CENTAURI

Széljegyzet

Déli szélben nem írtam még. Dolgoztam már észak felé robogó vonat homályos ablakában, balti viharban billegő hajóóriáson, penészbe ágyazott pince gyertyáinál, kilátóban és a vágy tornyában, őrülten és józanul, blues-kocsma későestjében és korahajnalában, sivatagi romok fölött egy Boeing kabinjában és magam alatt hétmérföld mélyen is, de így, suhogó fenyők alatt, örvénylő és elszánt, őszi szélben, számítógépen még soha.    Jön ez a szél, mint hegyoldalból lezúduló héttonnás regény kéziratlavinája; jön ez a vágy, a magasból pedig pólingok panaszos kiáltása, madár- Góliátok tollszárnyának suhogása, vonuló rigók holdvilágból szivárgó sípszava; az érzés, hogy mindebben én és a többiek, ti és társaitok, jó barátok és esküdtellenségek, mindenki, aki kicsit is hasonlít az emberi idolra, halott marad – puszta tárgy, mely nem él, nem vonul és nem érez. Útmenti kő, lámpaoszlop, műtárgy, kandeláber, pad, esőbeálló – járdaszigetek közötti aszfaltpaca. Olyasfajta kővé vált Lót-lény, aki mindig mindenből kimarad néhány ezer éve. Aki kiszakadt a nyárból, tavaszból, őszből, télből, szőrből és szélből. Légből, vízből, földből is. Akit nem hajlít, nem formál, sodor, üldöz, kerget és űz soha többé semmi. Se hajnal, se este – hideg se, meleg se. Tudtad?, hogy míg édesen aludtál odabent a drága és illatos pehelypaplan alatt, jóllakottan, öntudatlanul, kuporogva, mint egy magzat, vagy háton fekve, kiterítve, hasadon összekulcsolt kézzel, akár ravatalán fekvő, öntudatos hulla, tudtad?, hogy míg átadtad magad a komfort disznóbiztonságának, alvásoddal egyfajta tömegkatasztrófa részese lettél; alázatosan hagytad és akartad, hogy puhányságunk és elsorvadásunk konspirátora légy; erősítsd te is azt a haladásnak hitt folyamatos lemondást gyönyörű és állati természetünkről, amely indulótőkénk volt egykor, és ami mentsvárunk maradhatott volna.    Tudtad, hogy míg a te hortyogásod nem mondott semmit, addig levelek milliói keltek útra – milliónyi erdőn-mezőn sodródó röpirat! És engem már késő délután is bántott, hogy elveszett az a nyelv, melyen folyékonyan olvashatom; hogy bedöglött a dekóderünk, és már csak kizártságunk frigiditása maradt. Nem igazság, hogy már nem vonulhatok! Nem repülhetek széllel, levéllel, akár a szeméttel is! Nem eshetek esőcseppek formájában, nem hajlonghatok part menti fűzek között, nem suhoghatok, nyöghetek, jajgathatok, recseghetek-ropoghatok ebben a darvakat menekítő, utolsó haladékot és egyben ultimátumot adó-hozó, matt előtti, őszi szélben. Amint nyugtalanít az is, hogy vandálként bántam el régi íróasztalommal, mikor két éve lerángattam az emeletről, végig a lépcsőn, ki a bejárati ajtón, és panaszos csikorgása ellenére elhúztam a veranda legvégébe – és otthagytam. Drága, kopott és lesajnált asztalom. Hány érzés söpört át fölötte? Hány mondat, bekezdés, fejezet születésénél, hány császármetszésnél segédkezett? Tartotta az írógépet, a monitort, a szikét, a vérelszívót, a könyököm, és ha rosszullétből jött az álom, a fejemet is. Magába itta a kilöttyent kávét, bort és zaccot, beszívta a füstöt, és pórusaiban ma is ott visszhangzik minden gitárfutam, riff, doblavina és szonáta, minden hang, amit valaha írás közben hallott. És mikor nagyobb és szebb, új asztal képében elérte a végzet, megígértem, hogy nyugdíjazása után olyan kiváltságban lesz része, amit íróasztal nem remélhet! Tudtad?, hogy ma éjjel épp azzal a csikorgással húztam le a verandáról, amivel odarángattam annak idején. Súlyosabb, mint bármikor, de végre – ígéretemhez hűen – kivittem a mezőre, s beleállítottam az őszvégi légörvénybe, aztán a fészerből – akár egy óriási makarónit – húzni-vonni kezdtem a hosszabbítót, tízlépésnyit, ötvenet, kétszázat, majd kihoztam a gépet, a monitort és kislámpát is, a puskát, pipát, hamutálat, bortöltőt és kóstolópoharat; széket, állványt, érzést, őrültséget. Tudod, hogy most hol dekkolok? – míg te rendületlenül alszol, üzenet és tett nélküli, fedett- meleg, üvegházi pszichózisban. Itt vagyok a mezőn, a közeli kútból feltörő toronymagas sötétben. Ha tehetném egy hosszú dróton, mint az áramot, téged is idevezetnélek; idevetítenélek mellém pucéran, fekete slagból fröcskölnélek a szélbe, veled öntözném az éjjelt, fúvócsőből lőnélek a Holdra, szákból ráználak a lábamhoz. Futhattunk volna együtt. Hempereghettünk volna hajnali kettőkor az utolsó enyhe, októberi éjszakában. A szél helyett te szippanthattad volna a füstöt a számból, s láthatnád most, amint a felhők között vágtató Hold fölött benépesül az ég, fenyőfésűk csapkodnak a monitor fölött, lámpámban megrezzen az izzó, poharamban imbolyog a bor, ágak karcolják az asztalom – meztelenségem váratlanul gyámolításra szorul. Látom, ahogy felnéznek a fenyők, a rét – mint a medúza – összerándul, gyorsan nőnek az ágak, kissé elhajlanak a falak is, s itt-ott, akár az asztalfiókok, kijjebb csúsznak a sötétvörös téglák. Nemcsak leveleket, szöszöket, és port visz ez a szél, de már némi fény is. Látom, amint denevérek galacsinja egy szélrohamra úgy foszlik szét, mintha rajzó méhek bakszakálla válna köddé. „Jobb volna bemenni” – gondolom. „Maradj még!” – szólít meg a kút. A szél elül. Egy alacsonyan szálló bagoly puha szárnya megint, valami nincs rendjén, főként, mert félnem kellene. „Talán túl sokat ittam?” Ám a palack tele, a száraz pohár alján a kabócák épp párt választanak. „Ugyan mit ittam volna?” „Igyál ebből!” – javasolja valaki az asztal alatt. Lenéznék, hadd lássam, ki az, de másvalaki finoman és erősen a hajamba markol, hátrafeszít, ütközésig; a nyakamban pattanásig feszül a húr, ádámcsutkám áporodott dugóvá dagad, a szám önmagától nyílik; ekkorára sosem nyílt még, beférne rajta két vödör; most két pillanatban ordíthatnám szét mindazt, amit elmondtak és elhallgattak az elmúlt ezer évben; érzem, megroggyan alattam a rét; hallom, hogy a völgy késő nyári zizegése abbamarad; tudom, hogy félnem kell. Mert azt, aki hátrahúz, nem hallom; azt, aki kínál, nem látom; a számba pedig beférne a Hold is – és mégsem félek. Újra feltámad a szél, ám most sugárban fúj, épp a számba; forog az éjfél utáni táj, keringőznek a felhők, fenyők, fények, lények, a centrifugális erő galaxissá korongozza őket, mely egyre mélyül, öblösödik, s végül örvény lesz belőle; eltűnik alólam minden és lebegek; köröttem semmi, fölöttem ez a fekete tölcsér, szűkülete épp az arcom előtt, belenézek, akár egy látcsőbe, gondolom, amikor gyors és rövid mozdulattal a számba tuszkolják, s viharos gyorsasággal áramlik be minden, ami a világ részének mondható; látom, ahogy eltűnnek benne erdők, dombok, hegyek, gátak és tavak, állatok és növények, kövek, sziklák, utak; a torkom mélyén, mindez kavarogva, óriási ízként, akár a cső, úgy halad egyre lejjebb; boldogan és fásultan hagyom; értékelem: hát ilyen a világ egy ültő helyben?; a következő pillanatban a tölcsér kicsúszik belőlem, s mindaz, ami addig belém hatolt, most ömlik kifelé; görcsösen hajlok előre, magam is alig hiszem, de kifér rajtam a világ minden tartozéka; együtt hányok ki bolhát és elefántot, gömbhalmazt és mokkáskanalat. Évmilliókat okádok ki néhány pillanat alatt. Ez valamiként más, mint kirakni egy tál lencsét. Ezt – bár magam előtt is titkolom – élvezem, de a végére érve mégis megkönnyebbülök. Csak az imént lenyelt és most az asztal fölött lebegő bor marad – míg a szél cseppenként el nem hordja. „Menjünk a pincébe!” – ahol a bor épp derékig ér. Úgy iszom belőle, mint a gnú. Látom, a hátsó fertályból boltív nyílik, s mögötte tágas borkő-barlang tátong. Húz a látvány, hív a sok polc, barlangpillér és hosszúnyakú palack; az illat, a faltól falig csobogó, diszkréten rezgő íz; a sok-sok borban sejlő, bíborkörvonal. Az ottonel-teremtől balra bodza nyílik és hárs a gát, az oldal-cabernet-ből érett vér csorog, valamivel feljebb, némi vajasságon igen szép és karcsú sauvignon áll a kostökön, s bár sosem látott, máris lágyan integet. Két évjárattal arrébb, jókora ászkoláson kecses furmint feszít, félek kissé, de amikor látom, hogy bokáig csúszik eloldódó aromája, majd a földalatti bortó rizlingbuzgárjai közé ereszkedik, végérvényesen megkívánom őt, így hát a fokmérőn lejjebb lépek, s mikor a bor és a kéj már állig ér, és az izgalomtól kiszárad a torkom, újra a bortóba iszok – és csak akkor látom, hogy a pince sötét csarnokvize a véremmé vált; maradhatok és mehetek is; bárhol járok, nem szomjazom, ihatok bort bármikor – akár a csuklómról is.