ZSIRAI LÁSZLÓ 

Őszelő 

Fáradt fasorban kopogtat az ősz
élénk Nap mosolyával fényezett,
barna sóhajú vadgesztenyékkel.
Valami érződik még a nyárból:
klorofill-remény leng az ágakon,
s levelek sárguló bánatában
fürdő emlék homálylik szemünkben,
miközben
autók moraja gereblyézi
a síri csendet a temetőben.
A kegyelet szelleme idézi:
márványkeretben az ősök arca,
a félénkeké és a hősöké.
Homlokunkat érinti a jövő karca,
a felhőtlenné szelídülő őszöké. 

Átmenet 

Cserepes álmainkra hullt a hó,
kivetve jövőnkre a múltadó,
s készül a rádióban új adás,
miközben zajlik még az ásatás.

Sorsunkra üt 

Utazunk, mint akik nem tudják, hova mennek.
Terelgeti álmainkat számos rendelet.
Sorsunkra üt érvényes pecsétet a lehet
vagy pedig a fájdalmasan kínzó nem lehet –
Lassúdacskán mindnyájan könnyen tovalengtek.
Vajon hány nyelven értik magányos csendemet?