PERJÉS GÉZA

A KATONA BECSÜLETE

Hogyan látták a katona becsületét régen?

Ezt írja Zrínyi Miklós a Vitéz Hadnagy 1. discursusában: "Nagy dolog, hogy az egész mesterségek között... legtündöklőbb, legbecsületesebb a vitézség... ki ezen világon vitézebb, az legyen becsületesebb is az emberek között." A 45. aphorismában pedig így kiált fel: "Talán az vitézség nem tisztesség, talán nem becsület?"[1]

A Miksa császár által 1508-ban kiadott artikulus levél "becsületes és jogtisztelő katonákat" említ, akiknek tisztelniük kell a hadsereg "becsületéről híres szokásait". Az 1570-es "Reuter-Bestallung" "erényességet, egyenességet és becsületet" kíván meg a katonáktól, és előírja, hogy a dezertálókat becsületük eltörlésével és halállal büntessék. Az 1672-ben kiadott artikulus levél előírja, hogy az őrszolgálatban leittasodott katonát "becsületének elvesztésével csapják ki a seregből".[2]

Bocskai hadiszabályzata elrendeli, hogy a szökött katona "tisztességét és fejét veszítse."[3]

A nagy konzervatív gondolkozó, Burke, elszörnyedve szemlélte a francia hadsereg felbomlását a forradalom első éveiben. Idézi a francia hadügyminiszter jelentését, melyben arról panaszkodik, hogy lehetetlen megfékezni a katonákat, akik pedig addig "becsületesek és hűek voltak, és akikkel ötven éven át, mint barát és bajtárs éltem együtt". Mint Burke megjegyzi, számára a katonák eltávolodása a hűség és becsület régi elveitől teljességgel elfogadhatatlan.[4]

Clausewitz nagy művében több fejezetet szentel a morális erőknek, és ezek között kiemelkedő szerepet tulajdonít a becsületnek. A harci géniuszról írt fejezetben ezt olvashatjuk: "Mindazon nagyszerű érzelmekből, melyek a harc forgatagában az ember lelkét eltöltik... egyik sem olyan erős és állandó, mint a dicsőség és a becsület iránti vágy." Majd, amikor azt mérlegeli, hogy milyen lelki alkat szükséges a katonai vezetéshez, ezt írja: "inkább a hidegen számító, mint a forrófejű az, akire háborúban rábízzuk gyermekeink sorsát, hazánk becsületét és biztonságát." Más helyen pedig a "fegyverbecsületről" ír.[5]

Görgey ezt írja visszaemlékezéseiben: "A csatában két ellentétes erő befolyásolja a katona magatartását.  Előrehajtja a becsületérzés, a hazafias magatartás, talán a félelem is a büntetéstől..."[6]

1848 novemberében Görgey tiltakozik a Honvédelmi Bizottmánynál, mert nemzetőröket osztanak be hozzá, akik, mint írja, "derék, bátor serege becsületét" kockáztatják. Lehet, hogy egy egész hadsereg megveretvén visszavonulni kényszerül, de "ha egyetlen egy osztálya gyáván megszalad, anélkül, hogy az ellenségét csak meg is látná, az egész hadsereg becsülete van beszennyezve".[7]

1849 júniusában, amikor az orosz főerők beavatkozása a szabadságharcba nyilvánvalóvá vált, magyar részről két stratégiai elgondolás merült fel. Az egyik szerint az erőket Szeged környékén kell összevonni, és ott venni fel a harcot az egyesült osztrák-orosz erőkkel, a másik szerint - és ezt képviselte Görgey -, a honvédség zöme támadjon nyugati irányba a Haynau vezette osztrák fősereg ellen, míg kisebb részek igyekezzenek feltartóztatni a Kárpátokon át, észak-keletről beözönlő orosz hadakat.

Mint visszaemlékezésiből tudjuk, Görgey ebben az időben már biztos volt benne, hogy az irtózatos túlerővel szemben a szabadságharc elbukott, és, mint írja, a támadást csak azért javasolta, "mert attól egyedüli még megmenthető dolog - a nemzet becsülete függött". Más helyen pedig ezt olvashatjuk: "Erre az elhatározásra pedig a kötelességérzet indított, hogy Magyarország becsületét meg kell óvni; meg kell akadályozni azt, hogy bukásunk dicstelen legyen... a főhadsereg szem előtt tartván kötelességét, melynek igaza mellett fegyvert fogott, önnön becsületének tartozik azzal, hogy csak a végső ellenállás után hátrál meg az osztrákok elől."[8] Mint írja, a támadással mindent meg lehet nyerni, de mindent el is lehet veszíteni - "a fegyverbecsületet kivéve; ezt egyszer s mindenkorra megőrizzük, és a fegyverek becsülete, melyeknek élén egy egész nemzet ügye nyugszik, magának a nemzetnek a becsülete."[9]

Görgeyvel egyezően vélekedett a katona becsületéről kortársa, a francia Alfred de Vigny. A napóleoni időket követően Vigny húsz évig katonáskodott és hasonlóan, mint Görgey, megunva a csapatszolgálat egyhangúságát, kilépett a hadseregből. De ugyan­úgy, mint Görgey, ő is emelkedett hangon, mély meggyőződéssel írt a katonai becsületről, sőt mondhatni ez a központi témája az 1835-ben megjelent: "A katonai szolgálat szolgasága és nagysága" című könyvének.

Így zárja a gondolatait az utolsó fejezetben: "Úgy tűnik számomra, hogy az a hit, ami mind a mai napig megmaradt a hadseregben, és ami szuverén módon kormányozza, nem más, mint a BECSÜLET... A becsület szó, mely a politika magas intézői számára gyakran üres kijelentés, a katona számára iszonyatos valósággá válik; azt, amit az egyik könnyedén vagy éppen hitszegően mond ki, a másik vérével írja a csatamező porába, és ez az, amiért mindenkinek, mindenek felett tisztelnie kell."[10]

Idézzük még vitéz Szombathelyi Ferencnek, ennek a nagy katonának a gondolatait a katona becsületéről. Mint a vezérkar főnöke, drámai hangú, mély hazaszeretetről és hivatástudatról tanúskodó előadásban foglalta össze gondolatait a hadászati és harcászati vezetésről. A hadászati vezetéssel kapcsolatban írja: "A valóságot szolgáljuk. A valóság pedig az, hogy ott állunk tíz-, húsz- vagy harmincezer magyar harcossal, akiknek élete és becsülete ránk van bízva. Feladat előtt állunk egyedül a vezéri magaslaton, amely rideg, kietlen és elhagyatott, mert oda elméletek... nem érhetnek fel."[11]

Végül meg kell említenünk, hogy az amerikai hadseregben az egyik legnagyobb kitüntetés a Medal of honor, tehát a becsületérem. Mint az alapító oklevélben olvasható, a kitüntetés "a kötelességen túlmenő, a katona életének kockáztatásával járó, nyilvánvaló bátorságért és rettenthetetlenségért..." adományozható, függetlenül a rendfokozattól és beosztástól.[12]

Bár, mint látjuk, a katonai becsületről sokat írtak, de magát a fogalmat nem definiálták, legalábbis én ilyennel nem találkoztam. Nem jutunk közelebb a meghatározásban akkor sem, ha a becsületnek az Értelmező Szótárban megadott meghatározásából indulunk ki: "A becsület a társadalom erkölcsi eszményeinek megfelelő magatartás, mint követelmény."[13] Van ugyanis "betyárbecsület" is, aminél "erkölcsi eszményről" nem igen lehet beszélni, viszont kétségtelen ugyanolyan erős parancs, mint az általános becsület, sőt erősebb, mert megszegése a maffiózók törvényei szerint halálbüntetéssel jár.

A becsületes magatartást tehát nem pusztán "erkölcsi eszmények" váltják ki, hanem bizonyos kényszer is, amit a közösség céljai megvalósításáért és működésének biztosításáért tagjaival szemben alkalmaz. A kényszer lehet formális, tehát jogszabályban rögzített szankció és informális, azaz erkölcsi elítélés, megvetés.

A közpénzek elsikkasztásában tetten ért tisztviselőt, a hanyag orvost, a lelkiismeretlen pedagógust megbüntetik, de emellett a közösség is megvetéssel sújtja. Másik oldalról viszont a feladatát lelkiismeretesen végző tisztviselőt, orvost és pedagógust "becsületesnek" mondják. A becsület tehát egyszerre jelenti a közösségben betöltött szereppel járó feladatok pontos, lelkiismeretes végrehajtását, a közösségi érdekek érvényesítését, az önzetlenséget és a kölcsönös segítést.

A katonai közösség, a hadsereg becsületfogalma ugyanezeket az elemeket foglalja magában, a különbség "csak" annyi, hogy háborúban becsületesnek lenni jóval nehezebb, mint békés viszonyok között. Ez a háború különleges légköréből következik, melynek elemeit, máig tartó érvénnyel így határozta meg Clausewitz: a veszély, a testi és lelki fáradtság, a bizonytalanság és a véletlen által előidézett, a hadsereg működését megnehezítő súrlódás.[14]

A katonának, hogy feladatát elvégezhesse, szembe kell néznie a halállal és le kell győznie az ólomsúllyal ránehezedő fáradtságot; döntéseit fokozott bizonytalanságban kell meghoznia, hiszen az ellenség helyzetét és szándékát soha nem ismerheti pontosan, de a harc forgatagában sokszor még saját csapatai helyzetével sincs tisztában; végül: lépten-nyomon olyan, az ellenség akciói, az időjárás, a terep és emberi mulasztások által előidézett váratlan eseményekkel, a katonai gépezet súrlódásaival találja magát szembe, melyek a számításokat, a terveket felborítják.

Mindezeket a nehézségeket a hadsereg, a civil közösségekkel azonos módon, formális és informális kényszerítéssel igyekszik elkerülni, vagy legalábbis enyhíteni. Mivel óriási a tét, a formális kényszer, a szankció igen szigorú, akár a halálbüntetés is lehet.

Az informális kényszer, mint láttuk, a katona becsületérzésére történő hivatkozás, de itt a nevelés mellett rendkívüli fontossága van azon szociológiai, csoportdinamikai folyamatoknak, melyek során spontán alakul ki a katona becsületérzésére, az az erős morális parancs, mely a feladat elvégzésére és társainak megsegítésére, még élete kockáztatása árán is ösztönzi a katonát.

A katonabecsület állítólagos korszerűtlensége

A katonabecsület, a katonai erények, a kötelességteljesítés, a bátorság, a fegyelmezettség, a hűség, a bajtársiasság és az önfeláldozás gyűjtő fogalma. A katonai erények tisztelete soha nem volt általános. Története során a liberalizmus mindig is elutasította az állandó hadseregek katonai erényeit, és legfeljebb a milíciát tartotta olyan katonai szervezetnek, melyben ezek az erények virágozhatnak. 1784-ben, az amerikai függetlenségi háború befejezésével ezzel az indokkal oszlatják fel a hadsereget: "Béke idején az állandó hadseregek összeegyeztethetetlenek a köztársasági kormányok elveivel, veszélyeztetik egy szabad nép szabadságjogait, és általában a zsarnokság létrehozására szolgáló gépezetté alakítják őket."[15]

A liberálisok által állandóan napirenden tartott kérdés: ne a polgárságot militarizálják, hanem a hadsereget polgárosítsák. Rotteck, freiburgi professzor ilyeneket ír "Az állandó hadsereg és a milícia" című, 1836-ban megjelent könyvében: a katonai szolgálat erkölcstelen munkakerülővé változtatja a fiatalokat, akik leszerelésük után veszélyt jelentenek a társadalomra. "Azonosulnak a katonai becsületfogalommal, pedig az nem más, mint erkölcstelenség, durvaság, polgárellenesség és rabszolgaszellem."[16]

A katonai irodalomban sokat idézik Alfred Vagts professzornak a militarizmusról írt könyvét, sajnos kellő kritika nélkül.[17] A szerző olvasottsága a katonai irodalomban ugyan óriási, de maga a szakma idegen tőle, sőt liberális elfogultsággal nyúl katonai kérdésekhez. Könyve egyik fejezetének ez a címe: "A becsület és egyéb feudális örökségek a hadseregben." Erős marxista beütéssel, a katonai becsületet a nemesi tiszti osztály előjogait védő, hazug csinálmánynak mondja, és szerinte a "nemesi csoportszolidaritás a tiszti kasztot önhatalmú testületté változtatta és kivonta a civil ellenőrzés alól." Szerinte a becsületfogalom már azért is képtelenség, "mert előtérbe helyezi a jellemet, ezt az objektíve mérhetetlen minőséget."[18]

Két baj van ezzel az állítással. Az egyik az, hogy mint láttuk, a katonai becsület nem csak a tisztikarra vonatkozott. De az is tévedés, hogy a becsület fogalma mesterséges érdekvédő csinálmány lenne. Láttuk, szociológiai csoportmechanizmusok hozzák létre a katona védelme, a csoport működése és harckészségének megőrzése érdekében.

Vagts-ra támaszkodik Müller német kutató, amikor a Hitler elleni merényletben részt vett tisztekről lekicsinylően ezt írja: "Valami olyasmi motiválta őket, amit becsületnek neveznek, azaz egy múltbeli, régen túlhaladott dolog."[19]

Ugyanennek a kötetnek egy másik szerzője elmarasztalja Weygand és Pétain tábornokokat, amiért az 1940. évi francia vereséget követően a reményt vesztett francia nép felrázására a közösségi érdekeket, a rendet, a fegyelmet és a becsületet hangsúlyozták. Erre jegyzi meg a szerző: "Olyan fogalmak ezek, amelyek elutasítják a liberális köztársaság értékeit, és visszakanyarodást jelentenek preindusztrális értékekhez."[20]

A katonai erények tagadásában a liberalizmus elveitől nem függetlenül, mindenesetre annál a lényegesen erősebben hat az utóbbi fél évszázadban végbemenő társadalmi változásokkal feltartóztathatatlanul együtt járó értékváltozás, melyben a közösségi értékek helyébe az individualista értékek lépnek.

A kutatók egy része, a liberális gondolkozókat meghaladóan, nem lát más megoldást, mint a hadsereg teljes civilesítését. Az a civil értékrend azonban, amihez a liberálisok a katonaság értékrendjét gondolták igazítani, alapvetően más volt, mint ami napjainkban eluralkodóban van a nyugati világban, hiszen a kötelességteljesítés, a megbízhatóság, a becsület, a polgárság értékrendjéből sem hiányzott.

Haltiner svájci kutató tanulmányában részletesen elemzi azokat a társadalmi változásokat, amelyek kimondott válságot idéztek elő a hadseregben, és kiindulva abból, hogy a technika fejlődése következtében a hadseregek szervezete és működése hasonlóvá vált vállalatokéhoz, a katonai szakma pedig "olyan foglalkozássá vált, mint a többi", azaz nem különbözik a vasutasétól vagy postásétól, feleslegesnek, sőt károsnak tartja a tradicionális katonai hivatástudatot is.[21]

A probléma azonban, amivel Haltiner és a vele egy véleményen állók nem számolnak, az, hogy a társadalom ugyan megváltozott, de a háború megmaradt annak a pusztító, brutális, kegyetlen emberi tevékenységnek, ami a történelem folyamán mindig is volt. Ezt figyelmen kívül hagyni csak úgy lehet, ha valaki nem ismeri a katonai szakmát, a háborút és a hadtörténetet. Arra nézve, hogy ezek hiányos ismerete milyen tévedésekhez vezet, néhány példát hozunk fel.

A német Bundeswehr Vezetési Akadémiájának tudományos igazgatója, támaszkodva a Bundeswehr megszervezésében fontos szerepet vállaló Baudissen, volt Wehrmacht tiszt koncepciójára, kijelenti, hogy a béke megőrzése a cél, ezért a "béke, komoly eset."[22]

A hadseregnek alkalmazkodnia kell a társadalom értékeihez, ezért "a katonai hivatás katonai jellegét a minimumra kell csökkenteni."

Ebben nincs semmi különös, állítja Haltinerhez hasonlóan a szerző, hiszen a katonai szakma "olyan, mint a többi." Vogt professzor furcsán látja a katonaság működését, ugyanis az ipari üzemek módszerét javasolja a hadseregben alkalmazni, így a kooperációt, a team-munkát, civil tanácsadók bevonását, és a régi autoritárius vezetés helyébe a "kooperatív" és "participatív" vezetést ajánlja, valamint azt, hogy a vezető indokolja meg döntését.

A hadtörténelem azonban azt bizonyítja, hogy amióta hadseregek léteznek, működésük mindig személyek, egységek, fegyverek, fegyvernemek együttműködésére épült; a vezetés pedig mindig specialisták bevonásával végzett team-munka volt. Ami pedig a régi típusú autoritás megkérdőjelezését illeti, a háborúban mondhatni létkérdés az egyszemélyi döntést kimondó parancsnok autoritása. A döntés indoklását pedig a szigorúan megszabott parancstechnika tartalmazta, melyben a kapott feladattól egészen a megoldás mikéntjéig minden benne volt, ami a döntést indokolja.

A katonai szakmai ismeretek hiányára utal az is, hogy az egyes hadseregekben a civil felsőség utasítására bevezették az üzleti menedzsment módszerét és a menedzserképzést az effektivitás fokozására. Merőben új dolognak állítván be a módszert, teljesen szem elől tévesztették, hogy a nagy hadvezérek mindig kitűnő menedzserek is voltak; gondoljunk csak Cézárra, Zrínyire, Montecuccolira vagy Napóleonra. A tudományos meghatározás szerint a menedzsment nem más, mint "a szervezet forrásainak koordinációja a szervezet céljainak elérésére... Elemei a tervezés, a szervezés, a vezetés és az elle-nőrzés."[23] Mindez kezdetektől meg volt a hadseregekben.

Azt, hogy harcászati és hadászati kérdésekben mennyire nem szorul a hadsereg civil tanácsra, bizonyítja, hogy a döntési folyamat fázisait - helyzetmegítélés, elhatározás, tervezés, elhatározás - a katonák már nagyon régen megkülönböztették, magát a döntést pedig hadijátékokban gyakorolták. Ezt utánozta le az üzleti világ "vállalkozói játék" (Unternehmenspiel, busines game) néven.[24]

És persze az sem közömbös, hogy a modern gazdasági életben oly fontos logisztika a görögöknél a stratégia és a taktika mellett hadvezetés harmadik ága volt, a bizánciak pedig már pontosan leírták lényegét.[25]

A menedzseri szemlélet és módszerek alkalmazása a harcászati, hadműveleti és hadászati vezetésben nem indokolt, sőt káros. Ez vált nyilvánvalóvá a vietnámi háborúban, de a mai német hadsereg gyakorlatában is.[26]

A katona becsülete érintetlen maradt

(A szociológiai bizonyítás)

Azt, hogy milyen döntő szerepe van a háborúban az erkölcsi tényezőknek, a katonák mindig is tudták. Ez a tudás katonai szabályzatokban, törvényekben, katonák háborús visszaemlékezéseiben fejeződött ki, így ebben a tudásban pusztán a katonák szűk köre osztozott. Ugyanakkor ez a tudásanyag lényegében véve csak kijelentésekre szorítkozott, egyfajta, a jó katona tulajdonságait felsoroló "erénykatalógus" volt, de egyáltalán nem tartalmazta, a tudományok adott fejlettségi fokán nem is tartalmazhatta azt, hogy milyen lélektani és szociológiai folyamatok és törvényszerűségek nyomán alakul ki a katonák között a bajtársiasság, a segítőkészség, az önfeláldozás - tehát a becsületesség.

Már sokkal érzékelhetőbbé tették ezeket a jelenségeket, az emberi lélek rezdüléseit figyelő és a társas kapcsolatokkal, valamint a közösségi élménnyel szemben érzékeny katonaköltők, háborút járt regényírók és riporterek. Zrínyit, Tolsztojt, Remarque-ot vagy Mailert olvasva bárki átélheti a háborúnak Clausewitz által rajzolt különleges légkörét, és fogalmat alkothat a félelemérzetről, a háborús fáradalmakról, melyek leküzdésében oly döntő szerepük van az erkölcsi erőknek.[27]

Az olvasóközönséghez szóló irodalmi alkotások azonban esetlegesek, nem rendszeresek, és ha az írók intuíciójukkal rá is éreztek a jelenségek lényegére, a tudományos eszközök hiánya miatt bizonyító erejük nem volt teljes. Ez változott meg a két világháború között, amikor is a lélektan, a szociológia, a stressz-kutatás és a matematikai statisztika gyors fejlődése nyomán összeállt az objektív vizsgálatnak az az eszköztára, mellyel lehetségessé vált a morális tényezők működésének és hatásának vizsgálata a háborúban. E tudományos eredmények tették lehetővé a második világháborúban, majd azt követően a koreai, a vietnami, az arab-izraeli, a falklandi és az öböl-háborúban végzett lélektani és szociológiai vizsgálatokat.[28]

Nincs terünk rá, hogy a megjelölt művek mindegyikével foglalkozzunk, ezért csak az American Soldier eredményeire vetünk futó pillantást. A mű, a második világháborúban az amerikai hadvezetés megbízásából készült szociológiai felvétel eredményeit ismerteti. A felvétel témaköréről a könyv fejezetei tájékoztatnak: "Magatartás harc előtt és harcban"; "A harc jellegzetessége a szárazföldi csapatoknál"; "A harc közben fellépő félelem kontrolljának problémái"; "A szárazföldi harci alakulatok magatartása"; "A légierők harci repülőinek morális magatartása"; "Psychoneurotikus szimptómák a hadseregnél".

A vizsgálat interjú útján készült, természetesen nem a tűzvonalban, hanem a tényleges harcot megelőzően vagy követően. A kérdéseket úgy fogalmazták meg a felvétel készítői, hogy a válaszokból következni lehessen a katonák lelki és fizikai állapotára harc előtt, harc közben és a harc után. Ehhez szellemes kisegítésekkel éltek. Így például a félelmi reakció mérésére a heves szívveréstől, a hidegverítéken át egészen a hányásig, a becsinálásig és bevizelésig, tíz félelmi szimptómát különböztettek meg, és arról kérdezték a katonákat, hogy a harc súlyosságától függően, hány szimptóma mutatkozott náluk. A válaszokat azután statisztikai módszerekkel elemezve, határozott összefüggést találtak a félelmi szimptómák száma és intenzitása, valamint a harc súlyossága között. Nem reprezentatív, hanem teljes körű felvételeket készítettek teljes zászlóalj-, ezred-, sőt hadosztályokkal úgy, hogy az esetszám akár több tízezer is lehetett.

A felvétel eredményei teljes mértékben igazolták a hadseregnek a szabályzatokban rögzült több tízezer éves tapasztalatát és a háborút járt írók szubjektív benyomásait: a hadsereg szociológiai légköre hatalmas lelki támaszt ad a háborúban jelentkező stressz-hatások elviselésére, és az a bizonyos, a fegyelmet, a bátorságot, az önfeláldozást és becsületet magába foglaló katonai "erénykatalógus" nem üres, kincstári szólamok együttese, hanem igen erős, a gyakorlatban bevált és elméletileg igazolt motiváló, sőt életmentő, megtartó erőt fejez ki.

Nincs rá lehetőségünk, hogy a vizsgálat eredményeit ismertessük, kérdésfeltevésünkből következően azonban a katonai becsületérzés két példáját meg kell említenünk. Egyik az, hogy a szociológusok igen sok esetben tapasztalták, hogy kórházban, szabadságon vagy más okból a harcban álló csapatoktól távol lévő katonák nem tartották becsületesnek, sőt lelkiismeret furdalást éreztek, hogy nem osztoznak bajtársaik sorsában. Sőt még az is előfordult, hogy a sebesülésből felgyógyult, egészségügyi szabadságra bocsátott katona visszaszökött harcoló egységéhez.[29]

Egyik nagyon érdekes és jellemző eredménye volt a vizsgálatnak, hogy a katonák 60-80 százaléka nem tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget önmagában a fegyelmi vétségekért vagy bűntettekért kiszabott büntetésnek, de ha azok "megbecstelenítő kicsapással" (dishonorable discharge) társultak, akkor azt nagyon súlyosnak ítélték. Emlékezzünk csak: a XVII. századi katona legsúlyosabb büntetése volt "fejének és becsületének elvesztése."[30]

Ha nem is foglalkozhatunk az American Soldier eredményeivel részletesen, azonban mindenképpen idekívánkozik ez a néhány, egyik oldalról a háború emberpróbáló légkö­rét, másik oldalról a hadseregnek a háborús terhelések elviselését lehetővé tevő szociológiai miliőjét bemutató passzusa: "Nem lehetne megérteni a katona magatartását a harcban, ha figyelmen kívül hagynók azt a nyilvánvaló tényt, hogy a küzdelmet olyan hadseregek vívják meg, melyek komplex társadalmi szervezettel és a dolgok elvégzésének, értelmezésének és értékelésének előírt szabályaival vonulnak a háborúba...

A hadsereg merev és összetett hierarchikus szervezetével és a hozzá tartozó formális szabályokkal válaszol elsősorban a stresszre és a harc zűrzavarára. A katona nem egyedi atom a harcban, hanem integráns része egy nagy, fegyelemre és koordinációra alapozott rendszernek. A parancsnoki lánc úgy van megalkotva, hogy szigorú büntetéseket szabhat ki. A katonák a harcot feszesen szervezett csoportokban vívják és a társadalom által szentesített büntetésnek tartják meg ezekben a csoportokban. A szankciókban bennfoglaltatik a halálbüntetés is, bár szinte soha nem élnek vele. Az egyént tehát egyszerre vezeti, támogatja és kényszeríti a szervezet a harcban...

Annyira szükség van a harcban a koordinált magatartásra és oly nehéz azt megvalósítani, hogy a hadsereg olyan magatartási formákkal és érzelmekkel támogatott szervezeti struktúrát hoz létre, mely biztosítja a parancsok azonnali és pontos végrehajtását. Ez az értelme több olyan dolognak, ami ellen a katonák sokszor lázadoznak. Nem kétséges mindazonáltal, hogy döntően fontos azoknak a műveleteknek mechanikus, szinte automatikus végrehajtása, melyeket a kiképzés alapoz meg... A harc forgatagában, melyben minden cselekvés problematikus és veszélyes, az egyén ítélőképességének pedig óriási nehézségek között kell működnie, a tény, hogy az ember tudja, hogy kitől várhat irányítást és parancsot, és hogy ez a parancs rövid időn belül el is érkezik, továbbá, hogy a viselkedés lehetséges formáit a szabályok szűk korlátok közé szorítják - nos, ez egyike a legfontosabb meghatározói a harci magatartásnak."[31]

Milyen jó lenne, ha azok, akik a tradicionális katonai erények, a bátorság, az engedelmesség, a hűség és az önfeláldozás, azaz a katonai becsület korszerűtlenségét hirdetve sürgetik a hadseregek polgáriasodását, elgondolkoznának a leírtakon. Akkor talán belátnák, hogy amit ők humánus, ideológiai és emberjogi szempontokra hivatkozva meg akarnak valósítani, az a háborúban a legnagyobb lelki támasztól, sőt a túlélés esélyétől fosztja meg a katonát!

Végül idézzük az első világháború poklát túlélni segítő katonabecsület és bajtársiasság leírását Remarque művéből: "A legfontosabb azonban, hogy (a kiképzés során) fölébredt bennünk valami szilárd, gyakorlati érzéke az összetartozásnak s ez aztán a harctéren fokozódott a legjobbá, amit a háború megteremtett: a bajtársi érzéssé."

Majd leírja, amikor veszélyes helyzetbe kerülve, meghallja a segítségére érkező bajtársai hangját: "Egyszerre valami szokatlan melegség árad át rajtam. Ezek a hangok... egyszerre kirántanak a halálfélelem szörnyű magányából... Ezek a hangok többet jelentenek az életemnél, többet az anyai szeretetnél és a félelemnél; - a legerősebb, a legoltalmazóbb dolog ez, ami a világon van: a bajtársaim hangja.

Nem vagyok többé egy darab remegő élet, egyedül a sötétségben - hozzájuk tartozom és ők én hozzám, ugyanaz a félelem, ugyanaz az élet van bennük, egyszerűen és a súlyosan köt össze valami bennünket."[32]