KÁPLÁN GÉZA 

Pannon derű és országos józanság 

Kelemen Lajos: Olvasó

Az írás misztérium. Ha törvényeinket, bűneinket s a megélt szépségeket kő- vagy agyagtáblára vésve mindmáig mágikus eltökéltséggel őrizzük, akkor bármely E.T. vagy másféle kívüllakó úgy gondolhat ránk, hogy: igen, ez az írás népe. Ha egy végigjegyzetelt élet után az írástudó, istene előtt állva, így sóhajt fel: „Hát adjál nekem, kérlek, / írónádat meg tintát, / hadd folytassam, amit / lent félbeszakítottam”, – akkor az emberiség kénytelen lesz elismerni: tagjai közül a legkiválóbbak éppen az írás emberei. Demokratikus szakralitásukkal azt üzenik: egy vagyok közületek, de én rögzítem, én öntöm formába tovaillanó életetek legfőbb tanulságait, alakzatait. S ezt a szakmai büszkeséget nem hiteltelenítheti, nem eliminálhatja a tér-idő kontinuum semmilyen új utópiát szárba szökkentő elmélete. – „S amit kiadsz nekem, / a munka bármi lenne, / ígérem, sose fogsz / hibát találni benne.” A túlvilágon is aktív pihenésre vágyó egyiptomi írnok ötezer éves szavai a gyönyörűséges alkotói kényszert példázzák. 
      Kelemen Lajos a Somogy folyóirat szerkesztőjeként 1994-től 2001-ig a szokásos irodalmi aprómunkát végzi: levelez, tárgyal, képvisel, alkalmazkodik, barátságokat köt (vív ki), eszmét cserél (vitat és véd), elutasít, pártol, old és köt. Fenntart egy folyamatot, fenntartja a folyamatosságot, s eközben felépíti önmagát is „középnemzedékké”, s mikorra a felkészültség s feladat feszültségében megnyílna számára a tér, beteljesülhetne a munka, Isten – prózaian földi párkák által – „ejti a témát”, s – a folyóirat életében is – méltatlan történet veszi kezdetét. 
      Az egyetemes anyaszentegyház szerint, s talán a protestáló értelem szerint is, Isten persze számít közreműködésünkre, azaz, egy ideig csak jóváhagyja gyarló téblábolásunkat ügyeink intézésében. Aztán, persze: dönt. Láthatjuk. 
      Nem mellékesen: kérdés, hogy „Somogyország” visszakapaszkodhat-e (sokak szerint felkapaszkodhat-e egyáltalán) legalább az ország – jelenleg nem túl becses – színvonalára minőségi, szakmájukhoz kétségtelenül értő polgárai nélkül. 
      Mindenesetre Kelemen Lajos 2001-től saját életének szerkesztőjeként egy másfajta irodalmi robot igáját vette magára – természetesen mindez idézőjelben értendő, hisz a literatúra szorítása, szolgálata a kijelölteknek egyforma kín és kéj –, s ezzel egy – csak a múlt század elejének irodalmi napszámosokéihoz hasonlatos – munkamámor vette kezdetét, egy még eztán felismerendő esszéírói karrier, melyben a modern „írnok” a kimeríthetetlen olvasói érdeklődés s a fel-felpazarló íráskészség ösztönzöttjeként a legnagyobbaknak (Szerb, Babits, Kosztolányi) nyújt kezet a – bár virtuálisan, de mégis kétségtelenül létező – irodalmi térben. 
      És akkor most vegyük Eliot ismert meghatározását egy műalkotás létjogáról, „tulajdonképpeniségéről”: „A már meglévő művek egymás között ideális rendet alkotnak, ezt a rendet módosítja, ha új (igazában új) műalkotás iktatódik soraik közé.” Minden tiszteletünk ellenére ez egy sterilen konstruktív elmélet. Az irodalom, különösen görcsökkel és manipulációkkal terhes térségünkben, hisztérikusan elasztikus szerkezet, melyben némelyeknek nagyon nagyra kell nőni ahhoz, hogy árakkal (áradásokkal) s elfogultságokkal szemben értékük egyáltalán bekerülhessen a szépítő rendszerbe, s azt képes legyen adekvátan módosítani. Kelemen Lajos munkája ezt az esélyt tárgyi feltételként magában hordozza. 
      E kötet beszélő szerkezete a poeta doctus produktuma: „vonzások és választások” oszcillációjából konstruált vallomás: követjük is. 
      Kalász Mártonról – Nagy Gáspárról – Prágai Tamásról – így az első ciklus alcímei; e három alkotó művészetét, teljes egyéniségét-egyediségét kínálja Kelemen példaként, egy lehetséges – nem is oly alternatív – kánon mintájaként az olvasónak. Nyilván, mindegyik szerzőnél a specifikumok és a mögöttük munkáló azonosságok együtt lesznek fontosak. 
      Kalász költői példakép Kelemen számára (ez külön kifejtést igényelne), ő tehát az origó, ahonnan egyáltalán lehetséges a műértelmezés kalandos útjára indulni: „De mi is zajlik ott voltaképpen” – mármint, ahol a mű készül – „hát nem valami intakt homályban játszódó, szavaktól szavakig érő eszmélet?” Az alkotás genezisére vonatkozó örök kérdés s az implikált válasz az egyedül lehetséges, bensőből vezérelt folyamatra utal, mely a bensőn túlit, sőt a tárgyi világon túlit, vagyis a metafizikát is versélménnyé szigoríthatja; s e hajszolt körforgás közben nem árt, ha a költő két lábbal a földön áll, szerzett vagy örökölt tapasztalataival támogatva a reáliát: „...verseiben mindig volt valami fogalmilag föloldhatatlan – valami össz-szerű tartam, amelyben a konkrét és az elvont értelem, a tárgyiasság és a sejtelmesség, anyag és lélek szétbonthatatlanul egy.” Kalász fragmentáltságában is teljes lélegzetű, képiség és fogalmiság mezsgyéjén erőt gyűjtő költészetét csak effajta alapító meghatározásokkal lehet megközelíteni, s majd a kötet lapjain Kelemen minden szerzőt, amint önmagát is, e sajátjának érzett esztétikához mér, s ez így természetes. 
      Bármely magas hőfokú tehetség s káprázatos intelligencia nagyszerűen működtetheti ugyan a „nyelvben bujdosó” képzeletet, önmagában mégsem nyújt garanciát egy utólag is elszámoltatható emberséges életmű létrejöttéhez, önmagában nem keres és nem ad szempontokat az „itt-lét” s a „hogyan-lét” választást (választásokat) eldöntő kérdéseihez. Bűnös eltévelyedések lehetségesek, és nemcsak úgy, mint Ezra Poundnál. „A históriai tudatzavar és amnézia ellen a széppel cselekvő költő példájából kiderül: milyen fokozatok vezetnek föl a csúcsra, ahol a betűvetés egyszerre erkölcsi és esztétikai kérdés.” Nagy Gáspárt, úgy tűnik, nem lehet feledNI, talán, mert azon kevesek közé tartozik, akik a megkönnyebbülés éveiben sem felejtették el, hogy milyen elnyomatásra is kell emlékeznünk s emlékeztetnünk, s hogy ittlétünk a centrum ünnepélye és drámája, s ez a centrum nem valami absztraktul tággá vont tér és érdekszféra, hanem atyáink, anyáink, fivéreink és nővéreink lakhelye: kultur-oikumené. A torz fátumokkal szembenézni Kelemen Lajos számára is parancsoló kényszer: „... itt, a parciális élet színpadán majdnem minden csupán félig önmaga? Közép-Európa fátumos mivoltába épp Közép-Európa játssza bele a fátum szatíráját.” Mondott-e a sokat emlegetett Ady óta – akár bonmot-ként is – bárki ekkorát? 
      Valamirevaló író kezdőként a kísérletezés megszállottja, határait provokációs vagy önépítő céllal az ernyedésig tágra vonja, majd megérinti valami harmonizáció, fölöttes belátás, rendező elv, s – nem feladva a kalandozások kincseit – maga is iránymutatóvá lényegül. A teraszon vidám társaság Prágai Tamásáról Kelemen – az elismerés mellett – még itt-ott enyhe rosszallással fogalmaz: „...az a fajta kritika, amelyet Prágai Tamás kedvel és művel, nem megy némi tudományos szárazság nélkül. ” Valóban, az eszenciától való túlságos távolságtartás, az elméletieskedő társalgás a posztmodern fáradtságos hatása e nemzedéknél; ízlések és ideológiák kényeztetettjeiként a lényeget mint távolságot érzékelik, ám legjobbjaiknál az ismeretelméleti tornamutatványok mégis cselekvő gondolattá egyszerűsödnek. Kelemen sorra bizonyítja, hogy választott írója a vers, a próza, az esszé műfajában egyaránt az igényelt teljesség határait feszegeti: „...ő az a költő is, aki képes megmutatni, hogy miféle gazdagodást eredményez, ha az elvont rendszerekkel való praktizálás helyett az élmény szűztalaján kel a vers...”; – és – tegyük hozzá – ő az a költő-író-szerkesztő, aki a szerzőben a nemzedékek egybekapcsolódásának, a folytonosságnak harmóniáját zengeti. 
      Az Egymenetben gyűjtőcim alatt rövidebb írások sorjáznak, első látásra nehezen felismerhető összetartozásuk, ám véletlen-e, hogy nyitányként két dolgozat idézi meg a kishazát nemcsak lelkületként, de lelkek szoros egybetartozásaként értelmező Fodor Andrást, s zárásként az ugyancsak kaposvári kötődésű Lőrincz Sándor szívriportjainak jóvoltából az értelmiség (régi szóval: intelligencia) „léleképítő” emberei tűnnek fel. (S köztük – különböző műfajokban – közösségkultuszt művelő szerzők sora: Kányádi, Szigethy, Tüskés, Kondor.) 
      „Költőien lakozik az ember” – vallja s hiszi Hölderlin. Egy önmagát túlélt világban ugyanezt a lírai lakhatóságot keresi Kelemen is, ennek lehetőségeit veszi számba: Kányádinál értékeli a szivárványló sokszínűséget; – a kondori költészet ragyogóan pontos meghatározását adja: „Ha minduntalan kiérzik belőle a gyors égésű élet drámája – minduntalan kiérzik belőle a gyermeki szeszélyesség is; a játék, a szokványon áthágó kedély.”; – László Zsoltnál az irodalmi populizmus veszélyeire figyelmeztet, Bokányi Péternél a kritikus felelősségére; – s szembenéz, Penckófer János munkái kapcsán, a mítosz költészetté párolásának lehetőségeivel: „...a szent cél, új nevet adni a dolgoknak. Mi ez, ha nem hatalmas sóhaj a mítosz felé?” – ám mindez csak póz, ha „irodalmi divatok”, a „bennfentesség” az ihletői. 
      Kelemen Lajos ízlésének kulcsszava lehetne – költőként és kritikusként egyaránt – az arányosság. Ha világába nehezen fogad be szerzőt vagy irányzatot, ellenérzései, aggodalmai mögött az aránytévesztéssel kapcsolatos aggodalom munkál. Valljuk be, akár a népi, akár a posztmodern (hogy csak e két ellenpólust említsük) irodalom képviselői tagadhatatlanul hajlamosak a torzulásig felerősíteni saját – tantétellé vált – specifikumaikat. Kelemen nem kirekesztő, mestereitől tanult kötelező érdeklődéssel fordul a változatos lírai jelenségek felé, nem a modernitást utasítja el, szervesen modern alkat, mondhatnánk – a fogalomalkotás küszöbéhez érve –: szerves modernitás az övé, csak a modernitás ürügyén kelt vadhajtások ellen hadakozik. Egy ilyen örök vitára alkalmat adó kategória az ún. „gondolati költészet”. Ki ne szembesült volna például a heideggeri verskísérlet lírai csődjével? Versnek vers, de csak váz: a vers váza, a gondolat váza. Ráadásul külön-külön, szétesve. Vasadi Péter – egyébként sikerült – lírájához közelítve Kelemen is valami hasonlóra figyelmeztet: „A gondolat és a líra összekapaszkodása meglehetősen problémás frigy – sőt: ha amaz csakis hideg tudatosság, emez pedig csakis csorduló szív, a frigy talán létre sem jöhet.” Jász Attilánál például a lehetséges optimum jelentkezik, egyéni mitológia és gondolati emelkedettség egybeforr, líráját „a lelkiség (s a Jász-versek gyakori velejárója, az intellektuális elemzőkedv) emeli  a végokok hiteles énekévé.” 
      Megjegyzendő, hogy egyes szerzők és művek „választottságával” lehetne vitatkozni (szerkesztői ajánlás, köteles kritika?), a megoldás módjával nem. Ez esetekre igaz, hogy a szerző csak nyert a kritika által, végső soron tehát nyert az irodalom. 
      Kelemen kötetkomponálásában az a legmegejtőbb, hogy feltűnés nélkül, szinte magától értetődő módon vezeti be az olvasót eszményei világába. Három szerző: (Alexa, Ambrus, Lőrincz) akkordja zárja a ciklust, csak a beszélő címeket idézve: A magyar polgár és a magyar író, Lugas, Léleképítők. A Fodorral kezdődő éthosz-idézés így tárgyiasul, a (pannon) polgár egyhelyből – akár a lugasból – távolba ható tekintetétől kísérve, a nemes erkölcs, az emberi minőség s az irodalom lehetséges emelkedettségére hangolva. 
      Az „...egy magasabb formáció” idézetcímmel indul a harmadik ciklus, Székely Magda életművét a nem múló múlt, Isten, hely, haza kulcsszavaival közelítve, s zárul majd Dobai Péterről szólva a Lenni vagy... sejtelmes elemelésével. Mintha az eddig megismert motívumok szólalnának meg, csak magasabb regiszterben, s bővítettebben. Javasoljuk az olvasónak, próbálja Arany János verseit először pusztán a rímszavak összeolvasásával értelmezni, felsejteni. Nem lesz haszontalan játék. Ugyanígy Kelemen informatív címmegoldásai sejdítés és belátás bizonyosságát kínálják. Vissza a kertbe (Bertók László): „A költőnek tehát először is a hitét, azaz lelke állításait illik megteremtenie, ez az ő első műve.” Megint a kitüntetett locus: Somogy (és Pécs), a barátságok szigorító emléke, „szépségesszencia” és tárgyias tömörség, s a vers valóban végleges változatának igénye. Hogy mégis (Kiss Anna): „...a lírában olykor hátrafele az előre.” A mítoszok, az archaizmus a személyes rendeltetés révén zárulhatnak verssé itt és most. Kelemen türelmét erősen próbára teszi a szárazon kopogó versmondat – Így él talán egy másik világ (Szauer Ágoston) – önmagával is szembenéz, mit képes ebből elfogadni: „...kétséges, valóban kicsiny történet-e fölismertetni az egyszerű s a logikus mögött a szellem mértéktelenségét.” Az „affektált érzelmektől való tartózkodásról”, a „tömör, világos fogalmazásról” szólva a Villányi Lászlónál feltalált világos, áttetsző és tárgyszerű megjelenítést ünnepli (Hol is vagyunk?). 
      Természetesen ki nem vét (túloz) munkájában? Kelement a művészi ökonómia iránti igénye néha túlzott óvatosságra készteti: „Ő az a költő, akit nem betegít a divatos kötelesség: furcsának lenni.” Azért furcsának lenni a költészetben – s talán csak a költészetben – lehet akár kötelező erény is, hisz talán a legnehezebb feladat pontosan lemérni, hogy a  túlfeszítettség, a túlságosan feltűnő alkat szolgálja vagy roncsolja a művet (s az időt). A fegyelmezettség csak bizonyos „megfeszítettséggel” együtt erény, egyébként lehet az érdektelenség melegágya is. 
      Esszékötetet nyilván azért állít össze az író, mert az egészről, az irodalom egészéről van – talán épp a kihagyásokkal – mondanivalója. Kelemennél a két ellenpólus: a nagyotmondó – az elnyomásból fakadóan túlburjánzó és öncélú képiséget tovább erőltető – népi költőknek, s a – sajátosan szervült – avantgarde és utóavantgarde sokszor üresen kongó képviselőinek hiánya beszédes. Íme két kivétel: Hazaüzent álmok (Szöllősi Zoltán): „Szöllősi is előbb vágott elébe valaminek (az ő esetében ez a közösségi, vagy más szóval képviseleti líra hagyományával összeegyeztetett sajátos létköltészet), és csak ezután kezdte elmélyíteni, amit megtalált.” – mindenesetre Kelemen felismeri, neki, Szöllősinek sikerült olyan „hangzatokat” megszólaltatni, „amelyekben az ismeretlen szele fúj”. Az avantgarde használhatatlan vagy rosszul használt, elkopott, inflálódott eszközeit kárhoztatja Sütő Csaba Andrásnál (Igék és egyéb zamatok) hol prófétai, hol szatirikus hevülettel: „A nihil kameráriusa ujjong itt, tarka szóözönnel dolgozva a szóinfláció ellen.” – „Ha az előőrs (az avantgarde) tagjai hetven-nyolcvan évvel ezelőtt valamiféle csődérzet ellenszeréül találták ki magukat, Sütő magát a csőd technikáját szervírozza.” De – s lám – az örök szerkesztői optimizmus, a felnőtt lehiggadt lelkisége képessé teszi a kritikust arra, hogy ugyanazon az anyagon belül felismerje (és elismerje) akár a nagyszerűséget is: „S milyen csodálatos az is, ha mindez megfordul; ha magyarázatot nyer a miért, a hogyan, s megszólal az eredeti (mindegy: mennyire a belső, mennyire a külső életből való) líra. Megszólalnak igék és egyéb zamatok.” Ez az érzékenység, ez a tágkeblű szigor lebutított, szurkolói táborokra oszlott (osztott) irodalmi világunkban ritka kincs, általuk nyílhat út a szónak: szeretet. Az, hogy egy kritikus szerethető, hogy ez egyáltalán lehetséges: – a miénknél nagyobb korok szellemét idézi. 
      Természetesen, ahogy az író egész embersége és szakmai tudása együtt jelenik meg egy műalkotás bírálatában, úgy az értekező prózáról, a műfajról magáról vallott nézeteiről is indirekt módon értesülhetünk a „recenzió recenzionálása” közben. Kelemen az utolsó ciklussal a kritikai-reflektáló irodalom néhány darabját veszi górcső alá: mintha színről színre önmaga lehetőségeivel is szembesülne, ezért itt minden bíráló megjegyzés az eddigieknél erősebb hangsúlyt kap, a hangvétel néhol kihívóan maliciózus, talán nem véletlenül épp saját értékrendjének – szerintünk legalábbis – legfontosabb pontjait illetően: – valóságismeret: Lengyel Balázs fiatalkori írásában a parasztembert úgy aposztrofálja, mint aki a munkát valami „polgáribb lehetőségre” cserélné legszívesebben. Kelemen riposztja telitalálat, ha ma már nehezen is belátható: „Az igazi parasztember, a föld mívese önszántából kötődik saját talajához; nem szökne a munka elől se földszagú tavasz idején, se a nyári világban – ha van a paraszti létben valami átkozott, ami »szenvedés belül«, arra  »ott kívül a magyarázat«, ám aligha a munka az.”; – arányérzék, méltányosság: Molnai V. Lajos esszéihez közelítve (Esszémesék, avagy az irodalom élete és kalandjai) a korízlésnek üzen hadat: „Hiszen nálunk, mint tudvalevő, egy bizonyos ízlés szerint képtelenség, hogy az esztétikai elemzés, a velős kritika kellemes olvasmány is lehet, hogy a könnyed stílus, a tetszést keltő mondat összeférjen a gondolati mélységgel.” Ugyanakkor a kellő belátás és méltányosság felismertetheti a kritikussal, hogy az érték forgandósága a változatok gazdagságával egymértékű: „Az irodalom egyébként is társas csoda: apostolokkal és aposztatákkal.”; – az irodalom folytonosságának igényét Monostori Imre munkája (Egy kortárs mester) kézenfekvően teljesíti: „...a kritikus nem tekinthet el bizonyos szabályoktól (ha úgy tetszik mércéktől); és nem tekinthet el ugyane szabályok folytonos helyesbítésétől sem.” – s végül a nagy mérce parafrázisaként: „...az elvek árfolyama helyett magát a művet nézzük.” Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, a műfaj megújítását – s nem kevésbé fontos: fenntartását – olyan perszonális erények biztosíthatják, mint: érzékenység, invenció, lelkesültség, kiműveltség, s az örök és elévülhetetlen feltétel: a tehetség. 
      A nehezen olvasható műítészekkel szembeni önmeghatározási kényszer, a szellemes kritika gyérülése hívta életre – az egyéni sorskényszer mellett – Kelemen Lajos gazdag termését. Egyáltalán nem természetes, hogy a mai reflektáló irodalmi beszédben ilyen bő allúziókat felvillantó hivatkozásrendszer működne, mint nála, inkább elméletek, elvek, absztrakciók képezik egy nívós kritika vagy esszé szövegtestét. Kelemen legfőbb erénye az esszé kötelező asszociációs módszerének lírikusra valló, mesteri kezelése. Különösen az írások nyitányaként – feszültségkeltő, figyelemfelhívó céllal – váratlan citátumokkal, gondolatmenetekkel él, a feszültség néha oly erős, hogy az olvasó sajnálni kezdi a tárgyalt szerzőt, mert mintha nem is őróla esnék már szó, aztán persze mindig kiderül (kiderül az ég), hogy a már-már főszállá váló mellékszál mily gazdagon szövi a létbe, az irodalmi létbe a tárgyalt művet, az elkalandozásból mindig prózaian pontos felismerések születnek, s ugyanakkor egy sóhajtásnyi jó hangulat is kerekedik az olvasói térben, oly speciális könnyedség, mely a szellem súlyos szárnyai alá megfelelő termikus felhajtó erőt biztosít. 
      S nemcsak az idézett műveltséganyag mennyisége és alkalmazási technikája lenyűgöző, de a megfogalmazás nívója is. Kelemen prózamondata képiség és fogalmiság egészen különös ötvözete: hajlékony, pontos, metaforikus, mégis tárgyszerű: („...a tapasztalat veri itt a csépet a stílus udvarán.”). Egyszerűen: jó olvasni. Nyilvánvalóan nem szövegirodalom fölé kell görnyednünk, óvatosságból már jóelőre felajzott munkapózban; figyelnünk azért kell, hogy a gazdagon képelt, változatosan szerkesztett mondatok önértékével együtt mozdíthassuk magunk felé a tárgy szikár corpuszát. 
      Aki idáig követte e könyv ismertetését, annak talán nem lesz meglepő, ha eláruljuk: a nyitány, az alfa Babits volt: Babits mint író olvasó. Újabb játékot kínálunk, íme szavak, töredékek a szövegből: zengő alap, kiegyensúlyozott önazonosság, szívből jövő szellem és hangulat, sokárnyalatú líraiság, a formulázó mondatok iróniával történő lazítása, tág látókör, felfedezés, zsákmány az ismeretlenből, végső végiggondolás, szenzibilis tudós, intelligens lírikus... – Lehetett volna mással kezdeni? Kirajzolják e szavak a könyv karakterét? Akkor, hát, olvasó írók lehettünk mindannyian, mi, olvasók. Amint a könyvborító (Bátai Sándor ihletett produktuma, e nemben nem az első, ajánljuk a szerkesztők figyelmébe!) repetitív sóhajmotívumai (a cím: Olvasó!) is a tékozló értelem s a szigorú penzum imamalmaként, konvolojaként, rózsafüzéreként működtetik a munkás képzeletet. Mert, egyrészt, mottónkra visszagondolva: a klasszicitás valóban a bensőből fakadó harmóniaigény, vagy inkább egy működőképes norma igénye, másrészt, történetileg nézve a klasszicizmus olyan, mint a Húsvét: mozgó ünnep, az újra és újra feltörő káosz, a tragédia utáni rend, a megváltó rend igénye. Működtetni azt a munkás képzeletet, megfelelni a parnasszusi fenségnek s a földi közösségnek, ez is Babits példája és üzenete. 
      S ez Kelemen Lajos vállalása is. Ha írásunk elején bizonytalanok voltunk, szükséges-e szerzőnk élettényeit taglalni, innen, a végéről viszszanézve tudjuk: szükséges volt. Mert Mi is az: újrakezdeni? A záró írás mindvégig lebegtet egyfajta bizonytalanságot a választ illetően, bár a két közismert toposzt: Robinson történetét s a paradicsomból való kiűzetést variálja, megkülönböztetve a polgár s a művész válaszát a kivetettségre. Ám a részenként újra és újra felfedett bizonyosságok után mégiscsak megmarad egy nagyon „furcsa” felvetés: „Az igazi újrakezdés mégis valami más, valami több; egy bátor és nagyszabású kísérlet – az olyasféle égető talányok megválaszolására, mint például az a kérdés, hogy mennyi is egész pontosan a kétszerkettő.” Kinyílik és bezárul a világ. Irónia és pátosz összeér.  A legegyszerűbb kérdésre tudni véljük a választ: a kétszer kettő itt: ennyi volt. S ez nem kevés.  (Napkút Kiadó, Budapest, 2008)