|
SÁNDOR
ZOLTÁN
Hiányos hiánytalanság
Csík Mónika: Metszetek
A
kívülről tapasztalt világ mindennap-ízű eseményeinek egyéni
továbbgondolása és a lélek szavakba kódolt benső rezdülései fogalmazódnak
meg és ágyazódnak egy-egy nyelvi impresszióba, aforisztikus meglátásba
vagy költői képbe Csík Mónika Metszetek című verseskötetében. A
költőnő a mindannyiunk számára jól ismert hétköznapok toposzából indít,
a tejüvegszerű ablaktáblák / széksorok, fémfogózók / (térhatárok,
térsorompók) / pillanatnyi szűkös / (ébren)lét-közeg (Szabadka
felé hat húszkor) kellős közepéből, hogy ebből a közönséges miliőből
szinte észrevétlen nekirugaszkodással csússzon át a mindenkori gondolkodó
lény önmarcangoló tépelődésektől terhes szellemi szférájába, ahol
zömében sajátos humorral és pajkos játékossággal átitatott költeményeiben
a létünket keresztül-kasul átjáróés magába habzsoló számtalan megválaszolatlan
miértről, világbavetettségről, párkapcsolatról, spirituális mélységekről,
az őt körülölelő táj szelleméről, társadalmi léthelyzetről és elmúlásról
szól.
A négy, külön címmel nem rendelkező, egymástól
csupán néhány idézettel elválasztott ciklusra tagolódó kötet darabjai
kivétel nélkül szabadversek. Csík Mónika minimalista jellegű hozzáállása
a költészethez sem a túlzott formai kötöttséget, sem az öncélú szószaporítást
nem tűri, amiből kifolyólag a szerzőnő költeményeinek szerkezetét mindenekelőtt
a mondanivalóés az egymás után felsorakozó szavak belső ritmusa vagy éppen
ritmustalansága határozza meg. Ennek a merőben redukált szerkezetű költői
univerzumnak a jellegzetességei azokban a művekben csúcsosodnak ki, amelyek
csupán egyetlenegy, verssorokba tördelt, mondatból jönnek létre. Nyelvi
letisztultságuk és egyszerűségük révén ezek a költemények kellőképpen
tükrözik a Metszetekbe gyűjtött versek formai sokszínűségét. Így
például a Harmatcseppek című vers (az éjszaka / szanaszét
gurult / gyönyör-könnyei) egy szürreálisnak is nevezhető impressziót
tár az olvasó elé, a Nyolc másodperces fohász (segíts / hogy
/ mindig / legyen / erőm s / okom egy / mosolyra) egy közlést fejez
ki a lehető legközérthetőbb módon, míg a Jó lenne című költemény
egyetlen felesleges szó használata nélkül fogalmazza meg a többrétegű
költői képbe öntött vágyat: hagyni / hogy / delejes / önmagát /
emésztő / érintés / perzselje / testem / mezítelen / magányát / míg /
tikkadt / pórusaimon / nesztelenül / átcsurog / az / éjszaka.
Szerzői megnevezés híján a kötet első ciklusának
az Önkeresésben címet lehetne adni, amelynek egyik legkézenfekvőbb
sajátsága a szerzői én külső és belső világának egymásba való fordulása
az egyén meghatározhatóságának érdekében mindkét szférában. Csík Mónika
költői hitvallása szerint, ha az egyént mikrokozmoszként vizsgáljuk, az
őt körülvevő világra pedig makrokozmoszként tekintünk, egyértelművé válik,
hogy a kettő nem különíthető el egymástól, az egyik állandó előfeltétele
és lételeme a másiknak. Ahhoz tehát, hogy hitelesen tudjon írni magáról,
saját belső világáról, egészen szubjektív érzéseiről és gondolatairól,
elengedhetetlenül szükség van önmaga feltérképezésére és megismerésére,
az ehhez vezető út viszont csakis a külső világ megismerésének mintája
alapján járható végig. Annak a külső világnak a megismerése révén, amelyben
nap mint nap élni kényszerül: az elméjében felsorakozott miértekkel kezdődő
kérdésekkel, álmaival és vágyaival, az idegentől való berzenkedésével
vagy akár irracionális bűntudatával egyetemben, s amellyel kapcsolatban
önmaga keresésének költői lenyomata során csüggedt elégedetlenségét fejezi
ki, mondván: Szűk / kongó / végetnemérő / kitudjamibevájt / járatokban
/ születünk, / küzdünk, / lökdösődünk, / s gyűlöljük egymást / vérremenően,
/ bár egy a célunk: / túlélni, / míg kijutunk / innen (Útkeresőben).
Annak ellenére, hogy Csík Mónika költészetére nem fogható egyértelműen
rá, hogy a hetvenes évek során Vajdaságban születettek generációs kiábrándultsága
generálja, egyes költemények mélabús felhangja mindenképpen a szerzőnő
korának és mozgásterének tudható be, akárcsak a versekből kiérződő elvágyódás
az adott közegből, amit öndefiniálása során röghözkötöttségének tudatával
ellenpontoz, hangsúlyozva önmaga determináltságát az őt körülölelő táj
és társadalmi közeg irányából: ezek az / illatok és ízek / láthatatlan
szálak / sóhajok és vétkek // nélkül / én magam / se lennék / az, aki
(Önazonosság).
A kötet második ciklusába szedett, a párkapcsolat
testi, lelki és szellemi síkját egyaránt boncolgató versek egyéni hangvételük
révén aligha sorolhatóak be az érzelmesség és érzelgősség közé kifeszített
kötélen egyensúlyozó mindenkori szerelmi költészet klasszikus darabjai
közé. Nem arról van szó, hogy Csík Mónika szikár, sallangmentes szerelmi
verseinek létrehozása közben, az emocionális túlfűtöttség elkerülése érdekében,
ejti az érzelmes szálakat, szó sincs erről, hiszen ezen ciklusba szedett
verseinek zöme erősen érzelmi töltetű, csakhogy a költőnő a legtöbb esetben
az adott vers emotív vagy erősen érzéki fonalát költeménygyilkos rímtelenségbe,
távirati irodák hírközlési stílusában megfogalmazódott tényközlés mögé
rejti, mint a következő idézetek esetében is: ágyam / vérremenő
/ harcok / s édes / kapitulációk / nedves / gyűrt / dagerrotípiája
(Blitzkrieg), vagy: Egy / tömbből / vájt / bűvös / hangszer
/ a testem / ördöngös / vén művész / míves / munkájának / páratlan / produktuma
(Szitár). A költőnő szerelmi költeményeinek műfajidegen eleme valójában
a kifejezett intellektuális szál. Legyen szó egy adott versben akár testi,
akár lelki egyesülésről, mindenhol a szellemi szál dominál, nem véletlenül
eszményíti Metamorphosis című alkotásában a szerzőnő az átlényegülés
fontosságát valami egészen mássá, ami nem csak vízből
és sárból gyúrt elegy. Csík Mónika szerelmi verseinek zöme ízig-vérig
intellektuális költemény a lehető legpozitívabb értelemben, amelyekben
az erotika és a romantika mindig egy kicsit az intellektus szolgálatában
állnak: Ha a / génjeimbe égett / freudi / péniszirigységet / leküzdve
/ kurta furcsa / női elmém / Tartaroszába / vetve a / miérteket / kérdések
és / féltések / sallangjaitól / lecsupaszítva / pőrén / vacognék / előtted
// egy / kicsit még / kellenék? (Szakítópróba I.)
A Metszetek talán legizgalmasabb,
harmadik ciklusát önkényesen Az ezotéria poétikájának lehetne nevezni,
amelyben visszaköszön a költőnő részéről a kötet elején felvetett igény
önmaga meghatározására, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem csupán
a kézzelfogható külső világban, a társadalomban és a tájban, valamint
önmagában, hanem sokkal szélesebb kiterjedésű és jóval elvontabb térben
és időben a világegyetemben és az örökkévalóságban keresi
önnön létezésének értelmét, aminek következtében értelemszerűen transzcentendális,
vallási, filozófiai és mitológiai jellegű mozzanatokat is segítségül hív
költészete kidomborításához. A múlt század nyolcvanas éveitől hódító káoszelmélettel
ellentétben, miszerint a világűrt és életünket a káosz irányítja, ami
önmagát nem ismétlő, állandósult mozgást jelent, Csík Mónika őszinte hívőként
hisz a világűri rendben, abban, hogy az emberi létezés és cselekedet nem
öncélú epizódok sorozata a galaxisban: Ebben az őrjítő / körforgásban
/ mégis mindent / átitat a REND, / mely / öröktől való, / biztos / és
fellebbezhetetlen, / mint a TÉNY, / hogy egyszer / az én véremből is /
csöppje lesz a méznek / sava a borsnak / szava a kürtnek, / és új energiákat
csak / egy ép atom szülhet... (Két-ség-ben). Az áhított isteni
rend a műalkotásban is megtalálható, az Istenhez hasonlóan a költőnő is
teremtő, aki, miközben a körülötte levő világot és benne önmagát vizsgálja,
újabb művek létrehozásával bővíti ugyanazt a világot, hangsúlyozva közben
az egyén szerepét a világmindenségben: a talány és / a kulcs is
/ vagyok / egyben, / önmagam / megfejtéséhez / kell a MOST / mágiája
(Rovátkák). A mindenkori lét értelmének igazolására aligha találunk
jobb példát az A lovak utóélete című verstől, amely játékos modora
és gyermekversekhez hasonlatos pergő ritmusa ellenére ezoterikus mélységekbe
dönti olvasóját: Vonó alatt a guzla / guzlicán a húrja / húrban
a lószőr / lószőrben a lósejt / lósejtben az emlék, / mint egy időkapszulában:
/ a fényről, a vízről, / a sarjadó vetésről, / a hámról, a kantárról,
/ az ostorcsapásról... / Az emlék az ÉLET / csak más dimenzióban, / valójában
minden / guzlicában / egy egész ló van!.
A kötet tartalmilag legheterogénebb negyedik
ciklusa jószerivel ötvözetét képezi az előző három ciklusnak. Ami egymáshoz
láncolja, egymás mellé illeszti ezeket a verseket, az egy különös melankóliaérzet,
ami a legtöbb költeményből kiérződik, legyen szó az egykori olajbogyó,
só / és fokhagymaízű / szerelemben (Nyáridéző) való elmerülés
felelevenítéséről az emlékek ingovány útvesztőjében, egy karácsonyi este
felidézéséről, amikor tombol a / méz és / fahéj illatú / nosztalgia
(Karácsony), a golyónak, gömbnek, pacának, illetve Energiagurunak
becézett Nappal folytatott mitológiai, asztronómiai és filozofikus ihletettségű
perlekedésről vagy akár morális válságunkat szemléltető igék sorjázásáról:
tör / mar / ver / árul / átver (Igéink). A ciklusban
továbbá újfent hangot kap az embernek az Istennel/léttel/önmagával folytatott
örökös szóváltása, aminek jellegét és mindenkori kimenetelét Csík Mónika
egy remekbeszabott költői képbe sűríti: Megkérgesedett / bánatcsonkok
/ rendíthetetlen / torzóként / dacolnak / a mállasztó / idővel (Idelenn).
A kötetbe szedett költemények zömében többnyire árnyaltan, legfeljebb
létélmény formájában jelen levő környezet ezen versek néhányában immár
konkrét megnevezést nyer, a szavak lágy felsorakoztatásával kiemelve azokat
az előttünk heverő értékeinket, amelyeket a napi rohanásban hajlamosak
vagyunk figyelmen kívül hagyni: a szőlőindás / gipszcifraságok /
és százesztendős / kémények rejtekéből / kisurran a / híres kanizsai /
csönd (D. T. interpretáció), vagy elébünk varázsolja folyónkat,
a Tiszát, amely amellett, hogy Sás, és sár fogságába zárt / sejtelmes
rejtelem..., már szinte egyetlen biztos fogódzópontnak nevezhető
a (Dél)vidékünkön, mint: a Föld / cserzett / bőrébe metszett / girbegurba
/ szűk csatornák / szomorú / nyirokfolyadéka (Tisza).
Csík Mónika Metszetek című kötetében
lefektetett költészete még véletlenül sem a folytonos, hiábavaló kérdéseinkre
adott válaszok tömkelege (a költőnő tudatában van azok megválaszolatlanságával),
de még kérdések felsorakoztatása sem, hanem sokkal inkább az efemer létünkből
fakadó hiányérzet megfogalmazása a költészet nyújtotta eszközökkel: annak
a hiánynak a felvázolása, amely, mint a mindenkori költészet ősforrása,
egy sohasem létezett boldogság utáni folytonos sóvárgásra ösztökél bennünket.
Tudja, hogy valami hiányzik kívül, belül egyaránt , és emiatt
verssoraiban elvágyódik a fent említett közegből, de mindvégig tisztában
marad azzal, hogy mindenféle menekülés lehetetlen, hisz még ha /
lenne is / hová / mennem // hogyan // hisz a / honnan- / ban sem / vagyok
/ biztos (Tétova hova) írja keserű iróniával, hogy egy másik
versében azonnal leszögezze: ha maradok // lassan / része leszek
/ ennek a / furcsa / hiányos / hiánytalanságnak (Ad absurdum).
És a költészet, mint az emberi élet sallangoktól lecsupaszított esszenciális
kivonata, mindenképpen az: hiányos hiánytalanság, amelyben a versek
s köztük Csík Mónika Metszetek című kötetébe gyűjtött versei
is a felettünk egyensúlyozó Naphoz hasonlóan megmaradnak,
mint Milliónyi atom / végtelen rezgése (Leghosszabb versem
a Napról). (Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2006)
|
|