<Back to contents>

Bencze László

Solferino

I. RÉSZ

Az 1859-es észak-itáliai háború előzményei

A hadszíntér

Solferino, az 1859-ben alig 1000 lakosú lombardiai falu a Garda-tó közelében feküdt, a nyáron néhol átgázolható mélységű Mincio-folyótól nyugatra, az Alpok déli nyúlványait és a Pó-síkságot összekötő, félkör ívű dombvonalak peremén, egy golyó formájú, kiugró magaslaton.[1] Mintegy 10 km-re a Mincio partján álló Peschierától, a híres erődnégyszög - Peschiera, Mantua, Verona, Legnano[2] - északi, előreugró csúcsától. A hegyek és a Pó közötti, mintegy 50-60 km széles sáv, kétezer évvel korábban a Gallia Cisalpina, mindíg is csatatér volt, ahol a félsziget sorsa eldőlt. Egyetlen hadvezér sem

541

kerülhette meg, hiszen a Garda-tótól északra, nyugatra és északkeletre az Alpok óriáshegyei zárták el az utakat, szűk völgyeikben pedig alárendelt erők is keresztül húzhatták a hadműveleti szándékokat. Dél felé a hatalmas folyam jelentett nehezen áthidalható akadályt. A Pó a hegyeket elhagyva Torinótól a tengerig mintegy 350 km hosszú, a deltáig 200 km-ig szélesedő medencét alkotott, amelynek északi felén az úthálózat és a szétbontakozásra alkalmas területek elsőrangú lehetőséget nyújtottak nagy hadseregek mozgatásához. A számos vízfolyás, az elárasztott rizsföldek és a helyenként korlátozott látótávolság gátolta a hadműveleteket, a sűrűn lakott területek, a magas terményhozamok, a mindenütt fellelhető, jóllakott csordák, a beszállásolásra alkalmas épületek azonban kiegyenlítették a hátrányokat. A Pótól északra fekvő sík vidék fejlett gazdasága elbírta, hogy a haderők sűrű díszlokációjú csapatokat állomásoztassanak állandó harci készenlétben, és lezárják a folyótól délre emelkedő, 1000-1500 m magas Appeninek felé vagy felől vezető, fő közlekedési vonalakat. A Pótól délre húzódó alföld hadászati szerepét egyetlen józan alapelv határozta meg: megkerülő hadmozdulattal csapást mérni a folyamtól északra felsorakozott ellenség szárnya ellen. Bármilyen, még egy Közép-Itáliában összevont és Ferrarától kiinduló hadjárat is akkora vakmerőségnek tűnt a folyók, csatornák, tavak, rizsföldek közötti gátakon, hidakon át, amelyek sem szétbontakozásra, sem időbeli visszavonulásra nem adtak esélyt, hogy okos hadvezérek inkább kerülték. Észak-Itália és más hadszínterek között Franciaország felé az összeköttetést a Tengeri- és Nyugati-Alpok 2000-3000 m körüli hegységei akadályozták, amelyek a Mont Blanchoz közelítve fokozatosan emelkedtek 4000 m fölé. Svájc felé a 3000-4000 m-es Monte Rosa és a Bergamói Alpok, Ausztria felé az ugyancsak 3000-3500 m-es Ortler, Adamello, Judikarien, majd a Dolomitok és a Juliai Alpok zárták le a hadszínteret északról, amelyeken át kevés átjáró biztosíthatott mozgást nagy létszámú erőknek. Franciaország felől a Riviera, a könnyen lezárható "route de la corniche", továbbá a Grenoble és Susa közötti Mont Genevre-hágó (1854 m) és a Lyonból az ugyancsak Susába vezető hegyi főút, a Napóleon parancsára 1805-ben kiépíttetett, sehol nem meredek, egész évben járható Mont Cenis-hágó (2084 m) 8 m szélességű útja vezetett át a medence felé. Utóbbit Napóleon előtt más híres hadvezérek - Hannibal, Pompeius, Pipin, Nagy Ká­roly - is használták. Svájc felé a Simplon- és a Szent Bernát-hágót 1815 után az állam semlegessége zárta el a seregek elől. Ausztriát két fő összeköttetési vonal kapcsolta össze belső tartományaival: a Verona-Innsbruck közötti Brenner-hágó (1374 m), illetve a Trieszt-Laibach közötti, Bécsig vezető vasút. Triesztből hajóval jutottak a katonák Velencéig, onnan ismét vasúton Veronáig, Észak-Itália egyik legfontosabb vasúti csomópontjáig. Veronából a vasút északnak az Adige völgyében Bozenig, kelet felé Vincenza-Padua-Velence-Treviso-Udine, dél felé Mantua-Modena-Bologna, nyugat­nak Brescia-Bergamo-Milano-Magenta irányában biztosította az átcsoportosításokhoz szükséges gyorsaságot.[3] A Pótól északra húzódó síkságból a Ticino-folyótól keletre eső

542

részt 1525, a franciák elleni győzelem óta a Habsburgok birtokolták. Ez a terület lombard-velencei királyság néven a Habsburg császári korona legszebb ékkövének számított, amelynek biztonságát hatásosan védte az Alpokból a nagy folyamba ömlő Mincio és Adige partján épült erődnégyszög. A kettős, folyó menti ellenállási vonalon belül a legfontosabb szerepet az Itália kulcsának számító Mantua kapta. Stratégiailag központi helyet foglalt el. Egyenlő távolságra állt az Adriai- és a Ligur-tenger között, a vizek miatt nem lehetett megközelíteni, három megerődített hídfővel rendelkezett, amelyeken át ki lehetett törni az egyetlen hadműveleti lehetőséget kínáló Pajolo-völgy felé, és amelyet kevés erővel is le lehetett zárni. A négy erőd és az általuk közrefogott terület oly hatásosan zárta el a hegyek és a folyam közötti sávot, hogy a legerősebb hadsereget is megállásra kényszerítette. Napóleon csaknem egy évig ostromolta, és csak kiéheztetés után tudta bevenni Mantuát. 1848/1849-ben Radetzky az erődnégyszögből tört ki, hogy megverje a lombardiai felkelők és a piemontiak seregét. A négy erősséggel körbezárt terület ellenállóképességét nemcsak az biztosította, hogy a végpontok külön-külön is bevehetetlennek tűntek, és egymáshoz való közelségük miatt kölcsönösen tudták egymást támogatni, hanem az is, hogy védőrségeik megosztották az ellenfelet és meglepő irányokból, meglepő hadműveleteket folytathattak. Háború esetén az erődnégyszögben felsorakozott 100.000 osztrák katona ellent tudott állni 200.000 fős sereggel szemen is, akár hónapokon át, sőt kitöréseivel a támadókat felőrölni. Ameddig Ausztria birtokolta Peschierát, Mantuát, Veronát és Legnanot, addig ellenséges haderő nem juthatott sem a Brenneren, sem Villachon, Trieszten át a birodalom belsejébe. Az osztrákok azonban a biztonságos hátországra támaszkodva kiterjeszthették befolyásukat a folyamtól délre is. Parma, Modena, Toszkana, Nápoly élén Bourbon és Habsburg hercegek álltak, akik államaikban az osztrák akaratot szolgálták. Az 1848/1849-es forradalom veresége után az elkergetett secundo- vagy tertiogeniturák visszatértek trónjaikra, és lakosságuk feletti hatalmukat vagy inkább személyes épségüket svájci zsoldos zászlóaljak, osztrák dandárok biztosították. A hercegségektől körülvett pápai államban azonban a forradalom után hídfőt szereztek az okkupáló francia csapatok, és Ausztriának csak a Romagna feletti felügyelet maradt. Az olasz egységtörekvések vezető ereje, Piemont sem semmisült meg az 1849 márciusi, öt napos háborúban.[4] A hazai - Savoyen-Carignan - dinasztiából származó Károly Albert király (1831-1849) lemondásával megakadályozta, hogy Radetzky a végsőkig kiaknázza győzelmét. Az új király, Viktor Emánuel elhúzta a béketárgyalásokat Velence átadásáig. Így megóvta jövendő hadserege magját, reguláris

543

hadosztályait és ütegeit. 1849 után a Ticino két oldalán két hadsereg állt egymással szemben. Itália lakossága az olasz Piemonttól várta a Habsburgok kiűzését, a "terza riscossát", a harc harmadik felvonását. A Solferino nyugati végén álló magaslat, rajta egy négyszögletű torony, a Garda-tóig húzódó, szőlőkkel borított dombvidék és balra, a Pó-síkság felé remek kilátást nyújtó "Spia d'Italia" az a hely, ahol 1859. június 24-én véget ért a "terza riscossa", és megtört a lombardiai Habsburg uralom.

A nagy hadseregek kelet-nyugati mozgatását és szétbontakozását eltérő mértékben akadályozták az Alpokból, illetve a 80 km széles, 1000-1500 m magas Appeninekből a Póba tartó vízfolyások. A Pó felső szakaszán 250 m, Valenzától 2 km-es folyóágyban változó, 300-600 m széles, 2-10 m mély, csekély sodrású folyam. Április és június között a hóolvadások, október-novemberben az őszi esőzések miatt gyakoriak voltak az áradások. A Sesia torkolatától számos hosszabb szakaszon 4-10 m magas gátak védték a partok melletti termékeny földeket, másutt a szabályozatlan, változó irányú főág és a mellékágak széles sávban, vizenyős, mocsaras területeket szeltek át. Csak a Mincio torkolata és a 6 ágú, sáros delta között egyesült a folyam, lassan hömpölygő, hatalmas mennyiségű földet, hordalékot cipelő, 1-2 km széles vízfolyássá. 1859-ben Torino fölött több kőhíd ívelte át, a várostól keletre, Piemont területén Casale, Valenza, Cava, Lombardiában pedig Pavia, Benedetto, Piacenza mellett vasúti híd. Hajózható volt a felső szakaszán, Torino és a Ticino között, 100 tonnás, lejjebb 200 tonnás, lapos fenekű bárkákkal. Az áradások idején lezúduló víztömeget a lakosság csatornákon igyekezett elvezetni a partoktól 10-30 km távolságig, általában 3 m széles, 2 m mély fő- és egyszerű zsilipek közbeiktatásával 10-20 cm széles és ugyanolyan mély mellékárkokkal, a rizsföldek ellátására. Mivel csak 3 évenként ültettek rizst, a nagy, vizes területeket száraz, legelőnek használt földek szegélyezték. A Pótól északra fekvő széles dombvidéket és a folyam melletti sávot az Alpokból induló, köves, kavicsos ágyban hegyipatakként rohanó, majd lelassuló folyók szelték át. A rengeteg hordalékot görgető Dora Baltea, Sesia 10-30 m szélességű és 2-3 m mély vize, a gátak közé szorított, 100-300 m széles és 2-6 m mély Ticino, Adda, Oglio, a belétorkolló Chiese, valamint a Mincio és az Adige felszabdalták a dombvidékeket, táplálták a Pó melletti lapály termékeny földjeit, de a sűrű úthálózat, az átkelők tömege, illetve a száraz, egybefüggő, gondozott földterületek lehetővé tették a csapatok minden irányú, gyors mozgatását. A Póba délről, az Appeninek felől torkolló mellékfolyók közül egyedül a 200 m széles, 3-4 m mély Tanaron lehetett hajózni, a többi, a 10-60 m széles, 2-3 m mély Pavaro, Reno, Trebbio, Toro vize számtalan elágazó, 4-5 m széles, 2-4 m partmagasságú főcsatornát táplált. A főcsatornákból - különösen áradáskor - sakktáblaszerűen kiásott mellékcsatornák és vizenyős területeken, rizsföldeken keresztüli árkok vezették el a vizet és töltötték fel az alacsony gátakkal szegélyezett rizsföldeket. Közép-Itália és a Pó között a nagy katonai kötelékek csak a néhány fő összeköttetési vonalat használhatták, a folyókkal és csatornarendszerekkel átszabdalt, gátakkal összekötött, száraz földeken nem nyílott mód sem szétbontakozott alakzatok felvételére, sem a frontok mozgatására. Hadműveleteket csak a Tanaro előtti és mögötti dombvidéken lehetett folytatni.[5]

Piemont területei védelméhez nem támaszkodhatott olyan erődrendszerre, mint Ausztria a Mincio és az Adige melletti fő ellenállási vonalra, néhány erős pontot azon-

544

ban kiépített. Genua - 120.000 lakos - hadikikötő volt, a tenger felőli bejáratot hatalmas mólók és rajta védművek biztosították. A város körülölelte a kikötőt, a hegyek a várost, és rajtuk citadella, az északi oldalon a Fort Sperone, nyugaton a Tanaplio, majd a citadella mellett a Crocietta és Belvedere erődje elégséges védelmet nyújtott idegen hadihajókkal szemben. A Genuából Torinóba vezető összeköttetési vonalakat lezárta a Tanaro és mellékfolyója, a Bormida találkozásánál Alessandria - 40.000 lakos - mellett emelkedő, hatszögletű, modern erőd, továbbá a mindkét folyó túlsó partját biztosító két hídfő, és egy citadellával védett, elsáncolt tábor, amely 30.000 fő táborozására és ellátására alkalmas infrastruktúrával rendelkezett. Alessandriától 14 km-re É-ra, a Pó jobb partján állt Valenza - 6000 lakos - régi erődje, összekötő védműként az ugyancsak a Pó jobb partján, az előbbitől mintegy 20 km ÉNy-ra fekvő Casale - 19.000 lakos - egykor Szuvorovtól lerombolt, majd az 1850-es években helyreállított és kibővített, jelentős számú löveggel felszerelt erődje.[6] Tehát Piemont erőssége, a Genua-Alessandria-Casale vonal, a Pótól délre húzódott, hadműveletekre kevéssé alkalmas területen, amely nem tudott ugyan hosszan tartó ellenállást tanúsítani eltökélt és nagy erejű ellenféllel szemben, de arra elég volt, hogy fedezze átmenetileg a Ligur-tenger felől érkező szövetséges hadosztályok felvonulását és összpontosítását. A Pó medencéjében mediterrán klíma az uralkodó. A nyár hosszú, májustól szeptemberig, öt hónapig tart, igen forró, 30^o-on túli nappali hőmérsékletekkel. Június-augusztus közepe között száraz. A tél rövid, decembertől március elejéig mérsékelten hideg, és többnyire bőséges csapadékot hoz. A medence jellemző éghajlati viszonya az erős köd, amely az év minden szakában beborítja a rizs- és vizes földeket, és többnyire déltájban oszlik fel. A Pó melletti széles sávban továbbá a Pó-deltától északra és délre elnyúló, mintegy 30 km szélességű, sekély vízű tengerparton, a lagúnákban, a mocsarakban, a vízfolyásokkal és csatornákkal átszelt szárazföldön uralkodó betegség volt a májustól októberig, különösen naplemente után elkapható malária, amely a tartósan diszlokált csapatok harci létszámát 10-25 %-al is csökkenthette. A fenti terület népbetegsége volt még a többnyire rossz minőségű kukorica fogyasztásával okozott és csak nehezen gyógyítható pellagra, végül a has- és a flekktífusz is.[7]

A Habsburgok külpolitikai célkitűzéseit, közvetlenül 1849 után is Metternich hagyatéka, a konzervatív, az Oroszország, Poroszország és Ausztria közötti, szövetségi rendszer tette elérhetővé, mert az alacsony harcértékű hadsereg egy jelentős önálló háborúban kockázatot jelentett. A monarchikus katonai és politikai koalíció azonban lehetőséget nyújtott a korábbi prioritások, a német hegemónia, az itáliai és a balkáni vezető szerep fenntartásához. A Habsburgok, a birodalom nemzetek feletti uralkodói, német császári címükkel a német egységet szimbolizálták, és ez a hagyomány a császári cím megszűnése után is élő maradt, hiszen német volt a dinasztia, az udvar mellett és az

545

udvarból élő arisztokrácia, a hadsereg, és Bécs volt a németséget összekötő kulturális kapcsolatok központja is. Az itáliai hegemónia őrzését racionális, pénzügyi okok indokolták: a lombard-velencei királyság, a birodalom leggazdagabb tartománya, mindig ki tudta egyenlíteni az örökké deficites költségvetés sürgős igényeit. Ugyanakkor összekötötte Ausztriát Közép-Itália Habsburgoktól függő kis hercegségeivel, ami Franciaország római okkupációja óta elsőrangú katonai szükségszerűség volt. A balkáni jelenlét gazdasági és katonai érdekeket védett: biztosította a jelentős haszonnal járó dunai kereskedelmet, a Törökországgal fenntartott, kölcsönösen előnyös kapcsolatok pedig a keskeny Dalmácia szárazföldi védelmét szolgálták.

Észak-Itália lakossága a forradalmakkal kifejezte akaratát, hogy saját sorsáról maga akar dönteni, és sem a katonai vereség, sem a megszálló csapatok brutalitása nem változtatott az akaraton. Az olaszok és a hatalom közötti ellenséges viszony az osztrákoktól okozott szenvedések hatására a végsőkig kiéleződött. Parma, Modena, Toszkana uralkodói[8] legitimitásukat a Habsburgoktól kapták vissza, és csak az osztrák fegyverektől való félelemnek köszönhették ingatag hatalmukat. Észak- és Közép-Itáliát meg lehetett fegyveresen szállni, de nem lehetett a Habsburg-birodalom részévé integrálni. A hármas osztrák külpolitikai cél megvalósítása elé az olaszok állították az első, áthidalhatatlan akadályt. 1849-ben még Radetzky hadserege, a helyi hadkiegészítésű ezredek szabadságolt olasz katonáinak és a 4., depózászlóaljak újoncainak dezertálása[9] után példátlan egységet tudott tanúsítani, hiszen elsősorban idegen hatalommal, Piemonttal csatázott. A nem olasz állomány számára a háború célja leegyszerűsödött: a határokat kellett védeni. A trón, a Habsburg uralom megmentése egyet jelentett az állami szuverenitásra törő seregek elleni harccal, és csak a győzelem után kiosztott, meglepő méretű uralkodói hála tudatosította a zömében nem osztrák származású tisztikarban meggyőződéssé a Habsburgokhoz való tartozást.[10] A hadjárat utáni feladat, az osztrák hatalmat biztosító, katonai-rendőri szolgálat azonban meghaladta az idegenből származó, nyelvi barikádok és kaszárnyák falai mögött élő tisztek és katonák képességeit. A Habsburgok súlyosan tévedtek, amikor Lombardiában, Velencében, Parmában, Modenában és Toszkánában ugyanúgy akarták féken tartani a lakosságot, mint Bukovinában.

546

Itália mesés és termékeny tájain a Habsburgokkal szembeni elutasítást, az osztrák megszállással szembeni olasz egység kialakításának harcos vagy békés módjait olyan hercegi és grófi családok irányították, amelyek nyolcszáz esztendeje ugyanazokban a palotákban laktak és olyan vagyonos polgárok, akiknek ősei évszázadok óta dogék, patriciusok, európai kereskedőházak tulajdonosai, uralkodóknak hitelező bankárok voltak, és akik nemcsak gazdaggá tették városaikat, hanem híres mecénásokként felbecsülhetetlenül széppé is. Az ősi származásra, az európai társadalmi hierarchiában elfoglalt, egyedülállóan előkelő szintre, a felhalmozott értékekre és hagyományokra büszke családok és az őket követő olaszok kultúrája és öntudata ezer-kétezer éves múltra tekinthetett vissza, arra az időre, amikor nemcsak az osztrák, cseh, magyar, horvát arisztokrácia, de még a Habsburgok is műveletlen erdei rablóknak, pusztai barbároknak számítottak. A győztes hatalom Európa nyugati felében idegen brutalitása feloldhatatlan gyűlöletté változtatta az olaszok Habsburg-ellenességét és társadalmi karanténba zárta a megszálló fegyvereseket.[11]

Ferenc József 1850-ben "ellenséges országgá" nyilvánította saját lombard-velencei királyságát, hadiállapotot hirdetett ki egész területére, előre jóváhagyta a katonai-rendőri hatalmat irányító Radetzky minden intézkedését, sőt kötelezte, hogy a Habsburg hatalommal szembenálló személyeket ugyanolyan szigorral büntesse, mint a parancsmegtagadó katonákat.[12] Az osztrák katonai-rendőri hatalmat irányító tisztikar, élén a hét császárt is hűséggel kiszolgáló, 90 éves tábornagy, indulatos és szélsőséges erőszakot alkalmazott. A novarai csata után az Ausztria és Piemont közötti békeszerződésben a Habsburg császár amnesztiát ígért Lombardia és Velence egész területére, sőt a ratifikációs okmányok kicserélése előtt, 1849 augusztusban részleges kegyelmet hirdetett ki: a politikai menekültek büntetlenül hazatérhettek vagy ismét kivándorolhattak. A világosi magyar fegyverletétel hírére azonban részeg tisztek Milánóban és több nagyvárosban durva provokációkkal tüntetésre kényszerítették a gyászolókat. A tömegverekedésbe beavatkoztak a rendfenntartásra kijelölt horvát határőrök. Augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján a provokációk megismétlődtek. Radetzky az amnesztiadöntések ellenére megtorlásokkal válaszolt. A demonstrálókat megbotoztatta, a katonákat megsértő asszonyokat nyilvánosan megkorbácsoltatta, és szó nélkül hagyta, ha a bosszúálló tisztek, saját szórakoztatásukra ecettel mosatták le a megalázottak véres hátát.[13] Folytatódtak a forradalmakban résztvevők elleni hajszák, a letartóztatások, a kivégzések. Rovigóban tömeges akasztásokat hajtottak végre. A katonai különítmények módszeresen átkutatták a településeket, őrizetbe vették a gyanús személyeket, kínzásokkal kicsikart vallomások után újabb személyeket fogtak el. Évente 1200-1400 fő került az osztrák katonai bíróságok elé, amelyek évente 180-200 halálos ítéletet hoztak és 700-800 főt börtönnel vagy sáncmunkával sújtottak.[14] 50.000 főnek sikerült külföldre menekülnie. A hatóságok el-

547

kobozták ingó és ingatlan vagyonukat, vagy otthon maradt családtagjaikra súlyos pénzbüntetéseket róttak ki.[15] A személyi bírságokon túl a városoknak és falvaknak hadisarcot kellett fizetniük, továbbá az 1847 előtti, rendes adó kétszeresét az államháztartási hiány enyhítésére, sőt 1850-ben egy Poroszország elleni mozgósítás fedezetéül ún. "önkéntes felajánlásokat" is.[16] A katonai diktatúrával lecsendesített tartományban állandósult a feszültség. Az osztrák tisztek csak csoportosan merészkedtek az utcára, külön kávéházakba jártak, hogy kerüljék az inzultusokat, a színházban a földszintet foglalták el, és feltűzött szuronyú katonákkal védték magukat, míg az olaszok a karzatokra mehettek. Egy-egy opera vagy balett mindig alkalmat kínált az olaszok viharos, tüntető tapsaira, ha szabadságról, hősi harcról szóló áriák, kórusok hangzottak el, vagy ha a balettáncosnő ruhája a trikolórra emlékeztetett.[17] A Habsburg-hatalom nem lehetett tartós Észak-Itáliában, ezt Radeztky időben felismerte és nemcsak a lakosság gyűlölete miatt. 1852-ben emlékiratban figyelmeztette Ferenc Józsefet, hogy nagyhatalmi támogatás híján rövidesen el fogja veszíteni császári koronája leggazdagabb tartományait, sőt európai befolyásáról is le kell mondania. Elemzése szerint Ausztria és az európai hatalmak többsége között éppen a félsziget iránti igény tételez fel fegyveres konfliktusokat, amiből a birodalom az érdekei és a földrajzi helyzete miatt nem vonhatja ki magát. Szerinte Anglia az indiai kereskedelmet fenyegető Oroszország természetes szövetségesének tekinti a Habsburg-birodalmat, Franciaország pedig nemcsak a Rajnáig akarja előretolni határait, hanem magának akarja megszerezni az Itália feletti uralmat is. Így mindkét hatalommal adott az összeütközés lehetősége. Az Appenin-félszigeten Ausztriának mindenkivel ellenséges a viszonya. A kis államok vezetőinek többsége ugyanúgy szemben áll a Habsburg császársággal, mint lakosságuk. Ahol pedig osztrák pénz és az osztrák szuronyok biztosítják a lojalitást, ott a Piemont támogatására számító, a közvéleményt meghatározó társadalmi erő mindig kész a forradalomra. Szerinte a német szupremáciára törekvő Poroszország

548

semmi segítséget nem fog nyújtani Ausztriának Lombardia és Velence megtartásához. Végül Radetzky levonta a következtetést: a birodalomnak nem származik semmi előnye az itáliai jelenlétből. Miután a forradalmak Ausztriát a másodrendű hatalmak közé süllyesztették, és csak Oroszország segítségének köszönheti, hogy 1849-ben ismét európai hatalom lett, csak a cárral egyetértésben, a hosszútávú orosz politikai célokhoz alkalmazkodva cselekedhet. Fel kell adnia tehát Itáliát, a kárpótlást a Balkánon kell keresnie. Meg kell szereznie a félsziget nyugati felét, elsősorban Boszniát és Hercegovinát.[18]

A katonai diktatúra kíméletlensége ellenére 1853. februárban felkelés robbant ki Milánóban. A fegyveres harc rövidesen végetért, Radetzky ismét a megtorlás szélsőséges eszközeit alkalmazta. Kivégeztette a fogságba esett fegyvereseket, tömeges letartóztatásokat hajtott végre, hadisarcot rótt ki Milánóra, birtokelkobzásokat, pénzbüntetéseket rendelt el, asszonyokat korbácsoltatott.[19] A sikertelen felkelés ugyanakkor lehetőséget teremtett Radetzkynak, hogy kiszabaduljon a katonai-rendőri szerep fogságából, és csapatait ismét a határokon túlra vezesse. Ferenc Józsefhez írt sürgető levelében 120.000 fős, hadi létszámra emelt hadsereget kért, és hozzájárulást, hogy megtámadhassa az itáliai egységtörekvésekkel szimpatizáló, a megtorlások elől menekülőknek biztonságot nyújtó Piemontot. Ki akarta tolni a lombard-velencei királyság határát a Ticinón túl, a Sesia-folyóig, el akarta foglalni a szomszéd államhoz tartozó gazdag Lomellinát, katonai erővel ki akarta kényszeríteni a Kossuth Lajos és Giuseppe Mazzini működését szavatoló Statuto, a piemonti alkotmány felmondását. Javasolta továbbá, hogy Ausztria vezessen be teljes katonai blokádot az emigránsoknak ugyancsak menedéket nyújtó Svájc ellen.

549

[20]

Ferenc József az 1853-ban kezdődő keleti válság, Oroszország balkáni igényeinek határozott érvényesítése, illetve Anglia és Franciaország közvéleményének éles osztrákellenessége miatt nem adhatott szabad kezet egy Piemont elleni hadjárathoz. Tanácsadói közül a vezető tábornokok oroszbarát szárnyával szemben a külpolitikát meghatározó arisztokratákhoz és diplomatákhoz közeledett, akik a nyugati hatalmakhoz akartak csatlakozni, és egy esetleges oroszellenes fellépésben akartak részt venni. "Ámulatba fogjuk ejteni a világot hálátlanságukkal"- ígérte Felix Schwarzenberg herceg, miniszterelnök. A politikusok megítélése szerint várható volt, hogy az orosz győzelem esetén Ausztria kevesebbet kap a balkáni osztozkodáskor, mint amennyit Észak-Itáliában Piemonttal és Franciaországgal szemben elveszíthet. Érvelésükre az uralkodó nemcsak elutasította Radetzky javaslatát, hanem megvonta tőle a katonai diktatúra rendőri feladatainak irányítását is, és a közigazgatás élére a tábornagytól független politikust nevezett ki. Korlátozta továbbá a hadbíróságok hatáskörét, amelyek csak összeesküvés, felségsértés, rémhírterjesztés, izgatás, tüntetés esetén hozhattak ítéletet. Eltörölte a rendkívüli adókat, beszüntette a hadisarcokat, elkobzásokat, a korábban behajtott összegek egy részét vasút- és útépítésre, folyamszabályozásra, a Pó hajózhatóvá tételére fordíttatta. Egyben támogatta a vagyonos olasz polgárok kérését, hogy bekapcsolódhassanak a Szuezi-csatorna építésével kiváltott gazdasági fellendülésbe.[21]

A katonai erőviszonyok

Piemont az ötvenes évek elejétől számított az itáliai osztrák hadsereg támadására, amelyet gyenge erőivel nem verhetett vissza. A két nyugati nagyhatalomhoz, Angliához és Franciaországhoz közeledett, és a keleti válság időszakában az ő célkitűzéseiket támogatta. Cavour a politikai szövetséget a krími háború kezdetén fegyverbarátsággá erősítette. Viktor Emanuellel 15.000 fős hadtestet vezényeltetett Szevasztopolhoz, és a piemonti katonák elsőrangúan harcoltak. Kivívták az angol és francia tábornokok legmagasabb elismerését is, a korabeli párizsi és londoni lapok helyszíni tudósítói pedig színes beszámolóikkal Piemont mellé állították hazai közvéleményüket. A krími háború kezdetén Piemont ellenfele, Ausztria mozgósította az osztrák haderőt, megszállta a dunai fejedelemségeket, hogy ütközőzónát hozzon létre a nyugati szövetségesek és Oroszország között. Így nem lépett fel fegyveresen a cári csapatokkal szemben, de elvonta erőik jelentős részét a Krím félszigetről, és ezáltal támogatta a partra szálló közös angol, francia, piemonti hadsereg hadműveleteit. Rossz döntés volt. A mozgósítás költségei összeomlással fenyegették az osztrák államháztartást. A fejedelemségek megszállása és az orosz erők megosztása a cárt és környezetét a Habsburgok bosszúra vágyó ellenségévé változtatta. A pénzhiány miatt hirtelen hazarendelt osztrák erők távozásával felszabadultak a lekötött orosz csapatok, amelyek azonnal a Krím felé indultak. A szövetségeseknek a friss, orosz erők érkezése előtt el kellett foglalniuk Szevasztopolt, hogy diktálhassák a békefeltételeiket. Anglia, Franciaország politikai ve-

550

zetői nem felejtették el Ausztria kétszínűségét.[22] Cavour a háború után nem engedte leszerelni hazatért ezredeit, francia segítséggel 20-ról 44 ütegre növelte tüzérségét, banktőke bevonásával vasúti alagutat kezdett fúratni a Mont Cenis alatt, hogy gyors és közvetlen összeköttetést teremtsen Dél-Franciaországgal, nagyarányú építkezésekkel erősítette Alessandria, Casale és a Genuához vezető útvonal melletti erődöket, megerősített hídfőket telepített a Pó-folyó déli partján, új hadkiegészítési rendszert léptetett életbe, amely az első lépcső tartalékosok behívásával 4 hét alatt 60.000 fős, a második lépcső tartalékosok, újoncok és Itáliából érkező önkéntesek összevonása, kiképzése után, 50 napon belül 100.000 fős hadsereg felállítását biztosította.[23]

A monarchikus szövetségi rendszer felbomlása, az európai erőviszonyok módosulása elszigetelte Ausztriát. Az olasz egység számára kedvező folyamatok indultak el. Piemont fel akarta vétetni a párizsi béketárgyalásokon Lombardia és Velence lakosságának kiszolgáltatottságát, a közép-itáliai államok megszállásának következményeit. A hatalmak azonban elkülönítették a felvetést a keleti válság megoldását célzó tárgyalásoktól, ugyanakkor támogatták Parma, Modena és Toszkana hercegeinek a lakosságtól kikény­szerített függetlenségi szándékait. Az osztrák csapatoknak 1855 és 1857 között el kellett hagyniuk a hercegségeket. A Pótól délre csak Piacenza, Ancona, Bologna, Ferrara erődjeit tarthatták meg.[24] A nyugati hatalmak nyomása kényszerítette Ferenc Józsefet a lombard-velencei királyságban bevezetett katonai diktatúra teljes felszámolására és a közkegyelem kihirdetésére is. Az ifjú uralkodó és felesége itáliai látogatásával kísérletet tett az enyhülő politikai légkörben az osztrák jelenlét elfogadtatására. Sikertelenül. A katonai rendőrség hiába vont össze nagy erőket, hiába internálta a Habsburg-ellenes hangulatot irányító személyeket, hiába félemlítette meg az újságírókat, lapkiadókat, és hiába fogadott fel bértapsolókat, a közvélemény a rendkívüli biztonsági intézkedések közepette is éreztette gyűlöletét és ellenséges szándékait. A közkegyelem kihirdetése sem oldotta a szembenállást. Ferenc József Radetzkyn töltötte ki haragját. Leváltotta, és az Itáliában állomásozó II. hadsereg élére Gyulai Ferenc táborszernagyot, volt hadügyminisztert nevezte ki.[25]

551

Az itáliai osztrák hadsereg törzse az 1850-es évek elejétől nem kapott megbízható, hadműveleti felhasználásra is alkalmas hírszerző jelentéseket jövendő ellenfeléről, csak a követek, az utazó katonák és néhány Piemonthoz közeli városba telepített tiszt jelentéseire és újságelemzésekre hagyatkozhatott.[26] Így nem sikerült információkat szereznie a Plombiéres-les-Bains fürdőhelyen, a francia császár kezdeményezésére létrejött Cavour-Napóleon találkozóról sem. A két államférfi 1858. július 21 és 22-én, több órás, négyszemközti találkozón megegyezett a francia és piemonti haderő közös, osztrákellenes fellépéséről. Napóleon feltétele az volt, hogy a háború okai nem lehetnek forradalmiak, sem a kereskedelmi szerződések végrehajtásának hiányai, sem a Romagna osztrák megszállásának fenntartása - a franciák is tartottak okkupációs csapatokat a pápai államban -, hogy a mozgósítás igazolható legyen a nemzetközi közvélemény számára. Végül a szardíniai Marsa és Carrara lakosainak Modenával szembeni területi követelése mellett maradtak, amelyet a piemonti király fenyegető levele nyomatékosítana. Biztosak voltak a sértő válaszban, amely szentesíthette a hercegségek piemonti megszállását. Közép-Itália sorsa aggasztotta Anglia, Franciaország lakosságát, így a háború népszerű lehetett. A háború célját mindketten Ausztria teljes, az Alpok és az Isonzó vonalig tartó visszaszorításában határozták meg. Kimondták: Észak-Itáliát, továbbá Közép-Itália egy részét a háború után Piemont, Közép-Itália többi részét a pápai állammal együtt egy új királyság birtokolná. Cserébe Piemontnak át kell adnia Franciaországnak Savoyát és Nizzát. A hadjáratra Napóleon 200.000 francia katonát ígért, saját parancsnoksága alatt, amit Cavour 100.000 piemonti katonával kívánt növelni 300.000 főre. 1859 tavasza tűnt kedvezőnek a hadjárat kezdetéül, amikorra Franciaország modernizálhatta tüzérségét, és amikor a nehéz lövegek és járművek is átkelhettek a behavazott Mont Cenis hágón. Egyetlen fenntartásuk maradt: Poroszország várható magatartása. Cavour vállalta a válasz kipuhatolását.[27] Azonnal Baden-Badenbe utazott az ott időző porosz trónörököshöz.

552

Kérdésére, hogy egy Ausztria elleni hadjáratban a Pó vagy a Pó mellett a Rajna is lehetne-e a hadszíntér, a trónörökös egyértelműen a Pó mellett döntött.[28] Napóleon az angol kormány megbízottjának pedig vázolta keleti politikája fő vonásait: a lengyel kérdést megszűntnek tekintette Oroszországgal kötött barátsága miatt, Itáliában azonban rendezést akart. Decemberben Franciaország és Piemont szerződést kötött Itália háború utáni sorsáról: Piemont birtokba veheti Lombardiát, Velencét, Parmát, Modenát, a Romagnát, a pápai terület Róma környékére szűkül, Franciaország pedig megkapja Savoyát és Nizzát. A nyilvánosság számára Napóleon 1859 elején elhangzott újévi köszöntője jelezte a nyílt szembefordulást Ausztriával.[29]Az osztrák katonai és politikai vezetés közti, a keleti válság idején már súlyos presztizsveszteséget okozó súrlódás 1858/1859 fordulóján is megismétlődött. A Plombiéresben történtek óta Gyulai törzsében mindenki forradalommal kezdődő katonai összecsapásra számított. Az először gyéren, majd egyre nagyobb bőséggel áradó hírek jelezték, hogy Közép-Itáliában piemonti megbízottak és a helyi forradalmi pártok együttműködése bontakozik ki, fiatal értelmiségieket verbuválnak a piemonti hadsereg tisztikarába és önkénteseket katonának, a városokban falragaszok, falfestések borítják a házakat, amelyek 1859 tavaszára Ausztriával szembeni háborút jósolnak, egyre gyakrabban támadják meg az utcákon az osztrák katonákat, rendőröket. A törzs tudomására jutott, hogy a piemonti parlament vitát kezdett a nemzeti gárda felállításáról, hogy Genuában új ütegekkel szerelték fel a citadellát, hogy felgyorsultak a munkálatok az Alessandria-Valenza-Casale erődökben, hogy Adolphe Niel tábornok vezetésével francia tisztek szemlélik és irányítják Piemont katonai készülődéseit, és hogy a Nizzában visszavonultan élő Giuseppe Garibaldit a hadügyminiszter magához kérette és megbízta egy önkéntes hadtest vezetésével.[30] Gyulai először 1858. szeptember 27-én je-

553

lezte Bécsbe, hogy francia intervencióra számít a Piemont által provokált itáliai felkelések kirobbanása után, majd 1858 decemberében, a francia küldöttség varsói látogatása hírére, már az orosz-francia-piemonti katonai együttműködés lehetőségéről írt, és sürgette a Katonai Kabinetirodát, hogy oldja fel a pénzügyi megkötöttségeket, járuljon hozzá az erődök felújításához, a lövegek számának növeléséhez, és emelje fel a II. hadsereg létszámát.[31] A politikai vezetés kivárt. Nem foglalkozott a kibontakozó itáliai konfliktussal. A katasztrofális költségvetési deficit visszariasztotta a katonák súlyos következményekkel járó, fedezetlen pénzigényeinek teljesítésétől. 1858. november 15-én a Katonai Kabinetiroda második embere, Karl Schlitter altábornagy emlékiratban figyelmeztette Ferenc Józsefet, hogy - ha ideiglenes jelleggel is - meg kell erősíteni az osztrák megszálló erőket a lombard-velencei királyságban, hogy elfojthassák az esetleges felkeléseket, továbbá fedezetet nyújtsanak szükség esetén Modena, Parma, Toszkana uralkodóinak, illetve a Romagnaban lévő helyőrségeknek bármilyen invázióval szemben, természetesen a legnagyobb takarékossággal. Kimutatása szerint a II. hadsereg 5., 7. és 8. hadteste - szabadságok, betegségek miatt - mindössze 45.000 bevethető katonával, 5200 lóval és 104 löveggel rendelkezett, elégtelen erővel a megszálló feladatokra. Javasolta, hogy első lépésként a Bécsben állomásozó 3. hadtest diszlokáljon át Itáliába, ami csak másfél millió gulden többletkiadást jelentene, így a II. hadsereg, rövid idő alatt, 76.000 fővel, 8900 lóval és 200 löveggel elérhetné az elégséges működési szintet. A második lépésben, szerinte fel kell tölteni a fenti négy hadtestet. Összesen 170.000 katona és 25.000 ló állana Gyulai rendelkezésére 10 héten belül, amellyel elfojthatna minden nagyobb dimenziójú felkelést, sőt visszaverhetné és megsemmisíthetné a Lombardiára támadó, piemonti hadsereget is. Takarékossági okok miatt azonban mozgósítás helyett létszámátcsoportosítást javasolt: erdélyi és galíciai békehelyőrségek katonáival akarta kipótolni a II. hadsereg hiányait, továbbá megkezdeni a lóvásárlásokat, a feltöltött itáliai csapatokat pedig elsősorban helyi készletekből akarta élelmezni.[32]

Piemontban általános hadkötelezettség érvényesült. Minden 20. életévét betöltő fiatalból évente 1700 fő nyolc év katonai szolgálatot teljesített a lovasságnál, tüzérségnél, műszaki csapatoknál, és leszerelése után szolgálatmentessé vált. 7300 fő öt évre a gyalogsághoz vonult be, majd leszerelése után 6 évig a tartalék első lépcsőjéhez tartozott. A fenti létszámon túl további 9000 újoncnak kellett még bevonulnia, de csak 50 napos kiképzésre, majd hat évig a tartalék 2. lépcsőjében kellett készen állnia arra, hogy háború idején ki lehessen tölteni a csapatoknál fellépő hiányokat, az erődvédelem és a depó zászlóaljak kereteit. Így az 50.100 fő tényleges állomány, 43.800 első és 54.000 fő má-

554

sodik tartalék együttesen több mint 140.000 fős haderő kiállítását tette lehetővé. Hadműveletekre 20 gyalogezred - egyenként 4 tábori és 1 depó zászlóaljjal, 3200-3500 katonával -, 10 Bersaglieri - savoyai mesterlövész, hegyivadász-zászlóalj -, összesen 10.000 fővel, 9 dragonyos- és könnyűlovasezred - 5-5 svadronnal, 650-650 fővel -, a tüzérség 180-200 tábori löveggel, végül egy műszaki és egy szállító ezred állt készenlétben, összesen 80.000 katona és 10.000 ló. Háború esetén a hadrendhez 5 gyalog- és 1 lovashadosztály tartozott. Az erődök helyőrségét a 2. tartalék adta. A hadiflotta fő ereje - 4 gőzös és 4 vitorlás fregatt, 3 gőzös és 2 vitorlás - készen állt a betagolódásra a francia flottába, a többi gőzös és vitorlás brigg, ágyúnaszád helyi partvédelemre szorítkozott.[33]

A 37 millió lakosú Franciaországban összeírás utáni újoncozáskor megengedett volt a helyettesvásárlás. Az állam a befizetett összegből a továbbszolgáló katonák elitegységeit tartotta fenn. Évi 80.000 majd az 1850-es években 140.000 rekruta vonult be hét évre, amelyből négy volt a tényleges, három a tartalék szolgálat. A 600.000 fős mozgósítható állomány mellett több mint 100.000 főt tett ki a tisztikar, illetve a haderő működését biztosító, állandó feladatú polgári szolgálattevők száma. A fő fegyvernem, a gyalogság: 100 vonal gyalogezredből - 3 zászlóalj á 8 század, hadilétszámon 3077 fő -, továbbá 3 zuáv gyalogezredből - 3 zászlóalj á 9 század, 3000 fő -, 3 turkó gyalogezredből - afrikai lövész tirailleur/csatár feladatokra , 3 zászlóalj á 7 század, 4100 fő -, 2 idegenlégiós ezredből - 2 zászlóalj á 8 század, 2650 fő -, 20 vadászzászlóaljból - 10 század, 1300 fő - és 3 könnyű, afrikai lövészzászlóaljból - 7 század 1000 fő - állt. A gárdához tartozó elitcsapatok gyalogsága: 3 gránátos- és 4 voltigeur gyalogezred - 4 zászlóalj á 6 század 3000 fő - volt, továbbá 1 zuáv és 1 csendőrezred 2 zászlóaljjal 2000 fővel, végül 1 gárda vadász zászlóalj 1340 katonával. Összesen mintegy 400.000 szurony. A lovasság: 24 nehéz- és karabélyos, 28 könnyű- - huszár, vadász - lovasezreddel rendelkezett 6 svadronnal, 1200 fővel. Összesen mintegy 90.000 lovassal. A tüzérség 12 tábori tüzérezredből (185 üteg: ütegenként 6 löveg) és négy lovas tüzérezredből (192 löveg) állt, s a gárda 36 lövegével összesen több mint 1300 csővel rendelkezett. A kezelőszemélyzet létszáma összesen 65.000 katona volt.

A Strassburg környéki arzenálokban 1858-ban fejeződtek be az új rendszerű, Lahitte vontcsövű ágyúk sikeres próbái, amelyek hatótávolsága 4 kg-os gránátoknál, négy különböző égésidejű gyújtóval 4200-5000 m volt, 4,5 kg-os srapneleknél pedig 1850-3500 m. Találati pontosságuk, tűzgyorsaságuk, hatótávolságuk alapján felülmúlták a XVIII. századból, még Mária Terézia korából származó, simacsövű osztrák lövegeket. A gyalogsági fegyverek is a haditechnikai fejlődés élvonalához tartoztak. Az 1858-ban rendszerbe állított Minié elöltöltő, vontcsövű puska papírhüvelyű patronokkal gyors töltést - 3/perc - tett lehetővé, a huzagok forgómozgásra kényszerítették a hegyesre formált lövedéket, és ez az aerodinamikai hatások következményeként 700-800 m-es hatótávolságot és rendkívüli találati pontosságot biztosított. 1859-ben minden gárda-, afrikai és vadászkötelék (illetve néhány sorezred is) megkapta az új puskát, és lőkiképzés során begyakorolta annak használatát. A francia hadsereg létszámát egészítették ki a 15.000 főt kitevő műszaki és a 25.000 főnyi csendőr alakulatok, továbbá a trén, az egészségügyi és a hadbírósági személyzet, a depó káderek legénysége, összesen 50.000 katona. A szárazföldi

555

haderő hadrendje: gyaloghadosztály: 2 dandárban 2-2, összesen 4 gyalogezred, továbbá 1 vadász- vagy afrikai zászlóalj, 12 hagyományos és 6 Lahitte löveg, műszaki, szállító századok, egészségügyi személyzet. Összesen 13.000 fő. Lovashadosztály: 2 dandárban 2 nehéz-, 2 könnyűlovasezred, 1 lovasüteg 6 csővel. Összesen 4800 harcos. A hadtest: 2 gyalog-, 1 lovashadosztály, 24 hagyományos, 18 vontcsövű ágyú, továbbá a tüzértartalékból rendelkezésre állított jobbára 18 löveg. A hadsereg: 3-5 hadtest, hadsereg tüzértartalék. A francia hadiflotta: 377 hadihajó, 7800 ágyúval, 60.000 lóerővel, 86.000 matrózzal. Bevetésre alkalmas erő: 31 csavaros, 900 lóerős sorhajó 90-130 ágyúval, 35 gőzös fregatt - 200-800 lóerő - 35-60 ágyúval és 15 gőzös korvett - 300-500 lóerő - 2-8 ágyúval. A többi partvédelemre állt készen. A hadiflottához tartozott 444 vitorláshajó is 3500 ágyúval. Ebből nyílt tengeri bevetésre: 15 sorhajó 80-120 ágyúval, 28 fregatt, 42-60 ágyúval, 11 korvett, 22 ágyúval, és 24 brigg 10-12 ágyúval. 40 goeletten és kutter, illetve egyéb naszádok és szállítóhajók egészítették ki a vitorlás flottát.[34]

A 36 milliós Habsburg-birodalom vezetése a reformok végrehajtása során fenntartotta a korábbi, összeírásos rendszert, és lehetővé tette 120 guldenért a helyettesállítást. A katonai idő 8 évet tett ki, amelyet leszerelés után 2 év tartalékszolgálat követett. A pénzügyi válság ki nem hevert következményei miatt rendkívüli takarékosságot kellett bevezetni a haderőben. A 850.000 fős, mozgósítható hadiállomány mellett a békelétszám nem haladhatta meg a 200.000-220.000 főt, amelyből csapatokat kellett állomásoztatni Oroszország határán, a magyar déli határokon és Dalmáciában az Oszmán-birodalommal szemben, továbbá rendfenntartás céljából Magyarország területén, a lombard-velencei királyságban és Bécsben. A hadi létszámú gyalogság: 62 sorezred - 4 zászlóalj, 1 gránátos zászlóalj és 1 depó zászlóalj á 6 század, összesen 6886 fő -, 14 határőrvidéki ezred - 2 tábori és 1 tartalék zászlóalj á 6 század, 3880 fő -, 1 császári ezred - 7 tábori, 1 depó zászlóalj á 4 század, 7000 fő, 25 vadászzászlaólj - 6 század, 1400 fő. Hadszíntéren bevethető összesen 400.000 szurony, ebből 322.000 lövész, 53.000 gránátos és 30.000 vadász katona. A lovasság: 8 vértes és 8 dragonyos, nehézlovasezred 6 svadronnal - á 170 lovas - 1051 lovassal, 12 ulánus és 12 huszár könnyű lovasezred 8 svadronnal - á 200 lovas - 1600 harcossal. Összesen 325 svadron 61.000 lovassal. A lovas fegyvernem béke- és hadilétszáma között minimális volt az eltérés, a birodalom bőséges lókínálata biztosította az elegendő és minőségi harci paripa állományt, így az osztrák lovasság, megfelelő vezetés mellett döntő hatású fegyvernem lehetett. A tüzérség: 12 tábori tüzér-, 1 partvidéki tüzér- és 1 rakétaezred. Minden ezredhez 4 üteg 6 fontos, 3 üteg 12 fontos, 5 lovasüteg 6 fontos, ütegenként 8 cső tartozott. A tüzérség, összesen mintegy 1500 löveg, állományát egészítette ki a 8 csöves rakétakocsin kilőhető 160 rakéta. Legénysége összesen: 55.000 katona, 25.000 igás- és 5000 lovagló ló. A hadrendben a gyaloghadosztály: 2 dandárban 4 gyalogezred 2 vadászzászlóalj és 2 üteg. Háborúban az ezredek általában 3 tábori és 1 gránátos zászlóaljat vetettek be, mintegy 4000 szuronnyal. A lovashadosztály: 2 nehéz és 2 könnyű, vagy 3:1 lovasezred, 4200-5800 lovassal. A hadtest: 2 gyaloghadosztály, 1 tartalék/gránátos dandár, 2 lovasezred, tüzértartalék, összesen 24 zászlóalj, 16

556

svadron, 11 üteg, 27.000-28.000 harcos, 88 löveg. A gyalogság a Minié típussal egyenértékű fegyvert kapott 1859 elején: a Lorenz tipusú, papírpatronból tölthető, hegyesített lövedékkel működő 1000 m hordtávolságú puska tűzgyorsasága elérhette a 3 lövés/percet is. A haderő teljes felfegyverzése 1859. július végén fejeződött be. Az osztrák hadiflotta 260 gőzösből a háború kezdetén 6 sorhajót - 80 ágyú, 800 lóerő -, 10 fregattot - 48-60 ágyú, 300 lóerő -, 6 korvettet - 22 ágyú, 230 lóerő - tudott bevetni, a többi, valamint a 300 egységből álló vitorlás flotta csak partvédelemre volt alkalmas. A 17.500 matrózból békében csak 4000 fő teljesített szolgálatot.[35]

A nagy hatótávolságú és találati biztonságú, vontcsövű puska előnyeit először a francia haderő ismerte fel és miatta átalakította harcászatát. Már a krími háborúban, Szevasztopol ostromakor a hadosztályok egy vadászzászlóaljjal sorakoztak fel. A katonák fizikai tulajdonságaik - erő, magasság, biztos szem - és iskolai tanulmányaik alapján kerültek a vadászkötelékekbe, ahol különleges lőkiképzés után képesek voltak 200 m-ig fedett, 400 m-ig nem fedett ellenséget kilőni, afölött zárt alakzatokra hatásosan tüzelni 700 m-ig. Közepes kartácstűz - 600 m - távolságig helyettesíteni tudták a tüzérséget is. A krími háború után a vadászzászlóaljak mellett a gárda-, az afrikai alakulatok és a sorezredek részei is hasonló kiképzésen estek át, amit új követelmények nehezítettek. A katona a gimnasztikai mozgással/menettel - a hagyományos 100 lépés/perc volt - hosszú testedzés után elérhette a percenkénti 165-öt, így a különlegesen képzett alakulatok menetteljesítménye 1000 lépés/óra, azaz 8 km lehetett. A kötelékek rövid távolságon, különösen az ellenség vonalai előtt futólépésben közlekedtek. A Minié puska bármilyen időjárási viszonyok között lehetővé tette, hogy a szétbontakozott csatárlánc alakzatokban végrehajtott tűzharc a csata előkészítése helyett a csatát eldöntő tényezővé váljon.

A francia hadsereg igen magas békeállományt - több mint 400.000 katona - tartott fegyverben. Az állandó kiképzés, gyakorlás egyenletes harckészültséget biztosított. A gyalogos csapatok képesek voltak találkozóharcok előtt - a nehéz borjúkat letéve - nagy távolságban megnövelt menetsebességre felgyorsulni és meglepő időben felbukkanni a harcmezőn. Az első zászlóaljak menetalakzatai gimnasztikai mozgással az ellenség előőrseitől néhány kilométerre századoszlopokba, majd szétbontakozott vonalakba mentek át, 1000 m-ről a katonák a tűzparancsok után egyéni célzással tetszőleges testhelyzetből kezdték meg a tűzharcot. A második és harmadik lépcsőben haladó zászlóalj-menetoszlopok hasonló sebességgel csatlakoztak a harcolókhoz. Az előremozgás az ellenséges tűz okozta veszteségek elkerülésére szakaszosan történt: mozgás a parancsban megadott terepszakaszig futva vagy gyors lépésekben, az ellenségtől legalább 600 m-ig, majd a zöm felzárkózása után előre, mintegy 200 m-ig. A tűzharcot a szétbontakozott alakzatok egymás melletti, sűrűn egymás mögötti vonalai folytatták az ellenséges kötelékek megrendüléséig. A döntést ritkán csikarták ki szuronyrohammal, közelharccal.[36] A

557

politikai vezetés minden anyagi és egyéb feltételt biztosított a harckészültség magas szinten tartásához. Iskolázott tisztek irányították a kiképzést, a külön testedzést, tanítók foglalkoztak az analfabétákkal - mindenkinek meg kellett tanulnia írni, olvasni -, és a hadsereg a kapott pénzügyi keretekből elsőrangú ellátást nyújthatott, hogy az állomány bírja az igénybevételt. A békekiképzés alatt is járt napi többszöri meleg étel - az osztrák katonáknak hadjáratok alatt egyszeri-, a napi 40 deka hús - osztrákoknak 19 -, mindenkinek külön vaságy az elégséges pihenéshez - poroszoknál 2 főnek egy ágy, osztrákoknál szalma -, továbbá személyhez igazított lábbeli és időjárástól függő könnyű vagy meleg egyenruha. Az ország vezetése jelentős katonai kiadásokat szavaztatott meg a parlamenttel és a hadügyi minisztérium jobbára helyes döntéseket hozott.[37]

A Piemontban 1854-ben bevezetett általános hadkötelezettség minden 20. életévét betöltött fiatalra vonatkozott, helyettesítés lehetősége nélkül. Mind a gyalogsági, mind a lovassági fegyverzetet elavultnak lehetett tekinteni a Minié és a Lorenz típushoz képest. A kapszlis gyújtóval felszerelt sima csövű puskák azonban megbízhatóan működtek bármilyen időjárási viszonyok között. Minden katonának tudnia kellett írni és olvasni - a hadseregben külön tanítók foglalkoztak az analfabétákkal - és az általános műveltség megnövelt szintje hozzásegítette a tiszteket, hogy egyéni kiképzés után elsőrangú kötelékeket formáljanak az újoncokból. Kiváló harcászati adottságokkal rendelkeztek a hegyekből behívott és a Bersaglieri zászlóaljhoz vezényelt fiatalok, akik különleges lőkiképzés után a francia vadász- vagy voltigeur katonákkal egyenértékű harcosokká váltak. A sorgyalogság lőkiképzése felülmúlta az osztrák gyalogságét - szinte korlátlan patronhasználattal -, az állomány fizikai tűrőképessége csaknem elérte, mozgékonysága meghaladta az ellenfél szintjét. A piemonti harcászatban a zászlóaljkötelékek mesterlövészekkel megerősített csatárláncokkal léptek fel, de a döntést a közelharcnak kellett kicsikarnia. A Bersaglieri zászlóaljak sikeresen küzdöttek a zárt tömegű ellenség szárnyai ellen, a síma csövű lövegekkel felszerelt piemonti tűzérség azonban nem működött az osztrákokéhoz hasonlítható hatásfokkal. A piemonti hadsereg ellátása megfelelt a franciáénak, amit az ország viszonylagos gazdagsága biztosítani tudott.[38]

Az osztrák hadsereg vezetése az 1850-es években létszámemeléssel és a szervezeti keretek változtatásával látszatreformokat lépetett életbe. A jelentős számú mozgósítható állomány harckészségét korlátozta, hogy csak a társadalom perifériájára szorult, 18-40 év közötti férfiakat vonultatták be. Nemesek, papok, hivatalnokok, doktorok, tanítók,

558

művészek, háztulajdonosok mentesültek, továbbá mindenki szabaddá vásárolhatta magát. Az újoncok közül a németül beszélő, írni-olvasni tudókat kiválogatták a tüzér-, műszaki és utászcsapatokhoz, a többi, jobbára szegény nemzetiségi területekről, alacsony kulturális és higiéniai viszonyok közül érkezettekből a zömében németül tudó tisztikarnak kellett néhány éven belül használható katonákat faragnia. A nyolc év szolgálati idő helyett a behívottak, takarékossági okok miatt, csak két-három esztendőt töltöttek fegyverben, majd tartós szabadságra kellett menniük, ugyanakkor a szabadságosok önként is bevonulhattak a depó zászlóaljakhoz, ha az éhínség elől menekültek. A takarékosság különösen a lótartásban volt hasznos: a haderő előírt hadi és valóságos béke lóállománya közötti különbség meghaladta a 90.000 darabot, ami jelentős kiadásoktól szabadította meg a kincstárt. A katonák a nyolc év szolgálati időn túli két tartalékos esztendőben csak háború esetén voltak mozgósíthatóak.

A különböző nemzetiségű legénységi állományt brutális drill kovácsolta össze bevethető zászlóaljakká. A viszonylag kevés, elsősorban harcászati alaki mozgást a tényleges katonaidő alatt meg lehetett tanítani. Az állomány a csatákban csak kötelékben mozoghatott. 1859 elejére néhány hadtest már megkapta a legmodernebbnek mondott a Minié puskához hasonló, vontcsövű, 700 m hatótávolságú, igen pontos előltöltő, Lorenz típusú fegyvereket. Ügyes katonák három lövést is le tudtak adni percenként, a zöm azonban, a harctéri feszültség és a kevés lőgyakorlat miatt kettőt is nehezen. Az osztrák hadseregben a tűzharcnak nem volt jelentősége. A hadvezetés évi 20 patron ellövését engedélyezte, sortűz formájában, a felsorakozott ellenséggel szemben csak vékony, vadászokból álló csatárláncot engedett kiküldeni a harc bevezetésére. A döntést a tömegekkel indított szuronyrohamoknak kellett kicsikarniuk. Ütközetben a hadrend: a dandár - 5 zászlóalj - előtt a csatárlánc, mögötte 200-300 lépésre az első három zászlóalj zárt alakzatban - három sorban 2-2 század -, majd a tartalék két zászlóalj. Minden mozgás, töltés, tüzelés parancsra történt. A szuronyrohamra indított kötelékeknek kiigazodva kellett haladniuk. A terepnehézségeknél előfordulhatott, hogy egyes részek lemaradtak. A többinek a felzárkózásig lassítania kellett. Az első lépcsőnek az utolsó 20 métert szuronyt szegezve, futva kellett megtennie. Szétbontakozott ellenséggel szemben a zárt tömegű támadásnak kevés hatása lehetett. A tartalék az első lépcső kifulladásakor lépett harcba. Győzelem esetén az üldözés a lovasság feladata volt. A békekiképzés lényegében a harcászati alakira, azaz a kötelékmozgásra korlátozódott, amit kiadós menetgyakorlatok tettek változatossá. A katonáknak meg kellett szokniuk a 30 kg-os felszereléssel végrehajtott, rendes - 25 km-es - vagy erőltetett - 40-50 km-es - meneteket. Egyes harcos kiképzést csak a vadászzászlóaljak folytattak és természetesen a lovasság.

A haderőben a lábbeli megfelelt a követelményeknek. Az egyenruha azonban télen-nyáron ugyanaz maradt. Osztrák katona nem válhatott meg súlyos menetfelszerelésétől, a borjutól, még harcban sem, bár akadtak parancsnokok, akik roham előtt, a lendület fokozása érdekében letetették a terhet. Az élelmezés egyhangúsága a napóleoni háborúk óta nem változott: napi egy kiló kenyér - öt napra előre kiadva -, az egyharmad font marhahús mellé napi 0,35 l bab/lencse/árpagyöngy és hetenként egyszer 0,70 kg burgonya, a marhahús helyett esetleg pácolt sertéshús vagy olajos hal, továbbá napi 3 krajcár zsold, amit a markotányosoknál lehetett elkölteni. A századok kondérban főztek, a kon-

559

dérokat és az élelmet a hadosztályok végén haladó szekerek cipelték, a hosszú szállítóoszlopok ütközetmenetben összekeveredtek, elszakadtak.[39]

"Az 1859-es év kezdetén - írja Gyulai - a II. hadsereg Itáliában, Karintiában, Krajnában, a partvidéken és a Romagnában 3 fel nem szerelt és békelétszámon álló hadtesttel rendelkezett - csak a Romagnában és Anconában állomásozó dandár volt megemelt békelétszámú -, az erődök ágyúit egy 5/4-évvel korábbi parancs szerint le kellett szerelni, és csak az általam okozott nehézségek miatt sikerült a leszerelést elhalasztani. Hiába jelentettem a legfelső katonai vezetésnek, hogy Észak-Itáliában egyre látványosabb jelei vannak a forradalmi erjedésnek, Piemontban a katonai készülődéseknek, a Közép-Itáliában agitáló piemonti politikusok egyre nagyobb hatást fejtenek ki a lakosságra, mégis csak a bécsi 3. hadtestet kaptam megerősítésül, felszerelés nélkül, békelétszámon. Az új hadtest megjelenése politikai demonstrációra alkalmas volt, hiszen kijózanító, sőt megrendítő hatást gyakorolt Milano lakosságára, katonailag azonban alig változtatott az erőviszonyokon. Ezért január havában többször is felhívtam a figyelmet a helyzet kritikusságára és a nélkülözhetetlen katonai lépésekre, egyben intézkedtem - a szigorú takarékossági parancsok ellenére -, hogy a meglévő szilárd pontok, erődök, új védműveket kapjanak. Végre január végén a Központi Katonai Kabinetiroda néhány rendelkezése arra engedett következtetni, hogy Bécsben gondolnak az előkészületekre."[40]

A Napóleon újévi köszöntője utáni katonapolitikai helyzetet a Hadi-vezérkari-iskola stratégiaprofesszora, Franz Kuhn ezredes, igen kiélezettnek tartotta, és elemzését még 1859 januárjában eljuttatta a Katonai Kabinetirodának. Kuhn bizonyosra vette, hogy az itáliai háború lokalizált összecsapás lesz, Poroszország katonai támogatására nem lehet számítani, Ausztriának szövetségesek nélkül kell harcba indulnia, amelyet azonban az ötvenes évek közepén végrehajtott haderőreformnak köszönhetően eredményesen vívhat meg. Két eshetőséget vett figyelembe: egyedül Piemonttal vagy Piemont és Franciaország koalíciójával kell Ausztriának háborúznia. Első esetben a szomszéd ország, minden erejét összpontosítva, 90.000 szurony felett rendelkezve, elhúzódó harcokat kényszeríthet ki, az időnyereséget pedig felhasználhatja, hogy maga számára változtassa meg a külpolitikai viszonyokat, megnyerje a habozó Franciaország katonai vagy igen határozott hangú, diplomáciai támogatását. Ezért kezdetben rövid és erőteljes, Novara-Milánó, vagy a Pó jobb partján Parma-Modena-Toszkana csatlakozását megszervezve Mantua irányába indított offenzívával venné fel a harcot Ausztriával, majd a nyomás elől az Alessandria-Valenza-Casale erődháromszögbe vonulna vissza, ahol "józan hadműveleti

560

vezetéssel" fölényben lévő ellenséggel szemben is tartós védelemre rendezkedhet be. A második esetben Franciaország csak erői egy részét vetheti be Piemont mellett, mert Poroszország, tartózkodása ellenére is kiszámíthatatlan, ezért a mintegy 600.000 katonájából legalább 200.000-et a Rajnánál kell hagynia, Párizs biztonsága legkevesebb 120.000 főt köt le, Algéria okkupációja mintegy 70.000 főt igényel. A megmaradt állományból le kell számítani a maródiakat, a betegeket. Legfeljebb 180.000 katonával kelhet át az Alpokon Susába vagy hajón Genuába. Így is hatalmas erő lép fel Ausztriával szemben. A piemonti 90.000, a közép-itáliai seregek 30.000 főjével együtt 300.000 katona. Ausztriának nem kell számolnia Oroszország fegyveres fenyegetésével, mert a keleti birodalmat teljesen lekötik súlyos belső problémái, és 10 évig nem lesz számottevő, európai tényező. A Rajna mellé nem szükséges katonákat tervezni, mert a Német Szövetség, Poroszországra hallgatva, nem kíván részt venni a háborúban. Itáliában legalább 300.000 osztrák katonát kell bevetni, ebből 200.000-nek a Pótól északra húzódó sávban, 100.000 főnek a folyótól délre kell felállnia, hogy visszaverje a francia hadtest velencei partraszállását, illetve egy csoportosítás Livorno felől Parmán, Modenán és Toszkanán keresztüli, Mantua elleni támadását. Gyulai fő feladatának tartotta gyorsan megverni Piemontot és kijutni Torinótól nyugatra, Susa térségébe, hogy mind a hágón átkelő, mind a Genuában partra szálló, lépcsőzetesen érkező franciákat túlnyomó fölény várja.[41]

Kuhn súlyos figyelmeztetéseket tartalmazó elemzése után Schlitter felszólította Gyulait, hogy foglalja össze saját helyzetértékelését és meglévő erőit figyelembe véve készítsen egy előzetes hadműveleti tervet. A hadseregparancsnok február 14-i memoranduma három esettel foglalkozott: a) osztrák intervenció a hercegségekbe a rend helyreállítása érdekében, b) háború egyedül Piemonttal, c) háború Piemont és Franciaország koalíciójával. Jelezte, hogy a 3. hadtest jelenleg bevethető állománya 13.000 szurony, az 5. hadtesté 9.200, a 7. hadtesté 4.700, végül a 8.-é 2.700, a többit megszálló feladatokra különítette ki. Összesen mintegy 30.000 fővel sorakozhat fel a hadműveletekre.

Ebből az intervenció végrehajtásakor két nap alatt egy dandár, három nap alatt egy hadosztály juthat el Parmába és Modenába, Toszkanába azonban csak 8 napos megerőltető menetek után. Ez a Lombardiában rendelkezésre álló erők csökkentését jelentené. Piemont mozgósítási lehetőségei miatt képes arra, hogy az elvonult csapatok távollétét kihasználva Milano ellen támadjon.

Egyedül Piemont ellen harcolva azonban a II. hadsereg képes egy megelőző csapásra Torino felé, számolva azzal, hogy az ellenség főerőivel az Alessandria-Casale erődháromszögből kíván oldaltámadást indítani. A Sesiától dél felé kikülöníthető egy hadtest, és ez lekötheti az ellenséget, majd valamennyi folyóátkelő rombolásával meg is foszthatja működőképességétől. A II. hadsereg erőinek öt hadtestre növelése nélkül azonban alig valósíthatók meg a hadműveleti elképzelések. Lombardia egy részét pedig fel kell adni akkor, ha a francia haderő beavatkozására is számítani lehet.

"Amennyiben Franciaország Piemonttal szövetségben támad - írta Gyulai -, erőim legfeljebb rövid, offenzív előretörésekre alkalmasak, illetve arra, hogy védekezzenek a Mincio és az Adige melletti erődnégyszögben. Hogy rögtön megelőző támadásra indulhassak, legkevesebb hét hadtestre lenne szükségem, amennyiben pedig Franciaországnak

561

nem kell Poroszország semlegessége miatt északon is fegyverkeznie, akkor nyolc-kilenc hadtestet kellene kapnom, úgy, hogy a II. hadsereg hadszínterétől távol fekvő Trieszt és az isztriai félsziget védelmét más alakulatok kapnák feladatul."[42] Gyulai az erősítések megérkezéséig a rendelkezésére álló katonákkal és itáliai napszámosokkal Pavia közelében hadtestek összevonására alkalmas, elsáncolt tábort építtetett, közelében a Pó átkelés védelméhez kettős hídfőt hozott létre, hogy biztosítani tudja Piacenza és Ferrara irányú manővereit, megerősíttette Verona, Peschiera, Ancona erődjeit, minden védműben tüzelésre kész állapotba hozta a lövegeket, lőport, gránátokat halmozott fel, 8 Lloyd gőzöst és 92 uszályt vezényelt a Póra, hogy bármelyik folyamszakaszon csapatokat tehessen át a túlsó partra. Abból indult ki, hogy a Velence és az Isonzó-torkolat közötti terület hadműveleti szempontból másodrangú, a lakosság fékentartásához elegendőek az átvonuló csapatok, ezért csak az állomásokat erődítette meg és alegységeket rendelt védelmükre. A Velencétől délre fekvő partszakaszon pedig felhúzatta a zsilipeket és műszaki akadályokat létesített a szárazföldeket összekötő utakon.[43]

Politikai és katonai előkészületek

A háborút valószínűsítették a lombardiai, velencei, közép-itáliai lakosság harciasságának jelei, a katonák, rendőrök elleni támadások, az 1848-as forradalmárok halálakor rendezett, óriási temetési menetek, a piemonti sajtó támadó hangja, a közép-itáliai államok önkénteseinek lelkes búcsúztatói és a hírszerzőktől érkezett információk. A korabeli szokások szerint a béke és a hadiállapot közötti átmenet határa a hirtelen létszámnövelés és/vagy a jelentős lóvásárlás kezdete volt. Az orosz cári család még január közepén 1500 lovat ajándékozott a Piemonti hadseregnek. Torinói megbízottak Svájcban vásároltak lovakat, a közép-itáliai előkelőségek és vagyonos polgárok ménesekbe gyűjtötték össze adományaikat, és alkalmas időben áthajtották őket a határon. A franciák a Rajna melletti német államoktól és Normandiából és Bretagne-ból rendeltek különösen erős igás állatokat és Toulonba szállították behajózásra, illetve a hágók előtt, Lyonban és Grenoble-ban összpontosították őket az átkeléshez. Francia tisztek szerződéseket kötöttek élelemszállításra: Piemontban 80.000, Parmában és Modenában 40.000 francia katona részére, március 1-je utáni folyamatos felhalmozással. Ugyanitt kórházakat telepítettek a fenti állomány 8 %-a számára. Belga és svájci lapok szerint megkezdődött a hágókon átkül-

562

dendő "alpesi hadsereg" szervezése, amelynek magját a lyoni katonai körzet hadtestei képezték. Hírek jelentek meg arról, hogy Marseille-be megérkeztek az összpontosításra kijelölt első kötelékek, ahonnan hajóra kell majd szállniuk, valamint arról, hogy a harcedzett afrikai csapatok egyik hadosztálya már február 12-én befutott Algírból, és őket folyamatos váltással további legalább 30.000 katona követi, akiket a gyarmatokon frissen kiképzett fiatal csapatok váltanak le. A párizsi hadügyminiszter utasítást adott a tüzér- és műszaki ezredek hiányainak feltöltésére, szabadságosaik behívására, az új ágyúk hadrendbe állítására és kiszolgáló századaik szervezésére, miután sikeresen befejeződtek a La Fére, Metz és Vincenney arzenáljaiban a próbalövészetek. Kiszivárgott egy előzetes hadműveleti terv is, miszerint a közös flotta a szárazföldi támadással együtt kihajózik az Adriai-tengerre, egy egységével Polát bombázza, csapatokat tesz partra és elfoglalja, egy másik egység Trieszt erődjeit támadja, és 50.000 főt, két hadtestet vet be ostromukra, a harmadik blokád alá veszi Velencét, hogy támogassa a felkelőket, a negyedik felhajózik a Pón, elfoglalja Rovigót és csapatokat indít az osztrák összeköttetési vonalak elvágására, egy részleg pedig elszigeteli Ancona erődjét, hogy megkönnyítse egy francia hadtest Rómából indított előretörését Toszkana felé. Toulonban a hajók százait vonnák össze e célra, bennük bérbevett amerikai, holland kereskedelmi hajókat is, továbbá egy orosz flottaegységet, amelynek első tagja, a "Terrible" már horgonyt is vetett. A készenlét ideje: március vége.[44] A háborús felkészülés híreit egészítette ki Napóleon február 7-i parlamenti beszéde, amelyben hangzatos békeszólamok mellett éles nyilatkozatok figyelmeztettek a "megoldatlan itáliai kérdés" rendezésének szükségességére. A császár politikája igazolásául két tanulmányt íratott történészeivel, amelyek közül az egyik a nemzetközi jog és a népek önrendelkezési joga közötti viszonyt elemezve kijelentette, hogy az önrendelkezési jog a meghatározó, a magasabb jog a szerződések megalkotásakor, a másik pedig a nemzetközi szerződések túlhaladottságával kapcsolatban az 1815-ös bécsi kongresszus döntéseit kívánta felülvizsgáltatni. A beszédet a lojális francia lapok megnyugtató kommentárokkal üdvözölték, a belga, a svájci és a német sajtó azonban háborús taktikázásról írt. Utóbbiak szerint a császár csak haladékot szeretne a felkészülés befejezéséhez, hogy maga választhassa ki a csapásra legkedvezőbb pillanatot. Először el akarja szigetelni ellenfelét, majd egy Piemont elleni ultimátumra provokálni, hogy a közvélemény ne Franciaországot okolja a háborúért. Egy nemzetközi konferencián - Moldva és Havasalföld hirtelen egyesülése jó alkalomnak látszott - napirendre is lehetett tűzni az "itáliai kérdést".[45] Napóleon valóságos szándékait bizonyították az újabb hírek, miszerint a tervezett kongresszuson Oroszország, Franciaország és Piemont már egyeztetett ítélettel jelenne meg, egy torinói politikus már Londonba utazott, hogy meggyőzze az angol kormányt és megkérje az angol sajtót Piemont ügye támogatására. Jelentések érkeztek, hogy a torinói hadügyminiszter csökkentette zászlóaljainak számát, hogy bizo-

563

nyítsa békés szándékait, egyidőben titokban növelte állományukat, 60.000 vontcsövű puskát rendelt francia fegyvergyáraktól, a torinói vezérkar francia tisztekkel bővült, francia ellátó tisztek Susa környékén tűntek fel, hogy élelmezési központot létesítsenek az érkező csapatok részére, Niel francia tábornok továbbra is Alessandria-Genua között sürgeti az erődépítkezéseket, Garibaldi kinevezte hadteste szabadcsapatainak elsősorban emigráns parancsnokait, megbízottak Svájcban toboroznak önkénteseket, akiket a Torinóban, Ivreában, Cherascoban felállított kiképző központokban tanítanak fegyverforgatásra, ugyanott, ahova a tartalékosok első lépcsője vonul be gyakorlásra, a létszám a behívások után a tábori seregnél eléri a 60.000 főt, az erődöké meghaladja a 20.000-et, és készen áll a tartalékosok második lépcsője és az újoncok behívásáról szóló rendelet is, amivel csaknem 90.000 fős tábori hadsereg állítható ki. Informátorok jelentették, hogy február 28-án a piemonti miniszterek javasolják a tartalékosok első lépcsője, illetve az 1840-es korosztályig a második lépcsőhöz tartozók mozgósítását, továbbá 9000 újonc és 500 matrózjelölt korábbi behívását. Viktor Emánuel március 6-án aláírta a parancsot.[46]

1859 elején a birodalom pénzügyi egyensúlya javult valamennyire és a gulden - hivatalosan 100 krajcár - árfolyama meghaladta az évek óta szégyenletesen alacsony, 60 krajcáros árfolyamot. A legkülönbözőbb bankkölcsönök, állami javak elzálogosítása, angol hitelek gazdasági élénkülést indítottak el, amit egy újabb mozgósítás, fegyveres konfliktus romba dönthetett. "Iszonyú kilátások, állami bankrott, háború, forradalom, mindenféle szörnyűségek" - hangzottak a politikusok jóslatai. A február 19-i miniszteri értekezlet előtt azonban megérkezett a francia külügyminiszter Napóleon nevében megfogalmazott igénye, hogy Ausztria mondja fel az itáliai államokkal kötött védelmi egyezményeket, ami a február 7-i beszéd után nyílt kihívást jelentett. Az értekezleten a külügyi tárca vezetője mégis elkerülhetőnek vélte a háborút. Szerinte Napóleon váratlan és a diplomáciai életben idegen, az önrendelkezésről és a nemzetközi szerződések felülvizsgálatáról szóló követelései támadást jelentenek az egész kontinenst összekötő, monarchikus állameszmével, az 1815-ös békeszerződésekkel szemben, ami nemcsak Ausztria, hanem egész Európa elleni hadüzenet. Bizonyos volt benne, hogy Anglia hasonló állásfoglalása, valamint Poroszország, a Német Szövetség kis államai és az Ausztria közötti katonai szövetség léte, illetve a németek Rajna mellett egyesítendő, óriási hadereje elriasztja Franciaországot az itáliai kalandtól. Cavour pedig külső támogatás nélkül belebukik az erőszakos fegyverkezésbe. A pénzügyminiszter Karl Bruck és a belügyi tárca vezetője Alexander Bach, Buollal együtt elutasította Hess és a Katonai Kabinetiroda vezetője, Grünne tábornok javaslatát, hogy erősítsék meg Gyulai hadrendjét és megfelelő ellenerőt képezzenek a piemonti-francia hadsereggel szemben, sőt még azt a kérést is, hogy a birodalom tömeges lóvásárlásokkal átlépje a lélektani határt a béke és a háborús felkészülés között. Buol figyelmen kívül hagyta, hogy a Poroszországgal 1840-ben, 1849-ben, 1851-ben megkötött, a Német Szövetség alkotmányában foglaltakat kiegészítő, külön katonai szerződést 1854-ben meghosszabbította ugyan, de csak három esztendőre, és a közös katonai fellépés kategorikus követelménye már két esztendeje lejárt. Gyulai csak ígéretet kapott, hogy számíthat egy tartalék hadtestre a kivont itáliai zászlóaljak pótlására, és ez a 2. hadtest Bécsben összpontosul, ahonnan vasúti szállítással napokon belül Veronába érkezhet. Egyidejűleg intézkedések születtek a II. hadsereg szál-

564

lítólépcsői igásállat hiányainak feltöltéséről, a műszaki-, utász- és egészségügyi zászlóaljak, századok működőképessége növeléséről.[47]

A katonai javaslatokat elutasító miniszteri értekezlet után Schlitter altábornagy határozottan kiállt Hess és Grünne álláspontja, az itáliai haderő megerősítése mellett, és külön memorandumban vázolta Ferenc Józsefnek a feltétlen takarékossági elvek és a békés megoldás veszélyes következményeit. Figyelmeztette, hogy Piemont forradalmasítja Itáliát és a félsziget felkelőivel támad Lombardiára, vagy csak Franciaország elővédjeként kezdi meg a hadműveleteket, amit Napóleon hadüzenete követ, sőt még azt sem zárta ki, hogy Franciaország megnyeri szövetségesül Oroszországot, és egy nagy koalíciós hadsereg támadja meg a birodalmat Nyugaton és Keleten. Az első esetre, "megfelelő pillanatban", mozgósítani akarta a II. hadsereg négy hadtestét - a gyalogezredeket négy zászlóaljjal - és a hadrendi séma szerinti 140.000 fővel, 7.000 lóval, 338 löveggel "lemasírozni" a piemonti hadsereget, mielőtt felkészülne a háborúra. A biztos győzelem érdekében készenlétbe akarta helyezni tartalékul a 2. hadtestet Bécsben, és a 35.000 katonát, 3500 lovat, 96 löveget szükség esetén, néhány nap alatt a Bécs-Semmering-Trieszt között vasúton, majd Casarsáig hajón és gyalog, onnan ismét vasúton Veronába vezényelni. Az esetleges orosz-francia-piemonti koalíció keleti tagjával szemben hat gyalog és egy lovas hadtestet akart Galíciában felsorakoztatni, amelyet Poroszország katonai támogatása esetén a Rajnához is át lehet csoportosítani. A legsürgetőbbnek azonban az itáliai katonai előkészületeket tartotta. Ezért javasolta, hogy a mozgósítás látszatát kerülve, a politikai vezetés járuljon hozzá mintegy 30.000 ló felvásárlásához, az erődnégyszögben 180.000 főre és 35.000 lóra három havi, az erődlegénységek számára pedig hat havi élelem felhalmozásához, hogy az összpontosítás elrendelése után a csapatok késedelem nélkül elérhessék a szükséges harckészültségi szintet. Javasolta továbbá, hogy az uralkodó biztosítsa sürgősen Gyulai minden tüzérfogata, szállítólépcsője hadilétszámát, vonja ki Itáliából az összes olasz zászlóaljat, mozgósítsa a határőr ezredek első két zászlóaljait és a II. hadsereg 22 gyalogezredének 4. zászlóaljait, amelyek felváltanák a hadműveletekre begyakorolt erődhelyőrségeket, továbbá kapjon minden szabadságolt katona felszólítást, hogy ne távozzon el falujából, várja a mozgósítási parancsot. Költségvetést is csatolt felterjesztéséhez. A birodalom gyengeségének, tehetetlen­ségének felfogható tétovázást - szerinte - csak a költségvetés jelentős módosításával lehet elkerülni, ezért az itáliai haderő ütőképességéhez 22 millió, a 2. hadtest készenléti szerepéhez 5 millió, az északi erőösszpontosításhoz 45 millió guldent látott szükségesnek.[48] A memorandum összefoglalóját megküldte Gyulainak. Gyulai kifogásolta, hogy Schlitter a tájékoztatójában mereven ragaszkodott a hadrendi számokhoz, hogy figyelmen kívül hagyta a helyi viszonyokat, illetve nem mérte fel, hogy a készülő piemonti-francia szövetség Észak- és Közép-Itáliában akar háborút. Saját hatáskörében hadszíntérelőkészítést rendelt el, hogy beérkező erősítések után a legkedvezőbb pozícióból a nyugati Alpok előtt csikarja ki a Piemonttal szembeni gyors döntést, mielőtt a franciák megérkeznek. Ellenkező esetben csak a Ticino és a Mincio folyóvonalak védelmére

565

szorítkozhat. Elutasította Schlitter következtetését, hogy a II. hadsereg megerősítése csak akkor kezdődhet, ha a "megfelelő pillanat" elérkezik, hiszen a francia csapatok Lyonban és Toulonban már gyülekeznek, Piemont kis ország, mozgósításához nyolc nap is elég, a birodalom nagysága miatt pedig legkevesebb két hónap alatt lehet elérni a haderő harckészültségi szintjét. Gyulai közölte: a II. hadsereg időbeli feltöltése után csak a Piemonttal szembeni döntés kicsikarásához megfelelő erő a négy hadtest, plusz egy tartalék hadtest, amely ugyanakkor a franciák feltartóztatásához is elegendő az erődnégyszög vonalában. A koalíció visszavetéséhez azonban legkevesebb 9 hadtestre lenne szüksége. Tehát első esetben mintegy 200.000, a második esetben 300.000-350.000 főre, elsősorban gyalogosra, mert a terep alkalmatlan a lovasság alkalmazására, továbbá minden 1000 főre 3 vagy 2000 főre 5 lövegre. Vázolta hadműveleti elképzelését is: Pávián át vagy a Sesián átkelve egyenesen Torino-Susa irányban támadna, hogy Piemont központi térségének elfoglalása után feltartóztassa az Alpokon átkelő franciákat, az Alessandria és Casale melletti peimonti erőkkel szemben pedig a Sesia mentén egy balszárny hadtestet vezényelne. Az e térségekbe érkező erősítésekkel szemben 2 nap alatt elvonhat a Sesia felől újabb csapatokat. Parma és Modena forradalmi lakossága megfékezéséhez 2 nap alatt egy-egy dandárt, a 3. napra hadosztályt, hasonló céllal Toszkánába 2 nap alatt a bolognai helyőrséget, 8 nap alatt pedig egy megerősített hadosztályt vezényelhet. Nagy francia kötelékek megjelenése esetén a kisebb létszámú II. hadseregnek abba kell hagyni az offenzívát és vissza kell vonulni az erődnégyszögbe. A passzivitást módosíthatja, hogy a tengert a franciák uralják-e, vagy az angolok sakkban tartják őket, és csak a hágók használatára szorítkozhatnak.[49]

A lombardiai és közép-itáliai lakosság egyértelműen ellenséges magatartását, illetve a piemonti és francia fegyverkezés ütemét és időbeli előnyét igazoló hírek, a II. hadsereg feladatai és katonai lehetőségei közti ellentmondást bizonyító elemzések meggyőzték Ferenc Józsefet, és 1859. február 25-én aláírta Schlitternek a hadi felkészülés első stádiumára előkészített parancsait. Elrendelte, hogy a 2., 3., 5., 7., 8. hadtestek kapják meg a hadi létszámú löveg- és lómennyiséget, öt gyalogezrednél 4 zászlóaljra emelte a hadrendet, és Itáliába vezényelte a 8 év katonai szolgálatot még le nem töltött szabadságosait, továbbá Bécsbe vonta a még Krakkóban állomásozó 2. hadtestet. Ez azt jelentette, hogy a II. hadsereg 8-10 héten belül megemelt békelétszámú erőkkel rendelkezhetett. Egyidejűleg Gyulai parancsot kapott, hogy vázolja hadműveleti elképzeléseit egyedül Piemont ellen 200.000, a francia-piemonti koalíció ellen pedig 300.000 katona harcbavetéséhez.[50] A piemonti mozgósítás hírére a február 28-i miniszteri értekezleten a politikusok nem ellenezték Hess és Grünne korábbi javaslatát az itáliai hadsereg megerősítéséről. A Lombardiában állomásozó négy hadtest mind a 22 gyalogezredénél háborús hadrendet - három sor- és egy gránátos zászlóalj - kellett felállítani, állományukat, valamint a hadsereghez beosztott 8 lovaszered, 13 vadászzászlóalj és a határőrezredeknek az első zászlóaljak szabadságosait mozgósítani - ez 65.000 fő szabadságos behívását jelentette -, továbbá teljes harckészültségbe kellett helyezni a hadsereg hat tüzér és egy ra-

566

kétaezredét, három műszaki- és két utászzászlóalját, öt egészségügyi századát és a szállítólépcsőket. Külön parancs vonatkozott a 2. hadtest mozgósításáról, illetve a 9 olasz gyalogezred 33.000 szabadságolt katonája és újonca kivonásáról. Utóbbiaknak március 15-ig el kellett hagyniuk Itáliát. A lombardiai vasutak és posta olasz alkalmazottait pedig megbízható személyekre kellett kicserélni. Az összesen 180.000 katona, 35.000 ló élelmezési létszám három havi, és az erődök hat havi ellátására a konferencia 35 millió gulden többletkiadás mellett döntött. A készletek zömét Veronában és Velencében kellett raktározni, de a többi erőd is átvett őrzésre kisebb mennyiségeket.[51] A politikusok -élükön a külügyminiszterrel -, továbbá a legfőbb katonai vezetők: Hess és Grünne, illetve a haditerveket készítő Schlitler ugyanakkor kimondták, hogy az itáliai konfliktust, Franciaország beavatkozása esetén, a Rajnánál kell megoldani a Német Szövetség, elsősorban Poroszország katonai résztvételével.

A német államok közötti, ún. szövetségi alkotmány kimondta: valamennyi kis német államnak kötelessége fegyvert fognia és Poroszországnak a Rajnánál, Ausztriának a Fekete-erdőnél kell összpontosulnia, ha az ősi ellenség megtámadja Németország területét. Casus bellinek számított továbbá, ha Franciaország megsérti Belgium és Svájc semlegességét illetve ha katonai célra igénybe veszi a Svájc biztonságához tartozó Savoyát. Az alkotmány 47. paragrafusa pedig kimondta, hogy Franciaországgal szemben védelmet élveznek a Németországon kívüli, de a Szövetség tagjaihoz tartozó területek is. Így ugyancsak casus belli lehetett egy francia partraszállás Triesztben vagy egy Piemonttal szövetséges francia haderő Lombardia elleni támadása. Feltéve, ha a Frankfurtban ülésező, állandó szövetségi gyűlés úgy dönt, hogy fennáll a Szövetség veszélyeztetésének ténye. A 47. paragrafus előírta, hogy a tagoknak a döntés előtt meg kell állapítaniuk: "a diplomáciai erőfeszítések semmilyen eredményt nem hoztak."[52]A korlátozás különböző interpretálásra adott lehetőséget. Hess táborszernagy előzetes tervet készített a koalíció összetételéről és a Rajna melletti alkalmazásáról, amiben legalább 4 porosz és egy, a kis német államokból összeállított hadtest bevetésével számolt, Ausztria pedig 6 hadtesttel csatlakozott volna. Véleménye szerint összesen mintegy 500.000 katona lenne elegendő Franciaország térdre kényszerítéséhez, amihez Gyulainak kell a másodlagos hadszíntéren, a Pó mellett mért csapásaival hozzájárulnia. Március elején Hess magához rendelte beosztottját, Kuhn ezredest, a stratégia neves professzorát, akivel közölte, hogy helyettesévé, kora miatt esetleg utódjává javasolja, és felszólította, hogy mondjon véleményt elképzeléseiről. Kuhn megsemmisítő kritikát mondott főnöke terveiről. Közölte: Poroszország hegemóniára törekszik a Német Szövetségben, érdekelt Ausztria meggyengülé­sében, ezért elképzelhetetlen a katonai szerepvállalása. Az alkotmány kibúvóit fogja ürügyként felhasználni, a frankfurti szövetségi gyűlésben pedig a kis német államok nem vállalnak semmilyen kockázatot a porosz tartózkodás miatt, és nem szavazzák meg az osztrák kérést. Ausztriának minden szövetséges nélkül, egyedül, a másodlagosnak tekintett, Pó melletti hadszíntéren kell megvívnia a háborút az egyesült piemonti-francia haderővel szemben. Hozzáfűzte azonban, hogy az osztrák hadsereg az előző évi refor-

567

mok után képes egyedül is győzelmet aratni, feltéve, hogy megkapja a szükséges létszámot. Egyúttal elutasította Hess ajánlatát.[53]

Március 19-én az uralkodó kinevezte Kuhnt a II. hadsereg vezérkari főnökévé, és felszólította, hogy nézze át Hess itáliai hadszíntérrel kapcsolatos hadműveleti terveit. A táborszernagy három esetet vett figyelembe: Piemont Lombardia elleni támadását, a Ticino melletti defenzív állását és közép-itáliai offenzíváját, hogy forradalmasítsa a térséget. A haditervek osztrák válaszlépéseket tartalmaztak. Kuhn a következő audiencián jelentette, hogy Hess egyetlen megállapításával és egyetlen hadműveleti elképzelésével sem ért egyet. Közölte, hogy a piemonti hadsereg az Alessandria-Valenza-Casale erődháromszögben fog összpontosulni, védelemre berendezkedve akarja megvárni a franciákat. Januári javaslatát ismételte meg: legalább 300.000 katona szükséges a Pó melletti, elszigetelt háborúhoz. Ebből az erőből a folyam déli partján egy kikülöníett csoportosításnak kell az erődháromszög ellen támadnia, hogy elvágja a Genua felé vezető összeköttetési vonalakat, a hadsereg zömének pedig Torino-Susa irányába kell előretörnie és a hágók kijáratánál várnia a lépcsőzetesen érkező francia hadosztályokat. Az uralkodó egyetértett Kuhn véleményével.[54] Március hónapban azonban egyszer sem sürgette a katonai vezetést, hogy növelje az itáliai erők ütőképességét, illetve gondoskodjon az erősítések ütemes utánszállításáról. A Katonai Kabinetiroda elutasította Gyulai kérését, hogy külön kötelékek biztosítsák a hosszú, keskeny dalmáciai és a Velencétől az isztriai félszigetig húzódó partszakaszt, és elfogadhatatlannak tartotta a tenger felőli védelemre - Anconától Velencén, Trieszten, Fiumén át Cattaróig - kért 42 milliós erődítési költségigénylést is. Hozzájárult azonban az erődtüzérség pótlásához, amit a Komáromtól északra fekvő birodalmi védműveknek - Bécset kivéve - kellett biztosítaniuk.[55]

Március végén Gyulai jelentette, hogy egy hónap alatt alig érkeztek szabadságosok, hogy igen hiányosak a tüzérütegek fogatai, a szállítólépcsők egy része lóhiány miatt működésképtelen, a hadtestek állományának jelentős része még nem cserélhette le fegyverét a Lorenz típusú, új puskára, és ha a katonák meg is kapják a hadműveletek előtt, feltehetőleg néhány sortüzet lőhetnek csak gyakorlásul a levegőbe. A II. hadsereghez beosztott csapatok létszáma az előírt helyett mindössze 103.000 fő, "... amely a teljes feltöltés után 162.000 katonát érheti el. Ebből háború esetén 25.000 főt ki kell különítenem az erődökbe helyőrségnek, továbbá megszálló feladatokra Karintiába. Krajnába, Friaulba, a partvidékre, valamint figyelembe kell vennem, hogy a meleg időben 15 %-os a betegállomány és ezt a hiányt is le kell vonnom. A bevethető erők nagysága így nem lehet több 62.000 főnél ... A fő feladatom a franciák érkezése előtt megtörni a piemonti hadsereget, de legalábbis meggyengíteni, a lehető legrövidebb idő alatt Casalét elfoglalni és a maradékot Alessandriába zárni... Ehhez a feladathoz nagyobb erőkre van szükségem, egy hadműveletekre kiállított fő hadsereg 120.000-130.000 katonájára, hogy az Alessandriába zárt piemontiakat sakkban tartsam és egyúttal a Torinó felé manőverező ellenséges csapatokat megállítsam..."[56] A

568

fenti erőkön kívül a további feladatokra, így az Ancona-Velence-Trieszt közötti part védelmére 30.000, a lombardiai és közép-itáliai nyugtalanság megfékezésére, az erődök helyőrségeinek feltöltésére 70.000 katonát tartott szükségesnek. Az egyesült francia és piemonti hadsereg elleni győzelemhez azonban még a 220.000 katonát is keveselte.[57]

Az április elejéig érkező hírszerző jelentések pontosították a francia "alpesi", illetve későbbi nevén "itáliai hadsereg" nagyságát. A párizsi hadvezetés a teljes haderő 400.000 fős békelétszámát, három tartalékos, illetve szabadságolt évfolyam behívásával, 600.000 fős hadi létszámra emelte április 1-jei bevonulási határidővel, tehát nem volt szükséges külön újoncozásra. 50.000 főt hagyott a gyarmatokon, 50.000 főt a haditengerészetnek. Lyon és Grenoble között 4 hadtestnek kellett összpontosulnia, hadtestenként 2 gyaloghadosztállyal - 8 gyalogezred, 2 vadászzászlóalj két dandárban -, 1 lovas hadosztállyal - 3-4 lovasezred -, 42 símacsövű löveggel, amelyhez a hadsereg tüzértartalék ütegeinek és az új, vontcsövű ágyúknak kellett csatlakozniuk. A tervek szerint a Párizsban állomásozó gárdahadtestnek a háború kezdetére kellett 2 gyalog- és 2 lovashadosztályával felzárkóznia az itáliai erők hadrendjéhez. Mintegy 130.000 francia katonának kellett átlépnie a piemonti határt, amelyet egy, esetleg két, Lyonban a főerők elvonulása után felálló tartalék hadtestnek kellett támogatnia. Civita Vecchiában mintegy 30.000, Triesztben vagy Fiuméban 40.000 franciának kellett partraszállnia, utóbbiból esetleg a velencei Szent Márk téren néhány kötelék, hogy támogassa a helyi felkelést. Livornónál volt feltételezhető még egy partraszállás, ahonnan a közép-itáliai hercegségek seregeit csatlakoztatva Mantua ellen lehet vonulni. Az Alpokon átkelő hadosztályok a Mont Cenis és a Mont Genévre hágó előtt vertek tábort, Culoz és Briancon vasúti végállomások és a felfelé vezető út kezdete között, hogy az indulási parancs után azonnal végrehajthassák a 100 km-es menetet és Susába jussanak. A jelentések szerint 4000 piemonti munkás dolgozott éjjel-nappal a hágókon, hogy 8 m szélességben eltakarítsák az útról a havat, gerendákból, vesszőfonatokból épített rácsokkal erősítsék meg a hófalakat, nehogy beomoljanak, továbbá a Susáig vezető keleti lejtőkön barakkokat építettek a sereg számára szükséges hadfelszerelés, élelem és abrak felhalmozásához. Susa az "itáliai hadsereg" ellátó központjává vált, ahova a Piemontba korábban vezényelt francia tisztek szállították a felvásárolt élelmet, abrakot. A két hágó előtti francia városban, Culozban, Brianconban a csapatok számára, az átkelés előtti utolsó vételezéshez három napi élelem és abrak volt előkészítve, ugyanakkor az ellátófőnökség több ezer alpesi országos járművet rekviráltatott és vont össze a francia hadfelszerelés, illetve pótlólagos élelem-, és abrakkészletek Susába szállítására. A jelentések közölték, hogy az összpontosított és a menetterv szerint táborozó kötelékek közül az elővédre kijelöltek a hágók előtti emelkedőknél várják, hogy a távirati parancs vétele után egy órán belül indulhassanak, továbbá Culoz, Briancon vasúti végállomásról eltávolították a polgári vasúti alkalmazottakat, csak katonák dolgozhatnak, nehogy kitudódjon: a hóeltakarítás után a trének még a hadüzenet előtt el fognak indulni - éjszakánként 2-3 oszlop, ágyúkkal, a hadműveletre vásárolt igáslovakkal és megrakott szekerekkel -, és eljutnak Susáig, ahol az átszállított hadfelsze-

569

relést és élelmet barakkban vagy ponyvákkal letakarva tárolják a csapatok megérkezéséig. Így a gyalogság és a lovasság a kötelékekhez beosztott, közvetlen málhavonattal gyorsabban összpontosulhat Piemont területén, átveheti várakozó lövegeit, lőszeres kocsijait, szállítólépcsőit és a hadüzenet kimondása után azonnal megkezdheti a hadműveleteket. A jelentések közölték azt is, hogy a katonák zöme a Mont Genévre hágót használja majd, a trének a Mont Cenist, mert az utóbbira vonatkoznak a svájci semlegességi határozat Savoyát érintő paragrafusai, és a katonai mozgás nehezebben álcázható, mint a másik átkelőnél.[58]

A bécsi politikai és katonai vezetés tévedett, amikor nagy háborúval vélte megoldhatónak az itáliai konfliktust és a a Rajna menti döntés kicsikarását. Kuhn elemzései, Gyulai sürgetései dacára a miniszterek hibás politikai, Hess és Grünne hibás katonai helyzetmegítélést hoztak, Ferenc József pedig képzettsége súlyos korlátai miatt engedett érveiknek. A birodalomért felelős államférfiak 1859-ben az északi hadszíntéren vívandó háború előkészítése miatt nem adták meg a II. hadseregnek a kezdeményezés megragadásához szükséges erőt, figyelmen kívül hagyták azt is, hogy a franciák harcászati fölénye és a fölény kiegyenlítése, illetve a kezdeményezés megtartása pedig további hadtesteket követelne. Az uralkodó és a környezete a lyoni, grenoble-i és tengerparti francia csapatösszevonások közben a Német Szövetség haderejének bevetéséről készített terveket. Hess márciusban két memorandumban is elemezte az európai katona-politikai helyzetet, amelyben az angol és a porosz kormány békekísérleteit, közvetítési szándékát, valamint az 1859. március 3-án, Párizsban aláírt és a sajtó által kiszivárogtatott orosz-francia titkos szerződést is figyelembe vette. Az elsőben a két német hatalom azonos politikai érdekeiből indult ki, egész Németország biztonságából, amelyet délen a Pó és az Alpok természetes határként védenek a francia törekvésekkel szemben, és amelynek elvesztése egész Németország jövőjét károsítja. Nagy, két hadszíntéren folytatott háborút feltételezett, mert - szerinte - Poroszország katonai biztonsága Ausztria hatalmi helyze­tének függvénye. Ausztria veresége pedig kiszolgáltatja Poroszországot a francia és orosz harapófogónak. Így Berlin nem maradhat semleges és a Német Szövetség sem. A második márciusi elemzés a fenti gondolatmenetet és Oroszország szerepét vetette össze. Piemontot Lengyelországhoz hasonlította, ahol az 1815-ben megkötött nemzetközi szerződéseket folyamatosan támadják a különböző népek a forradalmaikkal. Állította, hogy a morálisan és szociálisan visszamaradt tömegeket Oroszország bátorítja Itáliában - miközben ügyel a Lengyelországgal kapcsolatos, jogos szerződések elismer­tetésére - ,és a nagyhatalmi bátorítás törvényesítheti a nemzetközi egyezmények felrúgását. A cár eltávolodik az európai rendet biztosító hatalmak sorából. Ausztriának kötelessége ragaszkodni a fennálló viszonyokhoz. Az Appenini-félszigeten ezt a feladatot azonban a jelen-

570

legi helyzetben csak Poroszország segítségével teljesítheti. Még nem késő, fűzte hozzá Hess, a küszöbön álló kongresszuson Poroszország még Ausztria mellé sorakoztatható, és a testvérország bebizonyíthatja a német fejedelmek és népek iránti felelősségét.[59]

Hess helyzetértékelését látszólag igazolták a Nassauban, Bajorországban, Hannoverben kirobbant franciaellenes tüntetések, a francia lóvásárlással szembeni hatósági tilalmak, a német sajtó nemzeti érzelmeket és Napóleon elleni gyűlöletet felkorbácsoló hangja. A bécsi politikai és katonai vezetés véleménye csak optimizmusban tért el. A diplomácia vezetője hármas - Anglia, Ausztria, Poroszország - koalícióban, a katonai vezetés a Rajna mellé sorakozó osztrák, porosz, badeni, nassaui, bajor, württembergi, hannoveri 500.000 fős német hadsereg fölényében gondolkodott, és az 1814/1815-ös hadjárat dicsőséges tapasztalatait idézték. A döntéshozók nem tagadták, hogy Gyulai hadserege esetleg vereséget szenvedhet, Franciaország pedig megszerezheti az itáliai hegemóniát, az Adriai- és a Földközi-tenger feletti uralmat. Bizonyosak voltak: az új dél-európai hatalmi viszonyok oly mértékben veszélyeztetnék a kontinensen kialakult egyensúlyt, hogy kikényszerítenének egy széleskörű franciaellenes koalíciót.[60]

Az Ausztria és Poroszország közötti, a német hegemóniáért vívott harcban hagyományokra támaszkodott a kölcsönös támogatással szembeni tartózkodás. Mindkét fél kimeríthetetlen alapossággal tudta felsorolni az elszenvedett sérelmeket és a közös fellépés elutasításához szükséges ürügyeket. A szövetségi alkotmány 47. paragrafusának eltérő interpretálásához lehetőséget nyújtott Oroszország április 6-án tett javaslata egy nemzetközi konferencia összehívására. Poroszország új katonai vezetői egy nehéz parlamenti költségszavazás után éppen megkezdték a királyság nagyhatalmi felemelkedését biztosító, rendkívüli méretű katonai reformokat, és a háborítatlan szervező munkához időre volt szükségük. A trónörökös régensherceg egyszer már szavát adta Cavournak, az osztrák felszólításra a parlamenttől függő kormánynak kellett válaszolnia, a parlament korábban csak ellenállás után járult hozzá a katonai reformokat biztosító bankkölcsönök állami fedezetéhez. A porosz képviselőkre nem nehezedett választókörzeteikben olyan német nacionalista nyomás, ami a német egység megteremtéséhez, a Rajna bal partja feltétlen védelméhez hasonló módon az itáliai osztrák birtokok sorsáért is lángolt volna. Berlin Németországgal kapcsolatos katonapolitikai helyzetértékelésében nem játszott döntő szerepet az Alpok és a Pó stratégiai jelentősége, és a porosz kormány el akarta kerülni az osztrákok háborúját addig, amíg a franciák nem támadják közvetlenül a Német Szövetség tagállamait.[61

571

Ugyanakkor az osztrák politikusok és katonák az április 6-i, bécsi miniszteri értekezleten egymást licitálták túl, hogy a Rajna mellett mekkora erővel lehetne felülmúlni a porosz hadsereg létszámát és így, a riválissal szemben, automatikusan megszerezni a fővezérséget is. Végül a német koalíció északi összpontosításához 6 gyalog- és 2 lovas­hadtestet jelöltek ki. A konferencián eldöntötték, hogy április végén megkezdik a háborút Piemonttal szemben, elutasítják a konferencián való résztvételt egy Piemonttól elfogadhatatlan, teljes leszerelést követelő ürüggyel, majd ultimátumot küldenek Torinóba három napos határidővel, hogy a piemonti hadseregnek ne legyen ideje átcsoportosításhoz és a francia erőknek a csatlakozáshoz. A két hágó kezdete és vége közötti, mintegy 100 km megtételéhez és a susai összpontosításhoz legalább öt napot számoltak, a Marseille-Genua közötti átkelés végrehajtásához és a partraszállt csapatok Genua-Alessandria közötti menetéhez ugyancsak. Elhatározták, hogy az ultimátumot Gyulainak kell átadnia április 20-án, és 23-án, a határidő lejárta után, azonnal át kell lépnie a határt, valamint hogy a franciák érkezése előtt öt nap alatt meg kell semmisítenie a piemonti hadsereget. Ezért mozgósították a II. hadsereghez és a 2. hadtesthez tartozó alakulatok tartalékosait, továbbá a 4., 6. és 9. hadtestet, és Bécsből Veronába indították a 2. hadtestet. A bécsi helyőrség szerepét a 4. vette át, a 9.-nek a partvidék külön védelmére kellett felsorakoznia, hogy tehermentesítse Gyulait, a 4.-nek pedig fel kellett készülnie a Rajna menti német erődök vonalában egy francia támadás elhárítására, mindaddig, amíg a szövetséges porosz, bajor, badeni, hannoveri, osztrák csapatok megérkeznek. A konferencián egyetértés született a Berlinbe küldendő katonai küldöttség vezetőjéről. Albrecht főhercegnek, Magyarország kormányzójának kellett közölnie, hogy Ausztria 6 gyalog- és 2 lovashadtesttel kíván fellépni az északi hadszíntéren és a Német Szövetség alkotmányához ragaszkodva, kérni a porosz csatlakozást a koalíciós haderőhöz. Az uralkodó tájékoztatta Gyulait a tervezett Rajna melletti hadműveletekről, a partvidék védelméről, és utasította, hogy csapásaival járuljon hozzá a főhadszíntéren zajló háború sikeréhez. Hozzáfűzte: Gyulai elég erős ahhoz, hogy gyors előretörés után megverje a piemontiakat, feltartóztassa a partraszállási kísérleteket a 9. hadtest érkezéséig és ahhoz is, hogy helytálljon a "nem lebecsülendő erejű" franciákkal szemben.[62]

Gyulai erről ezt írta: "...csak az április 5-én és 6-án kiadott parancs rendelkezett végre a II. hadsereg valamennyi alakulata és a tartalékként rendelt 2. hadtest teljes hadi létszámra emeléséről, amit kiegészített egy április 9-én született és 12-én megkapott utasítás. Ebből megtudtam: 1. a kormány ultimátumot akar a hónap végén Piemontnak küldeni, és három napos határidő után meg akarja indítani a háborút, 2. hogy a kormány csaknem bizonyosra veszi a franciák piemonti fellépését, 3. hogy az eddig csak a Piemonttal szembeállított II. hadseregnek olyan erőt ad, amellyel a nem lebecsülendő francia csapatokat is képes Torinón túlra, az Alpokig vetnie... A 4 teljes hadiállományú osztrák hadtest bevethető létszáma azonban - fűzte hozzá - alig 100.000, legfeljebb 120.000 fő, annyi, amennyi Piemontnak van, 4. továbbá, hogy a piemonti fegyverkezés üteme miatt nem engedhető meg a halogatás az erők növelésében, ezért a tartalék 2. hadtest Bécsből a Mincio és az Adige közé

572

diszlokál át... A kapott erők nagysága elegendő egy Piemont elleni invázióhoz, a szövetségesek nélküli piemonti sereg legyőzéséhez. Akkor azonban, ha Franciaország és Piemont közösen akar háborút vívni, és várható, hogy belátható időn belül egyesülnek seregeik, akkor a meglévő erőimmel még az egyelőre elszigetelt piemonti sereget sem verhetem meg, sőt a Pó jobb partján kiépített, sáncok mögötti állást sem vehetem be, így a kk. hadsereg kezdettől fogva defenzívára van kárhoztatva."[63]

Április 11-e után Albrecht főhercegnek sikerült annyit elérnie Berlinben, hogy Poroszország hajlandó volt egy Franciaország elleni közös fellépésre, amennyiben Ausztria a béke fenntartása érdekében megragad minden diplomáciai lehetőséget. A régensherceg nem vitatta a Piemonttal szembeni osztrák akció jogosságát, ugyanakkor ellenzett minden elsietett katonai lépést. A franciák itáliai ellencsapásai esetén azonban csak a frankfurti szövetségi gyűlés döntése, a 47. paragrafus közös értelmezése után volt hajlandó fegyverhez nyúlni. A tárgyalások befejezése előtt, április 17-én, Angliával közösen azt javasolta az európai kormányoknak, hogy a nagyhatalmak és az itáliai államok képviselői üljenek össze és határozzanak a fegyverkezés leállításáról. Modena, Toszkana és Parma uralkodói ekkor még a hatalmon voltak, és lakosságukkal szemben vitatták Cavour törekvéseit. A kongresszusi meghívóra Franciaország és Oroszország azonnal igent mondott. Albrecht még nem fejezte be berlini tárgyalásait, amikor a bécsi katonai vezetés meggyőzte az egyébként is háborúpárti Ferenc Józsefet: elemzésük szerint Ausztria soha nem kerül olyan kedvező katonai helyzetbe Piemonttal szemben, mint április utolsó napjaiban. Franciaország támogatja az angol-porosz kongresszusi javaslatot, mert a következményektől félve, elutasít egy francia segítséggel kirobbantott, itáliai forradalmat. Számára a kongresszus visszavonulási lehetőség, és több mint valószínű, hogy Cavour hallgat a tanácsra. Ugyanakkor április 19-e előtt szokatlanul nagy hó esett a Tengeri- és Nyugati Alpokban, tehát a hágókon megbénult a forgalom és szerintük a francia csapatok, a nehézfegyverzet és a társzekerek az Alpok túlsó oldalán rekedtek.[64] Gyulai pedig jelentette, hogy a 2., 3., 5., 7. és 8. hadtest, valamint a hadseregtartalék lovas hadosztály elérte a harckészültségi szintet, elfoglalta a támadáshoz tervezett diszlokációt. Élelmezési létszáma: 144.000 fő, 20.000 ló, harci - gyalogos, lovas, tüzér, műszaki és egészségügyi tiszt és katona - létszáma pedig 107.000 fő, 6100 ló, 364 löveg. Ezen kívül megszálló feladatot lát el Trieszt, Velence, Ferrara, Verona, Mantua, Milano, Piacenza, Pavia központtal 67.000 fő és 1700 ló, ebből harcos 31.000 katona és 247 lovas, Tirolban pedig két héten belül felsorakozik egy önálló hadosztály. A katonai vezetők szerint akkor Gyulai képes volt megverni az egyedül maradt Piemontot, utána kedvező hadállást felvenni Susánál, az Alpok keleti kijáróinál és legyőzni a hóeltakarítás után, lépcsőzetesen érkező franciákat.[65] Mind Ferenc József, mind a katonai vezetés ellenezte, hogy Piemont tárgyaló asztalhoz üljön. Meg akarták semmisíteni a soknemzetiségű birodalomra veszélyes, egységes nemzetállam megteremtésére irányuló olasz kísérletet. A háború mellett döntöttek. Albrecht hazatérve értesült az ultimátumról és arról, hogy a régensherceg tárgytalannak tekinti a berlini megállapodást.[66]

573

Az 1859. április elején előléptetett Garibaldi Itália legnevesebb családjaiból és emigránsokból származó tisztikara, több ezer fős önkéntes hadteste Cuneoban letette az esküt Olaszország nevében. Torino lakossága páratlan lelkesedéssel köszöntötte a népfelkelő hősöket, akik Franciaország segítségével a haza felszabadítására indultak. A forradalom és a következmények riasztóan hatottak Napóleonra, aki a plombiéres-i megegyezés felrúgásával vádolta Cavourt, és kényszeríteni akarta, hogy fogadja el a kongresszusi résztvételre szóló meghívót és a kölcsönös leszerelésről szóló javaslatot. A piemonti külügyminiszter azzal fenyegetőzött, hogy Amerikába emigrál és nyilvánosságra hozza: az egész itáliai fegyveres konfliktust Napóleon tervezte és irányította a végső kifejletig. Április 17-én a francia császár és Walewski gróf meglepő fordulattal békepártiakká váltak és megígérték a párizsi angol követnek, hogy Piemontot is a kongresszus asztalához ültetik. Április 19-én Cavour utasítást kapott Napóleontól, hogy "Haladéktalanul fogadja el a kongresszus föltételeit, oszlassa fel a forradalmi hadtestet, szüntesse be a hadi felkészülést és válaszoljon távirón keresztül."[67] Ugyanazon a napon Gyulai parancsot kapott, hogy indítson katonai küldöttséget Torinóba az előre elkészített szövegű, április 19-re datált, három napos határidejű ultimátummal, amelynek kezdete az átadás pillanata volt. A két tiszt 23-án, 17³⁰-kor érkezett a torinói pályaudvarra. 26-án, délután, ugyanebben az időben kellett visszaindulniuk a válasszal, amitől a háború kezdete függött.[68] A piemonti vezetést a válságból az osztrákok segítették ki. Cavour 20-án reggel már tudott az ultimátumról, megnyugtatta Napóleont, hogy Garibaldi közelébe sem kerülhet a koalíciós csapatoknak, piemonti támogatás nélkül elszigetelten harcol Dél-Tirol területén, továbbá a közép-itáliai államok tartózkodnak a forradalomtól. A hágókon többezer piemonti hómunkás és francia katona lapátolta a havat. Napóleon parancsára április 25-én megindulhattak az elővédek felfelé, és ugyanezen a napon, az összehangolt terv szerint, kifuthattak Marseille-ből az afrikai ezredek. 1859. április 26-án délelőtt Piemontba érkeztek az első francia katonák és a 17³⁰-kor, az elutasító válasszal hazainduló osztrák tisztek után egy órával befutottak a torinói pályaudvarra.[69] Az angol diplomácia még rávette Buolt, hogy hasson Ferenc Józsefre: a béke megmentése érdekében ne kezdje még meg a háborút, hanem tegyen egy utolsó, három napos kísérletet Piemont visszafogására. Az osztrák császár engedett. Cavour 29-én nemleges választ adott a 27-i kérdésre is: "Hajlandó-e a királyi kormány, késedelem nélkül békelétszámra csökkenteni a hadseregét és feloszlatni a forradalmi csapatokat; igen vagy nem?"[70] Gyulai csak április 30-án léphette át a határt, a Ticino-folyót. Ekkorra már Genua-Alessandria-Casale térségében mintegy 50.000 francia összpontosult, egy hadosztály pedig a Mont Cenisen át Susába érkezett.[71]

574

<Back to contents>