MOHAI V. LAJOS

Az otthontalanul bolygó liberális: Kosztolányi az 1920-as években

  Monográfiarészlet II.
     

A Monarchia fölbomlása után 

„Mindig féltem a változástól. Írni csak azért írtam, mert a változást nem bírtam elviselni.” – Fejtegette Kosztolányi Dezső, még az első világháború korai évében született, és az Öcsém című (1915) kötetben napvilágot látott, életérzését, létfelfogását tükröző tárcanovellájában (Monológ), majd hozzátette: – „Arról írtam, hogy városunkban megváltoztak az arcok, az utcák, és a poharak is másként állnak a pohárszéken, mint gyermekkorunkban”.
      Ez az élménykör, élményalap, a történelmi Magyarország végét jelentő vesztes világháború, a két forradalom, illetőleg a Párizs környéki békeszerződésekkel létrejött európai átrendeződés következtében új tartalmat nyert: történelmi dimenziót öltött. Gyökeres változást jelentett az író életében az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlása, mivel a létrejött utódállamok egyikének területére „került át” szülővárosa, Szabadka, márpedig művészete ezer szállal kapcsolódott oda: 1920 után ellenséges államhatár választotta el tőle és ottrekedt szüleitől, testvéreitől. Nem túlzás azt mondani, hogy az ő emberi megaláztatásukat végigkövetve változott meg gyökeresen Kosztolányi magyarságképe.
      Ugyancsak fontos, és az életrajzon ugyancsak túlmutató momentum, unokatestvére — az akkora már megbomlott elméjű, morfinizmusa miatt személyiségét elvesztő — Csáth Géza 1919-ben bekövetkezett öngyilkossága. Ezt előzte meg Csáth másik szörnyű tette, feleséggyilkossága: ez a tragédia fölerősítette, és mintegy „dramatizálta”, ha tetszik, „megszemélyesítette” a veszteségélményt, sőt irodalmi dimenziót kölcsönzött neki: Kosztolányi Mostoha címen regényt tervezett Csáthról, de a művel nem készült el, kéziratban megtalált – 1965-ben Dér Zoltán szöveggondozásában kiadott – töredékei azonban elárulják, hogy Kosztolányi rendkívüli figyelmet szentelt a témának. Érdemes feleségét idézni arra nézve, hogy Csáth Gáza démoniája miféle jelentéssel telítődött Kosztolányi számára az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását követően. Az is  fölöttébb árulkodó, hogy felesége életrajzi regényében A múlt fejezetcímet adja e tárgyú fejtegetésének:

Az uram élete, pályája fölfelé ível, de hazulról és barátairól csupa fájdalmas hírt kap régóta. A határt elzárták. Brenner Jóska még 1919-ben morfiumőrületben megölte feleségét, elmegyógyintézetbe csukták, onnan megszökött, nagybátyjuk, Jenő bácsi gyógyszertárából, a Decsy-patikából egész halom mérget, pantopont, kokaint, morfiumot csent, át akart lopódzni magyar területre, de a jugoszláv katonák elfogták, s ő egy óvatlan pillanatban bevett annyi mérget, amennyitől egy ezred katonaság is elpusztult volna. [...]
Titkosan-mélyen imádott unokaöccsének pusztulása a második gyógyíthatatlan seb Dide szívén. Azt érzi, hogy Csáth Géza (Brenner Jóska) tragikus halálának siettetője volt az a fájdalom, amely a maga szörnyűségében ki nem kiáltva, őt is tépi. Versében így idézi a halottat:

Alvó, emeld lassan, nehéz és hosszú pillád
Alvó, s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

Ah, jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a ciryllbetűs Szabadkán
s nem értenek.

És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
kísértet.

[...]

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.

Síró Hungáriánk ma porban fekszik, árván
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat. 

Mindazonáltal sem az életrajzi tények, sem az az idő tájt született hírlapi cikkek nem rajzolják meg egyöntetűen Kosztolányi viszonyát 1918 és 1919 politikai történéseihez, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Bácskából, a történelmi Magyarország egyik etnikailag és szociológiailag legösszetettebb térségéből elszármazott író ne lett volna az első pillanatban is tudatában annak, mit jelenthet a világháború elvesztése, milyen  társadalmi és erkölcsi következményekkel járhat az Osztrák-Magyar Monarchia erőszakos széthullása; meggyőződésem, hogy a nyomában született élménykör vált a bethleni konszolidáció éveiben regényírói világképének táplálójává és felnövesztőjévé.
      Kosztolányi az úgynevezett történelmi Magyarország bukásával fölgyorsult események idején rövid ideig tartó politikai közszereplést vállalt, bár ez a tevékenysége hullámzó képet mutat: rokonszenvet érez a köztársasági eszme iránt, ezért nem akarta kivonni magát az őszirózsás forradalom hatása alól. Ezt mutatja a tény, hogy — gyakorlatilag a Nyugat gárdájával —, megalakítója a Vörösmarty Akadémiának; igaz, korán belátta, hogy az ott tömörült írók európaisága, liberális eszmevilága szemet szúr a politikai paletta többi oldalán elhelyezkedő pályatársban. Alkatánál fogva viszolyog a forradalmi radikalizmustól és a nyomában járó rombolástól, ezért az 1919. március 21-i fordulat nyomán kialakult helyzetet előbb némi fenntartással fogadja, majd egyre végletesebben elutasítja. A Magyar Tanácsköztársaság diktatórikus módszerei, céljai ugyanis – ez hamar kiderül a számára –, idegenek az egyéniségétől. Eleinte érdeklődésének, s minden új iránt föllobbanó kíváncsiságának engedve – még részt vesz az írói direktórium ülésein is, de aztán sietve eltávolodik a forradalmi mozgalomtól. Ebben perdöntő szerepe volt annak a Kun Bélánál tett látogatásnak, amelyről dokumentumértékkel ugyancsak felesége számolt be.
    Kosztolányi elfordulása a proletárdiktatúrától többé-kevésbé hasonló mentalitás- és gondolkodástörténeti megfontolásból következett, mint például Babitsé; Babits jóval aktívabb szerepet játszott 1919-ben: noha már az őszirózsás forradalom idején katedrát ígértek neki, csak 1919 márciusában történt meg a világirodalom és a magyar irodalom tanszékére egyetemi tanári kinevezése. Előadásait április 8-án meg is kezdi.  Ezt megelőzően – még Kunfi Zsigmond miniszter személyes kérésére – tevékeny részt vállalt az oktatásügyi reformban, aztán Molnár Ferenccel közösen megbízzák forradalmi középiskolai olvasókönyv összeállításával. Májusban továbbra is igen aktív egyetemi szereplő, a bölcsészkar átszervezésére hívatott bizottság tagja. Csupán június elejétől számítható kiábrándultsága. A Kosztolányihoz hasonló fordulat egy, az úgynevezett restaurációs írószövetség vezetőjéhez, Szabó Dezsőhöz intézett levelében mutatható ki: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányba tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük.  A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem, s ha a visszahatás ugyanilyen eszközökkel dolgozik, akkor az folytatása a forradalomnak.” – Idézi Rába György Babits Mihály című l983-ban megjelent monográfiájában. Egyébként e nemzedék legjobbjainak, s köztük természetesen Kosztolányinak, Karinthynak a tanácshatalom alatti (mai szemmel) ellentmondásosnak látszó magatartását talán Sőtér István fejti föl legérzékletesebben egy 1959-ben, a Kortársban közreadott Babitsról szóló portrétanulmányában. „Az ő rokonszenve a Tanácsköztársaság iránt legfeljebb valamiféle elfogulatlan érdeklődés, melyet egyhamar elriaszt a forradalmi harc vére és sara.” Egyébként a bonyolult történeti szituációra mi sem jellemzőbb mint az, hogy a tanácshatalom alatt olyan személyiségek is katedrához jutottak a budapesti egyetemen, mint az önálló pszichonaalitikus irányzatot létrehozó Ferenczi Sándor, a művészettörténész Fülep Lajos, vagy éppenséggel a történész-szociológus Jászi Oszkár, de még a konzervatív Szekfű Gyula is.
      Ugyanakkor tanulságos szemügyre venni, hogy ki miért került szembe a diktatúrával, és a Tanácsköztársaság politikai irányvonalát meghatározó személyekkel: Móricz Zsigmondot az elmaradt földosztás taszította el; a társadalom-átalakítás radikális módja volt a legfőbb oka Babits, Kosztolányi elfordulásának. A meg nem alkuvó, sziklaszilárd jellemű avantgardista Kassák Lajos Ma című, irodalom- és sajtótörténeti jelentőségű lapjának betiltása miatt került feloldhatatlan feszültségbe a Kun Béla nevével fémjelzett kurzussal: Pogány József helyettes népbiztos – akivel Kosztolányit és Karinthyt hozta hírbe egy véletlenszerű Vérmezőn történt fényképezés után a húszas évek elején a restauráció keményvonala –, azért tiltotta be lapját, mert Kassák tagadta a művészet pártosságának elvét, és emiatt támadta Kun Bélát.
      Másik sokat vizsgált életrajzi tény: Kosztolányi a Tanácsköztársaságot követően rövid ideig hozzácsapódott a nyílt ellenforradalom lapjához, az Új Nemzedék című kurzuslaphoz. Ezt a lépését – ma már világosan látszik – nem gondolta meg, bár, ahogy egyik monográfusa, Kiss Ferenc összegezte kutatásait (tegyük hozzá, azóta az irodalmárok többsége is elfogadta és osztja ezt a vélekedést), Kosztolányi inkább szerkesztette/ szerkesztgette, mint írta a lap vitriolos, esetenként bárdolatlan hangon megszólaló (és roppantul ellenszenves tónusú) Pardon-rovatát, amelyben a szerzők a kommünt és annak szerepvivőit pellengérezték ki egy világosan körülhatárolható, erőteljesen antikommunista észjárás és mentalitás jegyében. Hozzáteszem itt, hogy az Édes Anna befogadás-történetéhez nagyban hozzájárul a Pardon-epizód: magyar szociáldemokrácia és az illegális, vagy a Nyugaton meghúzódó kommunista párttagság egyöntetűen Kosztolányi-ellenes frontja e mű megjelenése, és főleg „lassú emésztése” után „megbomlik”, ugyanakkor Kosztolányi ezzel a könyvével válik a konzervatív akadémizmus szemében végérvényesen megbízhatatlanná. Az Édes Anna befogadás-történetének különböző elmarasztaló változatai mutatják meg, hogy a szabadelvűség mennyire otthontalanul bolyongott az újkonzervatív és a szocialista hagyomány ellenében a húszas évek Magyarországán.
      A honi politika töréspontjait szerintem Kosztolányi józanul ítélte meg. Felesége szerint a kommünt a családi házban mindketten zűrzavarként élték meg: „A harcvonalak teljesen felbomlanak. A tapadós vészes sárga köd úgy sistereg körülöttünk, mint a kiömlött sósav.” – Jellemzi hatásosan a helyzetet. Kosztolányi képzeletét nem ragadják meg a viharos események, sőt inkább riadalom van benne, de mégis, és ezt érdemes aláhúzni: a világháborút követő vészterhes időszak válsághangulatából leginkább az Új Nemzedék miatt elszenvedett húsbavágó sérülés után józanodik ki. Szuverenitása itt és ekkor sérül meg, és nagy árat fizet érte; a belső szabadság elvesztését a maga bőrén tapasztalja. Felesége szemtanúként véletlen eseménnyel magyarázza, hogy ehhez a szélsőséges és vagdalkozó, Kosztolányi jellemétől és fölfogásától gyökeresen más, mi több idegen laphoz került. Hogy maga is felemás szerepet játszott a kisiklásban, nem titkolja el: Az Est állásajánlatát hozó küldöncöt ugyanis ő tanácsolja el, mivel korábban arról értesült, hogy férje – egzisztenciális nehézségektől tartva – elfogadta az Új Nemzedék invitálását. Ma már nehezen lehet megítélni azt, mi történik, ha személyesen Kosztolányit érik el Az Esttől; vajon felülbírálta-e volna korábbi elhatározását, nem tudni. Döntése mindenesetre súlyos következményekkel járt. Érdemes szemügyre venni, hogy a cinkosságot magára vevő Kosztolányiné okos könyvében mivel magyarázza a szituációt: „a tollat, papírost amit a kommunisták elvettek tőle, most visszaadják neki” – írja. Vagyis a kommün hatásával.
      Itt nem árt a pontos értékelés kedvéért arra az ominózus részletre hang-súlyosan visszautalni, amelyben Kosztolányi és Kun Béla találkozását idézi föl a kommün idején. A beszélgetés előtörténetéhez tartozik, hogy a kilencszázas évek elején a Budapesti Naplónál a fiatal Kosztolányi és a fiatal Kun egy dolgozószobában ültek. 

– Mondd, mi ez itt öregem? – kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „vagány” újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, s kár izgulni.
    Kun Béla azonban állig begombolkodik, propagandaízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát s az eljövendő kíméletlen harcot.
     – És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja Dide a népvezért.
    – Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla. – Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni. 

Ezt a megrázó lélektani, politikai hatást dolgozza föl az Édes Anna fanyarul ön-ironikus kerettörténete, de mindenekelőtt a nyitófejezet Kun Béláról szóló gúnyos allegóriája.
      A polgári fegyelemhez, mértéktartáshoz szokott, egy irodalmi diplomata eleganciájával felruházott költőtől merőben szokatlan Új Nemzedékbeli mellékszerep ugyan mindössze hónapokra szólt, ám – legalább az Édes Anna megjelenéséig, 1926-ig – lyukat ütött Kosztolányi jellemén. A kedvetlen epizód lehűtötte Kosztolányi körül a levegőt, sem jobbról, sem balról nem bocsátották meg ezt a lépését, a baloldali, főleg Bécsben meghúzódó emigráció pedig nem felejtett igazából később sem.
      A magát apolitikus vonásokkal felruházó költő ekkor szorult először ellenérdekű politikai irányzatok és irodalmi szekértáborok közé. (Ez később még, az Ady-vita alkalmával ismétlődik.) Mindenesetre 1920-tól a baloldal írói, tudósai, értelmiségei megbélyegzik, de távolságot tart tőle az irodalmi konzervativizmus legtöbb képviselője is: amit az is mutat, hogy a régi Magyarország legnagyobb befolyású írójával, Herczeg Ferenccel ebben az időszakban sem talál hangot. Kosztolányi helyzetét és a kor korántsem egyszerű világnézeti, eszmei, ha tetszik kultúrpolitikai viszonyait árnyalandó érdemes fölidézni azt, hogy a Nyugat polgári irodalmi progressziója a konzervatív irodalom felé tett (taktikai) gesztusait gyakorta Kosztolányival végeztette. Ő ugyanis megértette – s talán olykor el is fogadtatta –  magát olyan személyiségekkel, mint például a korai éveiben a szecessziónak magas szinten hódoló novellistából – a háború után könnyedén — konzervatív regényíróvá  átvedlő Tormay Cecil vagy teszem azt, a hozzá hasonló világképi és esztétikai elveket gyakorló Bohuniczky Szefi. Hozzátartozik ehhez még az a tény, hogy Kosztolányi jobb meggyőződése ellenére is – a Nyugat folyóirat irodalompolitikai kondíciójának javítása, illetőleg fönntartása szempontjából – többször „laudálta” Herczeg Ferencet egy-egy rövid kritikában, anélkül, hogy az esztétikai (és világnézeti) konzervativizmust akárcsak egy pillanatig is akceptálta volna.
      Az első világháború utáni újkonzervatív főideológus, a Három nemzedéket 1920-ban, majd a nem kevésbé fontos és nagyhatású Történetpolitikai tanulmányokat 1924-ben közzé tevő Szekfű Gyula forradalomellenes alapvetése olyannyira hatásos volt, hogy a szabadelvűség szelleme a húszas években hátrébb szorult. Ezt mi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy még a kétségkívül nagy tekintélynek örvendő Babits Mihály konzervatív liberalizmusa sem aratott osztatlan sikert. Gondoljuk csak meg, hogy Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának irodalomtörténetileg legsikerültebb része, az 1922-ben napvilágot látott Tündérkerten a Három nemzedék erős, de kétségkívül kongeniális hatását lehet érezni: a múlt időszerűsítését valló és hirdető történész „nézeteinek” irodalmi fordítója, „átültetője” Móricz volt, aki epikai zsenijével a józan számítást népszerűsítette. E nagyhatású ideológia kiterjesztésére hozta létre voltaképp  Szekfű Gyula 1927-ben a Magyar Szemle című orgánumot, illetőleg Tormay Cecil a Napkelet című irodalmi folyóiratot – a szakirodalom egybehangzó állítása szerint – az  akkorra már mértékadóvá vált Nyugat ellensúlyozására. Szekfű Gyula húszas évekbeli újkonzervatív felfogása (ez egyébként klasszikus értelemben veendő történetírói munkásságában igen magas szakmai nívón mutatkozott meg), Bethlen István politikai törekvéseihez igazodott.
      Szegedy-Maszák Mihály – Kosztolányi egyik legértőbb kutatója – szerint, idézem: „Egyetlen írónak sikerült maradéktalanul érvényre juttatni a liberális örökséget. Az Új Nemzedék rövid és teljesen epizódszerű támogatása után Kosztolányi a polgári életforma s az alkotói önállóság legmagasabb szintű összeegyeztetője lett. Ekkoriban írta regényeit. A Nero, a véres költő (1922) három hősének megformálásakor arra a kérdésre keresett választ, milyen szerepet is játszhat a sorsban az ellenőrizhetetlen irracionalitás, a természetfölötti iránti igény s a sztoikus magatartás. A Pacsirta  (1924) lélektani regény a szeretetről, amely gyülöletet álcáz. Az Aranysárkány (1925) torzítóan leegyszerűsítőnek mutatja a pozítivizmust s általában az értelem kizárólagos tiszteletét. Végül az Édes Anna (1925) úr és szolga viszonyáról szól, mely mindkét fél számára elembertelenítő hatású.”
     

A liberális irodalmi ellenzékben 

Ebben a kultúraszerkezetben Kosztolányi kétségkívül a liberális irodalmi ellenzék fontos, ha nem is emblematikus alakja. (Legalábbis nem úgy, ahogy már az idő tájt Babits Mihály a konzervatív-liberális gondolkodás vezéralakja volt.) A korszak ideológia röntgenképéhez még annyit: a húszas években pályakezdő írók, köztük olyan elementáris költői nagyságok, mint az egyébként a Babits-mesteriskolájába járó Szabó Lőrinc sem a Nyugatban debütált, sőt Szabót a harmincas-negyvenes évek fordulójára szélsőjobboldali eszmeáramlatok is megérintik.
      Kosztolányi a húszas évek elejére maradéktalanul önálló létformát létrehozó és fönntartó értelmiségivé vált: újságírói állást vállal a tág szellemű konzervativizmus patinás orgánumánál, a Pesti Hírlapnál, a rendszeres fizetésből nemcsak családja megélhetését biztosíthatja, hanem így szert tesz bizonyos függetlenségre is, bár – ahogy újabban közreadott levelezéséből feketén-fehéren kiderült – kényszerű feladatvállalásként, semmint megnyugvást, biztonságot hozó jövedelemforrásként élte meg a mai szemmel páratlan minőséget és mennyiséget „termő” hírlapírói robotot. Noha olvasott és becsült hírlapíró volt és mindinkább elismert költő és író, Kosztolányi nem tudott beleszólni az ország kulturális életébe ellentétben Szekfű Gyulával és az 1929-től Osvát Ernő szerkesztői székét a Nyugatnál megöröklő Babits Mihállyal, akinek mintegy kultúrpolitikai belépője 1928-ban, a Nyugatban közölt Az írástudók árulása című röpirat volt.
      Kosztolányi a Pesti Hírlap l924. augusztus 17-i számában közölte a Magánkihallgatáson XI. Pius pápánál című riportját. Ez olvasható a szövegben. „Ön magyar? – kérdezi. – Magyarországról jött? – Igenis – feleltem. – A szenvedő és megcsonkított országból jöttem ide, Szentatyám, hogy elvigyem a magyaroknak vigasztaló szavait.” Ez a húszas évek közepéről származó, tehát már a Trianon-sokk után jó pár évvel írott – Kosztolányi józanságához, racionalitásához képest – némileg patetikus megnyilatkozás, érzelmi őszinteségében mégis aligha kételkedhetne bárki is. Az idézettel vissza is térhetünk eredeti kiindulópontunkhoz, tehát megváltozott Kosztolányi történetélményének, hazafiságérzésének boncolgatásához. Láthatóvá válik, hogy a világháborút követő békeszerződéssel alapvető változás következett be az író magyarságfelfogásában: a „soknemzetiségű” Szabadka nemzetiségi toleranciát sugárzó levegőjében felnőtt fiatalember Trianont sirató versciklust tesz közzé az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötetében. Ez a Jajveszékelő című líraciklus. Nyitó verse az 1919. március 16-án írt A magyar romokon:

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a multam?
Jaj, hol az ágyam?
 Ja, hol a sírom? 

Záródarabja a Szabadka:

Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
Harmincnégy éves, elfáradt magyar.
S nem kérdezem az ég ragyog-e még.
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még? 

Ehhez a képzetkörhöz tartozik az Égi jogász című novellája, illetőleg a korábban már említett a Vérző Magyarország című, megjelenésekor nagyhatású és gesztusértékű antológia szerkesztése.
      Ez a gyűjteményes kötet volt a magyar irredentizmus első reprezentatív kiadványa (alcíme szerint Magyar írók Magyarország területéért), mely azonban nem politikai célból jött létre, még akkor sem, ha Horthy Miklós kormányzó jegyezte az előszót és hangsúlyosan szerepeltek benne konzervatív írók és politikusok is, egyebek mellett Herczeg Ferenc, Andrássy Gyula, Rákosi Jenő, vagy éppenséggel Zadravecz István. De ezzel együtt is a fő szólamot Babits Mihály, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Schöpflin Aladár, Lyka Károly, Gárdonyi Gáza, Kállay Miklós, Cholnoky Jenő, Pethő Sándor, Erdélyi József, Vészi József jelenítette meg.  A Nyugat szerzőgárdájának a fölvonultatásával Kosztolányi arra törekedett, hogy szerkesztőként az európai tartalmak felé fordítsa a magyarság horizontját, azt mutassa be, hogy európaiság és magyarság szétválaszthatatlan, és a tragikus trianoni békekötés a földrészre nézve sem tartható. Egyébként a konzervatív szerzők szemléletére és az idő tájt  még rájuk is jellemző fölfogás reprezentálására mintegy az antológia hangulatát, hangnemét szolgáló jellemzésül nem haszontalan például Herczegtől idemásolni. A határon túl maradtak kisebbségvédelmével kapcsolatban így fogalmaz: „Addig is mit tegyünk mi magyarok? Semmi szükség sincs arra, hogy összesküvést szőjjünk, hogy lázítsunk, hogy fegyvereket és nyomtatványokat csempésszünk. de ezt nem is teszi senki! A mi irredentizmusunk színhelye nem a végeken, hanem Budapesten van. Itt kell szervezkednünk. [...] Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése.”
      Többen Karinthy Frigyes szövegét tartják korlenyomat gyanánt a legtanulságosabbnak, mivel ebben az írásban jelenik meg az a nemzettudat-váltás, amely a háború és a történelmi ország elvesztése után voltaképp Karinthy (és Kosztolányi) egész nemzedéke számára bekövetkezett. Karinthy arról szól egy fiához címzett fiktív levélben, hogy  miért nem beszélt a hazáról, akkor amikor a szót mindenki a szájára véve elkoptatta, kiüresítette. Most pedig: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni mire gondoltam.”
      Hasonló földrajzi topográfiával dolgozik maga Kosztolányi is az antológia számára írott Omnibuszkocsis című novellájával, és Krúdy Gyula is Az utolsó garanbociásban, valamint Babits Mihály A repülő falu című elbeszélésében.
      Kosztolányi Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben címmel készült rapszodikus szózatot – a szó eredeti értelmében is – eljuttatni Európa legismertebb irodalmáraihoz:

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs magas és nincs számunkra mély.

Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
         mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
         ha jő az éj?

Kosztolányi magyarságszemléletét mindvégig a környező országokkal való megbékélés jellemezte, de metsző élességgel látta, hogy nem túl sok remény kínálkozhat az akkori adottságok között.  l922. május 25-én írta egy levelében az akkor az Egyesült Államokban élő Reményi Józsefnek: „aki szereti a magyarságot, mint én, teljes némaságra van kárhoztatva. [...] El se képzeled, hogy a trianoni béke milyen pusztítást visz végbe az emberekben, művészetekben, irodalomban”.
      Innen, e nullapontról láthatjuk, hogy Kosztolányi nyelvi magyarsága, hazafisága mit képviselt a nemzeti kultúrában. Egyik bírálatában fogalmazza meg tételét: „Véleményem szerint csak nyelvünkben lehetünk nemzetiek – írja 1927. szeptember 26-án –, s valaki annál inkább nemzeti, minél nagyobb költő.” Húzzuk alá: Kosztolányi magyarságát nyelvi közösségként definiálta. Ez a szemlélet a húszas évek közepétől mélyül el igazából életművében. Magyarságképéhez tehát sajátos módon tartozik hozzá nyelvszemlélete. Bemutatásához több kötetre rúgó szövegét kellene idemásolni, de még az alapmondatok idézéséhez sincs elegendő hely. A legfontosabb momentum, az, hogy munkásságában a nyelvközpontú szemlélet vált meghatározóvá. Árulkodó lehet, hogy felesége szerint Kosztolányi egy levelében „szép ikes igénkre” emlékeztette külföldre emigrált barátját. Az anyanyelv eszménye mindenekfölött meghatározta szellemiségét: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyar nyelven beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható[...] Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
      Az ünnepélyesség, a megrendültség érzete pontosan mutatja, hogy Kosztolányi emberként, művészként egyaránt létezésének értelmét kereste és találta meg anyanyelvében. Pedig korántsem volt bezárva egyetlen nyelv falai közé: a szabadkai szülői házban németül is folyt a szó, koraifjúságának bácskai környezetében pedig akkor az ország legvegyesebb ajkú lakossága élt. Megtanult több idegen nyelvet, és szerteágazó műfordítói tevékenységet fejtett ki. Mégis, vagy épp ezért az anyanyelv a mindene. Az anyanyelvi műveltség tekintetében éppúgy fölfedi a kártyáit – sőt egy kicsit talán minden kortársánál őszintébben, szabadabban és kötetlenebbül, mint a mesterségét illetően. Tudvalevő, hogy szünet nélkül dolgozott, legendás munkabírással, szinte vasfegyelemmel. Volt ebben robot is, pénzkereset – hiszen polgári életeszménye, igénye az önálló értelmiségi léte keretet szabott mindennapjainak –, mégis magatartásából kiderül, hogy írónak lenni azért számára mégiscsak valamiféle romantikus állapot, gerjesztettség. Erről beszél Nyomdafesték című vallomásában, megbabonázottan és elbűvölten.
      Költő volt és író, akinek a kifejezéshez, a szóláshoz egyetlen eszköze van, a nyelv. Melyet öntudattal a magáénak vallott. A nyelv „eleven szövet – mondja –, mely soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk”. E meggyőződése mellett egész életében kitartott, de páratlan nyelvi leleményei sem téríthették el a tiszta fogalmazástól, a latin világosságtól. Ennek szegődött hirdetőjévé a hírlapok hasábjain, amikor szinte mindennapi kalandjává tette, hogy bebarangolja a nyelv, a kifejezés és a tőlük elválaszthatatlan, velük összetartozó lélek országútját. Ne feledjük ugyanis, hogy amikor „egyszemélyes érdekképviseletet” nyitott ebben az ügyben, s tüneményes cikkek sorában a nyelvművelés, a nyelvtisztítás megszállottjává vált, voltaképpen vallomásos prózát írt. Bármiről szólt is, mondanivalója viszszasugárzott rá, megmutatta egyéniségének valamelyik rétegét, olyat, amelyet már kibontott és teljessé tett költészetében és prózájában. Lényének összefogó elemére ismerhetünk, például a homo ludens-vonásra, a tíz legszebb szó kiválasztásakor éppúgy, mint az Esti Kornél hetedik fejezetében, amidőn az alteregós hős Kücsüknek, a török kislánynak csókkal fizet minden jövevényszóért. Egy helyütt azt mondja Kosztolányi, hogy anyanyelvünket „bűvös félreértések által” tanuljuk.
      Leszögezhetjük: szabadelvűsége, mely természetes megnyilvánulása volt személyiségének, megóvta a rövidlátó provincializmus és az önsorvasztó nemzetieskedés veszélyétől. Amit az is bizonyít, hogy alaposan kivette részét a nyugati műveltséghez való fölzárkózás akkori irodalmi és művészeti mozgalmából. Mint az irodalmi modernizációt mindmáig irigyelt eredménnyel megvalósító Nyugat első nemzedékének tagja fölismerte, hogy „csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték”.
      És itt ismét vissza kell térni ahhoz a rendezőelvhez, amelyet anyanyelve töltött be életében. Vajon nyűtt, kopottas volt-e az a (mindenekelőtt irodalmi) nyelv, amelyet Kosztolányi az előző, az Arany utáni költészeti űrt csak részlegesen kitölteni tudó, nemzedéktől örökölt? Noha mindig meleg szívvel írt közvetlen elődeiről, azért úgy érezte, hogy avítt és anakronisztikus a modern kor kifejezéséhez, az új emberkép megfogalmazásához, amit náluk találhat. Szükségképpen igazodott tehát a múlt századközép nagy „európai” generációjához. Első helyen Széchenyihez és Aranyhoz, amidőn a múlt örökségéhez való viszonyát megfogalmazta. Kosztolányi erkölcsi és művészeti eszményekért él, s ezeket fogalmazás közben az elérhető tökéletességgel igyekszik megvalósítani. Emberi tisztasággal és fedezettel, mint a példaképek, akiknek vonzása alól egy életen át nem szabadul, s őket követve maga is folytonos újragondolással újítja meg szellemiségét. Saját karakterével mutatja meg azt a lehetséges magatartást, amely mindenkinek megadatik, ha kikezdhetetlenül képes birtokolni önnön méltóságát, ha megőrzi személyiségének azonosságát. Széchenyit fölidéző, Lenni vagy nem lenni című nagy röpiratát, egészében kellene idemásolni; épp magyarság-élményének és anyanyelv-használatának tanúsítására. De két mondat is jelezhet valamit ebből: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adni utódainknak. Ez a küldetésünk – »áldjon vagy verjen sors keze«–: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”
      Természete szerinti küldetés ez tehát, valamiféle áhítat jegyében, az öröm és a csoda fölfokozott, kosztolányisan megemelt eufóriájával. Mégis gyakorlatias igyekezet, hiszen tudja: mindennek csupán így lehet értelme. Kosztolányinak az fájhatott a legjobban, ha anyanyelvét vették célba. Nem fojtja el indulatát, ha lekicsinylően beszélnek közössége nyelvéről, ily módon kérdőjelezve meg a magyarság létjogosultságát Európa térképén. Elég talán A magyar nyelv helye a földgolyón (1930) című szenvedélyes vitairatára utalni; ebben a francia Akadémia egyik tagjával szemben kifejti, hogy senkinek sem lehet fölhatalmazása arra, hogy népek nyelve fölött pálcát törjön.
      Jól tudja azt is: a kiszorító szemlélet nemcsak kívülről hamisít, a fölösleges idegen hatások belülről is rombolják a nyelv épségét. Ami a németben szabályszerű, a magyarban szabálytalan, a pontos közlést korlátozza; sőt eltéríti eredeti céljától. Tiszta mondatszerkesztés az ideálja, ez felel meg a magyar nyelvhasználatnak, ezért az anyanyelvi kultúra magas színvonalú művelésében lát kiutat. Nem arról van szó, hogy anyanyelvét a világ nyelveitől mereven elválaszthatónak tartaná, sőt éppen a falak mesterséges fölhúzásától óv, mert az a külvilág megtagadásával lenne egyenlő és szomorú jövőt ígérne. A kifejezés valamennyi árnyalata, egy közösség történeti értékeit megtartva csakis az anyanyelv használatakor jelenik meg. Ezért nem meglepő hát, hogy minden alkalmat megragad és fölemeli szavát az anyanyelv elcsúfítói, s egyúttal az irodalom haramiái ellen.
      Vajon eredményes lehetett-e ostorozása? Vajon elérhetetlen célt kergetett-e, amikor az írott szó iránti érzékenység visszaállítását követeli a közönyös világban? Ha csupán ennyi történt volna, a mesterségének kijáró természetes elfogultságnak vélhetnénk, amit védelmez, áhít. Csakhogy Kosztolányi nem azt akarta, hogy az irodalmi értéket fölnagyítva becsüljék, hanem azt, hogy az irodalmi értéknek becsülete legyen. A valóságos arányokhoz ragaszkodott, ezért követelte meg az irodalomnak azt a helyet, amelyet értelmesen betölthet a világban. Nem az igazságosztó szerepében tetszeleg ekkor sem, de nem hagyhatja azt, hogy akárcsak egyetlen valamirevaló érték veszendőbe menjen.
      A magyar könyv pusztulása című „nyílt levele” meglephet bennünket ma is. Veszedelmes állapotot rögzít ebben az 1925-ben írt dolgozatában; olyat, amely mindmáig nyomasztja kultúránkat: a külföldről importált olcsó sikercikkek látványos térnyerését a hazai szépirodalom kárára. Észleli a bajt, de gyanakvás nélkül tekint társaira, az olvasókra. Az írói elkülönülés világából feléjük fordul: mai szemmel is korszerű szövegmagyarázó tanulmányokat ír, az igazi irodalom mellett érvel. Hol apró, néhány soros jegyzetben, hol testes esszében fejti ki véleményét. Az írás titkát kutatja, ám korántsem a céhbeli fölényével vagy megalkuvásával. A remekművek kulisszái mögé is úgy pillant be, hogy – noha a maga ízlését, olvasási szokását kínálja –, ezt mindig tapintatosan teszi. A továbbadás, a közvetítés szándéka és szenvedélye sarkallja. Nem sajnál időt, energiát, mert az igazi irodalom életben tartása nemcsak annak művelőjére van bízva, hanem az olvasójára is. Mindenkire. Hadd utaljak egyik regényalakjára, Sárcsevitsre , „Sárszeg őrlelkére” a Pacsirtából, aki úgy halad együtt a művelt világgal, hogy a poros kisváros úri kaszinójában Széchenyi gróf faliképe alatt éjszakánként a Le Figarot betűzgeti.
      Magyarságtudatának, íróilag és emberileg legfontosabb kérdésének, „mit jelent magyarnak lenni?”, azt felelte, hogy működése anyanyelve által meghatározott. 1927-ben azt nyilatkozta: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Tudjuk: szabadelvűsége, mely természetes megnyilvánulása volt személyiségének megóvta őt a rövidlátó provincializmustól (ennek adta páratlanul kemény bírálatát a sárszegi regényekben), és az ön-sorvasztó nemzetieskedés veszélyétől. Később, 1935-ben  Mit tegyen az író a háborúval szemben? című esszéjében azt írta: „Én a szó és a szellem jogán minden porcikámmal és lehelletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek, és ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkező célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával, s minden bölcsességen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen”.
      Ez a vallomás a zilált két háború közötti magyar kultúrában a magyarság olyan értelmezése, amely miatt nem tekinthető véletlennek, hogy az író halála után Illyés Gyula az Erős várunk a nyelv című gyűjteménnyel indította el Kosztolányi hátrahagyott műveinek sorozatát.
     

Szemben a keresztény kurzussal : az Édes Anna 

Abban nagyjából egyetért a Kosztolányi-irodalom zöme, hogy az l921- ben megjelent Egy pohár víz című tárcaremeklés szinte kiált a fél évtizeddel későbbi Édes Anna című regény után.
      Ez a cselédtémára hangolt kis miniatúra korán jelzi azt a szociális és egzisztenciális konfliktust Kosztolányi szemléletében, társadalomértésében, amelyekből aztán a két világháború közötti irodalomtörténeti periódus talán legőszintébb, szociológiára, történelemre hangolt regénye születik, s amelyről számomra meglepő módon Király István Kosztolányi. Vita és vallomás (Budapest, l986) című könyvében orozta el a társadalmi-történeti-politikai jelentéstartalom adekvát művészi megjelenítését. Király azt mondja, hogy Kosztolányi nem érti a társadalmat, a „társadalmi hiányértést” pedig „elmitizálja”, sőt – folytatja – „individualitás és társadalmi lét, emberi lényeg és külső civilizatorikus fejlődés ellentétét” mutatja ott, ahol a drámai mag, a fő probléma a  „társadalom belső ellentmondásossága, elintézetlensége volt”.
      Ezzel szemben az emeli a regényt, ha tetszik eposzi magasba, hogy a legszemélyesebb emberi ügyeket társadalmi, történelmi, társadalmi keretbe ágyazza, a bethleni konszolidáció társadalmának feszítő ellentmondásait a magánélet és a közélet súlyos konfliktusának ábrázolásában. A szereplők, a szerepkörök, a személyek és személyiségek problémái nemhogy elválnának a történelmi, társadalmi kulisszáktól, a társadalom, itt még: politikai-történelmi gondjaitól, ellenkezőleg, tőlük kapják meg valódi töltetüket, a cselekményben elfoglalt értéküket.
      Az adekvát művészi megjelenítésen van a hangsúly, mellyel Kosztolányi a szociális jelleget kiemeli: a regény olyan viszonyrendszereket ábrázol, amelyek az író számára elfogadhatatlanok voltak: volt, ez pedig az úr és szolga viszony, ezért a regény szövetében a véres tragédia, Édes Anna brutális gyilkossága kifürkészhetetlen okból történik, mert – állítja az író – a szörnyű tett magyarázatára nem lehetséges egy választ találni. Válaszok vannak a lélektan mellett ott a társadalom kegyetlen osztottsága, a történelem zavarodottsága (a regény a román hadsereg bevonulása idején játszódik, kezdete 1919. július 31.), külpolitikailag a háborúban legyőzött ország megalázása folyik, miközben a belső, „ellenforradalmi” fordulat hatására, lekerülnek az utcákról a vörös transzparensek, az idő visszazökken „régi kerékvágásba”. A regény eseménytörténetében ez azt jelenti. hogy Vizy Kornélt államtitkárrá lépteti lelő az új rend. Kosztolányi ebben a regényében, már – a bethleni konszolidáció poltikai kudarcának tudatosítása után –, leszámolt minden olyan illuziójával, amelyet közvetlenül a történelmi Magyarország bukását követő helyzetben még a politikai konzervatívizmus iránt táplált, vagy táplálhatott. Ennek alátámasztására emlékeztetnék egy, valószínűleg l920 februárjában kelt, felesége által idézett, Juhász Gyulának szóló levél részletére, mely így hangzik: „Egy versben jól (és meghatóan) alkalmazni ezt a szót: Hazám, nagy művészet, nagy feladat. Ma!” Ez nemcsak az akkori sajtóviszonyokra volt jellemző (idézzük emlékezetünkbe, hogy ez még a Pardon-rovat időszaka), hanem kor- és hangulatjellemző maradt az Egy pohár víz megírása idejére és az Édes Anna szövegezésekor is: tudvalevő Kosztolányi – saját és feleségének vallomása szerint – munka közben a katolikus szertartás halotti könyörgését suttogta maga elé, ahogy regényt is ez vezeti be, mely a történet kontextusában úgy értelmezhető, hogy az Édes Anna lelkéért szól.
     

Mit beszélnek a Krisztinában? 

Kosztolányi – emlékeztet rá Szörényi László Kosztolányi regényeinek motíváló tényezői című tanulmányában – a háború végén írott az Allegória (1918) esztétikai kisrajzában elvetette az allegorikus ábrázolást, ám – jegyzi meg Szörényi —, az írónak „a Horthy-korszak viszonyai között föltétlenül fölerősödött az allegóriára emlékeztető utalástechnikája”, a tendencia igazából pedig az Édes Annában ért csúcspontjára. Itt közbevetőleg megjegyzem: „...az osztályharcban megnyilvánuló nemzeti öngyilkosság allegóriájának” tekintett, egyébként első pillantásra sem terméketlen, de kidolgozatlan Szörényi-féle regényértelmezésével azonban e dolgozat keretei között nem foglalkozom, annál is inkább nem, mivel a szerző azóta is adós maradt nézeteinek részletező igényű kifejtésével: ő tudniillik 1985-ös tanulmányában az Édes Anna – nagyobb összefüggésben történt – bemutatásakor a „ha egy meghatározással kellene alkalmaznunk a regényre” fordulatot használta a regény motivikájának bemutatásakor. Fejtegetését egyébként így folytatta: „Vizyné, a szexuális-, faji-származási és önérvényesítési-komplexében jóvátehetetlenül megsérült úriasszony elpusztítja önmagát a megalázott Annával, akit helyettes gyermekként és szadomazochista szexuális partnerként használ. Ők a főhősök: a regény elején idézett római rituálé halottas imája Vizynéért szól elsősorban (Anna életben marad, élőkért nem szokás halotti imákat mondani). A parasztságot jelképező Anna rokona, Ficsor „elvtárs” szolgáltatja ki az uralkodó osztályt képviselő gazdáinak, hogy a saját bőrét mentse. Nem lehetetlen, hogy Kosztolányi itt keserű fintort vág a szociáldemokrácia felé, amely a Bethlen-Peyer-paktummal lemondott a parasztság befolyásolásáról, és ezzel kiszolgáltatta az államhatalomnak. Látható: még ebben a lélektani, freudi szimbolikával dolgozó elemzésben is feltűnik a politika szál. Nem hiába: minden elemzőnek számolnia kell azzal, hogy az író társadalom-átvilágításának lényeges szerep jut a regényben. Egyébként alá kell ismét húzni: Kosztolányi maga azt tartotta az Édes Annáról, hogy a cselédlány végzetdrámájában fejtette ki a politikai meggyőződését saját koráról.
      Az Édes Annában tesz kísérletet az író saját politikai pozíciójának tisztázására, itt próbálta meg visszaszerezni emberi-erkölcsi hitelét  önmaga előtt is. Számomra ezt erősíti meg a regény alapötletét többször egymásnak ellentmondóan kísért nyilatkozataival: mintha azzal, hogy a cselédlány modelljének kiválasztása, az úr és szolga viszony lett volna az egyedül az alapötlet, kicsit el is terelné Kosztolányi a figyelmet arról a jelentékeny fejleményről, hogy saját magát is szerepelteti a műben, illetőleg, hogy életének legfontosabb történet-politikai élménye képezi a regény hátterét, nevezetesen a történelmi Magyaroszág szétesését véglegessé tevő forradalommal, ellenforradalommal terhes 1919-es esztendő, amely az 1885-ben született író életében a magyarság  legsúlyosabb megpróbáltatásainak éve volt. (Korábban említést tettem a húszas évtized nagy prózai műveit „előkészítő” magánéleti, családi motívumokról. Ismételten érdemes az emlékezetbe idézem azt, hogy Kosztolányi Csáth Gézáról mintázott regénytervéhez, a Mostohához készített időrendi táblázat az Édes Anna világára hajaz. Ez azért fontos, mert Csáth végzetdrámája is 1919-re esik, tehát a két történet „történelmi-politikai háttere” azonos – ez mutatja meg, hogy ebben az idődimenzióban fedezett fel Kosztolányi döntő változást a magyar társadalom életében.)
      Még egy döntő tény e vonatkozásban kiemelést érdemel a regényből: a címszereplő egyidős a századdal, 1900-ban születik, tehát sorsa, ahogy többen is megállapították, így Szegedy-Maszák Mihály, „sorsa a század jellegét hivatott példán. Ez a század – a családias bensőség, a tudomány és technika győzelmét hírdető XIX.-kel szemben –, úgy jelenik meg, mint a feloldhatatlan feszültségek kora.”
      A regény első és utolsó rendkívül rövid fejezete – bár kulisszát szolgáltat az Édes Anna-fikciójához is –, ironikus viszonyulást mutat be a kortársak részéről a politikai rendszerek és a közszereplők iránt. Kosztolányi azt mondja, hogy az emberek, itt a Krisztinavárosiak, egyáltalán nem törődnek a tényekkel és ahogyan a Kun Béla elrepül című első fejezetben, kitalációkkal is alkalmazkodni kivánnak az új társadalmi beredezkedéshez. Illetőleg ahogyan a Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt című zárófejezetben írva van: az új rend képviselőjének, Druma Szilárd ügyvédnek, képviselő-jelöltnek a szemében a zöldkerítéses ház lakója – aki nem más, mint Kosztolányi –, korteseinek arra a kérdésre, hogy az író voltaképpen kikkel tart, mit akar, azt feleli: „Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott . – Tudja mit csinál.
      A három barát megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni.
      Vállat vontak, mentek, lefelé. Druma még mondott valamit, amin mindnyájan jóízűen kacagtak.
      De hogy mit mondott, azt már nem lehetett hallani.
      Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba.”
      A tények persze alapvetően mást mutatnak: arról például, hogy Kosztolányi mennyire és hogyan tartotta távol magát a kommüntől, a tények mondanak véleményt. Műveinek lajstromából ugyanis a következő állapítható meg: a nagy munkabírású és sokat dolgozó Kosztolányi a Tanácsköztársaság 133 napja alatt gyakorlatilag felfüggesztette írói-költői- esszéírói, sőt publicisztikai munkásságát is. Mindössze, írd és mond, négy cikket tett közzé – ez idő alatt egyébként nem is írt többet –, ezek közül is mélyen jellemző az, hogy az egyik szöveg nyelvi fejtegetés a szójátékról.
      Az is tény, hogy az Egy pohár víz című írás viszont – amint korábban említettem az Édes Anna közvetlen gondolati csírája – búcsúcikk volt tőle, még pedig nem is akárhol, hanem az új kurzus előkészítésében jeleskedő Új Nemzedéknél, ahogy a regény egyik elemzője, Kőszeg Ferenc 1974-ben megfogalmazta: „Az Új Nemzedéknél másfél éve felhalmozodó ellenérzések, az újság szellemének közvetlen nyomása kellett hozzá, hogy az indulat összesűrűsödjön, és búcsúzóul – robbanjon  A Pesti Hírlap szabadabb, liberálisabb atmoszférájában talán sosem lobban az írás ilyen expresszív szenvedéllyel. De, hogy tartalma mennyire nem alkalmi – azt az Édes Anna igazolja. S viszont: az 1921-es cikk a filológiai bizonyság, milyen indulat munkál a regény objektív mondatai, hűvös-harmónikus építménye mögött.”
      A regény Édes Anna bírósági tárgyalásáról szóló fejezete, melyet az idézet követ, a  krisztinavárosi polgárság közönyéről árulkodik a véres tragédiát elkövető cselédlány sorsa iránt. Kosztolányi, amikor saját megítéléséről ír a regény utolsó néhány mondatában politikai véleményt is formál e polgárok leendő képviselőjéről: rajza kétségkívül kritikus és fájdalmsan ironikus is a berendezkedő ellenforradalmi korszak és a bethleni konszolidáció társadalmi szemlélete iránt, mely a pillanatnyi előnyökért lemond a szilárd emberi, politikai meggyőződésről.
      Tehát, hogy Kosztolányi későbbi fogalomhasználatát idézően mondjam: egyéni számadásjellege, számadásigénye kézenfekvő: a húszas évek közepére Kosztolányit gyanakodva figyelik minden irányból, mind a jobboldal, mind a baloldal távolságot tart tőle. Úgy gondolja, közvetlen politikailag is értelmezhető lépéseiről művészi formában kell vallania: a nagy konfesszió pedig az Édes Anna. A regény utóélete azonban nem volt mentes zavaroktól, ami a Kosztolányi és kora bonyolult, vagy másfelől túlságosan is vulgarizált kapcsolatát figyelembe véve törvényszerűnek mondható. Az sem véletlen, hogy  Kosztolányitól, mint polgári írótól idegenkedett a létező szocializmus kultúrpolitikája is, noha baloldali nézőpontból a szociáldemokrata Bálint György röviddel az után, hogy megjelent a regény, az Édes Annát „az ellenforradalom legsivárabb éveiben” „iszonyú feljajdulásnak” minősítette  (Bálint György: „Édes Anna, a legjobb mindenes, megöli gazdáját. A törvényszék előtt nem tudja megindokolni tettét. Senki sem érti a borzalmas fordulatot, és az író egy szóval sem magyarázza. De az olvasó mégis megérti, kénytelen megérteni. Minden, ami a könyvben történik: az egész nyomott csend, az egész gépies álharmónia, ami a regényben végigvonul, csak ezt a szimbolikus bűntényt magyarázza, csak ennek előzménye. Nem olvastam még ennél szűkszavúbb magyar regényt, ennél több balladai kihagyással – és sosem olvastam még ennél természtesebbet, érthetőbbet.”), mégis a kommün kemény bírálata miatt, akiknek ez volt a dolguk, sokáig perifériára szögezték alkotójával együtt.
      Még egy hangsúlyos, az Édes Anna kongeniális történetének megírásához vezető, hangsúlyos szemléleti elem, amely érdekes módon a – sokféle érzékenységet sértő, és a Kosztolányi mentalitástól „rendszeridegen”  Pardon-rovathoz kötődik: a lap 1921-es újévi számában, előlegezve már a lappal való szakítást, arról ír, hogy „mit szenved a nap minden órájában az, aki nem tud cédulát ragasztani az emberek homlokára, hanem egyszerűen embernek tekinti őket” – mindezt azokon a hasábokon, ahol a megbélyegzés szezonális divatja nem ismert határokat. Ebből az évből való – a kései József Attilánál is hangsúlyos helyen feltűnő egyik – alapmotívum is, amely ugyancsak erre rímel: „Beírtak engem mindenféle könyvbe / és minden módon számon tartanak.” A besorolás, a lehatárolás elleni, a megszikkadt társadalmi nézetrendszer, a szociológiai immobilitás elleni tiltakozás az Ady-pamflet idején éri el csúcspontját nála. A Pardon-rovatbeli szereplés után a szabadelvű hagyományt mindinkább magáénak valló Kosztolányi csak a saját maga iránti elkötelezettséget fogadta el belső mércéül: ennek mintegy összefoglalásaként 1930-ban az igen beszédes, Lenni vagy nem lenni címmel esszét publikált Széchenyi István romantikus szabadelvűségéről, melyet saját meggyőződéseként állított, s amely a legmélyebb (Balassa Péter szerint csak kultúránk és történelmünk legnagyobb alakjaival mérhető) magyarság-konfesszió egyben. Emlékeztetnék a korábban mondottakra: Kosztolányi mind kiterjedtebb jelentéstartalommal kötődik nemzetéhez és anyanyelvéhez, úgy érzi – és ennek lépten-nyomon hangot ad –, hogy egyre több a fölfedezendő szál a történelmi és nyelvi tradícióból a számára. Széchenyi alakjának felidézésekor radikális társadalomkritika volt a célja, a néhány évvel korábbi Édes Annában kétségkívül a húszas évek radikális társadalomkritikája fogalmazódik meg, benne Kosztolányi rendkívül finom rajzolattal mutatja be a részvétetika Moviszter doktor által  képviselt keresztény-sztoikus módját, melyet az olvasó okkal azonosíthat írói szemléletként.
      Balassa Péter  az Édes Anna „szegénységéről” szóló elemzésében idézi a Kosztolányi-kortárs Elek Artúr észleletét a főszereplő „sztoikus-evangéliumi hősiességéről”. Ezt pedig nem nehéz az Édes Annát kéziratán dolgozó – saját bevallása szerint munka közben könnyező – író  mitikus alakjával azonosítani.
      Ebben az értelemben „érdektelen és céltalan” a napi politika Kosztolányi szemében: nagyjából 1925-re „érett be”, vagyis az Édes Anna szövegezésének idejére a személyiség folytonosságát kikezdő Pardon- periódus legfontosabb tanulsága. A következtetést egyébként a gyakorló hírlapírónak is volt ereje levonni, ráadásul eme „antipolitikus” zsurnalista eszménnyel tudott máig helytálló képet festeni a bethleni konszolidáció hétköznapjairól, kisemberi történéseiről, ami szinte egyedülálló esemény a két háború közötti prózában.
      Ebben különbözött a másik, tévesen nagy apolitikusnak nevezett, Krúdy Gyulától. Amíg Krúdy társadalmi aktivitására az jellemző, hogy korábban a Károlyi-féle köztársaságról könyvet tervezett (amit Kosztolányi nem tett meg),  a húszas években már csakis a visszatekintés jellemző írói nézőpontja. A nosztalgia ködével felidézett félmúltbeli „haza” képe pedig már kevésbé vonzotta olvasótáborát. A bethleni konszolidáció időszakában Krúdy vesztett korábbi, még az első Szindbád- történetek megjelenésétől, 1911-től számított népszerűségéből. Egyébként: a Károlyi-féle köztársaság idején született cikkei egy több mint fél évszázaddal későbbi kiadványban öltöttek könyvformát, de formát öltöttek, mivel Krúdy a tervezett művek többségét megírta és hellyel-közzel közzé is tette. (A magyar köztársaság almanachja. Kötetként rekonstruálva 1989-ben jelent meg.) Krúdy hírlapírói tevékenységét a háborúellenesség lendítette ki az addig megszokott mederből, mivel egyre kétségbeesettebben észlelte, érzékelte, sőt tudatosította magában, hogy nemzeti katasztrófába torkollik az esztelen öldöklés, pusztulás, amelyet apokaliptikus látomásokban is megörökített. A háborús fásultság után üdvözölte az őszirózsás forradalmat, várakozással szemlélte a Tanácsköztársaságot, Kosztolányihoz hasonlóan tagja lett a Vörösmarty Akadémiának, szerkesztette a Néplapot, de később – a  forradalmi terrort látva – elutasította a kommün politikai gyakorlatát, s nosztalgikus múltidézésével nem a jelenkorra, hanem a monarchikus idők aranyködébe burkolódzott. De tegyük hozzá: ehhez a magatartásához, nemcsak kibékítő alkata, hanem éles szeme is hozzájárult: ő sem nézte jó szemmel a fehérterrort. Konzervatív szemléletével sem hasonult a keresztény kurzus ideológiájához.
      Tanácsos emlékeztetni itt a fiatalabb írónemzedékek egyik később emblematikussá, és ideológialilag a harmincas-negyvenes évek fordulójára problematikussá vált képviselőjére, a részben szélsőjobboldali nézetekkel is kacérkodó, és Hitlert, Mussolinit dicsőítő versek szerzőségével is meggyanúsítható Szabó Lőrinc pályafutására: posztumusz kiadású naplójában egyenesen károsnak ítélte a foganatosított kivégzéseket, és ezekből a feljegyzésekből az is kiderül, hogy noha semmilyen szerepe nem volt a két forradalom alatt, még a hatóságoknál is megpróbált közbenjárni két osztálytársáért, akiket üldözés fenyegetett kommün alatti viselkedésükért. Mindezért persze, mondja Rába György Szabó Lőrincről szóló monográfiájában a költő „nem kommunista”. Ekkori költészetében, a Föld, erdő, isten című 1922-ben napvilágot látott kötet több versében a fehérterrort támadja:

sárkányfogak helyett a butaság
magvaiból kikelt nép most az úr,
most a bozótban kard és tőr leseng,
most veszett farkasok tanyáznak a
falvak alatt és partjaik között
vonaglanak a megrémült folyók.
Nunc ad bella trahor...Keserű szél
döngeti az ég rothadt kapuit,
hegyek ülnek apáink sírjain,
embergyümölcsös erdők sikolyát
kifáradt visszhangok hömpölyögtetik
szívemre s hullák verdesik a vén
hídakba szétdorongolt fejüket.

(XXIX.)
     

Bizonyos párhuzamosságok ellenére már az idő tájt is volt valami, ami Kosztolányit megkülönbözteti kortársától. Ez pedig az írói látószög, melyet Kosztolányi hírlapírásával, regényírói fölfogásával jellemezhetünk. Krúdy múltba forduló alkat, nosztalgikus hangnemmel. Kosztolányi ellenben a jelenről fest pillanatképet, társadalmi, politikai nézőpontjához például Szabó Lőrinc akkori fölfogása esik közel.
      Mivel szembesülhetett Kosztolányi az Édes Anna megírása idején? Miféle tapasztalatok, felismerések bírták rá a regényből kihámozható társadalomképre?
      Ha politikatörténeti nézőpontból tekintünk az eseményekre, azt látjuk – Romsics Ignác szerteágazó Bethlen-kutatásai alapján –, hogy a húszas évek derekára Bethlen István miniszterelnök belpolitikai konszolidációjának a végére pontot tett.” Az ily módon létrejött hatalmi rendszer társadalmi szempontból a nagybirtokosság, a nagypolgárság, valamint az úri középbirtokosság és a felső katonai és államhivatalnoki csoportok kompromisszumán alapult – írja. – A nagyburzsoázia liberális és konzervatív-liberális, a földbirtokosság konzervatív-liberális és konzervatív, a katonai-bürökrata réteg pedig mindezek melett szélsőjobboldali tendenciákat is képviselt. E sajátos szövetséget a három réteg közös antidemokratikus érdekei tartották össze. A közép- és kispolgárság, a birtokos parasztság és a munkásság érdekérvényesítési lehetőségei korlátozottak voltak, a szegényparasztság előtt pedig szinte minden ilyen jellegű lehetőség bezárult. A kormányhatalom társadalmi és tömegbázisa tehát a dualizmus időszakához képest szélesedett, de a nyugat- vagy közép-európai demokráciák kiterjedtebb és szilárdabb társadalmi megalapozottságát a húszas években sem érte el.”
      Bori Imre újvidéki irodalomtörténész 1986-ban publikált Kosztolányi- kismonográfiájában Édes Annát, mint címszereplőt – egyébként helyesen – a regény jellegének megítéléséhez nélkülözhetetlen funkcióval ruházza fel, amikor az mondja: „Édes Annát a győztes ellenforradalom névtelen, ám legendás áldozataként szemléljük.” Vagyis Kosztolányi a húszas évek társadalmi restaurációjának kritikáját tekinti művészi feladatának – állítja Bori Imre –, a regény írása idején „még mindig az Új Nemzedék kötelékében eltöltött hónapjainak problémái kísértenek fel. [...] Ezért telepíti Vizy Kornél úri házát, az Attila utca 238-as számú házat, közvetlenül a Tábor utca szomszédságába, ahol maga lakott, s lakásából Annához hallatszott a kritikus éjszakán Hattyúnak, a »nagy, fehér kutyának« a vonítása. S ezért festi magát is a regény utolsó epizódjában kócosan, munkaruhában, cigarettázva, kezében vízespohárnyi feketekávéval.”
      A regény fontos ténye, hogy az első öt fejezet voltaképp nem mással, mint a történelmi váltás föltérképezésével telik. Az árulkodó fejezetcímek:
      1.  Kun Béla elrepül
      2.  A méltóságos úr, az elvtárs és a méltóságos asszony
      3.  Fanyar vacsora
      4.  Különböző izgalmak
      5.  Minisztérium és misztérium
      (Emlékeztetnék arra, hogy az utolsó fejezet is – ahogy korábban említettem –, a történelmi viszonyokra történő reflexióra épít, melyben maga az Édes Anna írója veszíti el azonosságát a külvilág szemében. Kosztolányi azt mondja vele, hogy nincs két egyforma vélekedés az eseményekről, az emberi jellemekről. A véleményben a véleményalkotó saját világának korlátai is kifejeződnek – szűri le az olvasó a következtetést.)
      A nyitófejezetek a kulcsfigurája Vizy Kornél, az úri keresztény középosztály hivatalnoktípusa, a leendő minisztériumi államtitkár, annak a házaspárnak a férfitagja, ahová Édes Anna, rokona „a vörös” Ficsor házmester unszolására cselédnek elszegődik. Vizy Kornél minden tette túlmutat önmagán: Kosztolányi már a regény elején tudatja olvasójával, hogy az ő figurája fog leginkább emlékeztetni keresztény középosztály képviselőire. Rónay László  1977-ben napvilágot látott Kosztolányi-kismonográfiájában személyes indítékot tár föl közte és az író között. Rónay László szerint Kosztolányit a  „Vizy Kornélok hajszolták be annak idején a Pardon botrányaiba, ők fölényeskedtek vele az Új Nemzedéknél”.
      Fontosabb talán ennél is, hogy Vizy megformálásával, szerepkörével az író a történelmi eseményeknek ad jól körülírható nézőpontból értelmezést: „Vizy határtalanul gyűlölte a vörösöket, amire megvolt minden oka. A bolsevizmus alatt koplalt. Mihelyt kitört a kommün, rendelkezési állományba helyezték. Fizetését ugyan az akkor uralkodó fejetlenségben elfelejtették letiltani, de mit vásárolhatott rajta? A háborúban tönkrement. Mindjárt az elején hadikölcsönbe fektette egész vagyonát, kétszázötvenezer aranykoronát, mert föltétlenül bízott a német fegyverek győzelmében. Csak kétemeletes háza maradt itt, az se jövedelmezett. Első emeletét, négy szobát, ők maguk lakták, a második emeleti két lakást háziorvosa, Moviszter Miklós és Druma Szilárd, egy fiatal ügyvéd. Házát a vörösök kommunizálták. Ez a ház itt a Mozdony utca tőszomszédságában különben is szemet szúrt a Lenin-fiúknak. Druma Szilárdot túsznak vitték, s két hónapig ült a gyűjtőfogházban, az öreg Moviszternek, a klerikális orvosnak folyton kellemetlenkedtek, Vizyéknél először akkor jártak, amikor feleségét letartóztatták. Felesége egy asztalkendőt rázott ki az erkélyen, azzal vádolták, hogy jeleket adott az ellenforradalmároknak. El is hurcolták a parlamentbe, csak éjfélkor engedték haza, testben-lélekben megtörve. Másnap reggel feljött hozzájuk egy fiatal politikai megbízott, aki nádpálcáját bőrlábszárvédőjéből kihúzva hetykén csapkodott a lakásban, elrekvirálta tőlük két szobájukat, az ebédlőt, amelyben most ültek s a mellette lévő szalont. Szerencsére előbb megbuktak, mintsem lakókat küldhettek volna.
      De ennél jobban fájt az, hogy a minisztériumban tétlenségre kárhoztatták. Féktelen politikai becsvágy lakozott benne, s ez táp híján zakatolt, mint az üres malom. E boldogtalan hónapokban tengett-lengett.”
      Kosztolányi nem aktív cselekvés közben ábrázolja Vizyt, hanem mintegy összefoglalja azt mi történt vele, és a történéseket ő hogyan élte meg. A kommün napjairól Vizy mesél, Kosztolányi az ő tudatával festi le az eseményeket, azokat is, amelyek megtörténtek, azokat is, amelyeket szóbeszédek színeztek ki, dramatizáltak, legendák ködébe vontak. Vizy örömét leli a kommün kicsúfolásában, miközben retteg attól, hogy mi lesz vele. A gyávaság és a megalkuvás tölti ki napjait, de amikor a kommünről beszél, azt a fölényeskedés, a gúny és a tőle való irtózat hangján teszi. Az ellenforradalmi rendszer ideológiai felfogása szerint Vizy Kornél a Tanácsköztársaságot törvénytelen uralomnak tartotta, ezért hamar visszanyerte egykori énjét: a regény első öt fejezetében egyfajta családi- társadalmi restauráció zajlik, mintha Vizy Kornél (és a felesége,  Angela) csak néhány pillanatra esett volna ki a szerepéből, olyan gyorsan visszatalálnak egykori énjükhöz. Kosztolányi azt mondja, hogy a húszas évek közepéig a restaurációs társadalom nem tanult a történelmi Magyarország bukásához vezető folyamatból. A bűnös forradalmak miatt maguknak felmentést adó Vizyék világába érkező Édes Anna, a tiszták és ártatlanok képviselője ezért válik áldozattá.
      Idekívánkozik (némileg tágítva a gondolati kört) Kosztolányinak egy Füst Milánhoz címzett levele ebből az időperiódusból: „Valamiben – akármiben – hinni kellene.  Ez nem (?) háborús megtorpanás, ínség, gazdasági válság, hanem az emberiség megtorpanása, amilyen eddig nem volt.”