Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 5. sz. (454-470. o.)

NAGY ANDRÁS

Nagy András az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója.

A behozatal liberalizálása Magyarországon

A magyar reformcsomag azonban a behozatal liberalizálását illetően két lényeges ponton is különbözött a legtöbb ország hasonló intézkedéseitől: egyrészt jelentős mértékű reálfelértékelődés ment végbe, másrészt a vámszínvonal csökkent. Ezek a folyamatok kezdetben a várhatónál gyengébb ellenállást váltottak ki a vállalatok részéről, 1991­től kezdődően azonban a belföldi termelők és különösen a vegyes vállalatok egyre erősebb nyomást gyakoroltak a hatóságokra a protekcionista eszközök alkalmazása érdekében.^*

A következőkben a magyar importliberalizálás tapasztalatait elemezzük, különös figyelmet fordítva a liberalizálás időzítésére és sorrendjére; a strukturális változások társadalmi következményeire; valamint azokra a társadalmi erőkre, melyek támogatták, illetve akadályozták a liberalizálási intézkedések bevezetését. Kutatásunk a külkereskedelem liberalizálási folyamatának intézményi oldalára összpontosított: hogyan hatott a létező (örökölt, átalakított és az új) intézményi szerkezet, annak érdekei és ellentétei a liberalizálási intézkedések kidolgozására, elfogadtatására és bevezetésére, illetve hogyan befolyásolták ezek az intézkedések következményeit, módosításait és fejlesztését. A cikkben felhasznált tényanyag jórészt a kilencvenes évek elején folytatott ez irányú kutatási program során gyűlt össze. Az azóta eltelt évek új fejleményei indokolttá tennék e kutatás folytatását, melyre a szerzőnek nem volt lehetősége. Ennek ellenére, érdemes szélesebb körben ismertté tenni az importliberalizálás korai időszakának legfontosabb tanulságait.

A liberalizációs intézkedések kidolgozása és bevezetésük kezdeti fogadtatása

Az import liberalizálásának előkészítése már a nyolcvanas évek közepén megkezdődött. Széles körű elméleti vita zajlott a nyitás kérdéséről (lásd például NAGY [1986]), és ezzel párhuzamosan a Külkereskedelmi Minisztérium kívánságára egy jól kidolgozott javaslat is készült, ami GÁCS [1986) tanulmányában látott napvilágot. Ebben az szerepelt, hogy a folyamatot az Ipari Minisztérium által összeállított versenyképességi lista két végén célszerű elindítani: azaz vagy a reménytelenül versenyképtelen termékeknél, vagy azoknál, amelyek megállják a helyüket a nemzetközi versenyben. A javaslat megfogalmazóit az az elv vezette, hogy a specializáció így a versenyképességi lista mindkét végén fokozódna, ami a gazdaság egészének hatékonyságát növelné. A tanulmány azt is tartalmazta, hogy a liberalizálás egyes szakaszait úgy kell időzíteni és meghirdetni, hogy a vállalatok felkészülhessenek rá. Ez a javaslat azonban mind a hatóságok, mind az állami nagyvállalatok befolyásos vezetőinek heves ellenállásába ütközött. Az állami nagyvállalatok ugyanis a versenyképességi lista mindkét végén megtalálhatóak voltak, és sem a várhatóan sikertelenek, sem a sikeresek nem akarták feláldozni jól védett monopolhelyzetüket a specializáció érdekében, különösen a nemzetközi versenyben való részvételük beláthatatlan kimenetele miatt.

Mikor 1988 nyarán a Nemzetközi Valutaalap képviselői tudatták a magyar kormánnyal, hogy az importliberalizálás nem halogatható tovább, az államapparátus komolyan hozzálátott annak előkészítéséhez. A Kereskedelmi Minisztérium főként azért vetette el Gács javaslatát, mert az általa ajánlott szigorú normatív szabályok ellentétben álltak mind az érintett vállalatok érdekeivel, mind az apparátus protekcionista álláspontjával. Ez az eljárásmód ráadásul még a hatóságok közvetlen befolyását is csökkentette volna azokra a döntésekre, hogy mit és mikor liberalizáljanak.

BORSZÉKI ([1991a] 2. o.) nyomatékkal mutatott rá arra, hogy nincs abban semmi meglepő, hogy a liberalizálás szakaszolása - melyet végül is a kormány elfogadott - a magyar gazdaságban korábban kidolgozott alkumechanizmus szabályaihoz alkalmazkodott. Ezek a szabályok konszenzus megteremtését célozták a különböző érdekelt hatóságok és a nagy állami monopolvállalatok között. Ez utóbbiak közül néhány kifejezetten szorgalmazta a behozatal liberalizálását, mert meg kívánt szabadulni az anyagok, alkatrészek és berendezések importjának korlátozásától. Az ő sikerükként lehet elkönyvelni, hogy az első évben főként a beruházási javak, a másodikban pedig a termelési célú anyagok behozatalát liberalizálták. Csak a harmadik évben, vagyis 1991­ben került sor arra, hogy az ipari késztermékek jelentős hányadának szembe kellett néznie az importversennyel. Az ipari késztermékek gyártóinak adott kétéves haladék ellentmondott a kormány nyilatkozatainak, melyek szerint az importliberalizálás célja a struktúraváltoztatás és a hatékonyság növelése volt.

A gyors importliberalizálással szemben igen erős volt az ellenállás a különböző állami szervek, különösen az Országos Tervhivatal részéről. Bár eredetileg a Kereskedelmi Minisztérium 1989­re a behozatal 70 százalékának liberalizálását javasolta, a Tervhivatal azt állította, hogy a kereskedelmi mérleg tervezett többletét csak úgy lehet elérni, ha a liberalizálás nem haladja meg a 30 százalékot. Hozzátették, hogy ha a liberalizálás 40 százaléknál nagyobb "a kormánynak kiszámíthatatlan nagyságú kereskedelmimérleg­hiánnyal kell számolnia.¹ Abban az időben, amikor a kormány egyik legfőbb gondja az volt, hogy miként fedezze az igen súlyos adósságszolgálati terheket, a "kiszámíthatatlan" mértékű kereskedelmimérleg­hiánnyal való ijesztgetés nyilvánvalóan azt szolgálta, hogy letérítse a kormányt a liberalizálás útjáról.

Számos szakértő is megkérdőjelezte akkoriban a kormány által elfogadott liberalizálási stratégia megvalósíthatóságát és megalapozottságát.² A liberalizálás ütemét túl gyorsnak tartották; véleményük szerint homályos elvek alapján választották ki a liberalizálásra kijelölt termékcsoportokat; különösen pedig azt kifogásolták, hogy az alkalmazkodás és a verseny megrázkódtatásainak enyhítése érdekében nem szándékoztak bevezetni átmeneti protekcionista intézkedéseket. Óvatosabb és fokozatosabb eljárást javasoltak; átmeneti vámemelést a liberalizált cikkek körében - ezzel lehetőséget és időt adva az importverseny által veszélyeztetett vállalatoknak az alkalmazkodásra.

Két oka volt annak, hogy legyőzték a Tervhivatal ellenállását, és nem hallgatták meg a szakértők figyelmeztetéseit. Egyrészt a magyar kormány a GATT­hoz való csatlakozáskor hivatalos nyilatkozatban azt állította, hogy az importot liberalizálták, és néhány kvótától eltekintve az importnak a vámokon kívül nincs más akadálya. A mennyiségi korlátozásoknak vámemelésekkel való felváltását - amit a külkereskedelmi szakértők ajánlottak - csak úgy lehetett volna elfogadtatni, ha beismerik, hogy mennyiségi korlátozások az érintett termékekkel kapcsolatban a nyolcvanas években igenis léteztek. Ráadásul a GATT­nak és az IMF­nek is el kellett volna ismernie, hogy hagyták magukat félrevezetni, és nem vették észre, hogy a magyar kormány nyilatkozata a csatlakozáskor nem felelt meg a valóságnak.

A másik ok az volt, hogy a pártállami rendszer végső szakaszában a radikális reformközgazdászoknak egy csoportja jelentős befolyásra tett szert az államapparátuson belül. A gyors külgazdasági nyitással elhatározásuk komolyságát akarták demonstrálni: hogy a piacgazdaság megteremtése érdekében alapvető változásokat vezetnek be. Nem kellene elfelejteni, hogy ebben a rövid életű "peresztrojka"­periódusban a reformerek a kommunista párt és saját uralmukat - "jól kézben tartott demokratizálással" és gazdasági nyitással - remélték fenntarthatóvá tenni.

A különböző központi hivatalok dokumentumait tanulmányozva, Pásztor Sára azt figyelte meg, hogy abban az időben széles körben elterjedt vélemény volt, miszerint az import liberalizálását nem fogják teljesen végrehajtani, és a folyamat nem tart soká; azt tételezték fel, hogy 1989 végén visszavonják az intézkedéseket (PÁSZTOR [1991] 27. o.). Azt is meg lehetett figyelni, hogy a hivatalnokok legnagyobb része az import liberalizálásával kapcsolatos feladatokat olyan tehernek tekintette, melyet "felülről" erőszakoltak rájuk. Ezért csak formális végrehajtására gondoltak, az érdemi alkalmazását el kívánták kerülni.

A Tervhivatal és a Magyar Nemzeti Bank 1989 nyarán még egy sikertelen kísérletet tett az importliberalizálás folytatásának feltartóztatására, annak ellenére, hogy nem igazolódott az a várakozásuk, hogy a liberalizálás eredményeként a konvertibilis import rohamosan nőni fog. 1989 őszén a vállalati vezetők értekezletén a Gazdasági Kamarában bejelentették, hogy a Nemzeti Bank az importliberalizálási program befagyasztását javasolja.³ A Tervgazdasági Intézet augusztusban készített jelentésében annak a veszélyével ijesztgette a kormányt, hogy a konvertibilis relációkból származó behozatal ellenőrizhetetlenül elszabadul.⁴ A konzervatív ellentámadás nemcsak az importliberalizálás ellen irányult, hanem a restriktív monetáris politikát is célba vette.

A régi vágású bürokraták azonban nem tudtak többé felülkerekedni: elsősorban a gyors politikai változásoknak volt köszönhető, hogy meghiúsultak törekvéseik. PÁSZTOR [1993a] leírása szerint ehhez az IMF képviselői is érdemben hozzájárultak, mert ragaszkodtak a liberalizálási és stabilizációs program folytatásához és kiterjesztéséhez (65. o.). Ráadásul, és ez nem volt kevésbé fontos, a liberalizálás első évében a behozatal nem szaladt el nagymértékben, ahogy tartottak tőle. Ellenkezőleg, valójában lassabban nőtt, mint az export, és így kereskedelmimérleg­többlet keletkezett.

A konzervatív hivatalnokok várakozásaival ellentétben az importliberalizálási programot Magyarországon gyorsabban hajtották végre, mint eredetileg tervezték. A kormány által 1988­ban elfogadott eredeti javaslat szerint a konvertibilis devizában elszámolt behozatal liberalizálását négy évre tervezték 1989 és 1992 között, évi 20-35 százalékpontos növekményekkel. A demokratikus és liberális politikai erők felülkerekedésének, valamint az IMF és a Világbank nyomásának köszönhetően, továbbá az első időszak kedvező tapasztalatai alapján, a folyamatot felgyorsították, és három év alatt befejezték.1992 elején a behozatal körülbelül 90 százaléka liberalizált volt, és a termelés mintegy 70 százaléka került az importtal szemben versenyhelyzetbe. Mivel a volt KGST­országokkal folytatott kereskedelmet is konvertibilis devizában számolták el, a liberalizálási intézkedések gyakorlatilag az egész behozatalra kiterjedtek. Ennek ellenére az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek nagy részének importjában mennyiségi korlátozásokat is érvényesítettek.

A téma nemzetközi kutatói arra mutatnak rá, hogy a kereskedelem liberalizálása általában hosszabb idő alatt megy végbe - előrehaladó és visszaeső periódusokkal tarkítva -, gyakran két­három évtizedig is eltart (BHAGWATI [1978], KRUEGER [1978], MICHAELY ÉS SZERZŐTÁRSAI [1991]). A fejlett és fejlődő országok korábbi liberalizálási intézkedéseivel összehasonlítva nemcsak a magyar, de több közép­ és kelet­európai ország kereskedelmének liberalizálása is rendkívül gyorsan zajlott le. Csehszlovákiában és Lengyelországban a kereskedelem liberalizálása még gyorsabb volt, mint a fokozatosságot előnyben részesítő Magyarországon (GÁCS [1993], HRNCIR [1994], RICHTER [1994], ROSATI [1994]).

Több oka is volt annak, hogy Közép­ és Kelet­Európa átalakulási folyamatában kiemelkedően gyors ütemben ment végbe a kereskedelem liberalizálása. Először is teljes joggal feltételezték, hogy annak előnyei nagyobbak lesznek, mint más országok esetében (HAVRYLYSHYN-TARR [1991]); másodszor a kereskedelem liberalizálása a stabilizációs és piacgazdasági reformcsomag nélkülözhetetlen és fontos része volt; végül pedig a szervezett társadalmi érdekcsoportok gyengébb ellenállást fejtettek ki, mint más országokban és más időszakokban.

A külkereskedelem liberalizálása számos előnyt ígért. Számítani lehetett arra, hogy megszünteti, vagy legalábbis jelentősen csökkenti az árak, ösztönzők és beruházási motivációk torzulásait; a korábbi szinte teljes monopolizáltság helyébe az importverseny és a külföldi tőke szabad beáramlása belföldön versenypiacot teremt; a verseny által a termelési szerkezetben, az alkalmazott technológiákban és a piaci orientáció terén előidézett változások jelentősen növelni fogják a hatékonyságot; a fogyasztók szélesebb körű választékból, jobb minőségű termékekhez juthatnak viszonylag alacsonyabb áron. Az import liberalizálását támogató reformerek egyik legerősebb érve az volt, hogy a korábbi erőfeszítések ellenére sem sikerült versenyt teremteni a világpiaci konkurenciától elszigetelt belső piacon. Kiderült, hogy néhány monopolhelyzetben lévő nagyvállalat felbontása önmagában még nem hoz létre versenyt, mivel az új riválisok (melyek egy tröszthöz tartoztak korábban) hamar ráébredtek arra, hogy a kartellmegállapodás előnyösebb a számukra, mint a verseny. Ez persze részben annak volt köszönhető, hogy az újonnan létrejött vállalatok is mind állami tulajdonban maradtak, és a viszonylag szűk belső piacot erősen védték a behozatali korlátozások.

A behozatal liberalizálása fontos része volt annak a reformcsomagnak, amelytől azt remélték, hogy stabilizálja a gazdaságot, és egy magántulajdonon alapuló versenypiacot teremt. A csomag magában foglalta az árak és bérek liberalizálását, a szubvenciók eltörlését, a magántulajdon és a beruházások korlátozásának lebontását, a pénzügyi és bankszektor piacosítását (beleértve a devizák adásvételét és a kamatpolitikát is), valamint a makroökonómiai stabilitást biztosító szigorú fiskális és monetáris politikát.

A magyar reformcsomag azonban a behozatal liberalizálását illetően két lényeges ponton is különbözött a legtöbb (beleértve számos volt szocialista) ország hasonló intézkedéseitől: egyrészt nem kapcsolódott össze sem jelentős leértékeléssel, sem vámemelésekkel (ezekre a kérdésekre rövidesen visszatérünk). Az, hogy a magyar importliberalizálás némileg óvatosabb és fokozatosabb volt, mint számos más kelet­ és közép­ európai országban, alighanem visszavezethető arra, hogy az 1968­as reformok tartós hatásának köszönhetően a magyar gazdaság nyitottabb volt és közelebb került az egyensúlyi állapothoz, mint más szocialista gazdaságok. Ennek következtében a piacgazdaságra való átmenet kevésbé tette szükségessé a "sokkterápiát" a "big banget".

Az import liberalizálására adott kezdeti reakciókat két körülmény magyarázza. Ezt az időszakot egyrészt az általános eufória jellemezte, mely az ország függetlenségének visszanyeréséből, a szovjet és kommunista elnyomás megszűntéből, valamint a demokratikus választások és a piacgazdaság bevezetésével kapcsolatos túlfűtött várakozásokból származott. A termelők és a fogyasztók másrészt hosszú ideje el voltak zárva a nyugati piacoktól, még ha az utazások és a behozatali korlátozások Magyarországon nem is voltak olyan szigorúak, mint más szovjet uralom alatt élő országokban. A külkereskedelem azonban mindig a hatóságok szigorú ellenőrzése alatt állt. A külkereskedelmi vállalatokba, kereskedelmi kirendeltségekbe a politikai rendőrség és a hírszerző szervek mélyen beépültek, a legtöbb döntést a piacok, árak és partnerek kiválasztásáról ők ellenőrizték. Az importcikkek iránti fogyasztói kereslet erősen elfojtott volt, mivel ezekhez a javakhoz a lakosságnak viszonylag kis része juthatott hivatalos és turistautakon, illetve a feketepiacon.

Ennek megfelelő volt az első reakció, mely az importkorlátozások enyhítését követte: amikor 1989­ben a vámmentes behozatali lehetőségeket átmenetileg megnövelték, több tízezer magyar kelt át az osztrák határon, hogy bevásároljon. Főként tartós fogyasztási cikkeket hoztak: autókat, mélyhűtőket, elektronikus cikkeket, divatos ruhaneműket és kozmetikumokat.⁵Az eufória érzése és az importcikkek megszerzésére irányuló tömegpszichózis azonban nem tartott sokáig. Az átalakulással járó recesszió nagy munkanélküliséget teremtett, az infláció jelentősen csökkentette a reáljövedelmeket és a korábbi megtakarítások értékét. A restriktív monetáris és hitelpolitika, valamint a liberalizálással egyidejűleg bevezetett importletéti rendszer visszafogta a behozatal növekedését, annak ellenére, hogy a forint reálértelemben számottevően felértékelődött, és a mennyiségi korlátozások eltörlését nem helyettesítették más protekcionista eszközökkel.

A tartósabb hatások közé számít viszont a külkereskedelmi tevékenységet folytató vállalatok számának látványos növekedése, mivel ez bizonyult akkoriban a legjövedelmezőbb vállalkozásnak, mely ugyanakkor aránylag kis tőkebefektetést igényelt. Korábban a külkereskedelmi tevékenységre felhatalmazott vállalatok számát néhány tízre korlátozták, hogy a hatóságok kellően ellenőrizhessék és irányíthassák őket. A nyolcvanas években számuk mintegy százra emelkedett. A liberalizálást követően több tízezer vállalat kezdett a külföldi piacokon kereskedni, nagy részük kisvállalkozás volt. Gács János ennek következő magyarázatát adta: "... nagy volt a bizalmatlanság a hagyományos külkereskedelmi vállalatok hatékonyságával kapcsolatosan; növekedett az igény a külpiacok felfedezésére és a nemzetközi ügyletekben való részvételre; fokozódott a törekvés a még mindig fennálló hiányokból és árkülönbségekből adódó jelentős haszon megszerzésére; lehetőség nyílt törvényes vagy törvénytelen előnyök kihasználására azok részéről, akik közvetlenül részt vesznek a külkereskedelemben (valutaátváltás és a külföldi fizetőeszközök átutalása, alul­ és fölülszámlázás, külföldi üzleti utak stb.)." (GÁCS [1993] 18. o.).

Teljesen igazolódott az a várakozás, hogy a behozatal liberalizálása segíteni fogja a kivitelt. A termelők gyorsan alkalmazkodtak annak előnyeihez, hogy korlátozás nélkül importálhattak jobb minőségű anyagokat és féltermékeket, hogy a megrendelőik igényeit jobban és gyorsabban elégíthették ki, vagyis általában versenyképesebbé váltak.⁶ Nehezebb megítélni az importliberalizálás hatását a belföldi árszínvonal alakulására. A közvélemény szerint ez hozzájárult az infláció ütemének növekedéséhez, de itt számításba kell azt is venni, hogy a magasabb árat gyakran jobb minőségű és divatosabb termékekért kell fizetnie a fogyasztónak. A legfőbb termékcsoportok, ahol a szabadabb import látványosan visszafogta az áremelkedést, az autók, a fogyasztási elektronikai cikkek és személyi számítógépek voltak.

A behozatal liberalizálása és az árfolyam­politika

Az átmenet reformjainak előkészítése során Magyarországon a közgazdászok között általános egyetértés volt abban, hogy az árak és bérek deregulálása mellett, az import liberalizálása és a valuta konvertibilitásának bevezetése a jól működő piacgazdaság elengedhetetlen feltétele. Nyilvánvaló volt, hogy ezeket a célokat csak makrogazdasági egyensúly mellett lehet elérni, ami nélkülözhetetlenné tette az import iránti túlzott belföldi kereslet megszüntetését. Számos ország importliberalizálási tapasztalata azzal a tanulsággal szolgált, hogy a fizetési mérleg megállíthatatlan romlása által előidézett kudarcot csak úgy lehet elkerülni, ha a reál­devizaárfolyamot jelentősen leértékelik (MICHAELY [1986]). Az importliberalizálás, a deregulációk és a leértékelés inflációs nyomása által okozott sokkhatás csökkentése érdekében többen azt javasolták, hogy a fokozatos importliberalizálást (a mennyiségi korlátozások eltörlését) kapcsolják össze vámemeléssel.⁷ Azzal érveltek, hogy ez csökkentené a behozatal iránti túlzott keresletet, következésképpen a fizetési mérleg elfogadható egyenlegének eléréséhez kisebb leértékelésre lenne így szükség, mint egyébként.

Egyik javaslatot sem fogadták el, amikor a külkereskedelmet liberalizálták. Bár a forintot többször leértékelték, a reálárfolyama számottevően felértékelődött.⁸ A forint nominális árfolyamát 1988 és 1991 között 50,6 százalékkal értékelték le azokhoz a valutákhoz képest, melyeket összehasonlításul használtak.⁹ Mivel azonban a belföldi árszínvonalnak a külföldit meghaladó emelkedése gyorsabb volt, mint a nominális leértékelés, a reál effektív árfolyam - mely viszonylag stabil volt 1989­ben -1990­ben elkezdett erősen felértékelődni, úgyhogy 1991­ben már 19,5 százalékos volt a felértékelődése, ha fogyasztói árindexszel számították,13,4 százalék, ha termelői árindexet használtak.¹⁰

Az a kérdés, hogy a forint reálértéken ebben az időszakban - leértékelés helyett mennyire értékelődött fel, a viták középpontjába került,¹¹ és szorosan kapcsolódott azok intézményi érdekeihez, akik a vitát folytatták. A kormány árfolyam­politikájának kialakításában meghatározó szerepet játszó Nemzeti Bank és Pénzügyminisztérium a reálárfolyam változásait nem a fogyasztói árak, hanem a termelői árak alapján mérték, az utóbbiak pedig sokkal lassabban emelkedtek, mint az előzőek. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma, mely a kormányon belül a kereskedelempolitikáért, a külkereskedelmi teljesítményekért és különösen a kereskedelmi mérlegért volt felelős, azzal érvelt, hogy felértékelés helyett leértékelésre lett volna szükség. Ez a hatóság a reálárfolyam­változásokat a fogyasztói árak alapján mérte, ami magasabb felértékelődést jelzett. A leértékelés nyilvánvalóan nyereségesebbé teszi az exportot is, és az importhelyettesítést is, a behozatalt pedig megdrágítja, ezáltal javítja a kereskedelmi mérleg egyenlegét. Ez az oka annak, hogy a minisztérium elfogadhatatlannak tartotta a felértékelő politikát, és rendszeresen követelte a reálleértékelést.¹² Nyomatékosan hangsúlyozták, még nem volt példa arra, hogy egy ország, mely gyorsan liberalizálta szinte a teljes kereskedelmét, és közben elvesztette a legfőbb piacait, a reálfelértékelést tette volna meg egyik legfőbb árfolyam­politikai céljává (KÖVES-LÁNYI-OBLATH [1993] 17. o.). Az összes közép­ és kelet­európai ország is jelentős reálleértékeléssel kapcsolta össze stabilizációs és liberalizáló politikáját (PLANECON [1992], HRNCIR [1994], JASINSKI [1994], MENCINGER [1994]).

Az árfolyam­politika tehát szorosan kapcsolódik a gazdaságpolitika céljaihoz, valamint azoknak az intézményeknek az érdekeihez, melyek a gazdaságpolitika kialakításában részt vesznek. Amennyiben a folyó fizetések mérlegének egyensúlya kap prioritást (ahogy az 1982 és 1988 között történt, a súlyos eladósodottság és a komoly likviditási gondok miatt), akkor a folyamatos leértékelés politikája indokolt, nominálisan is, és reálértéken is, mivel az segíti az export bővítését, és fékezi az import növekedését. Ha azonban a gazdaságpolitika fő céljává az infláció megfékezése vagy megállítása válik, akkor a reálfelértékelés azzal az előnnyel járhat, hogy nem alakul ki "áremelkedés­leértékelés spirál", és mérséklődnek az inflációs várakozások. Ez történt 1989 után, ezért folytattak reálfelértékelő politikát a pénzügyi hatóságok. Valójában azonban az árfolyam­politika manőverezési lehetőségei hosszabb távon elég szűkek, mert a rossz döntések makrogazdasági következményei elég hamar kiütköznek. Ez valóban meg is történt, amikor 1992 végén és 1993 elején az export erősen csökkenni kezdett (KÖVES-LÁNYI-OBLATH [1993]). A folyó fizetési mérleg romlásának tendenciája 1993 és 1994 folyamán rendkívüli mértékben felerősödött, s így az adott években rekordméretű deficit alakult ki. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján ma már sokan belátják, hogy azoknak volt igazuk, akik bírálták a kormány reálfelértékelő politikáját. Bár radikális leértékelésre valószínűleg tényleg nem volt szükség, de a nominálárfolyamot legalább az inflációs ráták különbségeinek mértékében kellett volna kiigazítani.

Az árfolyamokkal kapcsolatos érdekellentétek, valamint a különböző intézményeknek a prioritásokkal kapcsolatos érvei mögött egy mélyebben fekvő konfliktus rejlik. Ez valójában még fontosabb, mint a prioritások és gazdaságpolitikák időnkénti változásai. A viták mélyén ugyanis az az alapvető probléma, hogy mekkora hatékonyságszorítást lehet, illetve kell gyakorolni a vállalatokra, és mikor? A nyereségérdekeltségen nyugvó piacgazdaságra való átmenet rendkívül nagy strukturális változásokat okoz az olyan gazdaságokban, ahol a nyereségességet elhanyagolták. Ez elkerülhetetlenül együtt jár súlyos munkanélküliséggel, kapacitáskihasználatlansággal, a beruházott tőkék nagy értékvesztésével és piacvesztésekkel. A leértékelés természetesen növeli az exportáló és importot helyettesítő vállalatok nyereségét, egyúttal csökkenti a strukturális változásokra irányuló nyomást, és segíti a vállalatok túlélését. Ezáltal csökken a munkanélküliség, vagy legalábbis lassabban növekszik, kevesebb a csőd, több az idő és a lehetőség az új helyzethez való alkalmazkodásra. Ha azonban a nominális leértékelés nem tart lépést az infláció ütemével, akkor a hatékonysági szorítás erősödik, nehezebbé válik a vállalatok működése és fennmaradása. Ez viszont azzal az előnnyel jár, hogy a nemzetközi verseny diktálta változások hamarabb mennek végbe.

Nem könnyű tehát a döntéshozóknak megtalálni azt a középutat, amelyen elég erős szorítás érvényesül a termelékenység növeléséhez, de mégsem olyan erős, hogy lerontsa az alkalmazkodás kilátásait, vagy hogy elviselhetetlen társadalmi feszültséget teremtsen. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a hatékonysági követelmények szorítása erősebben függ a vállalatok és a vezetőik érdekeltségétől, mint az árarányoktól vagy a devizaárfolyamtól. Ebből az is következik, hogy a strukturális átalakulásban az utóbbiaknál nagyobb szerepet játszik a privatizációs folyamat előrehaladása, illetve az állami tulajdonban lévő vállalatok irányításának eszköztára.

A valutaárfolyamok jövője szorosan kapcsolódik a de jure konvertibilitás és a devizapiac bevezetéséhez, melyre Magyarországon jóval a liberalizálási időszak után került csak sor. Úgy tűnik, általános egyetértés van abban, hogy ezek a nagy horderejű intézményi változtatások számos makroökonómiai feltétel teljesítésétől függnek (lásd MÁRER-OBLATH (SZERK.) [1992] 8-10. o.). Az árfolyam­változtatásoknak egyre inkább a piaci erők alakulását kell követniük, a pénzügyi hatóságoknak pedig fokozatosan piaci intervenciókkal kell befolyásolniuk az árfolyam­alakulást, annak érdekében, hogy stabilizálják azt a kereslet­kínálat által meghatározott szint közelében. Fontos lépés történt ebben az irányban, amikor 1992 közepén létrehozták a bankközi devizapiacot. A kereskedelmi bankokat felhatalmazták, hogy bizonyos mennyiségű devizát a saját számlájukon tartsanak, és hogy azzal kereskedjenek a hivatalos középárfolyam meghatározott szűk sávjában. A bankközi devizakereskedelem bővítésével, a lakosság által vásárolható valutamennyiség növelésével - és fokozatosan megtanulva, hogy miként kell kezelni egy lebegő árfolyamrendszert - a bankközi és a feketepiaci valutapiacokat integrálni lehet.

A vámok és a vámpolitika változásai

Az importliberalizálás előkészítésekor erősen vitatott kérdés volt, hogy hogyan is kellene azt összekapcsolni egy ésszerű vámpolitika kialakításával. Az nyilvánvaló volt, hogy az árszabályozás és az importengedélyezés eltörlésével a vámoknak megnő a szerepük a behozatal színvonalának és összetételének kialakításában. Számos ország tapasztalataiból kiindulva, egy 1989­ben rendezett konferencián már hangsúlyoztam annak szükségességét, hogy a mennyiségi korlátozásokat vámokkal helyettesítsék. Ez a lépés "... a piaci kereslethez való gyorsabb alkalmazkodásra vezetett, a rendszer egységesebbé vált, és az import volumenének és struktúrájának mélyreható változásait eredményezte. Különös jelentősége van az ilyen típusú változásnak az olyan gazdaságokban, melyekben az utasításos tervezés hosszabb ideig működött, mert fokozza a gazdaság "monetizáltságát", és megmutatja, hogy bizonyos célokat parancsok és kényszer helyett pénzügyi eszközökkel is el lehet érni." (NAGY [1991] 272. o.). OBLATH [1989] erősen érvelt amellett, hogy az import liberalizálásával együtt emeljék a vámokat, ahelyett hogy csökkentenék azokat. Arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy ha hosszú protekcionista korszak után az importcikkek árainak emelése nélkül liberalizálják a behozatalt, akkor a kereskedelmi mérleg felborulása esetleg az intézkedések visszavonására vezethet.

Vámokat iparpolitikai érdekekből és a kereskedelmi mérleg egyenlegének javítása miatt szoktak emelni. Az adott helyzetben azonban nemcsak a fokozatos importliberalizálás miatt vált szükségessé, hanem azért is, mert a KGST­kereskedelem váratlanul és hirtelen összeomlott. Ennek egyik következménye az lett, hogy a termelés számos iparágban erősen visszaesett, ami azzal a komoly veszéllyel járt, hogy az importcikkek a belföldi készítményeket a szűkülő belső piac jelentős részéről is kiszoríthatják. A mennyiségi korlátozásoknak vámemeléssel való helyettesítését az import liberalizálása során elfogadhatták volna a GATT­ban, illetve a főbb kereskedelmi partnerek, később azonban sokkal kisebb remény van erre. Feltűnő, hogy ennek ellenére sem az utolsó pártállami, sem az első demokratikusan választott kormány nem próbált meg ellentételt kapni a gyors és radikális importliberalizálási intézkedésekért és azért, hogy eltörölték a KGST­kereskedelem speciális szabályait, beleértve a vámmentes forgalmat (OBLATH [1991], TÖRÖK [1991]).

Nem könnyű arra válaszolni, hogy miért nem volt jelentősebb vámemelésre irányuló nyomás, amikor a behozatalt liberalizálták. TÖRŐK [1991], [1992] és BORSZÉKI [1991 b] véleménye szerint ennek az volt főként az oka, hogy számos elméleti kérdést nem tisztáztak, illetve a liberalizációs program kidolgozói nem ismerték ezeket. Úgy tekintettek a döntéshozók a liberalizációra és a protekcionizmusra, mintha egymás alternatívái lennének, vagyis nem vették figyelembe, hogy ezek párhuzamosan léteznek szinte minden fejlett országban. Az átmenet időszakában a kormány nem rendelkezett világosan meghatározott iparpolitikai célokkal, illetve prioritásokkal. Az ipari és mezőgazdasági érdekcsoportok is meg voltak zavarodva, mert fenyegette őket a privatizáció és veszélyben érezték monopolhelyzetüket. De volt a vámemeléstől való tartózkodásnak más oka is: a kormánynak tanácsokat adó számos reformközgazdásznak az volt a véleménye, hogy a vámszínvonal túlságosan is vagy legalább kielégítően magas a belföldi termelés védelméhez, mivel azt korábban úgy alakították ki, hogy kiküszöbölje, vagy korlátozza a KGST­importtal versengő nyugati behozatalt.

Négyéves tárgyalások után, mikor 1973­ban Magyarország csatlakozott a GATT­hoz, az átlagos vámszintet a korábbi 34­ről 24 százalékra csökkentették, és a tokiói körtárgyalások kapcsán, 1987­ben ez tovább mérséklődött 16 százalékra (GATT [1991] Vol. I. 95. o.). A kilencvenes évek fordulóján az átlagos vámszint Magyarországon magasabb volt, mint az OECD­országokban, de alacsonyabb, mint a legtöbb hasonló fejlettségi szinten lévő fejlődő országban. A legnagyobb kereskedelmi kedvezményt élvező országokból származó behozatal kétötödét 5 és 10 százalék közötti vám terhelte, további egynegyedének vámja 10 és 25 százalék között volt, és kevesebb mint egyötöde élvezett vámmentességet (uo. 89. o.). Az 1991. évi vámcsökkentésekkel az átlagos szint 16 százalékról 3 százalékponttal tovább csökkent, de még ez is sokkal magasabb, mint az Európai Gazdasági Közösség országainak 5-6 százalékos átlaga. A GATT titkársága által készített imént hivatkozott jelentés megállapította, hogy: "Jelenleg különösen magasak a vámok az olyan cikkek esetében, mint az elektromos gépek, beruházási javak, szállítóeszközök, szövetek, ruházati cikkek és mezőgazdasági termékek. A termékek széles körében a vámok a feldolgozás fokával együtt növekednek. Ennek ellenére ez a növekvő ráta kisebb, mint sok fejlődő országban, mivel az ipari nyersanyagokra kivetett magyar vámok általában magasabbak... A magyar vámrendszer sajátossága, hogy számos olyan termék vámja is magas, amit nem állítanak elő az országban. E cikkek közé tartoznak például egyes mechanikus gépek, elektromos gépek, személyautók és a szállítóeszközök egész sora. Ez a vámstruktúra azt tükrözi, hogy fiskális megfontolásokat vesznek figyelembe a vámszintek kialakításánál." (Uo.14. o.)

A vámpolitikával kapcsolatos vitákban egy jellegzetes ellentmondás jelentkezett: míg a kormányon lévő politikai pártok és az ellenzék is egyetértett abban, hogy az ország érdeke az európai integrációs folyamathoz való csatlakozás, ami jelentős vámcsökkentéseket von maga után, ugyanakkor valamennyi gazdasági és pénzügyi érdekcsoport vámemelésekben volt érdekelt. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium növekvő vehemenciával képviselte a különböző ipari érdekcsoportok fokozott vámvédelmi igényét. A Pénzügyminisztérium igyekezett a vámbevétel minden fillérét megőrizni. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma abban volt érdekelt, hogy maradjon egy "vámtartalék", amit a jövendő tárgyalásokon ellentételként felajánlhat, de ugyanakkor ő volt felelős azért is, hogy a GATT­tal korábban megkötött vámcsökkentési megállapodásokat végrehajtsák. A különféle hatóságok között az érdekellentétek olyan nagyok voltak, hogy egyikük sem tudta elérni a célját, de mindegyikük meg tudta akadályozni, hogy a másik elérje azt. Ennek az volt az oka, hogy a vámtarifa­bizottságban a javaslatokat egyhangúlag kellett elfogadni. Következésképpen a bizottság csak viszonylag ritkán tudott megegyezni a vámok megváltoztatásában.

Figyelemre méltó BORSZÉKI [1991b] és GÉM [1993] azon megállapítása, hogy a fogyasztók (vagyis a lakosság) érdekeit senki sem képviselte ezekben a vitákban. Gém Erzsébet megfigyelése szerint a vámtarifa­bizottságban két év alatt egyszer sem fordult elő, hogy megemlítették volna, mi a fogyasztók érdeke, amikor a vámemelések vagy -csökkentések mellett érveltek. Csak néhány esetben fordult elő, hogy a fogyasztói árak csökkentését ajánlották fel, ha a vámokat csökkentik, de ennek végrehajtását a bizottság nem tudta ellenőrizni. A kereskedelem­ és vámpolitikát tárgyaló számos cikk között csak egy akadt, SIMON ANDRÁSÉ [1989], mely - Mancur Olsonra való hivatkozással - rámutatott arra, hogy a vámok előnyeit jól szervezett érdekcsoportok élvezik, míg a költségeit a lakosság többsége fizeti, mely nem tudja megvédeni az érdekeit. A fogyasztók képviseletének és "hangjának" a hiánya újabb bizonyítéka annak, hogy ez a megállapítás mennyire helytálló. Mivel fogyasztóknak általában nincs számottevő szervezett erejük, ezért érdekeiket csak a "felvilágosult" reformközgazdászok és politikusok képviselik, akiknek nincs az ipari érdekszervezetekhez hasonló támogatottságuk. A kompetitív késztermékek, főként fogyasztási cikkek, vámcsökkentése ezért rendszerint főként a kereskedelmi partnerek és a nemzetközi szervezetek külső nyomásának eredményeként jön létre.

A magyar vámtarifa­bizottság jegyzőkönyveit elemezve BORSZÉKI [1991a] azt figyelte meg, hogy 1991­ben hirtelen megnőtt a vállalatok, iparági szervezetek és kamarák által benyújtott vámemelési javaslatok száma.¹³ A bizottság ülésein a különböző hatóságok képviselői vitatták meg ezeket a javaslatokat, és ezzel megkezdődött az a folyamat, amit Borszéki Zsuzsa találóan vámalkunak nevez. A különféle gazdasági szabályozókkal kapcsolatos alkudozás a hatóságokkal jól ismert jelenséggé vált a gazdasági mechanizmus 1968­as reformja óta, korábban azonban az nem terjedt ki a vámokra, jól mutatva, hogy annak milyen kis jelentőséget tulajdonítottak a vállalatok és ipari érdekcsoportok. Ennek az alkufolyamatnak az elemzését összefoglalva, Borszéki Zsuzsa megállapítja: "az utóbbi hónapokban megélénkült ťvámalkubanŤ az ipar megkésett és kétségbeesett reakcióját véltem felfedezni a liberalizálásra és a piacváltásra... az adott körülmények között egy ilyen alku veszélye a liberalizálás visszafordítását vagy legalábbis lassítását szorgalmazó érdekcsoportok megerősödésében áll." (BORSZÉKI [1991a] 17. o.) Ahogy fokozódott a vámemelésekre irányuló nyomás, úgy vált egyre vitatottabbá egy ilyen lépés megvalósíthatósága. A vámszakértők és a vámtárgyalások résztvevői hangsúlyozták a lekötött vámtételek komolyságát, és azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a vámemelések nem elfogadhatóak a kereskedelmi partnereink és a GATT számára. Magyarország ugyan fenntartotta a vámtételek módosításának jogát, de a szabályok szerint kompenzációs tárgyalásokat kell folytatnia azokkal a főbb partnerekkel, akiket ez hátrányosan érinthet. Ha egyes esetekben lehetséges is sikereket elérni az ilyen tárgyalásokon, az mindig fáradtságos, bizonytalan, és árthat annak a képnek, amit a kormány ki akar a külföld előtt alakítani liberalizációs politikájáról. Ez magyarázza, hogy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma gyakran szembefordult a vámemelési javaslatokkal, és inkább a forint leértékelését szorgalmazta. Néhány százalékos leértékelés ugyanis valójában ellensúlyozhatja a vámcsökkentések hatását a fizetési mérlegben és a költségvetésben is, ugyanakkor az nem szolgál protekcionista célokat.

A vámtarifa­változtatások vitája során nyilvánvalóvá váltak az érdekellentétek nemcsak a különböző állami szervek között, hanem az egyes ipari és mezőgazdasági csoportok között is. Amikor például a Vegyipari Vállalatok Egyesülése azt javasolta, hogy a műtrágyák és növényvédő szerek vámját csökkentés helyett emeljék, a Földművelésügyi Minisztérium tiltakozott, és követelte, hogy az említett cikkekre kivetett vámokat töröljék el. A vegyipar képviselői a vitában azzal érveltek, hogy termékeik a magas energiaárak miatt nem versenyképesek, a felhasználók pedig azért nem tudnak többet fizetni a műtrágyáért, mert az áraikat túl alacsonyan tartják a támogatások segítségével. A két fél végül csak olyan javaslatban tudott megegyezni, hogy a mezőgazdaság által felhasznált vegyipari termékek előállításához szükséges importanyagok vámjait töröljék el.

A magyar vámtarifa­bizottság 1991 és 1992 közötti jegyzőkönyveit tanulmányozva GÉM [1993] arra figyelt fel, hogy az átfogóbb munkaadói és munkavállalói érdekszervezetek nem vettek részt a vámalkuban. Egyes iparcsoportok vagy ágazatok nevében csak kisebb, speciális érdekeket képviselő szervezetek képviseltették magukat, de azok igen energikusan és aktívan harcoltak javaslataik elfogadtatásáért. Ennek feltehetően az az oka, hogy az átfogóbb szervezetek nem óhajtottak döntőbíróként fellépni a különböző iparcsoportok érdekütközéseiben, míg a homogénebb szervezetekben viszonylag egyszerű volt a tagok közös érdekeinek megfogalmazása és képviselete.

Jelentős különbség volt kimutatható a vámtarifa­változtatásokra irányuló javaslatokban attól függően, hogy azok milyen körből származtak: a vállalatok túlnyomó része vámcsökkentéseket kért az általa felhasznált anyagokra és alkatrészekre; például 87 vállalati kérelemből csak 12 irányult vámemelésre.¹⁴ Másrészt viszont a minisztériumokból vagy az ipari szervezetektől érkező javaslatok a legtöbb esetben vámemeléseket indítványoztak. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium például 1992 őszén egy több száz terméket tartalmazó listát nyújtott be a vámtarifa­bizottsághoz ,vámemeléseket kérve. Azzal érveltek, hogy a fokozott vámvédelmet a súlyos kapacitáskihasználatlanság és a nagyarányú munkanélküliség indokolja. Az importanyagok vámtételeinek leszállítására irányuló sok kérelem jól mutatta, mennyire értelmetlen volt a magas vámszínvonal, mely a hatékony termelést és kivitelt is akadályozta. Amikor tehát a Pénzügyminisztérium ellenezte ezeknek a kérelmeknek a teljesítését, vagy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma elutasította azokat, hogy a kereskedelmi tárgyalásokon nagyobb mozgástere legyen, akkor az állami szervek intézményi érdekei összeütköztek a termelés hatékonysága és versenyképessége növelésével.

Ellenállás a liberalizálással szemben

Meglepő volt a megfigyelők számára, hogy a liberalizálás előkészítése során és bevezetésének elején, vagyis 1988-1989 folyamán vele szemben milyen gyenge volt az ellenállás. Ennek a különös jelenségnek több lehetséges magyarázata van. GÁCS [1993] például azzal érvel, hogy ebben az időben a vállalatokat sok más olyan megrázkódtatás érte, mint a likviditási válság, a rubelexport összeomlása, nagy infláció és magas kamatlábak, az átmenet és a privatizáció bizonytalanságai, melyek közvetlenebb nehézségeket és veszélyeket jelentettek számukra, mint az importliberalizálás hosszabb távú fenyegetése.

Egy másik lényeges tényező volt a magyar vállalatok magatartását befolyásoló ösztönzőrendszer, amely nem abban az irányban módosult, amit versenypiaci környezetben várni lehetne. Ebben a tekintetben igen távol állt az igazságtól az, amit a kormánynak a GATT­hoz küldött jelentése állított. E szerint ugyanis az állami vállalatok "ugyanúgy működnek, mint a magánszektor, vagyis szigorúan csak kereskedelmi megfontolások alapján. A fő kérdés nem a tulajdonforma, hanem a vállalatok modus vivendije. Ebben a tekintetben nem volt különbség Magyarországon a magán­ és az állami vállalatok között." (GATT [1991] Vol. II. 134. o.)

Ha ez igaz lett volna, nem lett volna szükség a piacgazdaságra való átmenet során a privatizációra. Valójában az állami vállalatok nagyon is másként viselkednek, mint a magánvállalatok, különösen mint azok a magánvállalatok, amelyek megállapodott versenykörnyezetben működnek. A nagy politikai változások erősen befolyásolták a vállalati vezetőségek gondolkodásmódját, motivációját és magatartását: fel kellett készüljenek arra, hogy vállalataik adminisztratív ellenőrzése jelentősen megváltozik a radikális politikai átalakulás következtében, számítaniuk kellett a privatizációra, ki kellett dolgozniuk, hogyan őrizhetik meg pozícióikat, és hogyan tudnak kedvére lenni a jövendő állami szerveknek és a várható új tulajdonosoknak. Fontos gondjuk volt továbbá, hogy nagyarányú változásokkal vagy elbocsátásokkal ne fordítsák magukkal szembe vállalataiknak se a hivatalnokait, se a munkásait, és ha lehet, őrizzék meg a támogatásukat az állami szervekkel való jövőbeli konfrontáció esetére.

Sok vállalat került súlyos válságba, mivel főbb piacaik a KGST­országokban összeomlottak, a belföldi kereslet fokozatosan összeszűkült, likviditási nehézségeik nőttek. Egyre több veszteséges vállalat ment tönkre, és az elvesztett vásárlók dominóeffektusa fenyegette a többieket is. A vezetők tudták legjobban, hogy vállalataik mennyire rászorulnak a rekonstrukcióra, hogy mennyire elhibázottak voltak a megvalósult beruházásaik, és hogy azokat mennyire nem lehet átalakítani vagy likviddé tenni. A rugalmatlanság nagy része az örökölt tőke súlyos pénzügyi költségeinek volt köszönhető, amit viselniük kellett, bár ezek a költségek nem álltak arányban a lekötött tőke tényleges értékével. Nem lehetett megbízhatóan felbecsülni a felesleges reáltőke nagyságát, és nagyon bizonytalan volt, mennyit is lehet leírni a meg nem térülő korábbi kölcsönökből anélkül, hogy az a pénzintézetekben csődhullámot idézzen elő.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a menedzserek rövidlátókká váltak, azzá kellett válniuk. Fő gondjukká egyszerűen a túlélés lépett elő, egyrészt a vállalatuk, másrészt önmaguk mint vezetők számára. Nem törődtek sokat a termelékenység és a nyereség növelésének kérdéseivel, a változó piaci viszonyokhoz való hajlékony alkalmazkodással, és még kevésbé az importliberalizálás okozta verseny hosszabb távú veszedelmeivel.¹⁵ Az importliberalizálás előkészítése és bevezetése idején a vállalatok vezetői főként azt észlelték, hogy megnőtt a szabadságuk: azt szerezhettek be, amit akartak termelési és beruházási célokra. Mivel ez egybeesett a korábbi KGST­országok kínálatának összeszűkülésével, ennek a szabadságnak a jelentősége rendkívül megnőtt. Valószínűnek látszik, hogy ha az importot nem liberalizálják elég gyorsan ebben az időben, a termelés visszaesése és az azt követő gazdasági és pénzügyi nehézségek még nagyobbak lettek volna, mint amekkorák ténylegesen kialakultak.

Gács János egy további magyarázattal is szolgál arra, hogy miért is volt gyenge a liberalizálással szembeni ellenállás: "...a gazdasági reformoknak általában ellenálló érdekcsoportok vagy nem léteztek, vagy nem tudtak hatni az eseményekre... Az 1989­es változásokat követően a pártállam megszűnt, és az állam magatartását (beleértve az ágazati minisztériumokét) a liberalizáláspárti kormánypolitika uralta. Korábban a vállalati vezetők hatalmukat hagyományosan a kommunista párttal való szoros kapcsolatuk révén szerezték vagy szilárdították meg. E háttér eltűnésével a legtöbb vezető diszkreditálva érezte magát, és régi pozíciójának megtartása érdekében igyekezett a legkevesebb zajt csapni még akkor is, ha vállalata érdekei forogtak komoly veszélyben. A régi szakszervezetek is hitelüket veszítették, az újak vagy az új kormány támogatói voltak, vagy még nem voltak kellően érettek a hatékony cselekvésre." (GÁCS [1993] 23. o.)

Más országok korábbi kísérletei azt mutatták, hogy a legerősebb ellenállás, amely veszélyeztethette a liberalizálás sikerét vagy fennmaradását, a munkaadói szervezetektől, a szakszervezetektől vagy az agrárlobbytól származott (GRESKOVITS [1993]). A sikeres liberalizálási kísérletnek - úgy tűnik - egyik szükséges feltétele, hogy a vele szemben álló érdekcsoportok elerőtlenedjenek, vagy megbénuljanak. Számos esetben - mint például Dél­Korea, Chile vagy Törökország esetében - ez autoriter uralomhoz vagy diktatúra bevezetéséhez kapcsolódott; más szóval katonai uralom teremtett "politikai vákuumot". Ezzel ellentétes példák is vannak az importliberalizálás bevezetésére, melyekben erőszak helyett megegyezés vagy kompromisszum jött létre a gazdasági nyitással gyorsabb fejlődést elérni akaró kormány és a különböző társadalmi érdekszervezetek között. Az utóbbiak egyetértve támogatták, vagy legalábbis semlegesek maradtak a liberalizálás és stabilizálás programjával szemben. Ilyen volt például a liberalizálási egyezség, amit a szakszervezetekkel kötöttek Izraelben 1962­ben, a Moncloa­paktum Spanyolországban 1977­ben és a mexikói stabilizációs paktum 1987­ben (SZÉKFFY [1993], STENZEL [1988], ASPE [1991]).

Magyarországon a kereskedelem liberalizálását a Német­kormány készítette elő és azt leváltása után vezették be, vagyis nem egy autoriter rezsim uralomra jutásával, hanem eltávolításával esett egybe. Az érdekelt társadalmi szervezetekkel nem kötött formális megegyezést sem a korábbi, sem az új kormány. A különböző érdekszervezetek nem tűntek el, és az intézményi rendszer nagy része is változatlan maradt, de átmenetileg bizonyos mértékű tehetetlenség és kivárási politika jellemezte őket. Amellett, hogy a változásokat túlélő érdekszervezetek a már említett okokból meggyengültek, csökkent a befolyásuk és elvesztették a hitelüket, a liberalizálási folyamat kezdetén még nem is mérték fel az importverseny várható következményeit.

A gazdaság nagyon hosszú ideig tartó, szinte teljes monopolizáltsága, az import és a belföldi verseny majdnem tökéletes kiküszöbölése után széles körűen elterjedt az a felismerés, hogy szükséges a piacgazdaságra való áttérés, és azt a versenyszférában a termelési tényezők magántulajdona jellemzi.¹⁶ Ez a társadalmi közhangulat kiküszöbölt minden ellenállást a verseny legalizálásával szemben, beleértve a külföldi vállalatok versenyét is. Ennek következtében azt lehet mondani, hogy ha nem is volt formális egyezmény az új kormány és az érdekszervezetek között a kereskedelem liberalizálása tekintetében, valójában hallgatólagos megegyezés támogatta azt. Az is igaz, hogy ez a megegyezés sok illúzión alapult a piacgazdaság előnyeivel kapcsolatosan általában és a versennyel kapcsolatban különösen. Eltartott egy ideig, amíg a túlzott várakozásokról kiderült, hogy irreálisak, és amíg a vállalatok vezetése és az érdekszervezetek is felismerték, hogy a korlátozatlan verseny mennyire ártalmas lehet számukra.

Az előbbiekben felsorolt tényezők járultak hozzá az import liberalizálásával szembeni ellenállás feltűnő hiányához az 1989-1990­es években. A fogyasztók és a vállalatok viselkedését egyaránt az az előny motiválta, hogy széles körben megszűnt a hiány az importcikkek beáramlása nyomán. A "kereskedelem liberalizálásának mézeshetei"¹⁷ azonban nem tartottak sokáig;1991 folyamán, de különösen 1992­től kezdve egyre többen és hangosabban kezdték követelni a belföldi termelés védelmét. A fogyasztók az importcikkek drágaságára panaszkodtak és arra, hogy azoknak továbbgyűrűző áremelő hatásuk van, a termelők pedig a belföldi termelés kiszorítását sérelmezték. Gács János felfigyelt arra, hogy elsőként az újonnan alakult vegyes vállalatok követeltek maguknak protekcionista védelmet: "az újonnan alapított külföldi részvételű vegyes vállalatok... konkrét üzleti célokkal jöttek, sokkal képzettebbek voltak a lobbyzás terén, és több eszközük volt a hazai hatóságok zsarolására. Ennek megfelelően gyorsak, agresszívek és hatékonyak voltak. Sok külföldi befektető eladásaival nem a nyugati piacokat és nem is a keleti országokat célozta meg, hanem a belföldi piac minél nagyobb részének megszerzésére törekedett." (GÁCS [1993] 23. o.)

A színestévé­készülékek esetében a magyar termelők egy koreai vegyes vállalattal, a Samsunggal közösen lobbyztak a késztermékek vámjának 15 százalékról 25 százalékra való emeléséért, a felhasznált importanyagok és részegységek vámjának eltörléséért. A Samsung nyomást gyakorolt a hatóságokra azzal, hogy a jelentős exportbővítést lehetővé tevő beruházásait a vámemelési kívánságainak elfogadásához kötötte. A Fogyasztók Országos Tanácsának tiltakozását figyelmen kívül hagyva, a kormány, mely eleinte azzal érvelt, hogy a kötött vámtételeket nem lehet emelni, 1991 novemberében elintézte a GATT­nál, hogy a színes televíziók vámtételét kétéves időtartamra 10 százalékponttal növeljék. Néhány héttel később a belföldön készített tévékészülékek árát emelték, és az ipar azzal "igazolta" ezt a lépést, hogy emelkedtek a vámok. Hasonló eset történt az autóiparban is. A korábbi évtizedekben a nyugati autók luxuscikknek számítottak, és a magas vám nem a belföldi termelést védte, hiszen az nem volt, hanem a KGST­országokból származó behozatalt. Megváltozott a helyzet, mikor a General Motors és a Suzuki gépkocsi összeszerelő üzemeket hozott létre azzal a feltétellel, hogy a termelésüket erősen védeni fogják. Ezt a kívánságukat a magyar kormány igen messzemenően teljesítette.

A vegyes vállalatok tehát az elsők között kértek a kormánytól támogatást az importversennyel szemben, szorgalmazták a felhasznált importanyagaik vámmentesítését és az adókötelezettségeik mérséklését. A multinacionális vállalatoknak az effajta üzleti taktikája persze világszerte jól ismert, de a posztszocialista országokban felhasználhatták az öröklött monopolista piacszerkezetet is céljaikhoz. Őket követte az agrárlobby, melyet súlyosan érintett a keleti piacok beszűkülése és a különféle szubvenciók elvesztése. Számos területen sikerült nekik mennyiségi korlátozásokat elfogadtatni az élelmiszer­ipari termékek behozatalára, hogy a belföldi piac nagy részét megőrizzék a hazai termelők számára. Érvelésük részben jogos volt, mert főbb versenytársaikat, a nyugat­európai farmereket, valóban erősen védik és támogatják. Felhalmozódott készleteik olcsó áron való eladása azzal fenyegette a magyar mezőgazdasági termelőket, hogy kiszorulnak a belső piacról.

A multinacionális vállalatokat és az agrárlobbyt a többi iparág is követte fokozott védelmet követelve. A szénbányászat például kiharcolta, hogy az állami tulajdonban lévő villamos ipari trösztöt évente egy bizonyos mennyiségű magyar szén átvételére kötelezték. A könnyűipari érdekszervezetek mennyiségi korlátozásokat javasoltak egyes érzékenynek minősített termékek behozatalára, azzal érvelve, hogy számos partnerország hasonlóan jár el a magyar exporttal szemben, Acél- és cementipari vállalatok is védelmet követeltek arra panaszkodva, hogy a korábbi KGST­országok állítólag dömpingáron ajánlották termékeiket. Azt állították, hogy ezek az országok tovább szubvencionálják az energiaárakat, és emiatt képesek acél­ és cementipari termékeiket jóval a világpiaci árak alatt exportálni.¹⁸

Ahogy az importtal szembeni védekezés követelése erősödött, és annak tradicionális lehetőségei csökkentek, úgy nőtt az érdeklődés a protekcionizmus olyan új formáinak bevezetése és kiterjesztése iránt, amelyek nem ütköztek a GATT szabályokba.¹⁹ A kormány újonnan alakított Versenyhivatala hamar megtanulta, majd pedig a belföldi vállalatokat tanítani kezdte arra, hogy hogyan kell elkészíteni és benyújtani panaszaikat az antidömping és piaczavarási eljárásokhoz. Mivel azonban az ilyen panaszok bizonyítása nehéz, és az eljárás hosszú ideig tart, nem sokat segítenek, ha a külföldi cikkek elárasztják a belföldi piacot.

Egyre többen hangoztatták, hogy fokozott adminisztratív vagy eljárási módszerekkel nyújtsanak védelmet a hazai termelésnek, mint például speciális egészségügyi, környezetvédelmi, minőségi és szabadalmi előírásokkal. Ez azt jelentené, hogy különleges engedélyeket kell beszerezni, időigényes vizsgálatokat elvégeztetni az olyan termékek behozatala esetén, melyekre ezek a szabályok vonatkoznak. Az "új protekcionisták" javaslatokat dolgoztak ki, hogy miként kell kialakítani és kiterjeszteni ezeket a szabályokat annak érdekében, hogy a külföldi vállalatok hátrányos helyzetbe kerüljenek. Az egyik fő érvük az, hogy hasonló láthatatlan kereskedelmi akadályok és diszkriminatív szabályok sújtják a magyar termékeket a fejlett országok piacain, mint például az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Japánban. A belföldi termelők előnyben részesítésének további jól ismert módszere az, hogy az állami beszerzések során nem alkalmazzák a semlegesség elvét. Bár vannak tendereztetési szabályok, a kiválasztási elvek és az eljárási módszerek ezen a területen nem tisztázottak.

Megfigyelhető volt, hogy bár a hatóságok bizonyos mértékig ellenálltak ennek a nyomásnak, ellenállásuk határozottan gyengült. Ahogy csökkent az Antall-Boross­kormány népszerűsége és támogatottsága, illetve közeledett a parlamenti választás, úgy csökkent a protekcionista törekvésekkel szembeni ellenállás. Még szerencse, hogy a korábban vállalt nemzetközi kötelezettségek korlátozzák és akadályozzák az importliberalizálás terén való jelentősebb visszalépést.

Hivatkozások

ASPE, P. [1991]: Macroeconomic Stabilization and Structural Change. The Experience of Mexico. Kézirat

BHAGWATI, J .[1978]: Foreign Trade Regimes and Economic Development: Anatomy and Consequences of Exchange Control Regimes. NBER, New York.

BORSZÉKI ZSUZSA [1991a]: Vámalku 1990-1991. MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Kézirat.

BORSZÉKI ZSUZSA [1991b]: Mennyiségi korlátozások a fogyasztási cikk importban. A kvótarendszer. Kopint-Datorg Rt. Budapest.

BORSZÉKI ZSUZSA [1993a]: A vegyipar az importliberalizálási program tükrében. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

BORSZÉKI ZSUZSA [1993b]: Külföldi áruk és szereplők a fogyasztási cikkek belföldi piacán. MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Kézirat.

CHOKSI A.-MICHAELY M.-PAPAGEORGIOU D. (szerk.) [1986]: The Phasing of a Trade Liberalization Policy: Preliminary Evidence. CPD Discussion Paper No.1986-42.

GÁCS JÁNOS [1986]: A fokozatos importliberalizálás megvalósításának feltételei, lehetősége és várható következményei a magyar gazdaságban. Külgazdaság, 4. sz.

GÁCS JÁNOS [1993]: A külkereskedelem liberalizálása Kelet­Európában: gyors reformok és újraértékelés. Külgazdaság, 12. sz.

GÁCS JÁNOS-WINCKLER, G. (szerk.) [1994]: International Trade and Restructuring Eastern Europe. IIASA, Physica Verlag, Heidelberg.

GATT [1991]: Trade Policy Review, Hungary, Vol. I, II. Genf.

GÉM ERZSÉBET [1993]: Vámalkuk Magyarországon az elmúlt másfél évben. MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Kézirat.

GRESKOVITS BÉLA [1993]: Külföldi kereskedelmi reformprogramok és hatásuk a gazdaságra. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

HAJNÓCZY ÁRPÁD [1993]: Az importliberalizálás hatása a vaskohászatban. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

HAVRYLYSHYN, O.-TARR, D. [1991]: Trade Liberalization. Megjelent: Marer, P. - Zecchini, S. (szerk.) [1991].

HRNCIR, M. [1994]: Economic Recovery and Foreign Exchange Rate Regimes: The Case of the Czech Republic. Megjelent: Gács János-Winckler, G. [1994].

JASINSKI, L. [1994]: The Polish Exchange Rate Policy and Economic System Transformation. Megjelent: Gács János-Winckler, G. (szerk.) [1994].

KAPITÁNYI ZSUZSA - KÁLLAY LÁSZLÓ [1991]: The Motor Industry of Eastern Europe. The Economist Intelligence Unit. London.

KÖVES ANDRÁS - OBLATH GÁBOR [1991]: Stabilizáció és külgazdasági politika. Külgazdaság, 7. sz.

KÖVES ANDRÁS - MÁRER PÁL (szerk.) [1991]: Külgazdasági liberalizálás: Nemzetközi tapasztalatok és a magyar gazdaságpolitika. Kopint-Datorg, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

KÖVES ANDRÁS - LÁNYI KAMILLA - OBLATH GÁBOR [1993]: Az exportorientált gazdaságpolitika feltételei és eszközei 1993­ban. Külgazdaság, 5. sz.

KRUEGER, A. O. [1978]: Foreign Trade Regimes and Economic Development: Liberalization Attempts and Consequences. Ballinger, New York.

LAMBERGER GALINA [1993]: Az importliberalizálás hatása a magyar elektronikai iparra. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

LÁNYI KAMILLA -SZABÓ JUDIT (szerk.) [1993]: A nyitás gazdaságpolitikája. Importliberalizálási tapasztalatok. Kopint-Datorg, MTA KTI.

MARER, P. - ZECCHINI, S. (szerk.) [1991]: The Transition to a Market Economy. OECD Special Issues, Párizs.

MÁRER PÁL - OBLATH GÁBOR (szerk.) [1992]: A forint konvertibilitása. Kék Szalag Bizottság Alapítvány.

MENCINGER, J. [1994]: The Birth and the Childhood of a Currency - The Experience of Slovenia. Megjelent: Gács János-Winckler, G. (szerk.) [1994].

MICHAELY, M. [1986]: The Timing and Sequencing of a Trade Liberalization Policy. Megjelent: Choksi, A. - Michaely M. - Papageorgiou, D. (szerk.) [1986].

MICHAELY M. - PAPAGEORGIOU, D. - CHOKSI, A. [1991]: Liberalizing Foreign Trade. Lessons of Experience in the Developing World, Vol.1-7. Blackwell, Cambridge Mass.

MNB [1989]: Az 1990. évi jegybanki politika irányelvei az MT részére.

MOHÁCSI KÁI.MÁN [1993]: A fehérjetakarmány­import liberalizálásának tapasztalatai. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

NAGY ANDRÁS [1986]: Nyitni kék! Közgazdasági Szemle,12. sz.

NAGY ANDRÁS [1989]: Külkereskedelmi orientációváltást! Közgazdasági Szemle, 9. sz.

NAGY ANDRÁS [1990]: Részérdekek az összeomlásban és a felemelkedésében. Közgazdasági Szemle, 9. sz.

NAGY ANDRÁS [1991]: A behozatal liberalizálása: tapasztalatok és tanulságok Magyarország számára. Megjelent: Köves András-Márer Pál (szerk.) [1991].

NAGY ANDRÁS [1994]: A behozatal liberalizálása Magyarországon. MTA Közgazdaságtudományi Intézete, Tanulmányok, 3. sz.

NBER [1974-1978]: Foreign Trade Regimes and Economic Development. New York, Columbia University Press.

NBER [1981-1983]: Trade and Employment in Developing Countries. Chicago, University of Chicago Press.

OBLATH GÁBOR [1987]: Importliberalizálás és vámcsökkentés? Figyelő, december 21., 21. o. OBLATH GÁBOR [1991]: A magyarországi importliberalizálás korlátai, sikerei és kérdőjelei. Külgazdaság, 5. sz.

OBLATH GÁBOR [1993]: Árfolyamverseny. Figyelő, április l.

OBLATH GÁBOR [1994]: Economic transition, exchange rate policy - real exchange rate changes in Central­Eastern Europe. Megjelent: Gács János­G. Winckler (szerk.) [1994].

OLSON, M. [1987]: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

OT [1989]: Az elmúlt két év gazdaságfejlődési és gazdaságirányítási teljesítményei. OT Tervgazdasági Intézet.

PAPAGEORGIOU, D. - CHOKSI, A. - MICHAELY, M. [1990]: Liberalizing Foreign Trade in Developing Countries. The Lessons of Expenence. The World Bank, Washington D. C.

PÁSZTOR SÁRA [1991]: Az import liberalizalása és hatásai 1989-1991 között. MTA KTI. Kézirat.

PÁSZTOR SÁRA [1993a]: "Szakadt kötelekkel tört árbóccal" - az 1989­ben megkezdett magyar importliberalizálás és előzményei. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

PÁSZTOR SÁRA [1993b]: Az importliberalizáció szerepe a szerszámgépipar pozícióváltozásában.Megjelent: Lányi Kamilla -Szabó Judit (szerk.) [1993].

PLANECON [1992]: The Role of Exchange Rates in Western Investment Decisions in Eastern Europe. Washington DC.

RÉVÉSZ JÁNOSNÉ [1993]: Importliberalizálás a textil és textilruházati iparban. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

RICHTER SÁNDOR [1994]: Life without the CMEA - Foreign Trade in East Central Europe. Megjelent: Gács János-Winckler G. (szerk.) [1994].

ROSATI, D. K.[1994]: Changing Trade Patterns and Industrial Policy, The Case of Poland. Megjelent: Gács János-Winckler, G. (szerk.) [1994].

SIMON ANDRÁS [1989]: Kit védenek a vámok? Figyelő, december 7., 9. o.

STENZEL, K. [1988]: Markets Against Politics in the Chilean Dictatorship - The Role of Profesional Economists. Vierteljahresberichte, Problems of International Cooperation. Nr. 113, Hrsg. Ehrke, M. Forschungsinstitut der Friedrich Ebert Stiftung.

SZALAI ERZSÉBET [1992]: Perpetuum mobile? Valóság, 4. sz.

SZÉKFFY KLÁRA [1993]: Az importliberalizálás hatása a termelési szerkezet átalakulására: az izraeli eset. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].

TÖRÖK ÁDÁM [1991]: Lehetséges­e liberális szellemű iparvédelem? MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság Kutatóintézet, Budapest. Kézirat.

TÖRÖK ÁDÁM [1992]: A strukturális alkalmazkodás iparvédelmi eszközei I-II. Külgazdaság, 3., 4. sz.

^* A cikk egy nagyobb tanulmány (NAGY [1994]) alapján készült, kimaradt belőle a liberalizálás előtti importgazdálkodás és a behozatal szerkezeti változásainak, illetve a nem liberalizált áruk körének elemzése.

Kutatásunk támogatásáért köszönettel tartozunk az Országos Tudományos Kutatási Alapnak és a Maryland University Institutional Reform and the Informal Sector alapítványnak.

¹ Idézi PÁSZTOR ([1991] 24. o.) az Országos Tervhivatal jegyzőkönyveiből.

² Lásd például: OBLATH [1991] és KÖVES-OBLATH [1991].

³ Az MNB szerint szükségessé vált: "az import további liberalizálásának felfüggesztése" (MNB [1989] 7. 0.).

⁴ "Az 1989. évi külkereskedelmi szabályozás az ez évi gazdaságpolitika talán legsérülékenyebb pontja. A meghirdetett importliberalizáció az adott feltételek mellett önmagában is az import elfutását valószínűsíti... A tulajdonképpeni fő gondot azonban az importliberalizáció további sorsa jelenti. A költségvetési deficit 1989. év I. negyedév végén ismertté vált robbanása itt végképp illuzorikussá tette az egyébként is ingatag talajon álló elképzelést, hogy a vállalati importigények alapvetően pénzügyi és monetáris eszközökkel kordában tarthatók." (OT [1989] 24. o.).

⁵ GÁCS ([1993] 18. o.) szerint például a mélyhűtők behozatala tizenkétszeresére, a színes televízióké 60 százalékkal nőtt. KAPITÁNY ÉS KÁLLAY ([1991] 72. o.) adatai alapján a gépkocsik magánimportja az 1988. évi 8 ezerről a következő évben 68 ezerre nőtt.

⁶ Ezt jól dokumentálják BORSZÉKI [1993a], LAMBERGER [1993], HAJNÓCZY [1993], MOHÁCSI [1993], PÁSZTOR [1993b] és RÉVÉSZ [1993] tanulmányai, bár csak a liberalizálási folyamat elejét figyelhették meg.

⁷ OBLATH [1991] javaslatai BHAGWATI [1978], KRUGER [1978], NBER [1974-78] és [1981-83], MICHAELY [1986], PAPAGEORGIOU ÉS SZERZŐTÁRSAI [1990] kutatásainak eredményein alapultak.

⁸ A reálárfolyam indexét úgy állapítják meg, hogy egy ország relatív árindexét a nominális devizaárfolyam indexéhez viszonyítják. Mindkettőt súlyozott átlagként számítják ki.

⁹ 1991 végéig a forint árfolyamát egy olyan valutakosárhoz kapcsolták, mely az exportbevételek struktúráját tükrözte. Később egy 50 százalékban ECU­t és 50 százalékban dollárt tartalmazó valutakosarat alkalmaztak.

¹⁰ A különböző reálárfolyam­számítások nagy eltéréseket mutatnak. Az idézett számításokat a Kék Szalag Bizottság tanulmányából vettük, lásd: MÁRER - OBLATH (SZERK.) [1992].

¹¹ A vitában elhangzott érvek ismertetését lásd részletesebben NAGY [1994] tanulmányában.

¹² Ezt a követelést a miniszter számos nyilatkozata tartalmazta. Lásd még: OBLATH [1993], illetve KÖVES-LÁNYI-OBLATH [1993].

¹³ Mint említettük, 1991. volt a liberalizálási program utolsó éve, amikor az kiterjedt már az ipari késztermékekre is.

¹⁴ Meg kell jegyezni, hogy ezek közül több nagyszámú termékre vonatkozott (Gém [1993] 7. o.).

¹⁵ Szalai Erzsébet az alábbi kővetkeztetésre jut, számos állami nagyvállalati vezetőt meginterjúvolva abban az időben: "... alapvető céljuk még mindig a vállalati keretek fenntartása vagy legalábbis minél kisebb szűkítése, nem pedig a nyereséges gazdálkodás." (SZALAI [1992] 5. o.)

¹⁶ Az 1990. évi választás alkalmával gyakorlatilag valamennyi politikai párt egyetértett ezekben az alapkérdésekben, beleértve az MSZP­t is.

¹⁷ Gács [1993] találó kifejezését alkalmazva.

¹⁸ A vámvédelem iránti növekvő igényt az előző fejezetben már említettük, de figyelemre méltó, hogy a hazai termékek fokozott védelmét követelő cikkek száma a napi­ és hetilapokban 1991­ben több mint tíz volt, számuk 1992­ben több mint százra emelkedett. 1992­ben nagyvállalati vezetők és a Gazdasági Kamara megalakították a Védegylet a Magyar Iparért elnevezésű szervezetet, és jól ismert politikusokat, tudósokat, újságírókat és művészeket kértek fel arra, hogy álljanak a magyar feldolgozóipar támogatására irányuló kampányuk mellé (Magyar Hírlap,1992. június 30.)

¹⁹ Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium felkérésére Török Ádám tanulmányt írt az "új protekcionizmus" rafináltabb eszközeiről, melyeket számos fejlett ország alkalmaz. Sürgette ezek bevezetését, anélkül azonban, hogy az új eszköztárat protekcionista tartalommal töltenék meg. (TÖRÖK [1992].)