|
NOVÁK
VALENTIN
Pláza-tekergő
Az
én utcám a pláza. Ezt jól bejárhatom, beláthatom megfelelő kiszögellési,
kukucskálási helyeket keresve. Van egy-két kedvenc magaslesem. Furcsa,
a fogyasztás érdekében még a fogyikkal is törődnek... A rámpán csak a
tűsarkú bokák ficamodnak. No, mindegy, nem kell moralizálni, inkább örüljek,
hogy van egy hely, egy fedett utca, ahol eljuthatok mindenüvé, ahol szabadon
bámészkodhatok, s a kedélyesen villogó, szörcsögő automaták jóvoltából
hetente egyszer még gőzölgő kapucsínóra is futja. Azért is nagyszerű terep
ez a rámpásított, tetővel koronázott világ, mert érdekes megfigyeléseket
tehetek a két lábon járók köldök- vagy ágyékmagasságából, olyan szintről,
ahonnan észre sem veszik, hogy figyelik őket. Élő kandi kamera vagyok.
Igaz, nem szembesülhetnek a lelepleződés utáni minutumban a hülyeségükkel,
csak a jegyzeteim révén tehetnék, mivel azokat azonban nem bocsátom közre,
sosem fognak ráeszmélni, mennyire szánalmasak. Ha véletlenül valami jogutód
mégis publikálná róluk írt feljegyzéseimet, ezek, itt, úgysem vetnének
rá egy pillantást sem, ha mégis, nem értenék meg, hogy róluk van szó.
Jól működik ez a hármas szűrő? Nemdebár? Ez ebben a trükk. A teljes érdektelenség
és közöny posványában nyugodtan érdeklődhetek mások dolgai felől. (A tett
és cselekedet szavakat azért nem használom, mert ezekhez valamiféle
fennkölt jelentéstartalom társul, legalábbis számomra.) Valójában azt
vizsgálom, mivé is lehettem volna, ha nem lettem volna azzá, ami vagyok.
Ez a közhelyes nyakatekertség jelenti jelenleg életem értelmét.
Mára újfent megszokták az emberek, hogy figyelik őket. Tévé-sóban pácolt,
utcai kamerákkal óvott közkatonáink együgyűen futkorásznak a napok féregjáratain
ide s tova... Itt a műverőfény, művi páratartalom és hőmérséklet, no meg
óra nélküli időtlenség dobozában, valahogy modernebbek a kétlábonjárók.
A plázához huszonegyedik századian öltözködnek, és a plázához mérten bunkósodnak,
fogalmazzunk finomabban lazulnak el. Akiket az utcán lehet dolgaikon
érni hasonló módiban, hasonló széteső, flegma nyegleségben, azok
valószínűleg épp most igyekeznek a plázába, vagy épp most jöttek ki onnét.
S mit értek mégis időtlenség alatt? Láttak már bevásárlóközpontban órát?
Esetleg az órásnál! Ám ott is csára járnak, nehogy megtudják halandóink
a pénzköltés hányadik percében járnak. Személyes idő van csak. Á, nem
a megéltség fokán, hanem a karórák, de inkább mobilok szanaszét kalimpáló
perceiben.
Fáraszthatom önöket, akik egy bővérű forgatag-leírásra készültek, nem
pedig az eszme unalmas vesszőfuttatásra. Nincs más dolgom, mint helyet
foglalni, helyemre gurulni egy plázasugárút korlátja mellé, két bumfordi
virágcserép oltalmába, ahol nem vagyok útjában a géppel műmárványt súrolóknak,
de még az úgynevezett plázacicáknak és kandúroknak sem, s innen lesni
a szintemet, a felső szintet, ahol szintén moziznak, csak másképp, meg
az alsóbb szintet, ahol a szökőkút is szárba szökken. Kicsit olyan ez
a figyelőpont, mint a béka távlata. Kíváncsian pislog fölfelé és a mélybe...
Igaz, ő az életért les győző és túlélő értelemben, magam pedig kedvtelésből...
Megint elkalandoztam...
Igen, elkapott a fősodor, a mobiltabló fősodra. Ott jönnek! Vagy tízen
is egy nagyobb áramlat részeként. Ők a plázamaszájok. Jelentősebb csoportokban
vándorló manöken deszkaságú, magas, harci díszbe fintorodott arcú nők,
akik a maszáj hagyományoknak megfelelően addig cserkésznek, míg vadra
nem akadnak. (De a vad esetükben elvont fogalom! Egyfajta
lelki telítődés külső hatásra!) Harci díszeiket a bőrön kell kezdeni.
Már maga a bőr is. A szoláriumban aszalódott műnéger árnyalat. A gyorsabban
hamvadó szépség záloga. A jelenkultusz bőrszíne... Ebben a kultuszban
az a legfontosabb, hogy a bozót szellemét nap nap után kielégítsék. S
ki vagy mi lenne a bozót szelleme? A férfi tekintetek megragadhatatlan
összessége, mely a plázamaszájok vonulását követi. Ha ebből megfelelő
mennyiséget levadásztak, akkor elégedetten hazatérnek külkerületi panelkunyhóikba,
ahol bekapcsolják a vibrátort... Igaz, ez csak a magam következtetése,
hiszen sosem követtem egyet sem a plázamaszájok közül, főleg nem az ágyba.
Aztán, még mindig a bőrnél maradva egy-két piercing, ha már nem jutottak
természetes szépségpöttyök az isteni osztásnál. S nem feledkezhetünk meg
a legtöbbször köldök alá, néha karra, esetleg nyakra tetovált törzsi jelképekről...
Hajuk festett a szavannai mimikrinek megfelelő színekre. Ruháik
ellenben tiritarkák, a bugyirózsaszíntől a hupililán át a szeplős szűzfehérig,
minden megtalálható rajtuk, egyben azonban azonosak, felső gönceik mélyen
dekoltáltak, mint egy völgyhasadék, s köldök fölött vagy alatt egy-két
centivel hirtelen véget érnek. A tekintet gyűjtésben ez a hirtelen véget
érés a leghatásosabb fegyverük. Alsótestre tapadó nadrágjuk bokájukat
legyezi. Lábfejüket pedig lehetetlen, újabban a reneszánsz ruhabohózatait
idéző tűsarkú-költeményekbe nyomorítják, mióta a magaslati talpak kilépdeltek
a divatból az ortopéd klinikák felé.
De hát nem is a plázamaszájokkal kellett volna kezdenem e tragi- tablót,
hanem a szökőkutazók szektájával. A szökőkutazók vagy szökőkutasok nem
is sejtik, hogy egyazon páholyban ülnek. A hiányt szenvedők páholyában.
A hiány elszenvedésében hasonlítanak is a plázamaszájokra, de semmi több.
Ők nem csapatokban bóklásznak tekintetet gyűjtendő, hanem magányosan lesik
a szökőkút hol nagyobb, hol kisebb, de mindenképp ritmusos spricceit.
Egy-egy nagyobb szökkenésnél meg is rándulnak ott, s visszamerengenek
azokra az időkre, amikor nem voltak plázák, de voltak szerelmeik... A
szökőkutazók ugyan néha egymásra is feltekintenek, de eszükbe sem jut,
hogy megismerkedjenek a másikkal, sokkal fontosabb számukra a föl-föltörő
delej... Ők mélységesen lenézik a plázamaszájokat, bár egy plázában
járnak, nem másért, mint izgágaságuk miatt. Leginkább akkor gyűlölik
őket, mikor csoportosan megállnak eltakarva a szökőkutat
diétás fagyitól ragacsos kezüket megmosni...
Most egy csoport plázacica avagy plázabusman sodródik plázaplanktonként,
hogy teljes legyen a huszonegyedik századi képzavar. Igen a plázacicák
avagy plázabusmanok nem azonosak a plázamaszájokkal. Termetben és célokban
is alantasabbak. Kinézetük ugyan hasonló, gondolok itt a ruhákra, cipőkre,
kösöntyűkre, de alkatuk roppant nevetséges. Százhetvennél egyik sem magasabb,
mondhatni törpék, fejem a mellük alját verné, ha megengednék, hogy odatolassak
hozzájuk. Szintén sokat láttatnak magukból, de amit a férfiszem kitapogathat
az hájfodor, narancsbőrcsipke, hízásicsík-hímzés szolár-színezetben.
Általában semmitmondó, a szépség halvány leheletnyomát sem viselő arcukon
a törzsi festés eluralkodik. Púder-centik tűntetik el a ragyákat, pattanásokat,
s teszik fejeiket zombiszerűvé, fejszínűket teljesen elütővé a testkolortól,
amitől úgy festenek, mintha kölcsönbúrákkal röpdösnének a plázavilágegyetemben.
Céljaikban viszont messze lehajrázzák a plázamaszájokat, őket nem elégíti
ki a begyűjtött férfitekintet, nekik olcsó férfibókok, megpördített slusszkulcsok,
elővillanó húszezresek hozzák el az üdvözülést. Ennek ellenére gyakran
egyedül térnek meg külkerületi panelkunyhóikba, ahol magukhoz nyúlnak...
Igaz, ez csak a magam következtetése, hiszen sosem követtem egyet sem
a plázabusmanok közül, főleg nem az ágyba...
Csak kitakarítanak innen is! Már szemlélődni sem lehet nyugodtan! Pedig
amott... Jó, jól van már, odább megyek. Különben is megéheztem. A lift
itt bújik a közelben. Leemel az alagsorig, s a pályaudvari olcsó- büfében
falok valamit. Az ottani lényekről inkább nem beszélek. Különben is az
a körülbelül egy óra, amíg otthonról beérek a plázába, s a plázából hazavergődöm,
plusz az a húsz perc, amíg a büfében nyámnyogok, szinte elviselhetetlen
számomra. Olyan kínnal tölt el, mint aminőt az űrhajósok érezhetnek, ha
földi parancsra kizavarják őket teleszkópot javítani a semmibe, s ott
furcsa objektumokkal találkoznak, amik hol föl-, hol meg eltűnnek. A pláza
olyan számomra, mint egy többgenerációs csillaghajó. Száguldok a hétköznapok
véges űrpályáján, mivel kisigényű vagyok, tulajdonképp gondtalanul, s
nézem az előttem felcseperedő vagy továbböregedő vagy kihaló, de mindenképp
elcseszett nemzedékeket. Többször elgondolkodtam azon, ha működnének
a lábaim, ha a gerincemből nem facsarta volna ki az erőt a születés, milyen
ember lettem volna... Ilyen? Pláz-a-sztronauta. Vagy a semmiben röpködő
büfécsöves, azaz SZDO személyazonosíthatatlan dülöngélő objektum.
Mi lettem volna? Balesetem, azaz születésem előtt voltak-e plázakihívások
a kényelmes semmiben, ahol ideaként kavarogtam. Volt-e a plázáknak
ideája, ami ott örvénylett-bukfencezett velünk a termékeny őskáoszban.
Mikor Gaia kivált, az a pillanat megszülte a plázát és engem is? Végül
is lényegtelen kérdések ezek, dehát akinek van ideje másokkal törődni,
annak talán gondolkodni is van. Még az étkezéssel sem pazarlom a drága,
televény-perceket. Bekapom a langyos hot-dogot vagy pszeudohamburgert,
iszom hozzá egy pohár mértékkel, az aranymetszés szabályai szerint vizezett,
csapolt kőbányait, s igyekszem vissza a világomba. Menümből is (ami a
kukázásnál egy fokkal jobb, de sok forinttal drágább) látható, hogy számomra
az evés a létezés-minimum megtartására szolgál csak. Persze nem is nagyon
ugrálhatok. Ezek a félig kihűlt avagy félig melegített undergrund ételkülönlegességek
is leapasztják a bukszám három hét alatt. A rokkantnyugdíj előtti napokban
megesik, hogy meglátogatok néhány számomra is kényelmesen elérhető kukát...
Már megint elkalandoztam... Mint látják, a pláza az én világom is. Hiába
vetem meg a benne tülekedő bolondokat, magam is a része vagyok. Talán
a gondolkodásközpontja, s a négy keréken gördülő lelkiismerete. Mert látom
az arcukat. Hiába a make up, az amerikás álca-mosoly, ha észrevesznek,
megrettennek. Igaz, ez csak egy fél pillanatig tart, s általam nem a halálra
kell emlékezniük, csak arra, hogy bármi megtörténhet... Mégis megrettennek!
Talán nem volt még olyan plázázó, aki ne találkozott volna velem, s akit
ne döfött volna át izzó, kicsit talán őrültnek is ható tekintetem. Szinte
tudom, ha látom a rég ismerős arcokat, amint kisgyermekeiket tolják, kézen
fogva vagy karra ültetve hozzák, szinte tudom, hogy hozzám hozzák, hogy
megmutassanak nekik, hogy puszta látványommal beavassam őket a sterilségen
túli világba, amit hiába magyaráznának. Mert a mai gyerekek azt hiszik,
kicsit tovább cseperedvén (számítógépet bambulva, tévét kapcsolgatva),
hogy a háború végén felkelnek a hősök és hazamennek, hogy a cápa nevetgél
a képernyőn, hogy a nők élveznek a pornófilmben. De ha időben megmutatnak
nekik, legalábbis úgy gondolom, egy csapásra s már jó előre elmúlnak a
tévképzeteik. Nyugodt-bölcs pláz-a-sztronautákká válnak, akik általam
nyertek beavatást a nagybetűs plázaéletbe, a számukra is kimért sorsba...
Aztán akadnak itt még kisebb, hogy úgy mondjam, kasztok. Például ilyenek
a bizniszbeduinok s a play-koptok. A bizniszbeduin minimum száznyolcvanas,
kigyúrt, férfi létére felékszerezett, a sivatagi szoláriumban pirosba
sült, ápolt üzleturaság, aki beül valamelyik kafé hiperdizájnos foteljébe,
hív egy seftpartnert fedezéknek, és a műnövények leple alól, a tárgyalóképesen
naiv balek válla fölött a vonuló plázamaszájokat és plázabusmanokat kémleli.
Ha már tényleg nem bírja tovább, és a nyomukba szegődne, mint gepárd az
antilopnak, százhúszezer hang per óra beszédsebességgel, mely tempóra
csak fél percig futja hangszálerejéből, s nemkülönben ötleteiből, lévén
séma-király, és whiskyszaggal elegy fogpasztalehelettel megindul, akkor
elnézést kér sebtiben, odaadja dombornyomott, bézsszín, az Amerikai
pszichóból lopott küllemű névjegykártyáját, amin több, már rég nem
működő telefonszám és hamis cím is található, majd a délibábosan vibráló
láthatárba tűnik, messze feledve leesett állú, s álla után bőszen kotorászó
ál-seftpartnerét... Ez a mondat azért kerekedhetett ily terebélyessé s
leleplezővé, mivel a bizniszbeduinokat utálom a legjobban, s az utálat
hőfokának leginkább kijáró mondat-azbesztet akartam rájuk tekerni. Gyűlöletem
oka egyszerű, az irigyelt flegmaság, az a magabiztos öntudat, mely plázabusmanról
plázabusmanra röpteti őket, s ha szerencsés napjuk van, még egy plázamaszájt
is elkísérhetnek a külkerületi panelkunyhó liftjéig.
Kevésbé érdekelnek a play-koptok, az újszentháromság szektásai. Velük
nincs különösebb lelki afférom. Nyitásra jönnek, megtöltik villogó templomaikat,
zárásig áldoznak az elhülyülés oltárán, aztán hazamennek, hogy továbbálmodják
az életnagyságú lövöldözést. Vallásuk alapja a szentháromság: a három
dés hologramjáték, mint főisten, a megkérdőjelezhetetlen entitásokkal
melyből a ciber-öröklét elfogadása misztériumuk fundamentuma. Az
elavult, térhatású szimulátor egyfajta halványodó messiás-kép, ha elromlik
a HOLO3D, akkor jó az is alapon, s marad a félkarú rabló, mint szentlélek,
amely minden játékost elönt még fiatalkorában néha százforintosokkal,
többször adósságokkal...
Ki ne hagyjam a szavannabóklászókat. Ők süvölvények, összetekeredett fiúk
és lányok, néha tévedésből nem-azonosság is fennforog az összetekeredést
illetően. Lényeg, hogy megmutatják egymásnak, milyen volt egymás nélkül,
milyen volt egymás nélkül plázázni. Megmutatják, mely plázasarkokat jelölték
már meg feromonjaikkal, esetleg territoriális indíttatásból, hol szívták
szürcsögve az első száz százalékos narancslevüket, s hol balfaszkodtak
már, mikor fizetniük kellett volna, de a pincérek nem hitték el az
otthon hagytam a bankkártyámat dumát...
Aztán van itt még egy furcsa társaság. Jól láthatólag magasan hordják
az orrukat, mélyen megvetik ezt az egészet, nem úgy, mint én, aki csak
neveti, hanem zsigerből hánynak a plázától, mégis újra és újra elmerülnek
benne. Ők a Kalahári Jánosok, a nagyot mondás, hetvenkedés apostolai.
Akik mindent fikáznak, mégis mindenbe beleütik az orrukat. Akik lenézik
a plázarágcsálókat, a tévésót nyaldosókat, de maguk is plázarágcsáló,
tévésónyaldosó, negyvenes, cinikus, öregedő bakkecskék. Ismerik ezt a
típust. Fennhangon kiabálják, hogy ők soha, mert ők aztán tudják, mit
és hogyan... Közben meg itt téblábolnak életük sivatagában, amit cinizmusnak
is nevezhetünk, de ezzel megbántunk néhány, a cinikus jelzőt sokkal jobban
megérdemlő bölcselőt. Legszebb példányaik a plázakivetítőn nézik a tévésókat,
miközben azt fogalmazgatják, hogyan szapulhatják ezt a létformát másnap
a munkahelyi kávészünetben.
Nem szóltam még a magamfélékről, merthogy nem egyedül száguldok a végítélet
űrhajóján, mint roki-horror-kabaré. A többiek, kerekesek, nem ennyire
tudatosak, mint én. Ők igazából vásárlók, kirakat-nézegetők, épségcsodálók.
Megfeledkezni jönnek ide az otthon dohából a légkondicionált csillogásba.
Ide, ahol összecsúsznak a dolgok, ahol híres emberek körútjain eljuthatunk
Ázsia haragos-jádeszemű-buddha-bizsu-kavalkádján keresztül Afrika kofa-far-ringású
fétisszobrain és a térítői cédétartók tornyain át a pénzérmékkel termékennyé
hintett egyenlítői Mekongóig, ahol az esőerdői klóros vízesés átmossa
a szennyesünket, a lelkünket. Nekünk ez a világ. Ez a pár ezer négyzetméterbe
oltott teljesség. Amit még megbírnak akkumulátoraink, amit még megbír
a képzeletünk. Hogy a többieket is ide ette a fene, arról nem mi tehetünk,
hanem a tervező, aki lépcsőt is álmodott ebbe az űrhajóba...
|
|