Korunk gazdasági problémáinak újszerű megközelítése

Csikós­Nagy Béla és Elek Péter angol nyelven megjelent könyvükkel új szemléletet visznek be a közgazdaságtanba. Művükből kitűnik, hogy a hagyományos, neoklasszikus elmélet a gazdasági fejlődés egy korábbi stádiumának összefüggéseit tükrözi. A gazdasági fejlettség mai fokán tételei egy része elavult. A könyv feladatának a piacgazdaság kategóriájának, az árnak és az ármechanizmusnak a vizsgálatát tekintette az új jelenségek fényében.

A gazdasági folyamatok történelmi alakulásának nyomon követése, tehát a történelmiség s az intézményi keretek ezt követő változása, hatásuk erősödése, azaz az intézmények bekapcsolása a vizsgálódásba jellemző vonása a szerzők kutatási módszerének. Hangoztatják, hogy a hatalom mindig ott volt a gazdaságban s befolyásolta az ármechanizmus működését, de a 20. században olyan új jelenségek bontakoztak ki, amelyek felerősítették e folyamatot. A könyvben éppen az az újszerű, hogy elemzési köre messze túlnő a neoklasszikus közgazdák hagyományos tiszta közgazdaságtanán.

Törekvéseiket leginkább a Nobel­díjas közgazdákat is felmutató új intézményi iskola követőihez tudnám hasonlítani. Utóbbiak is azt akarják megmutatni, hogy ha az uralkodó neoklasszikus elmélethez képest reálisabb feltevéseket alkalmaznak, a gazdasági összefüggések új aspektusban tárulnak a kutatók elé, s azokra új magyarázatot kaphatnak. Az intézményi tényezők alapvető szerepet játszanak modelljeikben, s fontos helyet kap a történelmi megközelítés. Kutatási feladataik között a központi helyet a szervezeti változatosság tölti be, ami azon épül fel, hogy a tranzakciók különbözősége más és más irányítási rendszert igényel. Csikós-Nagy és Elek viszont a hatalom és az áralakulás kapcsolatának feltárásán keresztül azzal haladták meg a hagyományos közgazdaságtan kutatási körét, hogy bemutatták azokat a hatalmas változásokat, amelyek egyes országok gazdaságában s azon túlmenően világviszonylatban bontakoztak ki. Ezzel olyan összefüggéseket tártak elénk, amelyekből az új intézményi iskola is fontos következtetéseket vont le.

A szerzők öt pontban fogalmazzák meg azokat az új jelenségeket, amelyek megkérdőjelezik a neoklasszikus közgazdaságtan érvényességét a 20. században.

Elsőként említik, hogy a környezeti ártalom és a környezetvédelem olyan kérdéseket tűzött napirendre, amelyekkel a neoklasszikus elmélet nem számolhatott. A tömegtermelés a korlátlannak hitt természeti erőket oly mértékben károsíthatja, amely meghaladja azok öntisztító mértékét. Ennek folytán a termelő költsége nem feltétlenül esik egybe a társadalmi költséggel, s a társadalmi hasznosság sem a terméknek tulajdonított egyéni hasznossággal. De ennek következtében, mutatnak rá a szerzők, szuboptimálissá válik az, amit eddig optimálisnak tartottak. A környezeti javak a környezeti ártalom következtében nem gazdaságiból gazdaságivá lettek, megjelenésük bővíti a gazdasági javak körét, de nem az árukét, hiszen nincs piaci áruk. E probléma a neoklasszikus tanítások alapján nem kezelhető. A szabad piac csak akkor allokálna optimálisan, ha az egyéni és a társadalmi költség és hasznosság egybeesne.

A szerzők szerint a közgazdaságtant integrálni kell az ökológiával. S mivel a környezeti javaknak nincs áruk, azt a politikai mechanizmusnak kell konstruálnia és beillesztenie a piaci mechanizmusba. Az árrendszernek alkalmazkodnia kell a környezetvédelmi követelményekhez. Ehhez azonban az államnak helyesen kell megállapítania a környezetvédelmi prioritásokat, és a ráfordításokat optimálisan kell elosztania mind regionálisan, mind az ártalmat előidéző tényezők szerint. De ez már politikai kérdés, hangoztatják a szerzők. S ezen túlmenően szerintük olyan árrendszert kell kialakítani, amely ösztönöz a környezetkímélő anyaghelyettesítésre, az okszerű hulladékgazdálkodásra, környezetet védő gyártási technológia kifejlesztésére. Fontos a megelőzés és nem a károk utólagos korrigálása. Az ökológiai egyensúlyt a szerzők az általános egyensúly részeként tekintik. Hangoztatják, hogy a jólét a természeti környezet minőségétől is függ. A növekedési modellekben a környezetvédelemre fordított költségeket a GNP növekedéseként könyvelik el, a környezeti kárt viszont nem veszik figyelembe. Az állam szabályozó szerepének hangoztatása mellett a szerzők rámutatnak arra, hogy az állami szabályozásnak is megvannak a maguk defektusai, akárcsak a piaci mechanizmusnak.

A társadalmi, gazdasági változások, amint ez már az elsőként említett új jelenséggel kapcsolatban is kiderült, előtérbe állították az állam gazdaságszervező funkcióját. Ezt tekintik a szerzők a jelen korszak második új jelenségének. Az állam e szerepvállalása összeegyeztethetetlen a liberális elvekkel. Már a Nagy Gazdasági Válság időszakában előtérbe került az anticiklikus gazdaságpolitika szükségessége. A keynesi modellben az állam a fogyasztó és a termelő mellett a gazdaság harmadik endogén tényezője. A nemzetközi preferenciák és diszkriminációk érvényesítése is az állam gazdasági funkcióinak aktivizálódását követeli meg. Az állam szerepének erősödésével nő a közösségi javak köre is. Elosztását a politikai preferencia szabályozza. A környezeti javak mellett a közösségi javak bevonásával a gazdaság egydimenziósból háromdimenzióssá válik. Az általános egyensúlyt és a paretói elvet ilyen körülmények között kell megfogalmazni. A környezeti és a közösségi javak feletti döntés kikerül az egyéni preferenciák köréből, helyébe a politikai preferencia, a többségi döntés lép. A fogyasztó arra a pártra adja a szavazatát, amely az ő társadalmi preferenciáját a legjobban megvalósítja. A gazdálkodás tudománya mindinkább multidiszciplináris lesz. Az ökológia mellett a szociológiára, politológiára is támaszkodik. A 20. században fellépő új gazdasági jelenségek követelményeihez igazodó gazdaságpolitika már nem piackonform. Az államnak az indirekt eszközök mellett a direkt eszközöket is alkalmaznia kell. Az ár alakulása a számára nem közömbös, hiszen a gazdaságba történő mindenfajta beavatkozás hat az árakra. Szükség van állami árpolitikára.

Ezzel kapcsolatban a könyv megmutatja az ipari és a mezőgazdasági termelés közötti különbségeket, s ezekre építve vizsgálja meg az ipari és a mezőgazdasági áralakulás közötti alapvető eltéréseket. A szerzők hangoztatják, hogy az iparilag fejlett országokban a kormányzati beavatkozás az áralakulásba erőteljesebb a mezőgazdasági, mint az ipari szférában. Ennek gazdaságpolitikai motívumait a közvélemény elfogadja, mert erkölcsileg igazoltnak látja, hogy támogatni kell a gazdaság gyengébb, de ugyanakkor alapvető szektorát, amely az ellenőrizhetetlen externáliákkal terhes természet szeszélyeinek az áldozata.

A szerzők szerint szükség van állami árpolitikára ott is, ahol a nemzetközi verseny hatása kedvezőtlen. Az állam a vámmechanizmust is felhasználja árszabályozó tényezőként. A vámpolitika a belföldön gyártott és az importált termékek közötti árarányt alakító tényezővé vált. A kormányzat a hazai ipar és mezőgazdaság védelmében bonyolult, a protekcionizmus egész adminisztratív fegyvertárát felhasználó mechanizmust teremtett.

Az állam gazdasági szerepével kapcsolatban érdekesek a szerzők arra vonatkozó fejtegetései, hogy a gazdaság katonai szektorában a mások megelőzéséért, a legkorszerűbb haditechnika megszerzéséért folyó verseny alágyűri a költségoldalt, a cél nem a maximális profit szerzése. Ugyanakkor a szerzők szerint a gazdaság katonai szektora időnként a társadalom legdinamizálóbb szektora. Ugyanis a termelőerők fejlesztésében döntő szerepe van azoknak a felfedezéseknek, amelyek az erők olyan koncentrációját követelik meg, amely túllép a polgári gazdaságnak a profitmotiváció szabta keretein. S a fejlesztés érdekében az erőforrások nagyfokú koncentrációja végett az állam csak katonapolitikai céljából hajlandó a polgári szektorból történő nagyfokú elvonásra.

A 20. század harmadik új jelenségeként említi a könyv a gyarmati rendszer felbomlását, amelynek következtében az oligopólikus világgazdaság policentrikussá vált. Új nemzetállamok jöttek létre, amelyek szervesen kapcsolódnak a tőkés világgazdasághoz. A fejlődő világnak nincs a fejlett országoktól eltérő mechanizmusa. A tőkés világgazdaságban a nemzetközi kapcsolatok két fő alapelve, amelyből kinőtt a Nemzetközi Valutaalap és a GATT, azonban a fejlett országok érdekeit fejezik ki. Emiatt elmélyült a gazdaság struktúraválsága, a legfőbb világgazdasági probléma a fejlődő országok problémája lett. Ami korábban a város és a falu viszonylatában zajlott le, az napjainkban a fejlett és a fejlődő országok viszonylatában fenyegető veszély. Korábban, ha nem folytattak volna megfelelő árpolitikát, a faluról való menekülés vészes méreteket öltött volna. Ma viszont, ha az iparosítással nem teremtenek a fejlődő országokban megfelelő munkalehetőségeket, az afrikai, ázsiai népek gyors áttelepülésével kell számolni.

Századunk negyedik nagy változásaként említik a szerzők a szocialista világrendszer létrejöttét, s vele a két rendszer együttélésének a problémáit. Szocialista alapelv volt: saját erőre kell támaszkodni, a Kelet­Nyugat közötti kereskedelem csak marginális legyen. A szocialista országokban a külkereskedelem állami monopólium lett, ezzel elmosódott a határvonal a kereskedelmi üzleti aktus és az államhatalom igazgatási aktusa között. A külkereskedelem állami szabályozása, az export­import kontingensek megállapítása kizárta a versenyt. A kötött devizagazdálkodás, a valutaárfolyam árszabályozási szerepének a kiitatása, az árak hatósági szabályozása lehetővé tette a reális gazdasági kalkuláció mellőzését és a világpiacon zavarta a piaci folyamatokat. A piacrendszerű országok vele szemben védekezni igyekeztek a magas technológiájú cikkek kereskedelmi embargójával, a megkülönböztetett feltételek mellett folytatott kereskedelemmel. A kapitalizmus és a szocializmus közötti harc folytán a gazdasági növekedést a tőkés országok nem bízhatták a szabad piac önműködő mechanizmusára.

Figyelemre méltó a könyv ama része, amelyben a szerzők bemutatják a szovjet típusú rendszerek önfelszámolásának okait és folyamatát.

A jelenkori gazdaság ötödik sajátosságaként említik a szerzők, hogy az állam fokozott szerepvállalása folytán az állami piacszabályozás kialakította a gazdasági igazgatási szerveket. Ugyanakkor létrejöttek a hatalmas vállalatok, a nagy szakszervezetek a maguk szerteágazó szervezeteivel. Ezzel a döntések bonyolultabbá váltak, nagy apparátust igényelnek. A hatósági előírások kiterjesztése a korábban kizárólag üzleti alapon vitt gazdasági aktusokra, az állami és nem állami gazdasági szektorok közötti üzleti kapcsolatok, a gazdálkodás feltételeit szigorító különböző rendelkezések az illegális aktusok bonyolult és szerteágazó rendszerének melegágyává váltak. Létrejött egy új gazdasági hatalom, a második gazdaság, amelynek a jellemzője, hogy a tömegméretűvé vált illegális gazdasági aktusok egyre szervezettebben függnek össze az ármechanizmussal, s a legális és az illegális hatalom összefonódik.

A könyvnek alapvető üzenete az, hogy minden piaci mechanizmus adott hatalmi struktúra kiszolgálója. A szabad piac nem létezhetne, ha nem éppen ez nyújtaná a legnagyobb előnyt azok számára, akik működésben tartják. Ezért nem fogadható el az a feltevés, hogy a szabad piac a gazdasági mozgásfolyamatoknak a politikától elvonatkoztatott racionális rendszere. Az egyensúlyi ár hátterében meghatározott gazdaságpolitika vagy árpolitika húzódik meg. A hatalom és a gazdaság, a hatalom és az ármechanizmus kapcsolatát a szerzők a modern viszonyokba beágyazva mutatják be, s párhuzamba állítják az ármechanizmus működésének neoklasszikus ábrázolását a mai valósággal, ezzel a neoklasszikus árelmélet alapos bírálatát és korrekcióját is adják.

Egy olyan gazdaságban, amely a fejlődés során a kezdetben egydimenziósból háromdimenzióssá bővül, a gazdasági racionalitás elvét újra kell értékelni. Amennyiben a köz­ és környezeti javak számára hipotetikus árakat kalkulálnak ,ezek nem rendelkeznek az egyensúlyi ár jellemzőivel. S ezek az árak érintik a piaci árak racionális funkcionálásának a folyamatát, amely árak a gazdasági racionalitás szignáljaként jöttek létre. A köz­ és a környezeti javak allokációja szétszakítja a gazdaság belső konzisztenciáját. Ennek következtében a piaci résztvevők racionális magatartása már nem nyújthatja a társadalmi optimum feltételeit. A szerzők szerint a hagyományos közgazdaságtan egyes tételei elavultak. A háromdimenziós modellben a közgazdaságtan új arculatot kap. A köz­ és a környezeti javakra vonatkozó preferenciákat is bele kell illeszteni a megvalósítandó célkitűzések közé. S a kormányzat aktivitását is bele kell foglalni a gazdasági elemzésbe. Régóta dédelgetett gondolata Csikós-Nagy Bélának, hogy a gazdaságpolitikát integrálni kell az elmélettel. Az új megközelítésben a piaci szereplők folytatják a hagyományos szerepüket, de pozitívan alkalmazkodnak a kormányzati direktívákhoz, amelyek igyekeznek a vállalkozói magatartást a kívánt irányba befolyásolni.

Egy háromdimenziós gazdaság szempontjából értelmezik a szerzők a nemzeti termelékenységet. Vele kapcsolatban csak azok a tényezők jöhetnek számításba, amelyek növelik az általános jólétet. A szerzők hangoztatják, hogy ennek során figyelembe kell venni a vállalatok tevékenységének egymásra gyakorolt hatását, s a nemzeti termelékenységhez való hozzájárulás szempontjából ennek végeredménye jön csak számításba. A kormányzat részvételét a nemzeti termelékenység és a társadalmi jólét alakításában a közjavak rendelkezésre bocsátása, a kedvező környezet biztosítása a gazdasági aktivitás számára, a törvény, a rend fenntartása jelenti. A társadalmi jólét növelésén mint célon keresztül az anyagi világ kapcsolódik az emberi élet szellemi, erkölcsi tartalmához.

A gazdasági racionalitás értékelése során a szerzők figyelembe veszik a nemzetközi kapcsolatokat is. A fejlődés jelentős stádiumaként értékelik, hogy a nemzetek újraalakítják gazdasági szervezetüket a regionális integráció keretén belül. Eme tendencia egyik legjelentősebb modelljeként említik az Európai Uniót, amely garantálja a javak és szolgáltatások, a munka, a tőke szabad áramlását tagországai között. Alapszabálya és kötelező rendelkezése explicite kodifikálja a társadalmi értékek listáját, amelyeket nem lehet büntetlenül megsérteni. További előírások rendelik el az adórendszernek, a minőség ellenőrzésnek, a standardoknak, a termelési rendszereknek stb. a legmodernebb követelményekhez történő igazítását. Ilyen elrendezés mellett egyetlen résztvevő sem tud előnyhöz jutni más résztvevők károsodása, a magatartás elfogadott normáinak megsértése nélkül. A paretói optimum kritériumának modern, a mai követelményeknek megfelelő formája fogalmazódik ezzel meg. Az új fejlődési trend - mutatnak rá a szerzők - jelentkezik a kelet­európai országokban is a liberalizálás, a privatizáció és az újratőkésítés révén.

A könyv mondanivalója összhangban van az új intézményi iskola ama tételével, hogy tőkés gazdaságban a folyamatok szervezésének nem a piac az egyedüli eszköze. Közös vonásként kell megemlíteni továbbá a hagyományos, neoklasszikus irányzat bírálatát, korrekcióját. A szerzők által ábrázolt háromdimenziós gazdaságban az egyes piaci szereplők racionalitása csak korlátolt racionalitásnak tűnik, s ennek feltételezése az új intézményi iskolának is egyik bázisa. Az erősödő kapcsolat az állami és nem állami szektor között az új intézményi iskolában a járadékvadászat számára biztosította a táptalajt, akárcsak a második gazdaság létrejötte. A környezeti és közjavak körének szélesedése viszont a "free rieder" problémát veti fel. Az új intézményi iskoláról méltatói azt írták, hogy ezen irányzaton belül a gondolkodás új kategóriái jöttek létre. Úgy vélem, ez elmondható Csikós-Nagy Béla és Elek Péter közös könyvéről is.

(Béla Csikós-Nagy and Péter S. Elek: Price and Power. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995., 165 o.)

Mátyás Antal

Mátyás Antal a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem tanára.