|
TÓTH
LÁSZLÓ
Az alapozó
Összefüggések Turzcel Lajoshoz
Turczel
Lajos 2007. szeptember 2-áán töltötte be kilencvenedik életévét. A Fazekas
József főszerkesztette somorjai Fórum Társadalomtudományi Szemle tematikus
számmal (2007/3.), a dunaszerdahelyi Lilium Aurum születésnapi kiadvánnyal
köszöntötte őt ez alkalomból (Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára).
Akkor még senki nem tudta: a születésnapi köszöntőkből hamarosan búcsúztatók
(is) lesznek. Irodalomtörténészünk ugyanis nem egészen négy héttel élte
csak túl jeles életjubileumát: szeptember 26-án távozott az élők sorából.
Személyében a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom
és művelődés egyik legfontosabb személyiségét tiszteltük, azt az irodalomtörténészt
és -szervezőt, illetve magyartanárok nemzedékeit útjukra indító egyetemi
tanárt, aki alapvető értelemben járult hozzá ezen, 1945-1948 között erősen
megtépázott néptöredék öntudatosodásához, múlt- és éntudatának visszanyeréséhez
és elmélyítéséhez, humán értelmisége jelentős részének kialakításához,
felneveléséhez. Ahogy monográfusa, Szeberényi Zoltán mondja a Fórum
Turczel-számában: Jelenléte történelmünk legkritikusabb éveiben
szinte intézményeket pótolt. [...] Fellépése óta cselekvő részese, alakítója-formálója,
sok vonatkozásban irányítója és inspirálója a szlovákiai magyar kulturális,
közművelődési, irodalmi és tudományos életnek (Felelősség és
anyagismeret. Adalékok Turczel Lajos életművéhez). Ez értelemben Szeberényi
méltán írja róla, hogy életművének értékei mára szervesen beépültek a
20. század második felének magyar irodalomtudományi és művelődéstörténeti
kontextusába, s olyan, az egész magyar nyelvterületen ismert és
elismert tudóssá vált, akinek élete és munkássága már rég
nem magánügy, korántsem »kisebbségi« produktum csupán, hanem
az egyetemes magyar kultúra értékes [...] része.
Turczel
életpályájának, életművének, jelentőségének megértéséhez tudni kell, hogy
a második világháború történelmi vihara, illetve az azt követő három-négy
esztendő magyarüldözései, deportálásai és kitelepítései a (cseh)szlovákiai
magyarságot megfosztották erős kultúrahordozó és -teremtő polgárságának
és középosztályának, valamint értelmiségének, továbbá szellemi és gazdasági
erejének legnagyobb részétől, s önbecsülésében, lelki erejében is példátlan
módon és máig hatón meggyengítették. (Tanulságos olvasmány ezzel kapcsolatban
a nevezett Fórum-számban Vadkerty Katalin Néhány adat a szlovákiai
népbíróságok történetéből című írása azok 1945 utáni kisebbségellenes
tevékenységéről.) Következésképpen a (cseh)szlovákiai magyarság második
világháború utáni útja nem a törvényszerű folytatás, hanem életképes,
múlt- és hagyománytudatában erős, jövőteremtő értelmiség híján
a kényszerű újrakezdés jegyében indult (e fogalom erősen metaforikus
értelmű használatát itt egy s más tagadhatatlan történeti tény teszi indokolttá).
Ennek a népközösségnek ugyanis bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot,
attól még a tény tény marad nem voltak pedagógusai, nem voltak
papjai, nem voltak képzett szellemi irányítói, nem volt felkészült és
művelt humán-, illetve szakértelmisége (még megmaradt, ki nem telepített
diáksága, iskolaköteles tanulóifjúsága is részben Magyarországon, a határon
átszökdösve, magyarországi oktatási intézményekben folytatta anyanyelvén
a tanulást, részben szlovák iskolákba járt, részben pedig iskola nélkül
csellengett-kallódott), s nem volt múltja sem (önszerveződését,
illetve hagyományai ápolását lehetővé tevő egyesületeit, valamint múzeumait,
gyűjteményeit elvették, azok anyagát, vagyonát, könyvtárát elkobozták,
gyakori esetben megsemmisítették, s ha múlttudatát nem is lehetett teljes
mértékben felszámolni, azt elemi szintre szorították vissza), s az anyaországgal
való kapcsolatait is jó néhány esztendőre lehetetlenné tették.
Ennek a néptöredéknek a második világháború után
ráadásul akkorra már egy politikailag szűkre szabott térben, egy ideológiailag
erősen behatárolt pályán első fokon is értelmiséget kellett teremtenie,
önmagában való hitét, írásbeliségét, kultúráját kellett visszanyernie,
a jövő felé utat nyitó műveltségét, sokirányú és sokrétegű tudásanyagát
kellett megalapoznia. Ez utóbbit illetően, az oktatás, illetve a műveltségképzés
területén kialakult katasztrofális helyzetére jellemző, hogy frissen érettségizett
diákok kerültek a sorra egymás után (újra) megnyíló iskolák katedráira,
s oktatták a náluk alig egy-két évvel fiatalabb sorstársaikat, úgy, ahogyan
azt nem sokkal korábban még a tanáraiktól látták; gyorstalpalókon,
néhány hetes tanfolyamokon kellett pótolni az égető és csaknem
végzetessé vált pedagógushiányt. (Fontos feladat volt a kényszerűen
Magyarországon tanuló diákok hazajuttatása is erről Keresztes Csaba
közöl forrásértékű tanulmányt a Fórum Turczel-számában A Magyarországon
tanuló csehszlovákiai magyar nemzetiségű diákok hazatérése otthonaikba
1949-1951 között címmel.) Maga Turczel Lajos jogi diplomával a zsebében
lett 1951- ben az előző év szeptemberében megnyílt komáromi gimnázium
tanára, majd igazgatója, s csupán menet közben szerzett pedagógus képesítést
a szintén akkoriban megnyílt pozsonyi Pedagógiai Főiskola levelező tagozatán
(1954-től aztán a főiskola, 1959- től pedig a Komenský Egyetem magyar
tanszékének oktatója volt).
S ezek a körülmények együttesen teszik kicsit
ezúttal is jobb szó híján használva a fogalmat akadémikusakká
a (cseh)szlovákiai magyar irodalom elnevezés konkrét szervezeti-szerkezeti
(al)egységet jelölő használatának indokoltságát megkérdőjelező, az utóbbi
esztendőkben sűrűn elhangzó elvi felvetéseket (jóllehet érteni vélem s
értékelni tudom indíttatásukat s bizonyos mértékben érvelésüket is). Mert
lehet ugyan kérdés, hogy szlovákiai magyar irodalom van-e vagy lesz-e,
nehezen lehetne tagadni, hogy az utóbbi kilencven esztendőben
volt, s a történeti-társadalmi fejlődés magunk mögött hagyott szakaszaiban
hol gyengébben, hol erősebben kirajzolódó keretet adott a folytonosság,
továbbá a magyar irodalom és irodalmi gondolkodás egységének itteni fennmaradásához,
illetve helyreállításához, s hosszú és rögös út vezetett ahhoz, hogy a
fogalom használatának jogosságát egyetlen természetes gesztussal meg lehessen
kérdőjelezni. Másképpen szólva, a magyar irodalmi, nyelvi, kulturális
folytonosság Csehszlovákiában, illetve a mai Szlovákia területén 1918,
s főleg 1945-1948 után csakis az adott, történetileg-társadalmilag-(geo)politikailag
behatárolt zárt rendszerben, s annak tudomásulvételével volt fenntartható,
hogy miként Turczel Lajos írta valahol ezen, a nemzeti
irodalom merőben új, külső ágazataként létrejött literatúra kibontakozását
és fejlődési feltételeit [...] döntő mértékben az új életviszonyok, a
kisebbségi élet korlátozott szellemi és anyagi lehetőségei határozták
meg, miközben az legalábbis legjobb, értékalakító alkotóiban és
teljesítményeiben bizonyíthatóan mindig is a magyar irodalom és
kultúra szerves részének tudta magát. Úgy gondolom, csakis e kettősség
elfogadásával juthatunk közelebb valamelyest a lényeghez (szándékosan
nem igazságot írtam itt), különben amint egy helyütt
H. Nagy Péter megjegyzi, s helyesen szó szerint »el-beszélünk«
egymás mellett, azaz mindkét, nem egy szinten elhelyezkedő szólam
vagyis a fogalomhasználat mellett nem teljesen megalapozatlanul
kardoskodóké, illetve az ellene nem minden indokoltság nélkül berzenkedőké
csak önnön hatókörén belül bizonyul elfogadhatónak,
minek következtében vitájuk meglehetősen improduktívnak
mondható.
Ideje
azonban ezen, ismertetendő kiadványaink kapcsán nehezen elkerülhető kitérő
után visszakanyarodnunk Turczel Lajoshoz, hiszen éppen az ő pályafutása
és munkássága segíthet tényként elfogadni és értelmezni a fent érintett
diszfunkcióból eredő, ugyancsak fentebb szóba hozott kettős jelleget,
kettős irányultságot. Mert bár igaz, hogy irodalmi pályafutásának az 1950-es
derekától induló első szakaszában némi magyar irodalomtörténeti
és világirodalmi szemlélődés után , az adott történelmi-társadalmi
idővel korrelatívan, a saját maga által pedagógiai kritikáknak
elnevezett elemzésekre, könyv- és irodalmijelenség-értékelésekre helyezte
a hangsúlyt, az is ő volt, aki, alig egy évtizeddel később, az 1960-as
évek közepe táján meghirdette a minőségi előrelépés programját, és hátat
fordítva a kritikának, érdeklődésének az irodalomtörténeti kutatás felé
fordításával már a csehszlovákiai magyar tudományosság megalapozását,
kiépítését tekintette legfontosabb hivatásának.
Turczel kellő időben felismerte: a minőségi irodalomhoz
elsősorban művek szükségeltetnek, ezeknek a létrehozásához viszont sokoldalúan
képzett és tájékozott tehetséges írók, illetve nem utolsósorban
kiművelt olvasók kellenek, így adottságait, képességeit mindenekelőtt
az irodalom- és értelmiségteremtés szolgálatába állította. (Az irodalom-
és értelmiségindító Turczelről Duba Gyula írt széles alapozású, értekező
arcképet a Fórumban, Az alapozó dicsérete címmel.) A Fiatal
szlovákiai magyar költők című, 1958-as antológia összeállításával
például nem véletlenül állt oda személyiségének teljes súlyával a második
világháború, illetve 1948-1949 utáni csehszlovákiai magyar kultúra első
jelentős nemzedékváltása, s általa is erőteljesen szorgalmazott első nagyobb
irodalmi lépték- s mértékváltása mögé, amely s ami végül az itteni irodalmi
sematizmus felszámolásában is döntőnek bizonyult. S talán az sem véletlen,
hogy e nemzedékváltás nem egy kiváló képviselőjének, például a két induló
költőnek: Tőzsér Árpádnak és Zs. Nagy Lajosnak, valamint a majdani esztétának,
Koncsol Lászlónak már a komáromi gimnáziumban is ő volt a tanára, s valószínűleg
az sem, hogy antológiájából hárman is az említett Zs. Nagy, de
főképpen Tőzsér és Cselényi László összmagyar viszonylatban is
jelentős szerepet játszottak a magyar líra szlovákiai ágának későbbi kánonváltásainál,
Koncsol pedig ismét H. Naggyal szólva a kortárs lírával
foglalkozó értelmezői nyelv ideológiai kötöttségeinek felszámolásánál.
Nem minden érdekesség nélküli, hogy Koncsol legelső megjelent írásai egyikének
éppen Turczel első könyve, az 1958-as Írások mérlegen a tárgya
(lásd az Előtte és utána című emlékező értekezésének függelékeként
a Fórum Turczel-számában is), s már abban hiánytalan felsorolását
adta tanára mindvégig jellemző emberi-kritikusi-irodalomtudósi-pedagógusi
erényeinek: Nagy, és minden pillanatban aktivizálható irodalmi műveltség,
kiegyensúlyozott ízlés, érzék a legújabb irodalmi problémák iránt, széles
látókör és szüntelen intenzív érdeklődés, megnyilvánulásaiban pedig közvetlenség,
szeretet és még a legélesebb ítéleteken is átsugárzó emberi melegség.
Amikor Turczel Lajos felhagyott az aktív irodalomkritikával,
irodalomtörténészi kutatásaival igyekezett hátteret festeni a formálódó-alakuló
(cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz. S bár e tekintetben első nagy szintézisét,
az 1967-es Két kor mezsgyéjént, melyben egy tudományos csoport
munkáját végezte el egyedül (Szeberényi) a kultúrtörténeti
értékű kuriózumnak is elsőrangú sporttárgyú összegzésen (Magyar sportélet
Csehszlovákiában 19181938, 1992) kívül nem követték újabb
nagy ívű összefoglalók, irodalom-, sajtó-, iskola-, illetve művelődéstörténeti
mélyfúrásaival, arcképeivel, szövegközléseivel, irodalom- és tudományszervező
tevékenységével sikerült életteli múltat, használható hagyományt és erős
fogódzókat adnia egy nemzeti kisebbségbe szorult néptöredék önbecsüléséhez,
egészséges önérzetének kialakításához. Ugyanakkor nem kis mértékben neki
köszönhető, hogy a (trianoni) határain belül maradt többség visszakaphatta
múltja, történelme, kultúrája azon a két háború közötti Csehszlovákia,
illetve a második világháború alatti Szlovákia területére eső szeletének
látását, mely az ő úttörő közreműködése nélkül akár feledésbe is
merülhetett volna. Ezáltal a múlt benépesítésével és újrastrukturálásával,
illetve -konstruálásával egyúttal érzékelhetővé és értelmezhetővé tette,
s napjaink értékelési horizontjába helyezte át azt. Miként Mészáros András
írja a kérdéses Fórum-számban, Turczel egyik nagy érdeme,
hogy a (cseh)szlovákiai magyar kultúra történetének sok ismeretlen vagy
elfeledett személyiségét mutatta be és helyezte művelődéstörténetünk összefüggésrendszerébe.
Tette ezt a nemes értelemben vett pozitivista irodalomtörténeti hagyomány
szellemében, amelyik az adatokra és a történeti tényekre támaszkodva,
és azokat tiszteletben tartva rekonstruálja a múlt nem mindig a
centrumban tevékenykedő, de ható erőit (Az irodalomtanár
Németh Sándor).
Mészáros állította össze azt a kilencvenedik születésnapján
irodalomtudósunkat köszöntő Emlékkönyvet is, melyben jeles
közülük számosan összmagyar viszonylatban is felfigyeltetőt alkotó
tanítványai, illetve tisztelői adnak számot a szlovákiai magyar múltkutatás,
tudományosság, valamint közgondolkodás jelenlegi irányairól, melyek Turczel
Lajos út- és példamutatása nélkül aligha juthattak volna mai szintjükre.
E tekintetben már az Emlékkönyvben olvasható írások érdeklődésének,
figyelmének, tárgyukat illető megközelítési módozatainak sokrétűsége,
sokszínűsége is sokatmondó: Mészáros András itt egy bölcselettörténeti
összefoglalót közöl (Protestáns és katolikus filozófia Felső-Magyarországon
a XIX. században); a régi magyar irodalom Csehy Zoltán, illetve Polgár
Anikó révén kerül be az Emlékkönyvbe (Csehy: Az idill szétretorizálása.
Barokk műfajkontamináció mint szövegszervező erő Gyöngyösi Csalárd
Cupidójában; Polgár: Galánthai Fekete János Amores-fordításai),
s a fiatal író, Bárczi Zsófia is irodalomtörténeti tanulmánnyal szerepel
benne (Magyar fa sorsa télen. Ady Endre, Mécs László és a húszas-harmincas
évek szlovenszkói költészete). Recepciótörténeti és szövegkonstrukciós,
illetve olvasáselméleti, olvasáspedagógiai, szövegértési kérdésekkel foglalkoznak
a kötetben Dusík Anikó és L. Erdélyi Margit (Dusík: Amit a struktúra
sejtet. Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz c. regényének új szövegverziója;
L. Erdélyi: Olvasás és szövegértés). A nyelvelméletet Lanstyák
István (A szervezett nyelvalakítás válfajai), a nyelvtörténetet,
nyelvjáráskutatást az épp Turczel Lajos szülőfalujára figyelő
Sándor Anna képviseli (Az ipolyszalkai nyelvjárás a XX. század első
évtizedeiben). Tanulmányában a kutató szép szavakkal, elismerően szól
Turczel Lajosnak a csehszlovákiai magyar nyelvjáráskutatás fontosságának
felismerésével szerzett illető érdemeiről, illetve Gyermekkorom és
anyanyelvem című példaértékű vallomásáról, mely szerinte érdekes
adaléka a nyelvelsajátítás folyamatának, hiszen a nyelvi szocializáció
gyermek- és ifjúkori szakaszát felidéző emlékezés az iskoláskor előtti
időktől kezdődően a kisiskoláskoron át a gimnáziumi évekig foglalja össze
a szerző saját nyelvi fejlődésének fontos tényezőit. Emlékei alapján gyermekként
leginkább a nyelvi változatosság és sokszínűség ejtette ámulatba, mégpedig
a nyelvi variabilitásnak az a ténye, hogy anyanyelvén kívül létezik más,
pl. a szlovák nyelv is, illetőleg hogy anyanyelvének is több változata
van. Turczel Lajos példájával indítja írását az etnológus Liszka
József is, aki a cseregyerekrendszer intézményéről adott áttekintést (A
cseregyerekrendszer a magyar nyelvterület északi részén. Újabb adatok),
hiszen erről tudós tanárunknak is megvoltak a maga gyermekkori emlékei
(tizenhét éves korában cseregyereknek küldték őt a szülei a Nyitra megyei
Apponyba szlovák nyelvet tanulni). De Turczel Lajosra hivatkozik mint
közvetlen előzményre Baráth László sporttörténeti tanulmánya is (Kisebbségi
sportéletünkről az első Csehszlovák Köztársaságban), mely az 1928-1938
között működött Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség előzményeit
s történetét foglalja össze, s amelynek sok területen ma is aktuális
és példaértékű lehetne tevékenysége, munkássága, mi több, [a]
A multikulturális Európai Unióban oly sokat hangoztatott toleráns viselkedés,
s az ifjú nemzedék erre való nevelése terén is nagyon sokat tanulhatunk
a CSMTSZ működéséből, eredményeiből.
Az Emlékkönyv írásai közül utoljára hagytam
Grendel Lajos némiképpeni egyoldalúsága ellenére is mélységesen meggondolkodtató,
bizonyos értelemben elvi alapvetésnek vehető tűnődését, mely a Mi
a magyar ma? kérdésére keresi több oldalról is nekirugaszkodva
a választ (Mi a magyar ma? Haza a mélyben?).
A kérdést azonban végül mégis nyitva hagyja, hiszen az ilyen kérdés(ek)re
valószínűleg nincs válasz, legalábbis egyetlen válasz nem lehetséges rá(juk).
Mi több, az elképzelhető válasz(ok)nál vélhetően sokkal fontosabb itt
maga a kérdésfeltevés, a (rá)kérdezés aktusa és provokációja, mert az
adott kérdés(ek)nek épp a problémával való szembesítés és szembesülés
kettősségében rejlik a lényege (lényegük). Grendel Illyés Gyula emlékének
ajánlott értelmezési kísérlete az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb
nekirugaszkodása a nemzeti sorskérdéseinkről folyó, 1989 utáni diszkurzusban.
Írónk alapvetése egyértelmű: ...magyaron nem valamiféle absztrakt
vagy metafizikai, netán mitikusan ködös és kontúrtalan fogalmat érünk,
hanem sokféle világnézetű, felekezetű, politikai pártállású nők és férfiak,
idősek és fiatalok, magyar s nem magyar állampolgárok sokaságát, akiket
összeköt a közös nyelv, a közös történelem, a közös kulturális tudat,
s amelynek nincs köze sem misztikus fajbiológiához, sem ködös eredetmítoszokhoz
és az ezekből levezetett zavaros ideológiákhoz. A közös nyelven, történelmen
és kulturális tudaton kívül nincs »egységes« magyar nemzet,
csak magyar emberek vannak. [...] Ahogy a magyarság világnézetileg
heterogén (mindig is az volt), hagyományaira is a pluralizmus jellemző.
Nincs jobban nemzeti és kevésbé nemzeti hagyomány, a nemesi vagy polgári
hagyomány éppúgy magyar hagyomány, mint a népi kultúrából építkező hagyomány.
Többféle gyökerű nemzeti hagyományunk van, s nem lenne helyes, ha ezek
közül egyik vagy másik prioritást élvezne a többi rovására. Egyik hagyomány
sem lehet privilegizált hagyomány. [...]nem lehet a magyarságtudat valláspótlék
sem. Magyarnak lenni nem világnézet, nem vallás, hanem állapot,
s annak sem feltétlenül örök. Mindezek értelmében, s az eddigi sérelmi
sztereotípiák helyett nem kerülve meg bizonyos történeti
párhuzamokat és tanulságokat sem egy olyan új nemzetszemléletet
sürget, amely összhangba kerülhet a modernizáció, illetve az Európai Unión
belüli politikai és gazdasági integráció követelményeivel és realitásaival.
Grendelével rokon érdeklődésű Görömbei András ugyancsak történeti alapozású,
nem egy pontján azonban azzal divergáló, a személyiség autonómiája mellett
a közösségi értékekre és tapasztalatokra is nagy súlyt helyező, Turczel
Lajosnak ajánlott, bizonyos elfogultságokat szintén nem nélkülöző tézis-sora
a Fórumban (Az irodalom szerepe a magyar nemzeti tudat alakításában).
Bár abban mindketten egyetértenek, hogy a rendszerváltás utáni magyar
politika éppen a legfontosabb, konszenzust igénylő nemzeti kérdésekben
nem tett semmi érdemlegeset, Görömbei úgy látja, hogy a mindennapos csatározások
következtében éppen azok a nemzeti tudatot, a nemzeti összetartozás érzését
erősítő tényezők sérültek vagy sikkadtak el leginkább, amelyek személyiségnek
és közösségnek egyaránt megfelelő védelmet biztosíthatnának a globalizáció
jelenségeivel szemben.
Szarka László, aki a kényszerközösség és
az akarati, vállalt közösség dichotómiájában elemzi
a szlovákiai magyarság eddigi önértékelési pozícióit és értékpreferenciáit,
a legelső két kisebbségi évtized, az 1918- 1938 időszak eszmetörténeti
tanulságainak összegzésével jut Grendeléihez és Görömbeiéihez hasonlóan
fontos elvi következtetésekre a Fórumban (Nádi élet,
eltűnt gondolatok. Szlovákiai magyar önértelmezések az első
bécsi döntés idején). Az ő tanulmánya azt vizsgálja, hogy elsősorban
Szvatkó Pál, Jócsik Lajos, Voight György, Kemény (G.) Gábor, illetve Márai
Sándor eddig alig számon tartott és még kevésbé elemzett csehszlovákiai
(felvidéki) magyar önértékelési elemzései az 1938-1939. évi
változások tükrében miként látták a csehszlovákiai magyar közösség
két évtizedes fejlődését, miként érintették [azt] a revíziós változások,
és milyen jövőképben gondolkodtak a bécsi döntést követő időszakban.
Ezzel Szarka a (cseh)szlovákiai magyarság útjának egy eddig alig vizsgált
szakasza, a visszacsatolt részek 1938-1944/1945 közti története felé is
utat nyit, miközben úgy látja, az első kisebbségi húsz évet
az azóta eltelt esztendők távlatából is érdemes pontosabban, méltányosabban
elemezni és elhelyezni a közép-európai régió történetében. Amire
azért is szükség lenne, mert a korszak máig legfontosabb, tudományos
módszerességgel készült eszmetörténeti összefoglalója, Turczel Lajos
nevezetes 1967-es, egész nemzedékek kisebbségi történelemszemléletét
befolyásoló monográfiája, a Két kor mezsgyéjén, értelemszerűen
magán viseli a korabeli csehszlovák pártállam ideológiai keretei
és cenzurális lehetőségei által rárakott terheket, jóllehet az
szolgáltat igazságot Szarka egykori tanárának erősen feszegetve
a pártállami cenzúra kötelmeit és korlátait egyúttal
s elsőként azt is jelezte, hogy az ellenzéki polgári pártok
sérelmi politikája mögött a kisebbségi helyzet tényeinek feltárása és
az azokkal szembeni tiltakozó, elutasító magatartás húzódott meg.
A két háború közti kisebbségi helyzet tényeinek kutatására
fordította életét a történész Popély Gyula is, akinek érdeklődését annak
idején, magyar-történelem szakos pozsonyi egyetemi hallgató korában bevallottan
szintén Turczel Lajos fordította ebbe az irányba, s aki az egykori tanára
előtt tisztelgő Fórum-számban Magyar oktatásügy a Felvidéken
1918-1938 címmel közölt meggondolkodtató összefoglalót.
Annak
idején sokan Fábry Zoltántól várták a csehszlovákiai magyar irodalom történetének
megírását. Azután mind a köz-, mind a szakvélekedés a Fábry szellemi
örökségét indulásától megvallottan vállaló Turczel Lajosban látta
ezen irodalomtörténeti szintézis elkészültének biztosítékát. Végül Turzcel
sem vállalkozott erre az egyszemélyes összefoglalóra (Fónod Zoltán vagy
Görömbei András idevonatkozó munkái is részösszefoglalók csupán). Meglehet
azonban, Turczel mégis sokkal többet tett ennél: munkásságával oroszlánrészt
vállalt abban, hogy egy ilyen összegzés egyáltalán megírható legyen (valaha).
Ugyanis végigtekintve életén és művein (lásd ezzel kapcsolatban Bereck
Zsuzsanna Fórum-beli Turczel-bibliográfiáját is), látni, mekkora
szerepet játszott a magyar irodalom csehszlovákiai ágának második világháború
utáni (újbóli) kifejlődésében, illetve abban, hogy az elmúlt öt-hat évtized
a csehszlovákiai magyar tudományosság olyan szemléleti, személyi és (részben)
intézményi feltételeit teremtette (teremthette) meg, melyek nélkül az
említett értékelő és értelmező összefoglalók eleve elképzelhetetlenek.
|
|