CSOKITS JÁNOS

Önvédelem verseim ellen

Mottó helyett álljon itt egy időszerű Orwell-idézet:
      „Nem férhet hozzá kétség, hogy kultúránkban a költészet a leginkább hitelét vesztett művészet, az egyetlen, amelyben az átlagember semmiféle értéket se hajlandó észlelni.” Arnold Bennett* aligha túlzott, amikor azt mondta, hogy angol nyelvterületen a „költészet” szó gyorsabban oszlatna szét egy tömeget, mint egy tüzifecskendő. Ezen is érdemes eltűnődni.
      Mindenekelőtt hadd írjam le: hálával tartozom az Új Forrás főszerkesztőjének gesztusáért, hogy volt szíves felajánlani hibákkal spékelt ifjúkori verseim publikálását folyóiratában.
      Itt kell megemlítenem, hogy 1944-ben Budapesten tartózkodtam a főváros bombázásának és később ostromának idején, a házat, ahol felnőttem, bombatalálat érte. 1944 és 45 között annyi embertelen szörnyűséget láttam, hogy több mint tizenöt évre volt szükségem ahhoz, hogy mindezt, ha nem is egészen, verseim útján „kiírjam” magamból. 1949 telén diszkrét baráti figyelmeztetést kaptam, hogy az ÁVO „érdeklődik” személyem iránt, vagyis hogy már figyelnek, ezért Nyugat-Európába kellett menekülnöm. Még huszonegy éves se voltam.
      Az itt közölt versek közül kilencet fél évszázaddal ezelőtt, már az emigrációban, szélsőséges lelkiállapotban írtam. Többségükben a 20. század diktatúráira, háborúira, tömeggyilkosságaira utalnak. Az első kilencet az erőszak: háborúk új fegyverekkel, atomrakétákkal, hadviselés a világűrben vagy a világűrből keserű témái jellemzik. Ezekhez ott fűzök kommentárt, ahol az világossabbá teszi a szöveget azok számára, akik nem találkoztak a szóban forgó jelenségekkel. Csak az itt olvasható versek megírásának körülményeivel foglalkozom, és ezt, ahol lehet, személyem szükségtelen említése nélkül. Megírásuk időrendjében egy évtized verseiből (1948-1957) idézek tizet.
      Az első verset, amely egy kis jóindulattal valóban versnek nevezhető, a még Budapesten, 1948-ban írott Mementó címűt, a szonett és a szabad vers összeházasítását akrosztichonnal láttam el, hogy tömörebb legyen.
     

Mementó 

Szivárványt láttál-e őszi ködben
ürmösként folyni szerteszét? Gallyak és
csillagok hullása és halálra kész
zsiványok zöld arcában a döbbent
orr hegyessége borzasztott-e már
félelemmel és belső hideggel? Vért
izzadó havas utcákon és Gellért
áldott püspökünk hegyén a romvár
német hulláit láttad-e? Vigyázz, mert
a romlás csak alszik s ha ébred: elér –
kitárt szemekkel és szeretve élj,
kit szeretsz, tíz ujjad szívére fonjad
nagyon: mert a te arcod is megfonnyad
egyszer, mint az alma, ha jön a tél.

  (Budapest, 1948)
     

A háború emlékei, a Nyugatra menekülés (illegális határátlépésekkel), majd a párizsi emigráció izgalmai csak fokozták lassan, de biztosan romló lelkiállapotomat. Ide kívánkozik a megállapítás, hogy egy menekült létezése Nyugat-Európában nem volt olyan kéjmámor, amilyennek azt idehaza élő honfitársaim közül sokan képzelték és egyesek képzelik ma is. Az 1950-es években Párizsban élő fiatalok közül jó néhányan felismertük, hogy onnan, ahova a kommunista terror elől menekültünk, talán soha nem lesz hazatérés, legalábbis azok számára, akik nem voltak hajlandók feladni vagy eladni a szabadság és függetlenség, vagyis 1956 eszményeit.
      Emigrációm pszichológiai mélypontját 1951-ben értem el, és csak 1953-ban sikerült kijutnom onnan. A következő évtizedben a párizsi ismeretségi körömhöz tartozó fiatalemberek közül négyen követtek el öngyilkosságot, mert nem voltak képesek hozzászokni Párizs társadalmi és szellemi légköréhez. Mind a négy kezdő író vagy költő volt. Nem láttak más kiutat szorult helyzetükből, mint az önkéntes halált. Engem a magyar nyelvhez és költészethez való ragaszkodásom mentett meg, a versírás szükségletének útján, mert az állandó depressziót és a teljes lelki magányt én sem bírtam volna ki sokáig. Azóta is úgy érzem, hogy a versírás terápia az élet ellen, ha az említett sivár létezést életnek nevezhetjük. Mire hozzászoktam új környezetemhez, Magyarországon kitört a forradalom. Pénzem nem lévén, csak 56 november elején értem az osztrák-magyar határra, ahol kiderült, hogy elkéstem.
      1949 és 1951 között nem írtam verset, mindaddig, amíg meg nem szoktam az emigráns létezést. Első versem a kétéves hallgatás után, 1951 nyarán, egy lidércnyomásos álmom pontos leírása, mert utóhatása olyan erős volt, hogy részleteit napokig nem voltam képes elfelejteni. Sehol nem változtattam rajta, csak utolsó két sorával és a vers címével próbáltam értelmet adni annak, amit átéltem.
      Álmom és a vers végén a tudat alól kibuggyantak a háború emlékei.
     

A mártírok 

– álom –
     

Hajnalban történt –

már a folyóhoz közeledtem,
robogó sebes patak,
az ég vörös volt felettem,
sötétzöldek a halak;

a folyót egy kutya szelte,
talán mert úszni szeretett,
a halakat harapta, nyelte,
de hamar kétségbeesett;

mindenfelől halóriások
tépdesték és már menekült,
a kavicsos partra mászott
és ott reszketve megült;

így láttam, milyen furcsa állat,
tévedtem, nem is kutya volt:
bagolyfej ülte meg a vállat,
sárgálló teste csupa folt; 

a vízből egy tátogó hal
leste és utána kapott,
de elhibázta egy arasszal
és a homokba harapott;

különös, hogy a hal se volt hal;
sárgás patkánnyá alakult,
háta ennek is tele folttal,
szemében gonosz fény lapult;

talán gyermekes vágyból tettem,
talán komiszság biztatott,
lehet, hogy csak kalandot kerestem,
vagy mert az éhség izgatott;

amint így hevertek alattam,
a hátuk sárgája felém:
mindkettőt orvul megragadtam
és messze kitartva elém;

a nyakánál fogva vittem
a két vergődő állatot
s az utcán már dicsekedtem,
hogy még egyik sem halott;

minden nyomasztó volt és szürke;
a viszolygó érzés egyre nőtt;
kezemet már egyik lény se tűrte:
talán a hajnal adott ily erőt;

sárgás testüket feladtam,
egyik a járdára esett,
a másikat falhoz csaptam,
így lettek újból véresek; 

egyik a földön hánykolódott
és vérző halommá fagyott,
a másik egy rúdról lógott
és láttam: emberként ragyog;

arcát zöldeskék láng övezte,
féltem, irtóztam, elfutottam –
Mártírok voltak! Mártír hősök teste
tűnhetett el csak ily nyugodtan.

(Párizs, 1951)
     

Hadak útján 

Ez a folyó tegnap zöld volt,
ma már véres,
eső után holnap sárga.
Ha kiönt és visszavonul:
oszladozó
hullákat rak le a sárba.

Tavaszi levegőben
fekszenek majd,
szél mozgatja fenn a fákat,
az arcukat
sár takarja,
mint kalács a mazsolákat.

Agyukban a halál bűzlik,
testükre a szelek
szelíd virágokat raknak.
Így múlnak el.
Földjeinken
lesz búza a madaraknak. 

(Calw, 1952)

Ezt a koreai háború idején írtam, amikor úgy látszott, hogy az amerikai és kínai beavatkozásnak világháború lehet a következménye. A verset eredetileg a harmadik világháború halottainak dedikáltam.
     

Orfeusz biztatása 

Ők azt mondják odaát,
hogy csak először nehéz,
másodszor lágyabb a tükör
és könnyebb a kéz,
harmadszor, mintha úsznál –
semmi az egész.

Éjfélkor zöldes tükörfény
üzen a túlról: jöhetsz!
Elindulsz és az örvény
körülfog. Lidércet követsz.

Innen még minden sötétkék,
túlnan már higanyos a táj.
Előre lépsz és a sötétség
bezárul mögötted. Semmi se fáj.

Ha beszélsz és kiáltozol,
hangoddal őket zavarod.
Hallgass! Ne mondd, hogy mit hozol,
halkan lengesd a karod.

Hajolj rá tükröd peremére
és ha úgy érzed, ölel:
légy konok, lökd magad előre –
Aztán már semmi se felel.

(Párizs, 1952)
     

Szélsőséges lelkiállapotomban erősen hatott rám Jean Cocteau Orfeusz című filmje, amelyet 1950-ben mutattak be Párizsban. Modern eszközökkel sikerült az ókori görög mítoszt korszerűsíteni: ennek a hatása a versen is érezhető. A másik hatás a halálvágy volt. A vers képletesen öngyilkosságra bíztatja Orfeuszt, feltehetőleg inkább engem.
     

Átok 

A régi embernek az agya virágzott,
szeretni nem volt ideje,
az új embertől azt remélem:
szívéből nő a feje.

Ha csalódom: dögöljön meg,
rothadjon el az esze,
feküdjön kukacok közé
kimázolt arcú kedvese.

Agyát, ágyékát és ágyát
eméssze el a harag,
álmában is riogassák
bombavető madarak.

(Párizs, 1953)
     

Ez a vers is szélsőséges és nem mindenütt mentes a képzavartól, ráadásul eléggé nyers, ezért haboztam közreadni egy fél évszázadon át. Most úgy érzem: pontosan érezteti elviselhetetlen lelkiállapotomat 1953-ban.
     

Béke idején 

A Fukuriju Maru halászhajó legénységének,
a hidrogénbomba első áldozatainak emlékére. 

Szeretné a közösség,
hogy az egyént leüssék... 

Jobb a húsom hidegen?
Ej, de rossz az idegem!

Falak mellett vonulok,
fejjel földre konyulok,
mondogatom egész nap:
folyton énrám vadásznak!

Éjjel már nem alhatom,
kinézek az ablakon:
Káin sétál a mennyben
atomhamu köpenyben.

Hull a halál a földre,
tengervízre, fűzöldre,
hervadnak a kalászok,
sorvadnak a halászok.

Lélegzeni sem merek,
poklosak az emberek,
járványlehű szörnyű lég,
körülzár a szörnyűség:

tűzokádó buzogány,
embertelen tudomány,
gombafejű istenség,
emberevő mindenség!

(Párizs, 1955)
     

Az első amerikai hidrogénbomba felrobbantásának a Csendes-óceán fölött, első áldozatai japán halászok voltak: rájuk hullott a gyilkos sugárzású atomhamu.
     

Honvágy oda-vissza 

A kedves arcot eltörli a szél,
a régi várost elzárja a hegy,
álmában már nem mindenki fél
és van olyan, ki csellel hazamegy.
Otthon beszívja, amit egyszer látott,
habzsol, ujjong, teszi, amit tenne,
aztán elhagyná a képzelt világot
és könyörög: inkább egér lenne.

Csapdát sejt, bújna minden áron,
üldözik, zihál, szorul a hurok,
vinnyogva ébred az országhatáron,
izzadt csontjáról félelem csurog.

reszkető kézzel keresi a villanyt,
megborzong, fölkel, vizet iszik,
óráját nézi, tükrébe pillant
és hallja, hogy kinn a tejet viszik.

(München, 1956. április)
     

A vers egy lidércnyomásos álmomat és annak utóhatását írja le. Mint később megtudtam: más közép-európai menekültek is átszenvedtek ilyen lidérces álmokat.
     

Veteres migrate coloni... 

Arra a hírre, hogy a Holdra való
kivándorlás hamarosan megindulhat.

Míg a Földön nincs egy holdam,
a Holdon se legyen földem,
akik lábam is lenyesnék,
ne mondják, hogy elrepültem.

Ahol embert öl az erkölcs
és a törvény félreléphet,
a tudomány bármit ígér:
koporsószög minden képlet... 

Döglött kutyák és remények,
űrhajók és hazugságok
csészealjas logikája
kormányozza a világot.

Ide értünk. A hatalom
henceghet, hogy el tud szállni.
Olyan világot neveljen,
hogy ne kelljen emigrálni.

(Párizs, 1957)
     

Az első szputnyik fellövésével a Szovjetunió a világűrre is kiterjesztette a hidegháborút.
     

Monológ süketeknek 

Fölnézek néha éjszaka:
így látom, hova estem,
míg lelkem féreg rágja szét,
angyal sorvasztja testem:
az angyalt és az állatot
egyszerre hogy etessem?

Hazátlan, hűvös démonok
isszák föl minden elvem.
Tegyem próbára torkomat,
mártsam tűzbe a nyelvem?
Hétrőfös lángot fújhatok:
hideg hamut kell nyelnem.

Üvöltsek? Nem hall senki sem:
süket világban élek,
a lárma csendről szónokol,
ám ahol csönd van: félnek.
A sírás senkin sem segít:
gépek közt nincs kímélet. 

Kufárok, kesztyűs gyilkosok
mozgatják ezt a Földet,
szájukban mindig béke van,
de hallgatásuk ölhet:
amíg az erkölcs jóllakik
az ágyú öldökölhet.

Fölöttünk gyilkos fellegek:
így lesz az ember szolga,
szolgálni gyilkos elveket
így lesz az Ember dolga –
fölnézek, minden elveszett:
nincs, aki ráhajolna.

(1957)
     

Az „angyal”-t Rilke duinói elégiáiból vettem át, későbbi verseimben nem használtam ezt a szót. Az első két strófát hibásnak tartom, de ma már nem tudom átírni.
     

Tizenkét ének férfihangra 

(részlet)
     

VIII.
     
Csendesen úsznak a felhők
és ki tudja, hány halott porával.
Azok már boldogok.
Lehet, hogy ők már sosem jönnek vissza?
Bizony nehezen lesz emberré a felhő,
mert a halottakat már
az Isten akarja.

Lázár, aki halotti lepleiből feltámadott,
vajon halott volt Lázár?
Én azt hinném inkább, hogy élt még: 

mert bár igaz,
hogy énjében már az öntudatlanság,
az öröklét csendje zúgott,
mint kagylóban a tenger, igaz
hogy testének bomló szövetei
már pihenni akartak,
vére megalvadt,
húsa romlani kezdett
és sejtjei kásás nyugalommal
már félig aludtak,
ám szívében még ott remegett
az utolsó rángás
ereje: az óhaj,
a vágy
az élet után,
agytekervényeiben
éltek az ébredés emlékei,
és lábizmaiban még a járás
ingerei rezegtek.

Ó persze, a teste körül már
gyűlt, terjedt, sűrűsödött a felhő,
és kiszivárgott a bűz a sírból
és akkor mindenki azt hitte, hogy meghalt.
Ám amikor porral telt füleibe hangzott
a szó és a már múló agy sejtjeibe ért
az Isten igéje: akkor agyának csendjét
megrázta a visszhang és megéledt benne
a szó és megharsant benne
a feltámadás.

És akkor megrendültek az érzékei
és megrándult benne minden ideg
és izmai újból remegni kezdtek,
szive megdobbant, szeme kinyílt,
karja megmozdult – sárt köpött –
és reszketve, halott haloványan 

felkelt a sírjában Lázár,
kilépett a bűzös
testi halálból:
élt –
és újra szenvedni kezdett.

Ó hogy örülhetett először!
Sírja körül olajfák illatoztak,
szeme elé az ég, Jeruzsálem
tündöklő kék ege tárult –
ragyogás – a Mester
sugaras arca, napfény,
és amikor aztán szerettei
az ő bágyadt, sártól maszatos testét
ölelték sírva: ó azok az első percek!
Az isteni tett múló
hangulata – a vígság,
a lárma – ó azok az első
órák az öröklét csendje után!

Vajon boldog volt Lázár?
Ó igen, először...
Vajon szenvedett Lázár?
Ó igen, mindig...
De ő már erős volt:
szivében hordta a teljes egészet,
tűrt, és tudta, hogy másodszor nincsen
feltámadás.

Most a tűrésen túl felejti a Törvényt,
repül: és nem tudja, hogy boldog,
szabad: és nem tudja, hogy mi
a szabadulás.

(Párizs, 1953)
     

Úgy hiszem, nehéz felismerni, hogy ezt a költeményt ugyanaz az ember írta, mint az előző kilenc verset. Van itt azonban egy különös jelenség, amelyre eddig verseim egyetlen kritikusa sem reagált. Feltehetőleg azért, mert vagy nem ismerték a Tizenkét ének férfihangra című, nyolcszáz soros költeményt, amelyet 1952 és 1959 között írtam, párhuzamosan az előző kilenc verssel, vagy mert nem tűnt fel nekik a dátumok párhuzamossága és stílusuk különbözősége. Ebből a ciklusból itt a nyolcadikat közlöm, címe Lázár feltámadása is lehetne.
      A Tizenkét ének témái, stílusa, versformái, világszemlélete úgyszólván mindenütt ellentmondanak a fontosabb közölt verseknek. A különbség a két stílus között olyan jelentős, hogy a mai napig nem értem, hogyan fértek meg agyamban egymással egy időben. Az énekek közül ma legfeljebb hármat fogadok el, a ciklust szellemileg éretlen koromban írtam.
      Annyi bizonyos, hogy mire a Tizenkét éneket befejeztem, ez a néha spirituális, a kozmoszra koncentráló ciklus kimosta belőlem a nihilizmus maradványait. Más szóval versekkel tisztítottam meg magamat és később verseimet a nihilizmus vonzásától.
      Talán többet írtam magamról, mint szerettem volna, de a két egymásnak ellentmondó ciklus hangját, témáit másképpen nem tudtam volna világosan szembeállítani. A Tizenkét ének után többé nem használtam verseimben ennek a ciklusnak a stílusát: így tisztított meg az egyik ciklus a másik hatásától. A versírás tehát nemcsak terápia, hanem önvédelem is lehet az emberi agyban rejtőző erőszak emlékei ellen.
     

Szeretettel köszöntjük a 80 éves szerzőt. (A szerk.)
* Arnold Bennett, angol regény- és drámaíró. (1867-1931)