GYŐRI LÁSZLÓ

A Holló

 

Hogyha hívom akárhányszor, az hallatszik onnan távol:
– Halló, holló! – Így dörmög a telefonba, szinte fáj.
Mélyen, mélyen, fülrepesztőn, mintha szólna rémes erdőn,
mikor minden fénytelen lőn, csak üzenbus fénye jár.
Ő lehet, a rengetegben csakis az ő fénye jár,
            ő a holló, tudni már.

– Halló, holló! – Újra hallom egyazonos méla hangon,
mint aki a Magyar Posta címerébe tett madár.
Ablakomon nem kopogna, ajtómon be nem dobogna,
olyan messzi, mint Bologna, csak ha hívom, szól, akár
Edgar Allan Poe hollója, olyan zordan szól, akár
    az a régi „Soha már!”

Egyszer aztán csak megúntam, bár dolgozom egyre túlnan,
hatvanhatomon is túlon, beláttam, hogy várni kár.
Megnézem már ezt a hollót, máskülönben nem kapok jót,
csak örökös fél bolond szót: – Halló, holló! – Mit csinál?
Azt gondoltam, csak megnézem, hogy a Holló mit csinál,
    úgyis ingyenjegy dukál.

Felültem a villamosra, a városon át a Moszkva
térig könyvbe málltam, s hogy kiszálltam, fölöttem a Budavár
sejlett, onnan bár nem látszik, de azért, habár parányit,
az érckakas cikornyázik, csikorog a vasmadár.
Úgy hallottam, egyre jobban csikorog a vasmadár:
            – Uram, Ulászló király!

Rám csikordult az érc kontya, sarkantyúzott pléhporontya,
el innen, el, de hová visz a villamos, ugyan hova jár?
Jóra szállok? Temetőbe, egészen odavivőre
kéne szállnom jó előre, az visz oda, csak megáll
ott, a Királyhágó téren, úgy remélem, csak megáll.
            Holló uram odavár.

Ahogy vártam, úgy adódott, betapintottam a kódot,
utcazajba ért a hangja, szólt a Holló: – Tág a zár!
Elindultam a lépcsőkön, térdem reccsent minden rőfön,
csonton járok, de még győzöm, nem mos el a tengerár.
Víz morajlott, ahogy mentem, emelkedő tengerár,
            így röpült az agg sirály.

Magamban így mórikáztam, az vagy, az vagy, agg a házban,
beléd metsz az aggérintő, köröd bárha mórikál.
Holló úr vár, ifjúságod, ami aztán, az a száz bog
le van vágva, lombhullásod várja pázsit, hó sikál.
Le van vágva, beforratlan, az avarban hó sikál,
            nincs a csonkra jó bazár.

Holló úr várt az ajtóban: – Itt a holló! – szólalt nyomban.
Helyben vagyunk, erre vártam, e nélkül a lét kopár.
Jó, de hol a zöld golyóstoll, a hajdani versíró, s hol
jár az új? De van piros bor, ahogy látom, van pohár.
Az asztalon ugyanúgy ül, gubbaszt, moccan a pohár,
            ahogy rajta, rajtam áll.

Piros borba beleharsant gyerekkora, az a farsang,
Holló urat meséltettem, végre minden összeáll.
Parázslott az ismeretlen, ültünk, ültünk egyre ketten,
ketten ültünk, nem kilencen, kopott csőrű, vén madár.
Kilenc hollóból két holló, kopott csőrű, vén madár.
            Ideje lesz menni már. 

Fájt nagyon a pisla függöny, harmatozva folyt a műkönny,
porszem érte, szúrt a szennye, vöröslött a szemhatár.
Mozdult a zár a kilincsen, holló ütött a bilincsen,
behussantak, már kilencen ült az esti, telt homály.
Kilenc holló meg se rebbent, hűvös ón a telt homály,
            se határ, se láthatár.

Hatvanhaton ide, túlon most már késő szabadulnom,
holló lettem mindörökre, holló néven agg sirály.
Még ha holló lettem volna! Hollónak van hollótolla,
holló voltom hulló tolla gyönge penna, jaj, de kár,
nagy uraság úgy hírelte, hét a holló, jaj, de kár,
            kilenc holló hét madár.

Nem indulok már a lépcsőn, elindulok már a végsőn,
csikorduljon bár fölöttem akármilyen ércmadár.
Kódot már be nem tapintok, nyíljanak ki bár a titkok,
nincs az a film, az a Hitchcock, amelyben én új Király-
hágó térre szállni mennék. – Uram, Ulászló király,
            mindörökre – soha már!