CSŰRÖS MIKLÓS

„Hazug jövőbe nézek,
holtak borából iszom”

  Csokits János versei és esszéi

     
Válogatott verseskötete belső borítóján a költő tömör önvallomást tesz, ars poetica érvényű fölismeréseket és tanulságokat emel ki. Több mint öt évtizedes pályáján alig foglalkoztatták „az egymást követő irodalmi elméletek, izmusok”, érdeklődése „az eredethez, a Föld, az élővilág eredetével foglalkozó tudományokhoz vonzotta”. Szemléletét meghatározó gyermekkori élménye volt James Jeans népszerűsítő munkája, A csillagos ég titkai. Végigkíséri életén „az a mindent átható érzés, hogy égitesten élek: csillagok, naprendszerek, tejutak között, és a csillagászati távolságok gondolatával belém költözött a kozmikus távlatok tudata is”.
      Másik tapasztalata az emigrációban idegen nyelvek közegébe kerülő ember kényszerű küzdelme az anyanyelv megtartásáért; a szókincs fogyatkozása, az anyanyelv szellemétől való távolodás veszélye. Illúziótlan realizmussal állapítja meg: „A veszteség mégse káros, mert megfelel emberi állapotomnak és jól illusztrálja a hosszú emigráció következményét: a lélek erózióját, a befelé terjedő sivatagot.” Az ember kiválasztottságának és borzongató magányának élménye Madáchtól József Attiláig és Kálnoky Lászlóig, a nyelvi szegénység kapcsolata a létérzékelés elsivárosodásával Pilinszkytől Samuel Beckettig: ezek a találkozások, ha hézagosan és tökéletlenül is, de jeleznek valamit abból a történetfilozófiai és poétikai koordinátarendszerből, amelyben Csokits gondolkodásmódja és költészettana elhelyezkedik.
      Az emigráció nemcsak magyar, de nálunk is régi keletű, történelmi gyökerű, hagyományos létformája a kulturális és a politikai életnek. Balassi Bálint műveinek egy része, Mikes Kelemen, Rákóczi Ferenc irodalmi munkássága, a kuruc költészet, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni emlékiratirodalom zöme „határainkon kívül” keletkezett, bár akkor még nem ugyanazt jelentette ez a szókapcsolat, mint a 20. században. Az első világháború és Trianon után megváltozott jelentésben alkalmazták a fogalmat, kifinomult megnevezési rendszerre, differenciált szókincsre lett szükség az árnyalatok szétválasztásához. De kezdjük előbbről: Vörösmarty „hírhedett zenésznek” nevezte a világpolgár Liszt Ferencet, Tompa Mihály „kibujdosott barátjához” intézett verses levelet; Arany János „párjavesztett gilicéhez” hasonlította hazáját elhagyó kortársát. Ady már fájdalmas gőggel választotta Párizst a maga Bakonyának. Kassák, Illyés, Déry többé-kevésbé kényszerűségből, mások részben kalandvágyból, vagy politikai meggyőződésből, netán anyagi érdekből hagyták el az országot; az 1926-os amnesztia idején sokan éltek a hazatérés lehetőségével.
      A 20. század zivataros történelme később is bőven teremtett olyan alkalmakat és kényszerű helyzeteket, amikor kiváló szellemeknek dönteniük kellett a külföldre távozás és az itthon maradás dolgában. Nagy példákat ismerünk a legalább részben tudatos szereposztásra: Bartók elbúcsúzik, Kodály itthon marad, Márai és Cs. Szabó távozik, Illyés másként dönt. Kialakul a belső emigráció életformája és fogalma, a kölcsönös szövetség vagy éppen a vádaskodás, az ellenségesség gyakorlata. Márai folyamatosan dörmög az itthon maradottak ellen, gyanús, aki publikál vagy hazautazik, de a hallgató írók is ritkán kapnak elismerést. Óvatosan, veszélyt sejtve figyelik a Magyarországról Nyugatra utazókat, hátha túl szoros kapcsolatban vannak a hatalommal, a kultúrapolitika vezérkarával.
      Csokits János értékelésekor, elhelyezésekor sem közömbös ez a háttér és környezet. 1949-ben, 21 évesen hagyja el az országot; Franciaországban, az NSzK-ban, Angliában, majd Andorrában él, a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársa: már ez is elég, hogy itthon nem kívánatos személyként kezeljék. De a rendszerváltozás után hazatelepül, 1991 után művei Szombathelyen, Tatabányán és Budapesten jelennek meg, leginkább Monostori Imre és Domokos Mátyás, ill. kiadóik figyelmének köszönhetően. Ide tartoznak azok az összegező művek is, amelyeket most ismertetünk: a Testvére minden kőnek című válogatott és új verseket az „Új Forrás Könyvek” sorozatban jelentette meg Tatabányán, esszéinek válogatását (Egy tükör cserepei) a Nap Kiadó, Domokos Mátyás emléke előtt tisztelgő ajánlással. Csokits több okból is kedvelt szerzői közé tartozott Domokosnak. Közös vonásuk a kíméletlenül odamondogató irónia, a swifti szellemű világmegvető szatirizmus. Összeköti őket patriotizmusuk is, bensőséges hűségük a magyarsághoz, kiállásuk az itthoni történelem és kultúra jó lelkiismerettel vállalható öröksége mellett. Zrínyi, Babits, Illyés disztinkcióját fogadják el: nem vagyunk alábbvalóak másoknál, önbecsülésünk azonban csak érdemen, tudáson, magas színvonalú teljesítményen alapulhat.
      A verseskötet ritkaságszámba menően tömör és választékos; ötven évnél hosszabb időszak terméséből száznál kevesebb könyvlapnyi válogatást tartalmaz. Címe többféleképpen értelmezhető, leginkább talán az anyagi világ egységét és panteisztikus átlelkesítését sugallja. A dolgok születnek, létrejönnek, aztán az anyag tömörül, megszilárdul, kaviccsá, renddé kristályosodik. A porból kő, a káoszból kozmosz lesz, a fényből és a tűzből anyagi világ, ércek, föld, tenger. A kavicsot a fény felé fordítva a szemlélődő és eszmélkedő ember „Isten egy darabját” véli a kezében tartani, az anyagi és a szellemi világ ősi egységét éli át; testvérének érzi a sziklát, megszűnik számára az élőt és az élettelent elválasztó különbség. Kozmikus egység tárul föl ebben a világszemléletben, előzményeit görög filozófusok és ihletett misztikusok meditációiban kereshetjük. Maga a kötetcímet alkotó sor: „Testvére minden kőnek”, a Dal című versek egyikében fordul elő szó szerint. Itt (schopenhaueri szellemben?) „a vágyak holdvilága” kihúnyásával társul a képzet. Az élő, a földön mozgó ember vágytalanságában és céltalanságában máris rokon a fénylő és színes, de holttá dermedt anyagi világ égi és földi jelenségeivel. Köztük a különbség átmeneti és fokozati. A halál szó nincs leírva-kimondva a versben, „közétek visszalépek” áll helyette; a „forró, márványló képek” megszólítása az egyenrangúsító megszemélyesítés stilisztikai alakzata. Csokits dalai végiggondolt filozófiai tartalmakat sűrítenek néhány sorba, pedig a műfajt (felületesen általánosítva) az egyszerűség, a könnyed dallamosság és énekelhetőség fogalmaival szoktuk jellemezni, még ha ismerjük is a nagy ellenpéldákat Goethétől Aranyig.
      Az első ciklus A pusztulás könyve címet kapta; persze ez az allúziós műfaj- és kormeghatározás tartósan érvényes Csokits életérzésére, de mivel 1951 és 1959 közé datált verseket tartalmaz, mégis a genezisre, az apokaliptikus hangoltság vagy ihlet keletkezésének motívumaira utal, születése pillanatában és kialakulása évtizedében mutat meg egy költészetet. Van benne négy soros rövid vers (Látkép) és több mint száz soros hosszú (vagy Tandorival szólva félhosszú); többé-kevésbé szabályos strófaszerkezetű kötött formájú versek váltakoznak különböző terjedelmű tömbökre tagolt, a sorok szótagszámát szabadon kezelő, lazán rímelő, mondattanilag is szertelenebb alakzatokkal (Ha elmondom, mi történt velünk...). Anarchikus indulatok feleselnek a forma megfegyelmezésével, az artikulált érzelemkifejezés eltökéltségével. A mártírok szürrealisztikus álomleírása groteszk vízióknak és illogikus metamorfózisoknak próbál értelmes magyarázatot adni. Közvetve fejeződik ki benne a viszolygás egy nyomasztó korszak abszurd brutalitásától.
      A Homo ludens a 20. századi költő tragikus iróniával ábrázolt önarcképe (akárcsak párverse, a Monológ süketeknek): erőfeszítése hiábavaló, szava visszhangtalan; a „Kufárok, kesztyűs gyilkosok” elhallgattatják a lázadó kiáltást. Csokits nem a szibillikus jóslatok sejtelmes elvontságával beszél az 1956-os forradalom leveréséről és az emigrációt behálózni próbáló későbbi manipulációról. Nyíltan, már-már publicisztikusan félreérthetetlenül leplezi le Moszkva és a Párt felelősségét, föltárja annak az internacionalizmusra és kozmopolitizmusra hivatkozó későbbi kampánynak az álságosságát is, amelyik utólag akarta eltanácsolni magyarországi emlékeitől a „disszidens” értelmiséget. Fölismeri, hogy a forradalmat leverő rendszer hízelgő taktikával akarja kollaborációra bírni az emigráció szellemi irányítóit. Innentől kezdve létélménnyé és világszemléletté szilárdul benne a dacos ellenkezés és az abszurd szorongás: „torkon ragad az iszony: / hazug jövőbe nézek, / holtak borából iszom”.
      Ellenpéldát is ábrázol a Csernus Tibornak ajánlott Vázlatok egy férfiportréhoz című versben; a kötetben ez az első példája a csillagokkal elválasztott önálló részekből álló, laza asszociációk révén mégis egységben tartott verstípusnak, egyben a látványok, a hangzó világ és a fogalmi-gondolati elemek sikeres egybeolvasztásának. A 20. századi magyar festészet és szobrászat kitűnő kiállítás-katalógusa szerint Csernus a szocialista realista tematikai és formanyelvi direktívák elleni oppozíció egyik első vezéralakja és szimbolikus megtestesítője volt. Csokitscsal való kapcsolata párizsi tartózkodása idején mélyülhetett el. Az építési sémák helyett mindkettejüket a felbomlás, a pusztulás, a „roncsolódás panorámája” foglalkoztatja, a gépi civilizáció kibontakozásával is kapcsolatos „idegenségi komplexus, [...] a pusztulás kiemelése”. A férfiportré vázlatai a nyomasztó élmények földolgozásának egy másik lehetőségét, a gazdagság, a tágasság, az érettség képzeteit, a „fénylő mindenség” vigaszát is fölidézik. „Hengergő, búgó, bölcs beszéd, / kapcsos könyveknek mond mesét, / tanít, hogy tiszta tengerek/ lehetnénk tócsa emberek.” Csokits a játékos gyermekvers, a ráolvasás és a mondóka stílusában és műfajában, Weöres Sándor egyik hangját imitálva fejezi ki féltő szeretetét a fenyegetett ártatlanság, a kiszolgáltatott gyermekesség iránt (Rózsaringató).
      A későbbi kötetekből keletkezett ciklusok (Testvére minden kőnek, Látogatás egy égitesten, Egy hajótörött naplójából, Szürkület) az 1959 és 2003 között megjelent költői termés foglalatai. A portré nem kérgesedhet véglegessé; a férfikor kiábrándult számvetése, a kezdődő öregség „sztoikus ábrándja” egymásra rétegeződik, és változik a kor, egyre közelebb kerül az emberiségre kimért végzet (melyet vesztére éppen ő idézett maga ellen). Keserű iróniával hangzik föl az antik szentencia: „Mindennek mértéke az ember.” Akár fagyhalál, akár hőhalál következik, a nélkülünk való világ Perspektívája győzedelmeskedik: „– Marad Isten és a káosz.” A bibliai parancsok és jövendőlések nem teljesülhetnek be. A pusztulás és a kihaló, élettelenné kövült természet látványai a földre vonják a tekintetet, álmaiban sem tud elszakadni az ember poklos emlékeitől: „Tarkóm fölött parázsló csillag, / álmomban mocsár, / drótsövény, meszesgödör.” (Provence-ban egyszer nyáron)
      Nem meglepő kivétel, hogy egy költő több verset ír azonos címmel, akár ugyanazon korszakában, akár évtizedes időbeli távolságban. Kevésbé ütközik ki ez a jelenség, ha a verscím műfajra vagy műfaji-tematikai hasonlóságra utal (Dal, Haiku, Vázlatok egy férfiportréhoz, Monológ süketeknek, Magánbeszéd). Armageddon címen is két verset írt; nagy jelentőséget tulajdonít nekik, köteteket, talán korszakokat zárnak le és különítenek el. Armageddon szimbolikus helyszín, János Jelenéseiben az utolsó hét csapásról szóló 16. részben szerepel, nagy ütközetek színhelyeként, ahol az „ördögi lelkek” Isten világának elpusztítására tesznek kísérletet. Az első változat olyan képsorral kezdődik, amely az eszkatologikus jelentésen kívül magyar történelmi reminiszcenciákat is ébreszt. „Nincs halál!” – kiáltja a megsebzett hős, de „Hajnalra meghalt.” Aztán a szemtanú nemzedékek is kipusztulnak: „Nincs többé történelem.” Pilinszky felajzva és fogékonyan kommentálta ezt a látomást, talán túlságosan is személyes metaforaként értelmezte: „Remekmű! Mozdíthatatlan. Már első olvasásra is – de többszörire egyre inkább: sorsod, sorsunk!” Apró, titkos belső vita is kibontakozott köztük a vers egyik jellegzetes igehasználata kapcsán. Csokits nem fogadta el a Pilinszky javasolta szinoníma-változtatást, nem akarta – úgymond – „pilinszkysíteni” művének világát. Így lesz az Armageddon kettejük szemléleti rokonságán kívül a különbségnek, a hajszálnyinak tűnő, de a világkép lényegét érintő eltérés tudatosításának alkalma.
      Az Armageddon 2. később keletkezett, és zárókőként áll a válogatott versek végén. Alcíme „– képeslapok a jövőből –”: ez a meghatározás a futurisztikus negatív utópiát és az ihlet vizualitását emeli ki, ahol a fényképsorozat technikája egy monumentális látomás részletezéseként nyeri el gazdagabb értelmét. Legalább ennyi létjogosultsága lenne a vers hangtani bázisát, zeneiségét kiemelő műfaji megjelölésnek, modern, bartóki és Bartók utáni fölfogásban értelmezve a muzikalitást. Külön értekezést érdemelne az idegen eredetű, gyakran tudományos szókincs „beáramlása” a versbe: aszteroid, spirál, Homo sapiens – használatukat Csokitsnál nem érezzük mesterkéltnek, hiszen alapműveltségéhez tartozó fogalmak, iskolai tananyagban szereplő szinonímák. Közéjük tartozik a jelzőként használt obszidián is: kagylós törésű üveges vulkáni kőzetként határozzák meg, az idegen szavak etimológiai szótára Plinius szóeredet-magyarázatáról is tájékoztat. A természettudományos és a humán filológiai műveltség szintézise nem áll példa nélkül a művelődéstörténetben és az irodalomban (a magyarban sem), de ritkább, mint gondolnánk és mint lehetne. Csokits a legjobban fölkészültek közé tartozik, akik a „két kultúra” közös gyökereit kutatják és egységesítésükre mutatnak példát.
      Kényes kérdés művelt és objektív hajlamú költők önéletrajzi személyességéről beszélni, de nehezen megkerülhető. Sípos Gyulának (Albert Pál) ajánlott versében Csokits egy holdkráterből pillant a végtelenbe, a világűrbe. „...fölnézek: minden ami van, / örökre én vagyok, enyém”. Ez a szubjektív költő álláspontjaként is értelmezhető, aki tudja, hogy tárgyilagosnak hitt látomása sem független belső világától, attól, hogy a rémület és a remény villódzó kettősségében megélt tapasztalatai a sorsából fakadnak és elválaszthatatlanok tőle. A kényszerű emigráció, a szerepvállalás előli menekvés jónási görcse és kudarca, a hazatérés körüli dilemmák: csak durva, felületes klisékkel közelíthetjük meg bonyolult lelkiismereti tusáit és emberpróbáló döntéseit. De nem hallgatja el életének ezeket a megkerülhetetlen tényeit és a velük járó feszültséget, izgalmat, majd a döntés utáni szorongást, az önigazolás és a kétely belső vitáját. Monológját drámaivá hevíti ez a szubjektív háttér, a vallomás kényszere: Ha elmondom, mi történt velünk..., Egy hajótörött naplójából. Az elsőben hideglelős pontossággal sorol történelmi és önéletrajzi dátumokat, helyszíneket, szinte katalógusba foglalva mindazt, amit parancsra sem, hízelgő kérésre sem szabad elfelejteni. A másodikban nagy világirodalmi toposzt újít meg: fölidézi emlékezetünkben Odüsszeusz és Gulliver, Robinson és a vele társított Péntek alakját, az elveszett Paradicsom látnokait, akik „keresték mindenütt // az utat az iszapon át / az Édenkertbe vissza, / a szerpentineket ki a szívből, / az ösvényt a puszta szívből, / a délibáb útját / hazafelé...” Az archetípusnak azt a változatát is érinti, amely a fölfelé menekülés kudarcát szemlélteti (már az ötvenes években bosszantotta a Holdra településsel kapcsolatos, a sci-fi szellemében fogant hamis ígérgetés).
     

Innen repült fel fiával Daidalosz...
Repülni? Ugyan hová?
Véges világból végtelenbe tán?
Istent játszani?
Testgyakorlás a börtön udvarán.
     

Az egyéni és a kortárs sorstapasztalat a kozmikus korlátozottság, a tér- és időbeli bezártság madáchi-becketti víziójába olvad Csokits létszemléletében. A magyar ember hazátlansága és a létezés abszurditása egybeesik és erősíti egymást; talán Pilinszkynél is jobban emlékeztet az „elkárhozott lélekkel hasztalan” kiáltozó kései Vörösmartyra.
      A konkrét életrajzi elemek és a mitológiai-filozófiai konklúzió szétválaszthatatlanságára súlyos példa a Magánbeszéd című vers. Édesanyja megvakulásának, halálának és elhamvasztásának története alkotja az elbeszélhető hátteret és keretet. Finom stilisztikai eljárások érzékeltetik a különbséget az istenhívő anya és az anyagi világ egységét, a részek örökös mozgását valló fia világnézete között. A magzati létre való inkább biológiai, mint tudatos emlékezés motívuma Weöres Sándor anya-verseinek szemléletével rokonítható. A legősibb muzsika, a szív dobverése éled föl a gyermek születése előtti időre való visszasejtésében, és ez sokat megmagyaráz Csokitsnak a zenéről, a zeneiségről szóló koncepciójából. Elszálló füst, vakon sugárzó néma jelek, „névtelen homály” – misztikus élményt tapogat körül a testtelen metaforák, a hangfestés és a szimbolika sejtető módszerével, de nem hűtlenül a szociális érzékenység és az állampolgári méltóság értékei iránt. Az összehasonlítás kedvéért ide kívánkozik egy másik vers, Ex tenebris vox (Samuel Beckett emlékének). Arany János a kontraszt jegyében idézte meg a sötétség, a vakság ellenében az „új fény”, az „örök világosság” bibliai jövendőlését. (Ex tenebris címen ismert versének Arany korábban magyar elnevezést adott: A sötétségből.) Bő száz évvel később Csokits sejtelmessé teszi és gazdagabbá, komplexebbé, több dimenzióssá dúsítja a hagyományos metaforát: „A holdvilág holtak világa, / világ lehet holt, / halott nem világtalan[...] / Itt minden fény forrása a szó.” A hold, a holt és a halott szavak egybecsengése, a világ és a világtalan többjelentésű ellentéte, a ’h’, a ’v’ és az ’f’ hangokkal kezdődő szavak ismétlődése, az előbb mondottakkal együtt, félreismerhetetlenül rávall Csokits nyelvszemléletére és költészettanára.
      Csokitsot a jelek szerint még a magyar emigráció beavatott kutatói is később fedezték föl és ismertették Magyarországon, mint akár jelentéktelenebb sorstársait. Utaltunk ennek a tétovaságnak lehetséges politikai eredetére: nem akarta kompromittálni a gyanakvó hazai kulturális vezetés előtt honfitársait, köztük legjobb barátait, elkötelezett szövetségeseit. Barátai és munkatársai megválasztásában kiváló emberi és művészi minőségérzéke vezeti. E kapcsolatok hátterébe és működésébe Pilinszky Nyugaton című könyve megjelenése (1992) óta van bepillantásunk, amely értékes dokumentumai (32 Pilinszky-levél), hiteles tényrögzítés és meggyőző kommentárok révén alapműve lett a 20. századi magyar-magyar és magyar-angol irodalmi kapcsolattörténetnek. Csokits nagy érdeme, hogy a század világirodalmi rangú költője, Ted Hughes figyelmét fölkeltette Pilinszky lírája iránt, egyengette a két kongeniális költő személyes barátságát, és nyersfordításai nemcsak Hughes magyar nyelvtudásának hiányait pótolták, hanem sok esetben változtatás nélkül beépültek a végleges angol szövegbe. Az Egy tükör cserepeiben a Pilinszky 76-os angliai utazásáról szóló részleteket emeli ki a könyvből, ezért Hughes nyilatkozatát a közös fordításról a korábbi kötetből idézem: „Csokits János fordításainak nagy része mozdíthatatlan volt, angolságának végleges költői hatása olyan közvetlenül nyilvánult meg, hogy egyszerűen nem változtattam rajta. [...] Ezzel párhuzamosan Csokits felfedett előttem valamit Pilinszkyből, éspedig nagyon pontosan, ami, úgy érzem, minden más költőtől, magától Csokitstól is elüt. [...] mi hárman, a szövegek lehető legcsekélyebb változtatásával és cserélgetésével oly szorosan működtünk együtt, hogy az eltérések valóban elenyészőek.”
      Ted Hughes-t két kötetismertetés jellemzi Kalibán énekei összefoglaló címen. Elutasítja azt a dogmát, hogy a vers műfaja „kizárólag zenei fogantatású” lehet. De a szabad vers melletti kiállása nem kötözi ahhoz a másik előítélethez és tabuhoz, amely kitiltja, kirekeszti a modern költészetből a kötött formát és a zeneiséget. Saint-John Perse ars poeticájára hivatkozva „a nyelv belső metrikáját” tartja a költészet nélkülözhetetlen kritériumának. Szuggesztíven fejtegeti, hogy a nagy költészet titka a „versek fényereje”, a verssorokból áradó „ragyogás”, „a nyelv öntörvénye, a verbális ihlet természetének” bensőséges ismerete és spontán alkalmazása. Ted Hughes költészetét jellemezve poétikai és stilisztikai eszményét vázolja, az „érvényes műalkotás” olyan definícióját, amely fölötte van a szabad és a kötött vers elsőségét firtató ítélkezésnek. „Verseinek nyelve izmos és férfias. [...] Berzsenyi Dániel költői nyelve áll hozzá legközelebb. [...] a nyelv nyersességére és tömörségére gondolok. Hughes verseiben is sok a nyílt és rejtett alliteráció, a bonyolult játék ismétlődő és variált hangzókkal, gyakori a mássalhangzó-torlódás. Ez utóbbi az erő kifejezését, a dinamizmust szolgálja. Rendszeresen él hangutánzó, hangfestő szavakkal, sőt mintha tudatosan arra törekednék, hogy a szó ne csak hangokat, hanem mozgást és tárgyakat is utánozzon, a hangszín hangulatot is kifejezzen. Ezért is használ annyi képes kifejezést és nyelvi ihletésű szóképet.” A Berzsenyi-párhuzam később is folytatódik; a klasszikus magyar költészet hívei hálásak lehetnek a váratlan adalékért egyik kedvencük modern világirodalmi hitelességéhez.
      Pilinszkyről több kitűnő tanulmány szól a kötetben. Jelentőségének tudatosítását, világnyelvekre való fordítását Csokits missziószerű kötelességének érzi. Nem Illyés és nemzedéke francia kultusza ellen tiltakozik, amikor szóvá teszi, hogy Gara László nevezetes antológiája az 1900 körül született nemzedék bemutatásával zárul, hanem a műfordítói válogatás korszerűsítése, a mindenkori új nemzedékek értékeinek fölfedezése mellett érvel. – Polemikus alkat, szívesen és hévvel vitatkozik, de nem akárkivel. Arany-tanulmányaiban olyan tekintélyekkel kerül szembe, mint Cs. Szabó László, Szabó Magda; Pilinszky értékelése dolgában Németh G. Bélával. A névsor tanúsítja, amit alapelvként le is szögez: vitapartnert „úgy kell választanunk, hogy a szöveg értelmezőjének szaktudásához, műveltségéhez ne férhessen kétség”. Cs. Szabó hibásan idézi Arany János egyik epigrammáját. Legsúlyosabb tévedését első válaszában készségesen elismeri: „bizony, nyugosznak a honvédek és nem nyugszanak”. A vita folytatása mégsem érdektelen. Cs. Szabó válaszában tanárosan kiigazítja Csokitsot, hogy Arany versének első sora „helyesen úgy fest (és nem hangzik, ahogy ő írja)”; Csokits ellenben, Arany és Horváth János verstanával összhangban, „a hallás körébe” utalja a versritmust és „általában minden nyelvi ritmust”, frappáns példákat sorakoztat föl „a központozás titokzatos átlényegülésére” Arany költői gyakorlatában, és elméleti értékű fejtegetést közöl az írásjelek, kivált az Arany által olyannyira kultivált kettőspont poétikai funkciójáról. Az Emlékre című vers helyesírásáról szóló vita egyik legfőbb tanulsága, hogy Csokits berzenkedik a tekintélyükkel visszaélő, vélt fölényükben elbizakodott szellemi irányítók ellen, és a mikrofilológiában és a verstanban leli meg azokat a diszciplinákat, amelyekben szakszerű érveléssel lehet leleplezni a felületességet. Fölismeri és megcáfolja az előítéleteket; csak egyetérteni lehet vele, ha a költészetben a hajszálnyi különbségek, az árnyalatok fontosságát hangsúlyozza, és nem tudja „hideg szemmel” nézni a jó verset, a poézist.
      Mindeddig az esszékötetnek a harmadik ciklusánál időztünk (Két magyar költő), de még a Pilinszky-stúdiumok olyan hatástörténeti tárgyú fölfedezése sem került szóba, mint Jékely Zoltán Madár-apokalipszise és „a végítéletről szóló Pilinszky-költemények” kapcsolata. Efféle rátalálásaival Csokits hagyományt rekonstruál a modern magyar irodalmi apokaliptikának, és elméletet alkot a toposzok kezeléséről, a „lírai áthallás” jogosultságáról: „Lírai áthallásnak nevezem, ha egy érett költő valamely kortársának versét vagy egyetlen verssorát, akár egyetlen kifejezését, olyan érzékenyen, személyéhez szólóan éli át, hogy többé nem tud szabadulni tőle, és a szöveget tudata mélyén megőrzi, ahonnan azt a költői ösztön versírás közben úgy löki föl, mintha az sajátja volna.” Nem az epigonok védelmében, hanem az érett költők motívumhasználatának magyarázatául íródtak ezek a sorok.
      Az esszékötet egyébként az Élet az ókori Rómában összefoglaló címet viselő „kulturtörténeti kaleidoszkóppal” kezdődik. Aktuálissá és ironikussá avatja ezeket a tanulmányokat az idők egybejátszatása, a játékos anakronizmus technikája. „Rendszerváltozásról” szólnak, fényűzésről és luxusról, hatalmi helyzetbe kerülő nők magatartástípusairól: antik köntösben az 1990- es évek magyar és kelet-európai fonákságairól, kaotikus viszonyairól. Petronius híres, szatirikus regényének kommentárjában például azzal a megjegyzéssel találkozunk, hogy a „vulgáris falánkság”, a császár kori Róma előkelőinek ínyenckedése és szertelen étkezése egyáltalán nem egyszeri és egyedi, bornírt kitérő volt az emberi viselkedés történetében. Figyelmünkbe ajánlja a New York-i Felfedezők Klubjának évente adott díszvacsoráit, dokumentumot közöl korunk vagyonos (amerikai) rétegeinek tékozló étkezési szokásairól. – A második nagy ciklus (Valami a kultúráról) bevezető tanulmánya Jules Renard naplóját ismerteti. Emlékszünk Illyés és Kosztolányi legendás egybevágó fölfedezésére, hogy mindketten Renard-tól tanultak „magyarul”. Csokits nem cáfolja őket, de tanúságtétele összetettebb és pontosabb a szellemes elődökénél: „valóban az újkori francia próza egyik kismestere, akitől éppen ma, a homály kultuszának és a posztmodern halandzsa apoteózisának korában, egyszerű és emberi nyelvet tanulhatunk. Emberséget, írói magatartást aligha.” E fejezetben olyan kitételek is olvashatók, amelyek elítélik az amerikaiak műveletlenségét, az ottani egyetemek és általában az oktatás primitív színvonalát, európai tekintélyeket majmoló sznobizmusát. Egészen bizonyos, hogy Csokits kifakadásait valós megfigyelések, tényleges tapasztalatok motiválták; indulata mintha mégis elfogulttá tenné, célzatosan karikíroz (Kulturális forradalom Amerikában, Általános műveletlenség). Ha az összképnek csak ezt a kedvezőtlen, árnyékos oldalát látjuk, nem tudjuk megmagyarázni azokat a szellemi teljesítményeket, amelyek Amerikában létrejöttek és folyamatosan szaporodnak, a technikai civilizációban, a tudományokban, meg a művészetben, irodalomban.
      Csokits vitairatainak elfogulatlan értékeléséhez mindenesetre szükséges, hogy figyelembe vegyük keletkezésük idejét és első publikálásuk körülményeit. Nehéz sorsú, éles eszű, indulatos alkatú emberként vált hivatását betöltő írástudóvá. Kitűnő költő és meggyőző esszéista. Szűkszavú lírája és sokoldalú műveltséget tükröző szépprózája az emigráns létezés drámájában gyökerezik, a távollét és a hazavágyás feszültsége táplálja. Életművében találkozik a szolgálat alázata és az önmegvalósítás pátosza.