Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 12. sz. (1147-1156. o.)

ÁRVA LÁSZLÓ

Árva László pénzügyi tanácsos.

Külföldi beruházások, fizetésimérleg­egyensúly, adósságtörlesztés

A magyar gazdaság dilemmái a kilencvenes években

Előzmények

A magyar kormány két egymást követő történelmi pillanatban is úgy döntött, hogy nem kéri a külföldi államadósság átütemezését, illetve elengedését. Az első kínálkozó alkalom 1989­ben volt, amikor a magyar kormány megnyitotta.nyugati határait a keletnémet menekülők előtt, a második a szabad választásokat követően, az új kormány hivatalba lépése idején. Azonban sem Németh Miklós, sem Antall József miniszterelnök nem kérte az államadósság könnyítését a nyugati hatalmaktól, amely a rendszerváltást követően bruttó 21,2 milliárd, nettó 16 milliárd dollár volt.

A külső adósság menedzselhetőségét a kilencvenes évek elején elsősorban az biztosította, hogy a pozitív tételek viszonylag kényelmesen kiegyenlítették a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg két nagy, tartósan negatív tételét, a közép­ és hosszú távú külföldi kölcsönök kamatainak kifizetését, illetve a hitelek törlesztését (az évtized elején évi 3-3,5, az évtized közepén mintegy 4,5-5 milliárd dollár körül alakult a külső adósságszolgálat). A nyolcvanas évtized végén és a kilencvenes évek legelején többletet mutatott ugyanis a kereskedelmi mérleg;1990­től végig pozitív volt az idegenforgalmi egyenleg; s ami a legfontosabb,1990­től dinamikusan növekedtek a külföldi működőtőke­beruházások.

A külföldi adósságkönnyítést nem utolsósorban azért vették mindkét esetben le a napirendről, mert mértékadó közgazdászok azt jósolták, hogy nagyarányú pótlólagos külföldi erőforrás­beáramlásra van kilátás. Azt várták, hogy az 1988­ban megindult gazdaságpolitikai nyitás, illetve privatizálás nyomán az országba sok külföldi működőtőke fog érkezni, a külföldi turisták tömegesen fognak idelátogatni, valamint a demokratikus piacgazdaság útjára lépő Magyarországot segélyekkel fogják megjutalmazni. A várakozások szerint e források nemcsak a kilencvenes évtized elején mintegy évi 4 milliárd dollár nagyságú külföldi adósságszolgálat teljesítésére lettek volna elegendőek, hanem lehetővé tették volna az adósságállomány csökkentését is, sőt még ezen túl pótlólagos fejlesztési forrásokat is teremtettek volna a gazdaság modernizálásához. Ehhez még az az optimista feltételezés is társult, hogy az állami tulajdon privatizációja olyan nagy hatékonyságjavulásra vezet, amely jelentős magyar exportnövekedésben, tehát a kereskedelmi mérleg tetemes többletében ölt majd testet, s ez szintén növeli az ország devizabevételeit.

A Magyar Nemzeti Bank minden jel szerint legalábbis részben osztotta ezt az optimista előrejelzést. A kilencvenes évek elején a külső adóssághelyzetről készített tanulmányában például határozottan azt jósolta, hogy a működőtőke növekvő beáramlása, a turizmus bevételei és a kiegyensúlyozott fizetési mérleg következtében az évtized során Magyarország képes lesz növelni devizatartalékait és csökkenteni nettó külső adósságállományát (MNB [1992] 78. o.). A kilencvenes évek elején,1991-1992­ig még úgy látszott, hogy a nagyarányú külföldi forrásbeáramlás valóban megvalósulhat. Gyorsan nőttek a külföldi beruházások és az idegenforgalmi bevételek, ezen túl néhány száz millió márka, illetve dollár kedvezményes hitel, illetve technikai segítség is érkezett az országba (mindenekelőtt Németországból, illetve az Európai Közösség PHARE­programja révén). Mindemellett a külkereskedelmi mérleg is aktív volt, illetve egy­egy évben csak enyhén negatív egyenleget mutatott. Ennek köszönhetően a nettó külföldi adósságállományt valóban sikerült 13 milliárd dollárra csökkenteni, miközben a devizatartalékok egymilliárd dollárról 4,2 milliárd dollárra nőttek.

A gond csak 1993­ban, illetve 1994­ben jelentkezett, amikor a felsorolt kiegyenlítő tételek jelentősen lecsökkentek, illetve maguk is negatívba fordultak, s nem tudták ezáltal kompenzálni az adósságszolgálat továbbra is stabilan fennálló negatív tételeit. Ennek következtében az 1992­ben még csak 13 milliárd dolláros nettó külső adósságállomány 1994 végéig 18,7 milliárd dollárra nőtt, a bruttó külső adósságállomány pedig ugyanezen időszak alatt 22 milliárd dollárról 28 milliárd dollár fölé emelkedett.

A külső adósságszolgálat terheit kiegyenlítő tételek csökkenése, illetve negatívba fordulása tulajdonképpen előrelátható lett volna, ha 1989 és 1990 fordulóján, tehát a rendszerváltás idején nem értékelte volna szinte kivétel nélkül mindenki a valóságosnál sokkal kedvezőbbnek a politikai és gazdasági kibontakozás lehetőségeit. Magyarország természetföldrajzi adottságai, gazdasági szerkezete, valamint a folyamatban levő átalakítási folyamat jellege alapján azonban megjósolhatók lettek volna a bekövetkező fejlemények. A külföldi működőtőke beáramlása viszonylag szerényebb, évi 1-2 milliárd dolláros szinten való stabilizálódása, az idegenforgalmi bevételek félmilliárd dollár körül való megrekedése és a kereskedelmi mérleg hiányának jelentős növekedése 1992 után elvileg prognosztizálható lett volna; az 1990­es átalakulás eufóriájában azonban, valljuk be, ezeket senki sem akarta idejében meglátni. Nézzük meg ezután kissé alaposabban is a fentebb felsorolt tételeket!

A külföldi működőtőke importja. Ezt két körülmény is elősegítette a kezdeti években: egyrészt nálunk indult meg a legkorábban a piacgazdasági átalakulás, másrészt kifejezetten a külföldi tőkebevonás előmozdítása érdekében választotta meg a kormány privatizációs stratégiájának módját. Lemondtak az állami vagyon állampolgárok számára történő ingyenes szétosztásáról (vagyis az utalványos privatizálásról), illetve az elvett vagyontárgyak visszaadásáról a volt tulajdonosoknak. Mindennek ellenére látni kellett volna, hogy a viszonylag kis piacot jelentő, fejletlen infrastruktúrájú Magyarország nem képes egy főre vetítve hosszabb ideig nagyobb mennyiségű külföldi működőtőkét vonzani, mint más országok. Összehasonlítási alapul szolgálhatott volna Portugália, Spanyolország vagy Görögország közvetlenül az Európai Közösséghez való csatlakozása után, illetve a gyorsan iparosodó délkelet ázsiai országok közül Tajvan, Thaiföld, vagy Malajzia fejlődésük csúcspontján. Ezek közül az országok közül egyikbe sem áramlott fejenként és évenként 2500 dollárnál több külföldi működőtőke. Magyarországon tehát ez évi 2,5 milliárd dollárt jelentett volna. Valószínűsíthető volt, hogy ennél az összegnél jóval több működőtőke még akkor sem jön be az országba, ha minden piacképes vagyontárgyunkat külföldieknek adjuk el a lehető leggyorsabban.

A reményekben végül valóban csalatkozni kellett. A külföldi működötőke­beruházások 1991­ben ugyan elérték az évi 1,5 milliárd dollárt, majd 1993 során 2,5 milliárd dollárra emelkedtek, de összegük 1994­ben váratlanul felére, 1,2-1,3 milliárd dollárra esett vissza. Újabb nekilendülés azóta sem igen látszik a működőtőkeimportban. Ennek kilátásai már azért sem túl rózsásak, mert az értékesíthető állami vagyon jelentős része már elkelt, s az ország növekvő gazdasági nehézségei nem fokozzák a megmaradt vállalatok vonzerejét a külföldi beruházók szemében.

Idegenforgalmi bevételek. Erre vonatkozóan is szinte kivétel nélkül mindenkit elragadott az optimizmus, pedig a bevételek alakulása itt is előrelátható lett volna. Magyarországon se tenger, se síparadicsom nem található; várainkat elpusztították a törökök, felrobbantották az osztrákok; kastélyainkat kifosztották az oroszok, és ami megmaradt, azt sok esetben egyáltalán nem funkcióinak megfelelően használták. Miért jönnének külföldi turisták tömegesen Magyarországra? Nézni a pusztát? Hasonló pusztaság a világ számos részén található, kedvezőbb megközelítési lehetőségekkel, olcsóbban vagy más turisztikai vonzerővel párosulva. A Budapest­Bécs világkiállítás ragyogó perspektívái, a hirtelen érdekessé vált Magyarország felé meglóduló nyugat­európai turizmus első látszateredményei elfedték azokat a tényeket, amelyek természetföldrajzi adottságainkból és az idegenforgalmi infrastruktúra fejletlenségéből következtek.

A világkiállításból Bécs végül is gyorsan kilépett, Magyarország érdekessége lassan elhalványodott, s az 1990-1991­es fellángolás után nem növekedett, hanem éppen csökkent a beutazó nyugat­európai turisták száma. A Magyarországra érkező külföldiek száma a kilencvenes évek során növekedett ugyan, de ezek nagy része nem a jól fizető turisták, hanem a menekültek, csencselők vagy legjobb esetben a kispénzű keleti turisták közül került ki. A nyugati turisták elriasztásához jelentős részben hozzájárultak a magyarországi vadkapitalizmus következményei, mint például a romló közbiztonság, amelyről egyre rendszeresebben számolnak be a nyugat­európai napilapok is. A minőségi turizmus, azon belül is a gyógyturizmus fejlesztéséhez szükséges állami eszközöket (legyenek azok közvetlen állami beruházások vagy adókedvezmények) a mindinkább csak rövid távú, napi költségvetési ügyekkel foglalkozó államigazgatás nem tudta és nem is akarta rendelkezésre bocsátani.

A turizmus egyenlege 1990­ben 340 millió dollár többletet mutatott, majd 1991­ben már közel 600 millió dolláros aktívum keletkezett az idegenforgalomban. Ekkor egy pillanatra úgy látszott, hogy az idegenforgalom olyan "húzóágazat" lehet, amely legalábbis részben finanszírozhatja az adósságszolgálat terheit. 1992­ben azonban már nem nőtt tovább az idegenforgalmi aktívum, sőt 1993­ra csökkent és 1994­re is csak nagyjából az 1993­as szintre tudott visszakapaszkodni a turizmus bevétele.

Külkereskedelmi mérleg. A külkereskedelmi passzívum kialakulása hasonlóképpen szükségszerű folyamat volt, amelyet szintén elfedett a gazdasági rendszerváltás ígérete. Először is nyilvánvaló, hogy az elavult magyar gazdaság átalakításához 1990 után jelentős külföldi importra volt szükség. A gazdaság egyoldalú kelet­európai kapcsolatait gyors ütemben át kellett nyugat­európai kapcsolatokká alakítani, s ez csak fokozta az importigényt. A külkereskedelmi mérleg ugyan még pozitív egyenleget mutatott az 1990­es évek elején, de ez szükségképpen deficitessé vált abban a pillanatban, amint a gazdaság átalakítása jelentősebb mértékben előrehaladt. A külkereskedelmi mérleg deficitessé válása egyébként megfigyelhető volt a hetvenes és a nyolcvanas évek során a gyors gazdasági növekedés útjára lépő, modernizálódó távol­keleti fejlődő országok, Dél­Korea, Thaiföld vagy Malajzia esetében is, s az bekövetkezett a többi kelet­európai volt szocialista országban is. Malajziában 1980 és 1985 között, Dél­Koreában 1973 és 1984 között, Thaiföldön pedig a nyolcvanas évek elejétől volt tapasztalható, hogy a gazdaság dinamikus modernizálása hosszabb időszakon keresztül jelentős külkereskedelmi deficitet váltott ki (WORLD BANK [1995]). Lengyelországban és Bulgáriában a külkereskedelmi mérleg 1993­tól, Csehországban és Szlovákiában pedig 1995­től kezdve, vagyis a gazdasági átalakítás intenzívvé válása és a gazdasági növekedés megindulása pillanatától mutat jelentős deficitet (TABLEAU... [1995]).

Tapasztalatok szerint a gazdasági növekedés útjára lépő fejlődő országok esetében a kereskedelmi mérleg hiánya általában több évig is jelentős mértékű szokott maradni, egészen addig, amíg az új, külföldi berendezésekkel megvalósított beruházások be nem érnek, termelésbe nem állnak. Ezt a szakaszt nevezi Rostow klasszikus fejlődéselméleti munkájában a take­off; a nekilendülés időszakának, megállapítva, hogy ezen időszakban mindenképpen külső erőforrás­bevonásra van szükség a fejlesztés finanszírozására (ROSTOW [1960]). A nekilendülés hosszabb­rövidebb ideig tartó szakaszát követően aztán - ha megfelelő módon és a perspektivikus ágazatokban fektettek be - rendszerint megindul az export gyors ütemű növekedése, s lehetővé válhat a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának helyreállítása.

A külkereskedelmi mérleg 1989­ben 787 millió, 1990­ben pedig 942 millió dolláros aktívumot mutatott, de 1991­ben, amikor a gazdaság átalakítása már jelentős lendületet kapott, 1190 millió dollár hiány mutatkozott. 1992­ben ez a hiány lecsökkent ugyan 48 millió dollárra, de 1993­ban már 3246 millió, 1994­ben pedig rekordméretű, 3853 millió dolláros külkereskedelmi passzívum mutatkozott.

Külföldi segélyek. Illúziónak bizonyult végül a sokak által várt "új Marshall segély" is. Nehéz pontosan összegezni az elmúlt öt év során Magyarországnak nyújtott külföldi támogatást (kedvezményes hiteleket, technikai segítségnyújtást és segélyt), különösképpen azért, mert az úgynevezett technikai segítségnyújtás keretében több esetben került sor oly "tapasztalatátadásra", amelynek a gyakorlati haszna meglehetősen csekély volt. Az is általános jelenség, hogy a kelet­európai országoknak nyújtott segélyek jelentős részét hajlamosak az adományozó országok saját idelátogató szakértőik javadalmazására fordítani. Mindent összevetve, nem került sor egymilliárd dollárt meghaladó nettó forrásbevonásra Magyarországon 1990 és 1995 között a külföldi segélyek, támogatások, kedvezményes hitelek stb. révén.

Utólag persze látható már, a nyugati országok nem voltak érdekeltek abban, hogy nagyobb összegű segélyek nyújtásával gyorsan megteremtsék saját konkurenciájukat Európa keleti felében. De a rendszerváltás, a Szovjetunió összeomlása, a nemzeti függetlenség kivívása idején mindezt még nem akartuk látni. Pedig tudni lehetett volna, hogy kizárólag magunkra vagyunk utalva, s ennek szellemében kellett volna olyan hosszú távú gazdaságpolitikai programot kidolgozni, amely a nagyon szigorú nemzetközi feltételeket figyelembe véve, elsősorban saját erőforrások mozgósításával igyekezett volna elindítani az országot a gazdasági felemelkedés útján. Az 1990­es lelkesedéstől hosszú út vezetett az 1995­ös kiábrándulásig, annak belátásáig, hogy az ország csak saját magára számíthat. 1990 után nemhogy Marshall­segély nem érkezett az országba, hanem a külföldi adósságszolgálat fejében 21,8 milliárd dollárt fizettünk ki az 1990 és 1994 közötti öt évben.

A külgazdasági egyensúly javításának lehetősége - az elmúlt év mérlege

Hiába látjuk azonban be, hogy a külföldi működőtőke importjának és az idegenforgalmi bevételeknek jól körülhatárolható korlátai vannak, s hogy természetes jelenség egy gazdaságát modernizáló ország esetében a külkereskedelmi deficit kialakulása és hosszabb távú fennállása, a pillanatnyi gondok mérséklésére akkor is tenni kell valamit. Mivel nem számíthatunk nagyvonalú Marshall­segélyre, a megbomlott külgazdasági egyensúllyal addig is kezdeni kell valamit, míg termelésbe nem állnak a gazdaság átalakítása során elindított beruházások, s az export gyors növekedése megteremti a kereskedelmi mérleg többletét. A következőben áttekintjük, hogy milyen lehetőségek állnak nyitva a fizetési és a tőkemérleg fontosabb tételeinek javítására, s hogy az elmúlt év során a kormányzat milyen eredményeket ért el az egyes tételek esetében.

A turizmus bevételeinek növelése. Ma már világos, hogy a nemzetközi érdeklődés nem növekszik úgy a kilencvenes évek során Magyarország iránt, mint ahogy azt néhány éve elképzeltük. Tudomásul kell venni, hogy az ezredforduló idegenforgalmának, amely minőségi tengerpartokat, síparadicsomokat és jó állapotban levő, gazdag műemlékeket keres, a Balaton, a puszta és néhány rossz állapotban lévő múzeum vagy kastély nem nyújt megfelelő kínálatot. A turizmustól az elkövetkező néhány évben csak akkor várhatnánk jelentősebb mértékű devizabevételeket, ha a minőségi turizmus fejlesztése érdekében átfogó koncepciót dolgoznának ki és fogadnának el. Ennek megvalósítására természetesen a mainál nagyságrendekkel nagyobb beruházásokra lenne szükség. E beruházások csak hosszabb távon, 5-10 év elteltével gyakorolnának számottevő hatást a turizmus devizaegyenlegére.

1994 nyara és 1995 nyara között kevés előrelépés történt e téren. Az átfogó turisztikai koncepció kidolgozása várat magára. Magyarország ma azon kevés ország közé tartozik, amelynek nincsenek külföldi idegenforgalmi irodái, sőt a meglévő egyetlen (bár kétségkívül indokolatlan helyen létesített) madridit is bezárták. Az IBUSZ­t osztrák befektetőknek adták el, s ezzel elveszett a magyar vendégfogadás népszerűsítésének egy fontos és jól bejáratott eszköze, s semmi sem lépett annak helyébe. Az állami tulajdonban levő kulturális intézmények, múzeumok, színházak költségvetését folyamatosan csökkentették, az adórendszer nem ösztönöz semmilyen módon a minőségi turizmus magánlétesítményeinek kialakítására és fejlesztésére. Az év első felében mintegy 2,3 százalékkal kevesebb európai turista érkezett Magyarországra, mint tavaly, s az előzetes adatok szerint a turizmus bevételei 1995­ben is mintegy 500 millió dollár körül fognak alakulni, vagyis stagnálnak (KSH [1995] 91. o.).

A külföldi működőtőke importjának ösztönzése. A külföldi működőtőke bevonásának egyik alapvető gondja az, hogy a privatizálható vagyon előbb­utóbb, becslések szerint legkésőbb 1997-1998­ra jelentősen lecsökken Magyarországon. A monopolhelyzetben levő nagy energiatermelő, illetve ­elosztó rendszerek privatizálása, amely elvben jelentős külföldi tőkét vonzana, nagy valószínűséggel nem fogja döntően javítani a kérdéses ágazatok hatékonyságát, s a külföldi tulajdonosoktól való indokolatlan függést eredményezhetne. Ezért kérdéses, hogy ezen nagy termelő és szolgáltató monopóliumok privatizálása milyen szempontból éri meg az országnak. Nyilvánvaló az is, hogy minél tovább haladunk előre a privatizálásban, annál nehezebb privatizációs feladatokkal kell szembenézni, és annál lassabban lehet csak továbblépni, hiszen a könnyen és jó áron eladható vagyon kelt el leghamarabb.

Mindebből következik, hogy a gazdasági hatékonyság növelése szempontjából fontos ugyan az ország érdekeire tekintettel lévő, a monopóliumok egyoldalú érdekérvényesítését megakadályozó privatizáció felgyorsítása, de ez önmagában nem képes hosszú távon a mainál jóval több külföldi működőtőkét vonzani az országba. Hosszabb távon már csak az új külföldi beruházások fokozhatják a működőtőke­importot. A külföldi beruházók becsalogatása nem egyszerű feladat, mert az érintettek manapság mindenekelőtt a Távol­Keleten keresik a befektetési lehetőségeket. Magyarország csak azzal hívhatja fel magára a befektetők figyelmét, ha megfontolt, hosszú távon gondolkodó, biztos gazdasági fejlődést ígérő gazdaságpolitikát folytat, s nem riad vissza a külföldi beruházóknak nyújtott célszerű kedvezményektől sem.

Az elmúlt öt év alatt azonban fokozatosan visszavonták még azokat az adókedvezményeket is a külföldi beruházóktól, amelyeket korábban élveztek. Bár a külföldi beruházókat az adókedvezmények csak kismértékben befolyásolják, s nagyobb szerepet játszanak döntéseikben a célország fejlődési kilátásai, a munkaerő ára és minősége, valamint a gazdasági infrastruktúra fejlettsége, a korábban megadott kedvezmények visszavonása általában mégis negatív hatást vált ki körükben. A külföldi beruházások ösztönzése érdekében át kellene többek közt gondolni adókedvezmények újbóli megadását is.

Sok országban eredményesen alkalmazzák azt a módszert is, hogy egy­egy nagyobb területen kiépítik az infrastruktúrát a külföldi beruházók számára, és mint ipari parkokat kínálják ezeket a területeket telephelyek létesítésére. Ennek módosult formája a Délkelet­Ázsiában sok helyütt létező "exportfeldolgozó terület", amely az exportorientált külföldi beruházások megtelepedését segíti elő adó­ és vámkedvezmények, valamint megfelelő infrastruktúra biztosításával.

A külföldi működőtőke­beruházások visszatérő problémája Kelet­Európában, hogy bár hosszabb távon elvben növelik az exportkapacitásokat, rövid távon azonban paradox módon az importigényt fokozzák. A külföldi tulajdonban levő vállalatok korszerűsítés esetén sokkal inkább importberendezéseket vásárolnak, mint a tisztán hazai tulajdonú vállalatok, hiszen a rendszerint szintén külföldiekből álló vállalatvezetés számára a külföldi beruházási javak az ismertek; azokban bíznak, azokat szokták meg. Emiatt ösztönözni kellene a külföldi beruházókat, hogy elsősorban az exportra termelő ágazatokban hozzanak létre új kapacitásokat. Erre jó példa a lengyel szabályozás, ahol 1994 óta a beruházások levonhatók költségként az adóalapból abban az esetben, ha a külföldi tulajdonú vagy résztulajdonú társaság termelési értékének több mint 50 százaléka exportból származik (PAIZ [1995]). Ma Magyarországon hasonló lehetőség nem létezik. A külföldi beruházások ösztönzésének legalkalmasabb eszköze azonban a biztos jogrend, a kiegyensúlyozott politikai helyzet és a hosszú távon egyenletes növekedést biztosító gazdaságpolitika.

1994 közepétől 1995 közepéig a korábbihoz hasonló ütemben folytatódott a külföldi működőtőke beáramlása. 1994 és 1995 áprilisa között hozzávetőleg 1,9 milliárd dollár működőtőke áramlott be az országba. Ez felülmúlta ugyan az előző év mintegy 1,4 milliárdos tőkeimportját, de még mindig jelentősen elmarad az 1993­as rekordtól (MNB [1995] 213. o., KSH [1995] 95. o.). A kormányzat 1994 őszén közreadott igen negatív helyzetértékelései és az azt követő kapkodó, illetve többszörösen elhalasztott és módosított intézkedései rontották a külföldi beruházók szemében a kilátásokat. A privatizáció lassúsága és az ellentmondásos, külföldiek által bírált privatizációs döntések (Hungarhotels, Hungaroton) tovább lassítják a külföldi működőtőke beáramlását.

A viszonzatlan átutalások tétele. A magyar fizetési és tőkemérleg egyik jelentős pozitív tétele 1989 óta a viszonzatlan átutalások sora, amely 1994­re elérte a 770 millió dollárt, meghaladva a turizmus egyenlegének ugyanezen évi, mintegy 560 millió dolláros többletét. A viszonzatlan átutalások azonban nem a külföldön dolgozó magyarok hazautalásait vagy a külföldre szakadt honfitársak őshazába küldött ajándékait jelentik elsősorban. Magyarországon a viszonzatlan átutalások sorában főként olyan tételek jelennek meg, melyeknek egyébként a folyó fizetési és tőkemérleg egyéb soraiban lenne a helyük, de spekulációs célból nem ott szerepeltetik ezeket. Így itt jelenik meg a lakosság által felvett turista valutakeretből a magyar bankrendszerben elhelyezett pénz, az illegális pénzváltásból eredő és ugyancsak a bankrendszerben elhelyezett valuta, vagy a kereskedelmi forgalomhoz kapcsolódó, valamilyen okból eltitkolni szándékozott pénzmozgás. Ugyancsak előfordul, hogy a működőtőke­mozgáshoz kapcsolódó, az ellenőrzést szintén kijátszó pénzmozgás egy része is a viszonzatlan átutalások sorában jelenik meg.

A sajátosságok miatt a viszonzatlan átutalások többletét nem kívánatos a jövőben jelentősen növelni. Ugyanakkor óvakodni kell attól, hogy ez a tétel egyik napról a másikra jelentősen visszaessen valamely elhamarkodott intézkedés nyomán, amely előnytelen módon befolyásolná a lakosság kezében levő, nem tisztázott eredetű valuta magyar bankrendszerben való elhelyezését.

A viszonzatlan átutalások jelentősen hullámzottak 1994 nyara és 1995 nyara között, elsősorban a bankrendszerbe vetett bizalom 1995 tavaszán tapasztalt megingása következtében. Ez a bizalom később helyreállt, amit a hazai bankokban elhelyezett devizabetétek újbóli növekedése is jelez. Végső soron a viszonzatlan átutalások 1994 és 1995 nyara között nagyjából az előző év tendenciáinak megfelelően alakultak (KSH [1995] 95. o.).

A külső adósságszolgálat csökkentésének lehetőségei

A folyó fizetési és a tőkemérleg egyik nagy tétele a külső adósságszolgálat, vagyis a külföldi hitelek törlesztése és a kamatok fizetése. Ezek a tételek részben csökkenthetők lennének abban az esetben, ha a külföldi adósság egy részét a hitelezők elengednék Magyarországnak, vagy ha a visszafizetés átütemezésére kerülne sor, ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy az évi mintegy 1,5 milliárd dolláros kamatfizetést meghatározott időre fel lehetne függeszteni. A nyugat­európai pénzügyi és politikai körök által adott jelzések alapján ma már csak jóval kedvezőtlenebb feltételekkel lenne mód a külföldi adósságállomány átütemezésére, illetve csökkentésére mint 1989­ben, vagy 1990­ben lett volna.

További nehézség, hogy a külső adósságállomány több mint fele államkötvények formájában kisbefektetőkkel szemben áll fenn, s nem nagybankoknál vagy államok kincstárainál található. Az adósság ezen része nyilván nehezebben lenne átütemezhető, bár elvileg létre lehetne hozni egy olyan nemzetközi bankkonzorciumot, amely átvállalná a magyar államtól e kötvények törlesztését. Ez a lépés azonban megkérdőjelezné a magyar állam fizetőképességét és főként fizetőkészségét; további külföldi államkötvény­kibocsátásra ezután már alig lenne mód. Természetesen önmagában még ez sem katasztrófa. Közvetlen bankhitelekkel elvileg biztosítani lehetne ezután is a magyar gazdaság külföldi finanszírozási igényeit - bár a korábbinál nyilván nagyobb terhek árán. Számításba kell mindenesetre venni, hogy az elmúlt húsz év során jelentős mértékben kedvezőbbé váltak az adósságkönnyítési és ­átütemezési megállapodások a hitelezők számára.

A nemzetközi szakirodalom szerint a külföldi államadósságok menedzselésében három jól elkülöníthető szakasz különböztethető meg (CUDDINGTON [1989]):

-1975 és 1980 között folyamatos nemzetközi finanszírozásra, adósságátütemezésekre és ezzel párhuzamosan szigorú gazdasági restrikcióra került sor az adós országokban;
-1980 és 1988 között folytatódott az adósságátütemezés, de a restrikció helyett a gazdasági modernizálás útjait keresték az adós országokban;
-1988­tól napjainkig az adós országok gazdasági fejlődésének elősegítése érdekében sor került az átütemezések mellett az első jelentősebb adósságkönnyítésekre és
-elengedésekre is a gazdasági fejlődés megindítása érdekében.

Bár az első valóban nagy adósságválság csak a nyolcvanas évek elején következett be a fejlődő országokban, már a hetvenes évek második felében világossá vált, hogy komoly fizetési válság fenyeget. Ennek elkerülése érdekében a fejlett országok és a nemzetközi pénzintézetek csupán annyit tettek, hogy megpróbálták a fejlődő országok számára a folyamatos hitelezést biztosítani, s abban reménykedtek, hogy a problémák csak átmenetiek lesznek. A finanszírozás folyamatossága érdekében a hitelezők igyekeztek növelni a hitelnyújtás biztonságát, és az IMF révén megpróbálták olyan gazdaságpolitikai intézkedésekre rászorítani az eladósodott fejlődő országokat, amelyek csökkentik azok külföldi hiteligényét és segítenek gazdasági egyensúlyuk helyreállításában.

Az IMF által javasolt szigorú megszorító intézkedések azonban a fejlődő országokban nem segítettek a gazdasági egyensúly helyreállításában, és nem csökkentették a külső finanszírozás igényét sem, csupán a kormányellenes politikai zavargások szaporodtak meg aggasztó módon. Ebben a helyzetben egyre több fejlődő ország kényszerült adósságszolgálatának egyoldalú átmeneti felfüggesztésére (Sierra Leone és Zaire 1979­ben, Lengyelország, Pakisztán és Törökország 1980­ban, Szenegál, Madagaszkár, Uganda és Togo 1981­ben, Mexikó, Jugoszlávia, Kuba és Románia 1982­ben). Ezt követően kötötték meg az első adósságátütemezési megállapodásokat. A hitelezők azonban még nem tették lehetővé az adósság csökkentését, csupán időben elnyújtották a visszafizetést, s esetenként átmeneti, néhány éves türelmi időt engedtek a kamatfizetésekre. Ezekre az átütemezési megállapodásokra a magánhitelezőket összefogó Londoni Klub, illetve a hivatalos, állami hitelezőket képviselő Párizsi Klub keretében került sor.

Az átütemezés azonban nem oldotta meg az adósságválságot, amit az is mutat, hogy több fejlődő országgal szinte évente kellett újabb megállapodásokat kötni a nyolcvanas években. Erre az állandósult adósságválságra volt válasz a Baker­terv, amelyet 1985­ben az amerikai pénzügyminiszter fogalmazott meg, s amely a nemzetközi adósságválság kezelésének második szakaszát jelentette. A Baker­terv fordulatot jelentett a korábbi IMF­politikával szemben abból a szempontból, hogy a megszorító intézkedések mellett gazdaságfejlesztési és exportösztönző politikát is javasolt az adós országoknak. Nem hozott azonban változást a tekintetben, hogy továbbra is elsősorban átütemezést, tehát újabb hitelek nyújtását, és nem adósságcsökkentést irányzott elő. A Baker­terv általános vélemény szerint nem könnyített jelentősebb mértékben a programba bevont adós országok helyzetén. Ezt az is mutatja, hogy abban a 15 fejlődő országban, amelyet érintett a Baker­terv, a külső adósságállomány 420 milliárd dollárról 477 milliárd dollárra nőtt 1985 és 1988 között, gazdaságuk stagnált, s továbbra is folyamatos külső finanszírozásra szorultak (LEHMAN [1994]).

A Baker­terv tehát szerény eredményeket hozott, a fejlődő országok súlyos problémái pedig továbbra is szükségessé tették a szinte állandósult adósságátütemezéseket. A nyolcvanas évek végén érett meg az elhatározás új megoldások alkalmazására. A nemzetközi adósságválság harmadik szakaszát jelentő Torontói Deklaráció (1988), illetve Brady­terv (1989) alapvető újdonsága az, hogy az átütemezés mellett az adósságelengedés szükségességét is hangsúlyozza. E tervezetek alapvető célja az volt, hogy az adósságok részleges elengedése révén pótlólagos erőforrásokat biztosítsanak a fejlődő országoknak gazdasági fejlődésük felgyorsítása érdekében. Az új filozófiával összhangban a nyolcvanas évek végén jóval nagyobb mértékű nemzetközi pénzügyi támogatást helyeztek kilátásba a fejlődő országok adósságainak rendezése érdekében, mint bármikor korábban.

A Brady­terv alkalmazása során meglehetősen bonyolult, többlépcsős adósságcserére kerül sor. Az első menetben a hitelező bankok képviselői megállapodnak egy "menüben", vagyis azokban az eszközökben, amelyeket felkínálnak az adósoknak tartozásaik rendezésére. Ilyen eszköz például az adósság valamely csökkentett értéken való visszavásárlása az eladósodott ország részéről (buyback); az adósság garantált, hosszú lejáratú államkötvényekre való cseréje diszkontárfolyamon vagy névértéken, de alacsony kamatozással (discount bond vagy par bond exchange); illetve olyan kötvénycsere, amelynek során új hitelek nyújtását vállalja a hitelező bank (conversion bond with new money). Több fejlődő országban alkalmazták ezenkívül a részvény­adósság cserét is (debt­equity swap), amelynek során az adós ország kormánya tulajdonában lévő vállalati részvényeket ajánlott fel a hitelező bankoknak az adósságért cserében. A módszerek közös vonása, hogy az eladósodott országok kétes hiteleit kisebb értéket képviselő, de biztosabb aktívumokra (készpénzre vagy garantált államkötvényekre, esetleg vállalati részvényekre) váltják át. Ez jó az adósnak, mert csökkennek adósságának terhei, s jó a hitelezőnek is, aki ugyan lemond követelésének egy részéről, de a maradékhoz nagyobb valószínűséggel hozzájut.

Az 1989­ben elfogadott Brady­terv elvei szerint 1994 végéig 12 fejlődő ország (Argentína, Brazília, Bulgária, Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Ecuador, a Fülöp­szigetek, Jordánia, Lengyelország, Mexikó, Nigéria és Venezuela) esetében került sor a külföldi magánhitelek átütemezésére, illetve részleges elengedésére. Az adósság egy részének elengedése, a kamatok csökkentése, valamint a kamatfizetések és törlesztések időbeli széthúzása révén e megállapodások jelentősen bővítették a programban részt vevő országok gazdaságfejlesztési lehetőségeit. A programba bevont 12 ország mintegy 192,8 milliárd dollár összértékű külső adósságát érintették a Brady­típusú adósságelengedések, illetve átütemezések. Ebből a Világbank szerint 62,6 milliárd dollárt tett ki az "adósságcsökkentési megfelelő" (debt reduction equivalent), vagyis ekkora összeget engedtek el valamilyen formában (WORLD BANK [1995] 30. o.).

Az elmúlt húsz év adósságátütemezési, illetve ­csökkentési tapasztalataiból két tanulság szűrhető le. Egyrészt az, hogy a kilencvenes évtized adósságrendezési eljárásai jóval nagyobb igényűek, mint a korábbi évek egyszerűbb átütemezési megállapodásai, s ezáltal sokkal inkább segítenek a fejlődő országok terheinek csökkentésében. Másrészt viszont néhány országban még így is meglehetősen eredménytelennek mutatkoztak az adósságelengedési és átütemezési programok. Önmagában a Brady­terv legtökéletesebb megvalósítása sem lehet tehát eredményes, ha nem párosul olyan következetes, hosszú távú nemzeti gazdaságpolitikával, amely megakadályozza, hogy az ország újra visszaessen az adósságcsapdába.

Milyen következtetéseket lehet a fentebbiekből levonni Magyarország számára? A külföldi adósság elengedése vagy átütemezése nem jelent közgazdasági csodaszert, amely megoldja minden problémánkat, de végromlásba sem viszi az országot, mint ahogy azt mások állítják. A külfölddel szembeni magyar államadósság átütemezését valóban megnehezíti, hogy az jelentős részben államkötvényekben testesül meg, de ez a tény a tapasztalatok szerint egyáltalán nem teszi az átütemezést lehetetlenné. Ugyanakkor látni kell, hogy az adósságátütemezésnek, illetve ­elengedésnek erős politikai vetülete is van, mert - pőrén fogalmazva - az a kérdés, lehet­e valakit találni, aki hajlandó külföldi hitelezőinknek kifizetni helyettünk a számlánk egy részét.

Emellett az a tapasztalat, hogy a hitelezők csak akkor hajlandók részt venni bármilyen adósságcsökkentési kezdeményezésben, ha az adós ország korábban Hosszabb ideig meglehetősen rossz fizető volt: nem, vagy csak részben törlesztett. Magyarország azonban eddig mindig pontosan fizetett. Rossz adóssá válni viszont több szempontból is kellemetlen állapot, mert igen nehéz külföldi hiteleket felvenni ezen időszak során; politikai nyomásnak vannak kitéve az ország vezetői; nem lehet megállapodni az IMF­fel stb.

További politikai szempont, hogy nem lehet egyszerre törekedni a fejlett piacgazdaságokat tömörítő szervezetekhez (OECD, Európai Unió) való csatlakozásra és adósságátütemezést előkészíteni, illetve kérni. Egy jelentősebb magyar adósságátütemezést követően több éven keresztül valószínűleg még csak gondolni sem lehetne az Európai Unióval való szorosabb kapcsolatok kiépítésére.

Hivatkozások

CUDDINGTON, J. T. [1989]: The Extent and Causes of the Debt Crisis of the 1980s. Megjelent: Dealing with the Debt Crisis. World Bank, Washington D. C.

KSH [1995]: Statisztikai havi közlemények, 6. sz.

LEHMAN, H. P. [1994]: International Creditors and the Third World. The Journal of Developing Areas, 1. sz.

MNB [1992]: Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon. MNB tanulmányok, 2. sz. Magyar Nemzeti Bank.

MNB [1995]: Annual Report, 1994. Magyar Nemzeti Bank.

PAIZ [1995]: Poland: Fundamental Facts, Figures and Regulations. PAIZ, Varsó.

ROSTOW, W. W. [1960]: The Stages of Economic Growth. A Non­Communist Manifesto. Cambridge.

TABLEAU... [1995]: Tableau de Bord des Pays d' Europe Centrale et Orientale. Centre d'Observation et de Prévision, Ministere de l'Industrie, des Postes et Télécommunications et du Commerce Extérieur. Párizs,1995. május.

WORLD BANK [1995]: World Tables.1995. Johns Hopkins University Press, Baltimore-London.