Kõzgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 3. sz. (256-269. o.)

FERTÕ IMRE

Ferõ Imre az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos munkatársa.

A mezõgazdasági árak stabilizálásának problémáiról

Az árstabilizálás elméleti problémái

A kormányzatok gyakran beleavatkoznak a mezõgazdasági piacok mûködésébe, hogy stabilizálják a fogyasztói és termelõi árakat, ezen keresztül a jövedelmeket, javítsák a termelés hatékonyságát, csökkentsék a makroökonómiai ingadozásokat, valamint újraelosszák a jövedelmeket a falusi és a városi lakosság között. Az árak instabilitásához fûzõdõ hatásokat két csoportba oszthatjuk. Az elsõbe az árak változékonyságának az individuális fogyasztók és termelõk gazdasági döntéseire és jólétére gyakorolt (mikroökonómiai) hatásokat sorolhatjuk. A másik típusba a gazdaság egészére, annak legfontosabb mutatóira - infláció, megtakarítás, beruházás és növekedés - gyakorolt (makroökonómiai) hatások tartoznak (KNUDSEN - NASH [1993]). Az árstabilizálás mellett ennek megfelelõen mikroökonómiai és makroökonómiai szinten szoktak érvelni.

A legfontosabb makroökonómiai érv az árstabilizálás mellett, hogy a mezõgazdasági termékek világpiaci árainak ingadozása nagymértékû ingadozásokhoz vezethet az agrárexport­bevételekben. Ez sok fejlõdõ ország számára súlyos következményekkel járhat, ha az adott ország exportbevételeiben a mezõgazdasági áruk nagy súlyt képviselnek. Ilyenkor ugyanis az exportbevételek ingadozása jelentõs fluktuációt okozhat a kormányzati bevételekben, az árfolyamban, a bérekben és az árakban, valamint más makroökonómiai változókban. A legfontosabb exporttermékek belföldi árainak stabilizálása részben elszigetelheti a gazdaságot a külsõ megrázkódtatástól, és csökkentheti a makroökonómiai instabilitást is.

A mikroökonómiai érvek esetében fontos megkülönböztetni a stabilizáció hatását a városi fogyasztókra, a farmerekre, a falusi fogyasztókra, másrészt az árakra, a nominális jövedelmekre, a reáljövedelmekre és a fogyasztásra (SCHIFF - VALDES [1992]). Az alapvetõ élelmiszerek árának stabilizálása azért fontos, mert sok fejlõdõ országban a városi lakosság jövedelme nagy részét élelmiszerekre költi, ezért az áringadozások jelentõs hatással vannak reáljövedelmük alakulására. Hasonlóképpen stabilizálhatja a falusi népesség reáljövedelmét, különösen a föld nélküli vidéki lakosságét. Továbbá csökkentheti a falusi jövedelmek ingadozását, és javíthatja a termelés hatékonyságát. Ha ugyanis az áringadozások rendszertelenek, akkor növekszik a bizonytalanság. Ilyenkor a farmerek visszariadnak az új termelési eljárások bevezetésétõl, és termelésük diverzifikálásával igyekeznek csökkenteni a kockázatokat. Ezért a specializációból fakadó potenciális nyereséget elvesztik, és a termelés elmarad a társadalmilag optimális szinttõl. Az árstabilizálás azonban nem azonos a jövedelmek stabilizálásával, mert az utóbbi nem a keresleti és kínálati viszonyok függvénye (KOESTER [1979]).

Az árstabilizálás mikroökonómiai hatásai

A mikroökonómiai alapmodellekben azt feltételezik, hogy a termelõk és a fogyasztók tisztában vannak az árakkal, így azok ismeretében hozzák meg döntéseiket, továbbá hogy az árak nem sztochasztikusan alakulnak. A valóságban az árak azonban gyakran változnak, és ez instabilitáshoz vezet. Az instabilitás két alapvetõ esetét különböztethetjük meg (JUST - HUETH - SCHMITZ [1982]): az instabilitást bizonyosság mellett, amikor a döntéshozók tudják anticipálni az árváltozásokat és tudnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Másrészt az instabilitást bizonytalanság mellett, amikor a változásokat nem látják elõre.

A Waugh-Oi-Massel­modell

Az árak instabilitásának a fogyasztók jólétére gyakorolt hatásait elõször WAUGH [1994]), míg a termelõkre OI [1961] vizsgálta meg. A két modell integrálására MASSEL [1969] vállalkozott, aki egyidejûleg vizsgálta az árstabilizálás hatásait mind a termelõi, mind a fogyasztói oldalon. Massel a következõ feltételezésekbõl indult ki. Az 1. ábrán a fogyasztói keresletet D görbe, a sztochasztikus kínálatot pedig S₁ és S₂ görbék illusztrálják, amelyek 0,5 valószínûséggel fordulnak elõ. Az egyensúlyi árakat p₁ és p₂ árak jelentik, amelyek elõfordulásának valószínûsége szintén 0,5. Feltételezzük, hogy az árat a kormány  _P szinten ütközõkészletek (buffer stock) mûködtetésével kívánja stabilizálni. A kormány tehát q'₁-q₀ mennyiséget vásárol, ha S₁ a kínálat és q₀ - q'₂ mennyiséget ad el, ha a kínálat S₂. Ha a kínálat S₁, a fogyasztók c + d területet vesztenek a fogyasztói többletbõl, míg a termelõk nyeresége c + d + e terület, tehát az árstabilizálásból fakadó nettó nyereséget az e terület reprezentálja.

Ha a kínálat S₂, akkor a termelõk a területet vesztenek a termelõi többletbõl, míg a fogyasztók a+b területet nyernek a fogyasztói többletbõl, a nettó nyereség tehát b terület. Az árstabilizációból fakadó átlagos nyereség az 1 /2 (b + e) területtel lesz egyenlõ.

Hasonlóan okoskodhatunk, ha az instabilitás forrása a kereslet megváltozása. Feltételezzük a 2. ábrán, hogy a kínálatot S görbe, a sztochasztikusan alakuló keresletet D₁ és D₂ görbék, az árakat pedig p₁ és p₂ mutatják. A kormányzat ütközõkészletek mûködtetésével _P szinten stabilizálja az árakat. Az árstabilizálásból fakadó nettó nyereség e terület, ha a kereslet D₁ és c terület, ha kereslet D₂, tehát az átlagos nettó nyereség 1 /2 (c + e) terület.

A Waugh-Oi-Massel­modell eredményeit a következõkben összegezhetjük. Az árstabilizálásból a termelõk vesztenek (nyernek) és a fogyasztók nyernek (vesztenek), ha az árak instabilitásának a forrása a kereslet (kínálat) véletlenszerû eltolódása. Másrészt az árstabilizálás ütközõkészletek alkalmazásával nettó társadalmi haszonnal jár, mivel a nyereségek felülmúlják a veszteségeket. A modell azonban, amint ezt Massel is hangsúlyozza, számos rendkívül leegyszerûsítõ feltételezéssel él, amelyek közül hármat õ is megemlít. Az elsõ, hogy nem veszi figyelembe a tárolás költségeit, amely jelentõsen csökkentheti a nyereségeket. Másrészt nem veszi számításba az árstabilizálásnak a fogyasztók és a termelõk jövedelmére gyakorolt hatását. Végül feltételezi, hogy a termelõk és a fogyasztók tudják, hogy az árakat _p szinten stabilizálják.

A lineáris görbék és az additív zavarok feltételezése

Ha a függvények nem lineárisak és nem párhuzamosan tolódnak el, akkor az ütközõkészletek nem stabilizálják általában az árakat a beavatkozás nélküli átlagárhoz képest (TURNOVSKY [1976]. Ez az eredmény pont ellentétes a kiinduló modell implikációival. A legfontosabb különbség a Waugh-Oi-Massel­modellhez képest, hogy az árstabilizáció jóléti nyereségeinek eloszlása nem az instabilitás forrásától, hanem a keresleti és kínálati görbék alakjától és a véletlen tényezõk gyakorisági eloszlásától függ (TURNOVSKY [1978]. Általában ha a kínálat rugalmassága alacsony, és a kereslet rugalmassága viszonylag magas, akkor a termelõk nyernek a stabilizációból. Ha viszont a keresleti és a kínálati görbék loglineárisak (amely gyakori feltételezés), akkor a termelõk csak akkor nyerhetnek az árstabilizálásból, ha a kereslet rugalmassága nagyobb egynél, ami ritkán fordul elõ.

GILBERT [1986] a két modell közti különbség forrását elemezve kimutatta, hogy a Turnovsky­modellben bekövetkezõ jóléti nyereségek változását két komponensre lehet bontani. Az egyik a klasszikus modellbõl származó nyereség, a másik komponens pedig egy transzfer, amely a stabilizáció következtében megváltozott ár miatt jött létre.

A magánkészletezés szerepe és a tárolási költségek

Az alapmodell az árstabilizációs intézkedéseket elsõsorban kormányzat által mûködtetett önfinanszírozó ütközõkészletek keretében képzeli el. Ha viszont az árstabilizációból haszon származik, tehát a kormányzatnak megéri az ütközõkészletek mûködtetése, akkor a magánvállalkozók is készletezhetnek. A tárolás költségei jelentõsen csökkenthetik az árstabilizálásból fakadó nyereségeket. Ha bevezetjük a modellbe a tárolási költségeket, valamint az állami és magánkészletezést, akkor kimutatható, hogy az ütközõkészletek jelentõsen visszaszorítják a magánkészletek volumenét (JUST-HUETH-SCHMITZ [1982]). Ennek az az oka, hogy az ütközõkészletek által stabilizált árak nem fedezik a magánkészletezõk tárolási költségeit, így azok addig a pontig csökkentik tevékenységüket, míg az árak nem fedezik kiadásaikat.

A racionális készletezõk akkor vásárolnak, ha az árak alatta vannak a várható áraknak (mínusz tárolási költség), míg ellenkezõ esetben nem vásárolnak. Ezért a pótlólagos piaci kereslet nagy lesz akkor, amikor a kínálat magas, de nem változik a kereslet, amikor a kínálat alacsony. Ezért csökkenni fog az alacsony árak gyakorisága, míg a majdnem átlagár alatti árak gyakorisága nõni fog. A piaci kínálat gyakorisága is megváltozik. A nagyon alacsony kínálat elõfordulásának gyakorisága alacsony, míg a magasabb kínálaté gyakoribb lesz. Ha a termelés nem érzékeny az árváltozásokra, akkor a kínálat eloszlása eltolódik jobbra. Ezért az eredetileg magasabb árak ritkábban fognak elõfordulni. Az általános áreloszlás jobbra meredekebb lesz, mivel a viszonylag alacsony árak gyakrabban fordulnak elõ mint a magas árak, és a nagyon alacsony árak eltûnnek (WRIGHT-WILLIAMS [1982]).

A fenti aszimmetria nemcsak a magánkészletezés bevezetésével jár együtt, hanem az ütközõkészletekre is érvényes. Ha az ütközõkészletek mûködése költségekkel jár, valamint nem állnak rendelkezésére korlátlan pénzügyi források a felvásárlásra, akkor elõfordulhat, hogy a kormány nem tudja az árakat a kívánt szintre lenyomni. Wright és Williams eredményei azt sugalmazzák, hogy a készletezés bevezetése inkább a fogyasztók számára elõnyös, míg a termelõknek hátrányos. Másrészt a gyakorisági eloszlások változása nagyon megnehezíti a várható fogyasztói és termelõi hasznok megbecsülését. Az ütközõkészletek stabilizáló szerepét vizsgálva, a magánkészletezést is a modellbe kapcsolva is arra a következtetésre jutottak, hogy a termelõk ilyen esetben is vesztenének (WRIGHT-WILLIAMS [1988]).

A piaci közvetítõk szerepe

Az árak instabilitásának problémája némileg különbözik a piaci közvetítõk (market intermediaries) esetétõl. HUETH-SCHMITZ [1972] és BIERI-SCHMITZ [1973] az árak instabilitásának hatását a nemzetközi kereskedelem keretei közt vizsgálva, arra a következtetésre jutottak, hogy az árak instabilitásának jóléti következményei jelentõs mértékben az instabilitás forrásától és a vámvédelem fokától függenek. Az árstabilitást vizsgáló tanulmányok nagyrészt a tökéletesen versenyzõ piacok feltételezésén alapulnak. Nem vették figyelembe, hogy a piaci közvetítõk jelentõs árképzõ szerepet töltenek be, ezért a piacokat nem lehet a tökéletes verseny feltételeivel leírni. A verseny körülményei között tevékenykedõ termelõk csak nagyon ritkán adnak el közvetlenül árut versenyzõ fogyasztóknak a világpiacon (JUST-SCHMITZ-ZILBERMAN [1979]). A kansasi gabonatermelõ nem tárgyal búzájának eladásáról közvetlenül az orosz gabonafelvásárlóval. A piaci közvetítõknek a mezõgazdasági termékek kereskedelmében meghatározó szerepük van. A magán­ és félállami intézmények, mint a nemzetközi kereskedelmi társaságok vagy marketingügynökségek felvásárolják a terményt a termelõktõl, és eladják a fogyasztóknak. A mezõgazdasági kereskedelem állami formái nemcsak a fejlõdõ országokban (ABBOTT-CREUPELANDT [1966], BATES [1981]), hanem a fejlett országokban is jelentõs befolyással bírnak. A hetvenes években a mezõgazdasági export 27 százaléka és az import 28 százaléka állami csatornákon keresztül zajlott (KOSTECKI [1982]).

A piaci közvetítõk szerepének hatását az árak stabilizálásában elõször BIERI - SCHMITZ [1974] vizsgálták meg egy monopólium­monopszónium modell segítségével. Két változatot különböztettek meg: a tiszta közvetítõ (pure middleman) és a termelõi marketingügynökség esetét. A tiszta közvetítõ példáját a 3. ábrán illusztráljuk. Tegyük fel, hogy AR reprezentálja az átlagos bevételt vagy a keresleti görbét, MR pedig a megfelelõ határbevételi görbét. Az egyszerûség kedvéért mint korábban, azt feltételezzük, hogy S₁ és S₂ kínálati görbék 0,5 valószínûséggel fordulnak elõ. Kétperiódusos vizsgálatban AR a marginális bevételek összegével, azaz  MR­rel egyenlõ. A tiszta közvetítõt úgy definiálták, mint aki monopol­ vagy monopszonhatalommal rendelkezik. A közvetítõ a profitja maximalizálására törekszik két perióduson át, amelyet akkor realizál, amikor a MR, a határbevételek horizontalis összege ésMC, a határköltségek horizontális összege egyenlõ egymással.

A közvetítõ úgy határozza meg az árakat és a mennyiségeket az egyes periódusokban, hogy azok elérjék a vásárlás és az eladás marginális szintjét. Ezért a közvetítõ q₀ mennyiséget ad el p₀ áron mindkét periódusban. Viszont q₁ mennyiséget vásárol p₁ áron az alacsony kínálatú idõszakban, és q₂ mennyiséget vásárol p₂ áron, ha nagy a kínálat. A közvetítõ tehát q₂- q₀ mennyiséget készletez, ha nagy a kínálat, hogy el tudjon adni q₀- q₁ mennyiséget alacsony kínálat esetén, a q₂- q₀ = q₀- q₁. A készletek felhasználásával a közvetítõ stabilizálja az árakat a keresleti oldalon, viszont nem stabilizálja az árakat a kínálati oldalon. Érdekes eredmény, hogy a közvetítõ számára nem elõnyös a termelõi árak stabilizálása, amennyiben a jó termés egy részét készletezni tudja.

Az alternatív eset a termelõi marketingügynökség, amely a termelõk bevételét akarja maximalizálni (lásd 4. ábra). Ebben a szituációban is a marketingügynökség marginális bevételeinek összegének, MR­nek (amely egyenlõ AR­rel) meg kell egyeznie a termelõi kínálati görbék összegével, S­sel mindkét periódusban. Ha a marketingügynökség stabilizálni akarja a fogyasztói árat akkor p₀áron q₀ mennyiséget kell eladnia. Azonban az elõzõ esettõl eltérõen, az ügynökség a termelõk profitját akarja maximalizálni, ezért p₁ áron stabilizálja az árakat. A marketingügynökség ekkor q₂ - q₀ mennyiséget vesz készletre a jó termésû periódusban és q₀- q₁ mennyiséget dob piacra a rosszabb kínálatú idõszakban, q₂ -  q₀ = q₀ - q₁.

A 4. ábrából leolvasható, hogy a marketingügynökség esetében nemcsak a fogyasztói árak alacsonyabbak a közvetítõi kereskedéssel szemben, hanem a termelõi árakat is stabilizálja. A két ábra között az a különbség, hogy a 3. ábrán a termelõtõl egy monopszonisztikus pozícióban levõ felvásárló veszi meg a terméket, ezért számára nem a kínálati ár, hanem az ennél magasabb határköltség határbevétellel való egyenlõsége jelenti a profitmaximalizáló optimumot. A marketingügynökség esetében viszont a kínálati görbe és az azon lévõ kínálati ára lesz a meghatározó. Hangsúlyozni kell továbbá, hogy a 3. ábrán nem a közvetítõ, hanem a monopszonisztikus pozíció a lényeg. Láthatjuk, hogy a termelõk jövedelme növekedett a marketingügynökség mûködése alatt, és a közvetítõvel szemben nem viselkedett monopszonistaként. Ez az összehasonlítás azonban azzal az erõs implicit feltevéssel él, hogy a költségstruktúra és a kereslet ugyanakkora, függetlenül a piaci közvetítõk típusától, amely azonban nem feltétlenül igaz.

A piaci közvetítõk problémája nemcsak az árstabilitás problémájához, hanem a nemzetközi kereskedelem kérdéseihez is kapcsolódik. Ezek a szervezetek ugyanis a mezõgazdasági piacok tökéletlenségeinek egy újabb formájára hívják fel a figyelmet. A piaci tökéletlenségeket tárgyaló tanulmányok ugyanis az országokat mint egységeket helyezték a vizsgálat középpontjába, amelyeknek részesedése az adott termék világpiacán akár export­, akár importoldalon monopol­, vagy oligopolszituációkhoz vezethet. Ugyanakkor eltekintettek attól a problémától, hogy a marketingtevékenységet állami ügynökségek vagy kereskedelmi társaságok folytatják (THURSBY [1988]). A piaci teljesítmények viszont jelentõsen eltérhetnek attól függõen, hogy mi a piaci tökéletlenség forrása (MCCALLA-JOSLING [1981]).

Árstabilizálás bizonytalanság mellett

A Waugh-Oi-Massel­modell feltételezte, hogy a termelõk és a fogyasztók ismerik az árakat - bár azok véletlenszerûen alakulnak -, ezért tudnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A termelõk a termeléshez szükséges kiadásaikról csak azután döntenek, miután már ismerik termékeik árait. A mezõgazdaságban azonban a termelési folyamat hosszabb idõt vesz igénybe, különösen az ültetvény jellegû növények vagy a szarvasmarha esetében. A termelõknek ezért úgy kell meghozni az inputjaikra vonatkozó optimalizáló döntéseiket, hogy nem ismerik bizonyossággal a termékeik árát. A fogyasztóknak ezzel szemben ritkábban kell a kívánt áru mennyiségérõl dönteni úgy, hogy az árát nem ismerik. Azonban a fogyasztók sem ismerik sokszor az összes jószág árát, amikor a pénzüket a különbözõ áruk megvásárlása között allokálják. A fogyasztók viszont pénzüket átcsoportosíthatják az egyes megvásárolni kívánt termékek között, ha azok árai idõközben megváltoznak, vagy esetleg egy új kívánatosabb áru tûnik fel. A mezõgazdasági termelõk azonban nem tudnak ilyen módon alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ha a modellbe beépítjük az elõbbi megfigyeléseket, az árstabilizáció jóléti hatásai teljesen eltérnek a klasszikus modell eredményeitõl. Ha a keresleti görbék lineárisak, és párhuzamosan tolódnak el, de a kínálat elõre meghatározott, akkor a fogyasztók nyerni fognak az árstabilizálásból, míg a termelõk közömbösek lesznek. Ha viszont a kereslet nem véletlenszerûen alakul, és a görbék nem lineárisak, a kínálat pedig véletlenszerûen alakul, és nem érzékeny az árváltozásokra, akkor valószínû, hogy a fogyasztók nyernek, és termelõk vesztenek az árstabilizálásból. Ezek az eredmények a rugalmasságok értékeitõl függenek. Ha a kínálat az egyes években elõre meghatározott, de idõvel érzékeny lehet az árváltozásokra (például éves termények vagy évelõ növények esetében), gondot okoz a stabilizáció hatásainak értékelése a jövõbeli kínálatra gyakorolt hatások miatt. Ezekben az esetekben a kínálati érzékenység jellemzõen a termelõk árvárakozásaitól függ, amelyek az aktuális árakon alapszanak (HERRMANN - BURGER-SMIT [1993]).

A fentiekben az a közös, hogy míg az egyes terményeknél a jövedelem bizonytalan, és az erõforrások allokációjáról való döntéseket az aratási szezon kezdete elõtt kell meghozni, addig a kínálat elõre meghatározott, de bizonytalan. Így könnyen elõfordulhatnak olyan esetek, amikor az alacsony jövedelmekhez magas árak kapcsolódnak. Az árstabilizálás ilyen szituációban csak növelné a jövedelmek ingadozásait. A termelõk nincsenek mindig teljesen tisztában a jövedelem és az árak közötti negatív korrelációval, és várakozásaikat elsõsorban az utolsó év áraihoz igazítva, alkalmazkodnak a változásokhoz. Az ilyen viselkedés társadalmi veszteségekhez vezet, és az árstabilizáció ellenében hat (HAZELL-SCANDIZZO [1975]). Ezen a helyzeten inkább a termelõknek a várható árakról való megfelelõ információellátása segít, mint az ütközõkészletek alkalmazása. A stabilizációból származó nyereség ebben a kontextusban nagymértékben függ a termelõi várakozások (adaptív, racionális) formáitól (HAZELL-SCANDIZZO [1975]; TURNOVSKY [1974]).

Árstabilizálás kockázati preferenciákkal

Eddig a stabil vagy az instabil árak iránti preferenciákat kizárólag a várható termelõi vagy fogyasztói többletben kifejezett nyereséggel fejeztük ki. Ezt a megközelítést azonban csak a kockázatsemleges individuumok (termelõk vagy fogyasztók) esetében lehet használni. A gazdaság szereplõi azonban többnyire nem közömbösek a kockázatok iránt, s beépítik azokat döntéseikbe. A mezõgazdasági termelõkrõl általában azt feltételezik, hogy kockázatkerülõk. A farmerek tehát az elõre kiszámítható alacsonyabb jövedelmet elõnyben részesítik az esetlegesen magasabb, de bizonytalan jövedelemmel szemben. Az ilyen magatartásformákat nem lehet kielégítõen leírni a hagyományos jóléti közgazdaságtan eszközeivel.

A várható hasznosság elméletén alapuló kockázat jóléti gazdaságtana már kezelni tudja modelljeiben a különbözõ kockázati preferenciákat. NEWBERY-STIGLITZ [1981] ebben az elméleti keretben vizsgálták meg az árstabilizálás várható hatásait. A könyv szkeptikus konklúzióját a 23. oldalon így összegzik: "Elemzésünk legfontosabb eredménye, hogy komolyan kérdésessé vált az árstabilizációs sémák kívánatossága mind a termelõk, mind a fogyasztók szempontjából."

Az árinstabilitás makroökonómiai problémái

Az árstabilizálás mikroökonómiai modelljeivel szemben az egyik leggyakrabban elhangzó ellenvetés, hogy a legkifinomultabb modellek is csak parciális egyensúlyi keretek között képesek megvizsgálni a különbözõ intézkedések jóléti hatásait (FRENZ [1987]). A mezõgazdasági termékek esetében nagy jelentõsége van a különbözõ áruk közötti kapcsolatoknak, mint például a helyettesítési lehetõségeknek, a komplementaritásnak, az ikertermékeknek. Ugyanis elõfordulhat, hogy egyik termék árának a stabilizálása egy másik termék árának a destabilizálásához vezet. A parciális egyensúlyi elemzés nemcsak az egyes termékek közötti kapcsolatokat, hanem a mezõgazdaság többi ágazathoz, illetve a nemzetgazdaság egészéhez fûzõdõ viszonyrendszerét sem veszi figyelembe. A fejlõdõ országok esetében ezek a kapcsolatok döntõ jelentõségûek, mivel a mezõgazdaságnak nagy szerepe van a különbözõ makrogazdasági mutatók alakulásában. A mezõgazdaság makrokapcsolatai kétirányúak. Egyrészt a gazdaságpolitika az agrárpolitikai intézkedéseken kívül még számos módon befolyásolja a mezõgazdaság termelési feltételeit (például árfolyam­politika, más iparágak védelme,. inflációs politika stb.), másrészt a mezõgazdasági termékek árainak alakulása is befolyásolhatja a legfontosabb makroökonómiai változókat, például a költségvetési egyensúlyt, az inflációt, a foglalkoztatottságot, a gazdaság struktúráit és a beruházásokat (TIMMER [1989]). A következõkben a teljesség igénye nélkül felvillantunk a mezõgazdasági árak változása és a nemzetgazdaság közötti kölcsönhatásokból néhány fontosabb összefüggést.

A gazdaságpolitika hatása a mezõgazdaságra

A fejlõdõ országok indusztrializációs politikája többnyire a mezõgazdaság adóztatására épült. A fenti stratégia azon a feltételezésen alapult, hogy a gazdasági növekedés hosszú távon csak erõs ipari szektor segítségével alapozható meg. A fejlõdõ országokban ezért gyakran megváltoztatták az ipar és a mezõgazdaság közötti cserearányokat, hogy a gazdasági növekedést felgyorsítsák. Az ilyen típusú gazdaságpolitikában nagy szerepet játszott az ipari szektor vámokkal vagy nem tarifális jellegû eszközökkel való védelme, valamint a többes árfolyamok alkalmazása. A következõkben egy egyszerû modellben megvizsgáljuk milyen hatással van egy ilyen stratégia a mezõgazdaságra (HERRMANN [1990]).

Tegyük fel, hogy egy fejlõdõ ország importvámot vezet be a hazai ipar védelmében. Az adott ország importhelyettesítõ és a belsõ piacra orientált politikát folytat. A vám bevezetése következtében az árak a világpiaci ár fölé emelkednek, ezért az importkereslet csökken. Ezzel párhuzamosan nõ az importált termék belföldi termelésének ösztönzése. A ipari termékek importjának visszaesése a deviza iránti kereslet csökkenéséhez vezet, amely az árfolyam alakulására is kihat. A kiinduló helyzetben feltételezzük a devizák szabad piacát, az árfolyamot tehát a devizakínálati és a devizakeresleti függvény metszéspontja határozza meg. Ha visszaesik a deviza iránti kereslet, akkor az árfolyam csökkenni fog. Az árfolyamot a külföldi valuta hazai valutában kifejezett áraként definiáljuk, tehát a csökkenõ árfolyam a hazai árfolyam felértékelõdéséhez vezet. A felértékelésnek jelentös hatása van a mezõgazdaságra, mind az export­, mind az importtermékek esetében. A felértékelés következtében az importtermékek hazai valutában kifejezett ára csökkeni fog, ezért olcsóbb lesz az élelmiszert importálni. Az import aránya a fogyasztásban nõni fog, a belföldi termelés viszont csökken. Az importáló ország az ipari importhelyettesítõ politika következtében egyre erõsebben függ az agrárimporttól. A felértékelés csökkenti az exportárakat, amely az exportkínálat visszaeséséhez vezet. További következményként az agrárexportból származó bevételek is csökkennek. A felértékelés tehát implicit módon megadóztatja a mezõgazdaságot. A fenti gondolatmenetbõl három fontosabb összefüggést lehet levonni. A nem mezõgazdasági ágazatok vámokkal való védelme a nemzetközi kereskedelemben részt vevõ agrártermékek termelését adóztatja. Egyrészt a fenti makroökonómiai feltételek az élelmiszerimport növekedéséhez és az alapvetõ élelmiszerek belföldi termelésének visszaeséséhez vezetnek. Másrészt a leértékelés következtében az agrárexporttermékek árai csökkennek, s ez termelésük visszaeséséhez vezet.

A mezõgazdaság fejlõdésére nemcsak az ágazattal szembeni diszkriminatív gazdaságpolitika lehet negatív hatással, hanem a nem agrár szektorok exportpiacainak fellendülése is. Valamely ágazat exportjának hirtelen növekedésével járó negatív mellékhatásokat a többi ágazatra "holland kórnak" nevezik (CORDEN [1984]). Ezt a jelenséget elõször a holland és a brit gazdaság hetvenes évekbeli válságának vizsgálatakor fedezték fel. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a gazdaság visszaesésének hátterében a két ország gyorsan növekvõ olaj­ és földgázexportja áll. Hasonló jelenségeket figyeltek meg más fejlett országokban (Kanada, Norvégia) és több fejlõdõ országban is (Indonézia, Kenya, Venezuela stb.). A kõolajból származó exportbevételek hirtelen emelkedése a fejlõdõ országokban más exportágazatok - ezen belül is legfõképpen a mezõgazdaság megterhelésével - járt együtt. Az olajbevételek hazai gazdaságra gyakorolt hatását ugyanis nem semlegesítették, s ez a belföldi valuta felértékeléséhez vezetett. Ennek következtében az agrárimport olcsóbb lett, ugyanakkor az agrárexport jövedelmezõsége lényegesen leromlott. Általánosságban a nemzetközi kereskedelembe kerülõ jószágok cserearányviszonyai a nemzetközi kereskedelembe nem kerülõ árukhoz képest rosszabbakká váltak.

Például Nigéria agrárkereskedelmére az olajbevételek növekedése különösen erõs hatást gyakorolt (SCHERR [1989]). Az agrárexport teljesítménye 1970-1980 között jelentõsen visszaesett: a kakaókivitel 43 százalékkal, a kaucsukexport 29 százalékkal, a gyapotexport pedig 65 százalékkal. A holland kórnak az oka a mezõgazdaságon belül is lehet. Egyes agrárágazatok exportjának hirtelen növekedése más agrárágazatokból több erõforrást vonhat ki, mint amennyi nemzetgazdasági szempontból kívánatos lenne. Ilyen eset fordult elõ például Kolumbiában a kávé, Malajziában a kaucsuk, Peruban és Bolíviában a kokain esetében.

A fejlõdõ országokban nagy jelentõsége van a mezõgazdaság szempontjából is a magas inflációnak, amellyel idáig nem foglalkoztak megfelelõen az agrárfejlõdés szempontjából. Ennek a problémának elsõsorban a latin­amerikai országok esetében van döntõ szerepe. Peruban például az infláció az 1979­es 60 százalékról 1980­ra ezer százalék fölé ugrott. Ha a mezõgazdasági termelõi árakat nem indexálják az infláció ütemével, vagy más ellenható intézkedést nem hoznak, akkor egyre növekszik a nyomás a mezõgazdaságból élõk számára az ágazat elhagyására (HERRMANN [1990]). Peruban noha meghatározott termékek esetében garantált árakat állapítottak meg, az inflációs rátához való alkalmazkodás nem volt kielégítõ. Ilyen makroökonómiai körülmények között a mezõgazdaság fejlõdésének ösztönzése különösen nehéz. A magas infláció mellett a szubvencionált kamatozású mezõgazdásági hitelek az erkölcsi kockázat egyre növekvõ problémáihoz vezetnek. Ilyenkor ugyanis erõs az ösztönzés arra, hogy az olcsóbb agrárhiteleket a mezõgazdaságon kívül az éppen érvényes piaci kamatok mellett újra felhasználják (BRAVERMANN - GUASH [1990]). A hitelek felhasználásának ellenõrzése pedig általában alig, vagy csak nagyon költségesen megoldható probléma.

A mezõgazdasági árak makroökonómiai hatásai

Sok fejlõdõ országban, amelyben a mezõgazdaság súlya nagy a nemzetgazdaságban, vagy az individuális jövedelmek döntõ hányadát alapvetõ élelmiszerekre költik, az élelmiszerárak változásának jelentõs makroökonómiai következményei lehetnek.

Ha például az élelmiszerek árát jelentõs támogatásokkal akarják alacsonyan tartani, annak makroökonómiai hatásai függnek a finanszírozás formájától és az erre fordított összeg nagyságától. Amennyiben az ártámogatásokat más ágazatoktól vonják el, akkor a közvetlen makrogazdasági következmények nagysága kicsiny lesz. Ha viszont a támogatások nagysága jelentõs (például több ázsiai országban a hetvenes évek elsõ felében a költségvetési kiadások 12-25 százalékát tette ki - FAO [1987]), és azt költségvetési kiadásokból, illetve pénzteremtés útján finanszírozzák, akkor jelentõs inflációs hatással kell számolni. Az inflációnak ugyanakkor nem egyenlõ hatása van minden jószágra (az élelmiszerárak viszonylag stabilak az importárakkal szemben), amely azt jelenti, hogy a költségvetési támogatások jelentõsen befolyásolják a jövedelemelosztást is.

Az élelmiszerárak emelkedése esetén a fogyasztóknak jövedelmük nagyobb hányadát kell élelmezésre fordítani. Az agrárárak növekedésének következményeként csökken más jószágok és szolgáltatások iránti kereslet, amelyeket a hazai ipar és munkások állítanak elõ. Amennyiben a hazai kereslet visszaesését nem tudják az exportpiacok bõvülésével ellensúlyozni, vagy a bérek lefelé merevek, akkor az a városi munkanélküliség emelkedéséhez és a nemzeti jövedelem csökkenéséhez vezethet. Hasonló jelenség elõfordulhat a vidéki területeken is, ha csökken az olyan munkaintenzív termékek és szolgáltatások iránt a kereslet - mint a gyümölcsök, a zöldségek és a tejtermékek -, amelyek nagy hányadát adják a vidéki munkavégzésnek.

A mezõgazdasági árak instabilitásának inflációs hatásai is lehetnek. Mivel az élelmiszerek a hazai fogyasztói kosár jelentõs hányadát adják, ezért az árak változása nagymértékben befolyásolja a bérjószágok árának alakulását. Azt feltételezik, hogy a mezõgazdasági árak és a bérek alakulása aszimmetrikusan alakul. Ez azt jelenti, hogy míg az árak emelkedhetnek és csökkenhetnek, addig a bérek mozgása lefelé merev. Ezért az áringadozások felfelé húzzák a béreket, amely munkanélküliséghez vezet.

A fejlõdõ országok egy részében a mezõgazdasági export az összes exportbevételeknek jelentõs hányadát adja. Az agrárexport aránya az összes exporthoz 90 százalék fölött van számos afrikai országban; Malawi, Szudán, Burundi, Uganda (FAO [1993]). A világpiaci árak alakulásának, illetve annak transzformációjának a belföldi termelõk számára különösen nagy szerepe van az egész gazdaság teljesítménye szempontjából. A mezõgazdasági árak változásai ugyanis az exportbevételek ingadozásához vezethetnek, amely multiplikatív hatásláncon keresztül bizonytalanságot idéz elõ a deviza­ és a kormányzati bevételekben, visszafogja a beruházásokat, és ingadozásokat okoz a belföldi jövedelmekben (VALDES-SIAMWALLA [1988]). Az exportbevételek ingadozásáról szóló tradicionális elemzések azt feltételezik, hogy a csúcsok kompenzálni tudják a mélypontokat. Általában azonban a boomok gazdasági elõnyeit rosszul szokták kihasználni.

A kávé világpiaci árának emelkedése a hetvenes évek második felében jelentõs exportbevételekhez juttatta a kávétermelõ fejlõdõ országokat. DAVIS [1983] vizsgálatai szerint a kávétermelõ országok többségében korlátozták a belföldi termelõi árak növekedését, ezáltal lényeges bevételekhez juttatták a központi költségvetést és a különbözõ termelõi szervezeteket. A fiskális politika ciklus ellen ható intézkedéseit azonban nagymértékben korlátozta a fejlesztési kiadások növekedése. Ez a fajta gazdaságpolitika monetáris kényszerek hiányában az import lényeges növekedéséhez járult hozzá. Következésképpen a kávétermelõ országok többségének külsõtartalékpozíciója alig valamivel volt jobb a világpiaci árboom lezajlása után. CUDDINGTON [1989] egy késõbbi vizsgálatban úgy találta, hogy néhány ország esetében a kormányzat jól menedzselte a világpiaci áremelkedésbõl származó kedvezõ hatásokat. A kormányzati költekezéseket sikerült a hosszabb távú exportbevételek szintjéhez igazítani, így elkerülték a veszteséges beruházások elburjánzását.

A valóságban az árak instabilitásából fakadó problémákat nem lehet modellszerûen szétválasztani egymástól, mivel azok nem külön­külön, hanem idõben egyszerre, egymás hatásait erõsítve, vagy gyengítve is jelentkezhetnek. Sok esetben ezért korántsem egyszerû az ok­okozati kapcsolatok megállapítása. Az árstabilizáló törekvések sikere, makroökonómiai hatásai számos egyéb tényezõtõl függhetnek: a gazdaságpolitika jellegétõl (például kifelé forduló vagy befelé forduló - BALASSA [1986]), az adott ország általános gazdasági állapotától vagy az adott termék hazai termelési állapotától (importra szorul, önellátó, exportáló).

Az agrárpiac­politikai intézkedések hatása az árakra

KNUDSEN-NASH [1990] összehasonlították az aktuális termelõi árak és a jövedelmek stabilitását azzal a feltételezett szituációval, hogy a belföldi árak követik a világpiaci árak változásait, megfelelõen kiigazított árfolyamon. Megvizsgálták, hogy a belföldi árak stabilitása nagyobb volt­e, mint abban az esetben, ha a világpiaci árak uralkodnak belföldön is. A vizsgálatban 15 termény instabilitási indexét vetették össze 37 fejlõdõ országban, amelyekben különbözõ stabilizációs programokat hajtottak végre az 1961-1981 közötti idõszakban.

A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy az árstabilizálási törekvések sikere jelentõs mértékben függött az adott termék fajtájától. A gabonafélék esetében a termelõi árak átlagban sokkal stabilabbak voltak, mintha követték volna a világpiaci ármozgásokat. Ahol a marketingügynökségek a piacokat szegmentálták, ott a párhuzamos piacok destabilizálhatták az árakat. Következésképp az eredmények az árstabilitás tényleges sikereit felülbecsülhetik. Az italok esetében az instabilitás átlagos csökkenése lényegesen kisebb volt. A rostnövényeknél viszont az árstabilizálási törekvések kudarcot vallottak. Miért volt a belföldi árstabilizáció sikeresebb a gabona esetében, mint az italoknál vagy a rostnövényeknél? A válasznak konjunkturálisnak kellene lennie, de ekkor eltekintenénk attól a ténytõl, hogy az exporttermékeket általában megadóztatják (ha valahol italokat és rostnövényeket elõállítának, ott általában exportálnak is belõlük), míg az importhelyettesítést többnyire támogatják az alapvetõ élelmiszerek esetében, mivel az politikailag érzékenynek számít a városi területeken. A termelõi bevételek stabilizálása hasonló irányú volt mind a vizsgált három termék esetében. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy minden terméknél az alkalmazott módszerek sokkal sikeresebbek voltak az árak instabilitásának csökkentésében, mint a bevételekében. A vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy a "stabilizált" hazai változók többsége aktuálisan sokkal instabilabb volt, mintha a világpiaci árakat követték volna. Az italok és a rostnövények esetében a hazai instabilitás több mint 30 százalékkal volt nagyobb.

SCHIFF-VALDES [1992] vizsgálata 18 országra terjedt ki, és 25 éves idõtartamot foglalt magába. Minden országban megvizsgálták, hogy a teljes és a közvetlen intervenciók mennyire stabilizálják a belföldi termelõi árakat a világpiaci árakhoz képest fõbb termékcsoportonként (import, export, alapvetõ élelmiszer és nem alapvetõ élelmiszer).

A teljes és a közvetlen intervenciók több mint 30 százalékkal csökkentették az árak instabilitását minden termékcsoportban, kivéve a nem alapvetõ élelmiszereket, ahol a közvetlen intervenciók csak 10 százalékkal csökkentették az ingadozásokat. A teljes intervenciók jobban csökkentették az árak változékonyságát, mint a közvetlen intervenciók. Azonban a közvetlen intervencióknak sokkal nagyobb hatása volt az árak alakulására, mint a közvetett intervencióknak. A közvetett intervenciók egyenlõ arányban csökkentették az árak ingadozását és a termelés ösztönzését, míg a közvetlen intervenciók jobban csökkentették az árak ingadozását, mint az ösztönzõket.

A közvetett intervenciók nem javították lényegesen az árak stabilitását. Az expanzív makroökonómiai politika által okozott árfolyam­túlértékeléshez (elsõsorban a nagy költségvetési deficit miatt) általában magas és változó ütemû infláció kapcsolódott, amely az árak jelentõs ingadozásához vezetett. A közvetett intervenciók legfontosabb összetevõje az ipari protekció volt, és a protekcionista iparpolitika nem járult hozzá a relatív áringadozások csökkentéséhez. Az ipari termékek árai ugyanakkor kevésbé változékonyak, mint a mezõgazdasági jószágok árai. Sõt az eredmények azt mutatták, hogy a közvetett intervenciók a legtöbb országban hozzájárultak az árak instabilitásának növekedéséhez.

A közvetlen intervenciók lényegesen nagyobb arányban csökkentették az alapvetõ élelmiszerek árának ingadozásait, mint a nem alapvetõ élelmiszerek esetében. Ez nem meglepõ, mivel az alapvetõ élelmiszerek árának stabilizálása mind a fogyasztóknak, mind a termelõknek egyaránt érdeke, míg a nem alapvetõ élelmiszerek árának stabilizálásában csak a termelõk érdekeltek. Hasonló jelenség figyelhetõ meg az export­ és az importtermékek összehasonlításakor, mivel az importáruk nagy része alapvetõ élelmiszer (a mintában lévõ 34 termékbõl 27), az exporttermékek viszont a nem alapvetõ élelmiszerek nagy részét fedik le (a mintában lévõ 45 áruból 32). Általában az importáruk termelõi kétszeresen húznak hasznot az exportjószágok termelõivel szemben, mivel a közvetlen intervenciók révén az importtermékek árai stabilabbak és sokkal magasabb mértékben védettek.

A szerzõk tesztelték azt a hipotézist, hogy a kormányzatok eltérõen reagálnak arra, amikor a termékek világpiaci ára emelkedik, illetve esik. Ugyanis a világpiaci árak növekedésekor a kormányzatok hajlamosak arra, hogy ne továbbítsák a termelõknek az áremelkedést. Ellenkezõ esetben, amikor a világpiaci árak esnek, és a termelõk küzdenek az árak csökkenése ellen, vonakodnak az árcsökkenések megakadályozásától vagy teljes, illetve részleges kompenzálásától. A gondolatmenet alkalmazható a fogyasztói árak esetében is. Amikor a világpiaci árak esnek, a kormányzatok megpróbálják az árkülönbségbõl fakadó bevételeiket növelni, ahelyett hogy az árcsökkenést továbbítanák a fogyasztóknak. A világpiaci árak emelkedésekor pedig tartózkodnak az árak részleges vagy teljes átvételétõl - a politikai következményektõl tartva. A vizsgálat eredményei nem támasztották alá sem a teljes, sem a közvetlen intervenció esetében a kiinduló hipotézist. Másként fogalmazva, az árintervenciók stabilizációs hatásai a világpiaci árak növekedése, illetve csökkenése esetén nem különböztek szignifikánsan egymástól.

Összefoglalás

Az árak instabilitásának hatásait az elmélet mikroökonómiai és makroökonómiai szinten vizsgálja. Az árstabilizálás mikroökonómiai, klasszikus Waugh-Oi-Massel­féle modellje arra a következtetésre jutott, hogy az árstabilizálásnak a jóléti hatások eloszlása alapján nettó társadalmi haszna van. A modell azonban számos leegyszerûsítõ feltételt tartalmaz (lineáris keresleti és kínálait görbék; a görbék párhuzamos eltolódása; a tárolási költségek és a magánkészletezés kizárása; a piaci közvetítõk kizárása; valamint eltekint a bizonytalanságtól és a kockázati preferenciáktól), amelyek figyelembevétele alapirányában változtathatja meg az árstabilizálás jóléti hatásainak eloszlását. A várható hasznosság elméletén alapuló Newbery-Stiglitz­modell arra a következtetésre jutott, hogy az árstabilizálás pozitív hatásai mind a termelõi, mind a fogyasztói oldalon egyaránt kétségesek. Azonban a legbonyolultabb modellek is a parciális egyensúlyi elemzés keretei között maradnak, ezért nem tudják figyelembe venni az árstabilizálásnak a kapcsolódó piacokra és a gazdaság más ágazataira gyakorolt hatásait.

A mezõgazdasági árak instabilitásának makrogazdasági szinten is jelentõs hatásai lehetnek, egyrészt a gazdaságpolitikának az agrárárakra közvetve ható intézkedésein, másrészt az árak alakulásának a fontosabb makroökonómiai változókra gyakorolt hatásain keresztül. A mezõgazdasági árakat hátrányosan befolyásolja a hazai valuta felértékelõdése, amely kialakulhat más iparágak védelme vagy egy ágazat exportbevételeinek hirtelen megugrása (ún. holland kór) esetén. A magas infláció körülményei között a mezõgazdasági hitelek kamattámogatása az eszkalálódó erkölcsi kockázat problémáihoz vezet. Másik oldalról az élelmiszerárak alacsonyan tartása állami támogatásokkal, pénzteremtés útján történõ finanszírozással hozzájárulhat az infláció növekedéséhez, s visszaveti a termelés ösztönzését is. A magas élelmiszerárak alacsony jövedelmû lakosság esetén más iparágak és szolgáltatások iránt csökkentik a belföldi keresletet, amely a termelés visszaeséséhez és a munkanélküliség növekedéséhez vezethet. A mezõgazdasági árak ingadozása ugyanakkor az exportbevételek ingadozásához, a deviza­ és a kormánybevételek bizonytalanságához, a beruházások visszafogásához és a belföldi jövedelmek hullámzásához vezethet.

Az árstabilizálás elméletének mikroökonómiai és makroökonómiai eredményeit idáig nem sikerült általános egyensúlyi modellbe integrálni. Ezért nem tudjuk felbecsülni, hogy az árstabilizálás mikroökonómiai hatásait hogyan ellensúlyozhatják a makroökonómiai hatások. A protekcionizmusvizsgálatok egyik legfontosabb eredménye, hogy a mezõgazdasági árpolitika közvetlen intervencióinak hatásait teljes mértékben ellensúlyozhatják a közvetett, gazdaságpolitikai intézkedések (HERRMANN-SCHENK-THIELE-WIEBELT [1992]; SCHIFF-VALDES [1992]). Az árstabilizálás elmélete ezért sem mikroökonómiai szinten, sem makroökonómiai szinten nem ad szilárd támpontot annak eldöntésére, hogy a gyakorlati gazdaságpolitika számára mennyire kívánatos az árstabilizáló politika a társadalmi hasznosság szempontjából. A fejlõdõ országok tapasztalatai azt támasztják alá, hogy a mezõgazdasági árak stabilizálására irányuló törekvések idáig kevés sikerrel jártak.

Hivatkozások

ABBOTT, J. C. - CREUPELANDT, H. C. [1966]: Agricultural Marketing Boards Their Establishment and Operation. FAO, Róma.

BALASSA BÉLA [1986]: Policy Responses to Exogenous Shocks in Developing Countries. American Economic Review, 76. évf. 2. sz. 75-78. o.

BATES, R. H. [1981]: Markets and States in Tropical Africa. Universtiy of California Press, Berkeley.

BEHRMAN, J. R. [1987]: Commodity Price Instability and Economic Goal Attainment in Developing Countries. World Development,15. évf. 5. sz. 559-574. o.

BIERI, J. - SCHMITZ, A. [1973]: Export Instability, Monopoly Power, and Welfare. Journal of International Economics, 3. évf. 389-396. o.

BIERI, J. - SCHMITZ, A. [1974]: Market Intermediaries and Price Instability: Some Welfare Implications. American Journal of Agricultural Economics 56. évf. 2. sz. 280-285. o.

BIGMAN D. - REUTLINGER, S. [1979]: Food Price and Supply Stabilization: National Buffer Stocks and Trade Policies. American Journal of Agricultural Economics, 61. évf. 4. sz. 657-667. o.

BRAVERMAN, A.-GUASCH, J. L. [1990]: A mezõgazdasági hitelek problémái: tanulságok Kelet­Európa számára. Közgazdasági Szemle, 37. évf. 1157-1180. o.

CORDEN, W. M. [1984]: Booming Sector and Dutch Disease Economics: Survey and Consolidation. Oxford Economic Papers, 36. évf. 359-380. o.

CUDDINGTON, J. [1989]: Commodity Export Booms In Developing Countries. World Bank Research Observer, 4. évf. 2. sz. 143-165. o.

DAVIS, J. M. [1983]:.The Economic Effects of Windfall Gains in Export Earnings, 1975-1978. World Development, 11. évf. 2. sz. 119-139. o.

FAO [1987]: Agricultural Price Policies: Issues and Proposals. Róma.

FAO [1993]: The State of Food and Agriculture 1992. Róma.

FRENZ, K. [1987]: Zur Beurteiligung preisstabilisierender Massnahmen auf Agrarmärkten unter besonderer Berücksichtigung der EG. Agrarwirtschaft, 36. évf. 7-8. sz. 206-212. o.

GILBERT, C. L. [1986]: Commodity Price Stabilization: The Massel Model and Multiplicative Disturbances. Quaterly Journal of Economics,101. évf. 3. sz. 635-640. o.

HAZELL, P. B.-SCANDIZZO, P. L. [1975]: Market Intervention Policies When Production Is Risky. American Journal of Agricultural Economics, 57. évf. 641?49. o.

HANELL, P. B. [1988]: Risk and Uncertainty in Domestic Production and Prices. Megjelent: Mellor, J. W. -Ahmed, R. (szerk.): Agricultural Price Policy for Developing Countries. John Hopkins University Press, Baltimore. 95-103. o.

HERRMANN, R. [1990]: Interdependenzen zwischen makroökonomischen Planung und Agrarentwicklungsplanung in Entwicklungsländern. Agrarwirtschaft, 39. évf. 4. sz. 109-116. o.

HERRMANN, R.-SCHENK, P. - THIELE, R. - WIEBELT, M. [1992]: Discrimination Against Agriculture in Developing Countries? J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen.

HERRMANN, R.-BURGER, K -  SMIT, H. P. [1993]: International Commodity Policy. Routledge. London.

HUETH, D. - SCHMITZ, A. [1972]: International Trade in Intermediate and Final Goods: Some Welfare Implications of Destabilized Prices. Quaterly Journal of Economics, 86. évf. 351-365. o.

JUST, R.-SCHMITZ, A.-ZILBERMAN D. [1979]: Price Controls and Optimal Export Policies under Alternative Markets Structures. American Economic Review, 69. évf. 4. sz. 706-714. o.

JUST, R.-HUETH, D.-SCHMITZ, A. [1982]: Applied Welfare Economics. Prentice-Hall Inc., Englewood Cliffs, N. J.

KANBUR, R. M. [1984]: How to Analyse Commodity Price Stabilisation? A Review Article. Oxford Economic Papers, 36. évf. 336-358. o.

KNUDSEN, O. -  NASH, J. [1990]: Domestic Price Stabilization Schemes in Developing Countries. Economic Development and Cultural Change, 38. évf. április 539-558. o.

KNUDSEN, O. - NASH, J. [1993]: Agricultural Price Stabilization and Risk Reduction in Developing Countries. Megjelent: Bautista, R.-Valdes A. (szerk.): The Bias Against Agriculture. Trade and Macroeconomic Policies in Developing Countries. 265-286. o. International Center for Economic Growth. ICS. Press, San Francisco.

KOETER, U. [1979]: National and international aspects of commodity stabilization schemes. European Review of Agricultural Economics 6. évf. 2. sz. 233-256. o.

KOSTECKI, M. M. [1982]: State Trading in Agricultural Products by the Advanced Countries. Megjelent: Kostecki, M. M. (szerk.): State Trading in International Markets. St. Martin's Press, New York. 22-54. o.

MASSEL, B. F. [1969]: Price stabilization and welfare. Quaterly Journal of Economics. 83. évf. 2. sz. 284-297. o.

MASSEL, B. F. [1970]: Some Welfare Implications of International Price Stabilization. Journal of Political Economy, 78. évf. 2. sz. 404-417. o.

MCCALLA, A. [1982]: Impact of Macroeconomic Policies upon Agricultural Trade and International Agricultural Development. American Journal of Agricultural Economics, 64. évf. 861-868. o.

MCCALLA, A. - JOSLING, T. (szerk.) [1981]: Imperfect Markets in Agricultural Trade. Montclair, N. J., Allenheld, Osmun.

MIRANDA, M. J - HELMBERGER, P. G. [1988]: The Effects of Commodity Price Stabilization Programs. American Economic Review, 78. évf. l. sz. 46-58. o.

NEWBERY, D. M. G. - STIGLITZ, J. E. [1981]: The Theory of Commodity Price Stabilization. Oxford University Press, Oxford.

OI, W. Y. [1961]: The Desirability of Price Instability under Perfect Competition. Econometrica, 27. évf.1. sz. 58-64. o.

RUNGE, C. F - MYERS, R. J. [1985]: Shifting Foundations of Agricultural Policy Analysis: Welfare Economics When Risk Markets Are Incomplete. American Journal of Agricultural Policy, 67. évf. 5. sz. 1010-1016. o.

SCHERR, S. J. [1989]: Agriculture in an Export Boom Economy: A Comparative Analysis of Policy and Performance in Indonesia, Mexico and Nigeria. World Development, 17 évf. 4. sz. 543-560. o.

SCHIFF, M.-VALDES, A. [1992]: A Synthesis of the Economics in Developing Countries. The Political Economy of Agricultural Pricing Policy. Volume 4. Johns Hopkins University Press, Baltimore and London.

THURSBY, M. [1988]: Strategic Models, Market Structure, and State Trading: An Application to Agnculture. Megjelent: Baldwin R. E. (szerk.): Trade Policy Issues and Empirical Analysis. 79-105. o. University of Chicago Press, Chicago.

TIMMER, P. C. [1989]: Food Price Policy. The Rationale for Government Intervention. Food Policy. 16. évf. l. sz. 17-27. o.

TURNOVSKY, S. J. [1974]: Price Expectations and the Welfare Gains from Price Stabilization. American Journal of Agricultural Economics, 56. évf. 706-716. o.

TURNOVSKY, S. J. [1976]: The Distribution of Welfare Gains from Price Stabilization: The Case of Multiplicative Disturbances. International Economic Review, I7. évf. l. sz. 133-148. o.

TURNOVSKY, S. J. [1978]: The Distribution of Welfare Gains from Price Stabilization: A Survey of Some Theoretical Issues. Megjelent: Adams, G. E.-Klein, S. A. (szerk.): Stabilizing World Commidity Markets. Lexington Books. 119-147. o.

ÚJHELYI TAMÁS [1991]: Agrárpolitikai célok az EK­ban és Magyarországon. Európa Fórum. l. évf. 3. sz. november 3-11. o.

VALDES, A. -SIAMWALLA, A. [1988]: Foreign Trade Regime, Exchange Rate Policy and the Structure of Incentives. Megjelent: Mellor, J. V.-Ahmed, R. (szerk.): Agricultural Prices Policy for Developing Countries. John Hopkins University Press, Baltimore.103-123. o.

WAUGH, F. V. [1944]: Does the Consumer Benefit from Price Instability? Quaterly Journal of Economics, 58. évf. 4. sz. 602-614. o.

WINTERS, A. L. [1989-1990]: The so­called "non­economic" objectives of agricultural support. OECD Economic Studies 13. sz. (tél) 237-266. o.

WRIGHT, B. D.-WILLIAMS, J. G. [1982]: The Economic Role of Commodity Storage. Economic Journal, 92. évf. 596-614. o.

WRIGHT, B. D -WILLIAMS, J. G. [1988]: The Incidence of Market­Stabilizing Price Support Schemes. Economic Journal, 98. évf. 1183-1198. o.