NÓVÉ BÉLA 

Családfák „gyökere-ága” 

A genealógiák jelképvilága¹

Fiaimnak    
és eljövendő    
utódaiknak.    

I. 

A családfamodellek világszerte ma is a legkülönfélébb jelképvariánsokban élnek. Némely bennszülött törzs totemszobra végtagjaira vagy egyenesen a péniszére rója fel származásrendjét, másutt ugyanezt – a szájhagyomány mellett –, indás, csomózásos, agyagba, fába, kőbe vésett bonyolult jelrendszerek hagyományozzák az utókorra. Mind közül talán a lineáris modell a legősibb, akár felülről lefelé, akár alulról fölfelé, netán horizontálisan halad, mivel ez felel meg leginkább az archaikus népek sajátos emlékezetstruktúráinak s az elsőszülöttséget preferáló, apajogú társadalmak nemzedékrendjének: „A nemzette B-t, B nemzette C-t, C nemzette D-t”, avagy egy ószövetségi példán: „Salamon fia volt Roboám, Roboámé Abijjá, Abijjáé pedig Ászá” etc.

Gyökérminta vagy lombkorona?

A leszármazás félkör vagy kör alakban is ábrázolható – ez esetben a középpontban az ősapa vagy egy őspár áll. (Szép példája ennek a nagycenki Kastélymúzeum sűrű csillagképet idéző „Széchényi-univerzuma”, Széchényi Péter eredeti munkája.) A két, leginkább elterjedt genealógiai ősminta mindazonáltal a „gyökér-” és „lombkorona” organikus családfa-absztrakciója. Mindkét jelképvariáns árulkodóan szoros rokonságot tart az életfamotívummal, sőt ikonográfiai transzformációjukat sok szálon nyomon követve voltaképp azt mondhatni, hogy a kultikus „életfák” idővel családi ősmustrává redukálódott, profán válfajai – akár portrék, egész alakos elődök, akár csak nevek láthatók is stilizált ábrázolásaikon. E különös szemléletváltásról árulkodik egyebek közt az ázsiai nomád népek gazdag őshagyománya, a maga sokszor meghökkentő átmeneteivel. A „szaporulatlelkek” például rendre a „világfa” köré gyűlnek, ám míg a mongol és jakut ábrázolásokon ezek az állatok lelkei, a hantiknál már maguk a nemzetségtagok sorakoznak a fa ágain – madár alakban... (Ld. Vértes Edit: Szibériai nyelvrokonaink hitvilága, Bp. 1990.) Az európai családfa-ábrázolások – s a genealógiai szemlélet – sokfelé ágazó, dús hagyománya a legpompásabban német földön a reneszánszban és a barokkban bontakozott ki. Itt a család jellege és nagysága szerint a féltő gonddal ápolt „Stammbaumok”-nak külön alfajai fejlődtek ki: az egyenletes utódsarjadzást a tölgy vagy a hársfa, a hiányos kiterjedést a nyárfa, míg a szeszélyes, szertefutó utódrendeket jobbára a vörös berkenye lombkoronáján szokás szemléltetni. 

A családfa-ábrázolások kultikus előzményeit persze lehetetlen mind számbavenni – az indonéz szigetvilágtól az ázsiai és afrikai magaskultúrákon, a zsidó, keresztény, iszlám hagyományon át a prekolumbián népek változatos őskultuszáig –, melyek így vagy úgy mind „az élet fájá”-ból sarjadtak. Néhány felfedezésre érdemes, jelentésgazdag vándormotívumot azonban – így a bibliai „Jessze fáját”, a római „arbor iuris”-t, az arab „próféta-családfát” vagy a japán buddhista mesterek „véredény” rendjét – érdemes közelebbről is szemügyre venni. 
      E két utóbbi mindjárt arra is jó példa, hogy a jelképes gyökér- és ágrendek olykor a vérséginél is szorosabb összetartozást jelölnek. Történetesen spirituális „utódlást”, mint azt az iszlám próféták – a zsidó-keresztény hagyományt is magába foglaló – népes „családfája” teszi, avagy a tibeti és japán reinkarnációs genealógiák, melyek a buddhista szerzetesek szellemi „származásrendjét” mutatják, a mesterek és tanítványok hosszan nyújtózó láncával nem ritkán évezredeket egybekapcsolva, sok tucat nemzedéken át. Máskor a jelképes ágrendek „életfa” helyett inkább „halálfát” mintáznak, az áldozatok sorsközösségét kiemelve – miként a Holocaust-szoborfa névfeliratos, ezüst levelei a Dohány utcai zsinagóga udvarán, avagy a Martinovics-féle jakobinus mozgalom megcsonkolt tölgyfát idéző konspirációs „szociogramja" az ismert korabeli ábrázoláson. 
      Az olvasó ezen a ponton joggal kérdezheti: ugyan miféle rejtélyek feloldását reméli a szerző a családfák gyökere, ága közt kutakodva? Nos, a hivatásos és botcsinálta származáskutatókkal ellentétben, megvallom, engem nem annyira az eseti és személyes talányok izgatnak, sokkal inkább a szemléletbeliek; azaz, hogy miféle értékrend, miféle világkép lappang e máig eleven sajátos kultúrminták mélyén. 
      Annyi már első látásra is nyilvánvaló, hogy e két leginkább elterjedt genealógiai jelkép, mondhatni, színe és visszája – tengelyes szimmetriaképe – egymásnak. A gyakoribb „lombkoronás” családfamodell egy valós vagy mitikus ős „magvából” szárba szökve nő nemzedékről-nemzedékre, míg végül – ha az ábrázolás nem túl önkényes – a nagyszámú eleven utód sűrű „lombozatába” vész. 
      Az efféle büszke ős-fáknak se szeri, se száma: példaként elég csak a barokk-kori Eszterházy-genealogiát idézni, amely egyenesen Ádám oldalából hajt ki. (Nota bene nem árt már most jelezni, hogy a fennmaradt ábrázolások jó része eleve magán viseli a monogám, apajogú, primogenatuson alapuló, zsidó-antik-keresztény kultúra szemléleti egyoldalúságait: így például a beházasodókat nem, vagy csak idegen „oltványként” jelölik s a családfák törzsét rendre a cím- és vagyonöröklő elsőszülött fiúk adják.) A „lombkoronás” családfamodell célja és funkciója szerint tehát nem egyéb, mint egy család vagy nemzetség „ősiségének” tanúsítványa, mely a közös eredetre és a nemzetségalapító személyére helyezi a hangsúlyt: 

Ezzel szemben a „gyökérmintájú” családfa-modellben a múlt mélyrétegeiből fölfelé tartó, mindinkább szűkülő ősnemzedékek egyetlen kitüntetett utódban „csúcsosodnak” ki – az egyéni kiválás és túlélés jelképeként:

Látnivaló, hogy mindkét modell erősen célzatos absztrakció, s hogy a rokoni viszonyok teljességét egyik sem tudja – mint ahogy nem is törekszik – megjeleníteni. Miként jól látni azt is, hogy a kettő közül a gyökérmintájú genealógiai ábra a szűkebb és önkényesebb, mivel ez csupán egyetlen személyt hagy meg az életfa csúcsán, s a „fölöslegesnek” ítélt oldalágakat mindenütt kíméletlenül lemetszi. 
      De vajon miként fest mindez, ha egy teljesebb és valósághűbb modell reményében a családfák „gyökerét-ágát” merészen egybeillesztjük? Nos, ez esetben csak még furcsább ábrát kapunk: egy lapított „homokórát”, amelynek közepén egyetlen magányos egyedet látni egy egész nemzedék képviseletében, s a teljes életláncból csupán az ő – már „lepergett” vagy még ezután „lepergő” – egyenesági fel- és lemenői vannak kiragadva:

Hogy mindez mily kevéssé tükrözi a rokoni viszonyok – térben is alig modellezhető – eleven szövedékét, arról a kiváló antropológus, G. P. Murdock szavai is meggyőzhetnek: „Még ha el is tekintünk egy pillanatra a rokoni fokozatok árnyaltabb különbségtételeitől, melyek egyes kultúrákban máig elevenen élnek – írja Murdock Social Structures című 1949-ben, New Yorkban megjelent alapművében –, elég csak számbavennünk, hogy bármely egyednek bármely társadalomban legkevesebb 7 első-, 33 másod- és 251 harmadfokú rokoni típusa lehetséges, nem beszélve a távolabbi rokonságfokok mértani haladványként növekvő számáról...”  Nem árt hangsúlyozni: mindez csak absztrakt fogalomhalmaz, mely a lehetséges relációk sokféleségét mutatja; a valóságban egy teljes harmadfokú rokonság az iménti szám sokszorosát is kiteheti. Murdock definíciója szerint „elsőfokú” rokonaink azok, akikhez fűződő viszonyunkat egyetlen alapszó is képes kifejezni: „apám”, „anyám”, „fiam”, „lányom”, „húgom”, „bátyám”, „férjem / feleségem” –, minden további rokonságfogalom létre hozható ezek kombinációjából. (Ha kételemű, akkor másodfokú, ha háromelemű összetétel kell hozzá, akkor harmadfokú rokonságot jelölnek – az „unokatestvérem” tehát éppen úgy harmadfokú rokoni kategória, mint a „dédapám”, az „apósom húga” etc.) Mindez csak még inkább kiemeli, hogy iménti „homokóra-ábránk” mily szánalmasan csonka és egysíkú a valósághoz képest, hiszen merev, egyenesági származásrendjéből nemcsak a testvérek és unokatestvérek népes nemzedékeit rekeszti ki, hanem „N” házastársát s e házasság révén létrejött számos nem vérségi relációt is. 
      Akkor hát tekintsük e modellt puszta elmejátéknak, az „énközpontú” absztrakció extrém megnyilatkozásának? Kár lenne, hisz e szemléletmódnak az egyéni hiúságnál olykor hasonlíthatatlanul mélyebb indítékai lehetnek. Elég csak József Attila A Dunánál című versének néhány áthatóan empatikus sorát idézni – mely lényegében ugyanezt a genealógiai ábrát vetíti elénk: 

Efféle bölcseleti mélységű felismeréseket persze többnyire csak nagy megrendülések, egyéni és kollektív kataklizmák érlelnek meg. Elég csak belegondolni, micsoda fényévnyi távolság választja el az iménti töprengő vallomást a „Sem utóda, sem boldog őse...” avagy a „Nincsen apám, sem anyám...” kihívó deklarációitól – holott emezek is csak alig egy-két évtizeddel korábban íródtak...

Szómágia és számmisztika 

Homéroszt és az ószövetségi genealógiákat fellapozva döbbenten szembesülhetünk vele, micsoda mérhetetlen múltvesztésre és lelki zsugorodásra ítélt korunk végletes individualizmusa. Az életlánc azelőtt megkérdőjelezhetetlen, sorsszerű tradíciója mára elmagányosodott tömegemberekre és csonka kiscsaládokra szakadozott, ahogy idegenként bukdácsolunk át egymáson naponta  – emléktelen múltunkból jeltelen jövőnk felé tolongva... Eleinket s a tágabb rokonságot legfeljebb különc nagynénik, bogaras öregurak tartják manapság számon, s a „Honnan jöttünk, kik vagyunk, hová leszünk?” alig százéves, gauguini kérdése napjainkra bosszantó naivitásnak, mi több: kényszerzubbonyért kiáltó, elmekórtani példamondatnak hat... 
      Holott van-e, lehet-e méltóbb kérdés ennél – eszmélésünk kezdeteitől tudatunk végső kialvásáig... Nincs rejtély, mely érdemesebb volna a faggatásra – igaz, nincs még egy olyan fogós feladvány sem, mellyel annyian hősies kudarcot vallottak.

Hiszen mára látnivaló: „uralmunk” az idő felett – minden civilizációs vívmány ellenére – valójában mit se nőtt. Ellenkezőleg: minden új ismeret, új technikai készség csak még inkább szembesít végességünk alaptényével. Hiába szökött az átlagéletkor majd’ a duplájára alig egy évszázad leforgása alatt, személyes tudásunk ma is csak három-négy nemzedékkel korábbi felmenőinkről lehet, ahogy szókincsünkből is legfeljebb négy-öt generáció azonosítására futja: apa / nagyapa / dédapa / szépapa / ükapa – bár ez utóbbi pontos rokonsági foka már többnyire mitikus ködbe vész, s inkább csak a ‘4 + n. ős’ jelentésében használatos. (Ellentétben az izlandi nyelv máig élő, archaikus szókészletével, amely vagy 40 ősnemzedék egyedi megkülönböztetésére képes, az aktív magyar szókincs már a 16. századi írott forrásokig visszakövethetően nagyjából „beállt” e négy-öt nemzedékre, amint az sok más izgalmas tanulsággal együtt Lőrinczi J. Réka nyelvtörténeti kutatásaiból kiderül – A magyar rokonsági elnevezések rendszerének változásai, Bukarest, 1980.)

Elődeinkről való közvetlen élményünk, tudásunk egy ponton így szükségképp „mitikus genealógiák”-ra vált át. Ami nem csoda, hiszen tisztán matematikai képlettel – a 2-es szám „nemzedéki hatványkitevőjével” – számolva őseink a múlt egyre mélyebb rétegeiben olyan rohamos „szaporodásnak” indulnak, hogy egyedi sorsuk és nevük menthetetlenül elvész e tömegesedésben. Gondoljuk csak el: egy újszülöttnek eszerint egyetlen évszázad alatt – a családfák átlag huszonöt éves „sarjadzási ciklusát” véve alapul – 16 egyenes ági őse van; 200 év alatt több mint száz, 300 alatt vagy kétezer, 500 év alatt csaknem fél millió, egy teljes évezred alatt pedig egész pontosan 549.211.813.888. Csakhogy ez nyilvánvaló képtelenség! Avagy miként is lehetett egy ma elő embernek történetesen a magyar államalapítás idején ennyi magyar (szláv, germán stb.) őse – csaknem százannyi mint a Föld mai, közel 7 milliárdra becsült teljes népessége?! 
      Nyilván sehogy – mindez a számok játéka, matematikai extrapoláció csupán... A valódi életlánc merőben másként fest, éppen mert egy adott populáción belül a felmenő ágak – „ősgyökerek” – mind gyakrabban fedik át egymást, miként ennek sajátos „képleteit” megannyi archaikus kultúrát vizsgálva Morgan, Murdock, Levi Strauss és sok más antropológus az elmúlt másfél században gondosan kimutatta. A genealógiai szakirodalom e kulcs-jelenséget „ősazonosság”-ként (Ahnengleichheit), avagy régebbi kifejezéssel: „ősvesztés”-ként (Ahnenverlust) ismeri, napjainkban pedig közkeletűen csak implex-ként emlegeti. Az impex, mint afféle „belterjességi mutató” jelentősége kiváltképp szembetűnővé vált, mikor némely hosszúéltű európai dinasztiák, így a Hohenzollerek vagy a Habsburgok leszármazását aránylag megbízhatóan sikerült rekonstruálni. Míg az elméleti ősszám ugyanis 12 nemzedékre (nagyjából 4 évszázadra) visszavetítve 4096 lenne, a gyakori „ősazonosság” miatt Nagy Frigyes felmenői közt csak 1108 valódi őst, míg Mária Terézia esetében mindössze 569-et találtak a szorgos udvari genealógusok. (Az előbbi implex-aránya eszerint 73 %, az utóbbié 86 %.) Akárhogy is, első látásra feloldhatatlan paradoxonként hat, hogy miközben az „emberiség családfája” – a történeti demográfia – egy afrikai ernyősakác merészen szétnyíló lombkoronáját mintázza, a képzeletünk által múltba vetített ősnemzedékek ennek épp az ellenkezőjét: egy végnélküli „gyökér-sarjadzás” idéznek, mi ahelyett, hogy az első őspár: Ádám-Éva felé vezetne vissza, menthetetlenül széttart... 

De vajon miért oly nehéz e szemléleti ellentmondást meghaladnunk, s ha egyszer belátjuk képtelenségét, életszerűbb modellel pótolnunk? Alighanem ismét csak túltengő egónk, végletes individualizmusunk miatt. Egyéni és kollektív tudatunk – az iménti paradoxon mintájára! – végletesen meghasadni látszik. Már kicsi gyerekként arra treníroz a világ, hogy ne azt keressük, ami másokkal közös bennünk, hanem ami kiválaszt, elkülönít. Később azután felnőttként ugyanezt a kényszerességet vetítjük a múltba, balgán holmi „exkluzív” ősök után nyomozva. Örökségünk: a világ nem magáért fontos; mindenben csak mániákusan önmagunkat, avagy egy alteregóként „használható” ősünket kutatjuk, miközben látóterünkön minden más kívül reked. Például az életlánc párhuzamos dimenziója, amely a csonka és absztrakt, egyenesági származásrendek helyett egymással egyenértékű, mellérendelő alakzatok végnélküli sokaságát kínálja. 
      Hogy közelebbről miként, ezt hadd példázza a „nővércsere” és az „unokatestvér-házasság” néhány antropológiai modellje. A valóság, kivételektől hemzsegő, szeszélyes mintázatát ugyan még ezek sem képesek megidézni, mégis, mint látni fogjuk: az iméntieknél jóval többet árulnak el élők és holtak bonyolult összetartozásáról: 
     

1. Nővércsere - elsőfokú unokatestvér házasság 

Preferált minta: két férfi „kicseréli” – egymáshoz adja – leánytestvéreit (ausztráliai aranda törzs). 
     

 2/a. Nővércsere - másodfokú párhuzamos-unokatestvér házasság

Preferált minta: másodfokú unokafivérek – akiknek apáik vagy anyáik unokatestvérek voltak – egymás közt „kicserélik” nővéreiket (néhány ausztrál törzs, pl. a nyul-nyulok). 
     

2/b. Nővércsere - másodfokú kereszt-unokatetvér házasság 

Preferált minta: másodfokú unokafivérek – akiknek szülei eltérő nemű unokatestvérek voltak – egymás közt „kicserélik” nővéreiket (melanéziai törzsek). 
     

3/a. Anyaági kereszt-unokatestvér házasság

Preferált minta: „Feleséget, ha csak lehet, anyád fivérének nemzetségéből válassz!” (a mongol, türk népek többsége). 
     

      3/b. Apaági kereszt-unokatestvér házasság

Preferált minta: „Férjet, ha csak lehet, apád leánytestvérének nemzetségéből válassz!” (észak-amerikai varjú indiánok). 
      (A fenti példákért ezúton is köszönet illeti kiváló antropológus barátomat: Mészáros Csabát és legkisebb fiamat: Somát, az ábrák ügyes kezű és szorgos rajzolóját.) 
     
Mindebből jól látni, hogy ha el is tekintünk a nagyszámú kivételtől – az exogám párválasztóktól, az utód nélkül elhaltaktól stb. – s az egyszerűbb modellezhetőség kedvéért a kétgyermekes, vegyes nemű szaporulatot vesszük alapul, két nemzedék múltán máris négy utódnak, négy nemzedék múltán nyolcnak lesz egyazon közös őspár az előde. Ha pedig a valósághoz még inkább közelítve kettő helyett családonként átlag 4-6 gyermekes szaporulattal számolunk, úgy az ősgenerációk időben hátrálva még tovább „feleződnek” vagy „harmadolódnak”, mértani haladvány szerint. 
      Ezek az ábrák, persze, csak egy-egy archaikus közösség preferált párválasztási szokását, szűkebb-tágabb „beltenyészetét” mutatják. Nyilvánvaló, hogy e modellek eleve alkalmatlanok a vérségi kötelékeken messze túllépő, egyedi párválasztás megjelenítésére, ahogy nem tükrözhetik merőben más elvű – például poligám – kultúrák származásrendjét sem. Egy valamit azonban híven jeleznek, amiről a családfakutatók monomán buzgalmukban rendre elfeledkeznek: az életlánc oldalirányú szétszakíthatatlanságát! Azt, hogy egyazon nemzedék tagjaként utóvégre mindannyian testvérei, ki-tudja-hányadfokú unokatestvérei vagyunk egymásnak! Hogy a vonalzóval szerkesztett, önkényes genealógiák helyett a valódi életlánc sokkal inkább egy felfelé táguló kosár fonadékához hasonló, amely miközben folyvást körbeér, megannyi rejtett, korábbi kötéssel van lefűzve a „kosár fenekére”. 
      Tanzánia déli vagy Mozambik északi részén, úgy tűnik, még elevenen él a teremtés e nyilvánvaló titka. Legalábbis erre vall a makondék – egy páratlanul szép faragásairól ismert, afrikai nép – művészete, így az a varázsos ébenfa szobor, melyet a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteménye őriz.

Az alig egy méteres, fekete rönk csúcsán egy mágikus ősanya trónol – kitől a makondék anyaágon számítják leszármazásukat –, alatta temérdek utóda, egy tömbből, körkörösen kifaragva, amint guggoló testhelyzetben hátulról ölelik egymást, méghozzá oly módon, hogy eleven láncolatuk enyhén emelkedő szerpentinként fut körbe, s ilyenformán egyszerre érzékelteti a nemzedékek vertikális és horizontális összetartozását. Mágikus erejű élet- és családfa-ábrázolás ez – csupa dús idomokkal megáldott nőalak, melyek mindegyike életadó anyaságra termett. 
      Egyedül a férfi princípium hiányzik – vélhetné e leírás nyomán bárki, holmi leszbikus kizárólagosságra gyanakodva. Pedig dehogy – ott van az is, példásan manifeszt alakban! Épp csak két lépést kell hátrálnunk a szobortól, hogy felfedezzük ahogy a nők egymást ölelő, spirális rendje voltaképp egyetlen égnek meredő, dúsan barázdált, fekete falloszt formáz! 

A túlélés, pusztulás jelképalakzatai

„Szaporodjatok és sokasodjatok, és lepjétek el a földet!” – hangzik a Teremtő szózata, s hasonlóan szól az ígéret a választott népnek, Izráelnek is: „Megsokasítom utódaidat!” 
      Ugyanakkor, mint Márai egyik utolsó naplóbejegyzésében olvasni: „Nemcsak az elevenek világában van túlnépesedés, a túlvilágon is tömegek szoronganak.” 
      Akkor hát hová tart, miféle trendet követ e beláthatatlan élet-, halál- szaporulat? 
      A válaszok, mint nyilván kezdettől, zavarbaejtően feleselnek egymással. „Onnan ide” és „innen oda”, létből a nemlétbe, s a nemlétből új életre kelve. Vagy – s időnként ez az egyedüli tisztességes válasz – tudja a Mindenható! 
      „Hát, nem tudom...” címmel írt jegyzetei egyikében ugyanerről töpreng a jeles filmrendező, Jirí Menzel is, őseit egy bizarr fantázia-jelenet erejéig sok nemzedékre visszamenően megidézve: 
      „Egy képtelen gondolattal játszom. Vajon milyen lenne, ha egy asztalhoz ülhetnék közvetlen felmenőimmel, mondjuk, apai ágon. Apám mellett ülnék, aki a század elején született. Apám apja, a nagyapám valamikor 1860 körül jött a világra. Negyedikként nagyapám apja ülne az asztalnál, a dédapám, aki, mondjuk 1830-ban született. Rajtam kívül mindannyian Ferenc József uralkodásának idején éltek. Dédapám csak az elültöltő flintát ismerte, nagyapám emlékezett Masarykra, az első tengeralattjárókra és a messzehordó ágyúkra, apám megérte a hidrogénbombát és a Husák-korszakot, én pedig a demokrácia újjászületéséről, az internetről és a génsebészetről mesélhetnék nekik. De vajon miről beszélgethetnénk úgy, hogy mindannyian értsük egymást? 
      Képzeljük el, hogy a szomszéd asztalnál további négy ős ülne. Dédapám apja, nagyapja, dédapja és ükapja. Az egyszerűség kedvéért számítsunk minden nemzedékre huszonöt évet, így ők négyen száz éven belül születtek meg – 1805, 1780, 1755 és 1730. Alighanem jobban szót értenének egymással, mint mi, de a gondolat így is szédítő – csak nyolc ember ülne a szobában. Némelyik csak ingben, mert a kabátok akkoriban tartósabbak voltak, és öröklődtek. Összes ősöm ismerné már a puskaport, és a legidősebbek Mária Terézia uralkodására is emlékeznének. 
      Ha velünk lehetne még harminckét további ősöm, a legidősebb Szent Vencel kortársa volna. E negyven férfi, e mindössze negyven nemzedék országunk fejlődését testesítené meg. Képzeljük el őket egy helyiségben; alig vannak többen, mint ahány kisdiák ül egy osztályban. Mindegyik más-más ruhában, mindegyik más-más történelmi és élettapasztalattal a háta mögött. A kardtól és alabárdtól az atom-tengeralattjáróig.

Jézus születése óta körülbelül nyolcvan nemzedéknyi idő telt el. E kétezer év során a tudományos és technikai fejlődés ijesztően fölgyorsult. Állítsunk fel e nyolcvan ős mellé még egy asztalt, melyet a négy következő nemzedék tagjai foglalnak el. A képzeletbeli fiam, és szintúgy képzeletbeli unokám, dédunokám és ükunokám. 
      Hát, nem tudom... 
      Ha elképzelem, hogy az elkövetkező száz évben miféle változáson mehet át a világ, kicsit örülök, hogy utódaim valóban csak képzeletbeliek.” 
      E képzeletbeli Menzel-nemzetség, amely már a 19. században találgatások ködébe vész, alkalmasint további töprengésre csábít. Ugyan mi az oka, hogy mint azt Bodrogi Tibor is kiemeli: „az egyszerű társadalmak általában sokkal nagyobb gondot fordítanak a rokonsághoz tartozó egyének számontartására, mint a fejlettebb népek”? A jeles antropológus állítását egy meghökkentő példával igazolja a Társadalmak születése (Gondolat, 1962) című könyvében. Mint írja: „Kiváltképp tanulságos ebből a szempontból a »főnöki genealógiák« vizsgálata Polinézia szigetein. Itt sokfelé azt tapasztaljuk, hogy a főnökök leszármazásukat a szigetet birtokba vevő első ősökig ki tudják mutatni. Ezt a genealógiát minden főnök még gyerekkorában köteles megtanulni. A genealógiáknak történeti szempontból van nagy jelentőségük, mivel lehetőséget nyújtanak arra, hogy a szigetek betelepülésének időpontjára következtessünk belőlük. Új-Zéland megszállását a maorik által, és a korábbi lakosság, az ún. moa-vadászok leigázását e genealógiai módszerrel az 1350 körülre teszik; ez időben történhetett a partraszállás, a legendás »nagy hajóhad« megérkezése. A később elvégzett radiokarbon datálás ezt az adatot meg is erősítette, amennyiben a betelepülés időpontját 1300 és 1400 között határozta meg.” 
      Eszerint e hetedfél százados szájhagyomány – ha hihetünk az etnográfusoknak – több mint harminc egymást követő nemzedék emlékét őrzi! Bámulatos, még ha nem is kivételes teljesítmény, hisz jónéhány eposz vagy eredetmonda is hasonlóan impozáns ősláncokat őríz – nem is szólva a Biblia és a zsidó tradíció különös gonddal számon tartott származásrendjeiről. 
      Persze, a különbségek éppoly figyelemre méltóak. Így az, hogy a csak szóbeli vagy képi emlékezet többnyire jóval behatároltabb, s gyakran egész más rendet követ, mint az írásos őshagyomány. Ez utóbbi ugyanis számos korábbi és kortárs szerző munkáira támaszkodhat, mint példa rá Anonymus Gestája, amely Árpádházi királyaink eredetét egész Attiláig – vagy az egymásból kompilált nyugati őskrónikák, melyek a frank, germán stb. dinasztiákat Caesarig, sőt Nagy Sándorig vezetik vissza. Látnivaló, hogy egyik esetben sem „organikus”, hanem nagyon is „organizált” emlékezet-struktúrákkal van dolgunk, melyekben a valóságos elemek bizarrul keverednek a fiktív eredetmítoszokkal.  
      Már csak ezért is izgalmas lehet egy olyan uralkodói genealógiát közelebbről szemügyre venni, melyben mindez egyszerre érhető tetten: a szóbeli, a képi és az írásos őshagyomány sajátos egymásba fonódásaként. Választott példánk egy hímzett afrikai halotti lepel, mely a kameruni Bámum-dinasztia származásrendjét ábrázolja. Maga a lepel a budapesti Néprajzi Múzeumban látható, a bámum királyi trónszék s a kameruni őshagyományba mélyebb betekintést engedő számos tárgyi emlék és fénykép viszont a berlini Museum für Völkerkunde páratlanul gazdag Afrika-gyűjteményében található.

A Bámum királyságot (mai nevén: szultanátust) a 14. században egy Nichare nevű király alapította, vélhetően a mi – ugyancsak dinasztia-alapítónak számító – Károly Róbertünk regnálása idején. A bámumok, a mainál jóval kiterjedtebb, sok századon át virágzó birodalma, a francia, majd a német hódítókkal dacolva, még a 19. században is jelentős szerepet játszott Nyugat-Afrika történetében. Okkal gyanítható hát, hogy az a szám szerint 18 uralkodó, akinek emlékét e halotti lepel megörökíti, kivétel nélkül mind valóságosan létezett személy. Már csak azért is, mivel e királymustra még így is feltűnően hiányos, hiszen ahhoz, hogy a bámum dinasztia hét évszázadot kitöltsön, legalábbis oly hosszan kellett volna minden említett tagjának uralkodnia, mint a mi kivételesen szerencsés – és persze tehetséges! – Anjou királyainknak: Károly Róbertnek (1308- 1342) vagy Nagy Lajosnak (1342-1382) megadatott... Ezzel szemben a naiv bájjal ékes, az egyes királyportrék alatt neveket, évszámokat is közlő mustrából afféle bizarr életrajzi adalékok derülnek ki, mint hogy a balvégű Ngoungoure király uralma mindössze 30 percig (!) tartott – és nyilván akadt még számos előde-utóda, akikhez nem sokkal volt kegyesebb a sors. (Vagy inkább egy könyörtelen rivális „dinasztia” – hisz az ókori asszír és babiloni uralkodókhoz hasonlóan a bámum királyok trónralépését is rituális oroszlánvadászatnak kellett „megkoronáznia”...)

Mi lehet hát e különös időrejtvényt kulcsa? A megfejtés ezúttal kézenfekvőnek látszik, hiszen e foghíjas afrikai genealógia – ellentétben az imént említett, meghökkentően pontos maori példával! – nyilván csak a szájhagyomány által említésre méltónak tartott uralkodókat veszi számba, azokat, akik valamiért fennakadtak a kollektív emlékezet (avagy kollektív felejtés) sok nemzedéknyi rostáján. Ezt látszik igazolni mellesleg az a tény is, hogy az írásbeliséget, fölöttébb „ráérősen”, csak az iszlám vallásra áttért Njoya király (1873-1933) hozta divatba, s addig csupán a trónszék s a ravatalozóként számos királymaszkot őrző „ősök háza” szolgált a bámum memória segédletéül. Igaz, valójában még Njoya sem a betűvetés nagymúltú arab hagyományát kultiválta, inkább egy általa feltalált titkosírást: a „shú-nom”-ot, mely 70 betű- és 10 számjelből állt, s amelyen maga is több becses írásművet hagyott az utókorra a bámumok eredetéről és szokásairól. Hogy mi szükség volt e titkos testamentumokra? Nos, elég csak végignézni a berlini néprajzi múzeum archív fényképsorozatát, amely Njoya és népe balsorsát követi nyomon, mondhatni, német alapossággal – Bismarck fénykorától Hitler hatalomra jutásáig... Az első képen még a nyílt tekintetű, rokonszenves, ifjú királyt látni, amint büszkén elfoglalja ősei fából faragott, pompás trónusát. 
      Pár év múltán népes udvartartása körében már feltűnik néhány baljós, fehér ábrázat is; előbb a német alkirályé és kíséretéé (akik 1902-ben egy gyarmatszerző expedícióval Kamerunt elragadják a franciáktól), majd a kétes európai ügynököké és kalandoroké, amint lovaglócsizmájukat kihívó fölénnyel a bámum trónszéken nyugtatják. Nem tudni, személy szerint mennyi részük volt benne, minden esetre Njoya 1908-ban II. Vilmos császárnak „ajándékozta” trónusát, miután a fénykép kedvéért még egyszer utoljára ráült – gondterhelten, porosz szabású, hófehér uniformisban. Mintha máris előre látná: e végzetes aktust csapások sora: háború, éhínség, járvány és tűzvész fogja követni. 1913-ban az „ősök házá”-val együtt leég a foumbani királyi palota – helyette európai mintára újat emelnek.

Az 1918-ra elkészült, szanatórium-szerű épületet azonban Njoya már nem sokáig élvezheti, mivel a német vereség újabb kényszerű impériumváltást hoz, újabb keserves megpróbáltatásokkal. Erről tanúskodnak a megőszült, mély ráncoktól barázdált „afrikai Lear király” aggkori felvételei, amint élete utolsó éveit francia internálásban tengeti, mindenétől – ővéitől, nyelvétől, ősi kultúrájától – kíméletlenül megfosztva. Nos, röviden nagyjából ennyi egy titkosírás titka... 
      Aki ezek után úgy véli, hogy a bámum királyok halotti leple holmi múltbarévedő, komor mementó, az igencsak téved. Ellenkezőleg: alig képzelhető üdítőbb látvány e színpompás kézimunkánál, melyre csupa lélegzetelállító, játékos képrejtvényt hímeztek a fekete asszonykezek, s ami összhatásában inkább egy óvodás nagycsoport közös „önarcképére” emlékeztet, amint egy óriás lapnak nekihasalva, ki-ki lerajzolja szemközti társát. A lepel ugyanis a bámum királyok rendjét a szegély mentén kettős ellipszisként „futtatja” körbe – mintha felülnézetből egy portrékból kirakott „futópályát” látnánk –, méghozzá nem is annyira időrendben, inkább ahogy a látványmotívumok logikája diktálja. Így kerül például a belső körbe Chetfon anyakirálynő és fia, Ngoungoure, a már említett „félórás” király, vagy a szoros időrendből ugyancsak kiemelve a legnagyobb hódító: Mbuembue (1820-1840), ki a bámumok uralmát további 48 nyugat-afrikai törzsre terjesztette ki. Az ábrázolásban persze más – a királyportréknál olykor fontosabb – motívumok is „helyet kérnek”. Így az a lepel közepére hímzett madárpók, amit a bámumok a bölcsesség kútfejeként és egyben totemősükként tisztelnek, vagy a körötte tekergő, kétfejű kígyó, ami a birodalom kelet-nyugati kiterjesztését érzékelteti. Mindennek eleven megidézésére kevés a szó; ezt a mitikus és valós elemekből pazarul egybeszőtt királyi genealógiát csakugyan látni kell! (Legutóbb a majd’ tíz év előtti „Idő-kiállításon” csodálhatta meg a nagyközönség. Milyen kár, hogy e ritka és becses kincsek legfeljebb egy-egy időszaki kiállításra kerülnek fel a raktárak mélyéről!) 

(Folytatás a következő, szeptemberi számban)