HajdU Tibor

A hadkötelezettség és a haza védelmének eszménye
a soknemzetiségű Monarchiában

Manapság szokás lemosolyogni az erkölcs emlegetését; pedig minden társadalomnak, államnak, hadseregnek van erkölcsi rendszere, követendő morális normarendszere, sőt rendszerint kettő is van: az írásban deklarált és oktatott és a valóságban követett. Szép vonás vagy sem, de éppen a hadseregeknél, főleg háborúban, ez a kettősség szinte elkerülhetetlen. Csak egy példával élve: voltak hadseregek még a XX. században is, melyekben elhatározás és parancs volt, hogy: nem ejtünk foglyokat, de ezt írásba foglalni, nyilvánosan hirdetni nemigen szokták. Sokan azonosnak hiszik ezt a kettősséget az erkölcstelen képmutatással: nem ugyanaz.

A mi nemzedékünk vagy apáink és nagyapáink nemzedéke számára természetes volt az általános hadkötelezettség, vagyis hogy a haza fegyveres védelme minden férfi szent kötelessége - de nem volt ez mindig így. Sok országban, így nálunk is, a fegyverviselés évszázadokon át inkább privilégium, mint kötelesség, s a hadviselés az ezt élvező nemesség mellett hivatásos, állított vagy toborzott, aránylag nem nagy létszámú csapatok dolga, melyeknek nemzeti összetétele igencsak vegyes, sőt tisztjei nagy része sem a sereget fenntartó uralkodó vagy állam született alattvalója, csupán alkalmazása és esküje által vált azzá. Az uralkodóra vagy parancsnokra letett eskü ebben az időben szerződés megerősítése és véresen komoly; gondoljunk csak arra, mekkora különbség az 1848-49. évi szabadságharcot követő megtorlásnál, hogy az elfogott honvédtiszt esküszegőnek tehát felségárulónak vagy csak egyszerűen rebellisnek minősült?

A XVIII. század végéig a tiszt nemes ember vagy szolgálata révén igyekszik a privilegizáltak sorába emelkedni, a közvitéz szolgálata praktikusan többé vagy kevésbé önkéntes, még ha deklaráltan nem is az. Az ezredet felállító földesúr vagy az orosz "mir", a faluközösség, kötelezte a parasztot katonai szolgálatra, de miután az érintettek a férfilakosság aránylag kis részét tették, valamiféle alku, megegyezés előzhette meg a parancsot - másrészt abban a korban, mikor az útlevél, írni-olvasni tudás nem általános, a katona bizonyos kockázattal vállalhatta a bujdosást, új néven máshol új életet kezdést vagy az ellenfélhez (amely nem feltétlenül más nemzet) való átállást.

A létszámnövelés igénye és a nemzeti eszme uralkodóvá válása együtt vezettek a XIX. században az általános hadkötelezettség eszméjéhez és a sorozott, állandó hadsereg gyakorlatához. Az általános hadkötelezettséget, a nemzeti hadsereget bevezető fordulatot általánosságban a nagy francia forradalomhoz kötjük, bár a hadkötelezettség realizálása már országonként különbözött.

Így Angliában a katona egészen az első világháborúig a gyarmatosítás szabad vállalkozója. A háború idejére a brit kormány kénytelen kimondani a hadkötelezettséget, mint igazodást a szövetségesek és ellenfelek elveihez és praxisához, de heves tiltakozást vált ki a liberális-individualista, bár magát hazafiasnak valló értelmiségből, Bertrand Russellből és társaiból, a "lelkiismereti tiltakozókból" (conscientious objector), nem szólva a birodalmi hazafiság eszméjét is keményen elutasító írekről. A cári Oroszországban viszont, ahol a diákok és civil hivatalnokok is egyenruhát viseltek, morálisan természetesnek tűnt a szolgálat kényszere, csak éppen szükség nem volt az általános hadkötelezettségre a birodalom lélekszáma miatt, ezért szelektíven hajtották végre, így bizonyos nemzetiségeket még az első világháborúban is mentesítettek a katonai szolgálattól. (Főleg a mohamedánokat, kivéve a kitűnő katonának tartott tatárokat.) Az USA-nak nincs szüksége sorozásra, háború idején is csak a férfiak egy részét szólítják fegyverbe, de elvben (legalább 1973-ig) a haza védelme meg nem tagadható állampolgári kötelesség.

Miután a XIX. században és a XX. század első felében az európai hatalmi politika alapeleme a német-francia konfrontáció, a hadkötelezettség és az ezt indokoló nemzeti mítosz és propaganda is e két ellenfélnél a legerősebb. Franciaországnak erre nagy szüksége is volt, mivel a francia népesség a németnek kétharmadát sem érte el. Németországban viszont legalábbis az 1880-as évekig inkább a porosz militarizmus, mint a szükség váltotta ki a szigorú ragaszkodást a hadkötelezettséghez. A század végén válik az ellenségkép másik konstans elemévé Oroszország, s ezután már nemcsak a hadrafogható férfilakosság felhasználása, de az addig lebecsült szövetséges Osztrák-Magyar Monar­­chia emberanyaga is szükségesnek tűnik.

A Habsburg-monarchia jellemző módon lépésről lépésre menetelt az általános hadkötelezettség felé. Ezt a francia példa hatására elvben már 1804-ben bevezették az örökös tartományokban, de az első évtizedekben a szabályt túlságosan is erősítették a kivételek. Az addig a birodalom védőjének tekintett nemességet paradox módon kivették a katonai kötelezettség alól - számukra ezt a nemesi felkelés pótolta ugyan háború idején, de nemesi felkelést 1809 után - vajon miért? - nem rendeltek el többet. A papság mellett nemcsak az akkor még kisszámú értelmiség, de a polgárházak tulajdonosai, az iparűzők, sőt háziszolgáik és kertészeik is mentesültek a katonai szolgálat alól. A hadkötelezettség így elsősorban a parasztságot sújtotta (kivéve a tiroliakat), de paraszt sok volt, pénz és posztó kevés, így sorshúzással választották ki a 10-12 évi szolgálatra hívottakat. Magyar­­­­­­­­­­országon a hadkötelezettséget formálisan is csak 1840-ben szavazta meg az országgyűlés, mégpedig szintén sorshúzásos alapon.

Ez a tarkabarka, bécsiesen kötelező szisztéma nem valami honvédelmi doktrínán alapult; miután főleg az írástudatlan, soknemzetiségű parasztságra épült, más eszmei alapja nemigen volt, mint az obligát, de a jogfosztottak számára tartalmatlan császárhűség. Támaszkodtak volna a vallás morális erejére, de mivel az 1830-as évekig csak katolikus tábori lelkészek voltak jelen a hadseregben s a tisztikar többsége is katolikus, mellette csak a Wiener-Neustadtból kirekesztett evangélikus kisebbség jelentős - az egyházi befolyásolás a katonák mintegy felét érintetlenül hagyta.

Ezt a képtelen "rendszert" időnként reformokkal tették még képtelenebbé. Miután a módosabbak pénzzel válthatták meg szolgálatukat, kontraszelekció érvényesült, ami az 1848-1866 közötti háborúkban meg is mutatta hatását. Szerencsésebb újítás volt, hogy 1845-ben 8 évesre szállították le a kötelező szolgálati időt - hiszen még ezt sem lehetett kihasználni pénz hiányában, tehát inkább 8 évig tartó kötelezettséget, mint valóban 8 évi szolgálatot jelentett a többség számára. 1848 után korlátozták a megváltási lehetőséget és megszüntették a nemesség privilegizált helyzetét, Magyarország és Erdély kivételes jogállását azonban csak az 1858. évi császári pátens számolta fel, ami főleg a hagyományosan a lajtántúlinál kisebb állítási kvóta hatálytalanítását jelentette. A magyar lakosságot tehát sorozatos szigorítások érték, anélkül, hogy ezt a nagy többség elfogadta volna, hiszen honvédelemről, nemzeti érdekről szó nem lehetett, a "királyhűség" sem hatott vonzóan éppen ezekben az években. A hatvanas évek enyhülése a Bach-korszakhoz képest csak felszabadította a Bécs- és hadsereg-ellenes érzelmeket. Így elmondhatjuk, hogy az 1867-68-as haderőreform nemcsak a königgrätzi katasztrófának - és az uralkodó észhez téré­sének - köszönhető, Magyarországon legalábbis tarthatatlan helyzetnek kellett véget vetni.

Az "általános" hadkötelezettség ezután sem volt azonos az általánosan kötelező szolgálattal, a világháború előtt csak a sorozás, tehát a jelentkezési kötelezettség terjedt ki a teljes férfilakosságra, teljes kihasználására még a három, majd két évre rövidült szolgálati idő mellett sem volt meg a pénzügyi fedezet, így a kiskapuk számát csökkentették, de jócskán maradt belőlük. Mindenesetre szabályozott és az egész Monarchiában majdnem egységes lett a hadkötelezettség rendje. Az 1867-68-as reform, majd a határőrvidék likvidálása előnyös volt magyar szempontból. Nemcsak azért, mert átlátható helyzetet teremtett és megoldotta a módosabbak és tanultabbak problémáját az egyéves önkéntesi és póttartalékos intézménnyel. A kiegyezés és a honvédségnek a hadvezetés és Ferenc József által oly nehezen elfogadott felállítása végre lehetővé tette, hogy valóban honvé­delemről lehessen beszélni, s emellett a királyhűség elve ha lassan is, de az 1890-es évekre a magyarság körében általánosan elfogadottá váljon. A hadkötelezettség valós célja nem is az volt, hogy mindenki katona legyen, ellenkezőleg azt szerették volna elérni, hogy az arra alkalmasok fogjanak fegyvert - a tanultak, a jómódúak, az erősek és egészségesek. Éppen ezt volt nehéz elérni, s a sok vita után bevezetett póttartalékosi kedvezmény (6 hetes "kiképzés") és más kivételek megint csak a szegényebbek és tudatlanabbak arányát növelte a behívottak között.

A hetvenes-nyolcvanas évek még a hadsereghez való viszony megváltozásának lassú és nehéz évtizedei. Itt a tudat, a morális felfogás átalakulása lassúságának igen nagy a jelentősége. Hiszen például az 1 éves önkéntesi intézmény kétségkívül előnyös volt az érintettek számára, az első években mégis aki tehette, kivonta magát alóla vagy nem törekedett a tiszti vizsga sikeres letételére, Magyarországon 1869-70-ben az önkéntesnek sorozottak fele jelentkezett szolgálatra, míg Ciszlajtániában mintegy 80%-a. Nálunk az egyéves önkéntes-iskolát elvégzettek mintegy 17%-a nyert a vizsga után tiszti rangot, míg a birodalom másik felében 46%-a. Az arányok csak egy évtized után indultak lassú javulásnak, a hadvezetés a nyolcvanas évek végén még azzal fenyegetődzött, hogy a vizsgán sikertelen értelmiségi ifjakat benntartja még 1-2 évre, s ennek törvényes alapját meg is teremtette, alkalmazni azonban, megszeppenve a magyar közvélemény reagálásától, szinte sohasem merte. Türelmesen ki kellett várnia, amíg az önkéntesi, tartalékos tiszti, tisztjelölti rang presztízse annyira megnőtt, hogy legalábbis a magyar és német fiatalok szívesen vállalták az egy évet.

A másik oldalon viszont a honvédséggel szembeni bizalmatlanság volt a javulás gátja. A magyar közvéleményben rendkívül népszerű volt a honvédség, persze a közös hadsereg rovására - azt is mondhatjuk, a rációt meghaladó mértékű volt ez a különbségtétel, hiszen a honvédség sosem vált a magyar nemzeti szempontok védelmezőjévé, tisztikara, rangban felfelé haladva mindinkább összefonódott a közös hadseregével. Ha az első 10-15 évben szerepet játszottak a 48-as veteránok, később átadták helyüket a kaisertreu Fejérváry-iskola neveltjeinek. A magyar ezrednyelv, jelképek, a mintegy 80%-ban magyar származású tisztikar mégis kedveltté tette a 48-as ellenzék előtt is, Albrecht főherceg körében viszont sokáig rettegtek attól, hogy a lojális honvédből majdcsak kibújik a rebellis, s nemcsak kicsinyes piszkálódásokkal, de komoly anyagi hátrányokkal gátolták a honvédség fejlődését, ahelyett, hogy örültek volna: milyen könnyű a magyarokat lekenyerezni néhány magyaros sújtással, indulóval, nemzeti zászlóval. Egy nemzedéknek kellett kihalnia ahhoz, hogy az averzió, gyanakvás nagyjából eloszoljon.

A k. k., majd k. u. k., a közbeszédben "közös" hadseregben viszont valóban kevés volt a magyar tiszt, még kevesebb a román vagy szlovák családból származó, zavaró a német nyelvhasználat s a sokáig érezhető nyílt magyarellenesség. Magyar honvédelemről alig eshetett itt szó, azoknak aránya, akik a trón iránti hűséget még a nemzeti érzés elé helyezték, a magyar k.k. tisztek között még meglehetős volt, a legénység, tartalékos tisztek soraiban azonban elenyésző. A hadvezetés nagyonis tudatosan törekedett megfelelő lojális szellem kialakítására, de az eredmény ha nem is maradt el, lassan jelentkezett. Pontosabban: a kiegyezés utáni évtizedekben, mondjuk az egyszerűség kedvéért 1889, a nagy haderővita évéig, a magyar katonák harci szelleme nem volt kielégítő, míg a horvát, szerb, román katonák nagy része közelebb érezte magát Bécshez, mint Budapesthez, éppenséggel védelmet is remélt a Burgból a magyarosító törekvésekkel szemben. 1889 után lassan megfordult a helyzet: felerősödtek a kifelé gravitáló román és szerb, majd ruszin és horvát tendenciák is, a magyar rekruta számára viszont a századfordulón már "Ferenc Jóska édesapám, szilaj csikót nevelt alám" az, akit igazi édesapja még koronás gyilkosnak becézett. Ez is kevés volt persze ahhoz, hogy a magyar katona a kor nacionalista szellemében hazája védőjének érezze a hadsereget. Csak az első világháború előtti néhány évben támad valami baljós sejtelem, hogy védelemre szorulunk Bécsből, sőt mindinkább Berlinből, a hivatalos propaganda csak a tisztikar körében értelmezte a pánszláv veszély mibenlétét, a legénység, a közvélemény előtt inkább hallgatott róla.

S volt egy nem kevésbé veszélyes jelenség, amelyről a nyilvánosság előtt annyira hallgattak, hogy az emlékezés, sőt a történetírás is szinte megfeledkezett róla: a sorozáson meg nem jelentek magas száma. Arányuk Magyarországon a kiegyezés utáni években megközelíti a sorkötelesek egyharmadát. A század végére sikerült mérsékelni a távolmaradók arányát, főleg a magyar Alföldön, a századforduló után viszont bizonyos nemzetiségi vidékeken indult riasztó növekedésnek a szolgálatot kerülők aránya - felteszem, hogy a munkanélküliség, a szegénység mellett ez is egyik oka a nagymérvű kivándorlásnak, hiszen a vasút, a posta, a közigazgatás kiépülése után itthon bajos lehetett már bujdosni, mint Rózsa Sándor idejében.

Mégis elmondhatjuk, hogy ha nem is köthette a honvédelem, a hazafiság érzése oly módon a magyar és nemzetiségi ifjakat sem a Habsburg-hadsereghez, mint ahogy az sok más országban természetes volt, a hadserege presztízse s legalább a szolgálati kötelesség tudata megnőtt 2-3 évtized után s ezzel együtt a civil társadalom rokonszenve is a hadsereg iránt. Nagy szerepe volt ebben a hadvezetés s főleg a magyar Honvédelmi Minisztérium céltudatos tevékenységének, a kaszárnyák és tisztiiskolák építésének, a diszlokáció megváltoztatásának az 1880-as években, minekutána a magyar ezredek legtöbbje Magyarországon állomásozott, mégpedig többnyire a kiegészítési kerület, tehát a szülőhely közelében; s mindemellett a megjavult közszellemnek, az ezredzenekaroknak és társadalmi tevékenységnek, a katonai agresszivitás, így a párbaj-mánia mérséklésének.

A katonai nevelés próbája végül is a háború, s elmondhatjuk, hogy az első világháborúban ez a sajátos, félig anakronisztikus király-kultusz, félig hazafias szellem hatékonynak bizonyult. Ne abból induljunk ki, hogy a háború összeomlással végződött - más problémáitól eltekintve a Monarchia gazdasága sem bírhatott ki egy ötödféléves háborút. A katonai szempontból legnehezebb, s legtöbb veszteséggel járó első évben a tiszti és legénységi állomány éppúgy megállta a helyét, mint fejlettebb nemzeti államok hadseregei - vegyük csak összehasonlítási alapul Olaszországot. Egyenesen csodálatos, hogy az első, sőt az első három évben nemcsak a magyar, a nemzetiségi összetételű magyarországi ezredekben sem került sor lázadásra, tömeges parancsmegtagadásra, csupán különböző mérvű dezertálásra, önkéntes fogságba esésre. A magyar többségű ezredek szelleme pedig nem volt lényegesen rosszabb a német vidékekről sorozottakénál. Pedig talán az első hónapokat leszámítva a lelkesedésnél, az ellenség gyűlöleténél nagyobb szerepet játszott az engedelmesség, a többéves szolgálat során beidegződött katonai fegyelem s nem utolsó sorban a tisztikar egységes szelleme. A világháború eldöntötte azt a soká vitatott kérdést is, hogy elegendő-e a tartalékos tisztek egyéves kiképzése - a hivatásos tisztikar vesztesége, különösen az első évben, oly nagy volt, hogy a tartalékos tisztek parancsnoki alkalmazása nélkül a háború nem lett volna folytatható, s azok megfelelő irányítással általában megállták a helyüket. Más kérdés, hogy a szocialista vagy radikális beállítottságú fiatal tartalékos tisztek jelentős szerepet játszottak az orosz polgárháborúban, majd a magyar forradalmakban.

A soknyelvűséget, a Monarchián belüli nemzeti ellentéteket, a nemzetek feletti Monarchia anakronizmusát tehát nem sorolhatjuk a vereség okai közé, hiszen az egynyelvű bolgár hadsereg előbb omlott össze, s Németország sem bírta tovább. A vereség oka az volt, hogy a hadvezetés lehetetlen feladatot vállalt: erősebb ellenség ellen hosszúra nyúlt, az emberanyagot és hadianyagot felélő háborút. Az utolsó év lázadásait, parancs-megtagadásait, a dezertőrök akkor már nagy számát a győzelem kilátástalansága és az orosz forradalom kisugárzása magyarázza. Az ellenséges, illetve a magyar Habsburg-ellenes és antimilitarista propaganda főleg az utolsó évben volt hatással az állomány egy részére, de az a propaganda is csak másodlagos jelentőségű volt a gazdaság és az emberanyag kimerüléséhez képest.

Ezt is ellensúlyozta a magyar csapatoknál, hogy talán az 1916-os román támadás óta érezték: Magyarország területi integritása forog kockán, míg e felismerésnek ellentétes hatása volt a román és szláv ezredekben. A háború utáni irodalom értékeléseire itt nincs idő kitérni, csupán annyit jegyeznék meg: éppolyan értelmetlen az a tézis, hogy az első világháborúban a magyar katonák nem magyar érdekekért harcoltak, mint az, hogy Magyarország felosztása ellen. Hiszen 1917-ben még békét lehetett volna kötni az olasz követelések kielégítése árán, s ezek Magyarországból csak Fiumét érintették, melynek elvesztése Horvátországéval együtt mindenképpen elkerülhetetlen volt.

Nem tisztem ennek megítélése, de a német jelentések és más források tanulmányozása is azt mutatja: ők sem láttak nagy különbséget a honvéd és k.u.k. ezredek vagy tisztek harcképessége között az orosz fronton. A két hadsereg szellemének eltéréseit Bécsben is, Budapesten is túlértékelték. Kétségtelen viszont, hogy a honvédség szervezete, tisztikara, már az 1918-19-es forradalmi hadseregek felállításában is fontos, majd a Nemzeti Hadseregében döntő szerepet játszott. Utóbbi kiépítésénél a szolgálati fegyelemben, a honvédelmi kötelesség tudatosításában nyilvánvaló előnyt jelentett, hogy nacionalista szellemben, egységes nemzeti érdekekre lehetett hivatkozni, s bár a nevelésben súlyt kapott a "Legfelsőbb Hadúr" kultusza, utóbbi jelentőségét 1944 tapasztalatai után nehéz lenne sokra értékelni. Annál inkább azt, hogy az eleinte averzióval fogadott általános hadkötelezettség több nemzedék megszokása után már természetes volt a katonák számára. Az általános hadkötelezettség értelmezésében érdekes lehet összehasonlítani a Horthy-hadsereget az 1948 körül felállított "Néphadsereggel", mert elvi alapjuk nagyonis eltérő volt.

A trianoni béke tulajdonképpen arra kötelezte Magyarországot, hogy szakítson a hadkötelezettség elvével, kis létszámú önkéntes haderőt tartson fenn. Horthy és tábornokai felfogásától ez a megoldás akkor is távol állt volna, ha megvalósítása nem ütközik leküzdhetetlen akadályokba. A tiszti létszám kiegészítése nem okozott problémát, mint azelőtt és azután sem. Katonának önként viszont olyan kevesen jelentkeztek, hogy még a békeszerződés által engedélyezett 35 ezres létszámot sem lehetett velük megközelíteni. A magyar állam akkori helyzetében fel sem merülhetett, hogy magas zsolddal vagy más anyagi juttatásokkal csábítsák az önkénteseket, így bevezették az úgynevezett "K" (kényszer) sorozást, ami röviden azt jelentette, hogy titokban besoroztak különböző vidékekről annyi újoncot, amennyi feltűnés nélkül hagyta magát és amennyit a budget el tudott tartani.

A sorozottak száma a 20-as évek végétől lassan bővült, de csak 1936-tól hívták be a szolgálati kort elért és alkalmas fiatalok nagyobb részét, a háború kezdetére tértek vissza a Monarchia hadseregéhez hasonló hadkötelezettségre. Talán két lényeges különbség volt: a kötelező egyéves önkéntesi rendszert nem állították vissza, az iskolázott "karpaszományos" újoncok és a régi tartalékos  tisztek közül választották ki a tartalékos tisztnek alkalmasokat, másrészt nem hívták be fegyveres szolgálatra a politikai vagy nemzetiségi alapon megbízhatónak nem tekintetteket - ide értve a zsidó származásúakat is -, hanem azokat különböző munkásszázadokban kötelezték szolgálatra.

Az 1948-ban létrehozott Néphadsereg kiegészítési rendszere ugyancsak a Monarchiáéhoz volt hasonló. Elvben a Szovjet Hadsereg mintáját követték, amely lényegében két ponton tért el az előbbitől: a hosszabb kiképzési időben, amit nálunk nem vettek át, beérve az 1912-ben bevezetett kétéves kötelező szolgálattal, másrészt a tartalékos tisztikar politikai jellegű kiválasztásában, ami kiegészült a politikai tisztek intézményével, ezt viszont a Néphadsereg is átvette. Eltérő volt a Monarchia gyakorlatától, hogy átvették a Szovjet és a Horthy-hadsereg közös "fegyvernemét", a munkaszolgálatot, de nem nemzeti, hanem "osztály" vagyis megbízhatósági alapon. 1956-ban aztán kiderült, hogy a fegyveres és munkásszázadok katonái között "megbízhatóságukat" tekintve nincs különbség. Meg kell azonban jegyezni, hogy ha fel is merült a katonákban a szolgálat értelmének kérdése - elfogadható ellenségkép hiányában -, azt, hogy a törvényes időt fegyelmezetten le kell szolgálni, már természetesnek tartották, ennyiben tehát a folytonosság fennmaradt, noha a béke idején valósággal behívottak köre minden korábbinál szélesebb volt, ami az államháztartásnak súlyos és értelmetlen megterhelést okozott, de alkalmazkodni kellett a Varsói Szerződés általános gyakorlatához.

Ma a kötelező szolgálat megszüntetése, a hivatásos hadsereg felállítása van napirenden. Ez a NATO-konformitásból adódik (bár ma még eltérő a NATO-tagok hadkiegészítési rendszere, egyes országokban van még kötelező sorozás, de a fejlődés tendenciája nyilván a kisebb létszámú, hivatásos haderő felé mutat), és észszerű is, hiszen nagy létszámú hadseregre nincs szükség, és a szelekció alapja ma már más, mint az önkéntesség nem lehet. Talán csak az átalakulás tempóját illetően nincs konszenzus, semmilyen irányzat sem követeli a kényszer-sorozás fenntartását.

Kérdésesnek tűnik azonban, mennyire gondolták át az illetékesek, hogy ez a korszerű változás milyen eszmei, jogi, társadalmi, nevelési, morális problémák megoldását teszi szükségessé? Nem tisztázták például, megmarad-e a honvédelem hazafias, állampolgári kötelességének a Magyar Köztársaság alkotmányában rögzített elve ? (70 H. §: "A haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége", "az általános honvédelmi kötelezettség alapján".) Régen természetesnek tűnt nálunk, hogy a honvé­delem kötelessége a férfiakra vonatkozik, mai állampolgári jogi felfogásunk azonban megkívánná, hogy a nőkről is történjen ilyen vagy olyan értelmű említés. A honvédelem állampolgári kötelessége persze sohasem jelentette azt, hogy mindenkit be kell sorozni, de a laikus számára nem világos, hogyan vonatkozik a kötelezettség arra, aki nem hivatásos katona, ha igen, akkor hogyan biztosítják kiképzését szükség (háború, anarchikus jelenségek) esetére, vagy ha megszűnik, esetleg csak elvben marad meg, annak milyen jogi, tudati, morális következményei lesznek? Kizárólag jó hatása lesz-e az ifjúság szellemére a honvédelmi nevelés elmaradásának? Pótolja-e a diszkó a fegyelmezett, katonai együttlét élményét? Készült-e felmérés arról, milyen fizetéssel lehet versenyképes a hivatásos katonai pálya? Tudjuk, hogy a Monarchiában a hadkötelezettség bevezetésével nem is a létszámnövelés volt a főcél, hanem a képzett középosztályi fiatalság kényszerítése a szolgálat vállalására, a színvonal emelése. Nyilván repülőkre, rakéta-tüzérekre, magasan képzett technikusokra lesz szükség, nem iskolázatlan munkanélküliekre.

Esetleges nemzetközi konfliktusok esetén, melyek természetét nehéz előre látni, mi lesz a civil lakosság szerepe, mindenhol jelen lehet-e a profi hadsereg? A NATO keretén belül természetes, hogy csak kis létszámú, jól felszerelt és mindinkább kiegészítő jellegű magyar hadseregre lesz szükség. Adódhatnak azonban speciális magyar vagy regionális események. Más, politikai jellegű kérdés: ha négyévenként változik a kormány, változik a hadsereg is? Ha hosszú ideig változatlan a kormány, a profi hadsereg a kormányé vagy a nemzeté, esetleg mindinkább a NATO-é, melyben integrált alkalmazás esetén a magyar kormány szuverenitása, ellenőrzése esetleg csak jelképes lenne? Mi lesz a hivatásos hadsereg doktrínája, morális kódexe? Ezek a jövő, egyelőre kielégítően nem tisztázott kérdései.