|
KELEMEN
LAJOS
Most és öröktől fogva
Lator László: Az egyetlen lehetőség
Hova el nem ér a költészet! Az egyetlen lehetőség például mintha
a skandináv mitológiára mutatna, abba a csodálatos univerzumba, ahol az
ember ősszülői: fák. Ask (vagy más írásmód szerint: Askr) és Embla ugyanis,
az északiak Ádám-Éva párja, kiket az istenek élettel és szellemmel töltöttek
be, óskandináv jelentésben: kőrisfa és égerfa. (Ne akadjunk most fenn
azon, hogy Emblát néhol szilfának is fordítják.) Mindenesetre az ősnő
névtestvére, ez az égerfa Lator Lászlónál többször is előkerül. Az Ingovány
szerint Akadozva ér el / a nap nagy párák mosdatta éger- /
fák enyves zöldben vöröslő szívéig. Meglehet, e helyt még csak az
enyves tenyészet, a viaszállományú klorofill, a víz verítéke, egyáltalán:
a láp, a zsombék látványából fakadó hangulat utal a létezni-akarásra.
A Holtágnak viszont, ahol halványvörös sebekkel jelennek
meg az égerfák, egyértelmű a felütése: Itt mindennek egyforma súlya
van: / a teremtés forró páráival / egymásba habzó zsarnok elemek / kohóiban
megsűrűsült anyag.
Hogy Lator Lászlót a skandináv analógiába
beleugratni egy kicsit olyan, akár a hószobrászat unszolása a trópusokon?
De erőltetés-e csakugyan? Amennyiben az égermotívum netán akaratlanul,
alkalmilag üt is vissza az északi hitregére, az biztos, hogy a párhuzam,
ha vékony, nem Ask távolmaradása miatt sávolódik vékonynak. Mert Ask nem
mulaszt, lényege nagyon is benne van ebben a lírában; mivel Ask, a kőrisfa-férfi
lényege maga a költő, aki az írás ünnepélyes pillanataira készülve, az
alkotás magasztos aktusában éppen hogy a legmélyebb természetét éli. És
igenis: Lator László legalább felerészt északi ember. (Északon gyökösebb
a szó, / Mélyebbről jön és nemesebben. mondja Ady.) Az a
habitus jellemzi Az egyetlen lehetőség költőjét, akiben ha lobban
valami lidércszerű, jár valami lángalak, bolygó tűz, a fölül ugyanakkor
sosem hiányzik a fegyelemtudás, a mérnöki kontroll. És mégis (vagy épp
ezért): a Lator-versben párját ritkító természetességgel hangzik össze
ráció és érzelem.
De mi is ez az összehangzás igazából, mi
működteti valójában? Nem egy rejtett (a bölcs intellektus mögé rejtett),
s a férfiélet szakaiba minduntalan visszaszálló fiatalosság, amely minél
több formát és minél több tartalmat igyekszik fölszívni? Az az
ifjúság, amelyet nem az életidő, hanem a teremtőkedv tart kondícióban.
Lator ezzel az ifjúi frissességgel visszhangzik a természet örök életvágyára.
S ez a hosszan őrzött, posszideál-ifjúság magyarázza, hogy csaknem valamennyi
versében megszenteli és csaknem valamennyi versében azonképpen profanizálja
is magát soha nem durván, otrombán, csak világian. Sőt: mind kozmikus
izzása, mind tárgyra irányuló érzékisége szereti szép szóra venni magát.
A természet, a létezés mindenegyes darabkája, jelensége és gesztusa anyag
és szín lesz számára. Vagy pontosabban a mű számára. (Küzd is rendesen,
egy pályán át, a nyersanyag- és témaszerűség életszerűségre váltásáért.)
Mennyire jellemző, hogy A kert címmel
háromszor is nekifut, hogy példának okáért a pásztortáska, a perjefű,
a lúdhúr képében megverselje az újjászületés, az életőrzés birtokát. S
aztán mennyire jellemző az egyetlen átfogható térről, Az udvarról
szóló vers zárótétele: árad, mozog reggeltől estelig, / s legbensőbb
rétegéig megtelik / a mindenség nyers áramaival, / barlangjaiban hangtalan
vihar, / szakadatlan sokszorozza a lét / tajtékos-örvényes tenyészetét,
/ hogy éjjel meleg szemhéjad alatt / szilánkjai még tovább izzanak, /
hogy álmaid legbelső kapujáig / valami égi derengés sugárzik.
A kortárs világköltészetből talán az ír
Heaneyre gondolhatunk, amikor szomszéd szemléletét keressük a talaj, a
táj, a tárgyvilág kisrealizmusának; ezeknek a gonddal rajzolt, földies
miniatúráknak, amelyek Lator Lászlónál valóban csupán kezdőbetűként szolgálnak
az építkezéshez. De míg Heaney az észlíra dísztelenebb eleganciájával
és ironikus atmoszférájával hat, szimbólumait nem egyszer identitásfogalmak
tisztázására használja, addig Lator a java verseit mint folytatólagos
teremtéspróbát futtatja le; látjuk a vers szilárd vázát, sokszor egész
apródad részletekig, ám a váz körül mindegyre felgomolyog valami pára,
félhomály, fölnagyítódik valami sejtetés, valami emelkedett csodajelleg,
s valami izzás, valami biológiai szívósság, a keletkezés jele. Az ő valósága
nőni, kiterjedni akar, s az utolsó porcikájáig jelentőségteljességre tör.
Egyik-másik Lator-mű olvastán az ember úgy érzi, e versekben, a névelőket
leszámítva, nincs alkatrész, amely ne a monumentalitásért lenne. A költő
egy árva primer látványt sem hagy azonmód önmagában, Az egyetlen lehetőség
szerzőjénél minden élmény az újjászületés, a teremtés, vagy a születéssel
össze nem keverendő mássá-levés drámájára hegyeződik. Mert ez a líra a
magasröptű és előkelő stíl, a hozzáadott művésziség, az ars burkában
mégiscsak dráma: az áldás és a verés ütközik meg benne; a teremtőképességgel
megáldott és a kétségekkel megvert személyiség. Úgy van: Lator László
műhelyének nem csekély tőkéje a makulátlan kifejezőkészség, mindazonáltal
az igazi hozamot verseinek drámaisága biztosítja.
Észrevesszük-e, hogy legintimebb szituációban
sem képes a teljes elernyedésre. Fűti, sőt olykor-máskor, tagadva az északias
temperamentumot, majdhogynem túlfűti az érzelem, szerelmes-erotikus verseinek
valósággal ünnepies fontosságot tud adni, de nem akar, nem bír kicsit
sem hanyag, elengedett lenni, szinte képtelen a játékra. Ahol egy kissé
könnyedebb évődést vélünk, az csupán előjáték. Pedig egyébként micsoda
ösztön vibrál például az Éretlen szerelem érzékies soraiban: Mattbarna
válla-karja mellett / csontfehér volt tán körteforma melle, / hozzám nyomta,
s hátán a hosszú vápa / ujjaim hegyét elvezette / fara két dombja szurdokába.
A versben már-már zenél, zeng a vágy: Alulról felfelé szemérem-
/ ajkát bejárja újra s újra / a lángoló kéz három ujja, / hogy a középső
aztán benyomulva, / tajtékos lágy redői, engedékeny / párnái domborzatát
megtanulja. S mindez a buja nekimerészkedés, idillium, szerelmes
mozgalom azért a mítoszi magaslatért, amelyen a vers zárósora csattan,
hogy tudniillik ez az egész mégiscsak: isteni óra!
Akibe egyszer beivódott a Biblia teremtésképe,
az a szent könyv lélekemelő, fenséges költészetének a közepén mindig a
Teremtőt fogja látni. S lám itt egy versösszeg, Az egyetlen lehetőség,
amelyben annyi az erőfeszítés világok világra jövéséért, annyi a bibliás
áhítat, a mítoszi nyugtalanság, annyi a konstrukció alá szorított izgalom,
a teremtő komolyság, de úgy, hogy eközben alig-alig esik szó Istenről.
Igaz, a Nem a halál szerint épp egy isten konok kényszerére
ég föltámadásra a föld homályos tisztítótűzében mindaz, ami
ingatagul szervezett rend, romló anyag. Nincs kimerítve a
teremtés, nem erről van szó, hanem inkább tán arról, hogy Lator László
fölfogásában Isten már kiosztott erőt, tehetséget, örömet, meghasonlást,
már beléoltotta a teremtménybe az erkölcsöt, megtanította az igenre és
nemre; úgyhogy az elhívás most az egyedi embert ragadja meg; sőt: mintha
magát a költőt engedné a pályára azzal: hadd lássam, ember, mit tudsz
realizálni belőlem, most és öröktől fogva. És a teremtmény? fellobban,
elhomályosul, / önnön homályán süt keresztül, / próbálja körvonalait,
/ díszeket rak a gyönge vázra, / hogy felelhessen valamit / erre a képtelen
hívásra. (Hogy felelhessen valamit)
Az egyetlen lehetőség nem kis idő,
jó hatvan év termése; kint a világban nagy, ijesztő sötétségek és (többnyire)
csalóka világosulások kora nem kicsiny dolog: se megélni, se megírni.
Az ilyesfajta válogatáskönyveknél, mondják, érdemes és izgalmas úgy kezdeni
az olvasást, hogy az ember a kötet elejébe s végébe is belekap, és nemcsak
a betűk, szavak keltette légkör miatt, hanem bizonyos érés, növés, tisztulás
argumentumaira is kíváncsian.
Ám dehogyis gondoljuk, hogy az ember semmi
egyéb, mint idő. Aki fönt, kellő magasban kezdi, annak nem kell mást tennie,
mint kitartani. Olvassuk tehát Lator Lászlót ezerkilenszáznegyvenhétből:
Zuhogó hét sugárba nő / a fényes szárnyú telt idő, / hét oszlopa
közt zúg a mély, / part nélküli, hatalmas éj. Aztán lássuk
őt kétezerhétből: Légy irgalommal hozzám, már időtlen, / ha így,
ha úgy, igazítsd egyenesre / ezt a gubancos útvesztőt előttem! Mi
ez, ha nem a kezdet egyenes folytatása? Azaz: a végtelen sugarán csüngő
időtlen költészet. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007)
|
|