KELEMEN LAJOS

Ismert kép új vonásokkal

Lőrinczy Huba: Az emigráció jegyében

Különös kombináció: a büszke, előkelő, sőt úrifiúi allűrökre hajló Márai legmunkásabb íróink egyike. A munkán, az írás aszkézisén keresztül kell átélnie elit voltát, s mindazt a metafizikai nyugtalanságot és rendkívüli kvalitást, ami nála a feladatra való szünet nélküli készenléttel párosul. „Az író, az igazi, úgy árad – olvashatjuk tőle –, mint a vad folyamok Dél-Amerikában: rengeteg törmeléket és kacatot is sodor ez az áradás, háztetőket, medvetetemet, tutajokat, meztelen emberekkel és behorpadt bádogedényeket. Az egészről van szó, s az egész mindig formátlan. Már kezdem hinni, hogy az ember legföljebb sorokat írhat életében úgy egészen, igazán és tökéletesen. A műfaj mindig ott áll az író és mondanivalója között, ki kell szolgálni...” És ő szolgált.
    Neves kritikusai (például Karinthy Frigyes, Szerb Antal) egyaránt észreveszik benne a betű rabját és a fölényes írómestert. Karinthy jelenti ki róla: „Szeret írni. Mohó, mint egy parvenü, pedig született arisztokrata. Mintha véletlenül szabadult volna be tulajdon kastélyába, föl akarja habzsolni az egész készletet. Kéjesen lubickol a képzettársítások tengerében, akár fogalmi, akár formai természetűek: néha a kép a hasonlat lidérce után szalad aggasztó iramban, néha a gondolat állítja meg, túlhosszan topog, vesztegel.” Karinthy rosszallása (hogy a szerző szalad is, vesztegel is), semmi az ujjongáshoz képest, amellyel a leendő nagy művészt üdvözli az íróságban.
   A Márai Sándort méltató kortársi kritikák, bennük a föl- és aláértékelések arányai, a jóslatszerű vélelmek; persze érdekes olvasmányok. Ezeknél talán csak a következő licit – az utókor hajnalán ejtett első kritikusi szó érdekesebb és jelentőségteljesebb. Elvégre itt egy új, sajátos beindulás tanúi vagyunk: amikor a kész tett, az immár befejezett teljesítmény kezd elhelyezkedni az időben. Hogyan, mily szavakkal rezonál a kritikus e folyamatra, amelynek egyszerre részese és szemlélője?
   Lőrinczy Huba jó ideje együtt él Márai műveivel. S hogy e hosszú együttlét mit kamatozott számára, ott van a tanulmányköteteiben. A „...személyiségnek lenni a legtöbb...”, a Búcsú egy kultúrától, vagy a Világkép és regényvilág szerzőjéről mondani is felesleges: mennyire belülről ismeri hőse pályáját. Mégis: mi az, amitől Lőrinczy Huba hangja oly fölismerhetően szól ki a Márai körül megszámosodottak kórusából? Nem valami sosem-volt kritikusi tulajdonság az övé, hanem egy nagyon is alapvető vonás, ami azonban roppantul meg tud nőni, ha rájövünk, hogy az egyensúlytalan hangulatoktól mentes, önmegtartóztató bölcsességért (gondért, tudásért) fizetni kell.
   Lőrinczy nem mond gépiesen utána semmilyen sodornak és nem akar szentséget törni sem, annál elszántabban iparkodik tárgyilagos lenni. Higgadt, szinte hidegvérű analitikus. A töviről-hegyire menő elemzés híve. Alkatában van valami tanáros biztosság, amit kétszer inkább az ismeret, mint egyszer találékonyság támaszt alá. És ami talán háromszor inkább körültekintést jelent, mint egyszer önlelke színeinek bevetését. A műhöz kötődő minden apró dologra odafigyel, a fölülemelkedéssel nyerhető összbenyomásnál jobban érdekli a kis tételekből szerkesztett kép. Ha egyszer úgyse művész: eszébe sem jut, hogy mégis művészetet imitáljon a művészet megértése végett.
   Könyve, Az emigráció jegyében azt adja, amit mutat: értekezéseket a száműzetésben élő író munkásságáról. A szerző által elegyes gyűjteményként beharangozott kilenc dolgozat alakilag szinte szabályszerűen ismétel egy valamikor megtalált formát. Úgyhogy bizonyos értelemben a kilencedrész itt annyi, mint az egész; az egész pedig nem más, mint a köztudatban lévő Márai-kép egy kifinomított változata. Az ismert kép új vonásokkal. Mindamellett Az emigráció jegyében remek kalauz, amelyből semmit sem ered önkéntelenül, beszélni hagyott dokumentumai viszont annál szabadabban hatnak.  A műveket körüladatoló, szétszedő analitikus pedig épp e bő dokumentációban leli jutalmát: egy-egy friss összefüggés, most felfedezett árnyalat színre hozásával. Miként az például a Rómában történt valami című parabola héja alá nézve kiderül. Vagy Lőrinczyn kívül fölfigyelt rá más is, hogy a jelképekkel teli leckeregény elvont figuráiban a magyar irodalmi félmúlt ismerős alakjai bújnak?
   Márairól mindenki tudja (vagy legalább sokan tudják), hogy naplóiban derekasan lajstromozta írásterveit, gondos levelező volt, s amint az a műveihez toldott sajátkezű jegyzeteiből megmutatkozik: gyakran spekulált önmagán. Ha e sokszínű alaposságból Lőrinczy egy-egy adatot, tételt, megállapítást kaphatónak mutatkozik saját okfejtéseibe átojtani, ugyanevvel a beengedéssel kapható számba venni (ám nem mindenáron elfogadni) a céhbeliek véleményét is. Vitatkozik és megerősít. De mindenekelőtt szemléltet. Hány meg hány szövegrészlet, a rokon műveket összehozó párhuzamok mily hosszú sora láttatja a tudósban dolgozó demonstrátort! S ahogy nekikezd egy-egy dolgozatnak (az Ítélet Canudosban és a Rómában történt valami felütése itt-ott még a szóválasztásban is azonos), abban benne van a képletre járó gyakorlottság – a gyakorlottságban azonban olykor nagy erő rejlik. Lőrinczy ereje és törekvése: két adat között elgondolkodni a hőséről kiforrt kritikai tételeken. Hogy e fölé az adatgyűjtő érdeklődés és egybevető készség fölé odaférnek-e saját meglátásai? „Számos erénye, megkapó, erőteljes szakasza van a Szívszerelemnek, mégsem igazán jó regény, mégis csupán bágyadt búcsúzó.” Aztán: „...az Erősítő minden ízében groteszk, s ez esztétikai minőség feltűnése új fejlemény Márai regényírói pályáján.”  Másutt: „Meggyőződésünk szerint a Harminc ezüstpénz nem vérbeli regény; ha mégis illik reá e műfaji megjelölés, legföljebb így: ellentmondásos karakterű, dekomponált regény, alkotójának kétségtelen erényei pedig – kivált a mű utolsó harmadáig – nem annyira epikusi, hanem sokkal inkább esszéírói erények.” Ki írja e szentenciózus sorokat Márairól? Lőrinczy Huba írja. És persze rávilágít ő az egzisztenciál-filozófiákra (Ortega és Heidegger tanaira) fogékony Máraira.  S mivel rendszerező (s rendszerető) szakember, muszáj rögzítenie (amit különben előtte már százszor leírtak): hogy a polgár-származék Márai olyan homo moralis, akinek hitelét a moralistával összenőtt homo esteticus garantálja.
   Amíg Márai kifejezésvágyát egyfajta megszállottság, erkölcsi, szellemi ítéleteit kivételes hajthatatlanság jellemzi. A patrícius szemszögéből ítél. S bár a maga osztályától sincs okvetlenül elragadtatva („...szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között” – írja az Egy polgár vallomásaiban), a plebejus iránt még ennyi sem jut rokonszenvéből.
   Számára a kultúra csakis polgári, urbánus kultúra. Hogy (az ő szavaival szólva) csupán a város igazi és sűrített kultúráját ismeri el, ez szemléletének, életmódjának, lelki magatartásának következménye. De a kultúrából mint egészből kitagadni a népit: kínos szűklátókörűség. Más kérdés, hogy az osztályon kívüli rang magasából, és konokul őrzött erkölcsisége, drágán kivívott függetlensége birtokában mit kérhet számon azoktól, akiket származás, műveltség, morál, (sors- vagy történelmi) kötöttség az övétől olyannyira különböző útra terelt.
   Komolyabb dilemma ez annál, semhogy egy éles válasszal elintézhető lenne. A közvetlen felelet helyett Lőrinczy Huba a Márai, Illyés, Déry című fejezetben két nevet, Illyését és Déryét, s rajtuk keresztül két különfajta szerep-felfogást, két elütő alkatot állít arányba Máraival. A dolgozat-pár (az „Illyés az egyetlen, akivel beszéhetnék...” és a Hordalékok és diáriumok eszmecseréje), mely a rejtett kötődések és nyílt ellenérzések eredőit és következményeit vizsgálja, laponként újabb és újabb okulnivalót fog ki Márai, Illyés és Déry egymás-ismeretéből. „Amidőn érteni véljük – fogalmazza meg a lecke egyik tanulságát Lőrinczy –, valójában félre-, illetőleg másként értjük egymást, s bárki megítélése a megítélő perspektívájának, értesültségének, prejudíciumainak függvénye.”
   És tessék: hova vezet egyebütt is, mondjuk az írói utóélet karbantartása közepette, ha az értés félreértéssé roskad. Mert bizonnyal a feladat rosszul értésének eredményei azok a  Márai-kiadványok (a Kedves Tibor! és az Egyszemélyes emigráció), melyek kivitelezéséről Lőrinczy mint csődközeli vállalkozásokról számol be könyve zárófejezetében. Tudományos lelkiismerete ehelyütt sem hagyja cserben. Az, hogy a kiadványok mindegyike a hanyag szöveggondozás elriasztó példáitól terhes, aligha befolyásolja Márai üdvét. Az igazi írói maradandóságban nincs se hiány, se felesleg, úgy egész, ahogy van – és ha tényleg megvan, nem lehet kifogni rajta. De azért a maradandóság (előbb-utóbb elkövetkező) vizsgájának méltó módja mégiscsak az, amire Az emigráció jegyében szerzője törekszik: a megértés. (Savaria University Press, Szombathely, 2005)