Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 7-8. sz. (754-760. o.)

KEITH GRIFFIN-AZIZUR RAHMAN KHAN

Keith Griffin és Azizur Rohman Khan, University of California, Riverside

Párhuzamos vagy szakaszos reformok a rendszerváltás időszakában

Válasz Csaba Lászlónak

Örömmel tölt el bennünket, hogy cikkünk¹ eléggé érdekfeszítő volt ahhoz, hogy kritikus hozzászólásra késztesse Csaba Lászlót,² és szívesen fogadjuk azt a lehetőséget is, hogy ennek a lapnak a hasábjain folytassuk a párbeszédet. Mivel Csaba László írásának csak egy kezdetleges nyersfordítása állt rendelkezésünkre, könnyen elképzelhető, hogy néhány ponton nem értettük meg kellőképp az általa tett ellenvetéseket. Éppen ezért nem megyünk bele az apró részletekbe, még akkor sem, ha a szerző igen éles kritikával illeti cikkünket, s ha esetenként úgy látszik, mintha félreértelmezné álláspontunkat. Ehelyett azokra a központi kérdésekre összpontosítunk, ahol nyilvánvaló véleményeltérések állnak fenn közöttünk.

A magyar olvasó számára hasznos lehet, ha előzetesen néhány szóban beszámolunk tanulmányunk eredetéről és intellektuális hátterünkről is. Csaba László arra utal, hogy "1991-1992 óta a Kínát a botladozó kelet­európaiak elé példaként állító írásoknak sajátos dömpingje jött létre a nyugati szakirodalomban", s a mi hozzájárulásunk "az említett irányzat jellegzetes darabját" jelenti (802-803. o.). Tanulmányunk azonban eredetileg nem a kelet­európai olvasóközönség számára készült, s kioktatni sem akartunk senkit (ha botladozó, ha nem, akkor sem). Írásunkat ugyanis először egy San Franciscóban megtartott konferenciára nyújtottuk be, ahol elsősorban észak­amerikai közgazdászok vettek részt, publikációjára pedig először angol nyelven került sor a Contention című amerikai folyóiratban, mely vitatott kérdések megtárgyalására szakosodott. Célunk pedig annak az Egyesült Államokban uralkodóvá vált véleménynek a megkérdőjelezése volt, mely szerint a tervgazdaságról a piacgazdasághoz való átmenet legjobb módja a "sokkterápia" alkalmazása, vagy az "ősrobbanás" kiváltása, napjaink közkeletű kifejezéseivel élve. Nézetünk az volt azonban, amit máig fenntartunk, hogy ennél van egy kedvezőbb lehetőség is, s a legtöbb érintett országhoz képest Kína közelebb került e lehetőség kiaknázásához. Tudatában vagyunk annak, hogy szakmai és politikai körökben ahhoz hasonló vélemények uralkodnak, mint amit Csaba László is kifejtett. Mi valójában az "árral" szemben úsztunk, mert nézeteinket többségében súlyosan elhibázottnak tekintik. Kicsit furcsa emiatt azt a vádat hallanunk, hogy hozzájárultunk azon nyugati vélemények "áradatához", mely Kelet­Európát és Oroszországot a kínai út követésére ösztönzi, mi ugyanis a kisebbségi véleményt képviseljük Nyugaton.

Csaba László továbbá amerikai elemzőknek (803. o.), amerikai szerzőpárosnak (804. o.) nevez bennünket, ami téves, hiszen amerikai egyetemen tanítunk ugyan, de egyikünk angol (Griffin), másikunk pedig bangladesi (Khan). Közgazdászként mindketten a fejlődő országokkal foglalkozunk, s tapasztalatokat szereztünk Ázsia, Afrika és Latin­Amerika sok részén. Kína­szakértők viszont nem vagyunk, bár több évig kutatásokat folytattunk ott is. Kínára tehát a fejlődő országok problematikáját elemző közgazdász szemüvegén át tekintünk. Ez a tény, úgy tűnik, Csaba László szerint kizár bennünket azok köréből, akik az orosz és a kelet­európai átmenet elemzésével foglalkozhatnak, mert szerinte nagyon nem helyénvaló, sőt "tudománytörténetileg egyedülálló", hogy a szerzők "egy elmaradottabb ország gyakorlatát állítják követendő például sokkal fejlettebb társadalmak elé" (803. o.).

Mi tényleg nem osztjuk Csaba László eurocentrikus nézeteit. Éppen ellenkezőleg, szerintünk sok alkalmazható tanulsággal szolgálhat más gazdaságok tanulmányozása is az orosz és kelet­európai átmenet problémái számára. Itt van például az a hatalmas irodalom, mely az afrikai és latin­amerikai gazdaságok strukturális alkalmazkodását tárgyalja, ez érdekes lehet az átmeneti gazdaságokkal foglalkozók számára is. Hasonló érdeklődésre tarthatna számot az az irodalom, mely a fejlődő országokban végrehajtott privatizáció hatásait elemzi. Úgy tartjuk ráadásul, hogy nemcsak a kínai tapasztalatok, hanem még az olyan országokéi is, mint Vietnam, releváns a rendszerváltás problémáival küszködő fejlettebb országok számára. A konkrét történelmi körülmények, a kiinduló feltételek, az intézmények és a kulturális sajátosságok persze országról országra különböznek, s az elemzés során ezekre is tekintettel kell lenni. Butaság lenne mindazonáltal figyelmen kívül hagyni a világ más részéből származó információkat vagy pedig a hagyományosan fejlettnek elkönyvelt országokat olyan speciális esetnek tartani, melyek semmit sem tanulhatnak a más címkével ellátott országoktól.

Térjünk rá ezek után a lényegesebb kérdésekre!

Párhuzamos vagy szakaszos reformok?

A véleménykülönbségek gyökere abban van, hogy a szükséges reformlépések megtételét egyszerre, vagy egymás után tartjuk­e kívánatosnak a tervgazdaságok átalakulása során. Csaba László a "sokkterápia" és az "ősrobbanás" nyugati teoretikusaihoz hasonlóan - közülük talán Jeffrey Sachs a legismertebb - úgy gondolja, hogy a reformokat azonnal, valamennyit egyszerre kell bevezetni. A rendszerváltás folyamatával járó elkerülhetetlen gazdasági átrendeződések és személyes megpróbáltatások ezáltal egy rövid időszakra sűrűsödnek össze. Úgy hiszik tehát, hogy az egész gazdaság egyidejű reformja felgyorsítja az átmenetet, és minimalizálja az állampolgárok viszontagságait, s emiatt a népesség egészének jóléte kedvezőbben alakulhat, mint bármilyen más stratégia követése esetén. Számunkra érthető ugyan, hogy sokan ezt az álláspontot foglalják el, azonban ezt mégis mélységesen elhibázottnak tartjuk.

A párhuzamos reformok szószólói nézetünk szerint összekeverik a gazdaságpolitikai cselekvés gyorsaságát és átfogó jellegét a konstruktív gazdasági változások sebességével. Egy olyan kísérlet, mely a gazdaság valamennyi területének párhuzamos megreformálására irányul, véleményünk szerint 1. nagy bizonytalanságot idéz elő az ár­ és a pénzügyi rendszerben; 2. már rövid távon is kiváltja a reálkibocsátás és a jövedelmek erőteljes visszaesését; 3. fokozza az egyenlőtlenséget és a szegénységet, nagyfokú munkanélküliséget teremthet, mindezek pedig csökkentik a lakosság jólétét az átmeneti időszak során és azután is; 4. elnyújtja a rendszerváltás végrehajtásához szükséges időszakot. Ez az utolsó megállapítás alapvető jelentőségű: az egyidejű reformok lelassítják az átmenetet, és a jövedelmek előre nem látható, s minden bizonnyal igen nagy újraelosztására vezetnek. Az átmenet ennélfogva szinte biztosan nagyon kínos folyamattá válik, a reformfolyamat társadalmi támogatottsága pedig ennek következtében erőteljesen lecsökkenhet.

Csaba László és a hasonló véleményen lévők, úgy látszik, félreértés áldozatai ebben a kérdésben. Úgy állítják be, hogy a gyors és á fokozatos reformok között lehet választani. Nem erről van azonban szó: mi kívánatosnak tartjuk a reformfolyamat lehető leggyorsabb végigvitelét. Ennek a módja azonban szerintünk a reformok szakaszos ütemezése, vagyis először néhány kulcskérdésre és néhány kulcsszektorra kell összpontosítani ahelyett, hogy egyszerre próbáljanak meg mindent megváltoztatni. Az egyidejű reformok lassú, a szakaszos reformok viszont gyorsabb átalakulást tesznek lehetővé.

Lehet, hogy Csaba László nem ért ebben velünk egyet, de jussunk legalább közös nevezőre a kérdés helyes megfogalmazásában. Nem azt kell tehát eldönteni, hogy a reformokat lassan vagy gyorsan vezessék­e be, hanem azt, hogy ezeket egyidejűleg vagy szakaszosan léptessék életbe. Akik közülünk a szakaszos reformok szószólói, azok úgy érzik, szakmai felelősségük annak bemutatása, hogyan kellene a nem egyensúlyi rendszereket menedzselni, és melyek itt a legfőbb prioritások, azaz milyen lépéseket kell legelőször megtenni. Cikkünkben is erre törekedtünk, amikor a gazdasági stabilizációra, az árak reformjára, az új magánvállalatok növekedésének elősegítésére és a szociális biztonsági háló kifeszítésére összpontosítottunk. Itt nincs szükség az elemzés megismétlésére, ahelyett azokra a pontokra térünk rá, ahol nézeteink erősen eltérnek Csaba Lászlóétól.

Növekedés és hatékonyság

A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés nagyon bonyolult vállalkozás. Ehhez le kell küzdeni a makroökonómiai egyensúlytalanságokat, drasztikus árarányváltozásokat kell kiváltani, az érvényesülő és a potenciális komparatív előnyökhöz kell igazítani a termelés szerkezetét, át kell csoportosítani a munkaerőt az egyik szektorból a másikba, át kell szervezni a vállalatokat, és meg kell változtatni a fizikai tőke összetételét. Ezek közül egyik feladat sem egyszerű, de szerintünk könnyebben meg lehet birkózni velük, ha gazdasági növekedés mellett fognak hozzá megvalósításukhoz, mintha gazdasági visszaesés során próbálkoznának velük. Amennyiben valaki egyetért velünk, akkor nagy jelentőséget kell tulajdonítson a növekedés fenntartásának az átmenet stratégiájának kidolgozásában.

A rendszerváltásba belekezdő országok legtöbbjében viszont sajnálatos módon a legfőbb prioritásnak a privatizációt és a széles körű árliberalizálást nyilvánították. Mindkét dolog kívánatos lehet ugyan - mi nem vagyunk az állami tulajdon és árszabályozás kritikátlan hívei, mint ahogy azt Csaba László feltételezni látszik -, de várhatóan egyik intézkedés sem járul hozzá rövid távon számottevő mértékben a gazdasági növekedés felgyorsításához. A privatizációnak az a célja, hogy a meglévő és állami tulajdonban lévő tőkeállományt magánkézre juttassa. Ez nem irányul közvetlenül a nemzetgazdasági tőkeállomány növelésére vagy a növekedési ütem fokozására. A privatizáció emelheti az erőforrások felhasználásának és a beruházásoknak a hatékonyságát, s így közvetve hozzájárulhat a gyorsabb gazdasági növekedéshez, de nincs semmi garancia arra, hogy kiváltja ezeket a hatásokat. A nyugat­európai állami vállalatok privatizációja, Angliát is beleszámítva, ez idáig vegyes eredményeket hozott e tekintetben. Ez néha magánmonopóliumok kialakulására vezetett, ahol az állami szabályozás eszközeinek bevetésére volt szükség a hatékonysági veszteségek elkerülésére. Az ipari átszervezések, vállalati egyesülések és átvételek ehhez hasonlóan az Egyesült Államokban is vegyes eredményekkel jártak, és nem szolgálnak bizonyítékkal arra, hogy a tulajdonjogok átruházása (ez utóbbi esetben a magánszférán belül) gyorsan érezteti hatását a hozamokban is. A volt szocialista országokban gyakran került sor álprivatizációra, vagy a hivatalnokok, illetve a vállalati igazgatók közönségesen ellopták az állami vagyont. Ilyen körülmények között még bizonyításra vár, hogy a privatizáció végül is a növekedés felgyorsulására fog vezetni.

Ehhez hasonlóan az árliberalizáció sem irányul közvetlenül a növekedés felgyorsítására. Az árliberalizáció elsődleges célja a statikus hatékonyság javítása, nem a növekedés ütemének felgyorsítása. Mi nem szándékozunk leszólni a hatékonyságot, s nem tagadjuk az alapvető árak (energiaárak, kamatok, valutaárfolyamok) liberalizálásának döntő fontosságát. Nem hisszük azonban, hogy önmagában a tulajdonviszonyok átalakításával és az árak "rendbetételével" biztosítható az átmenet sikeres végigvitele. A növekedésnek ebben alapvető szerepe van, részben a hatékonyság javítása érdekében.

Az allokatív hatékonyság szempontjairól megfeledkező felhalmozás természetesen az erőforrások elfecsérlésére vezet. Feltehetően erre gondolt Csaba László, amikor azt állította, hogy fordított összefüggés áll fenn Oroszországban és Kelet­Európában a beruházások volumene és allokatív hatékonysága között³ (805. o.). Ebből nem következik azonban, hogy beruházások hiányában az árliberalizáció magasabb hatékonyságot eredményezne. Ez éppoly könnyen vezethet a kibocsátás visszaesésére a nem jövedelmező vállalatokban és ágazatokban, a munkanélküliség növekedésére és az életszínvonal csökkenésére. Az árliberalizáció tehát a makroszintű hatékonyság visszaesését is kiválthatja. Az árarányok megváltozása jelzést ad a kibocsátás szerkezetének módosítására. A kibocsátás szerkezete azonban úgy is átalakulhat, hogy csökkenti a termelést a nyereséget nem hozó ágazatokban, de úgy is, hogy növelik azt a nyereséges szektorokban. Az előbbi valószínűleg a recesszió időszakában következik be, az utóbbihoz azonban beruházások szükségesek, amelyek viszont növekedést váltanak ki és magasabb jövedelmeket eredményeznek.

Csaba László felteszi a kérdést, hogy vajon "egy társadalom ugyanúgy megválaszthatja az általa kívánatosnak vélt növekedési ütemet, mint egy modellező?" (803. o.) A válasz szerintünk is nemleges. A társadalom azonban választhat és alkalmazhat olyan gazdaságpolitikát, amely ösztönzi a növekedést. Ezt szolgálja például, ha jó lehetőségeket teremtenek az új magánvállalatok létrehozása és terjeszkedése számára, ami szerintünk messze fontosabb lépés, mint a meglévő állami vállalatok privatizációja. A magántevékenységet ösztönző politikának olyan eszközei vannak, mint a magánkezdeményezéseket tiltó intézkedések eltörlése; a bürokratikus aktatologatás, a szükségtelen reguláció, engedélyezési eljárások és hasonlók csökkentése; a rendőrségi zaklatások beszüntetése; a belépési korlátok leszállítása, az állami monopóliumok megtörése és a verseny ösztönzése bizonyos ágazatokban; a magánvállalatok egyenlő elbírálása a hitelezés és a forrásbővítés során; az export­ és importpiacok megnyitása, és a nyersanyagokhoz való hozzáférés biztosítása a magánvállalatok számára; olyan.igazságszolgáltatás megteremtése, mely gondoskodik a szerződések betartatásáról, és megbízható kereskedelmi jogrendszer megalkotása. Rengeteg olyan feladatot lehet és kell is tehát elvégezni, amelynek semmi köze sincs a privatizációhoz, legyen az ál vagy valódi, viszont elősegíti a növekedést és egyúttal javítja a hatékonyságot.

Jegyezzük meg, hogy az imént felsorolt eszközök szektorsemlegesek. Úgy tűnik, Csaba László azt olvasta ki cikkünkből, hogy szerintünk a mezőgazdaságban kell elkezdeni a reformokat (804. o.). Ha így van, akkor ez félreértés. Az igaz ugyan, hogy Kína először a mezőgazdaságot reformálta meg, de mi nem adunk senkinek olyan tanácsot, hogy mechanikusan ismételje meg a kínai reformok sorrendiségét. Ehelyett azt tanácsoljuk, hogy azon a ponton kell elkezdeni a munkát, ahol a változtatások a legnagyobb hozadékot ígérik a kibocsátás és a foglalkoztatás növelése, valamint a szegénység csökkentése szempontjából. Lehet, hogy néhány országban ez a szektor a mezőgazdaság, máshol azonban kedvezőbb lehetőségek rejlenek a kisüzemi szolgáltatások, az idegenforgalom, a vidéki háziipar, a városi kis­ és középüzemek, vagy az exportiparágak fejlesztésében. A mezőgazdaságnak tehát nem kell szerintünk feltétlen preferenciát élveznie. A lényeg: ki kell választani bizonyos tevékenységeket, ahol a beavatkozás gyors hozamokat ígér, s az erőfeszítéseket ezekre a területekre kell összpontosítani. Ez több formát ölthet: intézményrendszerbeli változásokat, jogi reformokat, tulajdonosi átalakulást vagy a hitel és egyéb források átcsoportosítását jelentheti. A megfelelő szektorok kiválasztását azonban nem lehet a piacra hagyni, hiszen a piaci rendszer az átalakulás időszakában eleve hézagos, és a piacok tökéletlenül működnek, a gazdaság pedig a strukturális egyensúlytalanság állapotában van.

Politikai és gazdasági átalakulás a rendszerváltás során

Az egyik gazdasági rendszerről a másikra való áttérés megköveteli, hogy a kormányzat aktív szerepet játsszon ebben a folyamatban. Ez kikerülhetetlen tény, az élet velejárója. A rendszerváltás ugyanis nem spontán módon indul meg, s nem haladhat előre jó ütemben gondosan kialakított kormányzati politika nélkül. Az "erős kormányzat" iránti elkötelezettségünknek azonban semmi köze sincs személyes élményanyagunkhoz, neveltetésünkhöz vagy lelki diszpozíciónkhoz, mint azt Csaba László véli (802. o.). A kormányzati szerepről alkotott véleményünk ezzel szemben érvelésünk és felfogásunk logikájából következik (e logika persze igen tökéletlennek is bizonyulhat), mert úgy látjuk, hogy aktív kormányzati szerep kell ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban és leghumánusabban meg lehessen valósítani a piacgazdasághoz.való átmenetet. Mind a hozzászólása címében, mind szövegének különböző helyein Csaba László azt sugallja, hogy szerintünk a demokrácia összeegyeztethetetlen a reformokkal; hogy mi jobban szeretjük a tekintélyelvű rezsimeket; hogy megbocsátható (vagy legalábbis "bájos") megoldásnak tekintjük tüntetőknek a hatalom által való halomra lövetését, mint az 1989­ben Kínában történt. Elképzelhető, hogy a szerző megállapításai néhány ponton kifejezetten sértőek, de minthogy nem értjük az eredeti magyar szöveget, az olvasóra hagyjuk annak megítélését, hogy Csaba úr átlépte­e ezt a küszöböt.

Tanulmányunkban felvetettük a politikai stabilitás és a demokrácia szerepét az átmeneti időszak folyamán, és kifejtettük véleményünket e kérdésben. Nem dugtuk el tehát egy lábjegyzetben politikai preferenciáinkat, és nem "értékválasztásunkat" (805. o.) nyilvánítottuk ki, hanem olyan pontot érintettünk, melyet a fejlődési folyamat komoly kutatói egyszerűen nem hagyhatnak figyelmen kívül. Kérdések formájában is megfogalmazható, hogy miről van itt szó. Mit kell először liberalizálnunk, ha autoritárius politikai rendszer és központosított tervgazdaság a kiindulópontunk: a gazdaságot vagy a politikai szférát? Ha ellenben adott a többpárti demokratikus rendszer, felmerülnek­e akkor sajátos problémák a tervgazdaságról a piacgazdasághoz való átmenet során?

Ezek bizony nem könnyű kérdések, s mi is csak fenntartásokkal fogalmaztuk meg álláspontunkat. A megértést azonban nem segíti, ha leegyszerűsítik és félreértelmezik nézeteinket, úgy, ahogy azt Csaba László teszi. Hozzájárulhat talán a kérdés tisztázásához, ha megjegyezzük, hogy Nyugat­Európa, Észak­Amerika valamennyi fejlett piacgazdaságában és Japánban is először a gazdasági átalakulás történt meg, s csak utána követte azt a politikai demokrácia. A választójog mint a demokrácia sine qua nonja először csupán a vagyonnal rendelkező férfiakat illette meg, s csak később terjesztették azt ki minden dolgozó férfira. Ezt követően csak nagy sokára, már a huszadik században adták meg a választójogot a népesség másik felének, a nőknek. Az Egyesült Államokban például a kapitalizmus létrehozása az őslakosság kiirtásával kezdődött, ezt követte a rabszolgaság bevezetése, később a nagyarányú munkaerőimport révén beözönlő tömegek nem kaptak szavazati jogot. Az afro­amerikaiakkal szemben pedig formális jogi diszkriminációt léptettek életbe, mely megfosztotta őket polgári jogaiktól egészen az 1960­as évekig. A gazdaság liberalizálása történelmileg határozottan megelőzte a politikai liberalizációt, legyen szó az ipari forradalom Angliájáról vagy a feudalizmusból a kapitalizmusba való japán átmenetről, mely jóval később következett be.

A négy kelet­ázsiai "kistigris", vagyis Tajvan, Dél­Korea, Szingapúr és Hongkong, valamint a többi újonnan iparosodott ország politikai rendszere ehhez hasonlóan általában tekintélyelvű volt. A konkrét forma egypártrendszer, diktatúra, vagy ha Hongkongra gondolunk, akkor gyarmati uralom volt. Hongkong esetében valójában még a demokrácia látszatát sem próbálták kelteni több mint egy évszázadon át. Az első kis lépéseket néhány éve tették meg, közvetlenül azelőtt, hogy Kínával a terület visszaszolgáltatásának menetrendjében megállapodtak.

A történelmi példák pusztán gondolkodóba ejtőek, a gazdasági és politikai átalakulás vastörvénye azonban nem olvasható ki belőlük. Az átalakulás viszont már eléggé gyakran ment végbe a fenti sorrendben ahhoz, hogy töprengésre késztesse a kívülálló megfigyelőt, mielőtt elveti vagy elítéli a gazdasági és politikai változtatásoknak a Kína által választott menetrendjét. Azt is meg kell jegyezni, hogy 1978, vagyis a gazdasági reformok megkezdése óta az állami erőszak (gyilkosságok, politikai indíttatású bebörtönzések, politikai elnyomás) mértéke csökkent a kommunista kormányzás korábbi időszakához képest. Kína reformidőszaka kiállja továbbá az összehasonlítást a Szovjetunióval és a keletközép­európai országokkal, ahol a rendszerváltás után - országtól függően - az antiszemitizmus, az etnikai konfliktusok felerősödése tapasztalható, polgárháborús állapotok vannak, vagy a korábban föderációt alkotó országok háborúznak egymással. Sokkal több ember halt meg a korábbi Szovjetunió területén az elmúlt öt évben, mint Kínában az elmúlt 16 év során. Arról a szívettépő helyzetről már ne is beszéljünk, ami a volt Jugoszlávia területén uralkodik. Ebből nem következik az, hogy az ellenzéki mozgalmak elnyomása Kínában "bájos" lenne, a kínai átalakulási folyamatot azonban az elmondottak helyes perspektívába állítják.

Miért vált ki a rendszerváltás politikai felfordulást, s az utóbbi miért nehezíti meg a rendszerváltás végrehajtását? Ez nagyon összetett kérdés, mi pedig nem teszünk úgy, mintha tudnánk rá a választ. A magyarázatban azonban része lehet, még ha talán kicsi is, annak, hogyan időzítették az eseményeket, és miként osztották el a folyamat előnyeit és terheit.

A rendszerváltás költségei legnagyobbrészt rövid távon merülnek fel, ami nyilvánvaló mindenki számára, aki megéli a tervgazdaságból a piacgazdaságba való keserves átmenetet. A rendszerváltás előnyei ezzel szemben csak időbeli késedelemmel, néha nagyon komoly késéssel jelentkeznek, viszont még a be nem látható jövőben is tovább kamatozhatnak. A rendszerváltás nettó hozadéka, azaz az előnyei és a költségei közötti különbség az átmenet első éveiben negatív lehet tehát, s ha az implicit társadalmi diszkontráta eléggé magas, akkor a kumulatív nettó hozadék sok éven keresztül negatív maradhat. Más szavakkal: igen hosszú időtávlat kell a rendszerváltás teljes előnyeinek felbecsüléséhez.

A liberális demokráciákban honos versenyelvű politikai rendszert a rövid távú szempontok túlsúlya jellemzi. A választások viszonylag rövid időközönként rendszeresen sorra kerülnek, ami az egymással versengő politikusokat arra készteti, hogy választóik számára rövid távon is előnyöket kínáljanak. A rövid távon felmerülő költségeket a politikusok legszívesebben elkerülik, ha ez nem lehetséges, akkor megpróbálják azokra terhelni, akik nem szavazhatnak, vagy a konkurens pártok szavazói. A hosszú távú költségeket a politikusok figyelmen kívül hagyhatják, mivel azok a legközelebbi választások után merülnek fel, tehát túl a releváns időhorizonton. Más szavakkal: a liberális politikai rendszerben a lehetséges politikák közül azokat választják ki, melyek előnyei a közeli, hátrányai viszont a távolabbi jövőben koncentrálódnak. Az előnyeit sokára gyümölcsöztető gazdasági liberalizáció és a rövid távú előnyökre összpontosító politikai liberalizáció között ellentmondás van, amit néhány országban úgy hidaltak át, hogy először a gazdasági liberalizációt valósították meg, s csak később mozdultak el a politikai demokrácia felé. Azok, akik Csaba Lászlóhoz hasonlóan előnyben részesítik a gazdasági és politikai fronton való párhuzamos előrenyomulást, nemcsak a politikai inga visszalengésének teszik ki magukat, amelyre a szerző hozzászólásának elején utal, hanem gazdasági zsákutcában is találhatják magukat.

² A Tienanmen tér bája. Hozzászólás K. Griffin és A. R. Khan Átmenet a piacgazdaságba című cikkéhez. Közgazdasági Szemle, 1994. 9. sz.

³ Mi nem végeztünk alapos vizsgálatokat a beruházási ráta és az allokatív hatékonyság kapcsolatáról. Számunkra úgy tűnik azonban, hogy a kettő között kimutatható, Csaba László által is említett fordított arányosság a tervgazdaságok rendszerjellegű sajátosságaira vezethető vissza. Azzal hozható talán összefüggésbe ez a viszony, hogy a központi tervezés egyidejűleg törekedett a magas beruházási rátára, és vezetett az erőforrások felhasználásának alacsony hatékonyságára. Ha azonban a piacgazdaságok körében végeznénk összehasonításokat, valószínű, hogy pozitív korrelációt tudnánk kimutatni. Ezt alátámasztja az a megfigyelés, hogy a világgazdaság leggyorsabb növekedést felmutató régióiban - Kelet­ és Délkelet­Ázsiában - a beruházási ráták legalább olyan magasak, vagy talán még magasabbak is, mint amilyenek a korábbi tervgazdaságokban voltak.