René Magritte: Az eltévedt zsoké (1948)

ha lovam háta már merő hab
s orrlikain kicsap a gőz
hova vágtassak magam elől
hol a kísértő le nem győz
légszomj gyötör az északi szél
meg-megújuló ostromától
rohamra szegzett dárdaerdő
égbe mered a tar platánsor
alkonyatkor a kásás fény
pillanatokra felragyog
a szemhatár csak pár versztányi
és sejtésem sincs hol vagyok 

     
     

René Magritte: Személyes értékek (1952) 

a szobák során át ide jutsz végül
hol sose virrad és sose sötétül
csak a felhők végtelen sodra
úszik mintha madártej volna
állsz és úgy érzed nem is volt más
csak ez a fény csak ez a sodrás
amit a kétely elfödött a hitben
most dekódolja neked az isten

funkciójuktól megfosztva állnak
e lapnyi térben az elhagyott tárgyak
a pohár a cukorszín púderszelence
emlékeznek még érintésedre
este ha nyári záporeső ver
megtelik az ablak szeme könnyel
és túlélőid minden idegszála
égő kanócként világít a gyászra