<back to contents>

Forrásközlemények

Tombor Jenő

Újabb Trianon felé haladunk-e?

Emlékeztető
(1941)

Tombor Jenő (1880-1946) nyugállományú ezredes az 1930-as, 1940-es éveknek Bajcsy Zsilinszky Endre köréhez tartozó ismert publicistája.[1] Elsősorban a Szabadságban és a Magyar Nemzetben jelentkezett folyamatosan kül- és katonapolitikai elemzéseivel, melyek a háborús években is a magyar progresszió és a szellemi honvédelem jegyében fogant széles kitekintésű, reális és katonai szakszerűséggel készített látleletét adták a világ, a magyar politika és a frontok alakulásának. Cikkeiből az olvasó levonhatta következtetéseit a háború várható kimenetelét illetően. "A magyar közvéleményt ki akartam ábrándítani - amennyire ez lehetséges volt - abból a tévhitből, hogy a német hadsereg

893

verhetetlen. Sikerem csak részleges volt. A németimádók egyszerűen zs. vitaminnak (zs = zsidó) mondták cikkeimet" - írja minderről Önéletrajzában.[2]

Ezekben az években Tombor több memorandumot is intézett az ország katonai, politikai vezetőihez. Közülük a legjelentősebb mind terjedelménél, mind mondanivalójánál fogva az "Újabb Trianon felé haladunk-e" című 1941 őszén készült emlékeztető, amelyben a Harmadik Birodalom háborús vereségét előre vetítve, a német érdekek kiszolgálása és az oroszok megtámadása ellen érvelt.

Az írás céljáról, megszületéséről és sorsáról Tombor így számol be Önéletrajzában: "1941. szeptember 11-én, tehát Oroszország elleni hadbalépésünk harmadik hónapjában elkészült igen terjedelmes emlékeztetőm (memorandumom). Ebben igen részletesen, katonai érvekkel fejtettem ki, hogy csapatainkat a Szovjetúnióból ki kell vonnunk, a háborút az angolszászokkal föltétlenül el kell kerülnünk, és erélyes politikát kell folytatnunk Németországgal szemben...

Ebben az időben Bajcsy-Zsilinszky Endre is írt egy memorandumot hasonló céllal, de ő írásában a várható német vereséget még csak föltételesen vetette fel, én ellenben teljes bizonyossággal mondtam ki. Kész memorandumomat még aznap este a Philadelphia kávéházban bemutattam Bajcsy-Zsilinszky Endrének és Tildy Zoltánnak, pártom [ti. a Kisgazda Párt] ügyvezető elnökének. A memorandumot több példányban sokszorosítottam. Másnap magam vittem az írást a kormányzó katonai irodájába, Keresztes Fischer Lajoshoz, kérve őt, elolvasás után adja át a kormányzónak, egy példányt Bárdossyhoz, ahol azonban csak a titkárig, Incze Péterig jutottam el, aki biztosított, hogy átadja azt a miniszterelnöknek, végül egy példányt Szombathelyi Ferenchez.[3] Másnap egy példányt a későbbi kormányzóhelyettesnek, Horthy Istvánnak adtam át, akihez Bajcsy-Zsilinszky Endre egyengette utamat. Bajcsy-Zsilinszky azért tartotta fontosnak, hogy katonaember írja le a valós helyzetet, mert a kormányzó nem volt hajlandó katonai kérdésekről politikusokkal tárgyalni.

Nem lényegtelen ezen írásom későbbi sorsa. Keresztes Fischer Lajos levélben értesített, hogy nem hajlandó emlékeztetőmet a kormányzóhoz juttatni, mert túlnyomórészt nem katonai, hanem politikai tartalmú.[4] Erre Horthy Istvánhoz még egy példányt juttattam el, kérve őt, adja át az apjának.[5] Horthy István levélben közölte velem, hogy az ő példányát már egy hét előtt átadta atyjának. Incze Péterrel 1944-ben újból találkoztam, ő kijelentette, hogy írásomat Bárdossynak annak idején valóban kézbesítette. Szombathelyi a memorandum elolvasása után közölte velem, hogy kitűnő elmeéllel megírt memo-

894

randumomat elolvasta, de a magyar öntudattal ellentétben állónak tartja annak beismerését, hogy >eddig rossz fiúk voltunk, és most már jó fiúk akarunk lenni<. De egy szóval sem cáfolta a német vereségről vallott nézeteimet. Később egy barátomtól hallottam, hogy Szombathelyi a vezérkar osztályvezetői előtt felolvasta írásomat, és senki nem mondott ellenvéleményt..."[6]

A memorandum a maga nemében jelentős, de ellentmondásoktól nem mentes iromány. Egyes megállapításait, következtetéseit hosszasan lehetne elemezni és velük vitatkozni. Azonban hat évtized távlatában ennek a Bajcsy-Zsilinszky Endre későbbi memorandumaiban is megtalálható, az országnak a háborúból történő kiválása érdekében ajánlott cselekvési módokat alapvetően meghatározó nemzeti-politikai gondolatvilágnak a megvitatása már több fórumon sokszor és eredményesen megtörtént. Legfőbb érdekessége az írásnak, hogy Tombor Jenő az 1941-es, a Szovjetúnió elleni német támadást követő világháborús helyzetet és annak jövőbeni alakulását és várható végkifejletét, a világ politikai, gazdasági és katonai tényezőinek figyelembe vételével már ez év szeptemberének elején tökéletesen pontosan rajzolja meg. Ezt ő maga is kiemeli Önéletrajzában: "Szavaimnak értékét éppen az növelte, hogy akkor mondtam ki, amikor a rövidlátók csak német győzelmeket láttak, több mint 3 ¹ évvel a német fegyverletétel előtt!"[7] A világpolitika akkori főszereplőitől - Churchillt is figyelembe véve - nem maradtak ez időből ilyen pontos és előrelátó prognózisok. Ők a háború e számukra sötét időszakában nehéz és felelősségteljes szerepükből közel sem látták oly egyértelműnek a jövőt, a szövetségeseknek a németek feletti biztos győzelmét, mint a német vereség kimondásához logikus, de az ellenható tényezőket kizáró okfejtéssel eljutó, gondolatait szabadon szárnyaltató katona publicista. A bravúros megközelítés azonban már nem érvényesül, amikor az ország addigi és jövőbeli politikájáról, háborús szerepéről, a követendő kormányzati és katonai lépésekről írja meg véleményét. Ez a logikus gondolkodó az illúziók mezejére téved a német szövetség csapdájába került magyar politika helyzetének, cselekvési szabadságának megítélésében. A német birodalom és hadserege ellenében is lehetőnek tartja ugyanis a magyar kormány cselekvési szabadságának visszanyerését és egy önálló magyar kül- és katonapolitika kialakítását, amely alkalmassá teszi az országot a német szövetségből és a háborúból történő kiszakadásra. Ez esetben pedig - állítja Tombor - a háborút követő békekötések idején az ország a nyugati szövetségesek és a Szovjetúnió által is elismerten megőrizheti majd visszaszerzett területeit, a német elkötelezettségben továbbra is megmaradó román és szlovák szomszédaival szemben.

Természetesn Tombor Jenő gondolataival lehet vitatkozni, ha azokat nem is igazolta az idő. Ez nem jelenti azt, hogy ez az érdekes kordokumentum ne lenne figyelemre méltó és közlésre érdemes. Gazdag forrásértéke mellett a haza üdvéért aggódó szerzőnek ez az ellentmondásosságában is szellemes gondolatokat felvonultató, meggyőzésre szánt írása élményt nyújthat a történelmi esszék kedvelőinek.

Dombrády Lóránd

895

(Emlékeztető)[8]

Tartalom

Dr. Tombor Jenő memoranduma a ormányzóhoz[9]

Nem magyar érdek, hogy harcban állunk a Szovjetunióval     3. old.

A háborút Németország nem nyerheti meg                             7.  -"-

A háború a levegőben fog eldőlni                                          10. -"-

Az angolszászok uralma a tengeren megszilárdul                   13. -"-

Anglia elözönlése nem sikerülhet                                         15. -"-

Anglia hatalmas szövetségest kapott a Szovjetunióban        19. -"-

Milyen sors vár reánk?                                                        24. -"-

Mit tegyünk megmentésünkre?                                             27. -"-

Fejlesszük minél hatalmasabbra haderőnket                          35. -"-

896

Újabb Trianon felé haladunk-e?

Nyomban igennel válaszolok a felvetett kérdésre. De nem kell szükségképpen, de nem is szabad, hogy egy újabb Trianon sötétsége boruljon reánk. Mégis súlyos aggodalmam hazám sorsa felett kényszerít következő soraim megírására. Úgy látom, hogy a mostani nagy háború folyamán mély szakadék szélére sodródtunk, de még mindig tőlünk függ, meg tudunk-e állani, vagy pedig a mélységbe zuhanunk-e?

Nem tulajdonítom magamnak, hogy a bölcsek kövét felfedeztem volna. Egészen biztosan nagyon sokan vagyunk, akiknek magyar vére és lelke ösztönösen is megérzi, magyar szeme pedig meglátja a hazánkat fenyegető veszedelmet, de egyben a menekülés útját is. Nem kételkedem abban, hogy kormányzatunk is jól látja a helyzetet, de olyan befolyásoknak lehet kitéve, amelyek talán jobb belátása ellenére is újabb veszélyes lépésekre indítják, a követendő helyes út pedig talán nem áll olyan világosan előtte, mint előttem. Azt is állíthatom, hogy a külföldi katonai helyzetek megítélésénél ritkán szoktam tévedni. Ha azonban felesleges is ez az írásom, akkor a kormányzat legalább megerősítve látja saját nézetét.

Ha most felemelem szavam, abból a tapasztalatomból is veszem bátorságomat, hogy egy ízben éppen az én másfél évvel korábban megírt memorandumomból[10] merítette egy boldogult emlékezetű magyar miniszterelnök - Darányi Kálmán - nevezetes győri beszédében elmondott milliárdos programját. Már előzőleg boldogult Gömbös Gyulának is baráti hangon több ízben szemére vetettem, hogy kevesebbet tett a hadsereg fejlesztése érdekében, mint amennyit tehetett volna. Sajnos, Darányi is másfél évvel megkésett, amiről azonban ő nem tehetett. Mihelyt ugyanis boldogult Pethő Sándor barátom, a magyar hadsereg nagy rajongója az akkori "Magyarság"-ban 1938. február 6-án egy célzatos nyílt levelet intézett hozzám, és erre én ugyanott február 13-án válaszoltam, röviden vázolva milliárdos tervemről szóló memorandumomat a pénzügyi lehetőségek hangsúlyozásával, Darányi nyomban telefonon érdeklődött írásom felől. Így azután előkerült memorandumom, amely előzőleg csaknem másfél év óta Rőder Vilmos, akkori honvédelmi miniszter fiókjában porosodott. Memoran­dumomat ugyanis én már 1936 őszén átadtam Rődernek, de ő nem értette meg írásom lényegét, a pénzügyi megoldást, vagyis azt a Columbus-tojást, hogyha háborúban van pénz a hadsereg céljaira, akkor ezt békében még könnyebben elő lehet teremteni, ami okosabb is, mert a győzelem nagyobb esélyével kezdhetjük meg a háborút. Ezért hangoztattam memorandumomban, hogy egyelőre egy milliárd pengőt a honvédség céljaira elő kell és elő lehet teremteni. Darányi jórészt megértette szavaimat és március 5-én, tehát már húsz nappal memorandumom elolvasása után elmondta győri beszédét. Ha akkor Darányi már másfél évvel előbb kapta volna kézhez tanulmányomat, honvédségük fejlődése sokkal rohamosabb iramot vehetett volna, és már 1936-ban megindulhatott volna nagy arányokban a nyersanyaghalmozás is, amikor még az egész világ olcsó nyersanyagpiaca nyitva volt előttünk.

Mindezt még Darányi életében is megírtam a sajtóban, Bajcsy-Zsilinszky Endre barátom is írt erről és beszélt is a képviselőházban, Darányi pedig szavainkat nem cáfolta meg. Azóta az én szerepem a milliárdos terv megszületése körül természetesen feledésbe merült, de most már annak igazolására is írnom kellett róla, hogy komoly érveimet érdemes figyelemre méltatni, és legalább már egy alkalommal üdvös volt, amikor a közügyekbe beleszóltam.[11]

897

Azelőtt - a szabad sajtó idejében - a nyilvánosság részére is megírtam azt, amit hazánk, nevezetesen a magyar hadsereg érdekében állónak tartottam. Ma ez nem lehetséges, és ezért egyenesen hazafias kötelességemnek tartom, hogy súlyos aggodalmaimat a mértékadó kormányzati körök előtt annál is inkább kifejtsem, mert ma már kevesen mernek őszintén beszélni.

Ezúttal is semmiféle elfogultság, baráti vagy ellenséges érzés az első vonalban küzdő nagyhatalmakkal szemben nem homályosítja el tisztán látásomat. Nem úgy igyekszem leírni a várható fejleményeket, ahogyan látni szeretném, hanem ahogyan azokra az ismert vagy sejtett erőtényezők súlyának tárgyilagos mérlegeléséből következtetnem kell. Amikor tehát a következőkben kifejtem, hogy az angolszász hatalmi csoportot tartom erősebbnek, nem az úgynevezett angolbarátság igézete alatt állok. Angliáról mindenki tudja, hogy a trianoni békeparancs elfogadásával közvetlen szomszédos ellenségeink barátjává lett, miután az első világháborúban nemcsak hadiállapotban voltunk Angliával, hanem harcban is állottunk angol csapatokkal. De meggyőződésem, hogy ha az összeomlás után határainkat meg tudtuk volna védeni, az akkor katonailag még gyenge szomszédokkal szemben, Anglia ezt a kész helyzetet is elfogadta volna.

Elfogult csak egyetlen irányban vagyok - ezt készséggel és büszkeséggel vállalom -, hogy magyar vagyok, más nemzet sorsa tehát úgyszólván közömbös előttem, és minden erőmet, akár életemet is szívesen felajánlom, ha ezzel hazám érdekeit előmozdíthatom. Magyar embernek nem is szabad másképp éreznie, pedig sajnos vannak magukat magyarnak valló polgártársaink, akik a magyar sorsot más idegen nemzet sorsával kívánnák életre-halálra egybekötni.

A háború harmadik évében vagyunk már, de ez a háború még sokáig eltarthat, még számos várt és nem várt fordulat következhetik be. Az ország fennállása és nagysága érdekében azonban feltétlenül el kell kerülnünk, hogy bármelyik küzdő fél vak eszközévé váljunk, és hogy a háború vége a vesztes fél oldalán találjon bennünket. Katonai és gazdasági erőinket tehát itthon tartva gyarapítanunk kell, hogy a háború végén kellő súllyal védelmezhessük érdekeinket. Ezt a követelést minden magyar ember csak helyesnek ismerheti el. De ezzel szöges ellentétben áll, hogy a békés erőgyűjtés helyett feleslegesen egy esetleg súlyos következményekkel járó háborúba keveredjünk. Már ezért is állítom:

Nem magyar érdek, hogy harcban állunk a Szovjetunióval

Ez ma a legégetőbb kérdés, ez nehezedik a legnagyobb súllyal a magyar lelkekre, ebben volna a legsürgetőbb intézkedésekre szükség, ezért is ragadom ki ezt első tárgynak fejtegetésem köréből.

Biztos vagyok benne, hogy a magyar társadalom nyomasztó többsége - ha szívesen is látná a bolsevizmus veszélyének megsemmisítését - ellenzi, hogy a magyarság ebben a támadó háborúban vérét ontsa azokon a messze távolba vesző területeken, ahol valamikor őseink a honfoglalás során törtek maguknak utat az ellenkező irányban nyugat felé. Más volna a helyzet, ha természetes védőbástyáinkon, a Kárpátok gerincén kellene hazánkat a kelet felől támadó bolsevizmus ellen megvédelmezni.

898

Magyar vér folyik haszontalanul a távoli orosz mezőkön, veszteségeink közzétett mértékét kevesen hiszik el, összes hősi halottaink nevét sem tisztelhetjük és senki sem tudhatja, mennyi véráldozatot fog még ez a hadjárat tőlünk megkövetelni. E mellett legjava fegyvereink: páncélosaink és repülőgépeink vannak távol, amelyekre itthon a leginkább volna szükségünk a jövő feladatainal, és amelyekből közismerten olyan szánalmasan kevesünk van. Egyetlen előnyünk csak az az orosz hadjáratból, hogy abból csapataink tanultak, haditapasztalatokat szereztek. De most már eleget tanultak, és itt az ideje, hogy tudásukat az itthonmaradottak minél szélesebb körében terjesszék.

Közreműködésünket azért merem teljesen feleslegesnek mondani, mert ha a német haderő képes leverni a Szovjetuniót, azt nélkülünk is megteheti. Az az erőtöbblet, amit mi adunk, a támadó hadjárat hatalmas arányainál a döntést úgysem hozza meg, de különösen nem dönti el azt a kérdést, vajon a német birodalom az egész háborút megnyerheti-e vagy sem? Az eddigi német győzelmek a magyar csapatok közreműködése nélkül is bekövetkeztek volna, legfeljebb talán egyes helyeken valamivel később. A kezdeti magyar hadműveletek tulajdonképpen a megrekedt román hadsereg javára szolgáltak, és a magyar embert csak elkeserítheti az a szörnyű gondolat, hogy a román veszteségek csökkentése érdekében, a román hatalom megnagyobbodása javára magyar vérnek kellett és kell még folynia, kiszámíthatatlan magyar életnek kell elpusztulnia.

Ha a német haderőnek idegen segítségre volt szüksége, indokolt volt, hogy a finn és a román hadsereg teljes erejével vegyen részt a harcokban, mert a győzelemtől mindkettő hazája területének megnagyobbodását várhatta. Az olasz segítséget is az előző német támogatás viszonzása tehette kötelezővé.

Mi azonban semmiféle szovjet területre nem tarthatunk igényt, és csak békében kívántunk a Szovjetunióval élni, a Kárpátok gerincét pedig minden esetleges támadás ellen megvédeni. De ilyen támadás minket nem ért, az állítólagos szovjet támadási tervek pedig nincsenek kétséget kizáróan beigazolva, hanem teljesen propaganda ízűek. A Kassa ellen intézett légitámadás sem indokolta hadba lépésünket, mert már más semleges államot is ért légitámadás, és ezeket az eseteket eddig mindenkor békésen intézték el. Egyébként is, az egész kassai ügy a közvélemény előtt rejtélyes. A Szovjetunió közismerten tagadta, hogy repülői Kassát bombázták volna.[12] Talán egy utolsó lehetőség tehette volna érthetővé a magyar-szovjet háborút, ha ugyanis a magyar segítség fejében és Románia hatalmi és területi gyarapodásának kiegyenlítéseképpen Dél-Erdély részben vagy egészben visszakerülne a magyar anyaországhoz. Erdélyben minden magyar ember ezt reméli. De amikor erre a kérdésre a sajtóban óvatos célzást akartam tenni, a cenzúra írásomat kérlelhetetlenül törölte.

A kormány természetesen mindig többet tud a külpolitikai szándékokról, mint amennyit a nyilvánosság elé tár. De a magyar kártalanítás általános magyar követelés, és a kormány a közvélemény nyomására is hivatkozhatnék tárgyalásainál. Még a háború súlyát viselő magyar katonának is tudnia kell, hogy miért harcol, és a magyar nemzetnek is jogában áll tudni, miért kell fiainak életét tömegesen feláldoznia. Mindezeket a kérdéseket teljes homály fedi, és a magyar nép láncra fűzött rabnak érezheti magát, akinek, amikor munkába viszik börtönőrei, nincs joga megkérdezni, miért és hová viszik?

899

Jóhiszemű emberek hajlandók azt mondani, várjuk meg a hadjárat végét, majd megkapjuk jutalmunkat, az eddigi területek visszatérése is jórészt meglepte a közvéleményt. Csakhogy ám ne feledkezzünk meg arról, hogy valamennyi területgyarapodásunk keserves csalódásokkal járt. Gondoljunk csak a Burgenland és Pozsonyligetfalu megszállására, Pozsony, Nyitra és magyar vidéke elszakítottságára, a német részről Szlovákiának nyújtott területi bebiztosítására a magyar igények ellen, Kárpátalja meghódítása után a magyar sereg megállítására, a visszatért erdélyi terület déli határának igazságtalan és reánk nézve igen hátrányos megvonására, Románia megmaradt területének bebiztosítására és végül a Bánát sorsára.[13] Elképesztő, hogy Ukrajnában, amelyhez semmi közünk sincsen, magyar csapatok állomásoznak, de a Bánát, a magyar birodalom évezredes birtoka idegen kézen van.

E sorok írója már háborús élményei alapján is őszinte barátja a német népnek és a német hadseregnek. De éppen az őszinteség követeli meg annak leszögezését, hogy a német kormány a magyar barátságot nem viszonozza. Német jóváhagyással vagy hallgatással izgathatott Magyarország ellen Szlovákiában a német Karmasin, a tót Mach Sanyo és társai, Romániában pedig maga Antonescu.[14]

Ha igaz is, hogy a német megmozdulás nélkül a területi változások javunkra nem következhettek volna be, viszont az is igaz, hogy a német kormány csakis saját érdekében mozdult meg, a felvidéki határkiigazításba csak olasz nyomásra ment bele, Kárpátalja visszafoglalását csak saját csehországi műveleteinek támogatása érdekében engedélyezte, Észak-Erdély visszatérése pedig a szovjet megmozdulás következménye volt, és Németország csak akkor vállalta a döntőbíráskodást, amikor a magyar hadsereg Németország akarata ellenére is támadásra kapott parancsot,[15] végül pedig a Bánátot még ma sem adta vissza, sőt ott olyan szervezkedésbe fogott, amely minden magyar ember arcába kergeti a vért. Panaszainkat a német sugallat alatt álló, sőt, túlbuzgó "magyar" cenzúra elnyomja, sőt, legutóbb még a volt jugoszláv Bánát néprajzi viszonyainak egyszerű ismertetését is betiltotta. Ilyen összeállítás még nem jelent meg (külön a volt Jugoszláv Bánátra vonatkozólag), és így a közvélemény abban a téves hitben él, hogy ott a svábok vannak többségben. Ezzel szemben a való helyzet az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a következő volt:

Az összlakosság lélekszáma 560.350 volt.

900

A svábság tehát mindössze a lakosság 21.22 százalékát tette ki, és alig múlta felül a magyarság 19.58 százalékát, szóval semmiféle jogcím sem volt arra, hogy ez az ősi magyar föld eddig is német uralom alatt álljon.

Azt a módot sem hallgathatjuk el, ahogyan a német kormány a magyarországi németséget a magyar állameszmével szembeállította.

Bármennyire örvendünk is jogosan az eddig visszatért területeknek, és megérdemelten ünnepeljük azokat a magyar férfiakat, akiknek munkája ehhez hozzásegített, igaz magyar érzésű ember a belvederi döntésben egy második Trianont, egy második megcsonkítást lát. Az első Trianonban az ellenséges ántánt, a másodikban - ami még szomorúbb - baráti hatalmak tagadták meg egész Magyarország területére kiterjedő történelmi jogainkat, és elfogadták ellenségeink érvelését, a néprajzi alapot, amelyet magyar ember sohasem ismerhet el. De a múltban, Trianon után legalább nyíltan hangoztathattuk jogainkat. Ma ellenben a kormány minden panaszt, kesergést a jogtalan és célszerűtlen új határok ellen betilt, a cenzúra pedig még az olyan cikkeket is törli, amelyek például a tarthatatlan erdélyi közlekedési viszonyok megjavítására irányulnak. Ma - bizonyára német nyomásra - a némaságra kárhoztatott magyar közvélemény az egész világon azt a látszatot kelti, mintha a magyarság történelmi jogairól önként lemondott volna.

Mindebből az következik, hogy Németországgal szemben semmiféle hálára nem vagyunk kötelezve, és így maga a hála nem lehet jogcím arra, hogy fiainkat a szovjet vágóhídra küldjük. Német jószándékot feltételeznünk és a szovjet hadjárat végéig várnunk az esetleges német ígéret beváltására gyermeteg reménykedés volna.

A bolsevizmus letörésének eszméje bármily kívánatos is, már azért sem meggyőző érv arra, hogy ezért a magyarság ereit megnyissuk, mert ebben a kérdésben a német külpolitika az elmúlt évek során orrunknál fogva vezetett bennünket. A német birodalom nyomására beléptünk a kommunistaellenes tömbbe, amire Moszkva követünket kitessékelte, Németország ellenben néhány nappal később előnyös kereskedelmi szerződést kötött a Szovjetunióval. A német követ persze kint maradt Moszkvában. Már ez az eset is megerősíti azt a régi magyar mondást, hogy nem jó nagyurakkal egy tálból cseresnyézni.

1939. augusztus végén a német birodalom megkötötte a megnemtámadási, majd szeptember végén a barátsági szerződést a Szovjetunióval,[16] és Hitler beszédében egészen nyíltan lemondta a bolsevizmus elleni harcot. Erre nálunk meg kellett szűnnie minden kommunistaellenes megnyilvánulásnak, még a "vörös" szót sem volt szabad leírni, mert a német külpolitika ekkor a szovjet-barátságot tartotta érdekében állónak. A folyó évben, a 48-as zászlók visszakerülése alkalmával a honvéd zenekar már az Internacionálét játszotta a főváros utcáin![17]

Most jött a harmadik fordulat. A német birodalom katonai hatalmi és nem eszmei okokból látta jónak a Szovjetunió katonai erejének összezúzását. Most nem keresztes, legfeljebb horogkeresztes hadjáratról van szó. Nem viselhet keresztes háborút az az államrendszer, amely a keresztény egyházakat leigázta, és amelynek egyes számottevő tényezői Krisztust nyíltan megtagadták. Viszont Anglia sem a kommunizmus eszméjét támogatja, hanem a III. német birodalom ellenségét, mint ahogyan együtt volt a cári Oroszországgal is, amikor a II. német birodalom szállította ki Lenint.

901

Szóval nem eszmei harc folyik, hanem egy hatalmi küzdelem, amelybe minket a német birodalom mindig csak eszközül használt fel. Eszmei háborút akkor viselnénk, ha a világ összes keresztény nemzetei fognának össze a bolsevizmus ellen. A mostani keresztes hadjárat gondolata tehát nem őszinte, és nem indokolja, hogy ezért a magyarság vérét ontsa.

Arról is hallottam, hogy Románia már a szovjet háború kitörése előtt attól tette függővé részvételét a hadjáratban, vajon Magyarország is kiveszi-e részét belőle, és erre indult volna meg a reánk nehezedő német nyomás. Ha ez igaz, akkor ebből csak az következnék, hogy kormányunk magatartását Románia irányította. Márpedig, hogy mit tart Románia jónak saját érdekében, az az ő dolga. Viszont a magyar kormány csak azt teheti, ami Magyarország érdekében áll, függetlenül a román elhatározásoktól. Sajnos azonban bekövetkezett az a lealázó helyzet, hogy Romániát, kérlelhetetlen ellenségünket, fegyvertársnak kell tekintenünk, érzékenységét sem szabad érintenünk, és együtt kell harcolnunk Románia természetes ellensége, az orosz ellen. Ez történelmi abszurdum.

Megengedem, hogy a magyar kormány elhatározására bizonyos magyarországi túlbuzgó elemek is befolyással voltak, amelyek a mindenkori kormányt Berlinben állandóan beárulják, hogy nem űz eléggé őszinte és hathatós németbarát politikát, amely elemek nem a magyar, hanem a német sorssal azonosítják érzésvilágukat, és amelyek már a franciaországi háborúban is szívesen látták volna Magyarország részvételét. Ezekkel a nem magyar érzésű elemekkel a kormány igen könnyen elbánhatna. Nem kell egyéb, mint hogy toborozzon önkéntes csapatokat a szovjet elleni hadakozásra. Akinek annyira szívügye, hogy a német sorsért a bolsevizmus leverése címén harcoljon, ne szavaljon itthon a biztos dobogón, távol a puskaporfüsttől, ne ármánykodjék a magyar kormány ellen, ne küldje a színmagyarságot a pusztulásba, hanem menjen ki a harctérre, és ontsa ott vérét eszményeiért. A lelkesedés meggyőződésem szerint nyomban lelohadna, és ezzel bebizonyosodnék az, amit bevezetőleg állítottam, hogy a magyar társadalom túlnyomó része ellenzi részvételünket a szovjet háborúban.

Mélységes hazafias aggodalommal kell óva intenem a magyar kormányt, hogyha már a nemzetet - nézetem szerint - egészen felesleges módon belevitte az orosz hadjáratba, kerülje el feltétlenül a háborút Angliával és az észak-amerikai Egyesült Államokkal.

Lehetséges ugyanis, hogy idővel angol csapatok jelennek meg a Kaukázusban és ennek előterében. Honvédeink további előnyomulása - ha továbbra is kinn maradnak - alighanem a Kaukázus felé venne irányt, és így lehetséges, hogy ott brit csapatokra is bukkannak. Ma még Anglia csak a külképviseleti viszonyt szakította meg velünk, de ha magyar csapatok angolokkal ütköznek meg, akkor a hadiállapot köztünk és Anglia között szükségképpen bekövetkeznék. Ez pedig nemzeti szerencsétlenség volna hazánkra. A háborút Angliával és majd Amerikával feltétlenül el kell kerülnünk, bármi következnék is be, mert:

A háborút Németország nem nyerheti meg

A magyar kormány magatartását Németországgal szemben a közvélemény a kormány ama meggyőződésének tulajdonítja, hogy a németek a háborút meg fogják nyerni.

Ezzel szemben már a háború kitörésekor meg voltam arról győződve, hogy a III. birodalom a háború megindításával - addigi sok háború nélküli sikere után - alaposan elszámította magát, és bármily nagy győzelmeket fog is aratni, végül is általánosan elfogadott békéhez nem jut. Németországnak ahhoz, hogy győzelmes békét kényszerítsen a világra, az egész világot - Amerikát beleszámítva - meg kellene hódítania, és e hódítást fenn kellene tartania. Erre azonban minden eli-

902

smert hatalma dacára sem képes. A vég tehát nem lehet más, mint az összeomlás, és közömbös az, mikor és milyen módon fog ez történni.

Gondolatmenetemet már a háború elején akképp egyszerűsítettem le, hogy lényegében ebben a háborúban a 80 milliónál több német és (Amerika beszámításával) nem egészen 200 millió angolszász harcol a világuralomért, e mellett az angolszászok kezében van a világ gazdagságának, nyersanyagának nagy túlsúlya a némettel szemben, és az angolszászok uralkodnak a tengerek felett is. Biztosra vettem, hogy az angolszászok világuralmukról csakis a teljes leveretés, a teljes meghódítás árán mondhatnak le.

A többi nemzetet egyszerűség kedvéért kihagytam a nagy számvetésből, de már akkor, amikor a Szovjetunió és Amerika állásfoglalása még nem volt annyira világos, mint ma, az volt a meggyőződésem, hogy a Szovjetunió nem kívánhatja a német győzelmet, mert egy győztes Németország és Japán között el kellene buknia, Amerika hatalma is erősen megcsappanna az utóbbi két birodalom között, ha ezek győznének. A német külpolitika mindezt nem látta világosan, és egyik számítási hibát a másik után követte el.

Miután a III. birodalom már békében óriási eredményeket ért el a megfélemlítés eszközeivel, amikor a nyugati hatalmak még Csehszlovákia feloszlatásakor[18] is visszariadtak a háborútól, már 1939. augusztus végén a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződést elégnek hitte arra, hogy Franciaország és Anglia cserbenhagyják Lengyelországot. A német politika már itt elszámította magát, mert ha a nyugati államok nem is nyújtottak olyan segítséget Lengyelországnak, amilyenre módjuk lett volna, mégis vállalták a hosszan tartó háború kockázatát. A megfélemlítés tehát ezúttal először nem sikerült, annak ellenére, hogy sem Franciaország, sem pedig különösen Anglia egyáltalában nem voltak felkészülve a háborúra. A megfélemlítés sikerei legalább is Angliával szemben azóta teljesen véget értek.

Lengyelország leveretése után a III. birodalom békeajánlatot tett a nyugati hatalmaknak, igyekezvén beléjük beszélni, hogy tőlük semmit sem kíván, nincs értelme tehát a további vérontásnak. A német politika ismét csalódott.

Hogy a III. birodalom a nyugati háborúra nem volt felkészülve, ezt a lengyelországi háború utáni több mint féléves szünet alatt történő lázas fegyverkezése, szervezése és kiképzése igazolja.

Amikor azután Franciaország a német haderő ragyogó győzelmei hatására váratlan gyorsasággal összeomlott, a III. birodalom ismét megajánlotta a békét a magára maradt Angliának. Ismét elutasításban volt része.

De a német haderő az angol szigetország megrohanására sem volt felkészülve, hiába jelentek meg a tengely sajtójának Anglia közeli elözönléséről szóló fenyegetései.

Abban az időben a leghűségesebb magyar, a nemzeti becsületnek későbbi mártírja: Teleki Pál gróf miniszterelnök is a háború gyors végét hirdette. Egy igen magas állásban lévő katona akkor azt fejtegette előttem, hogy Anglia megrohanása igen egyszerű műszaki művelet. Nem kell egyebet tenni, mint a La Manche-csatornát kétoldalt elzárni és egyszerűen áthajózni. Ezt magam kétségbe vontam. Már 1940. május 30-án megírtam a Magyar Nemzet-ben, hogy Anglia megtámadása "olyan nehéz feladat, amelynek eredménye feltétlenül kétséges, és még hosszas előkészületet követelne meg." Ugyanezen év augusztus 11-én pedig, amikor a világsajtó Anglia közeli megrohanását harangozta be, azt írtam, hogy a német haderő "bármily későn kezdi meg a támadást, az akkor

903

is igen merész cselekedet lesz... töménytelen előgondoskodásra lesz szükség, nem volna tehát meglepő, ha ezek a munkálatok még több időt vennének igénybe."

Ha nem is igaz az angolok ama híresztelése, hogy ők 1940. augusztus közepén, majd szeptemberben [a] német átkelési kísérleteket csirájukban fojtották el, azt a tényt nem lehet letagadni, hogy a német haderő ilyen támadásra nem volt felkészülve, és miután az angol légi hadat nem tudta megsemmisíteni, a III. birodalom az angol elszántság és ellenállás mértékében is elszámította magát.

De más téren is hiba esett a német számításba.

1939. szeptember 1-jén Hitler a Lengyelország ellen megindított támadás reggelén a többi között a következőket mondta:

- "E harcunk végigküzdéséhez nem fogok idegen segítséghez folyamodni, mert ezt a harcot magunk vívjuk végig... Oroszország és Németország a világháborúban egymás ellen harcolt, és e harcból mindkettőnek csak kára származott. Másodszor nem szabad ennek bekövetkeznie és nem is fog bekövetkezni.... ez a fordulat végleges..."

És íme, ma a III. birodalom véres harcban áll a Szovjetunióval, "legkeményebb ellenfelével", és idegen nemzetek segítségét veszi igénybe. Bármily nagyok is a német sikerek keleten, a szovjet ellenállása mégis olyan erős, amilyenre a német vezetés semmi esetre sem számított.

Igen kirívó elszámítás volt végül Hitler beszédében a f. év elején, amikor a végső győzelmet erre az évre ígérte be népének. Ezt a tévedést a brit propaganda már az év kezdetétől fogva kihasználja.

Németország ellenfelei is sokszor elszámították magukat, de annak a birodalomnak, amely az angolszász világuralmat akarja megtörni, nem lett volna szabad annyiszor tévednie. Ezek az elszámítások mindenesetre cáfolatai annak a babonának, hogy a németnek minden sikerül, és a német vezetés nem téved.

A többszörös békeajánlat, ha nem is kizárólag a belső gyengeség jele, de legalább is arra vall, hogy a német vezetésben kétely merült fel az iránt, vajon ezt a háborút a fennforgó körülmények és a várható fejlemények között győzelmesen be tudja-e fejezni? Mert ha a győzelem biztos volna, akkor nem mulasztaná el a kedvező alkalmat a világuralom kivívására. A megegyezéses béke Anglia tekintélyének mély süllyedését, a németek részére egyelőre az európai uralmat jelentené, nyugalmat biztosítana nekik az újabb erőgyűjtéshez és a jelenleginél kedvezőbb előfeltételek megszerzéséhez, erősebb hajóhad és még hatalmasabb légi- és szárazföldi erők megteremtéséhez a végső leszámolás idejére. Az angolok is ezt az indokot tulajdonítják a német békeajánlatoknak, és ezért vállalva minden szenvedést, konokul elutasítnak minden békeajánlatot. De egyben belsőleg is bizniok kell a végső győzelemben, mert különben semmi értelme nem volna annak, hogy a természetszerűen áhított béke helyett a háború borzalmait választják. Az angol bármikor köthetne békét, a német nem.

Azt a bevezetőleg leegyszerűsített tételemet, hogy lényegében a német nép egyedül harcol a világuralomért az angolszász népekkel, nem cáfolja meg Olaszország és Japán részvétele a német oldalon. Az olasz hadsereg ugyan igen szívós a védelemben, de támadó lendülete éppen olyan csekélynek bizonyult, mint amilyen az első világháborúban volt. Légi és hajóhadával sok bajt okozott Angliának a Földközi-tengeren, de főképp amióta a német légierő is Olaszország segítségére sietett. Japánnak igen erős, vitéz hadereje van, de nyersanyaghiányban szenved. Több mint négy év alatt nem tudott Kínával végezni, jóllehet, a hiányzó nyersanyagot nagyrészt Amerikából megkapta. Most sem Amerikából, sem Holland-Indiából nem kap olajat, és japán hivatalos helyről is kijelentették, hogy az olaj Japánnak élet-halál kérdése. Helyzeti előnye ugyan megvan, főképp a Szovjetunió távolkeleti birtokával szemben és Formóza szigetétől északra a tengeren is. De mégis

904

legalább három nagyhatalom közé van ékelve: Kína, a Szovjet és Amerika közé, nem is szólva az angol és holland gyarmatokról. Huzamosabb döntő hadjáratra ezekkel a hatalmakkal éppen a nyersanyaghiány miatt nem képes. Ha Amerika egy Japán elleni esetleges háborúban légi és hajóhadának túlerejét átküldi a Távol-Keletre, idővel Japánt a szárazföldtől elvághatja.

Európát sem számíthatjuk olyan egységnek, amely Németország mögött állana, mert hiszen az európai népek egy része le van igázva, más része kényszerből vagy a pillanatnyi helyzet adta előnyök miatt áll csak a német oldalon.

Nagyjában helytállónak bizonyult tehát már a háború elején vallott nézetem, hogy a német nép egyedül harcol az angolszászokkal, akiknek oldalán ugyancsak elhanyagoltam a segítőtársakat (Kínát, Anglia színes népeit és a Szovjetuniót). Ilyen átlagos megfontolások eredményeképpen írtam már 1940. április 6-án a Magyar Nemzet-ben "Nyugaton a helyzet változatlan" címen, tehát abban az időben, amikor még a norvégiai hadjárat sem indult meg, a következőket:

"Bármi történik is hosszú ideig akár a nyugati harcvonalak körül vagy más, ma még ki sem alakult harctereken, akár a levegőben, vagy a tengeren, akár a gazdasági, vagy a diplomáciai harcmezőkön: a már megindult történelmi folyamatot megállítani nem lehet, a bekövetkező események az isteni Gondviselés által előre meghatározott végkifejlődést megakadályozni nem fogják. A háború eredményét nem kisebb-nagyobb történések, erőfeszítések, véletlenek, változások, sikerek és balfogások, hanem a már meglévő alapvető adottságok fogják eldönteni. A két fél háborús célja annyira ellentétben van egymással, mint a tűz és a víz. Itt megegyezés, remis nem lehetséges, csak letörés, beletörődés, mert mindkét fél a megegyezés békét úgy képzeli el, hogy a másik fél egyezzék bele az ő akaratába. Béke tehát csak akkor lesz, ha vagy a víz oltja el a tüzet, vagy a tűz párologtatja el a vizet. Bármelyik művelet is, a mostani tűz ereje és a víz tömege miatt igen sokáig fog tartani."

Fenti soraimban nem mondtam ki, de természetesen úgy értettem, hogy "a meglévő alapvető adottságok" nem a német oldalon vannak, és Németország az egész világot meghódítani nem képes.

Előző fejtegetéseimmel az általános hatalmi helyzet és úgyszólván lélektani megfontolások alapján igyekeztem kimutatni, hogy ezt a háborút Németország nem nyerheti meg. De ha egyes lényeges részletkérdésekre terjed ki figyelmünk, akkor sem juthatunk más eredményre. Azzal kezdem, hogy nézetem szerint:

A háború a levegőben fog eldőlni

Már 1939. augusztus 27-én - tehát még a háború kitörése előtt néhány nappal - megírtam "A háború esélyei" címen a Magyar Nemzet-ben:

"Általában helyes az a felfogás, hogy a légi haderő csak segítő fegyver, a csatákat ma is a gyalogság nyeri meg. De a most várható háborúban ez a segédfegyvernem olyan feltételeket teremthet, amelyek a gyalogság győzelmét eldönthetik. Persze nem egy csapásra, hanem huzamos, alapos munkával. Ezért mertem megkockáztatni azt a nézetemet, hogy most a levegőben fog eldőlni a hadjárat sorsa."

Minden részletet senki sem tudhatott, senki sem láthatott előre. Így a nyilvánosságra jutott adatok nem árulták el, hogy a német haderő páncélos és gyors alakulásaiban mennyire fölötte áll a lengyelnek. Való azonban, hogy a német légierő már a lengyelországi hadjárat első napjaiban kivívta a légi uralmat, ezzel megakadályozta elsősorban a lengyel vezérlet betekintését a német hadoszlopok mögé, a német vezetés ellenben a lengyelek minden mozgásáról tájékozva lehetett. A

905

német légierő támogatta a német páncélos oszlopok előrejutását, a gyalogság és tüzérség harcát, szétrombolta a lengyelek közlekedési tárgyait, gyülekező és mozgó tartalékoszlopait, vasútvonalait, és ezzel az amúgy is silány lengyel hadvezetést megakadályozta az ellenintézkedések végrehajtásában. A német légi had hatásos működése nélkül a német páncélos- és gyorscsapatok sem tudták volna a bámulatos gyors eredményeket elérni. Mondhatjuk tehát, hogy a német légierő döntő módon befolyásolta a lengyelországi háború lefolyását.

Ugyanezt mondhatjuk az 1940. évi norvégiai hadjáratra, ahol a német légierő támadásai akadályozták meg, hogy az angol hajóhad a német utánszállítást elvágja.

A hollandiai, belgiumi és franciaországi hadjáratban a német légierőnek a korábbihoz hasonló működésén felül még az erődövek leküzdésében is több helyen döntő szerepe volt, Hollandiában pedig az ejtőernyős és repülőgépen szállított gyalogság néhány nap alatt kapcsolta ki a holland haderőt.

A balkáni háborúban is döntő módon működött közre a német légi had. Krétát is a német légi vadászok hódították meg.

Líbiában már az első német repülőgépek megjelenése az olasz Kirenaika elvesztése után erősen megzavarta a brit páncélosokat és hajóhadat. A német-olasz páncéloserők a túlerős légi had nélkül nem hódíthatták volna vissza Kirenaikát. A folyó évi júniusi brit ellentámadás összeomlását szintén főképp a német légierő segítette elő, nemcsak a harctéren, hanem e mögött is, amikor a gyülekező brit páncélososztagokat széjjelrobbantotta.

Ámde a német légierő se mindenható.

Számbeli fölényben van ugyan ma is az angol fölött, de már 1940 nyarán és őszén nem tudta a légi uralmat Anglia fölött kivívni, és a légi fölényt is csak helyenként, időnként és korlátozottan, miképp ezt egy magyar vezérkari repülő alezredes a Tiszti Kaszinóban tartott egyik előadásán kifejtette. Pedig akkor a német légi had még nagyobb fölényben volt az angol fölött, mint ma. A repülőgépek és repülők nagyobb száma ugyanis, ha a fölény nem nyomasztóan nagy és ha a gyengébb fél gépei is jók, repülői pedig ügyesek és elszántak, nem zárhatja ki a gyengébb fél működését. Az 1940. évi első nyári légitámadások Anglia repülőterei ellen nem semmisítették meg az angol légi hadat oly mértékben, amint ez a lengyel légierővel történt. Angliának oly sok, részben álcázott repülőtere volt, amelyek között a brit gépek tartózkodási helyüket változtathatták, hogy a német légitámadások elől az angol légierő zöme kitérhetett, és sok német támadás csupán brit álrepülőgépeket pusztított el.

A német légitámadások hadi fontosságú célok és angol városok ellen csak időnként voltak igen hevesek és megsemmisítő hatásúak. Az ilyen támadások Coventry város igen súlyos bombázása[19] után a "coventryzés" nevet kapta a világsajtóban. Anglia ugyan anyagban, üzemekben és emberéletben igen sokat vesztett 1940 nyara és 1941 tavasza között, de az angol nép erkölcsi ellenállása nemcsak nem tört meg, hanem elszántsága még fokozódott, bízva abban, hogy idővel az angol légi had sokszoros erővel fogja viszonozni a német légitámadásokat. Az angol hadiüzemek egy része tönkrement, más része csak megszakításokkal és csökkent erővel dolgozik tovább. A folyó év tavasza, a balkáni hadjárat megindítása óta, de különösen a szovjet elleni hadjárat óta a német légitámadások ereje Anglia ellen alaposan lecsökkent, az angol támadások ereje Németország ellen pedig megnövekedett. Az amerikai gépek is fokozódó számban jutottak Angliába. A szigetország a szovjet hadjárat óta viszonylagos nyugalmi állapotot élvez.

906

A német légitámadásoknak akkor lett volna komoly következményük, ha a "coventryzés" szakadatlanul, egyetlen nap megszakítása nélkül tart Anglia ellen. Ez nem azért maradt el, mert a német vezetés kímélni akarta Angliát, hanem azért, mert a coventryzést nem tudta állandósítani. Ehhez sem elegendő gépe, sem repülője, sem bombája nem lehetett. Másképp ez a kímélés el sem képzelhető.

A szovjet háború kitörése óta a repülőgépek számaránya ugrásszerűen változott meg az angolok javára, még ha nem is érte el a számbeli fölényt. A szovjetnek rengeteg sok igen jó repülője és gépe volt. Ezekből a német légi had már szellemi fölényénél fogva is igen sokat pusztított el, természetesen nem annyit, amennyiről a hadijelentések beszámoltak. De a szovjet légierő még ma is számottevő tényező, és hozzájárul a légierők arányának megváltozásához.

Sajtóhírek szerint egy év óta az amerikai ipar főképp a hadianyaggyártás átállításával volt elfoglalva. Állítólag éppen most készültek volna el az új gyárak és a hozzájuk való szerszámgépek. Csak most kezdené el Amerika a hadianyagot és így a repülőgépeket is nagy arányokban előállítani, miközben az angol és amerikai repülők kiképzése is tömegesen folyik - aminél a benzinkészlettel nem kell takarékoskodniok -, a közszükségleti cikkek előállítását azonban alaposan korlátozták. Ha a tömeggyártás időpontja még nem is érkezett el, de el fog érkezni, és meg vagyok arról győződve, hogy a repülőgépek gyártásának és a repülők kiképzésének versenyében Németország fog alul maradni.

Bármily hatalmas is a német birodalom ipari teljesítőképessége - beleszámítva az ellenőrzése alá került többi európai ipart is -, Amerika ipari erejét nem tudja túlszárnyalni. Nem tudja azért sem, mert amíg Amerika zavartalanul dolgozhat, a német hadiipar területe éppen legfontosabb részében, nyugaton az állandóan fokozódó angol légitámadá­sok hatáskörében fekszik. Ezenfelül a német haderő keleten már hónapok óta igen sok hadianyagot fogyaszt és fog még fogyasztani. Ha egyszer majd az angol-amerikai repülőgép-termelés túlszárnyalja a németét, akkor a számbelileg kedvezőtlen arány Németország hátrányára számtani biztossággal hatványozottan fokozódni fog, és ezt behozni többé nem lehet.

Eljön azután az az idő, amikor a német birodalom coventryzése nap-nap után fog megismétlődni, és bármily hősi nemzet a német, ezt a szakadatlan poklot nem bírja ki, ez alatt szükségszerűen össze kell omlania. Az összeomlás módja fölött - mint már említettem - felesleges elmélkedni.

Az óriási orosz nyersanyag- és hadiipar-terület meghódítása sem háríthatja el a III. birodalom végzetét. Bizonyosra vehetjük, hogy a szovjet hadiiparát fokozatosan, kiadósan el fogja pusztítani a német előretörés arányában. Egyes esetekben ez talán nem fog sikerülni, ott, ahol a német benyomulása meglepi a romboló szovjet osztagokat. A nyersanyagforrások elpusztítása is csak felületes és időleges lehet. De különösen a német kézre jutó szovjet hadiüzemek alaposan szét lesznek rombolva. Ezek újbóli üzembe helyezése sok időt vesz igénybe, feltehetően többet, mint amennyire az amerikai ipar átállításához volt és lesz még szükség, már ennek zavartalansága miatt is, még ha a német munkaszervezés általában gyorsabban is működik. Különös nehézséget az oroszországi gyáraknak az új szerszámgépekkel való felszerelése fog okozni, amelyeket Németország területén kell majd előállítani, de ez a terület akkor már fokozatosan erősödő angol légitámadások célpontja lesz.

Az sem biztos továbbá, hol fog a német előnyomulás keleten megállani, nem érik-e majd a német részről újjáépítendő orosz hadiipart is erősen zavaró angol légitámadások?

Azt sem tudhatja még senki, mikor és mily nagy német légierők válnak keleten szabaddá, és mikor kezdődhet meg Angliának újabb erőteljesebb bombázása? De ha megfontoljuk, hogy a szigetország kibírta azokat a német légitámadásokat, amikor a német légierő sem délen, sem keleten nem volt

907

lekötve, amikor annyi repülőgépe sem volt, mint most, és amikor a német haderő még csorbítatlanul azokkal a hadiszerekkel is rendelkezett, amelyekből most előbb délen, azután különösen keleten igen sokat fogyasztott, akkor el kell hinnünk, hogy Anglia az újabb légi rohamot is kibírja.

Az amerikai repülőgépek előállítása és átszállítása, valamint a repülők kiképzése is késedelmet szenvedhet, ami Németország javára szolgálna. De Anglia ráér, és legfeljebb később, de mégis ki fogja harcolni a légi fölényt és később a légi uralmat. Akkor pedig majd kiderül, hogy a háborút nem az a fél nyerni meg, amelyiknek kezdetben volt, hanem amelyiknek a háború végén lesz hatalmasabb légiereje. A fölényes brit légierő azután a szárazföldi harcokban is döntőleg fog beavatkozni, mert hiszen már bevezetőleg írtam, hogy a légierő csak előfeltételeket van hivatva megteremteni a szárazföldi hadsereg részére, kizárólag légitámadásokkal győzni nem lehet.

Végső következtetésem tehát, hogy a német hatalmat az a fegyver fogja megtörni, amelyben eleinte a legerősebb volt: a légi had.

Az angolszászok légi erejének fokozatos gyarapodása azzal a következménnyel is fog járni, hogy:

Az angolszászok uralma a tengeren megszilárdul

A világuralomban csak azok a nagy nemzetek osztozhatnak, amelyeknek hajói az óceánokon szabadon közlekedhetnek.

Az angolszász népeknek már eddig is óriási előnyük volt, hogy fölényes hajóhadaikra támaszkodva, uralmukat a tengeren fenntartották, annak ellenére, hogy a német légierő és tengeralattjárók a brit hajókat állandóan támadták, hogy Olaszország hadba lépett, és a japán hajóhad állandóan fenyegetően résen áll.

Hiába hangoztatják német részről, hogy légi erejükkel és tengeralattjáróikkal, továbbá néhány felfegyverezett hajójukkal elzárták Angliát a tengeri kereskedelemtől. Valóban a németek igen sok brit érdeket szolgáló hajóteret, valamint sok brit hadihajót is elpusztítottak, de Anglia hajóforgalmát - sok veszteséggel ugyan - mégis fenntartja, a tengely óceáni forgalma pedig úgyszólván megszűnt.

Már a kereskedelmi hajótér kérdésében is szándékosan mellőzöm írásomban a számadatokat, mert ezek amúgy sem megbízhatók. Így az angolok a felénél valamivel több hajótérveszteséget ismernek be, mint amennyit a németek jelentenek.[20]

Ismeretes, hogy Anglia jóval több hajó gyártására volt berendezkedve, mint Amerika. Az angol hajógyárak tetemes részét azonban a német légi bombázások elpusztították. Ámde Amerika máris fokozta a hajóépítést, és a további fokozásnak úgyszólván nincs is határa, éppen csak időre van szükség. Amerika meglévő hajóterével is fokozatosan kisegíti Angliát, és a hajójáratok biztosításáról is mindinkább erőteljesebben gondoskodik. Ha elgondoljuk, hogy eddig Anglia, ha nehezen is, de ki tudott jönni a folyton kevesbedő hajótérből és ezután a pusztítások már csak csökkenhetnek, a hajóépítés pedig fokozódhat, bízvást kimondhatjuk, hogy Anglia a hajótér kérdésében túljutott a válságon.[21]

908

Amily mértékben szaporodnak Anglia hosszújáratú repülőgépei, ugyanolyan mértékben csökken az angol hajóhad és kereskedelmi tengerészet veszélyezettsége nemcsak a német légierő, hanem a tengeralattjárók részéről is. A fokozatosan erősödő brit légi had ugyanis a csendes vizeken felfedezheti a német tengeralattjárókat, másrészt a hazatérő német hajókat támaszpontjaikon fokozatosan, de a német hajógyárakat is mindig nagyobb mértékben pusztíthatja.

A hajótér kérdéséhez még csak azt a megjegyzést fűzöm, hogy eddig minden olyan számítás, amely egy bizonyos mennyiségű hajótér birtokához kötötte Anglia ellátásának lehetőségét, hamisnak bizonyult.[22] Anglia szükségletei egyszerűen alkalmazkodnak a hajótércsökkenéshez és ebben a tekintetben annyiféle változtatás, kibúvó és megoldási mód kínálkozik, amelyek mindenféle előzetes számítást halomra döntenek. Így meg fog dőlni a németeknek az a reménykedése is, hogy a már eddig elszenvedett brit hajótérveszteségek miatt az ezután bekövetkező kisebb arányú pusztulások is mindinkább súlyosabban esnek a latba, és Anglia idővel nem lesz képes a mindinkább kiterjedő működési területén hajótérszükségletét fedezni. Mindez éppen oly hiú remény marad, mint amilyen az első világháborúban az 1917. évi korlátlan tengeralattjáró-háborúhoz fűzött várakozás volt, vagyis, hogy azon év őszén Anglia térdre kényszerül.

Amíg a német légierő nagy fölényben volt, időnként döntőleg bénította meg a brit hajóhadat működésében. Mint már említettem, a brit hajóhad a norvégiai hadjáratban nem tudta Skagerrakot tartósan elzárni,[23] ezenkívül nem tudta megakadályozni akár az Albániába, akár a Líbiába küldött olasz és német erők áthajózását, Krétán is, a sziget különleges helyzete miatt a rövidebbet húzta a német légi haddal szemben. Mihelyt azonban a brit hajóhaddal, az eddiginél jóval erősebb, saját légi had működhetik együtt, akkor a hajóhad fölényessége még jobban érvényesülhet, sokkal kevesebb kockázattal láthat hozzá olyan nehéz feladatok megoldásához is, amilyenekre ezideig képtelen volt.

Igen nagy tévedés az, ha az egyes eseteket általánosítjuk, és elfogadnók azt a hibás tételt, hogy a hajóhad és a légierők versenyéből máris a légi had került ki győztesen, és tévedés volna a légi had döntő szerepéről vallott nézetemnek is ilyen értelmezést tulajdonítani.

Igaz, a légierő egyes esetekben léig torpedóival a legnagyobb méretű csatahajót is elsűllyesztette. Így véletlenül éppen brit légi torpedó sűllyesztette el a 35.000 tonnás német Bismarck csatahajót,[24] de függőlegesen ledobott bomba korszerűen páncélozott nagy csatahajót még nem semmisített meg. Mindazonáltal az egyes esetek körülményeit külön-külön kell megvizsgálnunk, és akkor megtaláljuk a hajóhad egyes kudarcainak okait. És ekkor az előbb említett esetekből csak azt az általános tanulságot vonhatjuk le, hogy egyik esetben sem állott a fölényes tengeri hadnak megfelelő légierő közeli és közvetlen támogatására, legtöbbször a légi támaszpontok távolsága miatt. A hajóhadnak tehát feladata elvégzéséhez túlságosan nagy kockázatot kellett volna vállalnia, mely egyik esetben sem állott arányban a várható eredménnyel. A brit hajóhadnak sem Norvégiáért, sem Líbiáért, sem Krétáért nem volt érdemes túlságosan nagy veszteségeket kockáztatnia. Az általános tanulság tehát az, hogy a tengeri fölény feltétlen biztosításához nemcsak túlerőben lévő hajóhadra, hanem fölényes légi hadra is szükség van, a légi támaszpontok helyszíni hiányát pedig az eddiginél nagyobb számú repülőgép-anyahajónak kell biztosítania. Ehhez a légierő öbblethez jut hozzá majd Anglia Amerika segítségével.

909

Másrészt viszont a még fölényes légi had és a tengeralattjárók vagy kis gyorsnaszádok sok kárt okozhatnak ugyan a még oly erős hajóhadnak és a kereskedelmi tengerészetnek, de önmagukban sohasem pótolhatják az erős hajóhadat, és a tengerek fölötti uralmat - nevezetesen az Óceánokon - nem vívhatják ki.

Továbbá az is következik a mondottakból, hogy a tengelyhatalmak hiába aratnának győzelmet győzelemre a szárazföldön, akár Európán kívül egész Ázsiát is elfoglalhatnák, ha a tengereken nem kerekednek felül, nem válhatnak a világ uraivá és nem jutnak békéhez.

A tengelyhatalmak és Japán csak akkor verekedhetnék ki a világuralmat, ha annyi brit és amerikai hadihajót pusztítanának el, amennyivel saját hajóhaduk jutna túlerőre. Ezt azonban a hármas egyezmény tagjai maguk sem tartják lehetségesnek. A szárazföl­dön esetleg győztes Németország hatalmát különösen Európában állandóan veszélyeztetné, ha az angol anyaországról - mint óriási légi alapról - fokozatosan mindig nagyobb számú repülőgépek indulhatnának el elsősorban Németország bombázására, és ezzel megakadályoznák, hogy a birodalom egyoldalúan befejezve a háborút, nyugodtan élvezhesse az általa megteremtett békét. Természetes tehát, hogy a német birodalom európai uralma biztosításának az angol szigetország meghódítása egyik nélkülözhetetlen előfeltétele. Ki kell azonban mondanom, hogy:

Anglia elözönlése nem sikerülhet

Arról már írtam, hogy nézetem szerint a szovjet háború esetleges befejezése után várható, újból megerősödő német légitámadások nem fogják Anglia ellenálló erejét megtörni, és a német tengeralattjárók sem tudják Angliát térdre kényszeríteni. A német vezetés tehát idővel kénytelen lesz megkísérelni, hogy az angol anyaország nagy szigeteit elfoglalja, ettől remélve Angliában is egy brit Pétain[25] felbukkanását. Nem hiszem ugyan, hogy a brit légi és tengeri had, valamint a brit gyarmatbirodalom úgy behódoljon az új béke kormánynak, miként ezt Franciaországban láttuk. Ma az angol népet mégis csak Churchill szelleme hatja át, aki már 1940. június 4-én - a francia összeomlás küszöbén - megmondta:

"... ha Európa nagy része az ellenség uralma alá kerül, a végsőkig folytatjuk a harcot. Harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, harcolni fogunk növekvő bizakodással és erővel a levegőben. Megvédjük szigetországunkat, bármibe kerüljön is. Harcolni fogunk a tenger partjain, a repülőtereken, mezőkön, utcákon, völgyeken és dombokon. Mindenütt harcolni fogunk, és sohasem adjuk meg magunkat. Még akkor is, ha ennek a szigetnek nagy részét talán leigázzák és éhhalál fenyeget minket - amit egy pillanatig sem hiszek -, akkor is tengerentúli birodalmunk, amelyet az angol hajóhad fegyverez fel és védelmez, folytatja a harcot mindaddig, amíg az új világ a maga egész hatalmával és erejével hozzá nem lát a régi világ felszabadításához és megmentéséhez."

Azóta láttuk, hogy Churchillnek sikerült a brit nemzetet és Amerika lakóinak többségét hasonló elszántsággal és hajthatatlansággal eltöltenie.

Az angol anyaország elfoglalása tehát még nem jelentené az egész brit világuralom összeomlását, Németország még mindig nem uralkodnék az óceánokon, de Amerika fölött sem, és nem jutna békéhez.

Mégis nagy csapás volna Angliára szigetországának elvesztése, mert vele járna el nem hajózható katonaságának, férfi lakosságának, anyaországi erőforrásainak kiesése, de elveszne az a ha-

910

talmas légi alap is, ahonnan a felgyarapodó angol és amerikai légi had aránylag a közelből támadhatná Németországot. Tovább fekvő légi alapokról kellene Angliának gondoskodnia, esetleg Afrikában és egész támadó légierejét a hosszújáratú gépek rendszerére kellene átállítania. Így a háború befejezése azután igen-igen hosszú időre tolódnék ki.

Azonban, miként már mondtam, nem tudom elhinni, hogy a németeknek sikerülhetne az angol szigetországot elfoglalniok. Ha már a német vezérlet - a már bevezetőleg említett sok számítási hiba következtében - közvetlenül a francia összeomlás után nem volt eléggé felkészülve, és nem tudta Angliát sikeresen megrohanni, amikor az anyaországot ilyen támadás előkészületlenül érte volna, amikor elegendő kiképzett és felszerelt katonája sem volt; hogyan sikerülhetne ez neki most, amikor több mint egy év óta Anglia legfőbb gondját a szigetország biztos megvédésére fordította? Hiszen eddig a Földközi-tenger körüli harctereken úgyszólván kizárólag gyarmati brit seregek harcoltak, és az anyaországi katonák a brit szigetek védelmére állottak és állanak készen.

Az angol anyaországot a németek csakis a tengeren és a levegőben közelíthetik meg. Nem igyekszem kitalálni a német támadási terveket, de a kérdés jobb megértése végett néhány vázlatos feltevést nem mellőzhetek.

Természetes, hogy az áthajózást a legrövidebb idő alatt ott lehet lebonyolítani, ahol az angol partok a legközelebb vannak a megszállt francia, belga és holland partokhoz. A legközelebbi német készenléti terület tehát délen a francia Brest-től, északon a németalföldi Helder-ig légvonalban 800 km kiterjedésű, a szemben fekvő angol part pedig délen Landsend-től északon Gr. Yarmouth-ig csaknem 600 km hosszú. Az áthajózás legkisebb távolsága Calais-nél 33 km, a legnagyobb Heldernél 200 km. A tenger legnagyobb mélysége a kötött aknák lerakását Brest és Landsend között (100 m), de Helder és Gr. Yarmouth között is (45 m) még megengedi, a németek tehát ezt a nagy kiterjedésű áthajózási sávot kétoldalt elzárhatnák, miután az angol hajóhad nagy részét légitámadásokkal itteni kikötőikből kiszorították. Mármost egész jól el lehet képzelni, hogy egy éjszaka vagy ködös napon német támadó csapatokkal megrakott kisebb-nagyobb gyorsjáratú hajók, naszádok nagy tömege meglepően áthajózik, miközben a csatorna két oldalát kötött aknák sűrű hálózata védi. Az átkelés felfedezése után a német légierő eddig nem látott hatalmas bombazáport zúdítana az áthajózási pontokra és a mögöttes angol területnek ama részére, ahonnan a tartalékok a parti őrségeket megerősíthetnék. Az átkelést a német messze hordó parti ütegek is támogathatnák, és ugyanezek az angol hajóhadat is tűz alá vennék, ha ez az aknazárat áttörné és a csatornába bevonulva igyekeznék a további áthajózást és az utánpótlást megakadályozni. A német messze hordó ágyúk állítólag nemcsak a túlsó partra, hanem a keskenyebb részeken messzire az angol szárazföldre, így Londonra is hatni tudnának.

Német ejtőernyős csapatoknak óriási tömege Anglia mögöttes területén is leugorhatna az angol repülőterek környékén, és ezek elfoglalása után a repülőgépeken szállított csapatok is leszállhatnának az angol repülőtereken. A német támadás bizonyára az egészre akarna menn, és a nagy angol szigetnek jelentős részét igyekeznék egy csapásra meghódítani. Talán nemcsak a csatorna mentén, a legkeskenyebb részeken, hanem a megkerülő hatás érdekében más alkalmas helyeken is megkísérelnék az áthajózást, és a légi csapatok leszállását Írországban, legalább is az északi részen: a brit Ulsterben is elképzelhetjük.

Mindezt igen könnyű elgondolni, de éppen úgy a védekezést is.

Az Európa felé néző angol partoknak túlnyomó része meredek, sziklás és a kikötésre kevésbé alkalmas vagy alkalmatlan, mindenesetre azonban a védelmet elősegíti. Az áthajózásnak legelső nehézsége azonban az átkelő eszközöknek meglepő tömeges készenlétbe helyezése az úgynevezett

911

beözönlési (inváziós) kikötőkben. Ezt az előkészületet a legtökéletesebb leplezés mellett is alig lehet titokban tartani. A német hadijelentésekből tudjuk, hogy az angol repülők majdnem minden nap napvilágnál a megszállt európai partok felé "sikertelen" berepülési kísérleteket tesznek. Ez a beállítás bizonyára téves, mert ezeket főképp földerítő repüléseknek tartom, fényképezéssel egybekötve, miközben a gépek alkalmas célokra bombákat is dobnak le. Az angoloknak minden nap meg kell állapítaniok - ha a meglepetést el akarják kerülni -, vajon nem gyülekeztetnek-e nagyobb számú átkelő eszközöket a beözönlési kikötőkben? A mindennapi repülések és fényképezések a leplezéseket is felderítik a fényképeken hirtelen előálló változásokból, fényfoltokból. Ha azután olyan gyülekezést vennének észre, amely a megrohanás szándékát árulja el, a brit légierő bizonyára, minden veszteségre való tekintet nélkül, igyekszik majd ezeket a német úszó egységeket elpusztítani. Állítólag az 1940. évi augusztusi német megrohanó kísérlet is így hiúsult meg.

Az egész brit hajóhadat nem lehet teljesen elűzni a Csatorna területéről, és legalább is a kis gyors egységek állandóan cirkálhatnak a két part között. Ezek és a brit repülők a rendszeres aknarakást is igyekeznének megzavarni. De az aknazárakat is el lehet távolítani, át lehet törni, esetleg néhány kisebb hajó feláldozásával, és így az angol hajóhad mégis benyomulna a Csatornába, hogy az átkelést és majd az utánszállítást megakadályozza. A hajókra tüzelő német parti ütegeket angol parti ütegek, repülők és hadihajók igyekeznének elhallgattatni. A bizonyára összegyűjtött német tengeralattjárók és gyorsnaszádok sem tudnák a brit ellenhatást elkerülni. Minden valószínűség szerint tehát csak a szándékoltnál jóval gyengébb német erők tudnák az angol partokat elérni, itt hamarosan brit túlerőre bukkannának és utánszállításuk is csak hiányosan működhetnék.

Az ejtőernyős csapatokat az angol repülőterek környékén jól megszervezett védelem fogadná és a leugrók túlnyomó részét megsemmisítené. A legtöbb angol repülőtéren talán maguk a német repülőgépek nem is szállhatnának le. Angliában nincs ötödik hadoszlop, ott nincsenek quislingek,[26] hanem az egész népet a brit hazaszeretet hatja át. Még ha a német ejtőernyősök és leszállók százezres tömegekben is kísérelnék meg fokozatosan a támadást, az angol védelem túlerőben állana ellen, és bekerítené a leszálló gócokat. De ma már a brit légi hadnak meglévő és állandóan fokozódó erejével is számolni kell, amely a maga egészében csakis harci feladatra volna hivatva, amíg a német repülőgépek tömegét a harc, a csapatszállítás és az utánpótlás céljaira kell megosztani. Az angoloknak mindenütt nehézfegyverzetük, tüzérségük és tankjuk állna készen, a német légicsapatok pedig legfeljebb könnyű tüzérséget és kis harci kocsikat hozhatnak magukkal.

Már Krétát is csak a legnagyobb nehézségek és válságok árán tudták a német légi­csapatok elfoglalni, holott itt az angol légierő és a hajóhad is igen kedvezőtlen viszonyok között volt kénytelen harcolni.[27] Az angol repülőknek Krétán csak három repülőterük volt, a németek azonban számos közeli repülőalapról három oldalról is berepülhettek, de még így is jó ideig csak egyetlen repülőteret tudtak Krétán elfoglalni. A brit vadászgépek alapjai Egyiptomban igen messze voltak, nem juthattak el Krétába, és nem védhették meg a nagyobb hatósugarú brit bombázókat. Angliában ellenben mindenütt igen sok közeli repülőtér van, a brit légi had tehát teljes erejét kifejtheti. Kréta elfoglalása a tárgyilagos megfigyelő előtt azt a bizonyítékot szolgáltatta, hogy hasonló módon az angol szigetországot elfoglalni nem lehet. Kréta nem érte meg a földközi-tengeri brit hajóhad feláldozását. De ha Anglia védelméről lenne szó, akkor a brit hajó-

912

had minden veszteséget vállalva, kérlelhetetlenül avatkoznék be mindenütt a harcokba.

Az angolok a tengerpartokon állítólag arra is felkészültek, hogy a parti vizek felszínét olajjal árasztják el, és ezt a víz tetején úszó réteget közvetlenül a német partraszállás előtt felgyújtják. Állítólag 1940 szeptemberében egy kisebb arányú német betörési kísérletet így fojtottak lángba.

Múlt évben még azt írtam, hogy Anglia megrohanása igen hosszas német előkészületet tenne szükségessé. Ma azonban az angol légi had és szárazföldi hadsereg fokozatos erősödése miatt a német megrohanás napról-napra nehezebbé válik. Ma már az idő ezen a ponton is az angolok javára dolgozik.

Mindent egybevetve megengedem, hogy a német támadó sereg helyenként, talán nagyobb területen is meg tud kapaszkodni Angliában, de egész Angliát meghódítani nézetem szerint nem képes, az átrepült és átkelt német csapatokat pedig a helyi brit túlerő a csak hiányosan működő német utánszállítás mellett minden valószínűség szerint fokozatosan megsemmisítené.

Egyébként Anglia megrohanása addig, amíg az oroszországi hadjárat tart, nem időszerű. De hogy ennek befejeztével a német haderő milyen állapotban lesz, azt senki sem tudhatja. Kérdés, mer-e és mikor Anglia megrohanására, erre az elképesztő legmerészebb feladatra vállalkozni? Churchill ugyan időnként még most, az orosz hadjárat alatt is falra festi Anglia megrohanásának ördögét, de aligha azért, mert valóban tart tőle, hanem inkább azért, hogy Angliában a résenállás ébersége ne lankadjon el, továbbá, hogy ne kellessen már ma nagyobb erőkkel a szovjet segítségére sietni. Alig lehet elképzelni, hogy a német haderő amikor igen nagy veszteségekkel járó súlyos harcokat vív a szovjet ellen, egyidejűleg Anglia megrohanását is megkísérelje.

A szovjet háború ugyanis azzal a váratlan következménnyel járt, hogy:

Anglia hatalmas szövetségest kapott a Szovjetunióban

Amennyire bizonyos vagyok abban, hogy ezt a háborút a németek nem nyerhetik meg, éppen úgy nem merek egyes hadjáratnak vagy a háború időtartamát illetőleg jóslásokba bocsátkozni. Az egyes nemzeteknek a történelem során változóan adott körülmények között kifejtett katonai erénye olyan tényező, amelyet még a minden részletbe beavatottnak is lehetetlen előre látnia. Vannak ugyan természetüknél fogva jobban és rosszabbul verekedő nemzetek, de ezeknek valódi katonai értéke a különböző ellenfelekkel szemben csakis a harctéren állhatja ki a jelen próbáját. Ugyanannak a nemzetnek az ellenállóképessége tehát különböző háborúkban váltakozó lehet, az összeomlás pedig gyakran egészen hirtelen jön, sokszor a belső állapotok eredőjeképpen. Nem szabad tehát elfogultnak lennünk, és ne előlegezzük egyetlen hadseregnek sem kizárólag a minőségről alkotott általános nézet alapján a győzelmet. Sok más tényező is szerepet játszik a végső döntésnél.

A mostani háború legnagyobb meglepetései Franciaország és Jugoszlávia villámgyors összeomlása, továbbá Görögország és a Szovjetunió váratlanul nagy ellenálló­képessége voltak.

Már amikor a német haderő megtámadta a szovjetet, meg voltam arról győződve, hogy Németország győzelmi esélyeinek koporsójába az utolsó szeget verte be, bármilyen lett volna is a szovjet hadjárat lefolyása, mégpedig a következő okokból:

Amíg a Szovjetunió még nem állott harcban, Anglia a szárazföldön nem találhatott olyan helyet, ahol évek múltán akadálytalanul partra szállhatott volna, hogy a várt óriási és tartós brit légi bombázásokban meggyengült német birodalmat megtámadja. A szovjet elleni német támadás most önként

913

ajánlotta fel ezt a szárazföldi arcvonalat az angoloknak. Ha ezt a német vezetés csak átmenetileg akarta nyújtani, akkor a német haderőnek nem szabad megállania a szovjet területének egyik töredékénél sem, hanem tovább kell mennie, amíg nemcsak az egész Szovjetunió területét, hanem egész Ázsiát is elfoglalja. Minél nagyobb területet hódít azonban meg, annál jobban szétszórja erőit, és Ázsia olyan részein, ahol csak 1-1 vasútvonal vagy egy sem közlekedik az orosz terület felé, márcsak olyan kis német erők működhetnek, amilyeneket e közlekedési vonalak táplálni tudnak. Ázsiában tehát akadna majd olyan új német arcvonal, ahol az angol és a megmaradt orosz seregek helyi túlerővel léphetnek fel, és a németet mindinkább több helyen megverhetik.

Ha a német vezetés csak a legsűrűbb vasúti és úthálózati európai Oroszország birtokával, valamint a Kaukázussal is megelégednék, akkor is igen hosszú arcvonalat kellene keleten fenntartania, óriási területet hagyna meg az orosz és angol erőknek, amelyek nyugalomhoz jutva felszaporodhatnak és e területről fokozatosan erősbödő légitámadásokkal pusztíthatnák a legértékesebb orosz ipari gócokat, amelyeket a német vezetés üzembe kívánna helyezni. Később azután a megerősödött szovjet és angol hadak akkor indítanának meg támadást a szárazföldön, amikor ez nekik a legalkalmasabb.

Ezenkívül az oroszországi vagy ázsiai német támadás ideje alatt Anglia éppen a legválságosabb 1941. év folyamán megbecsülhetetlen kímélési időt kapott ajándékba. Ezekben a körülményekben is gyakorlati alakban találtam meg annak igazolását, hogy Németország az egész világot nem hódíthatja meg.

Nem hittem abban sem, hogyha a német haderő az elfoglalt területeken a cárizmust vagy más szovjetellenes orosz uralmat állítana vissza, ezzel erőinek szétforgácsolódását jelentékenyen csökkenthetné, mert az új orosz kormányzat is ellenőrzésre szorulna a természetszerűen újjáéledő nemzeti orosz gondolat terjeszkedése és rejtélyes következményei miatt. Semmi esetre sem valószínű, hogy az orosz romhalmazokon az új orosz rendszer katonai erőt képviselhetne Anglia és a szovjet ellen. Az uralomváltozást belső forradalom útján nem tartom olyan valószínűnek Oroszországban, mint amilyen könnyen ment az 1917-ben, a hosszú háború után, amikor a cárizmus magára maradt, és az antanttól csak igen lanyhán támogatott ellenforradalmi erőkre támaszkodott. Ma Anglia sokkal jobban segítené meg az omladozó Szovjetunió hadseregét - ha nem is világnézeti alapon -, mint ahogyan ezt a megbukott cárizmussal szemben tette. 1917-ben az egész Oroszország területén hatalmas forradalmi szervezet működött, amely rendszertelenül és vadul, de mindenütt azonnal résen állott az uralom átvételére. Ma ellenforradalmi szervezetek a Szovjetunióban nincsenek, csak a lakosság egy része lelkében - az idősebbekében - él az ellenforradalom szelleme, a vágy a régi uralom után. A fiatalabbak már nem ismertek mást, mint a szovjetet. Ezért rendszerváltozás Oroszországban a németek részéről meghódított területen kívül alig képzelhető el.

Így láttam az orosz háború következményeit akkor, amikor a szovjet ellenálló ereje még ismeretlen volt.

A szovjet hadjárat meglepő fordulatai a végső német vereségnek minden kételyét eloszlatták bennem.

A német haderő sok győzelmet aratott már eddig is, rengeteg veszteséget okozott emberben és anyagban a szovjetnek, de önmaga is kiszámíthatatlan veszteséget szenvedett, ha jóval kevesebbet is, mint a szovjet. Kezdetben és helyenként a villámháború elemeit láthattuk, később is Ukrajnában, de az egész hadjárat villámháború jellegét e sorok írásakor rég elvesztette, a német haderőnek korábbi ellenállhatatlan lendülete megakadt. Ami a legfontosabb: a szovjet haderő még nem omlott össze, szívósan ellenáll, sőt, igen erős ellentámadásokat intéz, rendezett hadműveleteket, erőeltolásokat és visszavonulásokat hajt végre, mindig újabb és újabb védőállásokban rendezkedik be, sőt helyenként elvesztett kisebb területeket is hódít vissza.

914

A német hadműveletek megakadására már a következő adatok is jellemzők:

A németek már eddig is több olyan terület elfoglalását jelentették, amelyet később elvesztettek. Ismételten jelentették, hogy Szmolenszket már július 16-án elfoglalták, augusztus 2-án attól keletre átlag 80 km-re állottak, és azóta sem jutottak jóval előbbre. Közben egy német páncélos sereg egészen Vjazmáig - Szmolenszktől keletre 160 km-re - is előretört, de vereséget kellett szenvednie, és visszament az augusztus 2-i vonalba. Moszkva előtt a német támadás, legalább is egyelőre a szovjet leküzdhetetlen ellenállásába ütközött. De délen is július 12-én azt jelentette a német vezérlet, hogy német csapatok közvetlenül Kiev előtt állanak és ezideig Kiev még tartja magát, jól lehet nagyban délről és északról is körül van ívelve.[28] Gomel és Brjanszk között is már elfoglalt területeket vesztettek el a német csapatok.

Megengedem, hogy a német haderő a szovjet legjava erőit többszörösen megtizedelte, de utóbbi - miként mondtam - még nem omlott össze, és senki sem számíthatja ki, mikor következik ez be? Ilyen ellenállásra a szovjet urain kívül senki sem gondolhatott azok után, amilyen szánalmasan a szovjet katonák 1939 telén a finnekkel szemben harcoltak. A szovjet valóban meglepte az egész világot, és Anglia leghasznosabb szövetségesének bizonyult. Ez a meglepetés a legsúlyosabban a német haderőt érte, és ezzel a német vezetés egyik legvégzetesebb számítási hibáját követte el. A német veszteségek nagyságát hitelesen nem ismerjük, és csak ellenségeinek torzított, túlzott adatai állanak rendelkezésünkre. Így Churchill augusztus 25-én tartott beszédében azt állította, hogy Oroszországban másfél, ha nem kétmillió német katona pusztult volna el. Feltehetően a sebesülteket is beleszámítva ebbe a nyilvánvalóan túlzott nagy számba. Csaknem ugyanabban az időpontban, augusztus 22-én a szovjet 7200 német és 4500 szovjet repülőgép elvesztését közölte, amikor a német hadijelentés 11.250 szovjet repülőgép megsemmisítéséről és zsákmányolásáról adott hírt. Ez az adat is bizonyára túlzott, és csak az hihető, hogy a szovjet vesztesége jóval nagyobb a németénél, de ezé is oly nagy, amilyent a német vezetés előre nem láthatott.

Ma már az sem látszik lehetetlennek, hogy a német támadás nemcsak a Kaukázuson és az Uralban, hanem már tovább nyugatra megakad, legalább is a tél folyamán. Nagy hiba volna azonban a telet feltétlen nyugalmi időszaknak gondolni. Télen is folyhatnak a hadműveletek, láttuk a világháborúban és az 1939-40 évi finn hadjáratban is, de a hadműveletek erőteljessége - a déli melegebb vidékek kivételével - mégis csökkenne. Már előzőleg is az esőzések és a rossz utak lassítanák, de nem szüntetnék meg a mozgást. Minél tovább nyugatra akad meg a német támadás, annál súlyosabb lesz a német haderő helyzete, mert annál hamarabb szerezheti meg a szovjet és Anglia támadókészségét, annál rövidebb lenne útjuk Németország szíve felé.

A német hadműveletek megakadása és a német támadás állóharccá való elfajulása már azért sem látszik lehetetlennek, mert a német haderő éppen a hadjárat kezdetén, tehát akkor támadott a legnagyobb lendülettel, villámháborúszerűen, amikor még a szovjet hadereje alig vesztett valamit. Miután pedig később a német vezérlet a szovjet óriási ember- és anyagveszteségeit bejelentette, amelytől a szovjet haderő felbomlását várta, az ellenállás merevebbé, a német térnyerés pedig lassúbbá vált.

Igaz, hogy valamely haderő összeomolhat, még ha viszonylagosan is sokkal kisebb területet veszít, mint amilyet a szovjet eddig vesztett. De az orosz hadseregnél még nem láthatjuk az általános felbomlás jeleit, és ha egyes helyeken nagy veszteségei is vannak, ezek még nem hatnak ki az egész, nagyon hosszú arcvonalra. Látszólag a szovjetnek még óriási embertartaléka és jelentős

915

anyagkészlete van, de mögötte áll még Anglia és Amerika kimeríthetetlen ereje is és az orosz föld határtalan területe. Mindezek ellenére még hatalmas német győzelmek jöhetnek a szovjet haderő felbomolhat - amit valamennyien áhítunk, de aminek időpontját lehetetlen megjósolnunk -, az összeomlás azonban a háború kimenetelét korábban kifejtett nézetem szerint nem döntheti el. A szovjet összeomlása esetén az angol, majd később az amerikai szárazföldi erők léphetnek az orosz helyébe.

Ma azonban még nagymértékben fogy a német ember- és hadianyag és a brit birodalom - ügyes vezetés mellett - másutt, például Észak-Afrikában is megjavíthatná hatalmi helyzetét. A német birodalmat ma már Izlandtól kezdve az angol anyaországon, az Atlanti-óceánon, Nyugat- és Közép-Afrikán, Egyiptomon, Előázsián és a Kaukázuson át a Jeges-tengerig olyan hatalmas gyűrű keríti be, amelynek az angolszász népeken kívül, immár mint tényleges nagyhatalom - legalább is egy ideig -, a szovjet is lényeges alkotó része. A német haderő ugyan lazíthatja, tágíthatja ezt a gyűrűt, de az később fokozatosan ismét szorosabbá fog válni, összeszűkül. Ez az általános kép akkor sem változnék meg, ha a tengelynek akár Törökország, akár Egyiptom földjén volnának sikerei.

A német haderő a háború kitörése óta hatalmas és villámgyors sikereit annak köszönhette, hogy a német külpolitikának sikerült az egyes államokat külön-külön egymásután a leküzdhetetlen német hadigépezet elé állítania. A többi állam a vágóhídon ácsorgó vágómarhához hasonló gondtalansággal megvárta, amíg reá kerül a sor. E kényelmes hadakozási módszer ideje ma már lejárt. A német birodalomnak most már tartósan több arcvonalú háborúja van. Ha egyes államok magatartása ma még nem is egészen világos, ezek még csak alkalmazkodnak a kényszer törvényeihez, de a földrengésszerű erőeltolódást visszafordítani ma már lehetetlen.

Végül még a lőszer és a gázháború részletkérdését teszem itt szóvá.

Az első világháborúban a lőszer mennyisége döntően szabta meg a hadműveletek ütemét. 1915 nyarán, a gorlicei áttörés[29] után derült ki, hogy Szuhomlinov orosz hadügyminiszter az orosz hadsereg részére nem gondoskodott elegendő lőszerről és a nagy orosz visszavonulásnak egyik fő oka a lőszerhiány volt. Ebbe Szuhomlinov bele is bukott.[30] Később az antant nagy támadásai hónapokig szüneteltek, amíg az újabb támadáshoz szükséges hatalmas lőszertömeg összegyűlt. Itt is voltak bajok, és akkor lett Churchill lőszerügyi miniszter, aki ezt az égető kérdést megoldotta. A központi hatalmak állandóan szűkölködtek lőszerben.

A mostani háborúban Hitler szavai szerint a német lőszergyártás már olyan hatalmas méreteket öltött, hogy egyes lövedéknemek gyártását, mint feleslegeset be kellett szüntetnie. Ez azért volt így, mert a német haderő az egyes villámhadjáratok rövid tartama alatt aránylag kevés lőszert fogyasztott. Tartósan csak a légi bombák nagy tömegére volt szükség. Ámde most az orosz háborúban töméntelen lőszer fogy. Nem lehetetlen, hogy idővel a lőszerkérdés mindkét félnél befolyásolni fogja a hadműveleteket és tartósabb megállásra kényszeríti a támadót vagy sietteti a védő vereségét.

A másik részlet a gázháború kérdése, amelyről újabban ismét szó esett. Már 1940. február 23-án megírtam és vegytani ismereteimre, kísérleteimre alapított tudományos érvekkel is megindokoltam a Magyar Nemzet-ben, hogy az addig ismert gázoknál lényegesen hatásosabb új gáznemekre alig lehet számítani. Ma a gáz elleni védekezésre minden hadsereg és minden állam berendezkedett, és ezzel a gázharc döntő szerepét eljátszotta. Csakis védőeszközökkel el nem látott

916

haderő ellen lehet hatásos, de a mai többi harceszköz értékét nem múlja felül. E mellett a gáz lassítja a támadó hadműveleteket. Eddig is azért nem használtak a németek a mostani háborúban gázt, mert nem tartották célszerűnek. Ha a jövőben mégis alkalmaznák, akkor ez már a kétségbeesés jele volna. Már az 1918-i franciaországi német támadó hadműveleteknél is sikere volt ugyan a gáz használatának, de végül is az antant harckocsiai és robbanó gránátjai erősebb harceszköznek bizonyultak. A gáznak Oroszországban sem lenne döntő sikere, különösen hűvös időjárásnál, amikor a gáz sokkal kevésbé hatásos.

Németországban és barátainál, így nálunk is, ma még a felületes szemlélők csak a sorozatos nagy német győzelmekről, nagy területi hódításokról vesznek tudomást, és ha szöget is üt a fejükbe a német előtörés megakadása, felüdülnek az újabb nagy győzelmi híreknél, nem tudják tehát elképzelni, hogy a ragyogó német hadsereget meg lehessen verni. De idővel, ha már nemcsak a Hitlerjugend[31] harcol, hanem az idősebb családapák is kimennek a harctérre, a német népben előbb a kétely, majd végül a reménytelenség lesz úrrá, különösen akkor, ha majd a keleti nagy német veszteségekhez a birodalomnak fokozódóan súlyos légi bombázása is hozzájárul. Ekkor már a britek Európában is partra szállhatnak. Már ma sem ismerhetjük a német nép lelkiállapotát, nem tudhatjuk, milyen nyomot hagytak harckészségében az orosz földön ért csalódások. Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy 1933 előtt Németországban a kommunista és a szociáldemokrata pártnak sok millió tagja volt. Ezek nyolc év alatt nem váltak a III. birodalom feltétlen híveivé. A német nép is átélt már összeomlásokat, és ezt a jövőben sem szabad kizártnak tekintenünk.

Az előzően felsorolt érvekre visszapillantva beigazolva látom azt az alapmeggyőződésemet, hogy ezt a háborút a német birodalomnak nem lehet megnyernie, tehát előbb-utóbb el kell veszítenie.

Azzal a felfogással nem érdemes sokat vitázni, hogyha Németország a háborút nem is nyeri meg, de el se veszítheti. Mert egyetlen hatalom sem tudja a német haderőt megverni. Ez a kiszólás csak játék a szavakkal. Amelyik fél nem győz, az bizony csak elveszíti a háborút. Mindkét ellenfél sem meg nem nyerheti, se el nem veszítheti a háborút. Az időpontot és a módot persze nem lehet tudni. Megegyezéses békére pedig, miként már 1940. április 6-án megírtam nem számíthatunk.

De ha józan és tárgyilagos mérlegelés alapján a német vereséget előre látjuk, mindannyiunk előtt felrémlik az az aggasztó kérdés:

Milyen sors vár reánk?

"Vae victis!" - mondotta Brennus gall vezér a legyőzött rómaiaknak, amikor kardját az aranyt mérő mérleg serpenyőjébe dobva megtoldotta a hadisarcot.[32] Más szóval: a legyőzöttek ne számítsanak se igazságosságra, se irgalomra, még ha manapság a hadviselő hatalmak nem is fukarkodnak a boldogító ígéretekkel a háború folyamán. Márpedig mi az előadottak szerint a vereség várományosának oldalán állunk.

Ezért rettegnek sokan a német vereség következményeitől, még azok is, akik már a mai német nyomást az egész magyar közéletre alig tartják elviselhetőnek.

Talán a győztes megtorlásában is van rendszer, és a megtorlás annál kegyetlenebb, minél többet vétett a legyőzött a győztes érdekei ellen. Ebben a tekintetben ugyan a Párizs környéki békékben nem

917

volt rendszer, mert még az antant szemében is "legártatlanabb" Magyarországgal a legkegyetlenebbül bántak el. Mégis érdemes megvizsgálni, mit vethet Anglia a magyar külpolitika szemére.

Anglia már a háború kezdete óta csak azt kívánta tőlünk, hogy semlegességünket megőrizzük, még ha ez jóakaratú is a III. birodalommal szemben. Valóban ez felelt volna meg hazánk érdekeinek is.

A háború kitörésekor igen jól állottunk, mert még átvonulási és felvonulási területül sem engedtük át a német haderőnek a magyar földet a baráti Lengyelország ellen, sőt a hadjárat alatt a sajtóban baráti érzéseinkről is biztosíthattuk ezt a szerencsétlen országot. Olaszország sem állott akkor háborúban. Sajnos, később a lengyel hadifoglyok egyes magyar közegek ellenszenvével találkoztak, és attól tartok, hogy ezt a jövőben a magyar-lengyel barátság meg fogja sínyleni.

Az erdélyi kérdésben tanúsított magatartásunkat Anglia erőszaknak tekintette, de azt is látta, hogy akkori lépésünk a német tervek ellenére történt, és talán még örült is annak, hogy az erdélyi megoldást majdan nem Angliának kell Romániára erőszakolnia. Ebből még nem lett volna nagy baj. Észak-Erdély visszatérésekor állottunk külpolitikai sikereink csúcspontján.

Már a hármas egyezményhez való csatlakozásunkkal 1940. november 20-án kifejezetten Anglia ellenségeinek táborába léptünk. Ezt már akkor helytelenítettem - ha ennek nem is volt módomban kifejezést adni -, és csak abban az esetben látok némi mentséget lépésünkre, ha már az erdélyi kérdés rendezése előtt és ennek feltételeképpen volt kénytelen a magyar kormány a csatlakozásra kötelező ígéretet tenni.

Itt akarom csak mellesleg megjegyezni, hogy az erdélyi kérdés helyes megoldását a következőkben láttam volna: Élénk figyelemmel kellett volna kísérnünk a szovjet és Románia katonai készülődéseit, még az oroszoknak Romániába való bevonulása előtt, és legalább is Románia hadi előkészületeinek mértékében a magyar-román határon ugrásra készen kellett volna állanunk. Amikor azután az orosz Beszarábiába és Bukovinába bevonult, nyomban nekünk is menetelnünk vagy támadnunk és egész Erdélyt meghódítanunk kellett volna - tekintet nélkül arra, tetszik-e ez a németnek, vagy sem? Mert jegyezzük meg jól: helyes az a gondolat, hogy a mostani háború fordulatait elvesztett területeink minél nagyobb részének visszaszerzésére használjuk fel. De nem mint a világ ellenségévé nyilvánított III. birodalom csatlósai, nem mint a német hadműveletek megsegítői, hanem mint az önálló magyar állameszme harcosai.

Továbbfűzve gondolatmenetemet, a hármas egyezményhez való csatlakozás megtagadása meggyőződésem szerint még nem jelentett volna háborút Németországgal és ezt tartom általános zsinórmértéknek a német kívánságok teljesítése, vagy megtagadása kérdésében. A háborút Németországgal természetesen lehetőleg el kell kerülni.

Nagyon megterheltük nemzetközi helyzetünket azzal is, hogy vasútjainkat a német átvonulás rendelkezésére bocsátottuk Románia felé. Ha Németország 1940 őszén szükségesnek látta, hogy "oktató" csapatokat küldjön Romániába, oda a nemzetközi Dunán is eljuthatott volna a folyam zajlásáig. Ha pedig a III. birodalom Olaszországot akarta Görögország ellen megsegíteni, ezt olasz földön, majd az Adrián át is megtehette volna. Nézetem szerint ezekkel az érvekkel a német átvonulást meg kellett volna tagadnunk - ismétlem, ha csak Németország nem él velünk szemben a háborús fenyegetés fegyverével. Utóbbi esetben azonban a világ tudtára kellett volna adnunk, hogy csak az erőszaknak engedtünk.

Ismét megjavult külpolitikai helyzetünk, amikor örök időkre szóló barátsági szerződést kötöttünk 1940. december 12-én Jugoszláviával. Abban az időben a Szovjetunióval is megjavult viszonyunk, és szomszédaink között csak egyetlen erősebb ellenségünk volt: Románia a gyenge Szlovákia mellett.

918

A végzet útjára léptünk, mikor már nemcsak átvonuló, hanem részben felvonuló területül engedtük át a német haderőnek országunk egyes részeit Jugoszlávia ellen. A német haderőnek nem volt szüksége a magyar területre, mert Karinthia és Stájerország, valamint a román-jugoszláv és a bolgár-jugoszláv határ is a német haderő rendelkezésére állott.

Legszerencsétlenebb lépésünk az volt, amikor folyó év április 11-én Jugoszláviát megtámadtuk. Később Werth Henrik, a magyar vezérkar akkori főnöke akképp tájékoztatott, hogy ezt a támadást a III. birodalom nem követelte tőlünk, hanem csak felajánlotta az alkalmat, hogy újból visszaszerezzük a Trianonban elvett magyar terület egy részét. Szerinte, ha mi nem megyünk be a Bácskába, ezt német csapatok szállták volna meg és azok vitték volna el Bácska készleteit. (Erről eszembe jut a bibliai monda a tál lencséről.) Werth szavai szerint a támadást boldogult Teleki Pál gróf is helyeselte, már azért is, hogy honvédségünk egyszer már nem tisztán békés úton vonuljon be a visszatérő magyar földre, hanem kardját is megforgassa. Teleki Pál rejtélyes halálával azonban ez a tájékoztatásom nehezen egyeztethető össze.[33]

Bármennyire szívügyünk volt a Bácska visszaszerzése és bármennyire indokolt lett volna is katonai fellépésünk (Szeged bombázása és a magyar lakosság sanyargatása miatt, valamint azért, mert a tengely- és magyarbarát jugoszláv kormányt egy puccs elsöpörte helyéről, végül mert Jugoszlávia a horvát önállóság kimondásával megszűnt), a világ mégis Jugoszlávia ellen intézett támadásunkban, négy hónappal az örök barátsági szerződés megkötése után, hitszegést látott és lát.

Ebben a kérdésben is kiviláglott, mennyire játékszere voltunk a német külpolitikának. Rövid idővel a német támadás előtt - miként később a hivatalos német nyilatkozatból kiderült - a német kormány még biztosította Jugoszlávia területét a magyar és olasz igényekkel szemben, és mihelyt Pál herceg kormányzata megbukott,[34] nekünk ajánlotta fel a korábban Jugoszláviának biztosított területek legmagyarabb részeit. Közben Bánátot megtartotta magának.

Sokkal okosabb lett volna, ha Jugoszlávia ellen minden ellenséges lépést mellőzve, csak akkor vonulunk be a Bácskába rendfenntartás címén, amikor onnan már az egész szerb katonaság teljesen elvonult, amikor hadi műveletek már szóba sem jöhettek, és amikor Bácska magyar lakossága hívott volna be minket. Ha pedig Németország a Bácskát is megtartotta volna magának, ez lett volna a kisebb baj. Sajnos azonban még hadijelentéseink is felfújták a fegyveres összetűzéseket, győzelmes hadjáratról írtak, és így bekövetkezett az a végzetes esemény, hogy Anglia velünk a külképviseleti viszonyt megszakította. Nem tudom, történtek-e részünkről kilengések a Bácskában? De ha egyesek túllőttek a célon, akkor lehetséges, hogy ezeket a sajnálatos eseteket az ottani magyarság fogja valamikor szörnyen megsínyleni.?[35]

Anglia ma már olyan államnak tekinti Magyarországot, amellyel szerződést kötni nem érdemes, mert azt amúgy is megszegi. Bármennyire igazunk is volna, ez a szemrehányás a békekötésnél igen súlyosan fog ellenünk latba esni.

A Jugoszlávia elleni támadásunkkal viszonyunk a Szovjetunióhoz is nyomban megromlott.

De mi még tovább haladtunk a végzet útján. Kassa bombázása után csatlakoztunk a Szovjetunió ellen intézett támadáshoz. Erről a kérdésről már bevezetőleg is írtam, és itt már csak azt aka-

919

rom kiemelni, hogy amíg Észak-Erdély visszatérése után csak egy erősebb ellenséges szomszédunk maradt, most már közvetlen ellenségeink száma nemcsak a később feltámadó Jugoszláviával, hanem a hatalmas Szovjetunióval is megszaporodott. E mellett Románia is ellenségünk maradt, hiába segítettük meg a szovjet elleni harcában.

Jugoszlávia megtámadásánál a szerződésszegés vádja nehezedik súlyosan reánk, de mentségünk az lehet, hogy katonáink ősmagyar területre tértek vissza. A szovjet háborúban nem terhel minket nemzetközi jogsértés, de ezzel szemben a történelmi területi igény mentsége sem szól mellettünk. Anglia inkább Jugoszlávia elleni lépésünket, a szovjet az ellene intézett támadást kívánja majd megtorolni.

Ha már most Oroszországban a harcvonal idővel valahol esetleg megmerevedik, és jóval később a szovjet és angol támadás Németország felé tért nyer, a szovjet seregei minden valószínűség szerint a Kárpátokon át intéznek majd támadást az orosz mezőkön vért vesztett magyar hadak ellen. Még az sincs kizárva, hogy a Balkánon is fordul a helyzet, és a Duna-Dráva mentén is védekeznünk kell. Mindezt elkerülhettük volna.

Az ellenünk meginduló hadműveletek irányát és súlyát bizonyára befolyásolni fogja az a kérdés, vajon Angliának vagy a Szovjetuniónak lesz-e döntő szava, és hogy Románia várható pálfordulását hogyan fogja e két főhatalom fogadni? Mindezt ma még előre látni nem lehet, éppen így haderőnk harcainak eredményét sem határaink védelmében.

Látjuk tehát, hogy már a béke-, sőt a fegyverszüneti tárgyalások előtt a legnagyobb szerencsétlenség zúdulhat reánk azért, mert a német hatalom vak eszközévé fokoztuk le magunkat.

A béketárgyaláson pedig ott lesz Benes,[36] akinek csehszlovák kormányát tudomásom szerint Anglia július 18-án és Amerika valamivel később elismerték. Ott lesz Jugoszlávia utolsó kormánya, és csak az kérdéses, vajon Románia mint elnyomott állam fog-e szerepelni a győztesek asztalánál, vagy pedig mint a Szovjetunió örök ellensége áll-e majd a vádlottak között? Mi feltétlenül a vádlottak padjára kerülünk, és a háború végén kialakuló hatalmi helyzettől fog függni majd, hogy melyik főhatalom fog tulajdonképpen igazságot szolgáltatni. Remélhetőleg Amerika. De még így is ellenséges szomszédaink serpenyőjébe jut Brennus kardja. Hogy már előzőleg a Szovjetunió milyen megtorlással fog velünk szemben élni, azt elgondolni is szörnyű.

Ez a sors vár reánk, ha külpolitikánk továbbra is az eddigi úton halad.

Hazája sorsa fölött aggódó minden magyar hazafit az a kérdés gyötörheti ezek után, hogy a jövőben:

Mit tegyünk megmentésükre?

Nem könnyű mai igen szomorú külpolitikai helyzetünkből szerencsésen kijutnunk, már azért sem, mert a magyar becsület nem engedi meg, hogy máról-holnapra a német birodalom ellenségévé váljunk. Miután a "volt" Jugoszláviát röviddel az örök barátsági szerződés megkötése után megtámadtuk, nem tehetjük ki magunkat annak a vádnak, hogy a magunk hibájából forduljunk a német birodalom ellen. De az üdvös kibontakozást még mindig lehetségesnek tartom, amit három kedvező körülmény megkönnyít: éspedig először, hogy még nem vagyunk hadiállapotban Angliával; másodszor, hogy Amerika még nem szakította meg velünk külpolitikai viszonyát, követük még

920

mindig itt van köztünk; végül pedig, hogy a külföldön egyes magyar tényezők - nem tudni, milyen eredménnyel - mégis munkálkodnak az ország megmentésén.

A leglényegesebb munkát azonban itthon kell elvégeznünk. További szükséges magatartásunkat a következőképp képzelem el:

A magyar államnak ezután minden cselekedetét egyes egyedül a magyarság érdeke irányítsa szilárdan, önérzetesen és függetlenül attól, hogy ez más idegen hatalomnak üdvös-e vagy sem. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy az ország katonai és gazdasági erejét, valamint a magyar nép jólétét gyarapítsuk.

Nemcsak katonai műveleteknél, de minden érdekküzdelemnél csakis a cselekvő eljárás és sohasem a tétlenség, a védekezés biztosítja a sikert. A magyar kormány eddigi külpolitikai ténykedése a legtöbb esetben abban merült ki, hogy a német követeléseket teljesítette, vagy pedig azok lecsökkentésére törekedett. Most itt az ideje, hogy a kormány vegye át a kezdeményezést, és ő maga álljon elő követelésekkel, természetesen Németország iránti barátságunk kihangsúlyozásával.

A német kormánnyal kellő időpontban és kellő módon meg kellene értetnünk, de legalábbis őszintén tudatnunk kellene, hogy ez a háború még több olyan meglepetést hozhat, amilyenekre a német vezetőség nem számított. Ha utóbbi valóban barátsággal viseltetik Magyarországgal szemben, akkor nem kívánhatja, hogy olyan nagyhatalmakkal, mint Anglia és Amerika háborúba keveredjünk, mert nekünk semmiféle követelésünk nincs ezekkel a birodalmakkal szemben. De Németországnak vannak jogos követelései. Ezen a ponton fordul meg és hasad meg a magyar-német sorsközösség kérdése. Jóllehet szívből kívánjuk a német nép boldogulását, ezt nem helyezhetjük a magyar nép létérdeke elé. Magyarországnak sokkal több vesztenivalója van, mint a német birodalomnak, mert a német birodalom Versailles után népi és gazdasági erejénél fogva Európa egyik leghatalmasabb állama maradt, Magyarország ellenben Trianonnál csaknem megsemmisült. Aránylag többszörte nagyobb területet veszített, mint Németország, azért, mert a német oldalon harcolt, miközben 700.000 hőse esett el a német érdekekért. Egy újabb Trianon tovább sorvasztaná a magyarságot. A bolsevizmussal a III. birodalom vagy egyedül is el tud bánni a meghódított lakosság támogatásával, vagy velünk együtt sem tud elbánni. Különben is Hitler már a háború kezdetén 1939-ben kijelentette, hogy ezt a háborút egyedül vívja végig. Mi mégis segítettük a német haderőt, de máris untig eleget tettünk az eddigi támogatással: megsegítettük abban, hogy a szovjet veszedelmet a Dnyeperig visszaszorítsuk. Egyébként a szovjettől éppen úgy nincs semmi követelnivalónk, mint az angolszász hatalmaktól. Nem magyar érdek, hogy még több magyar élet pusztuljon el a messze idegenben, márpedig a magyar kormány mást, mint magyar érdeket nem ismerhet el. De nem is vállalhatja a kormány, hogy a magyar erő a hazától távol gyengüljön, ott veszítse el legértékesebb kevés számú páncélosait és repülőit, miközben itthon gyűlölködő szomszédok - a román és a szlovák - fenik a fogukat az ezeréves magyar földre, és arcátlanul izgatnak ellenünk. Ezek a mi igazi ellenségeink, nem Anglia és Amerika. De az előbbiek ma mint szövetségeseink szerepelnek, holott velük szövetséget nem kötöttünk, csak ugyanahhoz az egyezményhez csatlakoztunk. Nem volt módunkban a szövetség feltételeiben megegyezni. Magyarországot csak az érdekli, ami a Kárpátok medencéjében történik, ami ezen kívül esik, azzal nem törődhetik, ahhoz nincs elegendő ereje. De az életkérdés reánk nézve, hogy ha - feltéve, de meg nem engedve - valamikor a birtokunkban lévő Kárpátok gerincén kellene ellenállást kifejtenünk, erre a feladatra a magyar haderő töretlenül, sőt megerősödve álljon készen.

Mindezt a német kormány természetesen nem fogja helyeselni, de ettől függetlenül kellő időpontban elő kellene állanunk követeléseinkkel, éspedig:

921

Szólítsuk fel a német kormányt, hogy váltsa fel a magyar csapatokat Ukrajnában és gondoskodjék azok visszatéréséről. Ezzel szemben a magyar kormány magyarországi önkénteseket bocsátana a német haderő rendelkezésére, kérve, hogy utóbbi az önkéntesek felszereléséről és megszervezéséről gondoskodjék. Az önkéntesek éppen úgy felesküdhetnének Hitlerre, mint a spanyolok. Ajánlja fel a kormány azt is, hogy a magyarországi svábságnak azt a részét, amelyik a Volksbundhoz tartozik, és így amúgy is a III. birodalom kormányában látja igazi felsőbbségét, kötelezőleg sorozza be az önkéntesek közé. Ha később még több segítségre van szüksége Németországnak, akkor következnék mindazoknak az állampolgároknak besorozása, akik ugyan nem tagjai a Volksbundnak, de a népszámlálásnál magukat német nemzetiségűnek vallották. Nincs ugyanis természetesebb dolog a világon, minthogy akkor, amikor Németország élet-halál harcát vívja, olyan ellenségekkel, akikkel Magyarországnak nem áll érdekében harcban állania, ne a színmagyarság, hanem az itteni németség harcoljon a német érdekért. A birodalmi német nép ezt a megoldást biztosan nagy rokonszenvvel fogadná. Sorozza be a kormány azokat a nem német nemzetiségű magyar állampolgárokat is, aki a kormánynak fenti rendelkezését kifogásolnák és a magyar nemzet nagyobb tömegének részvételét követelnék a szovjet háborúban. Ezek amúgy is nem a magyar, hanem a német nép sorsát viselik szívükön.

E soraim leírása után jutott tudomásomra Kormányzónk találkozása a III. birodalom főembereivel. Nem tudhatom, milyen megegyezés jött létre, ez azonban felfogásomat nem módosítja.[37] Ha a kormány esetleg beleegyezett újabb magyar kötelékek kiküldésébe, akkor kérve kérem a kormányt, ne teljesítse ezt az ígéretet. A német is megszegte már nekünk tett ígéretét a történelmi Magyarország tiszteletben tartása tekintetében. Különben is jogilag sem érvényes az olyan megegyezés, amely az erőszak jelenlétében jött létre. Márpedig a magyar kormány német szuronyok között vagy német hatalmi területen egyezhetett csak meg. Nem célszerű az oroszlánnal barlangjában fegyvertelenül ellenkezni. Találjon a kormány mentséget a magyar alkotmányosságban, a magyar közvélemény nyomásában. Szólítsa fel a magyar társadalmat mielőbbi önkéntesek jelentkezésére, és a jelentkezők csekély számával, de más jelenségekkel is igazolhatja a magyar közvélemény ellenszenvét e háborúban való részvétel ellen. Amíg a beígért kiküldendő csapatok itthon vannak, nincs későn, sőt még jó, hogy több emberünk áll fegyverben. De ha egyszer már a csapatok határunkat átlépik, csak a pusztulásba rohannak egy olyan ellenség ellen, amely határtalanul kegyetlen, megcsonkítja sebesültjeinket, és jobban van felfegyverezve. De újabb kötelékek kiküldésével külpolitikai helyzetünk még jobban leromlana, és még nehezebb volna egy újabb Trianont elkerülnünk. Ne rohanjunk tudatosan vesztünkbe!

A német birodalom bízvást megelégedhetik a magyarországi önkéntesekkel és svábsággal. Ezzel többet tennénk, mint amennyit Spanyolország tesz, amelynek mai kormányrendszere uralomra jutását a német és olasz támogatásnak köszönhette, és mégis csupán önkénteseket küld ki a szovjet ellen. Annak idején Pál herceg Jugoszláviájának barátságáért Németország még csak az átvonulási jogot sem követelte. Mennyivel többet tett eddig máris a magyar nemzet a német birodalom érdekében!

A magyar kormány azzal is érvelhetne, hogy Magyarországtól a hármas egyezményhez való csatlakozás sem kívánja meg a fegyveres segítséget, mert nem egy újabb hatalom támadta meg Németországot, hanem a német haderő a Szovjetuniót, ha teljes joggal és indokkal is. De mindez Magyarországot még nem kötelezi a fegyveres támogatásra.

922

Ha Amerika is a hadviselők sorába lép, bizonyára gondoskodni fog arról, hogy ne mint támadó szerepeljen, és akkor nemzeti önérdekből arra az álláspontra kellene helyezkednünk, hogy nem Amerika a támadó fél.

A magyar csapatok visszavonásának kérdésében a magyar kormánynak szilárdnak kellene lennie, és ha a német kormány nem engedne, a magyar csapatok kapjanak közvetlen parancsot a visszatérésre. Vegyük ugyanis tudomásul, hogy minél több csapatunk van kint a Szovjetunióban, azok annál több német erőt helyettesítenek, illetve váltanak le, és a kivont német erőket a német kormány arra is felhasználhatná, hogy hazánkkal szemben állandóan fokozódó követeléseit kierőszakolja. Azt is tudnunk kell, hogy tudomásom szerint csapataink ma is el vannak szigetelve a harcterületen, nincs Magyarországgal összefüggő külön hadtápkörletük, tehát ki vannak szolgáltatva a német vezetés kénye-kedvének. Ez is tarthatatlan állapot, és csapataink visszatérését a magyar kormány egyoldalú akaratából kétségkívül megnehezíti. Románia serege sokkal előnyösebb helyzetben van, mert hadtápkörlete közvetlenül Beszarábiához és Romániához csatlakozik. Románia földrajzi helyzeténél fogva kint küzdő csapatait könnyen eltolhatja más irányokba, például ellenünk. Ukrajnában harcoló csapatainkkal, tehát egyben Romániával szemben is gyengítjük haderőnket. Ezzel már nemzeti öngyilkosság felé haladunk.

Fenti követés indíthatná meg az önálló és tisztára magyar érdekű külpolitika első lépéseit, és nem lehet előre tudni, vajon végeredményben ez a lépés hová vezet? Mégis meg kell tennünk. Az eddigi csaknem feltétlen engedelmesség sorozata után egyszer már pontot kell tennünk. Éspedig jobb korábban, mint később, mert minden nap csak gyengülünk, vérezünk és kiszolgáltatottságunk növekszik.

Csapataink visszarendelése nem változtatna a bolsevizmus elutasításában vallott álláspontunkon. Utóvégre Kemal pasa[38] győzelmét a szovjettől kapott fegyvereknek köszönhette, mindvégig jó viszonyban volt a szovjettel, de akit otthon bolsevista izgatáson ért, azt felakasztatta.

A magyar kormánynak persze meg kell fontolnia, nem felel-e a német birodalom máris háborúval első követelésünkre?

A német szándékokba nem pillanthatunk ugyan be, de követelésünk annyira igazságos, jogos és megokolt, emellett nem is megtagadása sem szerződésünknek, sem barátságunknak és így a német birodalomnak hallatlan önkénye volna, ha azért, mert nem akarunk oktalanul elvérezni, háborút indítana ellenünk.

Nem is volna célszerű ez az ellenünk viselt háború, ha a német birodalom szemszögéből nézzük is a kérdést. Ez a hadjárat a mai időpontban teljesen megzavarná a német hadi helyzetet. A német haderő legjava része az orosz arcvonalon van lekötve, sejtelmünk sincs arról, mennyi még ma a német tartalékerő, ez hol áll és mi a célja? De bizonyára nincs határaink közelében, minket tehát a III. birodalom csak olyan erőkkel támadhatna meg, amelyeknek más feladatot szánt. Bizonyára nem tudnók határainkat mindvégig megvédeni, mert Románia és talán Szlovákia is reánk támadna, tehát minden oldal ellen kellene védekeznünk és még a halálra sebzett oroszlánnak is van annyi ereje, hogy egy-két csapással szétzúzhassa a közelében lévő embert. De ha a III. birodalom éppen legrégibb és eddigi legjobb barátját támadná meg, ez a háború a német felfogású európai gondolat teljes csődjét, a német erőszaknak egy eddigi el sem képzelt példáját tárná a világ elé, és a német nép lelki egyensúlyát is súlyos teherpróbának tenné ki. Alig találunk hasonló példát a történelemben, hogy egy nemzetet fegyverrel kényszerítsenek egy támadó háborúra.

923

A mondottak alapján alig tudom elhinni, jóllehet az eddigi tapasztalatok útján nem tartom teljesen kizártnak, hogy Németország ellenünk csapataink visszahívása miatt háborút viseljen. A német kormány kegyét természetesen elveszítenők, de ettől már amúgy is csaknem semmit nem várhatunk.

Ha azonban leromlott külpolitikai helyzetünket meg akarjuk javítani, valamit kockáztatnunk kell, és sokkalta nagyobb veszély vár reánk ha az eddigi engedékenység útján megmaradunk. A világ látná, hogy csak addig engedtünk minden német követelésnek, ameddig a megtagadás teljes bizonysággal megsemmisítésünkkel járt volna, de mihelyt az alkalom kedvezőbbé vált, megtagadtuk a német parancsokat. Ez akkor is javunkra szolgálna, ha háború nélkül úsznók meg első követelésünket. Ha pedig Németország mégis haddal támadna reánk, akkor egy csapásra a jövendő győztesek táborába sodorna bennünket, anélkül, hogy bárki is kifejezetten Németország elleni háborús lépéssel vádolhatna.

Feltétlenül ellent kell mondanom annak a közkeletű feltevésnek, hogy ha valamilyen német kívánságot nem teljesítünk, akkor a németek egyszerűen egy új engedékeny kormányt erőszakolhatnának reánk.

Az új kormányt csakis a Kormányzónk nevezheti ki, azok sorából, akik bizalmát bírják. Az ország sorsa tehát Kormányzónk kezébe van letéve. A magyar nemzet túlnyomó nagy többsége tántoríthatatlan hűséggel viseltetik Kormányzója iránt. Csak elvétve akadnak olyan elvetemült akarnokok, akik államfőnk tekintélyét lejáratni igyekeznek, és idegen hatalmi tényezőkkel összejátszva óhajtanák az országot idegen érdekeknek áruló módon kiszolgáltatni. Közbiztonsági szerveinknek az ilyen gyanús, sötét elemeket a legéberebben meg kell figyelniök, akármilyen társadalmi osztályhoz tartoznak az illetők, és ezeket ártalmatlanná kell tenniök. A magyar társadalmat is fel lehetne szólítani, hogy a Kormányzó tekintélyének aláásóit nyomban szolgáltassák ki a hatóságoknak. Ilyen elemekről névszerűen tudomásom nincs, de több ízben hallottam már ilyen üzelmekről, nevek megemlítése nélkül.

Nézetem szerint a magyar kormánynak alkalmas módon gondoskodnia kellene arról is, hogy az országnak magyar érzésű lakossága pártkülönbség nélkül a kormány mögé álljon, tisztán magyar irányzatú külpolitikájának támogatására, természetesen a német birodalom iránti barátság lehető fenntartása mellett.

Törvényes kormányunknak nem szabadna helyét elhagynia. A kormány számos intézkedésével magam sem érthettem eddig egyet, sem külpolitikai, sem belpolitikai és gazdasági tekintetekben, de jelenlegi kormányunk - talán egy-két tagja kivételével - biztonságot nyújt aziránt, hogy egy tisztán magyar érdekű új politikai irányzatnak támasza legyen. Az átmenet (erre a politikára) kormányválság nélkül, talán a legkevesebb rázkódtatással járna.

Nem ültethet tehát idegen hatalom egyszerűen új kormányt a jelenlegi helyébe, sem nyomás, sem puccs, sem merénylet, hanem csakis háború útján. Utóbbitól pedig meggyőződésem szerint valószínűen tartózkodni fog. Ha azonban mégis csalódnék, akkor az áll az ország érdekében, hogy ne törvényes, kormányzói kinevezéssel megalakult, hanem csak egy magyarellenes quissling-kormány szolgálja ki az idegen hatalmat.

Kétségkívül nem a háborúra, hanem arra kellene törekednünk, hogy a magyar hadsereget a világháború végére megerősödött állapotban megőrizzük. Ámde a szovjet háború éppen a magyar hadsereget kárhoztatná az elvérzésre. Ebben a kérdésben tehát nem engedhetünk. A további fejlemények a később adódó körülményekből következnének.

*

927

Ha azután csapataink már szerencsésen háború nélkül visszatértek Oroszországból, következhetnének cselekvő külpolitikánk további lépései.

Elsősorban is a tengelyhatalmakat arra kellene kérnünk, határozzák meg, mely erdélyi területek térnek ismét vissza magyar uralom alá a Beszarábiával megnagyobbodott román hatalom ellensúlyozására és főképp a románoknak nyújtott segítség ellenértéke fejében? A magyar követeléseket természetesen alaposan fel kellene csigázni.

Nagyon valószínű, hogy ebben a kérdésben Németország nem fog jóindulatot tanúsítani irántunk. A magyar kormány feladata lesz az adott helyzet alapján eldönteni, akar-e, mikor és milyen kényszereszközöket alkalmazni az igényelt erdélyi területek elfoglalására? A magyar követelések elutasítása még mindig a kevésbé rossz eset, mintha a magyar erők Oroszországban fecsérelődnének el. Legkésőbb a háború vége felé eljöhet annak ideje, hogy egész Erdélyt a németek akarata ellenére is visszaszerezzük. De ezt a kérdést "barátaink" előtt okvetlenül fel kell vetnünk, mert hiszen ugyanezt az álláspontot akarjuk képviselni a béketárgyalásoknál a mai nem baráti hatalmak előtt.

*

A valószínű elutasítás után újabb követeléssel kellene előállnunk. Mihelyt legközelebb Szlovákiának felelős tényezői újból kirohanást intéznek Magyarország ellen, követeljük az egész Felvidék visszacsatolását. Ebben a kérdésben is elutasításra lehetünk felkészülve.

A Bánát visszakövetelését, mint önmagától értetődő dolgot csak mellesleg említem.

*

A követelések sorozatát itt még nem szabadna lezárni.

Kiindulva abból az alapelvből, hogy a magyar érdek áll előttünk az első helyen, felül kellene vizsgálnunk a németek részére szállítandó élelmiszerek és egyéb anyagok mennyiségét is.

Aki csak véletlenül is hallhatna munkásaink zúgolódását az eddig elszenvedett kenyérhiány, éhezés és sorban állás miatt, annak látnia kellett, hogy a tengely részére átengedett, túlzottan nagy élelmiszertömegek a magyar lakosságot forradalmi hangulatba kergetik. Ebben a kérdésben a magyar kormány gazdasági és pénzügyi politikáját súlyos mulasztások és hibák terhelik. A drágulás hovatovább elviselhetetlen lesz, és a pengő értékét teljesen lezülleszti. Márpedig ennek akkor, amikor külkereskedelemi és pénzforgalmunk központi ellenőrzés és megkötöttség alatt áll, és az árkormány­biztosság szabja meg az árakat, nem kellett volna bekövetkeznie egy élelmiszerekben olyan gazdag országban, amilyen a mi hazánk. Nincs itt helye annak, hogy ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozzam, de aki csak valamit is konyít a gazdasági élethez, megtalálná a helyes megoldás módját. Ezen az állapoton feltétlenül és a lehető legsürgősebben változtatni kell, a legkevésbé pedig az államnak és a közüzemeknek szabadna az árdrágításban elől járniok.

Az első és alapteendő azonban az volna, hogy csak annyi élelmiszert szállítsunk ki a külföldre, hogy az országon belül minden magyar ember olcsó áron jóllakhasson. Élelmiszertömegeket csak az esetleges mozgósítás céljaira gyűjtsünk. Hogy a német vagy olasz haderő és lakosság szükségleteiről kormányuk hogyan gondoskodik, abba nincs beleszólásunk. De a kérdés felvetése éppen most, a nagy termékeny orosz területek elfoglalása után nagyon is időszerű és indokolt.

Azzal is törődnünk kell, hogy amit a külföldnek eladunk, azért megfelelő ellenértéket kapjunk. Elsősorban hadianyaggyártásunkhoz vasat és más nyersanyagot, amiben Németország bővelkedik.

*

925

Később, kellő időpontban követelnünk kellene, hogy távozzanak az ország területéről azok a német állampolgárok, akiknek egyes magyar hivatalokban intézkedő, ellenőrző vagy megfigyelő jogkörük van. A kölcsönös érdekek megvédésére csakis a külképviseletek lehetnek hivatva. Az ország függetlenségével az eddigi gyakorlat nem egyeztethető össze, de arra nincs is szükség, és tudomásom szerint az nem is alapszik a kölcsönösségen. A MÁV igazgatóságának épületében ki-bejárnak német egyenruhás katonák; ezek munkáját a magyar közegek hibátlanul elvégezhetnék.

*

Felülvizsgálatra szorulna még az 1914. augusztus 1. óta idegen állampolgárok részéről szerzett ingatlanok, főképp földterületek kérdése. Ennek részleteit itten mellőzöm.

*

Bizonyára akad még sok egyéb követelnivaló is, amikről csak a szövevényes viszonyainkban tájékozott közegeink adhatnának felvilágosítást. Ide tartoznék a lengyel-magyar barátság felélesztése is a nálunk élő lengyel hadifoglyokon keresztül, és vasúti gördülő anyagunk visszakövetelése Németországtól.

Utolsó ágyúnk lehetne a hármas egyezményhez való csatlakozásunk felmondása és olyan barátsági szerződés felajánlása, amilyennel a III. birodalom annak idején Jugoszláviával vagy Törökországgal szemben megelégedett. A hármas egyezmény nem intézkedik a felmondásról, de örök időre sem szól. A felmondás tehát nyomban hatályba lépne. Az egyes lépések időszerűségét persze csak a kormány tekintheti át.

*

Mindezek a követelések arra irányulnak, hogy az ország nyerje vissza függetlenségét, szabadságát és semlegességét a baráti viszony lehető fenntartása mellett. Kifejeznék az ország csalódottságát is, főképp a sérthetetlen Magyarország visszaállítása kérdésében.

Semlegességünket és Németországgal való barátságunkat össze lehet egyeztetni, mert az első világháborúban is a monarchia már két és fél éve harcban állott Olaszországgal és a német birodalom csak ekkor üzent hadat Olaszországnak, a tolmeini áttörés idején,[39] ahol német csapatok is harcba léptek.

Az előző kérdések feszegetése bizonyos súrlódásokra vezethet a III. birodalommal, de ezt nem mondhatjuk a magunk hibájának, mert csak természetes jogainkat követeljük. A külföld előtt sem maradhatnak a súrlódások titokban. De a külföld is tudja meg, hogy Magyarország nemcsak a német birodalomtól, hanem annak ellenségeitől is függetlenséget és az ország területi sérthetetlenségének helyreállítását követeli.

Kormányunk vessen számot azzal, hogy a háború folyamán miben tettünk önként engedményeket Németországnak, és mikor engedtünk az erőszaknak. Fontolja meg, miben tévedett a magyar külpolitika olyan mértékben, hogy azt szépíteni sem lehet a külföld előtt. Ezt ismerje be. Utóvégre ha az ország megváltoztatja külpolitikai magatartását, akkor egyes hibák miatt nem lehet egy nagy történelmi feladatra hivatott nemzet fölött pálcát törni.

*

926

Közben induljon meg az ország szellemi hadjárata a világ előtt.

A külföld, főképp Anglia és Amerika, azt veti különösen szemünkre, hogy többet teszünk a III. birodalom támogatásában és ezzel közvetve Anglia ellen, mint amennyit kényszerhelyzetünkben cselekedni kénytelenek vagyunk. Sajtónk annyira áradozik a német imádattól, hogy ez már a nemzeti önérzet rovására megy, és emellett gyalázkodó, lekicsinylő hangon, oktalanul szítja a gyűlöletet Anglia ellen, ami már a jóízléssel is ellenkezik.

Az angol vádak természetesen egyoldalúak és sok esetben igazságtalanok, de az igaz, hogy sajtónk és cenzúránk is túlbuzgóságában sokat vét a nemzetközi illem vagy az ország érdekei ellen, a magyar rádió bemondóinak hangsúlyozása pedig sokszor mosolyra indítja a hallgatót. Anglia rászolgált a bírálatra részünkről, a német haderő kiváló teljesítményei pedig minden dicséretet megérdemelnek, de mindezt sokkal előkelőbb mértéktartással kellene kifejezésre juttatnunk. Helyes úton akkor járunk, ha megőrizzük tárgyilagosságunkat a nagyhatalmakkal szemben, mellőzzük a gyalázkodást, és az ország érdekében minél gyakrabban mutatunk reá arra, hogy milyen igazságtalan elbánásban volt hazánknak része.

Ne akadályozza meg a cenzúra, hogy az ország területi sérthetetlenségéről, mint elsőrendű európai érdekről írjunk, még ha ez ma a német kormánynak nem is tetszik. Ne fogadjuk el és vitassuk el a néprajzi elvet, mint kizárólagos államalkotó alapot. Ezt Anglia sem fogadja el, amely idegen népek fölött uralkodik.

Hangoztathassuk azt is, hogy a háború folyamán az adott helyzetben, gyakran kényszerhelyzetben, a magyar kormány másként alig cselekedhetett. Ha Anglia tett volna a háború előtt elhatározó lépést a trianoni igazságtalanság jóvátételére legalább Münchenben, ahol erre alkalma nyílt, viszonyunk a német birodalomhoz és Angliához is másképp alakult volna.

Szépítsük azt - ahol lehet -, amiben magunk is hibát látunk. Emeljük ki, hogy nem a német érdekek szolgálatában vonultunk be Jugoszláviába és a Szovjetunióba, hanem azért, mert ezek légierői minket megtámadtak Szegeden és Kassán. Hangsúlyozzuk ki, hogy a mai korban egy békés országnak megtámadása a levegőből a legsúlyosabb sérelem, amely minden biztonsági érzést megsemmisít. Ha akkor minket nem bombáztak volna, mi ma is lábhoz tett puskával állanánk határainkon, a Kárpátokban. Jugoszlávia esetében természetesen magyar testvéreink hívásának is engedtünk életbiztonságuk védelmére.

Az erőszakot nem mi kezdtük, hanem már Trianon előtt szomszédaink, és Trianon az erőszak betetőzése volt. Ha tehát Anglia a jövőben az erőszakot meg akarja torolni, tegye ezt elsősorban az 1918-ban reánk támadó szomszédainkkal szemben, akik talán Románia kivételével ma is védencei. Ha Anglia a nemzetek közti egyezkedésre akarja alapítani az új határokat, ne 1918-at, hanem 1914-et vegye alapul.

Szóval írjunk úgy, mintha már ma, a béketárgyalások előtt kellene igazságunkat megvédenünk, és ott Benessel és Szimoviccsal[40] vitába szállnunk. E két úrnak óriási térelőnyt ad a magyar kormány, ha ők szabadon ármánykodhatnak ellenünk, sajtónk pedig némaságra van kárhoztatva. Különösen a csehszlovák gondolatot kellene alaposan széjjeltépnünk. Benes Csehországa semmiféle kockázatot sem vállalt azért, hogy függetlenségét megvédje. Benes egyszerűen húszéves uralma alatt összeharácsolt és külföldre mentett millióiból élt menekülése után pazar életet. A tótok előbb cseh, azután német izgatásra ma gyűlölhetnek bennünket. Kormányuk ma a németeknek hódol, de

927

holnapra nyitva tartja az utat a csehekhez. Szlovákiában ma nyíltan németbarát, titokban csehszlovák vagy bolsevik propaganda folyik. A magyar kormány nagy mulasztást követ el, ha még a sajtóban sem engedi meg a vitát a szlovák kérdés egyedüli magyar megoldása körül, és szabadjára engedi a többoldalú csehszlovák propagandát.

Ahhoz azonban, hogy vitatkozhassunk, a külföld vádjait ellenünk ismernünk kell. Ne akadályozzák meg tehát a külföldi rádiók hallgatását zavarással.

Ne írjunk úgy Angliáról, mintha már ma is ellenségünk volna, hiszen - hála Istennek - még nem állunk vele hadiállapotban. Hangsúlyozhassuk ki, hogy nem akarunk és nem is fogunk Angliával háborúba keveredni, hacsak Anglia meg nem támad minket. Barátai vagyunk ugyan a tengelynek és népeinek jóléte, fejlődése szívünkön fekszik már az általános emberi igazság érdekében is, mi azonban a nagyhatalmak vitájába nem akarunk elegyedni.

A magyar alkotmányos életnek megcsúfolása az, ahogyan sajtónk a demokráciáról ír, mintha máris alakilag is a parancsuralom elvét vettük volna át alkotmányunkba. Bírálhatjuk a demokráciát, ennek kinövéseit, az egészségtelen demokráciát, amilyet Franciaországban láttunk, de ismerjük el, hogy vannak egészséges demokráciák is, mint Svájcban, Angliában, Észak-Amerikában és voltak az európai északi államokban. Mi nem világnézeti alapon vagyunk a tengely barátai, hanem egy demokratikus Német- és Olaszországgal is barátságban kívánnánk élni, éppen úgy, mint a jövőben remélhetőleg minden nagyhatalommal. Az amit nyugaton demokráciának mondanak, az nálunk a magyar alkotmányosság, amely javításra szorulhat, de rendkívül rugalmas és fejlődésre képes, egyben az évezredes magyar állam talpköve.

Az új európai rend szemünkben nem azt jelenti, hogy a jövőben Európában egy vagy két nagyhatalom parancsoljon, és a többi állam szolgailag hunyászkodjék meg, hanem azt, hogy az új Európa ellentétben álljon azzal a szörnyűséggel, ahogyan hazánkat Trianonban megcsonkították és megalázták, továbbá, hogy az új Európában a társadalmi igazságosság is nagyobb mértékben érvényesülhessen.

Írjunk úgy, hogy a háború végén ne kelljen szégyenkeznünk soraink miatt és a helyzet változásakor ne kellessen méltóságunkról megfeledkezve megalázkodnunk, vagy korábban írt sorainkat letagadnunk sem barátaink, sem ellenségeink előtt.

*

A sajtón kívül azonban egyes kormánynyilatkozatok is túllőttek a célon. Az amit a sajtóról írtam, bizonyos mértékben egyes kormánynyilatkozatokra is vonatkozik. Mindkét féle szellemi tevékenység irányának természetesen az előzőleg vázolt politikai változásokkal lépést kell majd tartania.

*

Ha a magyar kormány lényegében magáévá tenné mindazt, amit e fejezetben a cselekvő külpolitika jellemzésére leírtam, meg vagyok arról győződve, hogy az ellenünk emelt vádakat részben hatálytalaníthatná, az ország tekintélye az egész világon emelkednék, és sokkal nyugodtabban állhatnának majdan a világ bármelyik ítélőszéke elé. Van azonban még egy súlyos, a legsúlyosabb érvünk és ez hadseregünk. Legfőbb feladatunk, hogy

928

Fejlesszük minél hatalmasabbra hadseregünket

A teljesség kedvéért már bevezetőleg ki kell hangsúlyoznom, hogy a haderő teljesítő képességének alapja az erkölcsi erő, amely viszont a Hadur iránti feltétlen hűségben és a vasfegyelemben gyökerezik. De hozzátartozik a politikának könyörtelen kiirtása is a hadsereg köréből - ami a tartalékosok nagy tömege miatt is különösen fontos -, továbbá az is, hogy az egész lakosság lehető jólétben éljen. Ha a nép általános nyomora miatt forradalmi hangulatba sodródott, akkor igen nehéz a fegyelmet fenntartani.

Mivel pedig itt a magyar hadseregről lesz szó, honvédségünket a semmiféle idegen szellemmel nem kacérkodó, hamisítatlan magyar érzésnek kell áthatnia mert csakis így felelhetünk meg letett eskünknek: "minden ellenség ellen, bárki legyen is az ... vitézül és férfiasan harcolunk."

*

Az alábbiakban főképp a haderő megszervezéséről és ezzel kapcsolatos néhány kérdésről fogok megemlékezni.

Nem ismerem ugyan kellőképpen honvédségünk szervezetét, amely ma katonai titok. De amit mindenki tud, akinek csak katona rokona, ismerőse van, és amit az utcán látok, abból többféle következtetésre juthattam.

Nem láttam a harckocsik, az oly sokoldalú feladatra kiválóan alkalmas légelhárító ágyúk és más hatásos lövegek ezreit, láttam azonban Budapest Duna-hidainak szegényes légvédelmét, és mindez azt árulta el előttem, hogy haderőnk hiányosan van felfegyverezve. Láttam embereket, akik munkát keresnek a hadi gyárakban, de nem veszik fel őket, ami azt mutatja, hogy vagy nincs elég gyárunk, vagy nincs elég nyersanyagunk. Öreg legénységet és tartalékos tiszteket láttam bevonulni, amikor életerős fiatalemberek a fövenyfürdőkben süttették magukat, amiből arra kell következtetnem, hogy vagy kiestek egyes évfolyamok a kiképzésből, vagy azok kiképzése hiányos, vagy pedig behívási rendszerünk rossz, és nem áll kellő ellenőrzés alatt. Láttam, hogy egy 53 éves, büntetlen előéletű hírlapírót, aki soha nem volt katona, mint "újoncot" behívtak. Az ilyen behívás a törvény szellemével nem állhat összhangban akkor, amikor haderőnknek csupán egy töredéke áll hadban.

A honvédelemről szóló törvény az egész nemzet személyi és anyagi erejét a honvédelem szolgálatába állítja. Ez helyes. A mozgósítás rendszere hirdetmények helyett behívójegyek útján is igen célszerű. De az egyes mozgósított kiegészítő kerületekben a parancsok személyes felelőssége mellett nem szabadna mindaddig idősebb évfolyamokat behívni, amíg a fiatalabb évfolyamok minden egyes harcképes tagja be nem vonult, hacsak egyes emberek bevonulása különleges ügyességük miatt nem áll feltétlenül a hadügy érdekében. Csakis ez a felfogás felelhet meg a törvény szellemének.

Általános véleményem tehát - sok más részletet elhagyva az, hogy honvédségünk felfegyverzése és szervezete körül nagy hiányosságok vannak, amelyeket mielőbb a legalaposabban orvosolni kellene.

Hiszen igaz, hogy 1938. óta honvédségünk sokat fejlődött, de hol állhatnánk ma, ha gazdasági erőnk teljes kihasználásával már a békeévekben halmoztuk volna fel a külföldről a nyersanyagot, hadiiparunkat jobban kifejlesztettük volna, és ma a jelenleginél sokszorosan több hadianyaggyár öntené a repülőgépek, harckocsik, ágyúk, minden más fegyver, lőszer és hadiszer óriási tömegét, az ország pedig egy hatalmas kiképző táborrá alakult volna át. Haderőnk szervezéséből, pénzügyi és gazdasági életünk megalapozásából ez a nagyvonalúság kétségkívül hiányzott.

Ma a nehézségek sokkal nagyobbak, mert a külföld nagy részétől el vagyunk vágva. Mindenképpen fontos azonban, hogy a háború vége felé a magyar állam hatalmas, kitűnően felfegyverzett

929

és kiképzett haderővel rendelkezzék. Csakis így tudjuk nemcsak jelenlegi birtokállományunkat megtartani, hanem a még vissza nem tért magyar földet is visszaszerezni, egyben. a béketárgyalásnál is annál súlyosabb lesz a mi szavunk, minél erősebb a hadseregünk.

*

A szervezés részleteire nincs módomban kiterjeszkedni, de ki kell emelnem a mai háború tanulságaképpen a páncélosok és a légierő döntő szerepét. Tudtommal mindkettőben igen gyengén állunk.

Nézetem szerint a páncélos (gyors) és gyalogos seregtestek arányát lehetőleg 1:2-höz, vagy legalább is 1:3-hoz kellene megszabni, és emellett a gyalogos alakulásoknak is szervezetszerűen páncélosokkal kellene rendelkezniök. Tüzérségünknél és a vonatnál is még túl sok a ló.

Légierőnk, a polgári repülés és a rendszeres légi közlekedés gyökeres fejlesztése érdekében már 1936-ban írtam a sajtóban, de a döntő helyeken megértéssel nem találkoztam. Most csak annyit ismételek az akkor írottakból, hogy légi hadunknak jóval erősebbnek kellene lennie szomszédainkénál, a polgári légi közlekedést olcsó díjtételekkel, lehetőleg minden járási székhely között meg kellene szerveznünk, és az országnak minden valamire való legelőjét szükségbeli repülőtér vagy leszállóhely céljaira futólagosan és olcsón be kellene rendeznünk. Ez a belterjes légi közlekedés ma különösen Erdély és az anyaország között igen fontos és sürgős volna.

*

A visszatért Erdély, de főképp a Székelyföld katonai helyzetét különösen aggasztónak tartom.

Ha nem keveredtünk volna be mi is a szovjet háborúba, hanem csak Románia venne abban részt, akkor arra számíthattunk volna, hogy a háború későbbi folyamán a kelet felől esetleg jövő nagy támadás a Kárpátokat elkerüli, és csak attól északra nyugatnak, valamint attól délre Románia felé fordul. Így azután Erdély déli részéből könnyűszerrel kiverhettük volna a románokat. Most az előtt állhatunk, hogy a Kárpátok keleti és északkeleti gerincén kell haderőnk zömével védekeznünk a keletről jövő támadás ellen. Erdély déli részének elfoglalásáról azonban ilyen körülmények között sem mondhatunk le, még akkor sem, ha egyidejűleg Románia is védekezik az orosz vagy orosz-angol erőkkel szemben. Nem mondhatunk le már azért sem, mert a román, mint fegyvertárs is ellenségünk, ő támadhatna hátba Dél-Erdélyből, és itt csak támadással védekezhetünk. De nem mondhatunk le azért sem, mert a kedvező alkalmat nem mulaszthatjuk el, egyben még a románokkal való együttműködés esetén is fennáll az a katonai indokunk, hogy az Erdély keleti határát védő seregünk utánszállításához a Dél-Erdélyen át vezető vasútakra és utakra szükségünk van.

Bizonyos tekintetben tehát a védekező és támadó feladat hasonló ahhoz, ha elszigetelt háborút viselnénk Románia ellen, csak az erőcsoportosítás volna más. A Kárpátokat ugyanis utóbbi esetben is feltétlenül meg kellene védenünk, Dél-Erdély felé pedig az anyaországból és a visszatért Erdélyből támadnunk kellene. Az erőviszonyok azonban, ha a Szovjet ellen is védekezünk egyidejűleg, természetesen reánk nézve hátrányosabbak lennének.

A Székelyföld helyzete azonban minden esetben és állandóan rendkívül veszélyes, mert e földet három oldalról is mély és lakosságban bőven román terület veszi körül, és előbbi csak Szeretfalva és Szászrégen között áll egyetlen közepes jó, de keskeny műúton át összeköttetésben az anyaországgal.

A Szeretfalva-Déda között épülő egyvágányú vasút is inkább a Székelyföld gazdasági, mint katonai erejét fogja megjavítani. De továbbra is fennmarad az a tarthatatlan állapot gazdasági tekintetben is, hogy a Görgényi-, Hargita- és Baróti-hegységtől nyugatra eső területnek nincs vasúti

930

összeköttetése Marosvásárhellyel és ezen át az anyaországgal. A vasútépítés terén tehát a legsürgősebb teendő katonai és gazdasági okokból is az volna, hogy Marosvásárhely és Barót (esetleg Bölön) között mielőbb egy új átfutó vasút építéséhez fogjunk, a Dés, Szeretfalva és Déda közötti vasútat pedig kétvágányúra alakítsuk át. Egyidejűleg szükséges volna Csikszereda és Székelyudvarhely között is vasúti összeköttetést létesíteni, hogy a székely medencének ne csak északi szárnyukon, a Maros mentén legyen vasútja a hátsó országrésszel. Ezek a vasútak akkor is nélkülözhetetlenek volnának, ha egész Erdély visszatérne.

Ezenkívül már most is igen sürgős volna a meglévő utaknak sokkal gyorsabb megjavítása mellett Kolozsvár és Marosvásárhely között a sármási beszögelést megkerülő jó autóutakat építeni a belvederi határ közelében.

Az előbb előadott tervek a közlekedési viszonyoknak csupán legnélkülözhetetlenebb javítását jelzik. Gyökeresebb és üdvösebb megoldást abban látnék, ha az utóbb említett úton kívül még egy új vasút is összekötné Kolozsvárt Marosvásárhellyel, és ha az így keletkező két erdélyi új fővasútvonal egész hosszában kétvágányú volna, gyorsvonat közlekedésre építve. Tudnunk kell ugyanis, hogy a kétvágányú vasút teljesítőképessége többszöröse az egyvágányúnak. A két fő vasútvonal tehát a következő volna:

1.) A Zsibó, Dés, Szeretfalva, Déda, Gyergyószentmiklós, Csikszereda, Sepsiszentgyörgy közti és

2.) A Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Barót közti vasútvonal.

A Zsibónál nyugat felől torkoló vonalak átépítése gyorsvonatú pályává idővel szintén célszerű volna. Ha azonban a döntő tényezők úgy vélnék, hogy a Kolozsvár, Marosvásárhely közti vasútat azért nem érdemes kiépíteni, mert a sármási beszögelő határ amúgy sem maradhat meg, akkor építsük a Dés-Szeretfalva-Déda vonalat 4 vágányúvá, a többi említett vonalat pedig 2 vágányúvá.

Ha elgondoljuk, milyen rengeteg vasútat épített az 1867-es kiegyezés utáni korszak, akkor most a Székelyföld megtartása érdekében nem elégedhetünk meg Szeretfalva-Déda egyetlen egyvágányú vonalával. Csak csodálkozni tudok azon, hogy magyar katonai részről ezzel a szegényes tervvel beérték. A pénzkérdés tekintetében e tanulmányom első lapján említett "Columbus-tojás"-ra utalok. De már itt meg kell jegyeznem, hogy az úgynevezett "beruházási hozzájárulás" rendszere teljesen elhibázott dolog, mert vagyonrombolással jár, és megakasztja a termelést számba vehető pénzügyi eredmény nélkül.

*

Azonban a közlekedésügy leggyökeresebb üdvös megoldása sem biztosítja még be a Székelyföldet, mert csak gyorsabb felvonulást, erőeltolást és utánszállítást tesz lehetővé.

Szükséges az is, hogy a Kárpátoknak kezünkben lévő egész vonulatát megerősítsük. Hogy ezen a téren mi történt azt nem tudom, valamit azonban sejtek abból, hogy amikor Bajcsy Zsilinszky Endre még Kárpátalja visszatérése után közvetlenül a képviselőházban az országerődítést sürgette, a honvédelmi miniszter azt felelte, hogy a képviselő nyitott kapukat dönget. Meg vagyok azonban arról győződve, hogy az esetleg folyamatban lévő munkák éppen úgy nem elegendők, mint egyéb látható fegyverezési intézkedéseink.

A mostani háborúban megtámadott erődítések gyors összeomlásából nem szabad arra következtetnünk, hogy az országerődítésnek immár nincs értelme. Az olyan erődrendszerek, amilyeneket a német hatalmas hadigépezet és a kitűnő német katona összetört, a szovjet vagy román haderőt bizonyára megállították volna.

Nézetem szerint nemcsak a Kárpátok gerincét kell megbízhatóan megerődítenünk, hanem az egész Székelyföldet is mindhárom bekerített oldalán hatalmas megerődített táborrá kell alakíta-

931

nunk, úgy hogy a kiváló székely nép a maga egészében, fiatalok és öregek, férfiak és nők magukra hagyatva is megvédhessék ősi földjüket. Éppen ezért a székelység katonai szervezetét és kiképzését az ország többi  részének védőrendszerétől eltérően, egészen különleges módon kellene megalkotni, ami megfelelne e legnemesebb magyar fajta harcias szellemének, hazaszeretetének és földjéhez való tántoríthatatlan ragaszkodásának.

Az új erdélyi határokat belső oldalaikon tétlen védelemmel huzamos időig megtartani nem lehet, hanem csakis a Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy vonalából kiinduló támadással. De mivel visszatért Erdélyünket meglepően is érheti támadás, legalább a Székelyföld birtokát mindaddig is feltétlenül be kell biztosítanunk, amíg a később következő nagy ellentámadásunk tért nyer.

Addig is, amíg az említett közlekedési, erődítési és szervezési munkálatok befejeződnek, állandóan igen erős helyőrségeket kellene Erdélyben fenntartanunk. Építsünk tehát Erdélyben minél több laktanyát a határ közelében is, megfelelő tiszti lakásokkal együtt. Egyébként Erdélynek egyetlen fiát sem szabadna szűkebb hazáján kívül más hadi színhelyre vinni.

Arról is gondoskodnunk kellene, hogy először legalább is a határ mentén fekvő első falvaknak nem magyar lakosságát eltávolítsuk onnan, és helyükbe sokgyermekes, nincstelen magyarokat telepítsünk. Ez áll a székely szorosokra is.

Erdélyre vonatkozó fenti gondolataimat kellő mérséklettel és a katonai szempontból nem kívánatos részek elhagyásával már közvetlenül Észak-Erdély visszatérése után igyekeztem a sajtóban kifejteni, de a cenzúra szándékomat elfojtotta.

*

A haderőnkről mondottakat abban a nézetemben foglalhatom össze, hogy még most is a tizenkettedik órában és a nagy háború gátlásai között is sokkal többet lehetne és kellene lázas munkával feltétlenül tenni, mint amennyi a honvédség fejlesztése körül történik. Azt az alapelvet kell követnünk, hogy szervezésünk, felfegyverzésünk és kiképzésünk jóval magasabb fokon álljon, mint elsőszámú ellenségünké: a románé, függetlenül attól, hogy a magyar katona rátermettségében messze fölötte áll a románnak.

Azt hiszem, az egész magyar közvélemény egyetért abban, hogy honvédségünket semmiféle idegen hatalom részéről ne engedjük lefegyverezni. Aki a lefegyverzést megkísérli, az ellenségünk. Bármiféle új európai rend alakul ki, ennek fegyveres őrzői kívánunk lenni. Szomszédainkat nem akarjuk bántani, ha ellenünk nem ármánykodnak. Ha a háború végéig nem is sikerülne külpolitikai helyzetünket eléggé megjavítanunk, maradjon meg hadseregünk. Haderejével áll vagy bukik az ország.

*

Azokat a magas személyiségeket, akiknek ezt az írásomat szántam, kérem ne vegyék tőlem zokon őszinteségemet.

Nem gáncsoskodni akartam, hanem álmatlan éjszakákon hazafias aggodalomtól gyötörve kerestem azt az utat, amely mai igen súlyos, veszélyes helyzetünkből a szerencsés kibontakozás felé vezethet. Úgy éreztem, mulasztást, bűnt követnék el hazám ellen, ha gondolataimat elhallgatnám. Ezzel az írással lelkiismeretemen könnyítettem, akár lesz hatása szavaimnak, akár nem.

Dixi et salvavi animam meam.[41]

Budapest, 1941. szeptember hó 11.

932

<back to contents>