A mű első oldalának képverse

A fentiekben, általánosan elemzett kereszttől eltér, sok mindennel kiegészül. A látványban itt hangsúlyosan érvényesül a jobb és bal oldal, a lent és fent dualitása és az oltár, talapzat, máglya kirajzolódása. A középpontban egy „A” betű áll, és mint az abc első betűje kijelöli a keresztszöveg olvasási irányát is.
    A kereszt vízszintes ágának szövege a középponttól kifelé haladva, jobbra: „Aphrodité Hermája”, mitologikusan a szerelem görög istennőjének oszlopa, mellszobra. Leegyszerűsítve hermafrodita¹³, az emberi lélek anima/animus kettőssége, szétválaszthatatlan egysége, a szabad szerelem.
    A középponttól kifelé haladva balra a szöveg: „HieroszGámosz”, mitologikusan a középkori szeplőtlen fogantatás, majd a szürrealisták, André Breton szóhasználatában a szabad képzettársítás, az automatikus írás jelölése.
    A kereszt függőleges vonala szintén középről kifelé haladva latin eredetű szavakból áll. Fölfelé: „AlchimieduVerbe”, igék, a nyelv alkímiája. Lefelé: „AdeptésSOrOr”, apáca tanítványa, de a kiemelt „Or” Mallarmé művére is utalhat, amelyet olyan szavakból alkotott meg, hogy minden szóban szerepeljen a francia arany, OR szó. Együtt a függőleges sorok jelentése talán: „a nyelv alkímiája / arannyá változás (vagy: apáca tanítványa)”.
    Ha a két sort (vízszintes, függőleges) mint találkozó, egymást metsző sorokat összevetem a következő olvasatok lehetségesek: „a nyelv alkímiája / szeplőtlen fogantatás – szeplőtlen fogantatás / arannyá változás – a nyelv alkímiája / szabad szerelem – szabad szerelem / arannyá változás” Ez az én szövegnyomozásom eredménye.
    A központi szöveg a „szeplőtlen fogantatás”. Magyarázatul idézzünk Bakucz József 1983-ban, nyomtatásban is megjelent tanulmányából. Ebben Bakucz a tudomány eredményeit hívja segítségül, hogy világmagyarázatában kijelölje a költészet egyáltalán nem véletlen, az ember és a természet működésében nélkülözhetetlen helyét, szerepét. Ennek lényege, hogy a harmonikus emberi cselekvés és gondolkodás, csak az emberi eredetileg kettéosztott, duális szerkezetű, bal és jobb oldali agyfélteke összerendezett, harmonikus működéséből működtetéséből jöhet létre. „A költői, poetikus képesség működése, az úgynevezett művészi alkotómunka – talán a misztikusok élményeinek egyetlen kivételével – az egyedüli példája ugyanis az ilyenfajta harmonikus agyműködés artikulált, erőteljes, félreismerhetetlenül valóságos esetének. Az alkotómunka ugyanis, tudjuk, lehetetlen szószátyárság, organizáció nélkül; de ugyanolyan értéktelen, ha sterilen racionális rendezettség nyelvi bravúrja csupán. A régi ezoteriák különféle okkult fogalmakkal, fogalmazásokkal és vizuális szimbólumok használatával mindig is igyekeztek ebbe az irányba terelni az ember figyelmét[¼] »Amire törekednünk kell, az a Luna: a női princípium; Sol: a férfi princípium Szent Házassága, a Szüzigia, a Hierosz Gámosz – amiben újjászületik az ember és ez az új, romolhatatlan ember az arany, vagyis a romolhatatlan nemes fém« – mondták az Alkémisták[¼] A poetikus funkció ilyen értelemben szerintem egy következő evolúciós lépcső »próféciája«, modellja...”
    A szent házasság a kereszteződésben, vagy mitopoétikusan, a keresztre feszítésben manifesztálódik. Abban a homéroszi értelemben, amelyben Odüsszeusz az árbochoz kötözteti (keresztre feszíti) magát, hogy hallhassa a szirének énekét.
    A kereszt bal fölső metszetében „GRIFF” alatta „TO” szövegrész szerepel. Ez duális utalás a valóságos Toronyra, amelyen körös-körül mitikus, allegorikus vízköpő állatok szobra látható. (Utalás lehet ez az emberre, mint „poetikus állatra” is, Bakucz József szóhasználatában.) A torony szó első szótagja máshol folytatódik majd. A kereszt jobb fölső metszetében „OROSZLÁN” alatta a „RO” szövegrész, mint a torony szó második szótagja látható. A kereszt bal alsó metszetében fölül egy „N” betű, a torony szó ötödik betűje. A jobb alsó metszetben fölül „Y” a torony szó hatodik, utolsó betűje és alatta a „GRIFF” szó.
    A két allegorikus állat az ismétléssel keresztet alkot, mellyel nemcsak erősítik egymást, de átjárhatóságot teremtenek az alsó és a felső világ között. A vizuális szimmetria a kiegyensúlyozottságot, a harmóniát, a két világ közötti átjárhatóság akár az aranykort is idézhetné.
    De a szinte mechanikusan négy részre osztott kép és szövegtest egy vágóasztal metaforája. Ezt erősíti a TORONY szó szétdarabolása, amely egyben a valóság megosztottságát is jelenti: a valódi torony templomnélküliségét, csonkaságát. S nem hinném, hogy erőltetett lenne a függőleges lenti és fenti világ összekapcsolása, összeolvasása. Így értelmezhető a baloldalon „TON” tónus, hangnemet jelölő szógyök, és a „ROY” királyit jelölő hasonló szógyök a jobb oldalon.
    Az égtájak jelölése a lap bal felső szélén „É” északkal kezdődik innen a normál olvasási irányban, jobbra haladva a lap jobb felső szélén „NY” nyugattal, lent balra „K” kelettel folytatódik és lenn jobbra „D” déllel záródik.
    Ha mi a középpontban helyezkedünk el és követjük a természeti törvényt, és előttünk van Észak, akkor ezzel egy újabb képzeletbeli keresztvonalat alkotunk. A Kelet és Dél jelölések pedig a keresztet kötik össze a máglyával, amelynek mintegy fölső pontját alkotja a két betű. A máglya szélein, margóján, két félsor, szójáték anagrammákkal: az egyik „Gogo Goro Foro”, balra. Ezek a szavak a járás, a mozgás idegen nyelvi eredetű hangutánzó szavai (foromónia=mozgástan, go=járni, menni). Jobbra a másik: „Láng If Forosz  Oroszlán”, a tűz, az élet, az oroszlán az életerő allegóriái. Anagrammái: a nagy „G” betű a Föld jele, az „F” a Föld első kezdő betűje, a bal oldalon, míg a jobb oldalon a nagy kezdőbetűket összeolvasva „LIF” (life sic!) angol szó az életet jelenti az „O” az ómega a görög abc utolsó betűje. Itt, a következő sorral beértünk a tűzbe, (MÁGLYA) ez a talapzat. (E résznél asszociálhatunk Apollinaire képversére, A megsebzett galamb és szökőkút allúziójának is tekinthetjük. A szövegben van utalás erre.)
    A szövegben a költők „agya galambok” a szabadság követei, akik négy világtáj felé/elé hordják az „igét” vágyaik szerint és séta közben a „szökőkútszörnyek”, akik vízköpő helyett bor-, vérköpők, végül is csatornavízre eresztik őket, jobb híján kővé válnak.
    A talapzat kulcsszóval, a MÁGLYA-val zárul: fölgyújtja az eddig fölépített szószobrot, a tornyot, az eget és a földet összekapcsoló világtengelyt, amely általános értelemben a védelmet is jelenthette – mint aki föléget maga mögött mindent: az egzisztenciális válság kivetítéseként.
   

A mű második oldalának képverse
   
A tulipán kifejezetten kapcsolódik a magyar népi kultúrkörhöz. (Faragott kapuk dísze, tulipános láda, hímzés motívumok, használati tárgyak, pld. mángorlófák faragványai stb.)
    A legáltalánosabb értelemben az ártó, rontó szellemek elleni jelként használták, de ez a jel a női nemi szervet, a születés csatornáját, az eget és földet összekapcsoló világot jelentette. Közel áll a liliomhoz a sematikus ábrája, és fontos, hogy később a királynői koronák ívét hasonló motívumok alapján képezték. Közös vonásuk tehát a képeknek az égi és földi világ összekapcsolására, átjárhatóságára törekvés. A jelen mű esetében: a torony szilárd alapokon áll ugyan, de hol vért, hol bort köpő kőszörnyei, és csatornavize, a két világ közötti közlekedés során átélt szenvedésről tanúskodnak.
    A tulipán a szenvedély, a szabad szerelem íveit rajzolja: – ez a szöveg kapcsolja az első oldal „Aphrodite Hermája” szöveghez is – és a látvánnyal mély összhangban: a magba a termékenységet, a férfi szimbólumot is beleépíti.
    De ez a tulipán karddal van átvágva. A kettészelést alkotó szöveg kurzívval szedett, kiemelt: „elv     ész      tél a magban” – „kard van testemen keresztül / kardkarod lesz”, és ez kétszer metszi a szöveget, egyszer a virágot, és egyszer a virág szárát.
    A második kardszöveg folytatása, befejezése kettős: egyik irányban „és folyik a gyermeki patak”, a másik irányban: „hajlított penge a gerinc kezedben”.
    A virágot metsző kard, mintha csak önvesztés volna, és ez mintha csak az élet folytatását, a jövőt metszené, míg a második a virágot száránál, fejénél átvágva, a guillotine-t idézve minden további élet folytatását kizárja: a tulipán halálát okozza.
    Képtelenség a szabad szerelem, képtelenség az égi és a földi világ közötti átjárhatóság. Vagy talán mégsem?
   

A mű harmadik oldala
   
A torony szövegversének is lehetne nevezni: mégsem veszít vizualitásából. Olyan zsolozsma, zsoltár, „zarándok-vers”, amely a szöveg elrendezésének ritmusával ábrázolja a zarándokló ember lépéseinek ritmusát. A szöveg kövérrel szedett, kiemelt, a szemben lévő oldal halvány tulipánja mellett hangsúlyosan kiugró, súlyos: tipográfiai ellenpont.
    Másképpen virtuális randevú és fizikai találkozás, összenövés a toronnyal.
    „késő már kés ő/ a hátamból kiáll  ó vérző agancsú/ TORONY” – a költőnek kell vállalni, betölteni a világok közötti összeköttetés szerepét.
    Hosszú nyújtott ritmusban szótagok ismétlésével, érzékelteti a lassú menetelést.
    „elza ki/rándokoltamtam/a/to-/RONYHOZ”–„mag/agamra”–”ésés   költöttem fejemre sátrat”– „griffről griffre térdeltem  harántul-/süvítő fény párolgó madarai között”
    Mindenképpen a mű első oldalán szereplő képvers párverse, párizsi zarándoklat, a francia lelkületű költő zarándoklata, találkozása Párizs egyik arcával: azzal, amelyik a világegyetemet préseli ki a költőből: „eléjük dobtam magam megmártírtam a kútban/kiálló bordáim közül a világegyetemet kihúztam/és megetettem vele Páris pokloskáit/a gall ambókat”
   

A mű negyedik oldala
   
A tulipán oldal szövegverse. A mű második oldalán szereplő képvers párverse. Itt válik egyértelműbbé, hogy milyen mitologikus értelmet tulajdonít a költő a tulipánnak.
   
„Igaz térdek közül jöttem hová is igyekeznék?”

A költemény változatos tipográfiája, a sok idegen név, és latin szöveg öszszetetté, bonyolulttá, nehezen felfejthetővé teszi a szöveget. Az egész költeménynek belső magvát, ars poeticáját alkotja ez az oldal.
    Az első bekezdésben látszólag a matematikát határozza meg, amely nem „Uterus sanctus”, szent anyaöl, nem „domina Dea”, isteni Úrnő, nem „emberi találmány hanem természeti programm”, „lásd a Chambered / beszélő nagyvárosban hányadszor ismételten / Nautilusz kagylóhéját például”.
    A gyöngyházfényű Nautilusz, a földtani őskör egyetlen példányban ma is élő kagylóhéja. A szövegben a beszélő nagyváros élőhelye (Chamber), a Nautilusz, szinte éterien vezeti át a gondolatmenetet a költészetre: amely a költő számára nem lehet emberi találmány, hanem csakis: természeti program.
    „Igaz térdek közül hová is igyekeznék?” –, tér vissza refrénként a költői kérdés, mintegy természeti program.
    A következő rész a dualitás jegyében indul: a kettős önellentmondást, a költészetet generáló, örök tüzének „pro”-kútjának tartja.
    De a költők forrásistenét „Fons Mercurialis” alkimistaként sem a nemes anyagok között találja, hanem azon végtelen sorozatot („Fibonacci”) alkotó matematikusok, építészek, mérnök-festők között, akik a középkoron át talán Mózesig is visszavezethetően, a szürrealista ősöket jelentik számára.
    „szériát adnak Arcimboldo Gaudi Facteur Cheval Grandma Moses / nem esik messze ALMA  az arbortól”. A képzeletbeli keresztnek, vagy toronynak lefelé, a múltba, az ősi világba, a homályba vesző ága ez, amely a közelmúltban, a közvetlen költő-elődeiben folytatódik tovább:
    „Rex és Regina”, a „PÁR¼TÉRD”, ahonnan Bakucz költészete jönni vélt:

Henry Rousseau        Szent József Attila pythagorászi szentek
gaza közül emelkedik a R É B I S Z
Nagy Szent Breton      Tzara Péret 

A szöveg szakrális imádkozással folytatódik, ahol a „homunculus microcosmicus” könyörög „a lutéciai [párizsi:LUTETIA] szentemberhez” imádságért, hogy a dantei „igaz Útról      ami a nem lelém     nehogy örvénybe zuhanjak” A „Lélek” fonalán túl persze tudható, hogy „költészet ügyében az ember teljesen egyedül van”.
    Az „uterus Sanctus      hová is igyekeznék?” sorral vezet át bennünket a mű befejező oldalához, a tornyot megismétlő „latin nyelvű” kereszthez
    A szöveg tipográfiája sajátos ritmust képez: a kövér és dőlt betűs szövegrészek áthajlásokat, vizuális enjambement-eket alkotnak. Egymástól távol eső neveket, fogalmakat kapcsolnak össze.
    Fokozatokat is képeznek: a legerősebb kulcsszavak a kövér szedésűek, és a kövér, kapitális ritka szedésűek: ezek felkiáltójelként is értelmezhetőek. A folyamatot alkotó hangsúlyok a dőlt betűs szövegrészek: ezek alkotják a szövegtörzset.
    Ezt követik a hangulatot, a „zeneiséget” hozzáadó nyelvi kifejezések, normál betű alakzattal. A latin kifejezések az emberi humanitás, bölcsesség: a személyiség megmaradási törvényének érzékeltetését szolgálják: a klaszszikus műveltség semmi mással nem pótolható értékét erősítik meg.
   

A mű ötödik oldalának képverse
   
Megismétlődik a kereszt, az első oldal tornyot szimbolizáló képe. Sokkal egyszerűbben, kicsit hiányosabban. Mintha a jövőkép bizonytalanabb volna. Megőrzi a dualitást: de nem a látványban, hanem elsősorban a szövegben. A latin szöveg az atomkorszakkal a felgyorsulások korával kapcsolódik össze. Ahogyan az első oldal keresztjében, itt is domináns az idegen nyelv (görög, latin, angol). Az idegen nyelv beépítése a költészetbe az apoétikus versmodell egyik fontos eszköze. Az anyanyelv így az idegen nyelvvel egyenértékűvé, idegen nyelvként elsajátíthatóvá válik: elidegenedik. Azoknak, mint Bakucz is, akik térben is idegenné kényszerültek válni, ez különösképpen logikus, természetes. A lírai én a versnyelvben is megkettőződik: a rontott nyelv egyszerre olvasható össze az értelemadás igényével, a narratív történet, a jelentés fölfejtésével, illetve a két szó (két nyelv) közötti nyitott tér kitöltésével.¹⁴
    A kereszt, a torony minden irányban a múlt értékeit alkotja: lent a misztikum az alsó világ, fent az isteni ajándék. Itt is a középponttól haladunk kifelé. A latin szöveg helyenként megbicsaklik, kihagy betűket: „mirculum/miracuium”– talán veszendőben ez az érték? Az égtájak a felgyorsulások világa. A talapzat jobbra zár és elég „halvány”, ironikusan patetikus: a felgyorsulásoknak, Accelátoroknak ha lehet valaha is dicsőségét zengeni – legfeljebb a „sznob kebelbarátok”, „Higgs Bosonok” képesek rá, ha jól értelmezem. A kereszt szövegében tipográfiailag „kiemelve-elrejtett” anagrammák: „a D D a m / a D D a / a D D m”.
    Sokféle asszociációt indít el bennem: Ádámra is gondolhatok, ha angol szövegre bontom „add”: összead valamit, ráadás, de a latin szógyök acélkeménységet is jelenthet. De nagy valószínűséggel csak a Poó mellékfolyójának földrajzi neve, a humanizmus bölcsője.”
    Olyan kereszt ez, amely jelképezi a múltra és a jövőre való nyitottságot minden irányban, és a szöveg mélységeiben is. Ugyanakkor összekapcsolódik az első oldal képversével, a fölégetett keresztnek emez, mintegy soványabb maradványa, hamuval, szótörmelékkel, értékvesztéssel: költőileg is, és egzisztenciálisan is.  A költői szövegmű, hipertárgy vizuális és virtuális ars poetica, mely szerint a költészet a nyelv(ek) artikulációja, az ember természeti programja, viselni való keresztje: a „költőien lakozó ember” otthona.

Jegyzetek

* Esszépályázatunkra érkezett dolgozat.