Hadtörténelmi Közlemények 2003. 1. sz. - Kolonits Ferenc: Az András-kereszt és a Felkelő Nap háborúja, 1904-1905

A múlt század eleji orosz-japán háború időben és térben igen messze zajlott le tőlünk és a távolság, meg a história többszörös orwelli transzformációjának köde borítja, amelyen át a korszakhatárt jelentő tengeri hadműveletek is csak körvonalakban látszanak. Abban a szerencsében volt részem, hogy a tényeket respektáló és hazájuk hagyományait megőrző japánok jóvoltából körülnézhettem a köd másik oldalán, kiegészítve azzal, amihez nem-történész létemre idehaza hozzáférhettem. Mindezért köszönet illeti

a Tokai Japán Atomenergia-kutató Intézet Nukleáris Mérnök-továbbképző Iskoláját, ahol lehetőségem nyílott, hogy egy nemzetközi meghívásos tanfolyam hallgatójaként a szakma mellett a japán szokásokkal és hagyományokkal is megismerkedjem,

Tomura Hidemasza urat, az Obajasi Corporation és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nukleáris biztonsági szakértőjét, aki a tájékoztatás mellett fontos helyszínekre eljutásban is segítségemre volt,

Oki Tameo urat, a Japán Tengeri Önvédelmi Erők nyugalmazott altengernagyát, a Mikasa Preservation Society ügyvezető elnökét, aki engedélyt adott a Társaság kiadványának felhasználására és a tárggyal kapcsolatos kérdéseimre igen részletes választ adott,

Sárhidai Gyula szerkesztő urat, aki értékes tanácsaival, adatokkal és észrevételekkel segített,

a ZMNE Király Béla Gyűjteményét, amely fontos kiadványokhoz engedett hozzáférést.

I. Szonnó-dzsói - Tiszteld a császárt, űzd ki a barbárt

A nyitányból a szélesebb köztudatba annyi került, hogy a japánok hadüzenet nélkül megtámadták az orosz flottát Port Arthurnál.[1] Mint utóbb kiderült, az "első lövés" legalábbis vitatható, a moralizáló minősítés pedig különösen az. Jogi alakiságok formális megtartása alkalmas lehet a közvélemény befolyásolására, de a folyamatok erkölcsi minőségét egészük "előre kitervelt módja" és nem egyetlen esemény határozza meg. Az ide vezető út első mérföldköveit az 1894-es japán-kínai háborúban rakták le. Ezt a világ nem méltatta különösebb figyelemre, hiszen Japánra akkortájt körülbelül úgy tekintettek, mint korunkban a harmadik világ nemzetközi politikába nemrég bekerült és különféle izmusokat építve modernizálódó, kívülről alig érthető konfliktusokba bonyolódó országaira. Minden okuk megvolt rá: csak huszonhat év telt el a világtól elzárkózó Tokugava-rendszernek véget vető Meidzsi-restauráció óta és az utolsó lemondatott sógun, Josinobu még további húsz évet töltött mitói visszavonultságában. A rendszerváltásnak megvoltak a vesztesei, vezéralakjai nem ritkán átkerültek a másik oldalra, sokan lettek merénylet áldozatai. Egyik legnagyobbjuk, Szaigo Takamori éppenséggel az 1877-ben elbukott Szacuma szamurájfelkelés vezetőjeként fejezte be pályáját szeppukuval. Szacuma a legnagyobb hűbéres tartományok egyike volt, urának szamurájai pedig leginkább Csák Máté familiárisaihoz hasonlíthatók. A magyar históriában ugyancsak nem ismeretlen szereposztásban a fiatalabb Szaigo, Cugumicsi eközben a reguláris császári sereg megszervezésében gyümölcsöztette európai útja tapasztalatait.[2] Itt is újra éledtek régi törekvések, ez esetben a kínai igazgatás alatt álló Koreát illetően, amelyet az 1500-as évek végén Hidejosi Tojotomi, a rettenetesen csúf és kegyetlen, de sikeres hadvezér-politikus egyszer már elfoglalt Japánnak - s aki mindemellett még széplélek is volt, jeles érdemekkel a tea-szertartás és a nó-dráma fejlődésében. A geopolitikai felismerések mellett ez a tömegével létalap nélkül maradt szamurájoknak is megfelelt volna. A reformerek azonban a modern fegyveres erők kifejlesztését és a nyugati stílusú behatolást választották, ami időbe tellett. Kisebb erőpróbák után 1894-ben a Tong Hak szekta zavargásai adtak alkalmat az "aktív fellépésre". A kínaiak csapatokat küldtek, amelyeket angol hajó szállított, charter-alapon. E lépést a japánok koreai pozícióik veszélyeztetésének tekintették és a NANIVA cirkáló a KOWCHING gőzöst az angol kapitánnyal folytatott rövid eszmecsere után elsüllyesztette. Mégpedig hadüzenet nélkül. Ahogy az események egy krónikása mondta, a japán parancsnokra a művelt világ ujjal mutogatott és barbárnak nevezte. Togónak hívták.[3]

Észak felől már útban volt a másik főszereplő, az orosz birodalom. Jermák Tyimofejevics igazhitű pravoszláv kozákjaival Rettenetes Iván idejében vágott neki a szibériai Vadkeletnek (mint nem sokkal később a Zarándok Atyák az amerikai térségnek). A keleti végekig száz éven belül eljutott a terjeszkedés, majd újabb évszázad elteltével átcsapott Amerikába és a partok mentén dél felé indult. A Kuskov-expedíció San Francisco közeléig jutott és a spanyoloknak már csak tiltakozásra futotta. Az 1821. szeptemberében kiadott cári ukázban I. Sándor cár az 51. szélességi körig igényelt felségjogokat az amerikai partokon, ami a Monroe-doktrina meghirdetésének (1823. december 2.) egyik kiváltó oka volt - ezután az 1824-iki megegyezéssel (mindmáig) az É. sz. 54° 40' lett Alaszka határa.[4] A múlt század közepén, a krími háború után az oroszok úgy értékelték, hogy a Kanadában konszolidálódó barátságtalan angol hatalom, különösen pedig az angolokkal szemben szövetségesnek tekintett amerikaiak ellenében nincs esélyük. Ezért inkább Ázsiában fordultak déli irányba, az alaszkai érdekeltségeket pedig utóbb 1867-ben eladták az amerikaiaknak. A Távol-Keletre tengeri erőket küldtek, amelyek nyomatékot adtak a diplomaták határmegállapító erőfeszítéseinek. Így sikerült megkötni a Mao idejében majdan annyira vitatott ajguni (1858) és pekingi (1860) szerződést az Amur-vidék és az Usszuri-körzet hovatartozásáról.[5] Nem feledkeztek meg a japánokról sem: 1855-ben megkötötték a simodai barátsági szerződést. A Hokkaidótól Kamcsatkáig húzódó szigetlánc negyedik szeme után vonták meg a határt, eszerint Etorofu még japán, Urup és a Kurili szigetek orosz, míg Szahalin egyelőre "társbirtok" maradt. 1860-ban megalapították Vlagyivosztokot (jelentése: Uralkodj a Keleten), a szentpétervári 1875-ös csereszerződéssel a Kurili szigetsor ellenében pedig kizárólagos birtokként megszerezték Szahalint.[6]

Más irányú törekvések után az orosz érdeklődés a századvégen tért vissza a Távol-Keletre. Vezető köreik ezt nagyjából annyira tekintették katonai kérdésnek, mint mondjuk a franciák Madagaszkárt. A japán-kínai háborút lezáró simonoszeki béke (1895) nyereségét Francia- és Németországgal egyetértésben részben visszaadatták a kínaiaknak (ellentételként a japánok több jóvátételt igényelhettek - amire az oroszok még kölcsönt is adtak Kínának). A diplomáciai fellépéshez a közvetlen érvelést az oroszok magukra vállalták: Tirtov altengernagy hajóraját a Földközi tengerről átdobott Makarov-kötelékkel megerősítve a Port Arthurral átellenes Csifuban (ma Jentaj) vonták össze. A japánok februárban érték el azt a helyzetet, amiből áprilisban Kínát békére kényszeríthették. A diplomáciai demars április 23-án történt és május 5-én a japánok meghátráltak. Az oroszok tehát figyeltek, jól időzítettek és késlekedés nélkül cselekedtek.[7] Nem minden érdek nélkül tették: a Liaotung félszigetet és rajta Port Arthurt 1898-tól 25 évre bérbe vették a kínaiaktól. A körzetben mindjárt meg is szervezték a Kvantung kormányzóságot. Megvolt hát a meleg tenger menti kikötő, ahol nem kellett évente négy hónapig a jeget törni, mint Vlagyivosztokban, ellenben - ha már Port Arthurt választották haditámaszpontnak - kellett volna a homokot kotorni, meg szárazdokkot építeni. Sürgősebbnek látták azonban Dalnijban (ma Lüta) a kereskedelmi kikötő fejlesztését, mert koncessziót kaptak a Kelet-Kínai Vasút megépítésére, így lehetővé vált a Transzszibériai vasúthoz kapcsolódás a vele járó gazdasági előnyökkel. 1900-ban a kínai boxerlázadást az európai nagyhatalmak és Japán expedíciós erői vállvetve likvidálták. A zavaros helyzetben alig keltett feltűnést, hogy az oroszok a Kelet-Kínai Vasút biztosítására csapatokat vezényeltek Mandzsúria stratégiai pontjaira, később aztán annál inkább - senkinek, főképp a japánoknak nem tetszett, hogy az expedíciós hadtestek hazamennek, az oroszok meg maradnak, érzékelhető koreai aspirációkkal. Szergej J. von Witte, a kormány (még) erős embere, sikeres pénzügyminiszter, mivel a katonai potenciál tartósan Európára tekintve épült, ellenezte a távol-keleti fegyveres fellépést, gazdasági eszközökkel látta célszerűnek az orosz befolyás növelését. Legfontosabbnak a belső reformokat ítélte, ezzel viszont ellenállást keltett. A feljövőben lévő Plehve belügyminiszter "egy kis győztes háború" belső stabilizáló hatására számított. "Hazafias" vállalkozók pedig a Jalu folyó vidékén kezdtek nem hivatalos, de magas körök diszkrét támogatását élvező tevékenységbe, mint hajdanán Erzsébet királynő kalózkapitányai. Az események központjába mindinkább Jevgenyij I. Alekszejev tengernagy tört fel. II. Sándor trónörökös-kori, 1843-ban született törvénytelen fia, örmény származék, rendkívül éles eszű, hatalomvágyó, lefelé despotikus, felfelé jobb meggyőződése ellenére is alkalmazkodó politikus-katona volt, aki a fenti kurzusok mindegyikével együttműködött, amíg és amennyiben az neki és a legfelsőbb helyen megfelelt. 1895-97-ben a Balti és a Fekete-tengeri Flotta mellé harmadikként felállították Csendes-óceáni flottát, ő lett az első parancsnoka. 1899-től a kvantungi haderő is alája tartozott, 1903-tól vezértengernagy, augusztus 12-től a cár távol-keleti helytartója lett, a továbbiakban minden Kínával, Koreával és Japánnal kapcsolatos diplomáciai hírforgalom az ő külügyi irodáján ment át. Witte ugyanekkor távozott irányító posztjáról. Szt.Péterváron Alekszejev felettese elvben Kuropatkin hadügyminiszter volt, meg a különféle érdekeket képviselő Távol-Keleti Ügyek Különbizottsága, Abaza ellentengernagy elnökletével - velük változó kimenetelű politikai játszmát folytatott.[8]

Simonoszeki után Korea kínai érdekterületből "független" lett, de valós státusa azon múlott, milyen formában érvényesül majd a külföldi befolyás Kínában. Ha az felosztásként valósul meg, az oroszlánrészre a már házon belül levő oroszok tartanának számot - koreai törekvéseiket eddig szerencsésen megakadályozták, de a japánok láthatták, legfőbb ideje, hogy kölcsönösen tisztába tegyék az érdekszférákat. Az Egyesült Államok ezzel szemben a "nyitott kapu" politikáját hirdette: Kína területi egységét és piacán mindenkinek azonos feltételeket. Az angolok, mivel érdekeikre az oroszok mellett a Cindaóban megjelenő németeket is veszélyesnek ítélték, egyetértettek velük. Ha Japán velük tart, ugyan el kell fogadnia konkurenciájukat a kínai piacon, de mert Koreában ők nem érdekeltek, támogatást kaphat tőlük az oroszokkal szemben. A japán diplomácia mindkét irányban megindult. Az angolokkal hamar szót értettek, Hajasi Tadaszu gróf nagykövetet tárt karokkal fogadták (ő lett az első japán szabadkőműves), 1902. január 30-án pedig megkötötték azt a szerződést, amit Japánban költőien "a Hold és a mocsári teknős nászának" neveztek: a status quo mellett megkapták különleges érdekeik elismerését Koreában és Kínában (az angolok csak Kínában), s ha ezek érvényesítésében valamelyikük háborúba keveredne, egy ellenfél esetén a másik szerződő fél semleges marad és másokat távol tart a beavatkozástól, ha azonban többen lennének, fegyveres segítséget nyújt.[9]

A bontakozó kompromisszum: az oroszok katonailag kiürítik Mandzsúriát (az erre vonatkozó egyezményt angol-amerikai nyomásra 1902 áprilisában alá is írták) és nem zavarják a japánok koreai "tanácsadói" tevékenységét, azok viszont elismerik a meglevő mandzsúriai bérleteket, sőt akár továbbiakat is. Ezt tűzte ki célul a "Man-Kan kókan", Mandzsúriát Koreáért politika. Ezen az alapon tett javaslatot a rendezésre Kurino nagykövet a Lamsdorff gróf orosz külügyminiszternek átadott 1903 augusztusi jegyzékben. Az oroszok azonban többet akartak nyerni Mandzsúriában, és kevesebbet engedni Koreában. Az elkövetkező jegyzékváltások során a japánok Koreát kivéve mindenben hajlandók voltak engedményekre. Az orosz vezetés úgy ítélte meg, a japánok kellően erélyes fellépés elől meg fognak hátrálni.[10] Álláspontjuk merev maradt, fokozott ütemben folytatták a transzszibériai és a kelet-kínai vasút kiépítését, a mandzsúriai kivonulást egyszerűen befagyasztották. Decemberben felvetették Korea megosztását az É. sz. 39° mentén. Lamsdorff elérte Németország és a Monarchia semlegességét. A japánok, látván a dolgok menetét, intenzív, de jól rejtett intézkedéseket tettek a fegyveres és fegyvertelen harcra egyaránt.[11] Már szeptembertől előkészültek a mozgósításra. Nagy kiterjedésű és mélységi kémhálózatot szerveztek, melyben az orosz erődítményeket építő kínai kuliktól a szentpétervári katonai attaséig s még tovább dolgoztak ügynökök. Mire kitört a háború, jobban ismerték a várható hadszínteret, mint a területet birtokló ellenfelük.[12] Akasi Motodzsiro ezredes még a hadügyminisztériumba is beférkőzött, mellékesen pénzelte a "másként gondolkodókat" és nem csak a gondolkodókat. A különböző helyekre telepített japán ügynökökről, akik külön távíróvonalon küldték jelentéseiket, ugyanolyan igaz, vagy legendás históriák születtek, mint később a tengeralattjáróknak jeleket adó német kémekről. Igaz volt, vagy sem - a japánoknak sokszor az is jól jött, hogy a kívülállók hittek benne. Az operatív műveletekben fontos szerep jutott három, különlegesen képzett legénységgel ellátott, hírszerzési feladatokra kikülönített hajónak. A tengerészet tisztjei számára kötelezővé tették a nyelvtanulást és a hírszerzéssel való együttműködést. Különösen érdekes, hogy nem csak a puszta nyelvtudás, hanem a kommunikáció, a szokások megértésére is törekedtek, így sokszoros haszonnal elemezhették, pontosabban értelmezhették a nyílt információs forrásokat, sajtóközleményeket, vagy épp a különböző katonai és tengerészeti vezetők megnyilatkozásait, szakmunkáit. Az oroszok elképesztő érzéketlenséget tanúsítottak a műveletek rejtése és a hírszerzés dolgában. A sajtó korlátozására csak olyan esetekben került sor, amikor illetékesek szerint megnyilvánulásai már a fennálló társadalmi rendet fenyegették. Hírszerzői hálózat megszervezését nem szorgalmazták és még a szinte felajánlott lehetőségeket sem vették igénybe, vagy nem hitték el. Így állhatott elő az a mai szemmel Verne-regénybe illő állapot, amelyben a fő információforrás az újságírók által kiszimatolt és a lapokban közreadott híranyag volt. Fontos táviratokat a Nagaszakin átmenő nemzetközi kábelen küldtek.[13]

A tokiói nagykövet, Roman R. von Rosen érzékelte a háború közeledtét, veszélyét kevésbé. Alekszejev mindkettővel tisztában volt, de indítványainak már nem volt foganatja. Felszólalt hajóinak pénzügyi szempontok diktálta "fegyveres tartalékba" helyezése ellen - válaszul olyan büdzsét kapott, amelybe a nagyobb egységek évi négy, a rombolók évi egyetlen havi aktív tengeri szolgálata fért. Javasolta a mielőbbi preventív fellépést, a flotta első csapását, mert ha ezt az előnyt átengedik a japánoknak, a küzdelem áttevődhet a szárazföldre és a szibériai vasúton csak hosszabb idő alatt lehet megfelelő erőket felvonultatni. Ezt a cár békepolitikájára hivatkozva utasították el, valójában a nagyhatalmi fölényre alapozott kivárás szellemében.[14] A január 13-án átadott japán jegyzék már "ultimátum-értékű" volt. Erre Kurino négyszer is sürgette a választ, végül Lamsdorff meglepő módon illetéktelenségét nyilvánította.[15] A helytartó irodája sem kapta meg a követi jelentéseket az utolsó két héten, azok közvetlenül Szentpétervárra mentek, az ügyeket láthatólag az Abaza-bizottság és a mögötte állók ragadták kézbe. Február 6-án a japánok megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, flottájuk még aznap kifutott. A japán szatócsok és más kisegzisztenciák már korábban eltűntek Port Arthurból.

A helyzet komolyra fordulásának biztos jeleként aztán a nyilvánosházak is bezártak: a lányok hosszú sorban, párosával tipegtek a városon át a kikötőbe, "mint az insztitutkák." Szentpéterváron, ahova éppen megérkezett Alekszejev mozgósítást és flottaműveleteket javasló távirata, a cár elnökletével összeült a válságstáb. Úgy döntöttek, hogy az É. sz. 38°-tól délre (akár Csemulpóban) se a japán partraszállást, se esetleges észak felé indulásukat ne tekintse casus bellinek. Az utolsó utáni pillanatban állítólag még egy engedményeket tartalmazó táviratot is küldtek, de azt a helytartó irodája a Nagaszakiba menő forgalom megszakítása miatt már nem továbbíthatta.[16] A csifui japán konzul, Mizuno Kokicsi 8-án megjelent egy gőzössel és elszállította, aki még maradt. A konzul "inasa," Mori Gitaro a haditengerészet álcázott hírszerző tisztje volt, aki egyrészt megfigyelte az orosz egységek pontos helyzetét, másrészt begyűjtötte a már jó előre megszervezett kémhálózat értesüléseit. Mindezt közölte a felvonuló saját erőkkel, akik elvégezték terveiken az utolsó simításokat.[17] A "provokáció kerülésének" szellemében Alekszejev nyugalomra intette a csendes-óceáni hajóhad parancsnokát, Oskar Viktorovics Starck altengernagyot is, aki a külső révben álló nehéz hajóegységek elsötétítését, torpedó-védőhálóik lebocsátását indítványozta. Az előző napok cirkálásából (amit viszont a japánok vettek flottatüntetésnek) a nagyobb egységek nem futottak be a belső öbölbe, nehogy ellenséges akció rájuk zárhassa a kijáratot. A viszonyokra jellemző, hogy a védelmi intézkedések ügyében a flottaparancsnoknak előszobáznia kellett - a helytartó nem volt kellemes felettes, többen, pl. Rozsjesztvenszkij, kitértek a vele való szolgálat elől. Végül két rombolót járőrözésre küldtek, azzal, ha gyanúsat észlelnek, ne lőjenek, hanem térjenek haza és jelentsék. (A rombolóknak szűkében voltak, jó részük fegyveres tartalékba kényszerült.) 15 órától ugyan partra lépési tilalom, naplementekor torpedó-elhárítási, reggelre pedig kifutási készenlét volt elrendelve, de ez egyéb tájékoztatás nélkül békebeli gyakorlat benyomását keltette.[18]

Máig felbukkan az események olyan változata, hogy 1904. február 8-án (vagyis az orosz ó-naptár szerint január 26-án) este Starck bált adott volna a port-arthuri tengerészkaszinóban felesége, Marija Ivanovna neve napja alkalmából, amit a japánok alaposan kihasználtak. Ez bizonyítottan koholmány.[19] A valósabb változat szerint a PETROPAVLOVSZK zászlóshajón helyzetértékelő megbeszélés folyt. Erről távozóban jelentette ki 23 óra tájt Witthöft ellentengernagy, vezérkari főnök, hogy háború pedig nem lesz. Fél óra elteltével az éjszakából torpedónaszád-rajok bontakoztak ki. A járőröző oroszok előbb a gyakorlatról visszatérő saját hajóknak vélték őket, majd gyanút fogva hazaszáguldottak és leadták a vészjelzést. Ugyanakkor a PALLADA nagycirkáló őrtisztje felismerte az eltérő típusokat és engedélyt kért a tüzelésre. Még mielőtt a járőr jelzése befejeződött volna, a japánok szétbontakoztak, az orosz tűzparancsot másodpercekkel megelőzve különböző irányokból több csoportban vetésre kész torpedócsövekkel megrohanták a nyílt vízen sakktábla-alakzatban horgonyzó orosz hajókat, 23.33-kor indították torpedóikat. A lőtávolság nem volt több négyszáz méternél, eltalálták a PALLADA nagycirkálót, valamint a CEZAREVICS és a RETVIZAN sorhajót, az oroszoknál pedig kitört az ilyenkor elkerülhetetlen tűzpánik. Egy másik osztag még meglátogatta a dalniji kikötőt, majd kisebb sérülésekkel hazatértek. Saját értékelésük szerint a támadás a résztvevők bátor, de nem kellőképp egybehangolt működése miatt csak félig sikerült, hiszen a külső révben több hajó állt, és az eltalált hajók sem szenvedtek jóvátehetetlen sérüléseket.[20]

Az első (és orosz!) lövés már előbb megesett - bár ezt is lehet vitatni: a japánok 7-én lefoglaltak egy orosz kereskedelmi hajót. A semleges kikötőnek számító Csemulpóban (mai koreai néven Incson) állomásozott a VARJÁG nagycirkáló és a KOREJEC ágyúnaszád más külföldi hadihajók társaságában. Az utóbbi még nyolcadikán délután elindult Port Arthurba, hogy tájékozódjon a kialakulóban levő zűrzavaros helyzetről. Alig hagyta el a kikötőt, japán partraszállási művelet kellős közepén találta magát. Teljes tanácstalanságban, mikor elől-hátul torpedók buborékcsíkját vélte felfedezni, amelyek éppen csak elkerülték, leadott egy lövést, mint később mondták, "félreértésből", aztán visszavonult Csemulpóba. Változatlanul senki nem tudott semmit, még a telefonon megkeresett szöuli orosz főkonzul sem. A japánok egyelőre nem törődtek az egésszel, mígnem kilencedikén hajnalban befejezték a partraszállási műveletet. Ők pontosan tudták, kik-mik vannak a kikötőben: a CHIYODA már fél éve ott állomásozott. Mindent megfigyelt és mellékesen futtatta a körzetben működő kémhálózatot, így a városból kimenő orosz távíróvonalakat is azonosíthatta. Azokat a partraszálló japánok természetesen azonnal átvágták. Reggel a fedezetet adó cirkálóraj, az e célra kibővített Negyedik Harccsoport parancsnoka, Uriu Szotokicsi ellentengernagy beüzent az oroszoknak, ha déli 12-ig elő nem jönnek, ő megy be hozzájuk. Vszevolod Rudnyev kapitány a VARJÁG-gal bátran szembeszállt Uriu kilenc hajójával (orosz források szerint még nagyobb volt a túlerő, hat cirkáló és nyolc romboló, bár a a munkát lényegében az ASAMA páncélos cirkáló végezte, igaz, hogy tűzerőben egymaga felülmúlta az oroszokat). A harc semleges vizeken folyt, a part menti szigetek közt 80 mérföldet kellett volna kihajózni. Az áttörés a lassú KOREJEC kíséretében reménytelen volt. Szűk másfél órát állták a japánok tüzét, mint utóbb kiderült, súlyosan megrongálták az ASAMÁ-t, elhasználták a teljes lőszerkészletet, majd visszatértek a kikötőbe, kinyitották a rommá lőtt VARJÁG fenékszelepeit, a KOREJEC-et pedig felrobbantották. A jelen levő külföldi hadihajók felvették a legénységet, kapitányaik előzőleg jegyzékben tiltakoztak a kikötőbeli támadás, mint a semlegesség flagráns megsértése ellen, de ezt Uriu csak akkor vette át, amikor az oroszok már kihajóztak. Elkezdődött az addigi politika folytatása "más eszközökkel" és 10-én, post festam, a hadüzenetek is elhangzottak.[21]

II. Fukoku-kjóhei - Gazdagítsd a hazát, erősítsd seregét

A japánok tapasztalatból tisztában voltak a korszerű tengeri haderő lehetőségeivel. Az elzárkózás csődje Perry 1853-iki, flottatüntetéssel egybekötött látogatásakor vált nyilvánvalóvá. 1863-ban egy presztizs-okokból felfújt incidens a Szacumák és az angolok konfliktusához vezetett, akik végül is Kagosimát a tenger felől porrá lőtték. 1864-ben nemzetközi flotta nyitotta meg a Honsú és Kjúsú szigetek közti Simonoszeki tengerszorost, amelyet a Csósu-szamurájok addig területi vízi útnak tekintettek. Amint a Meidzsi-kormányzat megkezdhette az államgépezet modernizálását, a sereg mellett szinte azonnal hozzálátott a flotta felépítéséhez. Általában elmondható, hogy a Csósu-káderek a seregbe, a Szacumák a flottához igyekeztek. Az akkori legjobbakról vettek példát: fiatal, gondosan válogatott tisztjelölteket küldtek Angliába tanulni, köztük a huszonéves Togo Heihacsiro tengerészzászlóst, aki mellesleg Szacuma-szamuráj családban született 1848 jan. 27-én, Kagosimában. A fenti eseményekben bőséges tapasztalatokat szerzett. 1871-78 közt Portsmouthban, azután a Thames Nautical Training College WORCESTER iskolahajóján tanult, majd matrózként körülvitorlázta a Földet. Ezzel egyszersmind elkerülte az 1877-i lázadás lojalitási dilemmáját - otthon maradt két bátyja a felkelők közt fejezte be életét.[22]

A japánok a század végére már elég erősek voltak a kínaiakhoz, de még vita nélkül el kellett fogadniuk az európai nagyhatalmak "tanácsát." Levonták a tanulságot és megkezdték tíz éves tervüket, amelynek célja a "6&6 flotta," a fő erőként hat sorhajó és hat páncélos cirkáló hadrendbe állítása volt. A fedezet előteremtését az - oroszok finanszírozta - kínai jóvátétel segítette. A végrehajtás Jamamoto Gonbei tengerészeti miniszter műve volt, aki személyesen intézte a parancsnoki kar kiválogatását is. A hajókat legnagyobbrészt Angliában építették, belőlük állt fel az 1. és 2. Harccsoport. Az 1901-ben meghirdetett húsz éves orosz flottafejlesztési program hatására és a feszültség éleződése miatt a fentieket gyorsított ütemben, hat év alatt valósították meg. Angol szövetségeseik közvetlenül a háború kitörése előtt "rábeszélték" Argentínát, hogy az Olaszországban épp elkészült 7700 tonnás MORENO és RIVADAVIA páncélos cirkálókat adja el a japánoknak. A hajók 1904. január 9-ikén indultak el Genovából és angol segítséggel, az oroszokat szerencsésen lerázva, február 16-ikán megérkeztek a jokoszukai támaszpontra. A későbbiekben NISSHIN és KASUGA néven csatlakoztak az 1. Harccsoporthoz, az elvesztett YAJIMA és HATSUSE pótlására. Az említetteket különböző osztályú cirkálók egészítették ki (a háború elején 12, végére 15), főként pedig nagyszámú torpedónaszád (47, illetve 63), valamint a tengeri szállítás, hajókarbantartás és hadiipar infrastruktúrája. A flotta fő támaszpontjai Tokió közelében Jokoszuka, Kure, Maizuru, főként pedig a várható hadszíntérhez legközelebb eső, Kjúsú keleti szélén fekvő Szaszebó voltak. Az orosz Csendes-óceáni flottához hét sorhajó, négy páncélos cirkáló, hét különböző osztályú cirkáló és harminchét torpedónaszád tartozott. Vlagyivosztokban állomásozott három páncélos cirkáló, egy nagycirkáló és néhány torpedónaszád. A többi Port Arthurban állt: az összes sorhajó, egy páncélos cirkáló, mind a hét cirkáló és a torpedónaszádok zöme.[23] (Az eseményekben részt vett sorhajók, páncélos cirkálók és cirkálók adatait a mellékelt táblázatok mutatják. Az oroszoknál a saját, a japánoknál az angol vagy megállapíthatatlan gyártás nincs külön jelölve.[24])

A nehéztüzérség lőtávolsága már a századfordulón elérte a 9 km-t, de a korabeli irányzással mozgó célpontra hatásos tűz csak jóval közelebbről volt lehetséges. 1898-ban a spanyol háborúban az amerikaiak 1800 méterről csupán 3 % találati arányt értek el. Ezen a távon a kisebb kaliberű, gyorsabban tüzelő lövegek hatása is erősen érvényesült.[25] Az élet azóta nagyot lépett előre: a Sárga tengeren az oroszok több mint 13 km-ről nyitottak tüzet, 11 km-en már jó találati aránnyal; a csata 6-8 km-ről folyt. Csuzimánál 7 km-ről kezdtek, a harcban a távolság olykor 2-3 km-re csökkent, de a japánok a végén 8 km-ről is értek el végzetes találatokat.[26] A nehéztüzérséget már mindenütt gépi forgatású tornyokban helyezték el, a függőleges irányzás a célkövető berendezés alkalmazása révén folyamatos volt. A közepes és gyorstüzelő lövegek az oldalpáncél védelemmel ellátott nyílásain, kisebb tornyokból, vagy a fedélzeten, pajzs mögül működtek. Az egyes ágyúkat, illetve tornyokat a vezénylő tisztek külön irányították. Központi tűzvezetés még nem létezett, az irányzást távmérők és az árbocokon települt megfigyelők segítették, folyamatos helyesbítést végezve. A nehézlövegek összehangolt irányítását a tüzértiszt a központi távmérő adatainak közlésével végezte parancsjelek, illetve szócső révén.[27] Gyakran abszolutizálják a két fél lőszere közti különbségeket. Az oroszok alapvetően páncéltörő gránáttal lőttek: öntöttacél test, késleltetett gyújtás, "lusta," nedves lőgyapot töltet (a víztartalmat biztonsági okból - trópusi út stb. - még növelték is[28]). A "repeszgránát" ennek módosított változata volt (Fajnberg "fél-páncéltörőnek" mondja). Gyakran befulladt, különösen 20°-nál ferdébb becsapódáskor - viszont nemegyszer 15 cm-nyi páncélt is átütött és mögötte robbant, esetenként katasztrofális következménnyel. A japán hengerelt acél testű, pillanatgyújtós gránátok töltetete, a "simósze" (trinitrofenol, pikrinsav-származék, az angoloknál lyddit, a franciáknál melanit, nálunk ekrazit néven ismert) - mérgező gázú, brizáns robbanóanyag volt. A "páncéltörő" kivitel a repeszgránáttól a robbanóanyag-tartalomban tért el, páncélt azonban sosem ütöttek át, felcsapódáskor robbantak. A gyutacs érzékenysége miatt a robbanás esetenként már a csőben bekövetkezett, egyes sérülések oka (pl. Csuzimánál a NISSHIN nehéztüzérsége ¾-ének kiesése) máig vitatott. Az ilyen gránát találatának eredménye nem helyi károkozás, hanem a cél egésze úszó- és küzdőképességének megsemmisítése volt: a robbanások lökéshullámai beszakították, "lehámozták" a páncélt, összetörték a deformálható felépítményeket, vízvonali lékeket vágtak a páncélozatlan hajótestbe, gázai gyújottak és harcképtelenné tették az élőerőt. Csuzimánál továbbfejlesztett, fekete lőporos gránátot is használtak, mely kisebb érzékenysége miatt páncél ellen hatásosabb, nagyobb gyújtó hatású volt. Számottevőnek bizonyult a lélektani hatás is: a szétlőtt, felgyújtott orosz hajókról a saját páncéltörő gránátjaik hatását alig észlelték. A japán lőszer egymagában nem tekinthető döntő tényezőnek: két koncepció került szembe eltérő hajószerkezeti, harcászati, havária-elhárítási stb. feltételek mellett és a japán ágyútűz az orosz hajókkal szemben hatásosabb volt, mint megfordítva.[29] A lőszert távolsághoz igazítva használták: Campbell szerint a japánok 4 600 méter felett vegyesen, alatta tisztán páncéltörő gránáttal lőttek. Makarov harcászati utasítása szintén 4 600 métertől (kisebb kalibernél lejjebb) írta elő repeszgránátról páncéltörőre váltást.[30]

A hajók vezetése a parancsnoki hídon összpontosult, oda vezették ki a hírközlő eszközöket. Csata idejére a vezetés a híd alatti erősen páncélozott, keskeny látórésekkel ellátott, szűk harcálláspontra költözött. Ott is voltak hír- és parancsközlő eszközök és az volt a kormányállás is. (A MIKASA-n a felépítmény mindkét végén volt ilyen védett harcálláspont.) A tüzérség romboló erejének növekedésével azonban a védettség egyre inkább illúzió volt csupán, ugyanakkor, a harcérintkezés távolságának növekedésével, a szűk látórések miatt, a helyzet áttekintése egyre nehezebbé vált. Ezért rámenősebb parancsnokok, főleg kötelékvezetők az ütközeteket a nyitott hídról, vagy éppenséggel az előfedélzetől irányították. Mindazonáltal a fordítottja sem tekinthető a személyes bátorság hiányának, hiszen a fedezetlen parancsnoki stáb kiesése jól haladó akciókat is vert helyzetbe hozhatott. Természetes, hogy a tüzérségi tüzet, már amennyire az irányzástól tellett, az ellenfél vezetési pontjaira és nehézfegyverzetére irányították. A kötelékvezetés eszközei közt a zászló- és fényjelzések mellett megjelentek az igen korlátozott (60-90 tengeri mérföld) hatósugarú szikratávírók is.

Történetünk idején az erős páncélzattal és nehéztüzérséggel felszerelt sorhajót és páncélos cirkálót tekintették a tengeri erő csatadöntő reprezentánsának. A két osztály határai a harci alkalmazásban sokszor összemosódtak, együttesen "páncélosként" emlegették őket. A "sorhajó" a később általában csatahajónak nevezett legnehezebb hajóosztály korabeli megnevezése (orosz: eszkadrennüj bronyenoszec, EBR, kisebb, elavult változata a partvédő páncélos, bronyenoszec beregovoj oboronü, BRBO): a különféle tüzérség-elrendezési változatok után a forgó toronyba telepített nehéztüzérség ekkorra tette lehetővé, hogy oldalirányban mindkét felé a teljes tűzerő érvényesüljön, ezért ismét a nyomdokvonalban haladó kötelék lett a tűzhatás szempontjából a legkedvezőbb, mint a száz év előtti vitorlás sorhajóknál, s a név is újjáéledt. Felderítő, szállítmánybiztosítási, blokád- és rendészeti feladatokat a fregattok utódai, a részben és gyengébben páncélozott nagy- és kiscirkálók láttak el. A harcokban hatásosan alkalmazott torpedófegyver az 1870 körüli kezdetektől már nagyjából eljutott az első világháborús színvonalra. A 45,7 cm kaliberű, 5 m hosszú 530 kg induló tömegű eszköz 135 kg töltetet vitt 6 km-re 27, 1 km-re 42 csomó sebességgel. A torpedókat víz alatti, vagy (torpedónaszádoknál általában) fedélzeti csövekből sűrített levegővel vagy gyenge lőportöltettel indították. Meghajtásuk sűrített levegővel történt, iránytartásukat pörgettyűs stabilizátor biztosította. (A fiumei Whitehead Torpedógyár (amelynek jogutódja máig fennáll) Luppis János találmánya alapján kifejlesztett rendszerét az egész világ átvette és a kor irodalmában a torpedókat csak whitehead-ként emlegették.) Hátrányként jelentkezett, hogy a közeledő torpedó pályáját a buborékcsík jelezte, így nagyobb távolságon, a több perces futásidő alatt, még a nehezebb egységek is megkísérelhették a kikerülő manővert. Ezért a hatásos lőtávolság pár száz méter volt. Ilyen távolságra a nagy egységek ritkán közelítették meg egymást, a feladatra igen gyors, fordulékony, könnyű kishajó-típust fejlesztettek ki, a torpedónaszádot. A nagyobb méretű torpedórombolók könnyű tüzérségükkel a naszádok, torpedóikkal a nehezebb egységek leküzdésére voltak alkalmasak. Egyre terebélyesedő feladatai miatt e ma is meglévő hajóosztályt egyszerűen rombolónak nevezik, tekintet nélkül arra, hogy mit rombolnak és mivel. A torpedókon kívül a torpedórombolók szóró- vagy sodoraknákat is használtak, innen az orosz szaknyelvben máig rajtuk maradt "minonoszec" elnevezés. Az irodalom a történetünkben szereplő orosz egységeket hol rombolónak, hol óceáni, vagy flotta-torpedónaszádnak (eszkadrennüj minonoszec, eszminyec) nevezi. Megkülönböztetésként a korszakban a torpedókhoz gyakran hozzátették az "önjáró" jelzőt. Valószínű, hogy a japán egységek nagyjából ugyanilyenek voltak, bár a hazai bázisok közelsége miatt ők kisebb egységeket is alkalmazhattak. A mai értelemben vett aknákat főként a célra kialakított aknarakókról telepítették, az eseményekben igen nagy szerepet játszottak. Az orosz rombolók 250-350 tonnás, 26-27 csomó sebességre képes, 4-6 ágyúval, 2 vetőcsővel felfegyverzett egységek voltak, a japánok hasonló méret és fegyverzet mellett 29-31 csomót futottak. Az igen nagy számban harcba vetett tulajdonképpeni torpedónaszádok zömét 50-150 tonnás, 15-29 csomóra képes, 1-3 ágyúval, 2-3 vetőcsővel felszerelt kishajók adták.

Mindent egybevéve, a szemben álló tengeri erők nagysága a következőképpen alakult: Japán hajóinak vízkiszorítása 260 000 tonna, Oroszországé 510 000 tonna volt, de ebből a távol-keleti vizeken csak 190 000 tonnányi tartózkodott. Utóbbiak azonban mind a legmodernebb egységek voltak. Nyitva állt továbbá a lehetőség, hogy ha nem is egykönnyen, de átcsoportosítsák a fölényt érvényesítő erőket, beleértve az építés alatt álló BOROGYINO-osztály legmodernebb sorhajóit is.[31] A tengeri haderő az oroszoknál a földrajzi megoszlás szerint szervezett (Balti, Fekete-tengeri, Csendes-óceáni) flottákra tagozódott. Egyes fontos övezetekben (pl. a mediterrán térségben) tartósan cirkáló hajórajokat szerveztek. A japánoknál a hajóhad önálló működésre alkalmas vagy sajátos feladatú flottákra oszlott, formálisan közvetlenül a Tennó alárendeltségében. Háborús, vagy azzal fenyegető válsághelyzetben azonban a flottákat császári paranccsal egységes szervezetbe foglalták, egyszemélyi operatív vezetéssel. Ilyen parancs révén jött létre az az "Egyesített Flotta", amit aztán a háború után búcsúparanccsal oszlattak fel és küldtek részenként békebeosztásba.[32] Az 1904 őszi szervezési táblázatban a Togo főparancsnok vezette 1. Flotta az 1. Harccsoportot és a két páncélos cirkálóval megerősített 3. Cirkálóosztagot (Deva Sigeto altengernagy), Kamimura Hikonodzso altengernagy 2. Flottája a 4 páncélos cirkálóból álló 2. Harccsoportot és az Uriu Szotokicsi altengernagy vezette 4. Cirkálóosztagot foglalta magába. Kataoka Sicsiro 3. Flottájába a régebbi, illetve parti páncélosokból és cirkálóerőkből felálló 5. és 6. Cirkálóosztag tartozott. További önálló osztagok szerveződtek kisebb, vagy régebbi egységekből.[33] Az 1905-ös harcokra a flottát átszervezték, a legmodernebb páncélosokból álló 1. és a hat páncélos cirkálót magába foglaló 2. Harccsoport önállóan működött, a cirkálóosztagokból pedig Deva vezetése alatt kialakították a 4. Flottát.

Mint több más ország hajóhadánál, a korabeli orosz és japán hadilobogó sem egyezett meg az állami zászlóval. Az orosz flottánál még 1712-ben Nagy Péter rendelte el a Szent András-lobogó, az Andrejevszkij Flag használatát. A fehér alapon kék András-kereszt 1917-ig maradt az orosz flotta zászlaja.[34] (Már napjainkhoz tartozik, hogy az orosz kormány 1992 januárjában visszaállította e státusát.) A japán napkorongos lobogó, a Hinomaru viszonylag későn, de még a sógunátus idején jelent meg: a Szacuma tartományúr, Simadzu Nariakira tervezte a SHOHEI MARU hajó számára.[35] Korábban az egyes tartományurak különféle jelvényeket használtak, egységes ország-azonosító nem volt. Történetünk idején a japán flotta hadilobogóján a vörös napkorong a lobogólap első harmadában helyezkedik el és tizenhat szélesedő sugárküllő fut belőle a szélekig. Ezt használta a többi fegyvernem is. (A tizenhatos szám a császársághoz fűződő jelkép: a császári család szimbóluma, egyben 1898 óta a hivatalos japán címer volt a 16 szirmú krizantém; különös ismertetőjelként - a nyugati hajók hajdani orrfigurájához hasonlóan - a flotta szabályzat szerint "gunkan"-nak, azaz hadihajónak minősülő egységei is viselték. A jelvény mérete változó volt, sorhajóknál 1200 mm, teakfából, valódi aranyozással.[36])

A feleknél más-más volt a rangok elnevezése (a továbbiakban azok cs. és kir. megfelelelőjét használjuk) és az óra járása is. A japánok a kiotói meridiánhoz tartozó tokiói, az oroszok Port Arturban 30 perccel korábbi időt használtak, miért is a kapitulációs megbeszélésre menő delegációk csaknem elkerülték egymást. A csuzimai orosz időadatok 20 perccel térnek el, ez valószínűleg a hajóórán beállított helyi ("zulu") idő. A japán szereplők születési évét bizonytalanná teheti, hogy ott az európai naptárt csak 1873-ban vezették be.[37] Sajátos a japán hajónévadási rend. 1883-ban a Meidzsi Tennót felkérte a tengerészeti miniszter, engedélyezné a más flottáknál elterjedt módi szerint hadihajók elnevezését császári személyekről. A császár az engedélyt nem adta meg, ellenben elrendelte, hogy a hadihajók földrajzi neveket kapjanak. Ez az idők folyamán szinte költői rendszerré terebélyesedett: a sorhajók vidékek, városok nevét kapták, a nagyobb cirkálók hegyekét, kisebbek folyókét, a nagy rombolók légköri jelenségekét, a kisebbeket fákról, virágokról meg madarakról nevezték el.[38] Az orosz flottában csak a rombolóknál volt következetes névadás. Ezek valamilyen jelző-nevet kaptak, mint az önfeláldozó küzdelemben elveszett, Péterváron szép emlékművel megtisztelt SZTYEREGUSCSIJ (= "őrző"), vagy a sebesült Rozsjesztvenszkij tengernagyot kimentő BUJNIJ (= "vadóc"). További sajátosság a szereplők neve: az orosz flottában hagyományosan sok német, elsősorban balti német szolgált, továbbá számos svéd és más nem-orosz származású vezető. Nevüket a legváltozatosabb formában oroszosították, így lett Wilhelm Witthöftből Vilgelm Karlovics Vitgeft. A japánok természetesen tovább idomították a neveket, így az ottani forrásokban Witthöftből Vitogefto lett, a RJURIK páncélos cirkáló meg Lewlik, amiben az angol "w" ejtésének hatása és a japánok "l"-"r" különbség iránti érzéketlensége egyaránt megmutatkozik.[39]

Az eszközök után lássuk a velük folytatott politika számára kitűzött célokat és az elérésüket célzó terveket. Orosz részről az előzetes elképzelések a helyszínen levő saját erőket kb. kétszeresen meghaladó japán deszantra számítottak. Az ellentámadáshoz szükséges erőfölény kialakításának időigényét a transzszibériai vasút adott kapacitásával fél évre becsülték Február 18-án a hadszíntér legfőbb parancsnokává Kuropatkin hadügyminisztert nevezték ki. Alekszej Nyikolajevics 1848-ban született, a hadi tapasztalatokat a török háborúkban szerzett, szakíróként is jeleskedő óvatos hivatalnok-katona elvileg a helytartóként meghagyott Alekszejev alárendeltje volt. A hatáskörök, különösen az informális befolyás tisztázhatatlan viszonyai azonban nagyon nyomasztották a tengeri hadvezetést. Kuropatkin haditerve a japán akciókat "bolhacsípésként" értékelő sémát követte: küzdelem a tengeri uralomért, japán partraszállás, átmeneti visszavonulás az erősítések beérkeztéig, ellentámadás, a japánok kiszorítása Mandzsúriából, majd Koreából, végül, a tengeri uralom birtokában, partraszállás Japánban, a területi védelem és a népfelkelés leküzdése. A haditerv eleve feltételezte, hogy a flotta nem tudja kiküzdeni a tengeri uralmat és megakadályozni, vagy zárolni a japán partraszállást - ami be is következett és nagyjából ennyi teljesült a tervből. A japán szárazföldi erők koreai-mandzsúriai fellépésében nem látott stratégiai veszélyt. A sereg és a flotta együttműködése utóbb annyiban jött számításba, hogy az legalább zavarja meg a japán felvonulást és utánpótlást. Alekszejev a maga részéről azonban egyelőre nem kívánta a flottát tovább kockáztatni.[40]

A japánok alapvető célja Korea megszerzése és biztosítása volt, utóbbihoz a Simonoszeki után, európai beavatkozásra feladott támaszpontok és a mandzsúriai vasúti jogok megszerzése volt az elsődleges stratégiai cél. A nagyhatalmak barátságos, vagy legalábbis érdektelen viszonyulása miatt demarsokkal ezúttal nem kellett számolni. A diplomáciai biztosítás része volt a Harvardon végzett Kaneko Kentaro báró informális amerikai küldetése: keltsen rokonszenvet a közvéleményben és érje el, hogy Th. Roosevelt elnök a kellő időben békét közvetítsen.[41] A fenti célokat olyan szárazföldi hadszíntéren kellett kiharcolni, amelyen csak partraszállás és folyamatos tengeri szállítás útján lehetett a szükséges erőt felvonultatni. Alapvető feltétel volt tehát a tengeri uralom megszerzése, legalábbis a közvetlen megközelítési utakon. Hadműveleti főiránynak a koreai nyugati partokat és a Liaotung félszigetet tekintették. Ez részben az orosz szárazföldi és tengeri fő erők elhelyezkedéséből, részben a terepviszonyokból, a partraszállási műveletek továbbfejlesztésének lehetőségéből adódott. Vlagyivosztok körzetét nem tekintették célpontnak, nem akarták erőiket szétforgácsolni (ez hibának bizonyult, de még időben kijavították). Hadászati koncepciójuk: rajtaütéssel meggyengíteni, illetve blokáddal a kikötőbe zárni az orosz flotta Port Arthurnál álló fő erőit, egyidejű akciókkal megsemmisíteni a környező kikötőkben álló kisebb kötelékeit; az időleges tengeri uralom birtokában megismételt partraszállásokkal ütőképes szárazföldi erőt átvinni a főirányban, és biztosítani utánpótlását. Mindez feltételezte, hogy a vlagyivosztoki cirkálók nem zavarják meg a műveleteket; a későbbiekben meg kell akadályozni az orosz erők egyesítését. Ha az oroszok újabb tengeri erőket csoportosítanának át, a hadszíntéren levőket még az utóbbiak beérkezte előtt meg kell semmisíteni. Ezután fel kell készülni stratégiai védelemben a végleges tengeri uralomért vívandó döntő csatára. Ez nagy kockázattal jár, de valószínűleg megtöri az orosz vezetés háborús akaratát, mert nem marad lehetősége, hogy óriási ember- és anyagtartalékait érdemben mozgósítsa és harcba vigye.[42]

Takano Teikicsi hajdani szamuráj és nagaokai iskolamester hatodik fia az Iszoroku (= "ötvenhat") nevet kapta: 1884-ben, születésekor, atyja épp annyi idős volt. Szegénységben és kemény tanulással töltött évek után tisztjelöltként a NISSHIN páncéloson lépett szolgálatba. A "Meidzsi 37-38. évi eseményeknek" még névtelen részese volt csupán, az átélteket azonban jól megjegyezte és alkalmazta is, amikor eljött az ideje.[43]

III. Ukusz bláhi - Bolhacsípés

Megkezdődött hát a háború, amit szavakban senki sem akart és amelyről rezignáltan állapítja meg a mai orosz történetírás, hogy harcosaik sok hőstettét és kevés győzelmét látta.[44] Február 9. reggelén az Egyesített Flotta fő ereje, tizenöt sorhajó és cirkáló vonult fel Togo vezetésével Port Arthur előtt. Starck tengernagy öt sorhajó és öt cirkáló élén kifutott, a parti tüzérség is megszólalt. Az oroszok nem mentek túl a szárazföldi tűztámogatás hatókörén, a japánok meg nem mentek bele, így mindkét félnek módjában állt saját sikerként értékelni a történteket. Másnap két romboló felderítőbe indult. A Kepp-sziget környékén a tenger felől ágyúdörgést hallottak, de sem a célul kijelölt öblöt, sem az ellenséget nem találták. Visszatérőben a BOJARIN cirkálóval és két rombolóval találkoztak, de jelzésüket nem értették és hazamentek. Kiderült, hogy a JENYISZEJ aknarakó Dalnyij előtt zárat telepített, majd belefutott és felrobbant - ezt hallották a sziget mögül. A cirkálót segítségül küldték ki azzal, hogy vonja magához a már kinn lévő két rombolót. Kapitánya, a György-keresztes Szaricsev megkapta ugyan az aknazár tervét, de nem nézte meg és ráfutott. A legénységet a rombolókra mentette, hajóját elveszettnek ítélve megtorpedóztatta, nehogy kisodródva japán kézre jusson. Starck végül Nyikolaj A. Matuszevics osztagparancsnok rombolócsoportját küldte a helyszínre, de azok a kitörőben levő tájfunban csak annyit tehettek, hogy a még mindig úszó hajót horgonyra állították. A háromnapos vihar alatt a horgonylánc leszakadt és a hajó egy újabb aknán elsüllyedt. A rombolók kisebb merülésük és a dagály miatt nem akadtak az aknákba. Szaricsev enyhe büntetéssel megúszta,[45] Starck leváltása viszont mindezek után már csak technikai kérdés volt, utódja helyszínre érkezésétől függött. A flotta ugyan továbbra is harcolni akart, de Alekszejev nem kívánt újabb veszteségeket. Ami a legrosszabb: az egyre gyengülő lebecsülés helyett kialakult a mindenre elszánt, mindenre képes, mindenütt jelen levő és mindig szerencsés, amellett alattomos, terveit ördögi ravaszsággal álcázó és ázsiai kegyetlenséggel végrehajtó, tehát végül is legyőzhetetlen ellenség téveszméje. A bajt tetézte a sajtó felelőtlensége. Először is gondosan tudósított például a port-arthuri hajóhad sérült egységeinek javításáról, beleértve a várható határidőket, a bátor szókimondás jegyében pedig széleskörűen taglalta a hiányosságokat, szellőztette a terveket. Emellett folyamatosan izgatott befolyásos körök érdekeit szolgáló intézkedések mellett, Cassandra-jóslataival pedig egyszersmind lejáratta az erőfeszítéseket.

A japánok a legnagyobb gonddal szervezték meg a hírszerzést, nem csak a közvetlen hadszíntéren, hanem messze azon túl is. Felmérték a jelentősebb ellenséges vezetőket: Togo japán fordításban tanulmányozta Makarov tengernagy írásait.[46] Bizonyára felkeltette érdeklődését, hogyan rohanta meg 1877-ben, hadnagy korában éjjel, torpedókkal a batumi és szulinai kikötőt. A passzív hírgyűjtésen túl igen nagy figyelmet fordítottak a propagandára, a világközvélemény befolyásolására, emellett az angolokkal együttműködve különféle diverziókkal és provokációkkal keserítették az ellenfél életét. Ezek nagy részét a dolog természetéből kifolyólag máig nem tisztázták, saját veszteségeiknél pedig a hallgatás köde áthatolhatatlanná válik. A külföldi megfigyelők, katonai és sajtóattasék hadát igen rövid pórázra fogták, még a létfontosságúan baráti angolok is csak azt láthatták, amit látniuk engedtek. William C. Pakenham kapitány 14 hónapig ki se szállt az ASAHI-ról, tartva attól, hogy otthagyják. Az újságírók nyakára esetenként álcázott hírszerző tisztet ültettek. A Hearst-lapoknak tudósító Jack Londontól egyéb vegzatúrák mellett elvették a fényképezőgépét.[47] Ezzel együtt Sir Ian Hamilton (majdan a Dardanella-front parancsnoka, később pacifista), John Pershing és különösen Douglas MacArthur épp elég tapasztalatot gyűjthetett: 1950-ben a Fehér Sógun is Incsonnál száll partra.

A tengeri utánpótlási vonalak biztosítása megkövetelte az orosz flotta mind teljesebb megbénítását. Ezért az Egyesített Flotta "távoli blokád" alá vette Port Arthurt, olyan erőket tartva készenlétben, amellyel az oroszok adott állapotukban nem szállhatnak eséllyel szembe. A blokádflotta ideiglenes támaszpontját Csemulpótól 20 tmf-re északkeletre rendezték be (ez volt a Kaisu horgonyzóhely), előretolt bázisát Port Arthurtól K-DK-re 25-30 tmf-nyire az akkori Elliott-szigeteken (japán En-Tou, kínai Csangsan) állították fel.[48] A kikötő térségében rombolók és könnyebb egységek járőröztek, és ha kellett, riasztották a kellő harckészültségben álló fő erőket, melyek azonban csak ritkán jelentek meg, az idővel egyre nagyobb aknaveszély kockázatossá tette mozgásukat. A zárolás távoli "menedzselésének" lehetővé tételére kézenfekvő ötlet volt az amúgy is nehezen járható kikötőtorkolat elzárása. Harci körülmények közt a külső révben horgonyzó hajók japán torpedónaszád-vállalkozások könnyű prédájává válhattak, a flotta a védett belső kikötőbe kényszerült. Arima Rjokicu korvettkapitány, az 1898-as spanyol-amerikai háború tapasztalatai nyomán, már korábban megtervezte a műveletet. Első ízben február 14-én éjjel indult öt hajó önkéntes legénységgel a kikötő lezárására. Az oroszok az ideiglenesen kijavított RETVIZAN sorhajó, torpedónaszádok és a parti ütegek tüzével fogadták őket. A vállalkozást eredménytelennek ítélték, március 26-ikán újabb négy blokádhajó ment támadásba. A siker ismét elmaradt - a vállalkozás vezetője, Hirosze Takeo sorhajóhadnagy egy hiányzó embere kimentésére visszatérve tizenhatodmagával életét vesztette. Halála után korvettkapitánnyá léptették elő és mint a hazáért életét áldozó, kamivá vált "nemes lelket" az Ooita megyei Takedában levő sintó szentélyben tisztelik. A süllyedőfélben lévő FUKUI MARU árbocára kitűzette a "kikötő elzárva, bajban vagyunk" nemzetközi segélykérő jelzést, a hídon pedig üdvözletet hagyott, megígérve, ha a kijárat mégsem lenne lezárva, újra eljön, ami vitézsége mellett - a japánok között ritka - humorérzékét mutatja. Ha ő már nem is, de a kollégái május 2-án még egyszer megkísérelték a kikötő teljes elrekesztését, immár tizenkét hajóval, a közelben tervezett partraszállás előkészítéseként.

A rossz idő és az orosz ellentevékenység miatt az akciót félúton lefújták, a parancs azonban a támadók kétharmadához nem jutott el. Nagy veszteségekkel megtették, amit lehetett, de eredményt Togo csak elég dodonai módon jelenthetett. Ennek alapján azonban mégiscsak elindult a partraszállás és az orosz flotta nem avatkozott be. Végül is az oroszok kudarcnak, a japánok sikeresnek könyvelik el a vállalkozásokat.[49]

Február 17-én az ötvenhat éves Makarov altengernagyot kinevezték a Csendes-óceáni Flotta parancsnokává. Sztyepan Oszipovics Makarov tehetségével és személyes bátorságával egyszerű sorból küzdötte fel magát az orosz flotta egyetlen, Togóhoz mérhető vezetőjévé. A flotta és a saját balszerencséjére nem nyílt alkalma arra, hogy vezetői képességét ellenfelével csatában mérje össze. Március 8-án érkezett a helyszínre. Áttekintette a sérült hajók javításának állását és haladéktalanul torpedónaszádokat küldött járőrözésre a japán rombolók feltételezett összpontosítási körzetébe. A csoport sikeresen teljesítette feladatát, de a felderítésre kikülönített RESITYELNIJ és SZTYEREGUSCSIJ naszádok a visszaúton, 10-én hajnalban túlerejű japán kötelékbe ütköztek. A kitörő tűzharcban a SZTYEREGUSCSIJ-on Alekszandr Szergejev hadnagy, parancsnok elesett, a hajó gép- és kormánysérülést szenvedett. A RESITYELNIJ kazánsérülését Bosse kapitány kötelékparancsnok kijavíttatta és mindinkább reménytelen helyzetbe kerülő társát fedezve kísérelte meg a hazatérést. A támadóknak végül sikerült a SZTYEREGUSCSIJ-t elszakítaniuk, kemény harc után a hajó belsejébe visszaszorult Buharjev altiszt és Novikov matróz magára nyitotta a fenékszelepeket és a naszádot a fedélzetre lépő japán zsákmányosztag alatt elsüllyesztette.[50] A RESITYELNIJ-t a súlyosan sebesült Bosse hazavitte és jelentette az eseményeket. A tengernagy, mivel egyedül a NOVIK volt csak indulásra kész, azonnal felvonatta lobogóját a kis cirkálóra és meghagyva, hogy amint lehetséges, nagyobb erőket küldjenek utána, személyesen sietett a helyszínre. A SZTYEREGUSCSIJ-t megmenteni már nem tudta, de a kifutó ASZKOLD-dal együtt legalább megzavarták a japánokat, akik a sérült orosz naszádot időközben már vontába vették. Azok viszont még ugyanaznap újabb meglepetéssel szolgáltak. A kikötő előtt néhány kisebb egységet hagytak, páncélosaik pedig átvonultak félsziget túlsó oldalára, a Galamb-öbölhöz. Ott a partvédelmet - szükség esetén - tábori tüzérségnek kellett volna ellátnia, kiépített ágyúállások azonban nem voltak. Így a japánok zavartalanul megközelíthették a partot és a Liaotesan hegyen át 30,5 cm-es gránátokkal kezdték lőni a belső kikötőt és a várost. A tűzvezetést a kikötő előtt maradt hajókról végezték. Az orosz hajókat az apály már ott fogta a kikötőben, visszacsapásra nem volt lehetőség. Nem annyira a rombolás, mint a tehetetlenség okozta lélektani hatás volt óriási. A teljes flotta kifutásához addig gyakorta egy dagály ideje sem bizonyult elégnek, akár 24 órát is igénybe vett. Makarov első válaszlépése az volt, hogy két és fél órára csökkentette a szükséges időt. Általánosan négyórás kifutási készenlétet tartott.[51] A javítások lassúsága és az elégtelen rendtartás miatt rövid úton elcsapta a kikötőparancsnokot. Ugyanígy járt el a SZEVASZTOPOL alkalmatlan kapitányával, akinek helyébe a NOVIK addigi parancsnokát, Nyikolaj Ottovics Essent állította.[52] Részletes és alapos harcászati utasításban szabályozta a flotta működését.[53] A Liaotesanra a vártüzérekkel együttműködve ütegállást és tüzérségi megfigyelőket telepített.[54] Amikor 22-ikén a FUJI és a YAJIMA sorhajók apálykor nekiláttak az indirekt céllövészetnek, az új ütegen kívül a POBJEDA és a javítás alatt álló RETVIZAN 30,5 cm-es lövegeiből is megszólalt a válasz. A FUJI hamarosan megsérült és elvonult. Egy óra múlva megjött a dagály, Makarov kifutott a páncélosaival és elűzte a megfigyelő cirkálókat. Erre a japánok már csak a 26-i félsikeres blokádkísérlettel tudtak válaszolni, különben április 13-ikáig nem mutatkoztak. Az orosz flotta immár eredményesen töltötte be a "fleet in being" szerepét, létével korlátozta az ellenfél működési szabadságát. Ötször is kifutott nagy erőkkel és rombolói rendszeresen járőröztek. Egyelőre nem mérkőzhetett meg Togóval, de ez csak idő kérdése volt. Alekszejev kisebb hatásköri huzakodás után segített Makarovnak abban, hogy jól képzett munkások menjenek Port Arthurba, így a sérült páncélosok javítása meggyorsult. [55]

Az idő nem a japánoknak dolgozott. Ha az oroszok teljes létszámra kiegészülten futnak ki, Togo, ha le is győzi őket, bizonyára alaposan megadja az árát és Makarovval szemben még az ilyen pirruszinak ígérkező győzelmet se lehetett bizonyosra venni. A vlagyivosztoki cirkálóraj is egyre nagyobb fenyegetést jelentett a szállítási utak biztonságára. A decemberben kezdődő jegesedés április elejéig befolyásolhatta az ottani egységek mozgását, hamarosan megélénkülő tevékenységükre kellett számítani. Az orosz tengeri erők elérték a háború során legkedvezőbb helyzetüket. A saját erők megóvása mellett a japánok csak valami új eszközzel fordíthattak mind kétségesebbé váló helyzetükön, ennek lehetőségét látták meg az aknák szélesebb körű alkalmazásában. Eddig az aknákat, a kezdeti orosz tapasztalatok után, csak szórványosan használták. Talán gátlások is voltak, mert akkortájt a 3 tmf-ön túli nemzetközi vizeken az aknarakást jogellenesnek tekintették.[56] A körzetben az adott idő- és tengerjárási viszonyok mellett számolni kellett a lehorgonyzott aknazárak elszabadulásával, amik aztán válogatás nélkül mindenkit veszélyeztetettek. Makarov ráadásul eredetileg aknás-torpedós szakember volt, jól érzékelte a veszélyt és kifutáskor mindig aknaszedőkkel biztosított, volt úgy, hogy személyesen mutatta meg a teendőket. Olyan helyzetet kellett tehát teremteni, amikor megfeledkezik a szükséges óvatosságról. Több tényező szerencsés összejátszásával április 12-én jött el az alkalom. Este 6 órakor, ködös, hóviharos időben indította el Togo a KORYU MARU aknarakót rombolófedezettel Port Arthur közvetlen közelébe. Az osztag tevékenysége, bár orosz megfigyelők működési területéről "gyanús árnyakat és fénypontokat" jelentettek, végeredményben észrevétlen maradt. Ha Makarov el is határozta, hogy a kérdéses övezetet megkutatja, az események sodrában már nem nyílt rá alkalma. Ugyanaznap este ő is rombolóköteléket küldött felderítésre. A kötelék két tagja, a SZTRASNIJ és a SZMELNIJ a rossz időben elszakadt a társaitól, majd újra megtalálni vélte a csoportot, besorolt melléjük és egész éjjel együtt haladtak. A látási viszonyok javulásával kiderült, hogy japánokhoz csatlakoztak, akik azonnal tüzet nyitottak. A SZTRASNIJ hamarosan súlyosan megsérült, Juraszovszkij kapitány (az első blokádkísérlet egyik elhárítója) a legénység nagy részével együtt elesett, a naszád elsüllyedt. A SZMELNIJ-nek sikerült leráznia a japánokat és elérnie a kikötőt. Szinte megismétlődtek a március 10-i események, csak egészen más eredménnyel. Makarovot a veszteség és a japánok további, gondosan adagolt provokációja azonnali heves reagálásra késztette. A süllyedőben levő SZTRASNIJ-hoz kiküldte a BAJAN-t menteni. A BAJAN jobb oldalt vízre tette a mentőcsónakokat, balról meg tüzelt Deva tengernagy felvonuló Harmadik Cirkálóosztagára.[57] Makarov minden mozdíthatóval kifutott a segítségükre. Deva lassan, óvatosan visszavonult, Makarov követte. Hamarosan feltűntek a láthatáron a japán sorhajók. Nem lőttek, manővereztek, Makarov nem tért ki az összecsapás elől, de közelített a partvédelem hatóköréhez. 9.40-kor a japánok élesen elfordultak és távoztak. Tizenhárom perc múlva a PETROPAVLOVSZK zászlóshajó aknára futott. A robbanás bevágott a torpedóraktárba, felrobbantak a kazánok, végül a lőszerkészlet. A hajó szinte percek alatt elsüllyedt, magával víve a tengernagyot és 650 emberét, köztük a festő Verescsagint. A vezetést Uhtomszkij herceg, ellentengernagy vette át, fordulást rendelt el és hazatérést, ám még folyt a mentés, amikor fél órán belül a POBJEDA futott rá egy másik aknamezőre. Nagy nehezen jutott el a kikötőig.[58] A flotta vezetését ezután maga Alekszejev vette át, neki azonban a legfőbb politikai irányítás és a Kuropatkinnal való folytonos súrlódásai épp elég dolgot adtak. Kinevezték tehát Szkridlov tengernagyot, aki az időközben a szárazföld felől is ostromzár alá vont Port Arthurba már be se jutott. Maradt hát főnökével együtt Vlagyivosztokban, ahol immár négy tengernagy parancsolt három hadihajónak.[59]

A szárazföldi hadműveletek, mint láttuk, a csemulpói partraszállással indultak.[60] Az Első Hadsereg (Kuroki Tamemoto tábornok) a hídfőből a tengerpart mentén a Jalu folyó felé, majd Mandzsuria irányában támadott. Mikor már nem kellett tartani az orosz flotta érdemi közbelépésétől, május elején a Liaotung félszigeten partra tették a Második és a Negyedik Hadsereget (Oku Jaszukate, illetve Nodzu Micsicura tábornok), amelyeknek a félsziget lezárása és az Első Hadsereg balszárnyának megerősítése volt a feladata. A csindzsoui csatában visszanyomták az oroszokat Port Arthurba. Közben további partra szállt csapatokból felállott a Harmadik Hadsereg és Nogi Mareszuke tábornok vezetésével megindult a vár elfoglalására. Nogi Csósu-szamurájnak született 1849-ben, működése máig szögesen ellenkező, szélsőséges véleményeket kelt, amihez egész élete ad komor hátteret. Az 1877-es háborúban, parancs ellenére vezetett akcióban, ezrede elvesztette a császártól kapott zászlaját. Bár súlyosan megsebesült, úgy vélte, öngyilkossággal kell becsületét helyreállítania s bár erre parancsnoka, Jamagata tábornok is utasította, a Tennó megtiltotta neki. Katonai pályája nem tört meg, de a lemoshatatlan szégyen magánéleti problémákkal párosulva botránkoztatóan szabados életvitelbe hajszolta. Évek múltán teremtett csak rendet magában és maga körül. A kínai háborúban ő vette be egyetlen gyalogdandárral Port Arthurt. A háború után egy ideig Formosa kormányzója volt, emellett jeles költőnek számított. Új kinevezését vezérkari főnökként épp Jamagata indítványozta. A küzdelmet olyan, addig elképzelhetetlen erőfeszítésekig fokozta, amelyek csak Zsukov berlini rohamaihoz hasonlíthatók. Tömegtámadásai helyett a vezérkar kiküldött tanácsadója, Kodama Gentaro tábornok "intelligensebb stratégiát" szorgalmazott, nehéztüzérség bevetését javasolta, Nogi azonban tudta, hogy a feladat időben másként nem oldható meg. Ötvenhatezer katonájába került a győzelem, az elesettek közt volt két fia is. [61]

Az orosz oldalon kevés hozzá mérhető vezető akadt. A kvantungi erődített körzet parancsnoka, Anatolij Mihajlovics Stössel altábornagy azzal a bohózatba illő históriával jellemezhető, hogy kétszer is megkapta a leváltásáról szóló parancsot, de környezetének parancsba adta, hogy mindenki hallgasson róla, majd levelet írt Kuropatkinnak, hogy a vár csak az ő kitűnő vezetése mellett tarthatja magát.[62] Kuropatkin vállat vont és Stössel még a cári szárnysegéd kitüntető címét is megkapta. A hajóhad és a hadsereg viszonya végig tisztázatlan maradt. Makarov idején felmerült, hogy a teljes védelmet ő irányítsa, mint Nahimov Szevasztopolban, később pedig Stösselék akarták "hatáskörbe vonni" a flottát, eredménytelenül. A szárazföldi védelem irányítója és az egész erődharc lelke a 7. kelet-szibériai lövészhadosztály parancsnoka, Roman Iszidorovics Kondratyenko vezérőrnagy lett. Az ukrán eredetű, alacsony rangú hivatásos katonacsaládba született, Tbilisziben felnövekedett Kondratyenko self-made man-ként szerezte meg előbb a hadmérnöki, majd a vezérkari tiszti képesítést. Sokoldalú ismereteit kiváló vezetői képességgel juttatta érvényre és kora-negyvenes volta ellenére a higgadt politikai bölcsességnek sem volt híjával - az ő eleste pecsélte meg később a vár sorsát. Utóda a 4. kelet-szibériai lövészhadosztály parancsnoka, Alexander V. Fock altábornagy lett. Ő, Stössel vezérkari főnökével, Victor A. Reiss ezredessel együtt, az események orosz interpretációjában a főparancsnokkal együtt a helyi Dolchstoss-Legende negatív figurájává vált. [63]

A port arthuri flotta parancsnoka a szárazföldi blokád bezárulása után Alekszejev hajdani vezérkari főnöke, Wilhelm K. Witthöft ellentengernagy lett, aki egyáltalán nem vágyott erre a posztra, saját hozzáértését és a küzdelem esélyét a legborúlátóbban szemlélte. Flottavezetési gyakorlata nem volt, tengernagyként csak irodai beosztásokban működött. Új állásában ezért nem lépett fel kezdeményezően, nem akart további veszteségeket kockáztatni.

Az orosz legfelsőbb vezetés április 30-ikán bejelentette, hogy a Kelet-Ázsiában bevetett hajók elnevezése ezután Első Csendes-óceáni Flotta. A Baltikumból rövidesen a hadszíntérre küldenek egy új köteléket, a Második Csendes-óceáni Flottát. A japánoknak azzal kellett számolni, hogy akár még az év vége előtt megjelenik a Sárga-tengeren s ők már csak a harcokban leolvadt flottájukat állíthatják szembe az egyesült ellenséges erőkkel. Togo tehát arra kapott utasítást, hogy zárolja Port Arthurban az orosz flottát, de lehetőleg kerülje a döntő és veszteséges ütközetet, Nogi pedig ne zárolja, hanem foglalja el a várat, amivel a flottának is vége. Nogi véres rohamai valóban akkorra vívták ki a győzelmet, amikorra az első becslések a 2. flotta megjelenését tették. A másik oldalon a hír Witthöft kiváró stratégiájához adott érveket.[64]

A japánok hamarosan megtapasztalhatták a szerencse állhatatlanságát. Először megmozdult a vlagyivosztoki cirkálóraj. A ROSSZIJA és a GROMOBOJ, két romboló és a BOGATIR kíséretében április 24-én Jesszen ellentengernagy parancsnoksága alatt előretört Vonszan körzetéig, ahol a Kelet-koreai öbölben elsüllyesztettek két parti szállítóhajót és a KYUSHU MARU csapatszállítót, utánpótlással a fedélzetén. A BOGATIR hamarosan zátonyra futott és hosszabb időre javításba került, de a maradék is elég súlyos fenyegetést jelentett s a japán felderítés nem tudta időben felfedni mozgásukat.[65] Május 14-én a ködben blokádszolgálatot végző YOSHINO cirkáló a KASUGÁ-val ütközött és elsüllyedt. Ugyanaznap a MIYAKO kiscirkáló aknára futott. Az AMUR aknarakó parancsnoka, Fjodor Ivanov fregattkapitány megfigyelte a japán blokádrajok mozgását és offenzív fellépést javasolt. Május 14-én délután az AMUR rombolók kíséretében kifutott és egy ködpászma fedezetében 50 aknát telepített.[66] Másnap a HATSUSE sorhajó helyben felrobbant, a YAJIMA súlyosan megsérült és az elvontatás során elsüllyedt. Záróakkordként a TATSUTA kiscirkáló zátonyra futott. A MIKASA és az ASAHI szintén aknába ütközött, de az egyiknél nem robbant, a másikban alig tett kárt. A YAJIMÁ-ról megmenekült Haszegava zászlós elmondása szerint úgy hitték, elkövetkezett a vereség. Togo a leváltását várta (Pakenham szavaival: végig "kötéllel a nyakán" harcolt). Amenynyire lehetett azonban, lelket vert az embereibe, a YAJIMA elvesztését pedig olyan sikeresen titkosították, hogy azt az oroszok még a sárga-tengeri csatában is látni vélték. Az oroszok egyébként nem használták ki az alkalmat: a hajók nem voltak gőz alatt, a körülzárás óta a szénnel takarékosan kellett bánni. [67]

Kamimura a zárolás után megélénkülő szállítások oldalvédjeként öt páncélos, két könnyű cirkálóval és rombolókkal a cusimai Ozaki-öbölnél foglalt állást. A vlagyivosztokiak többször kijátszották. Júniusban Bezobrazov ellentengernagy vezetésével kifutott a RURIK, a ROSSZIJA és a GROMOBOJ és 15-én a Koreai-szorosban, Genkai közelében (ahol mostanság atomerőmű van) elsüllyesztettek egy japán szállítóhajó-csoportot, köztük a HITACHI MARU-t tizennyolc nagy kaliberű ostromágyúval, vasúti anyaggal és egy teljes gyalogezreddel a fedélzetén. Július végén pedig a Tokiói öbölig portyáztak és elfogták a japánoknak szállító angol és német hajókat. A felháborodás magasra csapott, Kamimura házát Tokióban megdobálták, egyértelmű célzásként még rövidkardot is behajítottak.[68]

IV. Kókai kaiszen - Csata a Sárga-tengeren

Június 16-án az újságokban megjelent, hogy a megrongált hajók javítása befejeződött. A vezetés nem volt egységes, vajon a flotta a vár védelmét erősítse és őrizze saját erőit egy későbbi döntéshez, vagy Vlagyivosztokba áttörve "elértéktelenítse" a várat és új bázisról folytassa a harcot. Witthöft 23-ikán fél szívvel elindult, de a japán torpedónaszádok veszélyesen nagy számára hivatkozva még aznap visszatért. Befutáskor a SZEVASZTOPOL aknára futott, s bár csak kisebb sérüléseket szenvedett, kitört a pánik. Július elején Alekszejev új parancsokat küldött, amelyekből Witthöft azt olvasta ki, hogy marad, amíg lehet.[69] Fogytak a hajók mindkét oldalon. Július elején a KAIMON süllyedt el, a hónap vége felé a CHIYODA és a BAJÁN sérült meg aknától, augusztus elején az ostromtüzérség a RETVIZAN-t rongálta meg. A hajókról ágyúkat, lőszert és harci osztagokat adtak át a szárazföldi védelemnek, oly mértékben azonban, hogy a harcképesség ne szenvedjen csorbát, és a környékre kifutva lőtték a japánok tenger felőli szárnyát. A végső döntést presztizs-szempontok diktálták. Alekszejev jelentései nyomán a cár maga rendelte el, hogy a flotta teljes létszámban törjön ki és a harcot lehetőleg kerülve hajózzon Vlagyivosztokba.[70] A parancsot augusztus 7-ikén sikerült Witthöfthöz eljuttatni, aki ugyan az akciót tökéletes ostobaságnak tartotta, de késedelem nélkül és betű szerint megkísérelte a végrehajtását (ezért nem fogadta el azt a célszerű javaslatot sem, hogy erői egy részét küldje Dalnij megtámadására). Óvatossága nem gyávaságból fakadt: magát illetően annyit tett, hogy a kifutás előtti éjszakán magához hívta a fiát, aki a PERESZVJET-en szolgált, búcsút vett tőle, aztán hajnalban felment a nyitott parancsnoki hídra és azt élve többé nem hagyta el. [71]

Augusztus tizedike hajnalán ami úszóképessé tehető hajó csak volt, a dagállyal viszonylag rövid idő alatt kivonult a külső kikötőbe. Aknakeresők indultak a kihajózási útvonal ellenőrzésére. A NOVIK már korábban elkergette a megfigyelő szolgálatban levő japán torpedónaszádokat. Kilenc óra tájt a hajóhad felsorakozott a NOVIK nyomában a CEZAREVICS (zászlóshajó) - RETVIZAN - POBJEDA - PERESZVJET (a rangban következő Pável Uhtomszkij herceg ellentengernaggyal) - SZEVASZTOPOL - POLTAVA sorrendben. Utánuk sorolt be a cirkálóosztag, az ASZKOLD, a PALLADA és a DIANA, Nyikolaj von Reitzenstein ellentengernagy parancsnoksága alatt. Kétoldalt a rombolók biztosították a menetet. Voltak hajók, amelyek 18, vagy akár 22 csomóra is képesek lettek volna, de egyes kiöregedett páncélosok miatt jó volt, ha a kötelék 13-14 csomót tudott tartani. A kitörés hírére Togo sürgősen összevonta erőit és fölényes (17-18 csomós) sebességgel ellenük indult. Kamimura a Koreai-szorosnál maradt. Az orosz törekvés egyértelmű volt, a japánok egyesek szerint az áttörés, mások szerint a Port Arthurba visszafordulás meggátlására törekedtek. Lehet, hogy az utóbbi (japán) vélemény azzal függ össze, hogy a csata első szakaszában az oroszoknak sikerült az áttörés.

12.20-kor a MIKASA hátsó 30,5 cm-es ikertornyából eldördült az első lövés, megkezdődött a Sárga-tengeri (santungi) csata. Lehetséges, hogy ez protokollfeladat volt, a toronyban ugyanis császári herceg parancsnokolt. A csata első felében a japánok ismételten megkísérelték, hogy keresztbe fussanak az orosz csatasor elé. Ez a nevezetes T-alakzat, amellyel a sebességi fölényt tűzerőre lehet konvertálni: a szár mentén az ellenfél távolabbi hajóinak tüze mind kevésbé érvényesül s az élen haladóké is csak részben, míg a keresztező saját csatasor teljes oldalsortüzet adhat. Witthöft rövid, jól időzített kitérésekkel hárította a sebességelőnyt manőverezésben "felélő" támadásokat.[72] Végül 12.45 tájban Togo hibásan becsülte meg az orosz kötelék sebességét, túl korán indított újabb keresztező műveletet. Witthöft időben változtatott irányt és fokozni tudta a sebességet, a japánok az orosz csatasor mögött haladtak el. Togo hajtűkanyarral fordult újra az oroszokkal egy irányba, de már nem tudta Vlagyivosztok felé elállni útjukat. Sérülések miatt csökkentenie kellett a sebességet és fokozatosan lemaradt, a "tenger-nem-látta tengernagy" túltett rajta. Ráadásul az oroszok, bár hajóik látványosan égtek, komolyabb sérülést nem szenvedtek, csak az ASZKOLD első kéményét lőtték el, ami növekvő szénfogyasztást eredményezett. Tüzérségük, melyet a szembeszél által visszahajtott lőporfüst is zavart, meglepően jól dolgozott. A MIKASA főárboca erősen megrongálódott (a gránát az elülső parancsnoki állásnál vágott be, átment a gépházon, úgy érte el a főárboc alját[73]), több ágyúja használhatatlanná vált, a véres veszteségek is számottevők voltak. 14.30 tájban félbe kellett szakítani az ütközetet. Togo azonban tudta, hogy beláthatatlan következményekkel járhat, ha ennyiben maradnak. Összefogta erőit, az elérhető legnagyobb sebességgel az oroszok után eredt és mintegy kétórás üldözést követően 16.45-kor beérte őket.

Jobbról kezdték előzni az orosz csatasort és mintegy 9 kilométer távolságból, párhuzamos menetben, hátulról fokozatosan előre helyezett gyorstüzet zúdítottak rá. Az oroszok súlyos találatokat kaptak, de helytálltak és az egész oszlop tartotta a sebességet, ráadásul keményen visszavágtak. Togo fontolóra vette a felzárkózást és "belharcot", de Simamura Hajao kapitány, vezérkari főnök nem javasolta ezt a kockázatvállalást.[74] 17.56-kor a MIKASA hátsó ágyútornyába csapó nehézgránát szétrombolta az egyik löveget, megölt tizennyolc embert és súlyosan megsebesítette Fusimi Hirojaszu császári herceg, toronyparancsnokot.[75] 18.00-kor egy, a híd előtt a fedélzetbe csapó 15,2 cm-es gránát több embert megölt, Idzsicsi Hikodzsiro kapitány megsérült. A többi egységet is találatok érték és a gyorstűz veszélyesen fogyasztotta a lőszert. A MIKASA ráadásul a sérült nagyárboc miatt további sebességcsökkentésre kényszerült, a belövések hatására pánikkal határos helyzet alakult ki. Ezt ugyan sikerült leküzdeni és a nagyárbocot a parancsnoki hídhoz kikötve stabilizálták, de 18.15 körül már maga Togo is úgy látta, nincs tovább: ha nem akarja, hogy lőszerhiányba kerülő egységeit a közeledő sötétedésben egy orosz ellentámadás végveszélybe sodorja, másodszor is félbe kell hagynia a játszmát és elvonulni, amíg lehet. A nagy egységekkel folytatott éjszakai harcot különösen rombolók jelenlétében általában nagyon rossz esélyű hazardírozásnak tartották. [76]

A CEZAREVICS nyitott parancsnoki hídján Witthöft karosszékének támlájára támaszkodva a halálra szántak közönyével követte az eseményeket és adta rendelkezéseit. Oda se figyelt törzsfőnöke, Matuszevics ellentengernagy kérlelésére, hogy menjen védettebb helyre. A cári parancsra hivatkozva elutasította azt is, hogy belharcra zárkózzon fel - mivel a kisebb kaliberű ágyúk jó részét a vár védelmére hagyták,[77] az amúgy is a japánoknak kedvezett volna. Egyik fél sem élezte a harcot a végletekig, a saját erő megőrzésére is törekedtek, tudták, a végső döntés órája még nem érkezett el. Ekkor szólt közbe a katonaszerencse. 17.30 után a MIKASA-ról két nehézgránát érkezett. Az első magas volt, voltaképp mellé ment. Az előárbocba csapódott, robbanása darabokra tépte a tengernagyot (holttestét meg sem találták), vezérkarát nagyobbrészt megölte, Matuszevics éppen, hogy megúszta súlyos sebesüléssel. Egyelőre maradt minden: Ivanov sorhajókapitány tudta a dolgát, az érvényes parancs szerint tovább haladt, a csata tetőpontján nem kezdeményezett vezetőváltást. A második nehézgránát 16.15 körül a páncélozott parancsnoki harcálláspont falán robbant és a légnyomás, meg a látórésen bezúduló szilánkok lekaszálták a bennlevőket (a konstrukció elég szerencsétlen volt, a harcálláspont páncélfala és a külön darabból készült fedél közt mintegy 40 cm hézagot hagytak, a fedél kalapszerűen túlnyúló pereme szinte "megterelte" a robbanást).[78] Az összeeső kormányosmatróz testével elrántotta a kereket és a páncélos 12°-ra megdőlve éles bal fordulóba futott. Kitört a zűrzavar. A sorban következő RETVIZAN előbb követte a zászlóshajót, de Edvard Scsensznovics kapitány pillanatok alatt felismerte, hogy valami végzetes történt és jobbra váltva nekifordult az ellenségnek. A POBJEDA követte. A CEZAREVICS-en felvonták a kötelékvezetés átadására vonatkozó parancsot. Uhtomszkij herceg ellentengernagy PERESZVJET-jének árbocsudarát már korábban ellőtték, ezért csak a felső hídról, kézi zászlójezéssel adathatta ki a "nyomdokvonalban engem kövess" parancsot, ugyanakkor a nekirohanó zászlóshajó elől balra ki kellett térnie.[79] A jelzést csak a mögötte következő SZEVASZTOPOL észlelte, mely előbb a RETVIZAN és a POBJEDA nyomában jobbra az ellenség felé indult, majd a jelzésre az új vezető nyomába fordult, nem ismerve fel, hogy annak balra térése nem követendő irány, hanem csak kikerülés. Akárhogyan is, sem rendezett csatasorba állás, sem az ütközet megújítása nem jöhetett szóba, ugyanígy Vlagyivosztok sem. A RETVIZAN önfeláldozó rohama, amelyet csak Scsensznovics kapitány súlyos sebesülése állított meg, visszatartotta a japánokat addig, míg Uhtomszkij valamelyest rendezte a többi egységet. Uhtomszkij ellentengernagy végül is úgy döntött, hogy mivel nem ismeri a CEZAREVICS-en kialakult helyzetet, illetve a vezénylő tengernagy hogylétéről sem tud, nem látja egyértelműen, mire terjed parancsnoki jogköre és az összeszedhető hajókkal visszatér Port Arthurba. Togo az oroszok bekerítésére törekedett, de már nem tudta kihasználni a helyzetet és a kísérő rombolók torpedói is fenyegetést jelentettek. A cirkálókkal von Reitzenstein áttört a japánokon, de végül sérülések miatt egy hajó sem jutott Vlagyivosztokba. A CEZAREVICS és három romboló Cindaóban, az ASZKOLD Sanghajban, a DIANA Saigonban szerelt le és maradt semleges kikötőben a háború végéig. A NOVIK, Maximilian (Mihail) von Schultz kapitány parancsnoksága alatt, a Szahalin melletti szoroson át próbált hazajutni, megütközött a TSUSHIMA cirkálóval, végül zátonyra futott és legénysége rombolás után kiürítette.

Uhtomszkij éles bírálatot kapott a visszavonulásért, de ha tovább erőlteti az áttörést, Vlagyivosztokot akkor se igen érte volna el. Legalább annyira bírálható lett volna a semleges kikötőben való leszerelés is, mert ily módon a várvédelem szempontjából is elveszett volna a flotta maradék ereje, amire a későbbiekben nagy szükség volt, többek között azért, mert így továbbra is leköthette Togo hajóit. Witthöft direktíváiban csak a menetképtelenné vált hajóknak engedélyezte a visszatérést, még a semleges kikötőt, vagy az önsüllyesztést is előnyben részesítette, nyilván a kapott parancs szellemében. A semleges kikötőbe vonulást lehet megfutamodásnak tekinteni, de így több orosz hajó maradt meg, ha nem is vitézül, de a Szent András-lobogó alatt, amelyek különben a tengerfenéken, vagy a japán flottában végezték volna. A japánok attól is tartottak, hogy a befutó Második Hajóhad a szétugrasztott, leszerelt egységeket magához vonja, ebből azonban - miért, miért nem - semmi sem lett. Japán szemmel nézve az oroszokat ugyan nem sikerült megsemmisíteni, de a megmaradt ellenséges erők a korábbinál jóval gyengébbek voltak és nem sikerült nekik sem a szállítási vonalakat jobban befolyásoló helyzetet elérni, sem magukat a japán szárazföldi erők fenyegetéséből kivonni. A MIKASA a csatában 20 találatot kapott, 33 tengerésze esett el, 92 megsebesült. A belövések ma is láthatók vörös jelzéssel a hajón (a csuzimai 32 belövés feketével van megjelölve, akkor 8 halott, 105 sebesült volt a veszteség). A legilletékesebb, Togo maga azon a véleményen volt, hogy élete nagy csatáját, legsúlyosabb küzdelmét Santungnál vívta meg, amely sokkalta nehezebb harc volt, mint csuzimai. [80]

Ezzel megoldódott a fő irány hajózási útvonalainak közvetlen fenyegetettsége, de az Indiai óceánon ott volt a két segédcirkáló, a PETERSZBURG és a SZMOLENSZK, főként pedig a vlagyivosztoki cirkálóraj, amely a Csendes-óceánra kifutva ebben az időszakban tíz japán szállítóhajót zsákmányolt vagy süllyesztett el. A kitörésről augusztus 11-ikén értesültek Vlagyivosztokban, eredményéről nem volt hír. Jesszen ellentengernagy, nem tudván, hogy a másik oldalon a harcnak már vége, másnap kifutott, hogy a sikert a japánok hátbatámadásával segítse. Kamimura viszont már az ellenük való támadó fellépést tekintette fő feladatának. Megjelenésükre számítva 13-án éjszaka az IZUMO-val (zászlóshajó), az AZUMA, a TOKIWA és az IWATE páncélos cirkálóval behajózott a Cusima-szorosba. 14-ikén hajnali 5 óra tájt látták meg 10 km távolságban a délnek tartó ROSSZIJA - GROMOBOJ - RURIK orosz köteléket. Az oroszok balra, keletnek fordultak és hamarosan felismerték, hogy túlerővel állnak szemben, a japán kötelék megkísérelte elvágni észak felé a visszavonulásuk útját. Kölcsönös manőverezés után 5.23-kor 8400 méterről tüzet nyitottak a kötelék végén haladó RURIK-ra mely hamarosan súlyos sérüléseket szenvedett, egyebek mellett a kormánynál (hátsó részén nem volt páncélozva), fél órán belül már láthatóan kezdett lemaradni és nem lehetett irányban tartani. Jesszen ellentengernagy kénytelen volt elhagyni a hajót, de a többivel többször visszatért és megkísérelte tüzükkel fedezve megmenteni. Ennek során mindkét cirkáló ismételt találatokat kapott, súlyos veszteségeik voltak (az egész ütközetben 139 fő esett el, 347 sebesült meg) és 8-22-kor megkezdték az elvonulást észak felé. A RURIK-on elesett Jevgenyij Truszov kapitány és első tisztje, Nyikolaj Hlodovszkij fregattkapitány. A parancsnokságot Konsztantyin Ivanov hadnagy vette át, aki formálisan elhárította a visszavonulási parancsot, ami az adott helyzetben annyit jelentett, hogy nem rontja a többiek esélyeit a kötelék értelmetlen lassításával. 7.50-kor az ellenség túlereje tovább nőtt, két könnyűcirkáló érkezett és avatkozott be a harcba. A ROSSZIJA és GROMOBOJ kiválása után Kamimura rájuk bízta a RURIK elintézését, maga teljes gőzzel a távozók után vetette magát. A folytatódó tűzharcban az IWATE komoly sérüléseket szenvedett olyannyira, hogy a szükséges segélyakció miatt átmenetileg félbe kellett hagyni az üldözést (egyes adatok szerint egyetlen becsapódás nyomán 20 fő esett el, 37 sebesült meg). Az oroszok tért nyertek, nem adták jelét, hogy sérülések miatt lassulnának és az IZUMO-n kezdett kifogyni a lőszer. 10.04-kor Kamimura feladta a további üldözést és visszatértek a RURIK-hoz, mely közben, ha reménytelenül is, de eredményesen harcolt a két könnyűcirkálóval. A visszatérő páncélosok láttán Ivanov kinyittatta a fenékszelepeket. A túlélők megmentésére Kamimura parancsára kiterjedt keresőakciót szerveztek. Elesett 204, harcban sebesült 178, japán fogságba esett 305 fő (más források szerint a japánok összesen 605 orosz tengerészt mentettek ki). A japán fél összvesztesége saját adataik szerint 44 halott, 71 sebesült volt.[81] A japánok itt sem érték el harcászati céljukat, a cirkálóraj megsemmisítését. Hatalmas túlerejüket számításba véve az ütközet különösen a második szakaszban az oroszoknak hozott drágán megváltott dicsőséget. Hosszú távon azonban a japánoké lett a hadászati siker. Az orosz segédcirkálókat visszarendelték a Baltikumba, a vlagyivosztokiak többet nem léptek akcióba. Novemberben a GROMOBOJ megfeneklett, ezzel az orosz távol-keleti tengeri erők "bisz Gromoboj" felmorzsolódtak. A javítások a helyi személyi és műszaki adottságok mellett lassan haladtak. A kikötő eljegesedése hamarosan újra megkezdődött, a maradványokat el lehetett felejteni. A 2. Hajóhad fogadására készülve a következő áprilisban Kamimura csoportja "mindenesetre" 715 aknát rakott le a környéken, bár már feleslegesen. A jóvágású Kamimura tengernaggyal megbékélt a közvélemény és császári üzenetben kapott elismerést.[82] A japánok de facto elérték a teljes tengeri uralmat.

Azért de facto, mert Port Arthurban még ott voltak az orosz flotta maradványai. Augusztus 13-ikán a japánok megkezdték a nevezetes 203-as magaslat (Magas Hegy, Viszokaja) lövetését. E magaslat azért volt rendkívüli hadászati jelentőségű, mert róla belátható az egész belső kikötő és közvetlen irányzással lehet lőni az ott horgonyzó hajókat. Augusztus 19-ikén megindult az első általános roham. Ugyanaznap összeültek a védőőrség és a flotta vezetői is a tervek és az együttműködés megtárgyalására. Újra előkerült a már többször vitatott kérdés, a flottának mennyiben van önálló feladata és mennyiben védi a várat, illetve mennyire kell a várnak megóvnia a flottát. Abban megegyeztek, hogy a Vlagyivosztokba áttörés nem lehetséges, de szó sem esett, folytasson-e a flotta más önálló műveleteket a japán hajóhad ellen. A katonák úgy ítélték meg, hogy a vár még tartható, de csak akkor, ha a flotta fegyvereit és állományát fokozottan igénybe veszik a védelem céljaira. A határozat szerint ez olyan mértékig folytatható, hogy a hajók horgonyon állva védekezni tudjanak. Ezzel a flotta, mondhatni, de jure is megszűnt, egyelőre a boldog feltámadás reményében, a 2. Hajóhad megérkeztéig. [83]

Alekszejev természetesen nem értett egyet a fentiekkel, Uhtomszkijt menesztette és helyébe az ellentengernaggyá előléptetett Robert Wirent, a BAJAN addigi parancsnokát tette.[84] Ezután őt buzdította akcióra a Witthöftnek már kiosztott legfelső parancs szellemében, de Wiren ugyanúgy vonakodott, mint két elődje. Szeptember közepén Alekszejev hűvösen felszólította, mondja meg végre, mit akar tenni. Azt a választ kapta, hogy a megmaradt erőket a lehetőségek szerint megőrzi a 2. Hajóhad számára, újabb kitörési kísérlet esetén viszont szavatolja a flotta pusztulását. Egyáltalán ilyen kísérletre csak az erődnek átadott ágyúk és matrózok visszavétele mellett kerülhet sor, ami viszont a védelmet gyengítené meg végzetesen. Szeptember 14-22 közt újabb általános rohamokkal Nogi katonái feljutottak az úgynevezett Hosszú Hegyre - ami jelentős eredmény volt, de nem elég. A várakozás ellenére az oroszok nem futottak ki, hogy szétlövessék magukat Togóval és megszabadítsák a további zárolás gondjától. Behúzódtak a kikötő egy elérhetetlennek maradt zugába és minden maradt a régiben. Október elsején Nogi megkapta a 28 cm-es tarackokat, amelyek hajók és erődök ellen egyaránt megsemmisítő erővel működhettek és amelyek első szállítmányát még nyáron a vlagyivosztokiak süllyesztették el a HITACHI MARU-val. Ugyanezen a napon Kondratyenko levelet intézett Stösselhez, legfelső helyre továbbítás végett. A levélben tárgyilagos elemzéssel kimutatta, hogy elkövetkezett az utolsó pillanat, amikor még viszonylag elfogadható feltételek mellett meg lehet kísérelni a háború befejezését. Port Arthur eleste és a flotta megsemmisülése, aminek megakadályozása reménytelen, a háború katonai elvesztését jelentené, annak összes következményével. Nincs rá adat, hogy e levélnek bármi hatása lett volna, valószínűleg nem is továbbították.[85] Alekszejev végül nem csak Kuropatkinnal, de még Wirennel sem bírt és október 27-ikén elhagyta a Távol-Keletet. Wiren tette, amit lehetett, rombolóival folytatta az aknaháborút - a környékbeli vizeket végül annyira ellepték a bizonytalan helyzetű, a heves tengermozgásoktól időnként feltépett aknamezők, hogy nagy egységek meglepetésszerű akcióiról a továbbiakban szó se lehetett. A SZERGYITIJ messze az addigi zárakon túlra rakott aknákat, december 13-ikán egyiken elsüllyedt a TAKASAGO cirkáló.[86] A SZERGYITIJ parancsnoka, a kitüntetett sarkutazó, a török őseire büszke Alekszandr V. Kolcsak akkor már szárazföldi üteget vezényelt, később megkapta a "Bátorságért" díszkardot.[87] November 26-ikán Nogi minden addiginál vadabb támadássorozatra küldte seregét a 203-as magaslat ellen és katonái december hatodikán reggel nyolckor fenn voltak a csúcson. Még aznap felvitték a tarackokat és két nap alatt szétlőtték a flottát, a hajók a sekély vízben a kikötő fenekére ültek. Egyedül ez a támadássorozat tizenegyezer emberbe került, de Togo dokkba mehetett. Egyedül a SZEVASZTOPOL kapitánya, von Essen kért és kapott engedélyt Wirentől, hogy kivonuljon a külső kikötőbe. A Fehér Farkas hegy alatt vetett horgonyt egy ágyúnaszád és néhány romboló társaságában. A SZEVASZTOPOL egy hétig verte vissza a külön osztagban ellene küldött japán naszádok és rombolók megismétlődő rohamait, kettőt elsüllyesztett, többet súlyosan megrongált, mígnem tizenhatodikán nagy keservesen megtorpedózták (kilőttek rá összesen 180-at). A léket befedték, tovább lőtték a japán parti állásokat, a hajót újra úszóképessé tették, majd Wiren "Záróra" parancsára a mély vízben elsüllyesztették.

December 15-ikén a II. erődöv P. kiserődjét gránát-telitalálat érte, a benn tartózkodók, köztük Kondratyenko tábornok, valamennyien meghaltak. Nogi most már egymás után számolta fel a védővonalakat. Január elsején, az erőd rohammal való bevételét és az azzal járó óhatatlan kilengéseket megelőzendő, Stössel parlamentert küldött Nogihoz, majd értesítette Wirent, hogy van egy éjszakája a hajók felrobbantására (amelyeket a japánok majd kiemelnek). Az archívumot és az őrség zászlóit torpedónaszádokon Csifuba menekítette, majd 1905. január másodikán kapitulált. Ha még tíz napig tartja magát, Nogi 3. hadseregét nem lehet időben átcsoportosítani a mukdeni csatához. A források ellentmondóak az Egyesített Flotta elvonulását illetően. Japán források szerint Togo és Kamimura december 28-ikán indult haza, más adatok szerint november közepe táján a blokádszolgálatot már csak rombolók és torpedónaszádok tartották, a nehéz egységek dokkban voltak, ezt bizonyítaná a japán hadikikötők idegenek előli lezárása is. Tény, hogy von Essent nem támadták nehéz egységek és amint Thiess megjegyzi, valószínű, hogy Stössel aligha küldhette volna ki a zászlókat a torpedónaszádokkal, ha a szoros blokád fennáll.[88] A helyzeten javítandó, Kuropatkin megpróbált Mukdennél offenzívába átmenni. Előkészületei most sem maradtak titokban: Ojama Ivao tábornagy megelőző támadásba lendült. Nogi úgy jelent meg a balszárnyon, mint Blücher Waterloonál. Kuropatkin márciusra végképp vereséget szenvedett, leváltották, helyébe a boxer-veteránt, Linyevics tábornokot állították. A japánok a tenger után a szárazföldi harcokban is felülkerekedtek. Az orosz hadvezetés utolsó reménybeli ütőkártyája a hadszíntér felé közeledő 2. és a sietősen utána küldött 3. Csendes-óceáni Hajóhad maradt.

Togo távirati jelentésében az ellenséges flotta megsemmisítését nem tekintette a maga győzelmének, ami jót tett a hagyományos sereg - flotta, Csósu - Szacuma torzsalkodásnak és Kamimurával együtt hatalmas ünneplésben részesült. Mindketten beszámoltak, ahol kellett és részvétlátogatást tettek Nogi feleségénél, akit Togo "ritka jellemű hős asszonyként" jellemzett.[89] Ezután megkezdték a felkészülést a végső csatára, a szükséges karbantartások után intenzív gyakorlatozás indult a Koreai-szoros környéki gyakorlóövezetben. A szervezés kissé változott (l. a 2. részben) és vezérkari főnökét, Simamurát, bár személyes viszonyuk kitűnő volt, Togo "előléptetve léptette le" (ellentengernaggyá, illetve osztagparancsnokká az IWATÉ-n.[90] Helyére Kato Tomoszaburo ellentengernagy, jövendő miniszterelnök került -már nem óvatosságra volt szükség. A 2. Hajóhadra várva öt különböző helyen számítottak a csatára; Akijama Szanejuki fregattkapitány, hadműveleti főnök hét egymás utáni szakaszra bontva tervezte meg az összecsapást. Mindegyik szakasz műveletezését a leggondosabban begyakorolták.[91]

V. Morszkaja moscs goszudársztva - Az állam tengeri hatalma

A 2. Csendes-óceáni Hajóraj küldetése sem példátlannak, sem önmagában lehetetlennek nem mondható (gondoljunk csak az 1895-ös csifui flottatüntetésre). Az elhatározás 1904. április 30-ikán került nyilvánosságra, amikor a hadvezetésnek be kellett látnia, hogy a Csendes-óceáni Flotta megmaradt erőivel nem lehet a tengeri fölényt kivívni. Az új flotta parancsnokává május 5-iki hatállyal Zinovij Petrovics Rozsjesztvenszkij ellentengernagyot nevezték ki, aki 1848-ban született és 1903 óta a tengerészeti vezérkar helyettes főnöke volt, korábban pedig az oktatási osztályt vezette (az október 14-iki indulás alkalmából léptették elő altengernaggyá).

A fő erőket négy új sorhajó jelentette: a KNYAZ SZUVOROV, az IMPERATOR ALEKSZANDR III., az ORJOL és az osztály névadója, a BOROGYINO. Az illetékesek végigvizsgálták, mi jöhet még számításba a Balti Flotta állományából. Az OSZLJABJA a POBJEDA testvérhajójaként aránylag korszerűnek számított, bár páncélzata gyengébb s ami rosszabb, fő tüzérsége csak 25,4 cm-es volt.[92] Rozsjesztvenszkij először azt tervezte, hogy a legkorszerűbb hajókkal azonnal előretör Csifuig és a még harcképes port arthuri egységekkel együttműködve széttöri a japán blokádot. A tengerészeti főhatóság azonban nagyszabású felvonulást látott szükségesnek, a gigantomán reflexek mellett a hadfelszerelési lobby is dolgozott. Rozsjesztvenszkij ellenezte a manőverképességet csak rontó hajóveteránok elvitelét. Részben sikeresen (azokat 3. Csendes-óceáni Flottaként majd később akasztják koloncnak a nyakába), nem tudta elkerülni azonban a SZISZOJ VELIKIJ és a NAVARIN sorhajó, továbbá a bár felújított, de nem sokat javult ADMIRAL NAHIMOV és DMITRIJ DONSZKOJ páncélos cirkáló besorolását.

A hajókhoz emberek is kellettek. Rozsjesztvenszkij parancsnokokat még csak talált, akikkel betölthette az egyes hajók irányító posztjait és emberei valamennyien beváltak. Közvetlen törzse azonban, bár szorgos és kötelességtudó emberekből állt, általában nem bizonyult a harci erények tárházának. A tiszti, de főként a legénységi állomány jobb részét természetszerűen már korábban elszívta a válságövezet. A flotta majd tízezer emberét a maradékból kellett kiállítani, akiknek hadrafoghatóságát gyakorlatlanságuk, morálját a forradalmi propaganda tette kétessé. Az embereknek élelem kellett, a hajóknak szén. Az élelmiszer szállítására az odesszai Ginzburg-cég kapott megbízást, azzal. hogy zöldségfélét majd a helyszínen vásárolnak.[93] A szénszállításra nem az orosz kormány, hanem a Wachter & Co. pétervári magáncég kötött szerződést a Hamburg-Amerika Line német konzorciummal. A tengernagy nem számíthatott összeszokott gárdára - amire Togónak tíz éve volt, neki pár hónap jutott. Maga vette hát kézbe az anyagi és személyi szervezést, követelményeket szabott és számonkért. Eleve zárkózott természet lévén, munkakapcsolatai jobbára abból álltak, hogy parancsokat adott és engedelmességet várt. Novikov-Priboj zsigeri utálattal ír róla. Egy rövid bekezdésben azért megadja neki, ami jár: elmondja tisztakezűségét és hogy üldözte a kis tolvajokat (mivelhogy a nagyokat nem tudta), határtalan munkabírását, nagy érdemét abban, hogy igencsak vegyes armadája egyben eljutott az ellenséges partokig; rendet és fegyelmet tartott. Hozzáteszi azonban, hogy "mindezt a maga módján" és példák sorát hozza, milyen vadul bánt alárendeltjeivel.[94]

Munkáját "állandó súrlódásként" fékezte a despotikus-bürokrata közeg, a korabeli katonai-ipari komplexum haszonéhsége, a vélt, vagy valós hiányosságokat felelőtlenül kiteregető sajtó. Külön-külön is baljós tevékenységüket végzetesen katalizálta N. L. Klado fregattkapitány, akit azért küldtek haza a Távol-Keletről, hogy tapasztalataival segítse a szervezést. Ő azonban gyorsan felismerte, hogy a tengernagy minden felhatalmazása ellenére még milyen egyéb hatalmak és érdekek működnek, és hogy nincs sok esélye a sikerre. Ezért eleve azoknak helyeselt, akiktől a jövőben inkább várhatott valamit. Ilyen volt a szervezésben nagy szerepet játszó Műszaki Bizottság, és - jó íráskészségét hasznosítva - a közvéleményt befolyásoló sajtó. Később, a hulli incidens vizsgálatára hazahívott tanúként, sikerült "leválnia" a harcba induló hajóhadról, így Rozsjesztvenszkij már nem akadályozhatta a közszereplésben. Hamarosan kapcsolatba került a tengerészeti minisztériumban kulcspozíciót betöltő Alekszej Biriljov altengernaggyal s ennek a következőkben mindketten hasznát látták. Ő erősítés utánküldéséért kampányolt, álljon bár elavult hajókból, az is magára vonja a japánok tüzét, kevesebb jut a BOROGYINÓKra - amaz pedig vaskézzel állította le a felszerelést végző üzemekben a forradalmi agitációt. Azt senki sem merte megkérdezni, miért nem tér vissza a SZUVOROV-ra, ahol különben közutálatnak örvendett.[95]

Augusztus elsejére az emberek és hadianyag tömege papíron flottává állt össze, 14-én a tengernagy felvonta lobogóját a SZUVOROV-on. Az első gyakorlatok inkább a gyakorlatlanságot és a technikai hiányosságokat mutatták meg. Az összképhez tartoztak még a harctérről érkező rossz és még rosszabb hírek, továbbá a pacifista és forradalmi propaganda és az ellenőrizhetetlen, de mind baljóslatúbb hírek és híresztelések, titkos japán műveletekről aknásítástól torpedónaszádokig. A felső vezetés értékelte a helyzetet: felvetődött, induljon a hajóraj minden létezhetővel kiegészítve jövő márciusban. Rozsjesztvenszkij úgy vélekedett, hogy a műszaki és személyi színvonal kevés kilátást nyújt a sikerre, azon néhány hónap alatt lényegesen változtatni nem lehet, egyedül a gyors cselekvés javíthat az esélyeken, a legjobb hajókkal. Középutas döntés született: várja meg a javítás alatt álló hajókat és induljon október 14-ikén. Ezt a halasztást sem tölthették gyakorlatozással: a haza reménységét megtestesítő hajórajt elözönlötték a rangosnál rangosabb látogatók, akiket illően kellett fogadni. Végül Buhvosztov kapitány, az IMPERATOR ALEKSZANDR III. parancsnoka veszítette el a türelmét. A sokadik díszdelegáció előtt kivágott díszbeszédében - nyilván az alkohol is szókimondóvá tette - köszönte a jókívánságokat, de nyíltan kimondta, győzelmet ne várjanak, a hajóraj fele valószínűleg még az úton tönkremegy, a többit meg a japánok fogják elintézni, mert ők a jobbak. "...Egyért azonban kezeskedem: mindnyájan meghalunk, de nem adjuk meg magunkat." Amikor eljött a tettek ideje, szavának állt.[96]

A hajóraj Libauban (az akkori Kurland fővárosa, ma Lijepaja, Lettország), gyülekezett, végül október 14-ikén kifutott a fél világ körüli útra. Elsőnek az ALMAZ könnyűcirkáló indult reggel 9-kor, Oskar Adolfovics Enquist ellentengernaggyal, a cirkálók parancsnokával a fedélzetén. Különös módon ez a hajó (de már Enquist nélkül) meg a BRAVIJ és GROZNIJ romboló jutott csak el végül is Vlagyivosztokba. Utána sorolt be a SZVETLANA könnyűcirkáló (Szergej P. Schein), az AVRORA és a ZSEMCSUG cirkáló, a DMITRIJ DONSZKOJ páncélos cirkáló (Iván N. Lebegyev), a ROLAND vontató, a METEOR szállítóhajó és a JERMAK jégtörő. Az OLEG és az IZUMRUD cirkálót Rozsjesztvenszkij nem várta meg, azt az utasítást kapták, hogy útközben csatlakozhatnak, ha utolérik. 10-kor követte őket a 2. páncélos osztag vezérhajója, az OSZLJABJA, Dmitrij Gusztavovics von Fölkersam ellentengernaggyal a fedélzetén, Vlagyimir J. Baer parancsnoksága alatt. Mögötte haladt a SZISZOJ VELIKIJ, a NAVARIN (Bruno A. Vietinghoff kapitány) és a NAHIMOV sorhajó, őket követte a nemsokára baljós szerepbe cseppent KAMCSATKA műhelyhajó, a KITAJ és a KNYAZ GORCSAKOV ellátóhajó. Ezután indult volna a főerő, az 1. páncélos osztag, de az erős szél és tengermozgás felhordta üledéken megfeneklettek és csak délután 4-kor tudtak indulni: a SZUVOROV (Vaszilij V. Ignatius), az IMPERATOR ALEKSZANDR III. (a szókimondó Nyikoláj M. Buhvosztov kapitánnyal), a BOROGYINO (a közkedvelt Pjotr J. Szerebrjennyikov parancsnoksága alatt) és forrongásra hajló legénységgel - Novikov-Priboj is ott szolgált - az ORJOL, Vaszilij V. Jung kapitány vezetésével. Követték őket ellátóhajóik és két rombolóosztag. A matrózbabonák szerint az ilyen indulás nem sok jót ígért.

Néhány nap múlva Skagen dán kikötőben vettek fel szenet, ahonnan a parancsnok sorozatos géphibák miatt visszaküldte a PROZORLIVIJ rombolót és megszabadult a JERMAK jégtörőtől is, amelyet kezdettől feleslegesnek tartott s legénysége sem volt a legjobb. Többszöri figyelmeztetés után, amikor jelzésére nem is válaszoltak, élessel mögéje lövetett és hazazavarta. Huszadikán délután a hajóraj tovább indult. Délután 3-kor a rombolók kísérőhajóikkal Cherbourg irányába indultak. Egy órával később indultak Enquist cirkálói, 7 óra tájban Fölkersam páncélos osztaga, 10 órakor pedig Rozsjesztvenszkij a fő erőkkel. A kötelékek függetlenül manővereznek, gyülekezőhelyül az esetleg leszakadó hajóknak Dungeness szolgált, a dél-angliai partok előtt, (ma ott atomerőmű van), a végső találkozóhely Tanger volt.

Az 1. páncélos osztag 21-ikén sűrű ködben és fokozott harckészültségben hajózott az Északi-tengeren (és a rémhírek árján), szorosabbra zárkózott nyomdokvonalban, szinte folyamatos szirénázás mellett. Estefelé a Hull közelében fekvő Dogger Bank irányában haladtak, ahol a sekélyebb tengeren intenzív halászat folyik. A KAMCSATKA géphiba miatt lemaradt és 20.45-kor jelentette, ismeretlen nemzetiségű torpedónaszádok üldözik. További befutó hírekből a vezérhajón arra következtettek, hogy azok a műhelyhajó irányát követve 1 óra körül érhetik be őket. Akkorra a felerősödő szél felszaggatta a felhőzetet, a hajóraj útját egy halászflotilla keresztezte, mögöttük jobbra a figyelők torpedónaszádokat láttak. A riadó tűzpánikba torkollott, halászhajók kaptak találatokat, bár a tengernagy személyesen állította le a halászként azonosíthatók lövetését. Bal felé szintén lőni kezdtek látni vélt naszádokra, mígnem az onnan jövő fényjelekből a DONSZKOJ-t és az AVRORÁ-t azonosították. Sérülések, sebesültek voltak. Az egész tíz percig tartott. A KAMCSATKA még két azonosítatlan naszádot jelentett, majd 25 perc múlva beérte a flottát. A naszádok eltűntek, egy halászhajó elsüllyedt.[97] A sajtó által alaposan felheccelt angol közvélemény fejeket, a halászhajó cége mesés kártérítést követelt. Az érzelmeket külön felkorbácsolta a halászok vallomása, miszerint egy jelzés nélküli torpedónaszád hajnalig a színhelyen maradt és semmiféle segítséget nem nyújtott a bajbajutottaknak. Mivel a dán és holland kormány azonnal nyilatkozatot adott ki, hogy az ő naszádjaik nem jártak a közelben, mindenki tényként kezelte, hogy a kérdésés hajó csakis orosz lehetett. Rozsjesztvenszkij minderről mit sem tudva annyit tett, hogy minden hajón független tanúvallomásokat jegyzőkönyveztetett, amelyek bámulatosan egybehangzottak és később a vizsgálóbizottság keresztkérdései alatt is fenntartották őket (Klado is!). A nemzetközi botrány méreteiről október 26-ikán Vigóban kikötve értesült és felhívta a figyelmet, hogy az incidens időpontjában az összes orosz torpedónaszád vagy kétszáz mérföldre volt a tetthelytől, útban Cherbourg felé. Vagyis: maga a vád bizonyítja, hogy a helyszínen valóban volt torpedónaszád, az oroszok nem hallucináltak, és ha a helyszínen maradt, azt sérülései okozhatták, a segélynyújtással meg leleplezte volna az egész akciót.[98] A formális elintézést az érintettek egy Párizsba összehívott nemzetközi döntőbizottságra bízták, amelybe Anglia, Franciaország, a Monarchia - akkor még számítottunk -, Oroszország és az Egyesült Államok egy-egy tengernagyot delegált. A tárgyalások 1905. február 15-ig húzódtak és végül salamoni, egyben dodonai zárónyilatkozat született. Az orosz diplomácia nem volt képes megvédeni a saját katonáit, a felelősség tekintetében "egyrészt-de-azért-másrészt" jelleggel inkább az oroszokat marasztalták el, bár a tényeket végül is nem tisztázták. Az még a kisebbik baj, hogy az angoloknak 65 000 font kártérítést fizettek; a nagyobbik a hajóraj erkölcsi elmarasztalása, ami aztán kétséges esetben mindenre jó volt, a legnagyobb pedig, hogy az oroszok kötelezettséget vállaltak: Rozsjesztvenszkij nem folytat cirkálóháborút és menet közben nem zavarja a Japánba menő tengeri szállításokat. Mértékadó angol kormánykörök pontosan tudták, meddig lehet és kell elmenni, arra használták ki az incidenst, amire nagyon jól jött: japán szövetségesük megsegítésére, az oroszok lejáratására és a hajóraj útjának minden módon való akadályozására.[99] A brit diplomáciai nyomás arra kívánta rávenni a semleges hatalmakat, hogy a legszigorúbban értelmezzék a nemzetközi jog szabályait. Ezek szerint a területi vizek 3 mérföldes határán belül vagy különösen kikötőkben csak 24 órás tartózkodás engedélyezhető és nem végezhető hadifontosságú tevékenység, adott esetben szenelés vagy utánpótlás felvétele sem. Ezt meghaladó tartózkodás esetén a hajókat le kell fegyverezni. Ha valamely állam semlegességét fentiek szerint akár erővel is meg nem védi, a hadviselőnek nyújtott törvénytelen segítség vétkébe esik és ellenintézkedésekre számíthat. Támaszpont kialakítása semleges területen hasonlóan minősül, hadműveleti zónába eső nemzetközi vizeken a rakodás pedig a közreműködők számára jelent hasonló kockázatot. Mindezt természetesen százféleképp lehetett értelmezni a körülmények függvényében annál inkább, mert viszonylag új keletű szabályozásról volt szó, amelyet egyeztetni kellett az egyes hatalmak jogszokásaival.

November első napjaiban a flotta Tangernál gyülekezett. Fölkersam egy huszárvágással Dungeness előtt az angol partok védelmében szenelt, de az egyéb botrányok mellett már egy homlokráncolást se kapott. Negyedikén kisebb átrendezés után a könnyebb hajókkal elment a Földközi tenger és a Szuezi csatorna felé, Rozsjesztvenszkij pedig a fő erőkkel Afrika körülhajózására indult: találkozás Madagaszkáron, Ste Marie szigeténél (ma Boraha), rendezkedés, karbantartás Diego Suarez (ma Antseranana) kikötőben. A tengernagyra iszonyú nyomás nehezedett, mert az egyes kikötőhelyeken mindig mérlegelnie kellett, meddig mehet el a vonakodó kikötőhatóságokkal diplomáciába csomagolt erőszakosságban. Ez volt ugyanis az egyetlen eszköze, hazulról mind kevesebb támogatást kaphatott, a hadi helyzet romlásával az orosz fegyveres erők tekintélye mind alább szállt, az angol állásfoglalás pedig bátorította a kötözködést. Folyamatos volt a "széncsata": a tengernagy a továbbiakban abszolút elsőbbségnek tekintette a széntartalékolást. A szállítóhajókat terv szerint rendelték a hajóraj kikötési helyeire, ahol a trópusi hőségben iszonyú munkát jelentett az átrakodás és sosem tudhatták, mi vár rájuk a következő állomáson. Átvészeltek trópusi hőséget és vihart, a Jóreménység-fok környékén ciklonba kerültek, a tíznapos orkánban az egyéb incidensek ezúttal elmaradtak. December 29-ikén horgonyt vetettek a megbeszélt találkozóhelyen. A tengernagy már út közben hírt kapott (nem az admiralitástól, az újságokból) a port arthuri 203-as magaslat elestéről, ami egyszersmind az 1. Csendes-óceáni Hajóraj pusztulását jelentette. Megérkezésük után - még mindig nem a szolgálati úton - értesült, hogy Nyebogatov ellentengernagyot kinevezték a "felszerelés alatt álló" 3. Csendes-óceáni Hajóraj parancsnokává. Nyikolaj Ivanovics ugyan a maga küldetését teljes ostobaságnak tartotta, de a kapott parancsot szó szerint teljesítette, flottaparancsnokként egészen jó teljesítményt nyújtott, személyes sorsát illetően pedig fatalista volt. Azokat a kiérdemesült hajóveteránokat hozta, amelyeket két hónapja nagy nehezen sikerült otthon hagyni: a VLAGYIMIR MONOMAH páncélos cirkálót, a GENYERAL-ADMIRAL APRAKSZIN, az ADMIRAL SZENYJAVIN és az ADMIRAL USAKOV partvédő páncélost és az IMPERATOR NYIKOLAJ I. öreg sorhajót. Február 15-ikén indultak Libauból, Rozsjesztvenszkij menekült előlük, amíg tudott. Meglevő hajói is elég heterogén társaságot alkottak, az "utánpótlás" alig vezethető hajógyülekezetté tette flottáját.

Rozsjesztvenszkij már út közben értesült, hogy a franciák - angol nyomásra - nem engedélyezték a Diego Suarezben tartózkodást, de nem vette túl komolyan: hallott már különb dolgokat is. Közben az orosz vezetés a tudta nélkül elfogadta, hogy a flotta menjen Nossi Bé kikötőjébe és ezt közölte a Fölkersam-csoporttal, amely oda december 28-án engedelmesen be is futott. Ott a horgonyzóhely kedvezőtlen, a klíma szinte elviselhetetlen volt, a közeli, jelentéktelen Hellville település távíróvonallal sem rendelkezett. Fölkersam képzett tengerész és jó parancsnok volt, de egyre súlyosbodó betegség gyötörte és csak a kötelességtudat tartotta a helyén. Egyre nehezebben tudta a hajórajt összefogni és a megérkezés után egészségi állapota miatt gyakorlatilag kicsúszott a kezéből az irányítás. A hajógépeket karbantartásra szétszedték, a szeneléshez bennszülött munkásokat béreltek, akik folyamatosan amerikáztak. A legénység és főleg a tisztek pedig nekikezdtek az idegenforgalmi és más ősi iparok felvirágoztatásának, igazi világvége-hangulatban mindenről kimondták, amit gondoltak, a a nemzetközi sajtó pedig szenzációs cikkekben számolt be minderről. Rozsjesztvenszkij aztán tőle telhetően helyreállította a fegyelmet, megkövetelte a kemény szolgálatot, de a végül is két és fél hónapra nyúló ott-tartózkodás alatt nem zárhatta be embereit a hajókra.

Legelőször össze akarta gyűjteni a flottát és a Diego Suareznél várakozó német szénszállítókat Ste Marie-nál. Hamarosan kiderült, hogy a Fölkersam-csoport hajói mozgásképtelenek, a franciák viszont nem vették komolyan a saját tiltakozásukat, Diego Suarezben kibójázták a kikötőhelyeket, előkészítették az élelmiszer-utánpótlást és a javítóműhelyeket, de az oroszok ezt már nem tudták kihasználni, végül az egész hajóraj Nossi Bében kötött ki. Mindezt megkoronázta a német General-Supercargo (szállítmányozási vezető) bejelentése, hogy hajói nem mehetnek tovább Madagaszkártól és nyílt tengeri szenelést nem vállalnak, továbbá hogy mindezt már korábban az orosz vezetés tudtára adták. Port Arthur eleste után ugyanis hírek jártak az Indiai-óceánra kifutó japán kötelékekről. A német lépést nyilván az váltotta ki, hogy képesnek tartották a japánokat a hadiövezet ilyen mértékű kiterjesztésére, az oroszokat pedig képtelennek a szénszállítók megvédésére. Rozsjesztvenszkij további úti, különösen szenelési terveit az Admiralitás ismerte, ezzel együtt nem tartotta szükségesnek őt a fentiekről értesíteni. 4000 mérföldet a szumátrai Lampongba tervezett megállásig szenelés nélkül nem tehetett meg a hajóhad. A hamburgiak már korábban teljhatalmú megbízottat menesztettek a helyszínre, sejtették, hogy szükség lesz rá. Albert Ballin azonban nem sietett a tengernaggyal kapcsolatba lépni, előbb alaposan tájékozódott és felkészült. A körülményeskedést az olyan sajtóhírek is táplálták, miszerint a tengernagy megőrült, ami az előzmények ismeretében nem is lett volna csoda. A végül mégis csak megindult tárgyalásokon sikerült a németekkel megértetni, nagyon rossz reklám lenne a cégnek, ha miatta hiúsulna meg a hajóraj küldetése, még akkor is, ha nem az orosz kormánnyal, hanem egy magáncéggel állnak szerződéses jogviszonyban. A tengernagy a megszokott eréllyel vezette a tárgyalásokat. A madagaszkári világvége és az európai felettesek közti, tengeren-dzsungelen át menő távíróvonalakon lefolytatott egyeztetések után olyan megállapodás született, hogy a szénszállítók követik a flottát, veszély esetén felzárkóznak a védelme alá és a nyílt tengeren is rakodnak, egészen a 12. szélességi fokig, az indokínai partok mentén. Ezzel viszont úgy elment az idő, hogy a hajóraj csak március 16-án indult tovább. Rozsjesztvenszkij egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy dolgait maga intézi és elgondolásairól csak annyit közöl a felső vezetéssel, amennyi múlhatatlanul szükséges.

De amíg idáig eljutott, még történt egy s más. Leonyid Dobrotvorszkij kapitány vezetése alatt befutott az OLEG és az IZUMRUD cirkáló, a RION és a DNYEPR segédcirkáló, valamint a GROMKIJ és a GROZNIJ romboló - a pétervári véres vasárnap meg a forradalom hírével. A legénység közt fokozódott az erjedés, amit az élelmezés nehézségei csak rontottak. Ginzburgék nem számítottak ilyen hosszú trópusi tartózkodásra, az utánpótlást szállító hajón elromlott a hűtőberendezés, az élelem nagyrészt hús volt és természetesen megromlott. A magában is elviselhetetlen klímához még különféle trópusi nyavalyák is járultak. A NAHIMOV-on a matrózok fellázadtak. A hadbíróság halálos ítéleteiből a tengernagy egyetlenegyet sem erősített meg.[100] A tisztek a fegyelem teljes felborulásától tartottak, mire ő még megtoldotta az eljárást azzal, hogy a csatában majd engedjék ki a delikvenseket a fogdából. Neki lett igaza, a páncélos helytállt, amikor rákerült a sor. A kényszerű szünetet Rozsjesztvenszkij a hajóműveletezés gyakorlására és lőgyakorlatokra használta, mindkettő elég lehangoló eredménnyel járt. Céltáblára még csak ment valahogy, de valamelyest is összetett művelet közben nem. Miután pedig a SZUVOROV egy gránátja "gellert" kapott és a DMITRIJ DONSZKOJ parancsnoki hídját érte, bár nagyobb kár nem esett, a szokásos vitriolos mendemondák mellett odáig fajult a helyzet, hogy a tüzéreket nem hogy saját hajó feletti, de hajók közti hézagban való tüzelésre is csak bajjal lehetett rávenni. A történelem közben ment tovább. A tengernagy megkapta a hivatalos értesítést Port Arthur elestéről, az 1. Csendes-óceáni Flotta megsemmisüléséről, azzal, hogy most már az ő feladata a tengeri uralom kivívása és a japán utánpótlás elvágása. Ha ehhez nem érzi elég erősnek magát, utána küldenek mindent, ami a Balti-tengeren csak mozgósítható.

Rozsjesztvenszkij válaszában (amit szokásával ellentétben saját tisztjeivel is közölt) kijelentette: a tengeri uralom kivívása a rendelkezésre álló erőkkel nem lehetséges, elavult hajók és gyakorlatlan legénység küldése csak ront a helyzeten. Az egyetlen értelmes lehetőség: mielőbb áttörni Vlagyivosztokba és onnan zavarni az ellenség utánpótlását. Választ nem kapott, ha csak azt nem, hogy Nyebogatov elindult Libauból. Ugyanakkor néhány napra maga is ereje végére jutott, betegség miatt szolgálatképtelenné vált. Erre is hivatkozva benyújtotta lemondását, maga helyett Grigorij Csuhnyin altengernagyot, a Fekete-tengeri Flotta parancsnokát ajánlotta. Kérését a cár elutasította. Búcsúajándékként még megkapták a mukdeni csatavesztés hírét, azután a sokadik, iszonyú munkát jelentő szénrakodás után nekivágtak az Indiai óceánnak.

Az Indiai óceán partvonala végig angol fennhatóság vagy befolyás alatt állt, ezért a tervekben eleve egyenes átkelés szerepelt, Holland Indonéziában, a Szunda-szoros mellett fekvő szumátrai Lampongban kellett volna szenet felvenni. Távol a hajózási útvonalaktól, vihart, trópusi hőséget, haváriákat és ezer megpróbáltatást kiállva szelték az óceánt Rozsjesztvenszkij hajói az "üvöltő negyvenesek" hírhedt övezetében. Nagy erőfeszítésekkel megoldották a nyílt tengeri, nagy hullámjárásban történő szenelést és a szükséges javításokat is. Az óceán üres volt, az indonéz szigetvilágban azonban mindenütt számolniuk kellett japán felderítőkkel, vagy talán még mással is. Az orosz sajtó közben elemzett és szivárogtatott, hova tarthatnak - talán a lampongi emlékek miatt a Szunda-szorost kiáltották ki legjobbnak, mert épp útba esik és rövid. Rozsjesztvenszkij ezek után némi kerülővel a Malakka-szorosba futott be, amely hosszú volt, keskeny és forgalmas. Trópusi felhőszakadásban, teljes sebességgel, harci készenlétben rohant végig a szűk hajózóúton, ahol senki se várta. A helyi forgalom ész nélkül futott szanaszét a hajóhad útjából, jól emlékeztek az előzményekre. Április 8-án délután 2 órakor a 2. Csendes-óceáni Hajóraj mind a negyvenöt egysége, teljes létszámban és kifogástalan menetalakzatban, mintha díszszemlén volna, átvonult a szingapúri angol flottabázis előtt. A japánok fényképeztek. Barát és ellenfél egyaránt rájöhetett, hogy az oroszokat komolyan kell venni. A hollandok, részben angol jótanácsra, részben, mert sejtették, hogy a japánok az ő semlegességüket se respektálnák, és nem ragaszkodtak egy tengeri csatához a saját portájukon, még jókor deklarálták, hogy a német szénszállítókat hadi feladatot ellátó egységeknek tekintik és 24 óránál hosszabb tartózkodást nem engedélyeznek. A lampongi szenelésnek így befellegzett, az orosz vezetésnek szerencsére még időben sikerült Dzsibutin keresztül értesíteni a németeket. Ez Rozsjesztvenszkijt a madagaszkári megegyezés és a szénrakodás nyílt tengeri megoldása után már nem aggasztotta.

VI. Nihonkai kaiszen - Csata a Japán-tengeren

Szingapúrnál az orosz konzul kihajózott a nyílt tengerre, egy köteg összekapkodott hazai újságot átlódított az egyik rombolóra, majd a SZUVOROV mellé futott és megafonon közölte, hogy Nyebogatov április 7-ikén kihajózott Dzsibutiból. A tengernagy eladdig nem kapott parancsot a bevárásukra, megköszönte hát a hírt, további szándékairól azonban nem nyilatkozott. A hollandok nagy megkönnyebbülésére hamarosan francia vizekre lépett: most már rajtuk a sor, óvják a semlegességüket, ahogy tudják. Az angolok nyilatkozatban közölték, hogy Freemantle köteléke átvette a kínai területek semlegességének védelmét, magyarán Vlagyivosztok előtt az utolsó megálló az indokínai partoknál volt lehetséges. Orosz diplomaták Párizsban hosszabb annami tartózkodásról tárgyaltak, az ORJOL kórházhajó befutott Saigonba, közeledtek a német szénszállítók, látnivaló volt, itt találkozik majd a 2. és 3. hajóraj. Rozsjesztvenszkij április 12-ikén a Cam Ranh öböl előtt 60 mérföldre a tengeren saját szállítóiról szenet rakodott. Ennek viszont csak akkor volt értelme, ha a felépített hírkulisszák mögül kitör a végcél felé, egyúttal megszabadul Nyebogatovtól és talán a japánokat is megtéveszti, amíg kell. Nem tudni miért, nem így cselekedett: a mindaddig mintahajó IMPERATOR ALEKSZANDR III téves szénkészlet-jelentése, vagy vezérkarának körülményeskedő borúlátása győzte meg arról, hogy ilyen merész kalandra nem elég az ereje. Befutott Cam Ranhba és utolsó kísérletképpen javaslatot tett a legfelső vezetésnek, hogy a meglevő tengeri erőket "fleet in being"-ként használják tárgyalási alapként egy valamelyest is kedvező béke elérésére. Válaszul április 21-én parancsba kapta, hogy várja be Nyebogatovot és együtt törjenek át Vlagyivosztokba, ott pedig adja át a parancsnokságot Biriljov altengernagynak.[101] A 3. hajórajnak a közvélemény megnyugtatására célt kellett érnie, a háborúnak pedig a forradalom féken tartása érdekében folytatódnia kellett. Felhívták továbbá a figyelmét, Vlagyivosztokban mindenből hiány van, a hadifontosságú szállításokkal terhelt transzszibériai vasúton csak csekély utánpótlás küldhető. A hajóhad támaszkodjon saját készleteire, értsd: a szállítóit magával kell vinnie - a csatába is.

A francia szövetséges eredetileg hajlandó volt tűrni ott-tartózkodásukat azzal, hogy harci tevékenységet, pl. cirkálóháborút nem folytatnak - az orosz diplomácia ezt a kötelezettséget már a párizsi döntőbíráskodásnál felvállalta. Persze más dolog az elvi kötelezettségvállalás, meg az, amikor egy nagy japán rizsszállítmány elúszik az orruk előtt, és nem nyúlhatnak hozzá. A rendre vigyázandó megjelent a színen Jonquiéres ellentengernagy, a dél-kínai vizeken állomásozó francia erők másodparancsnoka a DESCARTES cirkálóval. Ő ráérzett arra, hogy voltaképpen Japán és Európa küzdelme indult el a távol-keleti hegemóniáért, melyben pedig az oroszok a természetes szövetségesek. Hamarosan azonban, felsőbb utasításra, kérnie kellett, hogy 24 órán belül távozzanak. Az oroszok alapos szenelés után távoztak ugyan, de 26-án a 40 mérföldre északra fekvő Van Fong öbölnél újra horgonyt vetettek. Természetesen a japán figyelők ezt azonnal jelentették a megfelelő helyen, és jött a tiltakozás a postásként restelkedő, így különösen tapintatos és udvarias Jonquiéres útján, ezúttal a GUICHEN cirkálóval. A folyamat hamarosan menetrendszerűvé vált vált: Jonquiéres jelentette, hogy az oroszok ismeretlen úticéllal teljes létszámban távoztak, majd később visszajöttek, stb. A klíma és a körülmények mindinkább Madagaszkárra emlékeztettek, csak a hellville-i szórakoztató műintézetek hiányoztak. Az ORJOL-on zendülés tört ki. Egy lábatört marhát kényszervágtak, a matrózok közt villámgyorsan elterjedt, hogy húsvét szent ünnepében döghússal akarják etetni őket. Radikális kollégái Novikov-Pribojt kérdezték, bevágják-e éppen kéznél levő félpudos bombájukat a tiszti étkezőbe. Novikovban maradt annyi józan ész, hogy lebeszélte őket. A szó szerint robbanással fenyegető helyzetet kisebb engedmények meg a tengernagy személyes beavatkozása vér nélkül leszerelte, amennyiben a felsorakoztatott állományt kapitánytól hajósinasig kegyetlenül legorombította.[102] Az emberek, miért, miért nem, értettek a szóból. A flotta pedig mindezenközben elfüstölt 30 ezer tonna szenet, amit a trópusi klímában iszonyú munkával kellett pótolni. Nyebogatov nem körülményeskedett sok biztonsági intézkedéssel, a Földközi-tengeren, a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren ment, ahogy csak tudott. Dzsibuti és Aden közt manővergyakorlatokat tartott és ellőtte a harci javadalmazás feletti lőszert. Rozsjesztvenszkij hollétéről a felső vezetés már mit sem tudott, így neki se adhatott felvilágosítást. A továbbiak szinte vígjátékba illenek (ókori görög szerző annak idején meg is írta): Dzsibutiból kódolt üzenetben közölte az Admiralitással, hogy a Malakka-szoros felé indul. A hír természetesen kiszivárgott és a sajtó késedelem nélkül nagydobra verte. Ez csak buta, elterelő manőver lehet - vélte mindenki. Nyebogatov ezek után természetesen tényleg a Malakka-szoroson ment át és május elsején hadrendben elvonult Szingapur előtt. A fél világ megint az oroszokról beszélt. Május 10-én délután 2 órakor Van Fongnál találkoztak. A sorok rendezése, javítás, szenelés után az egyesült hajóraj május 14-ikén indult tovább. Nyebogatov hajói a későbbiek során sem bizonyultak rosszabbnak a többinél, ami, tekintve hogy a hajók mellett a legénység és a tisztek is olyanokból rekrutálódtak, akiket a 2. hajórajból már a válogatáskor kiszuperáltak, vezetőjük parancsnoki képességeit mutatja - bármi is történt később, ennyi kijár neki. Május 25-én agyvérzésben meghalt von Fölkersam ellentengernagy. Az OSZLJABJA és a vezérhajó kódolt üzenetet váltott: "A páncéloson eltörött a csónakdaru" - "Úgy hagyni Vlagyivosztokig." Lobogóját nem vonták be, Nyebogatov nem tudta, hogy immár ő a másodparancsnok.

A Japán-tengerbe vezető átjárók közül Rozsjesztvenszkij a Koreai-szoros keleti oldalát választotta. Ezt Korea felé a Cu sziget határolja (Cu-sima, ebből lett német közvetítéssel a magyar Csuzima), a bejáratnál balra a Quelpart (ma Csedzsu) sziget, jobb felé a Goto szigetcsoport fekszik, mögötte a szaszebói támaszpont. A környéken a köd igen gyakori, de a szorosban, a kis Iki és a már szélesedő részen fekvő és még kisebb Oki (más néven Okino) szigettől eltekintve manőverezési akadály nincs. A csata végül az utóbbi közelében, attól északnyugatra ment végre, ezért akár okinosimai csatának is nevezhetnék. Togo maga is arra a következtetésre juthatott, hogy Rozsjesztvenszkij az egyenes utat választja. A flotta zömét ezért Korea déli végén, Mazanpóban vonta össze és rendszeres tengeri keresőszolgálatot szervezett: a négyzetekre felosztott övezet egyes tartományaiban egymással rádiókapcsolatot tartó megfigyelő hajók járőröztek. A sakktábla olyan méretű volt, hogy az orosz kötelék, kiterjedése miatt, valahol megakadjon benne. Hírei alapján arra számított, hogy az ellenség 27-én hajnalban Cusima és Ikisima közt lesz, ott rájuk ereszti a torpedónaszádjait, a maradékot pedig a rákövetkező napon nehéz egységeivel likvidálja. Rozsjesztvenszkij kis híján kicselezte. Május 26-át időhúzó alakzatváltási gyakorlatokkal töltötte - a közvélekedés szerint az ó-naptár szerinti 13-án nem akart harcba menni, a következő nap viszont a cári pár koronázási évfordulója volt. Valójában legalább a szoros elején akart éjjel és ködben átjutni, hogy elkerülje a torpedótámadást, amire számított, és ami nyílt tengerrészen a víz mozgása miatt már kevésbé lehetett hatékony. A leszálló köddel együtt tényleg olyan hullámjárás kezdődött, hogy Togo a torpedónaszádokból álló "fogadóbizottságot" hiábavaló várakozás után Cusimához, a Miura-öbölbe rendelte vissza.[103] Nem lehetetlen, hogy az oroszok sikerrel jártak volna, ha tudnak és mernek teljesen elsötétítve hajózni - az azonban az egyesült flotta méreteit tekintve még gyakorlott legénységgel is veszélyes lett volna. A SHINANO MARU segédcirkáló Narigava kapitány parancsnoksága alatt 2.45-kor észlelte az egyik karácsonyfaként kivilágított kórházhajót, majd annak környékén vizsgálódva 4.45-kor magát a hajóhadat - mindezt a járőrtérkép 203-as négyzetében, ami ómennek se rossz. Helyzetjelentésére Togo riadóztatta Kamimura 2. Harccsoportját, maga pedig az 1. Harccsoporttal 6.00-kor kifutott a feltételezett találkozási pont, Okinosima É felé. Egyben jelentette a főparancsnokságnak: elindult az ellenség megtámadására és megsemmisítésére. A hagyomány szerint hadműveleti főnöke, Akijama Szanejuki, aki a távirat szövegét megfogalmazta, az önbizalom mellett a feladat nagyságát kívánta költőien jelezni a befejező mondattal: "az idő szép és tiszta, de a hullámok magasra csapnak."[104] A figyelési érintkezés átmenetileg megszakadt, 6.30 körül az IZUMI könnyűcirkáló fedezte fel újra az oroszokat.

Rozsjesztvenszkij nem végeztetett különösebb felderítést, maga rádiócsendben haladt és az ellenséges forgalmazásból nagyjából megállapíthatta a japán záróvonalak helyzetét. Sem a forgalmazást, sem a figyelőket nem zavartatta, ezért Togo igen pontos értesüléseket kapott az orosz menetalakzatról (melynek sebességét kissé túlbecsülte, ezért majd vissza kellett fordulnia). Az orosz jobb oszlopban haladt az 1. páncélos osztag (a BOROGYINO-osztály) és a 2. páncélos osztag (az OSZLJABJA és a régi páncélosok), baloldalt a 3. (Nyebogatov) páncélos osztag, mögötte a cirkálók. 10.20-kor a tengernagy parancsot adott a harcrendbe fejlődéshez: az 1.-2.-3. páncélos osztag egysoros oszlopba, a szállítóhajók - cirkáló- és rombolófedezettel - jobbra. A ködös távolban meg-megjelenő japán cirkálók rövid lövöldözés után eltűntek. 12.00-kor az oroszok zárták a nyomdokvonalat, a legénység váltásonként megebédelt, a tisztek poharat ürítettek a koronázás évfordulójára, a hajópópák imát mondtak, a hajókon általános riadót vertek. Balról megint megjelentek Deva cirkálói, rombolókkal. Esetleges szóróakna-támadásukat elhárítandó a tengernagy az 1. osztaggal arcvonalban akart rájuk menni, ezért előbb jobbra 8 vonásos (90°) egymás utáni, majd 8 vonásos egyidejű fordulót vezényelt, legalábbis utólag ezt a magyarázatot adta. A második jelzését félreértették, hogy melyik egység és hogyan, azt máig vitatják[105] - végül az osztag az eredetivel párhuzamos vonalba került, kb. 2 km-el balra előre lépcsőzve. Ekkor tűntek fel szemben a ködös láthatáron a japán fő erők: Togo 1. Harccsoportja, a MIKASA vezetésével a SHIKISHIMA, a FUJI, az ASAHI sorhajó, a KASUGA és a NISSHIN páncélos cirkáló, utána a 2. Harccsoport, Kamimura páncélos cirkálói, az IZUMO, a YAKUMO, az ASAMA, az AZUMA, a TOKIWA és az IWATE. Az orosz harcrend szemből két oszlopot mutatott, mint a korábbi menetalakzat, bal felől azonban tűzerő szempontjából csekély átfedéssel egysoros volt (a korszerűbb egységek voltak távolabb). Togo jobbról közeledve először úgy érzékelte, hogy az oroszok még menetalakzatban hajóznak, ahogyan az IZUMI jelentette. Megvolt a két oszlop, amelyet balról akart megtámadni: így hátba kapja a szelet (ez volt a legfontosabb), elzárja az oroszokat a kontinenstől és Vlagyivosztoktól, a bevezető műveletezés során pedig gyengébb egységeikkel kerül szembe.[106] Cirkálóit az orosz szállítóhajók és a fedező osztag ellen küldte, maga pedig szembefordult az ellenféllel. Hamarosan felismerte, hogy a helyzet közben alaposan megváltozott, a bal oszlop élhajója nem az éltes IMPERATOR NYIKOLAJ I, hanem az OSZLJABJA és a jobb oszlopban szinte akadálytalan kilövéshez jutnak a legkorszerűbb orosz sorhajók. Élesen északnyugatnak fordulva eltávolodott hát, hogy teret és megfelelő időzítést biztosítson a műveletezéshez, majd 13.55-kor megkezdte az ellenirányba fordulást és zászlójellel leadta a "Z" kódot: "A birodalom sorsa ettől a csatától függ. Mindenki tegye meg a legvégsőt, amire csak képes." 14.02-kor "találkozó" irányba fordult, de (a santungi csata tanulságaként) nem gyors csapást, sok manővert és hosszú üldözést, hanem bár kockázatos, de a felmorzsolásig folyamatosan tartható harcászati megoldást választott. Az ellenségtől mintegy 8 km-re 14.05-kor váratlanul nagy, szinte 180°-os egymás utáni bal fordulót vezényelt- a "Togo-fordulót." Ezután párhuzamos mozgással, sebességi fölénnyel, fegyelmezett tűzösszpontosítással célszerűen helyezkedve, szinte T-helyzetet vívhatott ki, T nélkül. A kockázat abban rejlett, hogy a japán hajók ily módon egy időre szinte egy csomóba futottak az oroszok fő erői előtt, és amíg újra ki nem bontakoztak nyomdokvonalba, tüzérségüket - legalábbis hatékonyan - nem használhatták. A pontosan megtervezett művelet végén azonban az Egyesített Flotta fő csapásmérő ereje a legkedvezőbb tűzmegnyitási helyzetbe került. Mint utóbb kiderült, az Alfa-hurok 15 perces műveletének elindításával mindössze 2 percet tévedett, s ezt, kiszámított kockázatként, vállalhatta.

Rozsjesztvenszkijt máig szemrehányásokkal illetik a csata időzítése, a "primitív" harcrend, a szűkszavú "É 23° K, kövesd a vezetőt" menetparancs miatt és főként hogy nem "rohanta le" a fordulóban hajózó ellenséget. Ő is levonta azonban a santungi tanulságokat és tisztában volt hajói műveletező képességével: ha nem a torpedóharc kikerülését választja, szétszóródott hajóit aligha gyűjtheti újra oly rendbe, amely képes szembeszállni Togo páncélosaival. A merev, de egyszerű, világos és számon kérhető parancs mindenképpen a "kisebb rossz" volt a fejetlenséghez képest. A "lerohanáshoz" alaposan növelnie kellett volna a sebességet, amire a kötelék egésze nem volt képes és semmiképpen sem a japán művelet befejezése előtt. A tengernagy azt tette, amit lehetett. A véletlen adta, vagy ügyes taktikával kialakított előnyt megragadva 14.08-kor 6 700 méterről a bal 152 mm-es lövegből megkezdte a belövést: "tűz az ellenséges élhajóra."[107] Az 1. páncélos osztag végén az ORJOL még az OSZLJABJA takarásában volt és az oroszok a madagaszkári malőr óta nem mertek saját hajók térközein átlőni. Az 1. Harccsoport két percig futott válasz nélkül az oroszok tüzében, majd befejezte a fordulót és 14.10-kor, immár 6 400 méterről, Togo is tűzparancsot adott. Rozsjesztvenszkij a lőirány-átfedés megszüntetésére, ami a japán találati esélyeket javította, a bal oszlopot kissé keletnek fordította, így 14.12-kor az Orjol is kilövéshez jutott. Ezután helyreállította a csatasort és nem futott tovább bele a japánok tüzébe, hanem a Vlagyivosztokba vezető É 23° K irányról, az ellenség nyomdokvonalával párhuzamosan, kb. ÉK-K irányba fordult.[108] A tenger erősen hullámzott, ami a torpedónaszádok, illetve rombolók műveleteit alaposan megnehezítette, 5-ös - 7-es erősségű Ny-DNy irányú szél fújt, ami magával ragadta a tajtékot, a látótávolság 9-11 km-re korlátozódott. Az oroszok arcba kapták a vízpermetet és a saját ágyúk füstjét, ami a fordulókkal együtt bizonytalanná tette a tűzvezetést. A japánok mintegy 50%-kal nagyobb sebességet tudtak tartani, mint az orosz kötelék, tehát balról fokozatosan előztek és lassan közeledve délnek szorították az ellenséget. A zárkózás a közepes tüzérség érvényesítését szolgálta: a 25,4 cm-es és nagyobb lövegeknél a csőszám 24:33 volt az oroszok javára, 19,6 cm-től 58:58, a 15,2 cm-es közepes tüzérséggel együtt 260:218 volt az arány. A japánok kemény gyakorlatozással a lőszabatosságot a santungi eredmény háromszorosára (6%) növelték.[109] Hajóik az ellenséges tüzet végzetes sérülés nélkül állták, bár többször kaptak érzékeny találatokat. A 12 japán páncélos a csata során összesen130 belövést kapott 25,4 cm-es vagy nagyobb nehéz gránáttól, ebből a Mikasa egymaga harminckettőt. Az orosz tűz főként a japán zászlóshajóra összpontosult és kezdeti előnyüket mutatja, hogy 25 találat az első fél órában esett.[110]

A japánok a tüzet a két osztagvezetőre, a Szuvorov-ra és az Oszljabjá-ra összpontosították, nem tudhatták, hogy az utóbbin Fölkersamnak már csak a zászlaja leng. Az előzés a koncentrációt egyre hatásosabbá tette, főleg az Oszljabja kapott súlyos találatokat, de az oroszok is keményen visszavágtak. Az első hajó, amelyik (szétlőtt kormányberendezéssel) 14.27-kor kivált a csatasorból, az Asama volt, Kamimura sorban utolsó páncélos cirkálója,.[111] A Mikasa addig 10 30,5 cm-es találatot kapott, 14.30-kor a parancsnoki híd mögötti részbe csapott egy gránát, a légnyomás leterítette az ott állók jó részét, repeszek szétverték Togo mellett a tájolót. A feltápászkodó stáb aggódva kereste a tengernagyot, aki állva maradt, talán mert még Japánban is apró termetűnek számított, és futó mosollyal nyugtázta szerencséjüket. Gyakorló eredményeikhez képest az oroszok meglepően jól lőttek, a baj ott volt, hogy nem érzékelték a saját tüzük hatását, míg az ő hajóik hamarosan úszó máglyaként folytatták útjukat és amint lassan szélirányba fordultak, füstbe burkolták az egész csatasort, ami egyre inkább demoralizálta a tüzéreket. A csata dél felé húzódott, az oroszok a kisebb, belső körön futva tartották a sebességet, hogy megelőzzék az ellenség T-be fordulását. Az adott távolságon azonban a japánok következetes tűzvezetéssel szinte ugyanazt érték el, élhajóik már elérhetetlenek voltaka hátrább küzdő orosz egységek számára. Lassan újra felzárkózott az Asama, amelynek kormányát saját eszközökkel megjavították, visszatérése viszont valóságos vesszőfutás volt az orosz csatasor mentén. 15 óra táján a FUJI hátsó tornyán egy 30,5 cm-es gránát átütötte a 152 mm-es páncélt, a robbanás ledobta a fedelet, lekaszálta a kiszolgálókat és begyújtotta a készenléti korditot - de a repeszek átszakítottak egy nagynyomású vízvezetéket is, ami elfojtotta a tüzet. A SHIKISHIMÁ-t ugyanilyen találat érte a kazamata alján, tönkretette a lőszerfelvonót, de beljebb robbant. 14.50-kor az Oszljabja képtelenné vált a harc folytatására, rommá lőve és égve jobbra kivált a csatasorból. Baer kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására, az utolsó pillanatig, irányította a mentést, majd a felboruló hajóval együtt 15.10-kor elsüllyedt. A Bujnij, a Bravij és a Bisztrij rombolók a folytatódó tűzharc ellenére cirkálva a helyszínen maradtak és felszedték a túlélőket. Nagyjából ugyanekkor a Szuvorov, amely már alaposan megszenvedte Togo időközben 3 600-4 000 méterre felzárkózott sorhajóinak tüzét, a víz alatti torpedóhelységbe kapott találatot, ami tönkretette a kormányt. A hajó körbe futott, mint a Cezarevics Santungnál, majd a gépekkel sikerül irányítás alá vonni. Nem sokkal ezután a parancsnoki harcálláspont kapott telitalálatot. A súlyosan megsebesült Rozsjesztvenszkij még kiment a fedélzetre, ám felrepedt koponyával, megszámlálhatatlan repeszsebbel, váll-, combcsont- és térdkalács-töréssel már csak időnként volt képes befolyásolni az eseményeket. A hajó tüzérsége nagyrészt megsemmisült, ami még jól is jött, mert a kezelőlegénység olthatta a mindenfelé dühöngő tüzeket. A csatasor élén immár az IMPERATOR ALEKSZANDR III haladt, a Szuvorov bár ronccsá lőve, megpróbált még egyszer besorolni.

A hajórajt voltaképp senki sem vezette. Rozsjesztvenszkij a tönkrelőtt Szuvorov-on már bizonyosan nem, Fölkersamnak a koporsója is elsüllyedt az Oszljabjá-val, Nyebogátov pedig még nem, mert nem kapott parancsot a vezetés átvételére. Az orosz flotta első és utolsó kísérlete a kezdeményezés megragadására minden valószínűség szerint Buhvosztov sorhajókapitánynak, az IMPERATOR ALEKSZANDR III parancsnokának elhatározása volt -részleteit azonban sosem tudjuk meg, mert onnan túlélő nem maradt. Buhvosztov egy darabig tartotta a K-DK-i irányt, majd 14.58-kor éles fordulatot tett Észak felé. Ezzel egyrészt megközelítette a Vlagyivosztokba vezető É 23° K irányt, másrészt a japán csatasort (ami baloldalt már előre húzott) hátul keresztezte és a klasszikus "stern raking" módján összpontosíthatta tüzét az utolsó ellenséges hajóra. Togo azonnal reagált, balra 8 vonásos egyidejű fordulatot vezényelt és párhuzamos menetben eltávolodott az oroszoktól, majd újabb egyidejű fordulattal helyreállította a nyomdokvonalat, most már kb. északnyugati irányban, keresztezve a várható orosz előretörést. A műveletet háromnegyed óra múlva megismételte és újra keletnek fordult. A csatateret már sűrűn ellepő füstben Kamimura későn észlelhette a fordulási parancsot, vagy fedezni akarta a műveletező harccsoportot és csak 15.08-kor fordult nyomdokvonalban bal felé. Ezzel ugyan leszakadt Togótól, de a legjobbkor érkezett, hogy visszaverje az orosz áttörési kísérletet. Keletről támadott, fölényes sebességgel előzve meg az oroszokat, közben északon megjelentek Togo páncélosai is. 15.47-kor a két japán harccsoport felvette az érintkezést, az oroszok 16.10-kor a T-alakzat tűzzápora elől keletre tértek ki, majd rövid tűzpárbaj után 16.23-kor dél felé kényszerültek. A Szuvorov már nem tudta követni a köteléket, lángoló roncsként a két csatasor közt haladt és tüzelt azzal, amije még volt. Egy ideig a Nyebogatov-kötelék próbálta védelmezni (erre a tengernagy a hadbírósági eljárásban is hivatkozott), balszerencséjére azonban, szétlőtt felépítményeivel, messziről egy MaTSusHima-osztályú japán cirkáló körvonalaira emlékeztetett, ezért a sor végi orosz hajók, amelyek a füstben korábban nem követhették, hogyan került oda, még tüzeltek is rá.[112] Ekkorra a köd és a csata füstje annyira lerontotta a látási viszonyokat, hogy a fő erők egyelőre beszüntették a tüzet.

A következő másfél órában áttekinthetetlen akciók folytak. A japánok Okinosimától északnyugatra keresgélték az orosz fő erőket és rombolóik sikertelenül próbáltak végezni a Szuvorov-val. A bújócskázásban némi szerencsével az oroszok még el is mehettek volna a japánok mellett, de merő véletlenségből délkeletnek a cirkálócsata közepébe futottak. Itt Kataoka és Deva tengernagyok 3. és 4. Hajóhada összesen 17 hajóval támadta az orosz cirkálókat és a kísérőhajókat. Enquist kilenc harci egysége (köztük az ALMAZ és az URAL segédcirkáló) jól tartotta magát, ráadásul megjelent Nyebogatov is. Több mással együtt hamarosan harcképtelenné lőtték Deva zászlóshajóját. Szerencséjükre, Kamimura távolról kihallotta a harci zajból a nehéz tüzérséget, vagyis hogy az orosz főerőt arrafelé kell keresni. Teljes gőzzel délnek indult, Togo utána. Az oroszok észak felé fordultak, és amennyire lehetett, rendeződtek. A cirkálók a páncélosok védett oldalára sorakoztak, menetüket a két öreg páncélos cirkáló, a DONSZKOJ meg a MONOMAH fedezte. 17.30 után újra a fő erőké volt a szó. Az orosz csatasort a BorogyinO vezette, mögötte erősen megdőlve az IMPERATOR ALEKSZANDR III következett. Elhaladtak a lángokban álló Szuvorov mellett, amelyet japán rombolók támadnak -már nem tudtak rajta segíteni, jobbról rázárkóztak a japán páncélosok. Nyikolaj Kolomejcev korvettkapitány a Bujnij rombolóval - melyre már 270 embert fogott ki az OSZLJABJÁ-ról - a zászlóshajó mellé állt. Rozsjesztvenszkij parancsára összegyűjtötték a törzset. Csónak híján a négyszer sebesült tengernagyot zsákként dobták át egy lőrésből. Kolomejcev a hajó elhagyását és elsüllyesztését javasolta, ám Nyikolaj Bogdanov és Pjotr Virjubov hadnagy, illetve Werner von Kurssel zászlós szerint a szervezett kiürítésre nem volt mód. Maradtak tehát, és velük maradt élve vagy már holtan szinte a teljes személyzet, a törzs nagyobb része és, jó pásztorhoz méltóan, Nazarij atya, hajópópa is. Megmenekült 7 tiszt és 16 fő legénység.[113] Pjotr Kugyinov szanitéc-altiszt megvizsgálta a sebesült tengernagyot és nemet intett a vezérkari főnöknek. A Bezuprecsnyij romboló az IMPERATOR NYIKOLAJ I mellé futott és zászlójellel közölte Nyebogatovval a parancsot a kötelékvezetés átvételére.

A harc párhuzamos menetben kb. 4-7 000 méter távolságról, kisebb módosításokkal észak-északnyugati irányban folytatódott, az orosz hadiegységek sziluettje szépen kirajzolódott a lenyugvó nap fényében. 19.02-kor a NISSHIN első tornyában a még működő 20,3 cm-es löveget találat érte - vagy felrobbant. Takano zászlóst légnyomás és repeszek érték, bal kezén a mutató- és középső ujjat csak bőrcafat tartotta.[114] A japánok lassú, pontos tűzzel verették az oroszok még úszó fő erőit. 19.03-kor az IMPERATOR ALEKSZANDR III felborult és elsüllyedt, túlélő nem maradt. 19.20-kor a FUJI bal hátsó lövegének (40 perccel a tornyot ért telitalálat után használhatóvá tették!) utolsó gránátja a BorogyinO lőszerraktárába vágott. Egyetlen matróz menekült meg a süllyedő roncsból, három órás hányódás után egy japán torpedónaszád halászta ki. Közben a SZUVOROV sorsa is beteljesedett. Fudzsimoto korvettkapitány a 11. rombolóosztag négy hajójával támadta. Jelentésében megírta, hogy a lángoló roncs utolsó ágyújával az utolsó pillanatig védekezett. 300 méterről két össztüzet adnak le rá, ebből 3 torpedó talált, 19.20-kor az orosz zászlóshajó elsüllyedt, túlélő nem volt. Beállt a sötétség, Togo tüzet szüntetve és északnak fordult és távozott, az oroszok előbb nyugatnak tértek, majd Rozsjesztvenszkij utolsó parancsa szerint: irány É 23° K, Vlagyivosztok.

VII. Sz mírem i sz pazórom - Békével és gyalázattal

A harmadik szakasz, a tüzérségi összecsapás döntötte el, ki kit győz le, már csak az volt a kérdés, mennyire: Togo célja nem a csatanyerés volt, hanem az ellenfél teljes megsemmisítése. A tűzharc első felében nagy mértékben csökkentette az ellenfél erejét: egy osztagvezető páncélos elsüllyedt, a másik, a zászlóshajó, gyakorlatilag harcképtelenné vált, a flottavezetés kiesett. Közben saját hajóit is érték veszélyes belövések és kevés híja volt, hogy Szentpéterváron "nem állítottak Zinovij-oszlopot a Cusima-téren".[115] Ezek azonban epizódok maradtak ahhoz a folyamatosan növekvő kárhoz képest, amelyet - másfélszeres sebességfölényével mindig a legkedvezőbben helyezkedve - közepes tüzérségének összpontosított lövedékzáporával tett az oroszokban. A gyújtó és mérgező gázok akadályozták a kárelhárítást, a detonációk felemésztették a hajótestek integritását. Igazán súlyos sérüléseket mindkét oldalon a nehéz gránátok okoztak, az oroszoknál különösképpen. A szénteher miatt övpáncéljuk mélyebbre került, ami veszélyessé tette a vízvonali találatokat. Ezért végül lényegében arra törekedtek, hogy a ködbe-füstbe rejtőzve leváljanak az ellenfélről és Vlagyivosztok irányába távozzanak. A csata a késő délutáni szakaszban közelített a fordulóponthoz - az oroszok nem tudták kivonni magukat a csapások alól és egyre kevésbé tudtak ártani ellenfelüknek. A nappali világosság utolsó fél órájában három páncélosuk süllyedt el a legjobbakból és ha még marad idő, ment volna a negyedik, az ORJOL is.[116]

A harci zaj elültével az utóbbi órák emberfeletti erőfeszítései után az orosz tengerészek ronccsá lőtt harci állásokban, ronggyá lett öltözetben éhesen dideregnek a leszálló estében. Nyebogatov az alkonyi rövid szünetben meleg ruhát adatott a legénységnek és - készültség mellett - parancsot adott az étkeztetésre. Persze csak ahogy lehetett: az emberek az ágyúk mellett gránátrepeszekkel feszegették fel a konzerveket. Nyebogatov az IMPERATOR NYIKOLAJ I-gyel a sor élére állt, mellette maradt az Izumrud, követte az ORJOL, a csaknem sértetlen Szenyjavin és Aprakszin (a japánok nem pazarolták rájuk a lőszert), majd a többé-kevésbé megviselt Sziszoj Velikij, az Usakov, a Navarin és a Nahimov következett. A tengernagy úgy döntött, hogy a még menetképes hajókkal, tekintet nélkül a lemaradókra is, Vlagyivosztokba megy, egyben parancsot adott a minél teljesebb elsötétítésre; aki nem tud lépést tartani, járjon el legjobb belátása szerint. A 3. Hajóraj az úton valamelyest gyakorolta az elsötétítve hajózást, ennek most jó hasznát vették.

Az Akijama-program 4. részeként 20.00 után harminc-negyven japán romboló és naszád indult torpedótámadásra (vetés, parancs szerint, legfeljebb 500 méterről).[117] A leszálló sötétségben azonban a japánok egyre kevésbé tudták azonosítani a célokat, noha a mindinkább szétszóródó orosz egységek fényszóróval próbáltak tájékozódni. A rohamok folytatódtak, az éjszaka folyamán mintegy 54 torpedót lőttek ki az oroszokra, akik eredményesen védekeztek, Nyebogatov maga vezényelte a felső hídról egy veszélyesen közeledő torpedó kikerülését.[118] Három japán rombolót kilőttek. A "sok lúd" azért csak elvégezte a feladatát: több ellenfelet legyőzött, másokat alaposan "megcsipkedett" és szétugrasztotta, amit lehetett. A Sziszoj Velikij találatot kapott, másnap elsüllyedt, a Navarin sodoraknára futott. Vietinghoff kapitány parancsot adott a hajó elhagyására, őt magát súlyos sebesülten kérésére a térképszobába vitték. A hajó felborult, maga alá temette a mentőcsónakokat. Japánok órák múlva egy, másnap egy angol gőzös még három matrózt halászott ki. A NAHIMOV-ot torpedó érte, hajnali 5.00 körül elsüllyedt. Az Usakov leszakadt. Az Equist-osztagtól leszakadó MONOMAH-ot is eltalálták, reggelig bírta.

Tiszti gyűlésen mérték fel az együtt maradt öt hajó lehetőségeit, mármint ha japánokkal találkoznak, mert a szén elégnek tűnt Vlagyivosztokig. A harci képességek csupán jelképesek voltak. 6.25-kor feltűnt Kataoka cirkálóosztaga. Nyebogatov szembefordult vele, a japánok visszavonultak. Az IZUMRUD előre ment, hogy felderítse a helyzetet. Amikor észlelte az AsamÁ-val kiegészített Togo-köteléket, engedélyt kért, hogy fölényes sebességével egyedül törhessen ki Vlagyivosztokba ám Nyebogatov visszarendelte. Egy óra múlva balról feltűnt Kamimura öt páncélos cirkálója. Az Ullondo Ucurjoto szigettől (régebbi térképeken Macusima, oroszoknál Dazselet) kb. 160 km-re délre 8 000 m-re felzárkózott japán egységekhez további kötelékek csatlakoztak, majd Togo 10.34-kor tüzet vezényelt. Az oroszok, a becsapódásokról tudomást sem véve, lövés nélkül, nyugodtan vonultak É 23° K, Vlagyivosztok irányába. Aztán megjelent rajtuk a nemzetközi kapitulációs jelzés, s amikor a japánok tovább lőttek, a Felkelő Nap lobogója. Az Izumrud-on Vaszilij Fersén báró, fregattkapitány hirtelen mind a kettőt levonatta, élesen keletnek fordult és tajtékzó orrhullámot vágva, négy üldöző japánnal a nyomában, lefutott a térképről. A japánok már tíz perce lőtték az oroszokat, amikor Akijama meg merte kérdezni, nem kötelez-e a busido arra, hogy tüzet szüntessenek. Togo szárazon csak annyit felelt: majd ha meg is állnak. Végül Akijama kis naszádon elindult Nyebogatovért, a formaságok intézésére. Közölte, hogy a tisztességes megadás feltételeként Togo rendelkezésére a tisztek megtarthatják kardjukat. Nyebogatov türelmet kért, legnehezebb útjára felöltötte díszegyenruháját, majd összehívatta a tiszteket és a legénységet, akik dühös tanácstalansággal, vagy éppen gyűlölettel, vagy titkolt megkönnyebbüléssel bámultak fel rá. Rövid beszédben magára vállalta a teljes felelősséget a kapitulációért, annak minden következményével: elég öreg már, hogy meghaljon, ha hadbíróság elé állítják és agyonlövik; a túlélő legénység ezrei, akikre másként a biztos megsemmisülés várna, helyreállíthatják az orosz tengerészet becsületét. Feszesen tisztelgett, majd lelépett és vezérkarával együtt Togóhoz ment. Hűvösen udvarias fogadtatásban volt része, tárgyalni alig volt miről. Az okmányokat a Mikasa főparancsnoki szalonjában írták alá. Az egyetlen, amit ki tudott alkudni, hogy a tisztek becsületszóra hazatérhetnek - ezt meg az otthoniak vetették el. A négy páncélos kapitulációja a cárt rendkívül felháborította. A tiszteket még fogságból hazatértük előtt további eljárás nélkül megfosztotta rangjuktól. Ez volt az egyetlen határozott intézkedés az egész háborúban (a beosztottak később visszakapták rangjukat).[119]

Togo még mindig valami cseltől tartott, ahogy maga mondta, egészen addig, amíg az orosz delegáció elfogadta a harc befejezésének örömére felszolgált pezsgőt: ennél azért dacosabb magatartásra számított.[120] Mindenesetre tüzérei készültségben maradtak, míg csak a zsákmány-osztagok meg nem szállták az összes orosz hajót. A foglyok élelmezésében groteszk problémát okozott, hogy a japánok nem készültek étkészletből és a rizs mellé csak evőpálcát tudtak adni. Nagyobb esemény is akadt: az Orjol-on, útban Maizuru felé néhány tiszt megkísérelte a megmaradt lőszer felrobbantását. A japánok a hadijog szerint a fedélzeten sorakoztatott legénység előtt főbe lőtték őket. Novikov, akit a foglyok egy részével áthajóztak az ASAHI-ra, erről nem tud, ellenben arról tudósít, hogy egy drainage-mester a fenékszelepek egyoldali megnyitásával próbálta elsüllyeszteni a hajót, de még időben felfedezték.[121] Lehet, hogy az oroszok tényleg javítani akartak kitartásból, lehet, hogy a Lehel kürtje újkori kiadásával van dolgunk. Az viszont tény, hogy ugyanaznap meghalt a súlyosan sebesült Jung kapitány, akit 30-án reggel teljes katonai tiszteletadással, Szent András lobogójába burkolva temettek el a tengeren. Ezzel a "jogfolytonos" flotta története véget ért. Lássuk, mi történt a többi hajóval.

Enquist letompított fényekkel vezette cirkálóit az éjszakában, eltekintve az Avrorá-tól, amelynek antennarúdja eltört, lezuhant, beleállt az egyik kémény repesz vágta sérülésébe és kigyulladt. A szikrázva égő rudat a tűzoltó eszközökkel nem tudták elérni. Ez a "fáklyavivés" a japánoknak nagyon kapóra jött és összesen 17 torpedóval veszélyeztették a cirkáló eljövendő világtörténelmi szerepét. Éjjel 1.00-kor a tűz kialudt, a támadásokat visszaverték, többször irányt változtattak és teljesen megfeledkeztek róla, hogy fő feladatuk a páncélosok torpedótámadás elleni védelme volna. Vlagyivosztok felé vették az irányt, de az éjszaka folyamán többször is japán cirkálók fényeit vélték felismerni (a fények egy része valószínűleg saját hajó, vagy érzékcsalódás volt), azután délnek fordultak. A Szvetlána és az Almaz leváltak. A Szvetlána belefutott azokba a japán cirkálókba, amelyek az éjszakai fényekből valóságosnak bizonyultak. Megpróbáltak eljutni a koreai partokig, másfél órás harcban ellőtték az összes lőszerüket, a végén még a vaktöltényeket is, ami a japánokat természetesen csak ideig-óráig tévesztette meg. Schein kapitány a parancsnoki hídon esett el, első tisztje addig bírta, míg gondoskodott a hajó kiürítéséről, majd felnyitották a fenékszelepeket. A japánok a hajó eltűnéséig mindenre lőttek, aztán, másutt lévén dolguk, elmentek, de odaküldték az AMERIKA MARU segédcirkálót amely néhány óra múlva felszedte a túlélőket. Enquist végül Manilában kötött ki. Ez annyiban logikus döntés volt, hogy kínai kikötőben az angolok 24 óra multán biztosan lefegyverezték volna, az amerikaiaknál azonban remélhette, hogy elhúzhatja az időt addig, míg sérüléseit valamennyire kijavítja. A cári parancs azonban úgy döntött, hogy a további hadakozásnak nincs értelme, leszerelhet.

A Vlagyimir Monomah nem tudott lépést tartani Enquist egységeivel és a Gromkij rombolóval leválva kísérlte meg az áttörést. Torpedótalálatot kapott, a léket tömítették ugyan, de az újabb rombolótámadások miatti gyorsított menetben a tömés felszakadt. Vlagyimir Popov kapitány, a Gromkij-t elküldve, meg kísérelte maga a cusimai part elérését. A japán rombolókat visszaverte. Hajnalban feltűnt a Sziszoj Velikij, a jelzésre a válasza: "Mi is süllyedünk". Aztán megjelent a Sado Maru segédcirkáló, és tüzet nyitott. A kapitány lebocsáttatta a megmaradt csónakokat, parancsot adott a hajó elhagyására és felnyittatta a fenékszelepeket. A Monomah Szent András tépett lobogója alatt elsüllyedt, a SADO MARU legénysége kórusban a "Karddal a kézben"-t énekelte (olyasmi ez, mint az "Ich hatte einen Kameraden"); Kamaja parancsnok utasítására a kürtös a temetési tiszteletadás jelét fújta. Ilyen is volt. Novikov tudósítói csak a fedélzeten tengerbe vesző kakasok kukorékolását említették, ha hallották is a japánokat, nyilván nem értették.[122] Az öreg Usakov Vlagyimir Nyikolajevics Mikluho-Maklaj kapitány (a neves utazó testvére) vezetésével derekasan kivette a részét a csatából, sérülései voltak, de harcképes maradt. Az éjszakai torpedótámadásokat ügyes kitérésekkel és harcban visszaverte, Nyebogatovékkal rádiókapcsolatot tartott és bár azok már nem sokat törődtek vele, igyekezett a megadott útirány mentén felzárkózni. 28-ikán reggel a parancsnok megkérdezte tisztjeit, mi legyen, ha túlerővel akadnak össze: a láthatáron már feltűntek a füstpamacsok. A harc mellett döntöttek, a kapitány is egyetértett, a füst azonban egyelőre eltűnt és csak 15.00 körül tűnt fel újra, de alatta hamarosan az IWate meg a Yakumo páncélos cirkáló is, Simamura parancsnoksága alatt. Az Usakov elfordult dél felé, két óra hosszat sikerült a japánok láthatára alatt műveleteznie, aztán üldözői 15 km-re felzárkóztak, és jelzést adtak: "Tanácsoljuk, adják meg magukat...". Az üzenet felénél azonban a kapitány, zaporozsjei kozákok ivadéka, közbeszólt: "Nu, többet már nem kell megfejteni! Nyissatok tüzet."[123] A túlerőnek 40 percébe került a múzeumba való ellenfél szétlövése, melynek lőszere kifogyott, az egész hajó lángokban állt. 18.00-kor Mikluho-Maklaj kapitány felnyittatta a fenékszelepeket és parancsot adott a hajó elhagyására. Győzködték, jöjjön maga is, de ő fejét ingatva tovább szervezte a mentést, meggyőződött, hogy a fűtők is felértek, az úszóknak ledobálta a mentőöveket. Végül a felboruló páncélosról került a vízbe, ahol matrózai segítették, míg súlyos sebeibe bele nem halt. A japánok a hajó elsüllyedése után is folytatták a tüzelést, aztán közelebb jöttek és csónakokat eresztettek le az életben maradtak felszedésére. Az utolsókat a leszálló estében már fényszóróval keresgélték.

Ez már a "mopping up", a feltörlés szakasza volt, a japánok következetes üldözéssel semmisítették meg a szétszóródott, megrongált orosz hajókat. Ebben a szakaszban a cirkálók és más könnyebb egységek következtek. A Szvetlána kíséretében hajózó Bisztrij rombolót egy japán cirkáló és egy romboló vette üldözőbe. Szene fogytán, más kiútja nem lévén, keményen védekezve futott ki a koreai parthoz és a legénység felrobbantotta. A csónakokat Otto Ottovics Richter hadnagy, parancsnok utasítására a sebesülteknek és a kimerült fűtőknek tartottáák fenn, a többiek vele együtt partra úsztak, a japánok közben srapnellel lőtté a hajót és az embereket. A szintén Enquist osztagától leszakadt Blesztjascsij is sebeket kapott üldözőitől és lassan elsüllyedt. A Bezuprecsnyij romboló Joszif Matuszevics kapitány parancsnoksága alatt két óra hosszat állta a harcot egy japán cirkálóval és egy rombolóval, végül teljes személyzetével elsüllyedt.[124] Georgij Fjodorovics Kern kapitány Gromkij rombolója, amely korábban a Monomah-ot kísérte, három japánnal került szembe, egyet lerázott, kettőt torpedólövésre alkalmas helyzetbe manőverezett. Az egyik torpedó beragadt, a másik hajszállal ment mellé, a tűzpárbaj végül a papírforma szerint végződött. A feldühödött japánok géppuskával lőtték a vízbe ugrókat, ilyen is volt, ez sem nem a német U- vagy még előbb angol Q-hajók találmánya, c'est la guerre.[125] A kapitány a hajóval együtt süllyedt el. A Bodrij-on kitört a forradalom (érdekes módon erről Novikov nem értesült), nagy nehezen eljutottak Sanghájba, ott az angolok fegyverezték le őket. A Dmitrij Donszkoj még korábban átvette a Bujnij rombolóról az Oszljabja 270 túlélőjét. Hajnalra a japán rombolókat sikerül elkergetni, a Groznij és a Bjedovij kíséretében hajózva találkozott a Bujnijjal. A romboló súlyosan megrongálódott, szene Vlagyivosztokig semmiképp nem volt elég. A személyzetet átvették, a sebesült tengernagyot áthajózták a Bjedovij-ra, amely a Groznij-jal együtt távozott, a tönkrement Bujnij-t ágyúlövésekkel elsüllyesztették. Az egész két órába telt, s mivel sem a páncélosokkal, sem a cirkálókkal nem volt kapcsolatuk, az utolsó parancs szerinti É 23° K, Vlagyivosztok irányon haladtak tovább. A többiek sorsáról mit sem tudva elhaladtak Ullondo mellett. 16.00 táján Kataoka cirkálóosztagával találkoztak, három cirkáló és egy elavult sorhajó. Mesteri műveletezéssel vívott küzdelemben a hatalmas túlerő nem bírt velük. Egy óra múlva a japánokhoz erősítés érkezett, a Niitaka és az OtaWa, ám ez utóbbi, meg a NaniWa (amelyen Togo parancsnokolt tíz évvel ezelőtt), hamarosan harcképtelenné lőve távozásra kényszerült. Alkonyatkor Kataoka elvonult (nagy egységek éjszakai harcát, mint említettük, akkortájt felesleges hazardírozásnak tekintették), a verhetetlen Donszkoj likvidálását a beérkező hat rombolóra bízta. Éjjel a szinte folyamatos torpedótámadások elleni harc sötétséget szaggató dörgés-villámlása közepette az OSZLJABJA túlélői közt számosan, teljesen érthető módon, idegösszeomlást kaptak, sok baj volt velük, amit a haditengerészet bevált gyógymódjai szerint nem egészen kesztyűs kézzel lehetett csak megoldani.[126] A rombolók végül dolguk végezetlen távoznak. Lebegyev kapitány halálosan megsebesült, Konsztantyin Platonovics Blohin fregattkapitány, első tiszt Ullondónál vetett horgonyt, teljes rendben partra tette a legénységet, majd 29-én reggel 6.00-kor a a hajót a kivitték a mély vízre és kinyitották a fenékszelepeket. Ők tartottak ki a harcban legtovább.

Időközben Fersén báró a legénység óriási lelkesedése és megfeszített munkája segítségével lerázta az Izumrud-ot üldöző japánokat, de amint Novikov mondja, minél inkább távolodott, annál inkább tartott tőlük, a hírek és álhírek közt szinte elvesztette a fejét. Állítólag az ellenség már partra szállt a Vlagyivosztok környéki szigeteken, ezért a Vlagyimir-öbölbe tartott, hogy onnan tudakozódjon. Szene fogytán nem cirkálhatott tartósan, megkísérelte a befutást, de közben megfeneklett. Japánok közeledésétől tartva végül partra tette a legénységet és a hajót felrobbantották. Ugyanúgy végezte, mint testvérhajója, a Novik.

Az eredetileg jachtnak épült Almaz szorosan a japán partok mellett hajózva kerülte ki a járőröket, amelyek arrafelé természetesen nem keresték és 29-én reggel megérkezett Vlagyivosztok elé, átjutott az aknazáron és elsőként ért célba. A Groznij romboló két japán naszáddal vívott meg győztesen, minden elérhető fűtőanyagot eltüzelt és ugyancsak befutott. A Bravij megrongált gépekkel, sérült kazánokkal került ki a harcokból, saját eszközeivel elvégezte a leginkább javításokat, átfestette a kéményeit, leszerelte az árbocát. Így japán torpedónaszádhoz hasonló sziluettel, teljes gőzzel átrohant az ellenséges őrláncon. Újabb géphiba következtében azonban sebessége csökkent, fogyasztása megnőtt, a céltól 65 mérföldre már minden éghetőt eltüzeltek. Thiess szerint egy gyufaszál sem akadt már a hajón, felállították hát az árbocot, és nekiálltak rádiózni. Vlagyivosztokban fogták a jeleket, két torpedónaszád szénnel és vízzel ment eléjük és 30-án ők is hazaértek.

Végül térjünk vissza Rozsjesztvenszkijhez. A Bujnij sikeresen lerázta az üldöző japán cirkálókat, de estére kiderült, hogy súlyos géphibák és szénhiány miatt Vlagyivosztokig nem jutnak el. Kolomejcev kapitány a rangidős Clapiers de Collongues vezérkari főnököt kérdezte a továbbiakról. Hamarosan kiderült, hogy a törzs a további harci veszedelmeket a tengernagy életének megóvására hivatkozva szándékozik kikerülni, reá hárítva egyben a felelősséget is. "Felébresztették" a tengernagyot, állásfoglalását kérték, ő azonban csak annyit mondott, az urak járjanak el úgy, mintha ő ott se lenne. Legvégül Kolomejcev emelt hangon közölte mindenkivel, akire tartozott, történjék bármi, amíg ő a kapitány, sose fogja felvállalni, hogy flottaparancsnokát fogolyként kiszolgáltassa az ellenségnek. A törzs értett a szóból és kapva kapott az alkalmon, hogy 28-án reggel átmehet a Bjedovij-ra. A tengernagy egyetértett: a Bjedovij állapota kifogástalan, 26 csomóra képes, szene is elegendő, biztosan eljut Vlagyivosztokba. A Bjedovij parancsnokáról, Baranov kapitányról Novikov különösen maró gúnnyal ír.[127] Tudta, mit várnak tőle, a 26 csomóra képes romboló 12-vel vánszorgott, a Groznij egyre idegesebben kocogott mellette. Az indok: széntakarékosság. 14.00-kor, Ullondótól 70 km-re délnyugatra a Sazanami és a Kagero romboló észlete füstoszlopaikat, két órába telt, mire felzárkóztak, és tüzet nyitottak. A közeledőket először a Groznij azonosította, de a Bjedovij volt a vezérhajó, hát jelentett és utasítást kért. A válasz: menjen Vlagyivosztokba. A Groznij nem értette, kötelességének tartotta a főparancsnok védelmét és harcra készen besorolt a Bjedovij mögé. Aztán meglátta a fehér zászlót és a nemzetközi jelzést: "Súlyos sebesült a fedélzeten." Azonnal kirobbant a leálló Bjedovij mögül, fergetegesen viszonozta a japánok tüzét és a KagerÓval a nyomában eltűnt északnyugat felé. Mint tudjuk, végül alaposan helybenhagyta és lerázta ellenfelét, majd eljutott Vlagyivosztokba. A jelzést a Bjedovij kapitánya tűzette ki, de előzetesen a törzs főnökének utasítására kérte a tengernagy engedélyét. Rozsjesztvenszkij, aki csak időközönként tért magához, egy szót nem szólt, de bólintott. Tanúk voltak rá, ez volt a lényeg. Japán források alig titkolt megvetéssel írják: "Mondják, a Bjedovij azért tett le a menekülésről, mert a hajó nagy sebessége okozta rezgések veszélyeztethették volna a súlyosan sebesült Rozsjesztvenszkij tengernagy állapotát".[128]

A csata végső mérlege, japán adatok szerint: 96 japán hajó (melyből 12 volt a fő csapásmérő erő) állt szemben 38 orosszal, utóbbiakból 29 volt hadihajó (ezen belül 12 csapásmérő egység) a többi 9 szállító. A csatában tíz összecsapás során 19 orosz hajó süllyedt el, 4 sorhajó, 3 páncélos cirkáló, 1 parti páncélos, 1 cirkáló, 4 romboló és 2 egyéb egység; 7 orosz hajót, 2 csatahajót, 2 parti páncélost, 1 rombolót és 2 egyéb egységet elfogtak. Az első nap és éjszaka csatája után 12 orosz hajó tudott elmenekülni a csatatérről, de csak 3 jutott el Vlagyivosztokba. Egy szállítóhajó visszatért Európába. Egy cirkáló, amely északnak ment, zátonyra futott és legénysége felrobbantotta. Három délre tartó cirkáló elérte Manilát, ott lefegyverezték őket. Két romboló ugyancsak dél felé ment, az egyik sérülései következtében út közben elsüllyedt, a másiknak kifogyott a szene és egy idegen kereskedelmi hajó Sanghájba vontatta. Két szállítóhajót ugyancsak Sanghajban internáltak. 4 545 orosz elesett, 6 106 fogságba került. A japán veszteség 116 ember és 3 torpedónaszád volt, ezen belül a MikasÁ-ra, mint említettük, 8 halott és 105 sebesült esett. Egy kis számháború: az oroszok szerint nekik 5 045, a japánoknak 699 fő veszteségük volt (talán a sebesülteket, vagy a később meghaltakat vették másként számításba), a többiben egyetértenek.[129] A győzelmet a japán közvélemény óriási megkönnyebbüléssel, lelkes ujjongással fogadta. A hidegfejű stratégák azonban tudták, hogy Japán gyakorlatilag elérte háborús lehetőségei végső határát. Seregei kivéreztek, flottája ugyan kiharcolta a tengeri uralmat, de kemény árat fizetett érte, pénze elfogyott, adósságai a csillagos eget verik. Szövetségesei pedig az orosz keleti terjeszkedést akarták megállítani és nem új, az ő köreiket is háborító helyi hatalmi pretendenst felcseperíteni. Udvarias tanácsukra, ami június 9-ikén az amerikai elnök ajkáról hangzott el, meghozva annak a Nobel-békedíjat, hamarosan tárgyalóasztalhoz is ültek a New Hampshire-beli Portsmouthban az oroszokkal. Alkupozíciójuk erősítésére június 14-én tengeri erőik fedezetével csapataik partra szálltak Szahalin szigetén és július első hetéig el is foglalták azt. A továbbiakban a flotta már csak blokádtevékenységre szorítkozott. A zöld asztal mellett az oroszoknak sikerült menteni, amit a zöld mezőn elvesztettek. Szergej von Witte, a háború korábbi nagy ellenzője és Roman von Rosen hűvösen visszautasította a japán igényeket. Augusztusban az orosz kormány nyomatékul, a forradalom kellős közepén, ismételt részleges mozgósítást rendelt el. Végül szeptember 5-kén (augusztus 23-án) aláírták a békeszerződést.[130] A japánok megkapták Koreát, ami már valójában az övék volt, (bár formailag csak később annektálták), megkapták a mandzsúriai bérleteket és jogokat, amelyek már voltak az övéik, csak "kitanácsolták" őket belőle, továbbá Szahalin déli felét, Karafutót, az 50. szélességi körig - ami hajdanában ugyancsak az övék volt, bárha "ömlesztett" alapon. Hadikárpótlásról szó sem esett, csupán, flastromként, a hadifoglyok ellátásának kölcsönös megtérítéséről és halászati jogról az északi orosz partok mentén, ami valószínűleg ugyancsak létező gyakorlatot szentesített.[131] A győzelem eufóriája után egy ilyen békeszerződés hideg zuhanyként hatott, a közvélemény össznemzeti gyalázatnak tekintette azt. Még ostromállapotot is kellett hirdetni Tokióban néhány napra, aztán a Tennó egy szerencsés hangvételű manifesztummal lecsillapította a kedélyeket. Egy bizonyos: amit Japán megszerzett, az övé is maradt és nemcsak függetlensége, de nagyhatalmi státusa sem lehetett immár kétséges.

VIII. Busi-dó - a "harcos útja." Hová vezetett?

Kezdjük lentről és a vesztesek oldalán. Az elesett orosz katonákat eltemették az immáron idegen földbe, vagy tengerbe, volt, akit még messzebb. Macujama városka környéken van egy korán nyíló cseresznyefa-liget, a néphit szerint először egy apja gyógyulásáért imádkozó jámbor gyermek kérésére virágzott. Mellette, a hadifoglyok temetőjében, Hatano Fumi hagyományos "haiku" formában írt költeménye szerint az "Orosz katonák álmát - a jó fiú szavára nyíló - szirmok vigyázzák".[132] Minden márciusban kegyeletes megemlékezést tartanak felettük. A BOROGYINO hősi halottainak emlékét kis tábla őrzi a parancsnok özvegyének sírján, Szentpéterváron.[133]

Stössel, akinek Nogi, tisztjeivel együtt, szabad elvonulást engedett, otthon propagandahős lett, amíg szükség volt rá. A cár parancsára a port arthuri ostromszolgálat minden hónapja egy évnek számított, mint elődeik, szevasztopol védői esetében.[134] Idők múltával, 1907 végén, a többi kapitulánssal együtt, mégis hadbíróság elé került. Társait felmentették, őt 1908. február 20-ikán rangvesztés nélkül(!) golyó általi halálra ítélték, amit a cár a "hősies védelemre tekintettel" tízévi várfogságra változtatott. Végül 1909. május 19-én, a cár születésnapján, "egészségi állapota miatt" szabadlábra került s elélt még 1915-ig. Alekszejevből előbb moszkvai kormányzó lett, a kegyvesztés jeleként azonban az azzal járó hadtestparancsnoksággal már nem bízták meg. 1908-ban nyugalmazták és utolérte a bukott nagyságok végzete: a haditengerészeti minisztériumi tevékenységét érintő korrupciós vád bírósági eljárásba torkollot, 1909. január 23-án a hadseregből való kizárásra és súlyos pénzbírságra, illetve - vagylagosan - egyévi fogságra ítélték. További életútja ködbe vész: mivel túlontúl rászabadították a közvéleményt, nyilvános szereplése nem jöhetett szóba. 1918-ban hunyt el.[135] Starckot rendkívül elnéző módon, "egyenruha-viselési jogát fenntartva" csak nyugdíjazták.[136] Biriljov altengernagy a vereség után megkezdett nagy újjáépítés főszereplőjének indult, mint teljhatalmú tengerészeti miniszter, de csakhamar leváltották. Védence, Klado, még jó időben ezredes és a vezérkari akadémián a tengeri hadművészet történetének tanára lett.[137]

Nyebogatov és társai 1906 novemberében, a súlyos sebesülteket kivéve, a kronstadti támaszpont különleges tengerészeti hadbírósága elé kerültek. A volt tengernagy joggal mondhatta, hogy az ellenségben kárt már nem tehetett, csak embereit áldozta volna fel a semmiért. A vád szerint azonban az ő magatartása és nem flottájának állapota volt a per tárgya, így golyó általi halálra ítélték, amit a cár, kegyelemből, tízévi várfogságra változtatott. 1909-ben szabadlábra került ő is, 1922-ben halt meg Moszkvában. Ugyanezt kapták a hajóparancsnokok, az ORJOL vezetését átvevő Konsztantyin Leopoldovics Svede kivételével, akit a hajó teljes harcképtelenségére tekintettel beosztottjaival együtt felmentettek (Svede megérte hetvenedik évét és 1933-ban halt meg Leningrádban). A magasabb beosztású vezetők néhány havi várfogságot kaptak, a kisebbeket felmentették.[138] Rozsjesztvenszkij a fogságból, meglepetésre, elevenen és elszántan tért vissza, de túl sok ellenséget szerzett magának és túl sokat tudott. A BJEDOVIJ kapitulánsaival együtt őt is hadbíróság elé állították -nem vitázott, nem hárította a lehetetlen körülményekre, a seblázra és egyebekre a felelősséget, hanem vállalta azt tisztjei helyett is, tanúként azonosította magát Nyebogátov eljárásával. Különös módon a kibontakozó sajtóvitában inkább a progresszívnak minősített orgánumok nyilatkoztak mellette, s a konzervatívok támadták. Végül a törzsből Clapiers de Collongues vezérkari főnököt, Filippovszkij ezredes, navigációs tisztet, Leontyev hadnagy, torpedós tisztet, valamint Baranov parancsnokot elbocsátották a szolgálatból, a többieket vele együtt felmentették. Ezután Rozsjesztvenszkij teljes visszavonultságban élt Péterváron, saját szavaival "mint fekete holló," hallgatott és (az ó-naptár szerint) 1909 szilveszterén, szűk baráti körben érte az irgalmasan gyors halál.[139] Clapiers de Collongues viselt dolgairól fia vitatkozott tovább Thiessel.[140] Enquisttel és tisztjeivel nem tudták, mit tegyenek. Ügyüket nehéz lett volna bíróság elé vinni, hisz formálisan nem követtek el parancsszegést, de ki se tüntethették őket, hogy megmentettek három hajót, így aztán, ahogy Novikov írja, csak legyintettek rájuk. Enquist Gatcsinában telepedett meg, egyre súlyosbodó depresszió kínozta, végül 1911-ben egykori önmaga árnyékaként hunyt el és talált nyugalmat a kronstadti temetőben.[141]

A verekedő kedvű von Essen 1909-1915 közt, korai haláláig, tengernagyként a Balti Flotta parancsnoka volt, a világháborúban a Finn-öböl védelmét szervezte. A golyó elkerülte, tüdőgyulladás vitte el. Épp időben: '17 februárjában fellázadt matrózok számos tiszttel végeztek[142] (Különös bestialitással lincselték meg Wiren tengernagyot, a kronstadti parancsnok-kormányzót[143]). Ugyanígy járt még 1905 novemberében a Schmidt-féle szevasztopoli matrózlázadás idején sokadmagával Csuhnyin altengernagy, akit Rozsjesztvenszkij Madagaszkáron a maga helyébe javasolt. Kolcsak a világháborúban előbb von Essen mellett működött, majd 1916-tól altengernagyként a Fekete-tengeri Flottát vezeti. 1917-ben kínos gesztusként még részt vett Schmidt újratemetésén. Júniusban, amikor a matróztanács elrendelte a tisztek lefegyverzését, legénysége előtt a tengerbe dobta a Port Arthurért kapott kardját és azon helyben lemondott.[144] Richter, a BISZTRIJ népszerű parancsnoka, a fogságból hazajutva - Novikov nagy keserűségére - egy tengerész-büntetőosztag vezetőjeként vett részt az észtországi forradalmi megmozdulások leverésében. A BODRIJ-on később sem csillapodott a nyugtalanság: a hajón 1907. október 17-én lázadás tört ki, a népszerűtlen Kuros kapitányt megölték, és vízbe dobták.[145] A NOVIK kapitánya, von Schultz 1916-ban Vlagyivosztokban ellentengernagyként fogadta a Japánból visszatért hajóveteránokat, a fordulat után teljes visszavonultságban élt. Vesztére hatalmas fotóarchívumot gyűjtött össze. 1921-ben betörők, akik ládáiban kincseket sejtettek, kirabolták és megölték.[146]

A másik oldalon a vezetők ünnepélyesen beszámoltak a Tennónak (a Szacumák még elmentek Szaigo emlékművéhez Kagosimába, neki is jelentettek...). Nogi az audiencián viseltes tábori egyenruhában jelent meg, látható megindulással olvasta fel beszámolóját és engedélyt kért, hogy távozhasson az életből. A Tennó megkérte, várjon addig, míg ő elmegy. Ezután a szamuráj ideál továbbadása lett a feladata egy amolyan "kitűnők iskolája," a későbbi Gakusúin igazgatói posztján - ahol egyben a cseperedő Hirohito nevelője lett. Még elfogult írások is megállapítják, hogy figyelemreméltó sikerrel működött mind fizikai, mind műveltségi téren - ezzel együtt nem volt neveltjétől elragadtatva. A Tennó temetése előtti napon 1912 szeptemberében felkereste, buzdította, maradjon hű a hagyományokhoz és tanuljon szorgalmasabban. Ez után a "dzsunsi" (a szamuráj követi urát) szellemében a maga módján számolt el a parancsára halálba ment ötvenhatezer katonája és két fia reá nehezedő emlékével. Feleségével együtt szeppukut követett el.[147]

Togo még a háború során megkapta a tengernagyi előléptetést, utána 1909-ig a tengerészeti vezérkar főnöke, 1913-tól flottatengernagy és haláláig a haditanács tagja volt, de a nyilvános politizálástól tartózkodott. Emellett évekig irányította a trónörökös képzését. Mióta a Sóva Tennóról jót is lehet mondani, ezen vonásait Togo hatásának tulajdonítják, ami így szinte napjainkig ért. Volt ellenfeleivel mindig korrekt és mondhatni lovagias módon viselkedett. Ezt nem is olyan gesztusai jelzik, mint hogy tisztelgő látogatást tett a sebesült Rozsjesztvenszkijnél, hanem még inkább, hogy sohasem nyilatkozott lebecsülően, vagy megvetően a másik oldalról, még akkor sem, ha azok az ő szokásai, vagy becsületkódexe szerint súlyosan elítélhető magatartást tanúsítottak. Ugyanabban az igen szerény házban élt mindvégig, ahova 1882-ben, nősülésekor beköltözött. 1934-ben halt meg, sok, bár nem hosszas szenvedés után gégerákban, kevéssel a Flotta Napját követően, május 30-ikán.[148] Temetésére az U. S. Navy képviselőjét, Upham tengernagy az AUGUSTA cirkáló fedélzetén érkezett (amellyel majd Roosevelt is utazik az Atlanti Charta meghirdetésére), Chester W. Nimitz sorhajókapitány, jövendő ötcsillagos tengernagy parancsnoksága alatt. A cirkáló ágyúi tizenkilenc díszsortűzzel tisztelegtek az elhunyt admirális emléke előtt. Tokióban sintó szentélyt emeltek az életét a haza szolgálatában töltő "nemes lélek" tiszteletére. Akijama fiatalon tengernagy lett, de még a világháború alatt betegségben hunyt el. Deva sporttörténeti szerephez jutott: az 1. Flotta parancsnokaként 1912-ben Okinaván tett látogatása nyomán egyike lett azoknak, akik a karatét elterjesztették Japánban. Kamimurának nem bocsátottak meg egészen: csak mérsékelt elismerést kapott és 1914-ben Cindaónál a 2.k Flottával a csapatszállításokat fedezte. Akasi altábornagyként és tajvani főkormányzóként 1919-ben halt meg. Takano zászlós felgyógyult, vitalitása töretlen maradt: kedvelt gésáitól a "80 szen" becenevet kapta (merthogy a komplett manikűr náluk egy jen volt), a kártyaasztalnál pedig hidegvérű és szerencsés. Vezérkari akadémista korában - szülei már régebben meghaltak - a tekintélyes és fiúutód nélküli Jamamoto család adoptálta.[149]

A hősök után lássuk a hajókat. Az oroszok elsüllyesztett hajóiból a japánok amit lehetett, kiemeltek és a zsákmányoltakkal együtt beosztották saját flottájukba, 1914 őszén ezekkel vonultak fel Cindaónál. A VARJÁG-hoz hasonlóan 1916-ban a POLTAVA és a PERESZVJET is visszakerült, előbbi CSEZME lett az Északi Flottában, az utóbbi 1917 elején Szueznél egy német tengeralattjáró aknáján robbant fel. Az IMPERATOR NYIKOLAJ I IKI néven 1915-ben tüzérségi célhajóként végezte. A ZSEMCSUG-ot 1914 őszén az EMDEN süllyesztette el Pulo Penang előtt. Az AVRORA további pályafutása közismert. A CEZAREVICS a háború után kijavítva szintén tovább szolgált. 1908-ban a Földközi tengeren cirkálva értesült a messinai katasztrófáról és a hajóraj többi egységével együtt ők nyújtottak első segélyt a földrengésben szinte teljesen elpusztult városnak. 1917 október 10-én már mint GRAZSDANYIN a Moon Sundnál harcolt, ahol orosz flotta utoljára küzdött Szent András zászlaja alatt. Végül 1922-ben a bontóban végezte és nagyjából ugyanekkor erre a sorsra jutott legtöbb veterán társa is. A TOKIWA még a második világháborúban is részt vett, 1945-ben amerikai bombák süllyesztették el. A MIKASÁ-n 1905. szeptember 11-ikén a szaszebói kikötőben tűz ütött ki a bal hátsó lőszerraktárban.[150] Nem sikerült időben megfékezni, robbanás történt, ami átütötte az oldalfalat és a hajó 11 m mély vízben elsüllyedt. A katasztrófa vesztesége sebesültekkel együtt 600 tengerész és tűzoltó volt, a legénységből meghalt 339 fő, többen, mint az összes csatában. A következő év augusztus 6-ikára sikerült a MIKASÁ-t ismét úszóképessé tenni. Újra szolgálatba állították, de a flottába közben már egyre korszerűbb hajók kerültek. A nagy idők nagy tanúja végül "első osztályú parti őrhajó" minőségben futott zátonyra az Aszkold-csatornában, orosz partok menti járőrben az intervenciós háború idején, de gyorsjavítás után még hazajutott. Ez idő tájt folyt Washingtonban a tengeri leszerelési konferencia, ahol a felek megegyeztek, hogy a megállapított kontingensen felüli hajóikat lebontják. A MIKASÁ-t a japánok kérésére, mint történelmi emlékhajót, levették a listáról. A tényleges konzerválási munkák hamarosan megkezdődtek és Jokoszukában, a sirahamai partba bebetonozva 1926 november 12-ikén avatták fel új minőségében. A világháborús kapituláció után a megszálló hatóságok elrendelték a MIKASA leszerelését és a megbecstelenítés sajátos formájaként katonai szórakozóhellyé alakították. Aztán változtak az idők és 1958-tól egyre erősödő társadalmi mozgalom indult a MIKASA helyreállítására (talán nem véletlenül ez idő tájt állították vissza a konfuciánus etika általános és kötelező oktatását az iskolákban). A 180 millió jenes közadakozáshoz hozzájárult a japán kormány és az amerikai fegyveres erők is. Újraavatására a csuzimai csata ötvenhatodik évfordulójánkerült sor, az alkalomra "minden hazafias japánnak, akik segítettek helyreállítani ezt a híres hajót, Togo tengernagynak, legnagyobb tengerészüknek zászlóshajóját, legjobb kívánságait küldi annak mély tisztelője és tanítványa C. W. Nimitz, az Egyesült Államok Haditengerészetének tengernagya". A dedikált fénykép ma is látható. Hat év múlva újabb húszmillió jenes gyűjtésből felállították a tengernagy szobrát egykori hajója előtt. Az emlékhely fenntartásáról a Mikasa Preservation Society gondoskodik.[151]

Az élők visszatértek a dolgukhoz és helyi felfogás szerint "kami"-ként az elesettek is - ugyanis a jellemzően kollektívában létező és gondolkodó japánok szerint az egyén és a nemzet kapcsolata a halállal nem ér véget. Kami-vá válnak a hazát harcban életükkel, különösképpen annak feláldozásával szolgáló "nemes lelkek." A kamikat a leggondosabban nyilvántartják, az elmúlt másfél évszázad során a mai napig csaknem két és fél milliót. A kultusz központja a Jaszukuni Dzsindzsa (szentély), amelyet a Meidzsi Tennó rendeletére alapítottak Tokió Sókonsa néven 1869-ben, a nemzeti egység lelki megalapozása jegyében. A Jaszukuni (Békességes Ország) nevet ugyanő adta 1879-ben arra utalva, hogy az ország békéje és biztonsága a "nemes lelkek" áldozatán nyugszik. A hozzájuk kapcsolódó tárgyi emlékeket 1931-től a szentély mellett létesített Jusukan múzeum őrzi. Az amerikaiak, ha a szentélyt nem is (erről nincs adatom), de a Jusukant azonnal bezáratták. A kiállítás részlegesen egy segédépületben nyílt meg újra 1961-ben (tehát a MIKASA újraavatásának évében), majd több mint negyven évi türelmes várakozás után 1986 júliusában eredeti formájában helyreállították.[152]

Ferenc Kolonits

The War between the St Andrew's Cross and the Rising Sun, 1904-1905

The first 'truly modern' conflict of the last century, which marked a new epoch in more senses, began according to the already known colonial scheme in the Far East, but yielded a very unexpected result at the end. Executing a fast internal modernisation and taking advantage of their conflicts, Japan successfully encountered the so far indisputable superiority of the Euro-American 'white' powers. She did not only manage to preserve her independence, but as one among equals, she also gained regional ascendancy, which was not to be underestimated. Under the changing times and power circumstances, many have evaluated the events of a hundred years ago in various ways. These evaluations have inevitably been influenced by current politics, mainly on the level of manifestations forming historical common knowledge. For public opinion and also professional circles in certain regions lying distant from the events in space and from power interests politically, it is difficult to obtain a tinged and unbiased approach, as a result of which the motives and activities of the parties are considered rather simple, even if this aspect changes in time.

The present study aims at objectively summarising a manifold inquiry. One of its aspects is provided by the information the author (not an expert in history) has gathered in the field of Japanese life, traditions and contemporary recollections. The other aspect is through the survey of a few less known elaborations of the topic, like the Russian emigrant edition of the Port Arthur veterans' memories or the Warner monograph, which uses particularly important sources. Perhaps the most significant source was the dynamically developing World Wide Web, which rendered it possible to get acquainted with several new research results, disputes and opinions on every hand, and to study standard works published in scientific reviews that previously were available for a narrow circle only. The study concentrates on the events of the naval war; land operations are only referred to when it is necessary.

The treatment offers a brief survey of the substantial steps of Japanese modernisation. The better-known parallel events of Russian history are touched upon in short. The diplomatic and military components of the development of a war situation are followed in the study, which also gives an account of contemporary naval armament with regard to the countries dealt with. The work dwells on the differences in artillery ammunition (brisance and retarded ignition armour-piercing grenades), which are considered decisive by several evaluations. It describes the naval operations around Port Arthur, the battles of Shantung and Ulsan, the equipment and journey of the 2nd Pacific Fleet led by Admiral Roshdestvensky and the decisive battle of Tsushima. In the light of recent scientific disputes, the author attempts to assess the manoeuvres. As a final outlook and a lesson, the further fates of the involved ships and heroes are followed.

Beyond the treated subject, the study may be informative on how to draw a picture of a distant but significant series of events of world history, even if the author is not an expert in a certain field of history.

Ferenc Kolonits

La guerre entre de la croix de Saint-André et du Soleil-Levant, 1904-1905

Le premier conflit «vraiment moderne» du siècle passé, ouverture d'une nouvelle époque à l'Extrême-Orient à plusieurs égards, a débuté selon le schéma colonial classique, mais il s'est terminé, à l'issue de retournements de situation surprenants, par un résultat complètement inattendu. Le Japon effectuant une rapide modernisation intérieure s'est opposé avec succès à la suprématie jusqu'alors incontestable des puissances euro-américaines « blanches » en profitant de leurs conflits. Non seulement il a réussi à sauvegarder son indépendance, mais il a aussi renforcé sa position dans la région, ce qui était non négligeable. Avec le changement des époques et des rapports de force, ces événements d'il y a 100 ans ont été évalués par plusieurs personnes et de différentes manières. Ces évaluations ont été inéluctablement influencées par l'actualité politique du moment surtout au niveau des déclarations formant la conscience collective commune sur l'histoire. Dans les régions situées loin des événements aussi bien sur le plan géographique que politique, l'opinion publique, et par endroits même la profession, ont du mal à accéder à des approches impartiales et nuancées. Par conséquent, les motivations et les actes des parties semblent assez simplistes malgré une certaine évolution avec le temps.

La présente étude tente de synthétiser de façon objective les différents renseignements rassemblés. D'une part sur la base d'informations collectées sur place par l'auteur (non-spécialiste du domaine) sur la vie au Japon, leurs traditions et les souvenirs contemporains et d'autre part avec l'examen des documents peu connus notamment l'édition russe en émigration sur les souvenirs de vétérans de Port Arthur et la monographie Warner utilisant des sources particulièrement importantes. L'élément le plus important dans les quinze dernières années semble le développement de l'Internet permettant de connaître de nombreux résultats, débats et points de vue de tous les côtés, ainsi que des travaux fondamentaux publiés jusqu'alors dans des revues spécialisées peu accessibles. L'étude met au centre les événements de la guerre maritime et elle fait référence aux opérations terrestres seulement lorsqu'il est nécessaire.

L'exposé donne un aperçu rapide sur les étapes importantes pour notre sujet de la modernisation japonaise. Beaucoup mieux connus, les événements parallèles de l'histoire russe occuperont moins de place. L'exposé suit les composantes diplomatiques et militaires menant à la guerre et présente la situation des armements maritimes de l'époque dans les pays concernés. Il parle des différences dans les munitions d'artillerie (grenades antichars brisantes et à l'allumage retardé) jugées décisives dans de nombreuses évaluations. Il décrit les événements militaires maritimes aux alentours de Port Arthur jusqu'aux batailles de Santung et d'Ulsan, l'équipement et le trajet de la 2^e flotte de l'Océan Pacifique sous le commandement de Rozdiestvenski et la bataille décisive à Cusima. A la lumière des derniers débats scientifiques, il tente d'évaluer les opérations tactiques. Pour terminer, il suit le sort ultérieur « des navires et des héros » dont les enseignements restent actuels.

Au-delà du sujet traité, l'étude peut informer aussi sur les moyens et possibilités disponibles pour des intellectuels non-spécialistes souhaitant s'informer sur des événements historiques certes lointains mais d'une importance internationale.

Ferenc Kolonits

der Krieg zwischen dem Andreaskreuz und der Aufgehenden Sonne, 1904-1905

Der erste "wirklich zeitgemäße" Konflikt des vorigen Jahrhunderts, der in mehrfachem Sinne eine neue Epoche einleitete, begann nach dem bereits wohlbekannten kolonialen Schema im Fernen Osten, endete jedoch nach überraschenden Wendungen mit einem ganz und gar unerwarteten Ergebnis. Japan stemmte sich erfolgreich gegen die bis zu diesem Zeitpunkt unumstrittene Übermacht der euro-amerikanischen "weißen" Mächte, indem es deren Gegensätze ausnutzte und eine schnelle innere Modernisierung durchführte. Japan gelang es nicht nur, seine Unabhängigkeit zu bewahren, es konnte auch - als eines unter Gleichen - eine nicht zu unterschätzende regionale Machtposition erringen. Diese Ereignisse vor hundert Jahren wurden mit dem Wechsel der Epochen und Machtverhältnisse von mehreren auf verschiedene Art und Weise beurteilt. In diese Beurteilungen flossen - insbesondere auf der Ebene der äußerungen, welche die durchschnittliche öffentliche Meinung bezüglich der Geschichte formten - unvermeidlich die tagespolitischen Themen ein, die hinübergehört wurden. In den Regionen, die räumlich gesehen von den Ereignissen, und politisch gesehen von den Machtinteressen fernab liegen, kommt die öffentliche Meinung, zum Teil sogar die Fachkreise, nur schwer an nuancierte und unparteiische Ansätze heran. Die Folge ist, dass die Beweggründe und Taten der beiden Parteien ziemlich einseitig werden, obgleich sich diese Seite mit der Zeit verändert.

Die vorliegende Studie versucht eine sachliche Zusammenfassung von, in verschiedene Richtungen durchgeführten Orientierungen. Eine Richtung ist die Orientierung des Autors (der kein Fachhistoriker ist) vor Ort auf dem Gebiet des japanischen Lebens, der Tradition und der zeitgenössischen Erinnerungen. Eine andere ist die Durchsicht bekannter und einiger weniger bekannter Bearbeitungen - wie die Ausgabe der Erinnerungen der Veteranen von Port Arthur aus der Hand russischer Emigranten, oder die Warner-Monographie, die besonders wichtige Quellen verwendet. Die wichtigste Richtung jedoch ist wohl das Internet, das in den vergangenen anderthalb Jahrzehnten eine explosionsartige Entwicklung durchgemacht hat, und das ermöglicht hat, zahlreiche neue Forschungsergebnisse, Diskussionen und Meinungen - von allen Seiten her - kennen zu lernen, und grundlegende Arbeiten, die früher in Fachblättern erschienen waren, die lediglich in einem engen Rahmen zugänglich waren, zu studieren. Im Mittelpunkt der Studie stehen die Ereignisse des Seekrieges; auf die Operationen zu Lande verweist sie nur im nötigen Maße.

Die Abhandlung gibt einen kurzen Überblick über die, aus unserer Sicht bedeutenden Schritte der japanischen Modernisierung. Den parallelen Ereignissen der russischen Geschichte kommt - da sie weit bekannter sind - weniger Raum zu. Die Studie verfolgt die diplomatischen und militärischen Komponenten der Herausbildung der Kriegssituation und vermittelt ein Bild von der Situation der Seerüstung zu der Zeit, mit besonderem Blick auf die betroffenen Länder. Sie berührt die Munitionsunterschiede der Artillerie, die in zahlreichen Bewertungen als entscheidend angesehen werden (Panzerabwehr-Splittergranate und Panzerabwehrgranate mit verspäteter Zündung). Sie beschreibt die Seeschlachtereignisse in der Umgebung von Port Arthur bis zu den Schlachten von Santung und Ulsan, die Ausrüstung, Reise und die entscheidende Schlacht der 2. Pazifik-Flotte unter der Führung von Rosyestwenski bei Cusima. Im Spiegel der fachlichen Diskussionen der letzten Zeit versucht die Studie die Auswertung der taktischen Operationen. Als abschließenden Ausblick verfolgt sie das weitere Schicksal der vorkommenden "Schiffe und Helden", das mit seinen Lehren bis in unsere Tage hineinreicht.

Die Studie kann über das aufgearbeitete Sachgebiet hinaus auch im Hinblick darauf informativ sein, welches Bild sich - und mit welchen Mitteln und Möglichkeiten - ein Intellektueller, der kein Fachhistoriker ist, heute von einer Ereigniskette machen kann, die zwar weit entfernt, aber von weltgeschichtlicher Bedeutung ist.

Ференц Колонич

ВОЙНА АНДРЕЕВСКОГО КРЕСТА И ВОСХОДЯЩЕГО СОЛНЦА В 1904-1905 ГГ.

Первый "воистину современный" конфликт прошлого столетия, явившийся во многих смыслах прологом новой эпохи, начался на Дальнем Востоке по уже известной колониальной схеме, но после весьма неожиданных, принесших сюрпризы коллизий завершился с совершенно неожиданным результатом. Евро-американским "белым" державам с их бесспорным превосходством до последнего времени успешно противостояла Япония, используя их противоречия и проводя быструю внутреннюю модернизацию. Японии удалось не только отстоять свою независимость, более того, будучи одной среди равных она сумела завоевать державную позицию, чего нельзя было недооценивать. События, протекавшие сто лет тому назад, многие исследователи оценивали различным образом, объясняя их переменой эпох и державных отношений. В эти оценки непроизвольно вкрадывались отголоски актуальных событий, находивших свое выражение главным образом на уровне политических деклараций, формировавших историческое общественное сознание среднего человека. В регионах, далеко дистанцированных как в пространстве, так и в сфере политических интересов от этих событий, общественное мнение, а иногда даже и позиция профессиональных кругов могут с трудом сформировать дифференцированное и беспристрастное (объективное) мнение о них, в результате чего мотивы и действия сторон становятся довольно одноплоскостными, даже и в том случае, если эта плоскость со временем меняется.

В настоящей статье автор делает попытку объективно суммировать ориентацию, осуществляемую в нескольких направлениях. Одним таким направлением (не профессионально историческим) является сбор информации автором о жизни японцев, их традициях и о воспоминаниях современников. Другим источником информаций является обзор (обработка) некоторых менее известных сведений, как например, русское издание воспоминаний русских эмигрантов-ветеранов Порт-Артура или монография Варнера, использовавшая особенно важные источники. Но наиболее важным, пожалуй, источником стала мировая сеть - интернет, - стремительно развивавшаяся в последние полутора десятилетий, которая сделала возможным всестороннее ознакомление с многочисленными результатами новых исследований, дискуссиями и мнениями, а также изучение фундаментальных работ, опубликованных ранее лишь в узких кругах, к которым можно было получить доступ лишь в профессиональных журналах. Статья ставит в центр исследования события войны на море, на сухопутные военные операции делаются ссылки лишь по мере необходимости.

Статья дает краткий обзор основных шагов японской модернизации, существенной с точки зрения нашего предмета. Параллельные события российской истории, поскольку они являются более хорошо известными, получают меньше места в освещении событий. Автор прослеживает дипломатические, военные аспекты формирования военной обстановки, дает картину состояния морского вооружения того времени, с учетом затронутых стран. Касается различий в артиллерийских боеприпасах, которому придавалось решающее значение во многих оценках (бризантные гранаты и противотанковые гранаты замедленного воспламенения). Автор описывает морские военные события в районе Порт-Артура вплоть до шантунского и ульсанского сражения. Дает характеристику снаряжения 2-го Тихо-океанского флота, которым командовал адмирал Рождественский, описывает его походы и решающее сражение при Цусиме. В свете профессиональных дискуссий последнего времени автор пытается дать оценку тактических операций флота. В качестве заключительного обозрения исследователь прослеживает дальнейшую судьбу "кораблей и героев", которая остается поучительной и в наши дни.

Настоящая статья помимо освещения разработанной темы может послужить источником ценной информации, читатель узнает, как с использованием новых средств и возможностей можно создать картину о событиях хотя и далекого прошлого, но имеющих мировое историческое значение.

[1] Nevét a HMS ALGERINE-nel 1860-ban itt járt W. Arthur hadnagyról kapta. Warner 5. o. (A jegyzetekben alkalmazott rövidítések feloldását l. az Irodalomban.) Ma Lüsun, Kína, a Koreától nyugatra fekvő Liaotung félsziget végében. Ez a kisebb félszigetként elkülönülő végrész Kvantung.

[2] Beasley 63. o.; tengerészeti miniszter is volt: Ogasawara 485. o. A japánok, mint mi, a családnevet teszik előre, a szeppukut egy hajdani félreolvasás miatt nálunk harakiri néven ismerik. A becsülettel meghalt Szaigót nem tekintették megbélyegzettnek, szobrot kapott, fia márki lett, a Szacumák szinte kanonizálták. Warner 49. o. Politikai, nemzettudatbeli utóélete sokrétűségében Petőfihez hasonlítható. Morris, I.: The Nobility of Failure/The Apotheosis of Saigo the Great, N.Y., Meridian 1976., http://hubcap.clemson.edu/~eemoise/saigo1.html .

[3] Thiess 13. o. Igaz, ami igaz, a szórványosan lövöldöző menekülőket csónakostul legéppuskáztatta. Az ügy további pikantériájára tíz-valahány év mulva derült fény, amikor Galsworthy kapitánnyal a Worcester Old Boys összejövetelén találkoztak újra. Ugyanis iskolatársak voltak, de ennek felidézésére a hidegvérű angol a korábbi alkalmat nem látta megfelelőnek. Kirby 189., 202. o.; Warner 55-56. o.

[4] Vecseklőy I/131-3., 277-292. o.

[5] NEVA/History, .../chap9-1.html

[6] Ez alkalommal tételesen felsorolták a Japánnak átadott szigeteket s ebben a fenti négy nincs megemlítve - tehát a csoport Japánhoz tartozását az oroszok még a legegyenlőtlenebb szerződések idején is elismerték, ezért "irredenta" már hatodik évtizede. http://www.pref.hokkaido.jp/soumu/sm-hrtsk/history/history-e.html . Hasegawa Tsuyoshi: Rethinking the Russo-Japanese Territorial Dispute, Japan Echo 22/4. Winter 1995, http://www.japanecho.com/docs/html/220408.html

[7] Beasley 147- o. NEVA/History .../chap9-4.html

[8] Thiess 20-30. o, Warner 105-115. o.

[9] Úgy látszik, nemcsak a teknőcöt boldogította, mert még lejárata előtt megújították, teljes kölcsönös segélynyújtásra, és a japánok még szabadabb kezet kaptak Koreában. Szövegét l. Kuhlmann, K.: The Renewal of the Anglo-Japanese Alliance, 1905., http://www.warhorsesim.com/papers/Renewal.htm . L. még Warner 131-147. o.

[10] Beasley 150 o., Warner 155-170. o., Thiess 34. o.

[11] Az oroszok tudhattak a készülődésről Gorskov 148. o.

[12] Jó térképeik azoknak is voltak, a japánok át is vették - csak nem jutott elég a csapatoknak. Gädke 28. o.

[13] Akasi forradalmár és nacionalista kapcsolatairól: Warner 174., 182-183., 480-490., 559-560., 575. o. Lenint, akitől a többi szocialista óva intette, őszinte, önzetlen, elveinek élő emberként írja le, aki képes az orosz forradalmat megvalósítani - ezért mai értékben csaknem 8 millió dollárral finanszírozta. Más köröknek is volt japán kapcsolata, 20 év után Pilsudski 51 japán tisztnek adott Virtuti Militari-t, Warner 580. o. L. még: Gourley, R.: The Laurels of Victory - Information Warfare in the Russo-Japanese War, 1997 http://www. infowar.com/mil_c4i/mil_c4i_101297a.html-ssi (de cáfolat nélkül említi a "Mária-napi bált"...), sajtó, hálózat: Thiess 44., 48. o., önkéntes hírforrás: PAVOSZ 37. o., kábel: Kirby 198. o. Rejtjelezésüket feltörhetetlennek hitték PAVOSZ 92. o. - Valószínű, a japánoknak is volt Pokornyjuk...

[14] PAVOSZ 23-27. o.

[15] Warner 187. o.

[16] PAVOSZ 34-35., 65-71. o. Jane 63. o. tudni véli, hogy hadüzenet volt, amit nem továbbított (8-án 18 órakor).

[17] Warner 3-5. o.

[18] Thiess 36-38. o., PAVOSZ 50-55. o.

[19] Sztyepanov 5-9. o. A Mária-nap igaz, ám a szóban forgó nap nem a pravoszlávoknál különös tiszteletben álló Istenanyjához, hanem egy szentként tisztelt jámbor asszonyhoz kapcsolódik. Nasztolnaja knyiga dlja naroda, Sz.-Peterburg 1891, 11. o., Szorokin 45. o., PAVOSZ 57-58. o. - Ja. I. Kefeli tengerészorvos szerint Sztyepanovnak, aki kétségkívül részese volt az artúri eseményeknek és regényében az akkori élet annyi aprósága és a véghetetlen pletykák olyan alapos ismerete jelenik meg, ahogy az máig él a veteránok emlékezetében, semmi szüksége nem volt arra, hogy tényeket találjon ki. Kollégáival abban maradtak, hogy Sztyepanov akkortájt még legényke volt, sokat meghallott, sokat látott, de mindent félreértett. A "hír" vélhetőleg amerikai tudósítóktól származik. PAVOSZ 43. o. A sajtó színvonaláról úgy mondják, az a század további részében csak javult...

[20] MIKASA 5. o.

[21] Manőverkép: http://grandwar.kulichki.net/maps/map_tcemulpo.htm ., Szorokin 48. o., Warner 204-208. o. A VARJÁG-ot a japánok később kiemelték, SOYA néven 1916-ig náluk szolgált, aztán eladták a háborús szövetségessé vált oroszoknak (végül az októberi forradalom idején épp Angliában lévén javításon, ott lefoglalták).

[22] Kirby 184-187. o., Warner 46-47. o., http://findagrave.com/country/42.html , Ogasawara 61-62. o.

[23] MIKASA 1-4. o., Gorskov 147-150. o.

[24] Alapvető forrásként Szorokin, a hazai Bak-típuskönyv és Sárhidai úr által rendelkezésemre bocsájtott, főként Szuliga, Sz.: Rosszijszkij Flot. Moszkva, 1993. c. művén alapuló adatok szolgáltak (Novikov-Priboj adataival kiegészítve). Nem szerepel a nagyszámú kisebb egység, segédcirkáló, romboló és torpedónaszád.

[25] Sweetman 158. o.

[26] Allen, K.: Russo-Japanese War Ramblings. 1999., http://www.ukans.edu/~kansite/ww_one/naval/rjwargun.htm , tüzértechnikai áttekintés: 2-3. o.

[27] Bak 40., 43. o. Csuzimánál az oroszok részben, a japánok általában fel voltak szerelve Barr&Stroud 4'6" (kb. 137 cm-es) távmérővel. Az utóbbiak jó hasznát is vették, bár csak a csata elején, később a 152 mm-es ágyúkból végeztek belövést; a B&S a vártnál nagyobb lőtávolságokhoz már nem volt elegendő. Az orosz tapasztalatok a távcsöves irányzékkal is kedvezőtlenek voltak, viszont Santungnál (amikor nem voltak távmérőik) és a csuzimai csata kezdetén a távolharcban egész pontosan lőttek. Allen i. m. 1-2. o., Campbell 4. rész.

[28] Thiess 473-475. o., Novikov II. 472. o.

[29] Allen i. m. 3-4. o., Campbell i. m. 4. rész, Kofman, V.: Cuszima: analiz protyiv mifov, Naval 1/92 - IPCLUB .../kofman.htm 11-2., Fajnberg, V.: Kommentarii po rezultatam Cuszimszkovo szrazsenyija i k sztatye Kempbella, http://www.battleships.spb.ru/Tsusima/zakl.html, 2-3. Az oroszok repeszgránátban alkalmaztak fekete lőport: Klicsenkov, A: Osibka Togo ..., Morszkoj Szbornyik 3/90, IPCLUB .../mistake htm.

[30] Szorokin 255. o.

[31] MIKASA 5. o.

[32] Oki, MIKASA 21. o., Ogasawara 399-402. o.

[33] Reventlow I. 104-105., 358-359. o.

[34] NEVA/History .../andr-fl.html.

[35] A "maru" a hajónevek része a japánban, jelentése kabinnal ellátott vízijármű, eltérőn a nyitott bárkától http://www.minc.or.jp/shimadzu/heritage/Eheritage4.htm , Ogasawara 483. o. Kesernyés humorral katonák és civilek "hinomaru-bento"-nak neveztek egy jellegzetes háborús ellátmányt: ételdobozban üres főtt rizs, középen egy szem savanyított vörös szilvakompót...

[36] Lise,.../pcs/crest.html, .../classes.html.

[37] Warner 28. o.

[38] A jelenlegi Japán Tengeri Önvédelmi Erők azzal is hangsúlyozzák a folyamatosság mellett a megszakítottságot, hogy a nevek használatát felújítják, de a méretre való tekintet nélkül. Elképzelhetetlenül groteszk volt látni a Mitsubisi kobei gyárában egy speciális hajtóművel felszerelt (civil) kishajót YAMATO névvel. L.: Lise, .../empnames.html, .../naming.html, .../jmsdf/jmsdfnewspeak.html.

[39] MIKASA 11. o.

[40] Szorokin 37-38. o., Thiess 42-46. o.

[41] Warner 146-147., 189. o.

[42] A fentiek a japán stratégia és tengerészeti doktrina több háborúban megmutatkozó vázát képviselik: D. Kirby: The Short, Victorious War and the Very Long Bridge. Proceedings of 2^nd Annual Military and Strategic Studies Colloquium, Univ. of Calgary, 24.03.00, http://www.stratnet.ucalgary.ca/research/Colloquium2000/Kirk.html

[43] Lise,.../nisshin.html , http://findagrave.com/cemeteries/4092.html

[44] NEVA/History Port Arthur: Prologue .../chap10-1.html. Az események váza az idősebb hazai olvasó előtt Thiess leírásából lehet ismeretes, aki fő vonalakban Szemjonov fregattkapitány emlékiratait követi. Szemjonov Santungnál a DIANÁ-n, Csuzimánál a SZUVOROV-on volt szemtanúja az eseményeknek, érzelgősségét és Rozsjesztvenszkij melletti elkötelezettségét gyakran a szemére vetik. A fiatalabb korosztály Novikov élelmezőmester és illegális pártmunkás leírását ismerheti, amely gyakran fedélközi matrózpletykák szintjén történt személyes információgyűjtés és más emlékiratok ellenkező előjellel átpolitizált szépirodalmi feldolgozása (Kofman, V.: Cuszima: analiz protyiv mifov. Naval 1/92 - IPCLUB .../kofman.htm 2). A magyar fordítás válogatása ezt még fokozta. A Warner-leírás Pakenham időközben hozzáférhetővé vált jelentése és japán nyelvű, esetenként titkosszolgálati anyagok alapján egészíti ki a képet és érezhetően komolyabban veszi Novikovot, mint honfitárs bírálói.

[45] PAVOSZ 83-88. o.

[46] Ogasawara 166. o.

[47] Magyar Nemzet, 1999. február 6. A könnyen veszélyessé válható ügyekből az írásait kedvelő magas amerikai személyiségek mosták ki, de a fényképezőgépet a japánok - mint az elkövetési eszközt minden esetben - törvény szerint lefoglalták. Griscom nagykövet személyesen győzködte Komura külügyminisztert, adják neki vissza, van precedens a lefoglalás mellőzésére, pl. nemi erőszak esetében... Mancini, J.: Jack London, War Correspondent. Military History, Dec.'99, http://www.thehistorynet.com/MilitaryHistory/articles/1999/12992text.htm .

[48] Oki

[49] MIKASA 6-8. o., Gädke 65. o., PAVOSZ 282. o., Warner 293-295. o. - Togo nyilván számolt az oroszok passzivitásával, vagy hogy a partraszállási körzet előtt idejében fel tudja tartóztatni őket s ezt kiszámított kockázatként vállalta. A zárás ugyanis még a páncélosokat sem akadályozta, augusztus tizedikén az oroszok aknakereséssel együtt 2 óra 45 perc alatt kifutottak, pedig akkor már nem Makarov vezette őket.

[50] Sztyereguscsij, in: Szovjetszkij Enciklopegyicsnij Szlovar. Moszkva, 1990.

[51] PAVOSZ 51. o.

[52] Warner 246. o.

[53] "21.sz. hadmenet- és harci utasítás" 1904.03.04/17. Szorokin 249-256. o. Elvben titkos volt, a japán kémszolgálat azért megszerezte. PAVOSZ 189. o.

[54] PAVOSZ 190. o.

[55] Szárazdokk nem lévén, a munkát keszonban végezték. PAVOSZ 50. o.

[56] Jane 70. o. megjegyzi, hogy így meg értelmetlen, nem védi a partot, mert a támadó lőtávolsága nagyobb.

[57] A megfelelő helyzetet Wiren csak két ellenfél tüzébe futással tudta felvenni, amit Makarov eszeveszett bátorsággal végrehajtott okos manővernek nevezett. PAVOSZ 142. o.

[58] PAVOSZ 153-156. o. Ekkor és máskor is, kölcsönösen tengeralattjárókra gyanakodtak, valójában vagy a vízbe került, félig telt 75 mm-es hüvelyeket nézték periszkópnak. vagy célzott dezinformáció volt (PAVOSZ 194 o.).

[59] Thiess 62. o.

[60] A hadszíntér áttekintését l. http://grandwar.kulichki.net/maps/map01.htm .

[61] Peattie, Warner 53., 321-323., 458-467. o. A bírálatnál azonban megfontolandók a körülmények. Az ostromot a hadvezetés eleve nehéz feladatnak látta, Jamagata pedig tudhatta, hogy Nogi fanatizálni fogja az embereit. Július elején úgy becsülték, hogy az akcióban tízezer főt meghaladó veszteség elfogadható (uo. 365-368. o.) - ha Nogi nem mérte fel helyesen a vár védelmi lehetőségét, a tévedésben osztozik a vezérkarral. Nehéz ostromlövegeket október előtt nem vethetett be, mert nem kapott. A javaslatokat a lehetőségekhez képest elfogadta, tisztségéhez nem ragaszkodott, de amikor Jamagata a császárnak felváltását javasolta, az csak annyit kérdezett: "Kivel?". (Az értelmetlen emberpazarlást pedig nem tűrték: Liaojang után emiatt három tábornokot is menesztettek, köztük Tódzsó Hidenori vezérőrnagyot, a későbbi miniszterelnök apját Warner 389. o.). Amikor viszont rátért az erődítések előzetes szétlövésére, parancsba kapta a rohamok folytatását: Szorokin 203. o. Az egész történet, magyarázatokkal együtt, nagyon emlékeztet "Bombás" Harris és Churchill együttműködésére. Az utókor értékelése mintha nem is személyének, hanem az általa megtestesített ideálnak szólna - az angolszász "politikai korrektség" szellemében.

[62] Thiess 71-72. o.

[63] Szorokin 220. o. számos társukkal együtt mindenféle hazátlan csavargók ivadékának mondja őket, akik többségükben megvetették Oroszországot és népét, kalandor karrieristák, sokan külföldi kémszervezeteket szolgáltak.

[64] Szorokin 86-87., 182. o. A várvédelem elsőbbsége és a flottatevékenység viszonyáról: Thiess 80-81. o., az utóbbiról való lemondás (Szevasztopol példájára) stratégiai hiba: Gorskov 151. o.

[65] MIKASA 10. o.

[66] Witthöft a nemzetközi jogra tekintettel 8 mérföldnél kijjebb nem engedélyezte az akciót (nem részletezik, miért engedte a 3 tmf-ön túl, talán represszáliaként). Az alkalmas hely azonban kb. 11 tmf-re volt, ahova Ivanov saját felelősségére el is ment. A szemrehányást azzal hárította el, hogy a parancsot nem tiltásként értelmezte és hajójával az ellenség előtt állva legjobb meggyőződése szerint kellett cselekednie. PAVOSZ 184-185. o.

[67] Warner 632., 300-302. o.

[68] Szorokin 126-127. o., Warner 304-305. o.

[69] Szorokin 107-109. o.

[70] Kemény fenyegetések kíséretében, Szorokin 111. o.

[71] Witthöft tengerészhadnagy az ostrom végén a II. erődöt hősiesen védő matrózkülönítményt vezette. Szorokin 204. o.

[72] Szorokin 113. o.

[73] Warner 352. o.

[74] Warner 541. o. - ők az ütközetbe mindenüket bevetették, az oroszok, ha később is, még számíthattak a 2. Hajóhadra.

[75] MIKASA 24. o. szerint "halálosan," ez vélhetőleg fordítási hiba. A herceg (felesége, Cuneko, az utolsó sógun lánya volt) flottatengernagyként halt meg 1946-ban: Genealogy of the House of Fushimi-no-miya, 6, http://www.geocities.com/jtaliaferro.geo/fushimi.html.

[76] Thiess 90-91. o. Oki ő többekkel ellentétben nem zárja ki, hogy Togo a csata megszakítását fontolgatta, rombolóira hagyva az éjszakai harcot.

[77] PAVOSZ 205. o.

[78] Szorokin 117. o., Reventlow I. 255. o. Az első találat ideje bizonytalan, egyesek szerint mind a kettő ugyanabból a szalvóból jött, mások éppenséggel fordítva datálják. A bajt hozó elrendezés jól látható a http://www.fortunecity.com/olympia/ince/698/cmdrs/Tsesarevitch.jpg képen.

[79] PAVOSZ 205-206. o.

[80] MIKASA 31. o., Oki, Ogasawara 284. o.

[81] Szorokin 128-132. o., MIKASA 11. o., NEVA/History, Defeat at Port Arthur .../chap10-3.html.

[82] Saját véleménye szerint felesége imái fordítottak sorsán. Warner 358., 533. o.

[83] Fekete humorú tisztjei kissé másképp és tovább láttak: Port Arthur lesz a flotta temetője, de rövid halál után jön a boldog feltámadás, japán zászló alatt. PAVOSZ 198. o.

[84] A szovjet történetírás, vélhetően a későbbiek indokolására, röviden szadistának titulálja. Szorokin 155. o. Kiemelkedő személyes bátorsága és tengerész képességei ellenére, túlzó fegyelmi követelményei és kötekedése miatt, nem volt kedvelt felettes. PAVOSZ 258. o., Loparjov-életrajz.

[85] Szorokin 202. o.

[86] Szorokin 225. o.

[87] McLaughlin, S.: Admiral Aleksandr Kolchak, http://www.ukans.edu/~kansite/ww_one/naval/pers0002.htm .

[88] MIKASA 13. o., Thiess 467. o. Az ostrom alatt P.G. Tideman csifui konzulnak kínai csempészek útján sikerült hírkapcsolatot létesítenie - PAVOSZ 82. o. - amire lehetett is kapacitásuk, mert a csempészést Stössel leállította: Szorokin 178. o.

[89] Warner 468. o.

[90] Fontos poszt, a jövőbeni csatasor másik vége: eredetileg épp erre találták ki az ellentengernagyi szerepkört.

[91] Akijama (Warnernél tévesen Maszajuki) Mahannál végzett Annapolisban, megfigyelő volt a spanyol-amerikai háborúban. Lélekben nem "harcos típus", de feladatának igazi megszállottja - az alakiságokra szigorúan ügyelő Togo egyedül neki nézett el olykor extravaganciákat. Haszegava Kijosi zászlós, későbbi tengernagy szerint, aki a híres csuzimai képen eltűnt a távmérő mögött, ő volt az egyetlen ész a flottában. Találó jelkép: a festményen Togo mögött áll, egy lépéssel balra, fel se néz, menedzsertábláján jegyez. MIKASA 13., 16. o., Warner 535. o.

[92] Bak 453. o.

[93] A hajóraj főintendánsa, von Witte fregattkapitány, aggódott is, hogy számol majd el a drága hagymabeszerzéssel, de nem került rá sor, mert a BOROGYINÓ-val együtt elsüllyedt. Thiess 254. o., V. Szemjonov: Rassplata. Berlin, 1908, 412-413. o.

[94] Novikov I. 320-343. o.

[95] Warner 437 o.

[96] Novikov II. 258-261. o.

[97] Crane in: Dictionay of Disasters at Sea during the Age of Steam 1824-1962, Ch. Hocking F. L. A., http://www.tcb.co.uk/gene/crane.htm , továbbiak The Russian Outrage, .../russian.htm, .../gamecock.htm. Az "outrage"-hoz az is hozzászámítható, hogy az ott közölt elszámolás szerint a tárgyalásokon a kártérítés 40%-át sikerült elalkudni, de az ügyvédek és pénzügyesek pennyre pontosan megkapták, amit kértek...

[98] Thiess 459-460. o. legalábbis gyanús körülményekről, Novikov I. 355-356. o. ezt elvetve, az orosz hivatalos álláspont alakulásáról ír. Bár eltérő éllel, de mindketten megemlítik a forradalmárok közt provokátorként ismert ügynök Harting-Landesen híreinek szerepét a pánik-pszihózis kialakulásában. Tekintve Akasi ezredes sokrétű illegális kapcsolatait (l. 1.rész), közrehatása nem zárható ki. A korabeli sajtótisztesség példája Edgar Wallace, aki Vigóból interjúkat küldött a Daily Mailnak, majd Tangerből jelentette, hogy riportalanyait már nem találta, agyonlőtték és a tengerbe dobták őket. Az ötlet talán onnan ered, hogy az AVRORA sebesültje, a hajópópa Tangerben halt meg vérmérgezésben. Warner 441-442. o.

[99] Jane részletezi az eseményeket és az eljárást (137-146) - szerinte torpedótámadásnak csak lehetősége esetén is mulasztás, ha nem lőnek mindenre, ami gyanús (138), ugyanígy Reventlow II. 395.

[100] Szemjonov i.m. 398-399. o. Az ellentétes értelmezési lehetőségekről: Warner 518. o., Novikov I. 341. o.

[101] Warner 523. o. Biriljov kétségtelenül a jövő embere volt, legalábbis egy ideig, egyebek mellett talán mert magát "harcoló admirálisnak" nevezte, bár csatában sose járt. Novikov I. 37. o.

[102] Novikov I. 278-287. o.

[103] Ezzel az Akijama-terv első két fázisa elmaradt. Az új Japánnal egyidős fiatal kötelékparancsnoknak, Szuzuki Kantarónak, a későbbi admirálisnak nem ez volt a legnehezebb bevetése: 1936-ban a tiszti lázadáskor gyakorlatilag agyonlőtték, csoda, hogy életben maradt. 1945 áprilisban miniszterelnök (vagy inkább csődtömeggondnok) lett, a kapituláció kihirdetésekor a "patrióták" halálra keresték, házát felgyújtották (Beasley 210-211. o.).

[104] KUHI .../namieng.html

[105] Novikov II. 462-463. o.

[106] Az elterjedt véleménnyel szemben nem ezeket akarta előbb felszámolni - Klado teóriájával ellentétben végig a korszerű páncélosok elpusztítására összpontosított. A csata kezdeti harcászati elemzése: Kofman, V.: Cuszima: Analiz protyiv mifov. Naval 1/92 - IPCLUB .../kofman.htm 4-7., OKI. A csata menetábrája levehető az IPCLUB több cikkéből és a Scogin-honlapról (Evans-Parshall 1997.)

[107] Csisztyakov, V.: Csetverty csasza dlja russzkih pusek. Morszkoj Szbornyik 1989/2, IPCLUB .../quarter.htm. A tűzösszpontosítás bírálata: Klicsenkov, A.: Osibka Togo i poszlednyij sansz admirala Rozsjesztvenszovo. Morszkoj Szbornyik 3/90, IPCLUB .../mistake.htm, .../chance.htm

[108] A találatok ideje és elemzése: Allen, K.: Russo-Japanese War Ramblings. 1999. http://www.ukans.edu/~kansite/ww_one/naval/rjwargun.htm 5-8.; Campbell, J. M.: The Battle of Tsu-shima. Warship Int., 1978, http://www.battleships.spb.ru/Tsusima/Tsusima1.htm s köv.(oroszul); Kresztyjannyikov, V.: Cuszimszkoje szrazsenyie. IPCLUB .../losses.htm Valamennyi utal a csőben robbant japán gránátokra, amelyek sok sérülés eredetét vitatottá teszik.

[109] Oki

[110] MIKASA 17. o.

[111] A gránát valószínűleg az IMPERATOR NYIKOLAJ I-ről jött, Allen i. m. 6. o.

[112] Novikov II. 49. o.

[113] Bunyics, I.: Mucsenyiki Cuszimü. Oblik/Zenit, 1999. IPCLUB .../bunich.htm 42-46.

[114] Agawa, H.: The Reluctant Admiral, http://www.kodansha.co.jp/eoj/japanese/djl/vol2/admiral / Egyesek szerint, pl. Bunyics i. m 11. o., a MIKASA-n sebesült meg, mások szerint (Warner 552. o.) ő kísérte volna Togót Rozsjesztvenszkijhez - ez kevéssé valószínű.

[115] Campbell/Fajnberg 6. o.

[116] Allen, K.: Russo-Japanese War Ramblings. 1999. http://www.ukans.edu/~kansite/ww_one/naval/rjwargun.htm 5-8.; Kofman, V.: Cuszima: analiz protyiv mifov. Naval 1/92 - IPCLUB .../kofman.htm 8-17. Az ORJOL teljes harcképtelenségét később az orosz hadbíróság is elismerte.

[117] Warner 548. o.

[118] Novikov II. 112. o.

[119] Novikov II. 464. o.

[120] Ogasawara 361. o.

[121] Novikov II. 195. o.

[122] Thiess 427. o., Ogasawara 367. o., Novikov II. 333, o.

[123] Novikov II. 164. o.

[124] NEVA/History, Tsushima .../chap10-4.html; Novikov II. 463. o.

[125] Thiess 435. o.

[126] Novikov II. 244-252. o.

[127] Novikov II. 202-208. o.

[128] MIKASA 18. o.

[129] MIKASA 19. o.

[130] A békealkudozásokról: http://www2.big.or.jp/~yabuki/asa2/ja0721.htm, Warner 562-571. o., ez volt az egyetlen orosz győzelem a háborúban.

[131] Szövege pl.: http://www.lib.byu.edu/~rdh/wwi/1914m/portsmouth.html. Mark Twain szerint ezzel a békével Oroszország önkényuralom alóli felszabadulásának utolsó esélye ment kárba - Boston Globe, 1905. aug. 30., http://marktwain.tqn.com/library/texts/bl_globe083005.htm.

[132] KUHI The Russian Cemetery .../kuhieng26.html

[133] Bunyics, I.: Mucsenyiki Cuszimü. Oblik/Zenit, 1999., IPCLUB, .../bunich3.htm 7.

[134] PAVOSZ 21. o. Vilmos császár, mint arbiter elegantiae militaris Stösselnek és Noginak az illetékes monarchák előzetes jóváhagyásával Pour le Merite-t küldött, Reventlow II. 468-470. o.

[135] Révai Lexikon, PAVOSZ 26-27. o.

[136] Szorokin 45. o.

[137] NEVA/History, The Fleet Reborn .../chap11-1.html, Szemjonov, V.: Rassplata., Berlin, 1908. 451. o.

[138] Novikov II. 464. o.

[139] Warner 554. o., Novikov 467-468. o.

[140] Thiess 475. o. A perről ellentmondó verziók ismeretesek: Rozsjesztvenszkijt Novikov szerint a cári jóindulat ellenére a közvélemény nyomására állították bíróság elé, Warner 584. o. szerint maga kérte, Thiess leírásában (450-451. o.) az eljárás korrupt intrikusok bosszúja volt és elbocsátásával ért véget. Tevékenységéről, kisebb terjedelemben Nyebogatovról, a vesztesek és fegyverletevők hazai történelemből jól ismert megítélésének hangnemében folyik máig vita - vae victis! A túlnyomó "kontrával" szemben "pro" pl. Szemjonov nyomán Poznahirev, V.: Dosztatocsno li dlja Cuszimü "Cuszimü"? Morszkoj Szbornyik 4/89, IPCLUB .../tsushima.htm.

[141] Novikov 470. o.

[142] Köztük Vlagyimir Witthöft sorhajókapitánnyal, a tengernagy legkisebb fiával.

[143] Loparjov életrajza szerint félig öltözve kirángatták a szállásáról, verés és gúnyolás közepette kihajtották a Horgony-térre és szuronnyal végeztek vele. Ezt SzorOkin 197. o. agyonlövéssé eufemizálja.

[144] Loparjov .../artc0031.htm, McLaughlin, S.: Admiral Aleksandr Kolchak, http://www.ukans.edu/~kansite/ww_one/naval/pers0002.htm

[145] Novikov II. 470., I. 355. o.

[146] http://www.fortunecity.com/olympia/ince/698/cmdrs/schultz.html

[147] Warner 583-583. o., Peattie, Kirchmann 36-37. o.

[148] http://findagrave.com/country/42.html

[149] USS AUGUSTA (CA-31) - 1934, http://www.Internet-esq.com/ussaugusta/history/1934.htm ; Kuhi: The statue of Saneyuki Akiyama .../saneyukieng.html, kezében stílusosan könyv. Főhőse a Meiji-kor nagy nemzeti regényének - Shiba Ryotaro: Saka no ue no kumo. [Felhő a domb felett] 1969-72, l. pl. Matsumoto Ken-ichi: A Human View of History. Japan Echo 23/2, 1996, http://www.japanecho.co.jp/docs /html/230213.html; Deva: History of Shotokan Karate. http://www.hmaainc.com/history.html; Kamimura: Saxon, T. D.: Anglo-Japanese Naval Cooperation, 1914-1918. http://www.nwc.navy.mil/press/Review/2000/winter/art3-w00.htm ; Akashi: http://www.coara.or.jp/~itoshima/eakashi.html, http://www.taipeitimes.com/news/1999/10/29/story/0000008600 . Tevékenysége máig érdeklődést kelt, jelentését az orosz forradalmi körökkel folytatott együttműködésről nemrég publikálták Finnországban (Rakka niusui, Col. Akashi's Report on ...Helsinki-Vammala,1988). Jamamoto: Agawa, H.: The Reluctant Admiral. http://www.kodansha.co.jp/eoj/japanese/djl/vol2/admiral /

[150] Egyesek szerint a békefeltételek miatti szégyenében a hajó szeppukut követett el- a szomorú valóság az, hogy matrózok töményszesz-partit rendeztek és a maradékot mosdótálban égetve akarták eltüntetni. Warner 574. o.

[151] MIKASA 27-28. o. LISE ...battleships/prerjbb/mikasa.html, Tolly, K.: Admiral Nimic i vossztanovlenyije "Mikaszi." Krasznij Oficer, Izsevszk, 3/1998 http://www.battleships.spb.ru /KO/0398/Mikasa.html. A páncéltornyok lemezből készült utánzatok.

[152] http://www.students.haverford.edu/east/meiji/glossary/yasukuni-shrine.html, History of Yushukan, múzeumi ismertető 1. Ed. 1988. by Yasukuni Jinja Yushukan, http://www.yasukuni.or.jp/english/.

Kolonits ferenc

Az András-kereszt és a Felkelő Nap háborúja, 1904-1905

I. Szonnó-dzsói - Tiszteld a császárt, űzd ki a barbárt

II. Fukoku-kjóhei - Gazdagítsd a hazát, erősítsd seregét

III. Ukusz bláhi - Bolhacsípés

IV. Kókai kaiszen - Csata a Sárga-tengeren

V. Morszkaja moscs goszudársztva - Az állam tengeri hatalma

VI. Nihonkai kaiszen - Csata a Japán-tengeren

VII. Sz mírem i sz pazórom - Békével és gyalázattal

VIII. Busi-dó - a "harcos útja." Hová vezetett?

Ferenc Kolonits

The War between the St Andrew's Cross and the Rising Sun, 1904-1905

Ferenc Kolonits

La guerre entre de la croix de Saint-André et du Soleil-Levant, 1904-1905

Ferenc Kolonits

der Krieg zwischen dem Andreaskreuz und der Aufgehenden Sonne, 1904-1905

Ференц Колонич

ВОЙНА АНДРЕЕВСКОГО КРЕСТА И ВОСХОДЯЩЕГО СОЛНЦА В 1904-1905 ГГ.