres levél pótolja.

[30] Itt is egy levél, a 451, hiányzik.

[31] Azon tudomány, mely a zsidó hagyománynak alapján a szt. irás szövegének minden részletét legpontosabban meghatározza.

[32] „Nekuddâh” oly, a betű alatt vagy fölött álló jegy, mely hangzót jelent, „negînâh” pedig hangsulyjegy, mely később hangjegygyé vált, mely szerint a szt. irást az isteni tisztelet alkalmával bizonyos dallammal éneklik, vagy helyesebben recitálják.

[33] Lásd Jôseph Kârô „Jôreh-dêâh”-czimű szertartások könyvét, 270–284 fejezetben.

[34] Igy neveztetnek a héber könyveknek másolói.

[35] Lásd róla Graetz, Geschichte der Juden, IV. 124 l. folyt.

[36] Lásd Luzzatto „Philoxenus, sive de Onkelosi chaldaica pentateuchi versione” stb. „Ohêbh-ger” czim alatt héber nyelven (Bécs, 1830.) megjelent könyvét, főleg a bevezetést, X. l. folyt.

[37] Lásd Luzzatto, i. h. 30–80 l., és Levy, Chald. Wörterbuch über die Targumim (Lipcse, 1868.), II. köt., előszó.

[38] M. I. könyv. első 25 fejezetére nézve a Múzeum héber kéziratairól szóló fennemlitett német jelentésemben több mutatványt közöltem.