Lermontovtól Móriczig

  Szilágyi Zsófiával beszélget Ménesi Gábor
   

– Egyik nemrégiben megjelent, Lávaömlés vagy hídláb című tanulmányodban a mai magyar irodalomban felerősödő személyességről értekezel. Ezzel kapcsolatban felmerül az irodalomértés szubjektivitásának problémája is. Milyen szerepe van véleményed szerint az irodalomtörténész és kritikus személyes tapasztalatának és értékválasztásának az irodalomtörténeti kánon alakításában?
   – Ahogy az irodalomtörténész öregszik, úgy nő a személyes tapasztalat, sőt, az egyéni vonzódások, vagy akár a távolságtartás szerepe azokban a döntéseinkben, hogy kiről beszélünk szívesen, kiről írunk könyvet, kit tanítunk. Az indulásnál még, úgy gondolom, sokkal inkább megpróbálunk megfelelni az elvárásoknak, nehezebben vonjuk ki magunkat a minket erre a szakmára nevelők, vagy a trendek hatása alól. Én például, az orosz irodalomelméleten, vagyis a formalizmuson, strukturalizmuson és posztstrukturalizmuson nevelkedve, nagyon személytelen irodalmári neveltetésben részesültem, és időbe telt, amíg erre egyáltalán rájöttem. Az effajta személytelenségre nevezetes példám, hogy a motívum-kutatás egyik központi alakjáról, Olga Frejdenbergről csak igen sokára tudtam meg, hogy nő volt. A nem szlávos névvégződésből, és az O. M. névrövidítésből ez nem derült ki, a tanáraink közül pedig senki nem tartotta fontosnak elmondani nekünk, hiszen kizárólag szövegekkel foglalkoztunk, legyenek azok szépirodalmiak vagy elméletiek. Pedig a legkevésbé sem kell harcos feministának lenni ahhoz, hogy érezzük, mi minden befolyásolja irodalomtörténészi, kritikusi döntéseinket, többek közt az is, ha nők vagyunk. Képtelen vagyok újraolvasni például Németh László Gyász című regényét, mióta van egy kisfiam: nem tudom elviselni Sanyika halálának az egyébként apai fájdalomból született leírását. „Tudnám ugyan elemezni” (ahogy az egyetemisták szokták mondani a vizsgán, ha kiderül, nem olvastak valamit), de a szakma mégsem tőlem fogja megkapni az új Németh László-monográfiát, ebben biztos vagyok. Egyébként még a személyességet háttérbe szorító magyar irodalomtörténészi hagyományban is találunk olyan megnyilatkozásokat, mint Szegedy-Maszák Mihályé, aki azt mondta Szirák Péternek egy interjúban, hogy Márai-könyve megírása mögött az Amerikába költözésének személyes dilemmája állt. Márpedig Márai esetében nyilvánvalóan a kánon erőteljes, az egyes monográfiák által is befolyásolt, ezek szerint viszont egy személyes dilemmával is összefüggő alakulásáról beszélhetünk. Természetesen ezek a döntések nem azonosak a „ki a kedvenc íród” internetes adatlapokra kívánkozó, az irodalomtörténész számára már erősen bugyuta kérdésével, amire én sem tudnék egyszerű választ adni.
    – Az imént felvetett problémakör kapcsán viszont adódik a kérdés: hol és hogyan juthat szerephez egy szubjektív olvasat és befogadói magatartás mögött az elmélet? Azon kritikusok közé tartozol, akiknek a szövegeire alapos teoretikus felkészültség jellemző. Mennyiben érvényesíthető az elméleti háttér a mindennapi kritikai gyakorlatban?
   – Ez a rám illesztett, egyébként nagyon megtisztelő meghatározás azt sugallja, hogy lehet elméleti felkészültség nélkül kritikát írni. Vagyis, ha ez így lenne, azt állítanánk, hogy remek gondolatokkal, stabil értékítélettel, kifinomult irodalmi ízléssel mindenféle elméleti meggondolások nélkül is lehet rendelkezni, hiszen a teória pusztán egy „öntőforma”, ami szükséges ennek az anyagnak a megformálásához. Kicsit olyannak érzem ezt, mint azt a meggyőződést, hogy mindenkinek az élete „kész regény”, csak időnként kell valaki, aki ezt beleönti egy formába, kicsit összerázza, és aztán kiszedi belőle. Szerintem ez nem így megy, vagyis azt gondolom, elméleti felkészültség, és, tenném hozzá, mert nekem ez az utóbbi időben egyre fontosabb, irodalomtörténeti tájékozottság nélkül nincs kritika. Ezeket ugyanis nem utólag „feszítjük rá”, mint egy vasrácsot, remek gondolatainkra, hanem ezen keresztül olvasunk és gondolkodunk. Mármint akkor, ha a kritika nemcsak arról kíván szólni, hogy egy kritikusnak az adott könyv „bejön”-e, vagy sem, hanem az elemzés igénye is ott van mögötte, meg annak a kérdésnek a megválaszolása, vajon milyen hagyományba illeszthető az adott mű. Természetesen még egy kritikus esetében sem látszik mindenhol egyformán erősen az elméleti háttér, nem is szabad neki, hiszen már a megszólalás műfaja is határokat szab: más a nagykritika, mint a rövid megszólalás, máshogy beszél az ember nyomtatott folyóiratban és máshogy a neten, megint másképp, ha a könyvébe teszi bele egy korábban kritikaként megjelent szövegét.
   – Több írásodból kiderül ugyanakkor, hogy magad sem nézed jó szemmel azt a kritikusi magatartást, amely egy adott mű bírálatát saját teoretikus belátásainak igazolására használja fel.
   – Nem szerencsés, ha az elméleti előképzettség, illetve a hozzánk közelálló elméleti iskola már a művek kiválasztásában befolyásol minket – persze ez csak akkor igaz, ha nem teoretikusokként kívánunk fellépni. Mert abban az esetben természetes, ha valaki azokat a műveket választja ki, amelyek teóriája demonstrálására különösen alkalmasak, minden másról pedig elegánsan hallgat. A művekkel találkozva azt tartom szerencsésnek, ha engedjük magunkat alakítani, „meghalljuk” a feltett kérdéseket, meglátjuk az újraíródó hagyományt, és ezen keresztül akár újra is gondoljuk a jól hangzó elméleti tételeket. Az irodalomelméletre nagy szükségünk van, de jól látszik az is, hogy a teóriákhoz elengedhetetlen egyfajta termékeny vakság, aminek köszönhetően az elméletíró csak azt a szerzőt, művet, jelenséget, problémát látja meg, amelyikre éppen szüksége van.
    – Ma visszagondolva, mennyire befolyásolta érdeklődésed alakulását és pályaválasztásodat gyermekkorod, neveltetésed?
   – Olyan családban nőttem föl, ahol már csecsemőként a könyveket faltam – a szó legközvetlenebb értelmében, mivel a kiságyamból is elértem a könyvespolcot, és, állítólag, mire szüleim ezt felfedezték, megettem egy jó darabot Supka Magdolna Aba-Novák könyvének borítójából. Később kedvenc játékaim a Szép versek kötetek voltak, persze, csak a fotókat szerettem bennük, azokat viszont nagyon – sorba raktam őket, néztem az arcok állandóságát és változását, még beszélgettem és veszekedtem is a költőkkel, ahogy mesélik. Mindehhez azt is számítsuk hozzá, hogy a nyugodt, lassú hetvenes években voltam gyerek: szüleim vidéki értelmiségiként éltek egészen 1981-ig, akkor költöztünk fel Budapestre. A hetvenes években még, különösen egy egyébként eseménytelen, és egy gyerek számára teljesen belakható, boldogítóan unalmas kisvárosban szokás volt vendégségbe menni és vendégeket fogadni: szekszárdi múzeumigazgató édesapámnál pedig megfordult sokak közt Mészöly Miklós, Csalog Zsolt, Csoóri Sándor, de még Illyés Gyula is. Meg számos festő, szobrász, iparművész, és mellettük jónéhány „szakmabeli”, azaz néprajzos. Még akkor is nehezen kivédhető hatást gyakorolt rám mindez, ha gyakran hihetetlenül untam a felnőttek hosszas beszélgetéseit, vitáit, az irodalom, az etnográfia és az ország jelenéről és szűnni nem akaró válságáról. Ekkoriban még verseket is írtam, vagyis diktáltam – kétévesen kezdtem ezt, aztán hatévesen, amikor megtanultam írni, szakítottam ezzel a pályával. És olvastam, mindig, még evés közben is – ez komoly nyomot hagyott a könyveimen... De legalább ennyire fontos hatás volt számomra az a falusi, kisvárosi világ, amiben a nagyszüleimnek köszönhetően minden nyaramat töltöttem, Kisújszálláson és Tiszafüreden. Rengeteget lehetett abban az alföldi mozdulatlanságban olvasni, ráadásul a századot végigélő nagyszüleimmel sokat beszélgetve személyes közöm lett a huszadik század egészéhez – amikor tanítás közben egyre gyakrabban azzal szembesülök, a mai egyetemisták számára egyáltalán nem evidencia, hogyan követték egymást a történelmi események, milyen volt átélni a Horthy-korszakot vagy a második világháborút, mindig rájövök, mekkora kincs ez. Sőt, arra is, hogy még jobban kellett volna a nagyszüleimre figyelnem, de, sajnos, már régóta nincs módom visszakérdezni. Azt hiszem, mindent összevetve, sose szerettem volna más lenni, mint irodalmár, egy rövid kitérőt leszámítva, amikor úgy terveztem, dizőz leszek, még akkor is, ha ez a szakma már nem létezik. Annak ellenére sem akartam mást, hogy nálam hét és fél évvel idősebb bátyám, aki ma neves, a 18-19. századi irodalommal foglalkozó irodalomtörténész, szintén hamar eldöntötte, hogy erre a pályára lép, én pedig nagyon szerettem megmutatni mindig, a pályaválasztásban is azt, mennyire önálló lény vagyok. De nem kellett ezért a magyar szakról lemondanom, hiszen a másik szakom, az orosz, amit a családban senki sem végzett rajtam kívül, épp eléggé önálló, és a kilencvenes évek elején teljesen értelmetlen és érthetetlen választás volt.
    – Miért választottad mégis a magyar mellé az orosz szakot? Mi vonzott elsősorban az orosz irodalomhoz?
   – Volt ebben egyfajta dacreakció is – szoktam így dönteni, azóta is, a trendekkel szemben. Lermontovval például részben azért kezdtem foglalkozni, mert akkor az orosz szakon a Puskin-Lermontov-Gogol elnevezésű kurzus során egyetlen óra szólt Lermontovról, és nem éreztem igazságosnak ezeket az arányokat. De Móriczhoz fordulni sem tűnt kevésbé különösnek, az más kérdés, hogy azóta, nagy örömömre, mintha kezdenék összetalálkozni a trenddel. Az orosz szak kiválasztásában az is ott volt, hogy már az általános iskolában, egy Kárpátaljáról érkezett, orosz anyanyelvű, rémisztően szigorú tanárnőnek köszönhetően megtanultam oroszul, ráadásul nyolcadikos koromban azt is megtapasztaltam Moszkvában, az orosz nyelvi olimpián Magyarországot képviselve, hogy ez egy élő nyelv. Kommunikálni lehet rajta, nemcsak oroszokkal, de, például, jóképű finn fiúkkal is... És nekem mindezen túl hihetetlen otthonosság-érzetet is adott, kezdettől fogva. Így a gimnáziumban már el voltam kötelezve, és akkorra rájöttem, hogy tudok egyes orosz szerzőket, például Turgenyevet, eredetiben olvasni. Így az osztálytársaim sem néztek hülyének, mivel látták, nálam nem politikai okok húzódnak meg az orosz nyelv szeretete mögött, holott én a rendszerváltás idején jártam gimnáziumba, amikor már különösen nagy gyűlölet övezte az orosztanulást. Puskint, Turgenyevet és Bulgakovot szerettem akkoriban leginkább, de pad alatt olvastam például, rettenetesen unalmas történelemóráinkon, Ribakovtól Az Arbat gyermekeit is, és rajongtam Viszockijért. A szeretett orosz írók névsora bővült azóta jelentősen, de az első olvasói élményeim, amikor, mondjuk, A mester és Margarita miatt elfelejtettem leszállni a buszról, felejthetetlenek.
   – 1996-ban végeztél az ELTE bölcsészkarán. Hogyan gondolsz vissza az egyetemi évekre?
   – Akkor kezdtem az egyetemet, amikor megszüntették a csoportokat, bevezették a tanegység-listát, eltörölték az irodalomtörténeti tantárgyak kötelező sorrendjét (vagyis nyugodtan lehetett 20. századdal kezdeni és régi magyar irodalommal befejezni, meg is tették ezt sokan), és mindenki maga választott tanárt, állította össze az órarendjét. Megszűnt a kötelező kétszakosság is, ebből következően az évfolyamtársaim nagy része egyszakos volt, vagyis két szakkal, tanárszakkal ráadásul, hihetetlenül nehéz volt órarendet összeállítani. Szabadok voltunk, de, visszatekintve úgy látom, nagyon magunkrahagyottak is, különösen a magyar szakon, ahol a korábbi évfolyamokhoz képest a tanárok számára átláthatatlanul sokan lettünk. Bár voltak emlékezetes előadások és tanárok a magyar szakon, az egész mégsem azt hozta, amit én már évek óta vártam, elképzeltem. Emberi kapcsolatokat alig-alig lehetett kialakítani, sem a hallgatókkal, sem a tanárokkal. Ezért is lett számomra az egyetemi éveim alatt különösen fontos az orosz szak, az ott megtapasztalható szellemi műhely, amely nekem Király Gyulát, Nagy Istvánt és Kovács Árpádot jelentette. És így történt aztán, hogy hiába vonzódtam mindig a modern magyar irodalomhoz, a klasszikus orosz irodalommal kezdtem komolyabban foglalkozni, ilyen tárgyú dolgozatokkal vettem részt az OTDK-n, sőt, 21 évesen már egy Nemzetközi Turgenyev Konferencián is. És így esett meg az a furcsaság, hogy az orosz szakdolgozatomat Lermontovból Kovács Árpádhoz, a magyart Kosztolányi Aranysárkányából Kulcsár Szabó Ernőhöz írtam, holott én is azt szoktam mondani a hallgatóimnak, igyekezzenek dolgozataik témáját összehangolni – nekem igen kevés kapcsolódási pont volt a két munkám között. Az egyetem elvégzése után pedig az orosz irodalomtudományi doktori iskola hallgatója lettem. Ez mostani kutatási területemről visszanézve kitérőnek tűnhet ugyan, de a legkevésbé sem volt az, örülök, hogy így alakult. Ott igen komoly odafigyelésben és irodalomtudományi képzésben részesültünk.
    – 2000-től három éven keresztül az ELTE Eötvös József Collegium Szlavisztikai Műhelyét vezetted. Hogyan összegeznéd annak az időszaknak a tapasztalatait?
   – Ezt a megbizatást az előbb emlegetett szellemi műhelynek köszönhettem, a szentpétervári egyetemre távozó Nagy Istvántól vettem át a Műhely vezetését. Maga a Collegium, különösen, mert én hallgatóként sosem voltam tagja, és, mint mondtam, éppen a közösséget hiányoltam leginkább egyetemi éveimben, nagyon vonzó hely volt a számomra, de a szlavisztikai műhely akkor kezdett szinte láthatatlanná zsugorodni, minden erőfeszítésem ellenére. Rendeztünk például egy nagyon sikeres orosz estet, fotókiállítással, filmvetítéssel, orosz ételekkel, koncerttel – akkor látszott, a tömeges érdeklődésből, hogy nem az orosz kultúra vált érdektelenné, de sajnos a szlavisztikai műhely alapja szűnt meg, az orosz nyelvvel és irodalommal komolyabban is foglalkozni kívánó tehetséges hallgatók tűntek el. Nem is csoda, hogy alig voltak már ilyenek, hiszen ha lettek volna, akkor sem tárult eléjük a doktori iskola elvégzésével semmiféle perspektíva – nem a szellemi távlatokra, hanem olyan földi dolgokra gondolok itt, mint az álláslehetőség. Én is láttam már akkor, hogy csak a magyar irodalom felé vezethet az utam, ezért a „szakítás” szomorú volt ugyan, de elkerülhetetlen.
    – A „volt benne valami különös” című köteted Lermontov regényével, a Korunk hősével kapcsolatos kutatásaidat állítja középpontba. Ez az opus – ahogyan a kötetben fogalmazol – „nem egyszerűen mint regény, hanem mint egy költő által létrehozott prózanyelven megszólaló regény emelkedik az orosz irodalom legnagyobb alkotásai közé”. Milyen koncepció mentén, milyen eszközökkel dolgoztál? Összefoglalnád röviden, melyek azok az attribútumok, amelyek miatt – Anna Ahmatova kifejezésével – elmondható, hogy „egy egész évszázaddal megelőzte önmagát”?
   – Ez a Lermontov-könyv, bár nem voltam még 30 éves, mikor megjelent, egy tíz éven át tartó kutatás eredménye, hiszen az első Korunk hőse-elemzésemet másodéves egyetemista koromban írtam, így röviden összefoglalni a koncepcióját nagyon nehéz. Egyik legizgalmasabb kérdés számomra a regény központi figurája, Pecsorin, egy az orosz felesleges emberek közé sorolható, de közülük is kilógó, igen ambivalens figura volt. (Rajta keresztül ráadásul, hogy egy meglehetősen női szempontot is bedobjak, azon is el lehet töprengeni, miért vonzzák annyira az ilyen (regény)alakok a nőket...) Kimondottan modern vonása a regénynek a befejezetlensége, a töredékessége, a billegése novellaciklus és regény között – hasonló jelenség a magyar irodalomban sokkal később, majd az Esti Kornélban lesz megtapasztalható. És rendkívül izgalmas a líraisága – ez nem elandalító, szépen zengő sorokat, hanem a versekre jellemző rendezettséget jelent, amelynek köszönhetően a hangzásból jelentés születik. Ma már nagyon érdekes lenne számomra a Lermontov-kultusz kérdése, a Lermontovot is érintő visszaemlékezések és a regényszöveg összevetése, tágabb értelemben a személyesség és a Korunk hőse kapcsolatba hozása – ha komolyabban foglalkoznék még Lermontovval.
   – Annak a kritikus és irodalomtörténész nemzedéknek vagy a tagja, amely a kilencvenes évek közepe táján állt pályára, nem sokkal azután, hogy lezajlott a sokszor emlegetett kritika-vita. Ma visszatekintve hogyan jellemeznéd azt a szellemi légkört, irodalomelméleti és kritikai mezőt, amelybe nagyjából tíz esztendeje beléptél?
   – A „pályára állásomnak” és a kritika-vitának, bármennyire egybeesni látszanak, nem sok köze van egymáshoz. Pályára, legalábbis én így látom, nem egy messzehangzó toppantással lép be az ember, hanem már jó ideje rajta sétálgat, amikor egyszercsak feltűnik másoknak, és aztán neki magának is, rajta van. Ráadásul nem is kritikusnak indultam, és ki tudja, rendszeres tevékenységemmé vált volna-e a kritikaírás, ha az Alföldnél az akkori szerkesztők, Keresztury Tibor és Mészáros Sándor első, Gion Nándorról írt kritikám után nem biztatnak arra, csináljam ezt tovább, mert jól megy nekem. Pedig én azt az első írásomat még nem is éreztem kritikának, elemzés volt inkább, a bírálat, az ítélkezés igénye nélkül. Az az izzó légkör, ami a kilencvenes években a kritika-írást körülvette, nemcsak azért nem perzselt meg, sem így, sem úgy, mert akkor még alapvetően a Lermontovról szóló disszertációmat írtam, de azért sem, mert 1998. november 11-étől sokkal derűsebb és nyugodtabb főfoglalkozásom lett, a kisfiam mellett. Annyira nem voltam része az irodalmi életnek sem, úgy egészen 2000-ig, hogy azokat a kortárs írókat, akikről a kötetükben nem közöltek fotót, nem is ismertem föl, hiába írtam róluk. De a szerkesztőkkel is csak leveleztem vagy telefonon beszéltem: ma már vidítóan elképzelhetetlen nekem is, hogy hosszú ideig összekevertem mondjuk Németh Gábor írót és Károlyi Csabát, az Élet és Irodalom kritikarovatának szerkesztőjét – nem hasonlítanak ugyan egymásra, de én egyikről sem tudtam, hogy néz ki. Ez a személytelenség nem volt kellemetlen, ennek köszönhetően én például Péterfy Gergely A B oldal című könyvét nem személyességgel átitatott, nemzedéki könyvként olvastam, ahogy ma tenném, hanem szövegként. Igyekszem nem elfelejteni az akkori, a legkevésbé sem bennfentes énemet olyankor, amikor manapság kortárs irodalmat tanítok, mert nem lehet az a célunk, hogy csak a „körön” belül állókkal beszélgessünk az irodalomról.
    – Aztán mégis gyakorló kritikus lettél, és szövegeiddel évek óta rendszeresen találkozunk a különböző irodalmi folyóiratokban, sőt A féllábú ólomkatona címmel gyűjteményes köteted is megjelent. „Az ilyen típusú, «válogatott» gyűjteménynek az irodalomtörténeti értéke, s főleg értelme számomra egyáltalán nem evidens. Akkor tartom elfogadhatónak, ha abból egyfajta kritikai, irodalomtörténeti gondolkodás- és beszédmód sajátos alakzatai is körvonalazódnak, mégpedig oly módon, hogy azok visszamutatnak nemcsak egy-egy műre, hanem egy kicsit magára a korra is” – idézed egyetértően Dérczy Pétert a könyv bevezetőjében, miközben magad is hangot adsz saját kételyeidnek az „összegereblyézett” kritikagyűjteményekkel kapcsolatban, rámutatva a műfaj problematikusságára. Véleményed szerint hogyan, milyen szempontok alapján konstruálható meg egy hasonló típusú gyűjteményes kötet?
   – Még a könyvkiadás nem piaci világából ránk maradt automatizmus, hogy néhány évente ki kell/lehet/szokás adni összegyűjtött írásainkat. Pedig ez még akkor sem menthető eljárás, ha a piaci szempontok egy rendkívül gondosan újraírt, könyvvé formált tanulmánykötet esetében sem nagyon érvényesíthetők. Ritka az a kritikusi, irodalomtörténészi személyiség (de mondhatnám ezt az esszéköteteket kiadó írókról is), amely a szerző minden egyes szövegét, még az alkalmiakat is, bearanyozza. Én a könyvem megformálását évekig végeztem: amikor például rájöttem, hogy a novellaciklus kérdése foglalkoztat, igyekeztem ebbe a műfajba sorolható könyveket elvállalni kritikusként. És a kötetbe rakott szövegeimet újraírtam, néhányat pedig, amelyről úgy ítéltem, lazábban kapcsolódnék csak ide (például az Aranysárkányról írt tanulmányaimat) könyörtelenül kihagytam. Kitaláltam, mik lennének azok a klasszikus művek, amelyek elemzésével a kortárs művek kontextusát megteremthetem (ilyen például a novellaciklus esetében a A jó palócok). És az egészhez írtam egy bevezetőt, amivel megkonstruálni próbáltam az egészet, ahogy Kosztolányi tette az Esti Kornél legutoljára megírt első fejezetével.
    – A hiba „egyfelől a tökéletesség része, másfelől az olvasót is társszerzővé avató tényező: a hibáit kereső szerző olvasóvá kénytelen válni, a hibákat észlelő olvasó pedig olyan »szerzővé«, aki a hibák nyomán kezdi el olvasni a szöveget, megkeresve a »repedések« lehetséges szerepét és jelentőségét” – írod említett könyvedben. Hogyan találtál rá erre a vezérfonalra, amelyre fel tudtad fűzni A féllábú ólomkatona szövegeit? Hogyan válhatnak az irodalmi mű-hibák, a szövegekben megképződő rések, következetlenségek, megbillenések a műértelmezés helyeivé? Milyen sajátos olvasásmódot generál az a látásmód, amely a hibát mint szövegszervező erőt veszi szemügyre?
   – A hiba egyszerre nehezen definiálható, számos jelentéssel bíró fogalma a szöveggondozásnak, a posztmodern szövegekkel foglalkozó írásoknak és a kritikai beszédnek. Használható műfaji vonatkozásban (a novellaciklusok mint „hibás” regények), és a kortárs-klasszikus irodalom szembeállításakor is. Nem hihetjük, hogy a régebbi művek tökéletesek lennének, sokszor csak azért látjuk azoknak őket, mert saját elemzői nagyságunkat kívánjuk „beléjük olvasni”. Egykori magyar szakdolgozatom számomra akkor zavarbaejtően dicsérő bírálatában írt nekem Kulcsár Szabó Ernő valami olyasmit, szinte egyetlen bíráló megjegyzésként, hogy a klasszikus modernség tökéletesség-illúzióját kergetem az Aranysárkány-elemzésemben. Sokat gondolkodtam ezen a mondaton, és talán ebben a könyvemben leszámoltam egykori illúziómmal.
   – Ha már a tökéletesség illúziójával történő leszámolást említed, észrevehetjük, hogy A féllábú ólomkatona elemzései kirajzolják azt az irodalomtörténészi-kritikusi szemléletet, amelynek egyik alappillére éppen az a felfogás, amely szerint a klasszikusok „bírálható, eleven kortársakként”, a kortársak pedig „irodalomtörténeti tárgyakként” is értelmezhetők, vagyis az irodalomtörténeti összefüggésekre helyezed a hangsúlyt, és a mai magyar irodalmat is az irodalomtörténet kontextusában olvasod. Hogyan tudod szövegeidben termékenyen működtetni az említett kettős perspektívát?
    – A kettős perspektíva működtetésének elengedhetetlen feltétele, hogy egyszerre kell kortársakat és klasszikusokat olvasni. A régebbi időkből pedig nemcsak szépirodalmat, de mindenféle mást is: az egykorú kritikákat például, írói levelezést, naplókat. És akkor jól látszik majd, menynyire hasonló kérdésekkel küzdünk most is, mint a Nyugat megjelenése idején, nemcsak a művekben magukban, de az irodalmi élet szerveződésében, a piaci elvárásokkal való küzdelemben, az irodalom és az olvasók viszonyában, az írói szerepekben, a generációk harcában. Abban bízom, hogy a Nyugat korszakának és a jelenkori irodalomnak együttes olvasása nemcsak a személyes vonzalmaimból következik: úgy látom, a 20. század irodalmának megszakított folytonossága miatt sok szempontból oda térünk mindig vissza, ahol Kosztolányiék és Móriczék abbahagyták. Sok olyan vitát folytatunk le most, amelyek már (kicsit más formában persze) lezajlottak a század elején. Ráadásul, ha a kortárs irodalmat olvasva arra a korábbi korszakra is odafigyelünk, szerényebbek leszünk, nem gondoljuk, hogy mindent mi találtunk ki, és soha nem látott, hallott problémákkal nézünk szembe. Hogy egyetlen példát mondjak: nem hiszem, hogy a napjainkban tapasztalható „bálványdöntési” kísérletek, amelyek során a fiatalabb írók, kritikusok, mondjuk, Esterházy és Nádas irodalomban elfoglalt helyét kérdőjelezik meg, élesebbek lennének, mint azok a támadások, amelyek annak idején Babitsot érték a fiatalok, József Attila, Szabó Lőrinc vagy akár Gelléri Andor Endre részéről.
   – A könyv szövegei – ahogy az imént már utaltál rá – kiemelik a novellaciklus műfaji sajátosságait, köztes pozícióját. Vizsgálódásaid homlokterébe Mikszáth két ismert novellaciklusát, valamint Kosztolányi Esti-szövegeit állítod, de természetesen kortárs műveket is értelmezel. Hogyan vizsgálható a hiba fogalma mentén a regény és a novellaciklus műfajának egymáshoz való viszonya?
   – A novellaciklusok a regényhez vezető út köztes állomásaiként voltak sokáig elgondolva, a regény egyfajta gyakorlóterepeként. Azért is tartjuk őket nem egészen tökéletesre sikerült regényeknek, mert leggyakrabban olyan írók fordulnak ehhez a műfajhoz, akik „még” nem tudnak regényt írni. Az Esti Kornél-szövegek viszont jól mutatják, hogy a 20. században a novellaciklus már nem az enyhe sikertelenség által körüllengett „majdnem-regény”, hiszen Kosztolányi a regényírói korszaka lezárulta idején kezdett Esti-történeteket írni, vagyis ez a műfaj nem feltétlenül a regényen innen van, hanem rajta túl. A befejezhetetlensége, a töredékessége, az olvasót aktivitásra késztető mivolta (hiszen nagy szerep hárul ránk az egyes darabok közti kapcsolatok felfedezésében) pedig a novellaciklust kimondottan mai jelenséggé avatja. Amikor az Ex Symposionnál a „belépőmet” jelentő első számot, a novellaciklusokról szóló Tenyérnyi regényeket szerkesztettem, két megállapítás tetszett meg leginkább. Az egyik Danilo Kištől származik, aki Iszaak Babel Lovashadserege kapcsán mondta azt, hogy ez a mű nem történetek sora, hanem „széttört regény, melyből ki vannak hajítva a hamis időrenden alapuló régimódi kapcsok, a gyönge regényíróknál oly gyakori összefüggések és klisék”. A másik Háy Jánostól való, aki az akkoriban megjelent Egy bogyósgyümölcskertész fia című novellaciklusa kapcsán írt nekünk egy esszét, amit a következőképpen zárt: „ennek az anyagnak úgy kell működnie, hogy minden szöveg után belemarjon a lélekbe, legyen egy apró megtorpanás, aztán mégis akarja továbbolvasni, akarja a következőt is megismerni, a következő marást, s mikor a végére ér, úgy érezze, a saját élete fogja össze a 25 novellát egy regénnyé, s a novellák közötti résbe a saját életéből nyom szigetelést”.
    – Ahogy töprengésre késztettek egy kritikagyűjtemény összeállításának problémái, úgy  szembe kellett nézned a monográfia megalkotásának nehézségeivel is, hiszen a Kalligram Kiadó Tegnap és ma című sorozatában látott napvilágot Ferdinandy György életművét bemutató köteted. Hogyan fogalmaznád meg, melyek napjainkban a monográfiaírás provokációi?
   – Legnagyobb provokáció az, legalábbis az egy szerzőt középpontba állító monográfiák kapcsán, hogy ma van-e létjogosultságuk az ilyen könyveknek egyáltalán. És ha igen, mert ez egy jól bevált, az oktatásban előszeretettel használt könyvtípus, akkor mennyire szabad „szétírni” a ma már nyilván használhatatlan, az életrajz és a művek egymásutánjára felfűzött felépítést. Mennyire lehet az adott tárgyhoz igazítani, ha például az újraközlések miatt már a művek sorrendje sem evidens. Vagy milyen mértékben lehet provokálni az olvasót az értekező próza és a posztmodern irodalom technikáit összekeverve, például úgy, ahogy Németh Zoltán Parti Nagy-monográfiája tette, amelyben két szöveg fut a könyv jobb és a bal oldalán. Azért teszek fel én is most kérdéseket, és nem fogalmazok meg kész válaszokat, mert kétségek vannak bennem is, amelyekkel minden ilyen feladatnál újra meg kell birkóznom.
   – Monográfiádban olyan alkotó pályaképének megrajzolására vállalkoztál, aki nyugati íróként hosszú időn keresztül nem publikálhatott Magyarországon, és 1988-ban lényegében elsőkönyves szerzőként lépett a hazai olvasóközönség elé. A megírás során minden bizonnyal további nehézségeket jelentett az is, hogy Ferdinandy szövegeinek egy része nem hazánkban látott napvilágot, és nem is csak magyar nyelven, hanem franciául és spanyolul is. Hogyan sikerült megoldanod ezt a dilemmát? Milyen egyéb problémákat vetett fel számodra a Ferdinandy-szövegkorpusz értelmezése?
    – A francia és spanyol nyelvű Ferdinandy-életmű kérdését olyan egyszerű, ám nem feltétlenül elegáns módon sikerült megoldanom, hogy nem foglalkoztam vele, én ugyanis a magyaron kívül csak oroszul és angolul olvasok jól. Bár ezt a feladat vállalásakor tisztáztam a szerkesztőkkel, és a könyv bevezetőjében le is szögeztem, így járok majd el, nem mondhatom, hogy nem nyugtalanított ez a kényszerű elhatárolás. Még akkor is nehéz volt vele szembenézni, ha Ferdinandy György maga, aki hihetetlenül kedvesen és elegánsan, mély érdeklődéssel, de a koncepcióba soha bele nem szólva kísérte végig a monográfia írásának folyamatát, mindig nyugtatott, hogy nem is érdekes annyira az, amit ő spanyolul és franciául írt. Annyi igaz ugyanakkor, még ha nem is szabad elhinni sokszor, amit az írók mondanak, hogy olyan olvasó nincs, aki a teljes Ferdinandy-életművet át tudná látni. Még a magyar nyelvű szövegkorpusz lehatárolása sem volt könnyű, az állandó újraközlések, a gyakori önismétlés miatt. Azt hiszem, Ferdinandy maga sem számított rá, hogy jön egyszer valaki, aki elolvas mindent, amit ő magyarul írt, hiszen például az emigrációban magyarul megjelent szövegei itthon csak nagy nehézségek árán lelhetők fel. Ráadásul nem egyszerű kezelni a személyességnek azt a különös, mitizáló, legendaképző változatát sem, ami szétszálazhatatlanná teszi Ferdinandynál az emlékező szövegeket és a szépirodalmi írásokat, és szembe kellett nézni azzal a kérdéssel is, hogyan lehet viszonyulni egy olyan életműhöz, amely döntően egyetlen műfajra, a novellára épül. Ráadásul bele kellett tekintenem abba a nehezen körülhatárolható, és a magyar irodalmi közgondolkodásba alig-alig szervesülő képződménybe is, amit nyugati magyar irodalomként tartunk számon.
   – Az utóbbi években láthatóan komoly érdeklődéssel fordultál Móricz Zsigmond prózaművészetéhez. Több tanulmánnyal kapcsolódtál be az újraolvasás és újraértelmezés folyamatába, amely A magvető nyomában című kötettel vette kezdetét, majd további meghatározó állomásaként említhetjük A kifosztott Móricz és Az újraolvasott Móricz című kiadványokat, valamint az Alföld tematikus folyóiratszámát. Úgy tudom, jelenleg egy Móricz-könyv megírásán dolgozol. Miért kezdett érdekelni Móricz? Milyen meghatározó kérdésekkel szembesített az életmű tanulmányozása?
   – Ha nem félnék a nagy szavaktól, azt mondanám, Móriczra rátalálnom sorsszerű volt. Hozzá fordulásom mögött van a már emlegetett kíváncsiságom, nem szeretem, ha nagyon egyhangú lesz az irodalomról folytatott beszéd. Ha csak a Móricz-kortársaknál maradunk most az egyhangúság kapcsán: nagyon mélyen, régóta szeretem Kosztolányit, egyszer mégis úgy éreztem, sok belőle. De ebből még nem következne éppen Móricz, hozzá viszont nagyon régóta van személyes közöm, családilag, mondhatnám – minden nyáron így vagy úgy meghallgattam annak történetét, hogy Móricz a dédnagyanyámba, Kálmán Bellába volt szerelmes valamikor a huszadik század legelején, Kisújszálláson. Nem lehetett valami nagy, irodalomtörténészeket adatok bogarászásra késztető múzsai kapcsolat ez, de ahhoz elég volt, hogy Móricz izgalmassá váljon számomra, és hogy már gyerekkoromban lássam, messze nem csak az az író ő, akiről az iskolában meséltek nekünk. Például a Légy jó mindhalálig mellett, amelynek kötelező olvasmányként kezelését kimondottan károsnak tartom szegény Móriczra nézve, hiszen én is csak felnőttként tudtam elfelejteni, mennyire idegesített hetedikes koromban, megírta a Forr a bort is, az érettségiző Nyilas Mihályról. Ezt a könyvet én a nagymamámnál minden nyáron elolvastam, megvolt ugyanis valamennyi kisújszállási háztartásban, hiszen Móricz ottani éveiről szól, a helyi lakosok számára tehát kulcsregény, amelyben jól megbántott egy egész várost. Az a tapasztalat, hogy van egy „hivatalos” és egy másik Móricz, csak felerősödött bennem, mióta komolyabban elkezdtem vele foglalkozni. Nemcsak azért, mert számos műve másképp értelmezhető, mint ahogy a hagyományos értelmezések sugallták, de azért is, mert van egy hihetetlen terjedelmű, még részben feltáratlan kéziratos Móricz-hagyaték, igen izgalmas szövegekkel, naplókkal, Tükör-kötetekkel – ezt legnagyobbrészt a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik, ahová állítólag teherautóval szállították be a hagyatékot, olyan mennyiségű volt. De nem stabil az az anyag sem, aminek elvileg már teljesen átlátszónak kellene lenni: még a Móricz-életrajz is újraírásra vár, több ponton. Ráadásul úgy látom, hogy a mai irodalom fejleményei is Móricz felé fordítják az irodalomtörténészeket, már azokat, akik meghallják ezt az ösztönzést. Terveim szerint első, most készülő Móricz-könyvem jelentős részét azok az írások adnák, amelyekben Móricz valamely művét újraolvasó kortárs műveket értelmezek: Tar Sándort, Nádastól a Párhuzamos történeteket, Grecsó Krisztián Isten hozott című regényét, Háy Jánostól A gyereket vagy Oravecztől az Ondrok gödrét. A Móricz-kutatást, reményeim szerint, ezzel a könyvel nem lezárni, hanem megkezdeni szeretném. Van még ott bőven tennivaló, ráadásul ha egy író műveit, recepcióját, kortársi kapcsolatait jól átlátjuk, kapunk egyúttal egy „ablakot” az egész korszakra. És hogy a sorsszerűséghez még egyetlen momentumot mondjak: bár első ránézésre nehéz lenne megtalálni az utat Lermontov és Móricz közt, nekem mégis sikerült. Lermontov-könyvemben hosszan elemeztem egy verset, amely Heine Ein Fichtenbaum steht einsam kezdetű versének átirata (magyarul több verziója is van, legismertebb talán Áll egy fenyő címen, Nadányi Zoltán fordításában). Aztán, legnagyobb meglepetésemre, egyszercsak megláttam ezt a verset Móricz 1919-es, nemrég Cséve Anna gondozásában kiadott naplójegyzetei közt. Talán nem kell mondanom, Móricz nem sokat foglalkozott versfordítással, márcsak ezért is különös ez a magyarítás – az meg még inkább, hogy ez a rövid vers nála a magányról, a kirekesztettségről szóló személyes alkotássá változott, vagyis ugyanúgy „saját művévé” vált ez a vers, mint Lermontovnál.
   – 2004 óta dolgozol az Ex Symposion szerkesztőségében. A lapot a Vajdaságból áttelepült költők, írók és irodalomtudósok alapították 1993- ban Veszprémben az egykori Új Symposion szellemiségének folytatóiként. Hogyan kerültél a folyóirathoz? Hogyan írnád körül azt a szerkesztési koncepciót, amelyet az Ex képvisel?
   – A veszprémi egyetemre kerülve lett kapcsolatom az Ex Symposionnal. Szerettem volna, ha nemcsak a buszmegállótól az egyetemig tartó utat ismerem a városból, hanem valamilyen módon a város szellemi életével is kapcsolatba kerülök. Az más kérdés, hogy ezzel valamiféleképpen megint sikerült a „fősodor” mellé nyúlnom, hiszen ezt a lapot, ahogy mondtad is, vajdasági írók határozzák meg, olyanok alapították tehát, akik veszprémi szempontból „gyüttmentek”, mint én magam is. Ebben a nagy múltú, az egykori Új Symposion örökségét folytató folyóiratban nagy karriert futottam be, vendégszerkesztőből szerkesztő, majd felelős szerkesztő lettem, hiába ijedek meg a felelősségtől sokszor, a szerkesztőség legfiatalabb tagjaként. De a gyors emelkedésembe, mielőtt nagyon önteltnek hangzana ennek a karriertörténetnek az ecsetelése, erősen belejátszott az a nehéz helyzet, amiben az Ex évek óta van: nemcsak a pénzhiányra gondolok itt, ami sok folyóirat életét befolyásolja, és ami évek alatt fel tud őrölni még egy lelkes szerkesztői csapatot is, de arra is, hogy itt csak virtuális szerkesztőség van, nincs iroda, titkárnő, minden mi magunk vagyunk. Örültek tehát annak a lendületnek, legalábbis ezt mondják, amivel megérkeztem közéjük. Bár a virtualitás és az intézményi háttér hiánya erősen megnehezíti az életünket, mégis azt gondolom, voltaképpen ezért működünk még mindig: már nem lennénk, ha nem egy emberi közösség állna a folyóirat mögött, időnként ziláltan, nehézségekkel küzdve, de „ügynek” tekintve az Exet, nem munkának. (Mert a munkáért például pénz is jár, és ez nálunk sokszor elmarad.) Tematikus számokat csinálunk, vagyis nem a meglévő, véletlenszerűen beérkező anyagból dolgozunk, hanem szövegeket generálunk, felkérésre iratunk egy általunk kitalált téma kapcsán, olyan szerzőkkel is, akik nem szerepelnek minden folyóiratban. Ez egy befogadó társaság: a Vajdaságból érkezettek, akik megküzdöttek a beépüléssel annak idején (vagy még mindig küzdenek vele), nem a befogadásra várnak, hanem maguk fogadják be az anyaországiakat, vagy akár más határontúliakat (erdélyieket, felvidékieket), és a tehetséges fiatalokat, legalábbis szellemi értelemben. Azt is el kell ismernem, hogy nem vagyunk, legyünk bármennyire színvonalasak, „igazi” folyóirat, mert mi voltaképpen a könyv és a folyóirat határán egyensúlyozó antológiákat csinálunk. Én magam ebben az időszakban szerkesztettem számot Tenyérnyi regények, Kuka, Nabokov, Tar Sándor címmel, némelyikben háromnegyedévi munkám van, tehát azt a legkevésbé sem állítanám, hogy ez egyszerűbb, mint folyóiratot szerkeszteni. De éppen ezért nem tudom, meddig lehet ezt így, „mellékállásban” csinálni. Nemcsak azért vannak kétségeim, mert az én feladataim is megsokszorozódtak, de azért is, mert mindig csak januárban tudjuk meg, létezünk-e a következő évben, vagyis akkor tudjuk elindítani a tematikus számok szerkesztését.
    – 2001 óta vagy a Veszprémi Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa, idén áprilistól docense. Mit jelent számodra a tanítás?
   – Főfoglalkozásban tanár vagyok, ennek minden örömével és esetenkénti nyűgével. Amikor tanítani kezdtem, nem tudtam, mennyire fog ez nekem menni: például azért is voltam bizonytalan, mert számomra a „magyartanár” evidensen férfi volt. Volt egy nagyon erős mintám, a gimnáziumi magyartanárom, Szabolcsi János, akinek rengeteget köszönhetek. A gimnáziumomban akkor négy markáns egyéniséggel, tanári arccal rendelkező férfi-tanár tanított irodalmat – nem hétköznapi, hogy egy középiskolában, még ha az az Apáczai is, van a magyartanárok közt nemzetközi sakknagymester, az irodalomtudomány kandidátusa, Kosztolányi-kutató. Aztán az egyetemről is alig-alig tudok számomra mintát kínáló tanárnőket felidézni az irodalmat előadók közül. (Érdekes módon, a nyelvészek között voltak ilyenek.) És ez nem megkerülhető kérdés: mindig úgy gondoltam, egy férfitanárnak könnyebb a dolga, különösen azért, mert az egyetemen főleg lányokat tanítunk. Itt semmi törvénybe ütköző eszközre nem gondolok, ami nekik a birtokukban van, egyszerűen arra, hogy a tanári szerepben jobban élhetnek a személyiség vonzásának, az esetleges rajongás tárgyra fordításának finom eszközével. Aztán rájöttem, ha egy tanár rátalál a saját szerepére, és azonossá válik vele, emellett meg ért a tárgyához, elkötelezetten szereti, és még a hallgatókra is odafigyel, nem kell mintákat keresnie. Azt hiszem, bár nem láthatom magam kívülről, a merev szigor nekem igen nehezen megy (miért is menne, nem vagyok benne jó a kisfiam nevelésekor sem): azt hallottam vissza, nem is azért félnek tőlem a hallgatók a vizsgán, ha félnek, mert egyest adok (bár előfordult már az is), hanem azért, mert olyan ciki előttem nem tudni valamit. A veszprémi egyetemen megpróbálom megvalósítani mindazt, amit az ELTE-n, nagy egyetem lévén, nem kaptam meg: névről ismerem a hallgatókat, néhány végzett egyetemista mára a barátom lett, tudom, mi történik velük egyetem után, esetenként azt is, mi van velük közben, ha nem órán ülnek épp. Igyekszem odafigyelni arra a világra is, amiben élnek: azt hiszem, nagyon fontos feladatunk például (bár ezt az idősebb kollégák nem biztos, hogy elfogadják), hogy kritikus viszonyt alakítsunk ki bennük a média manipulációjával szemben. Nem szabad a „bezzeg az én időmben” siránkozásba belemerevedni, mert akkor örök keserűségre utaljuk magunkat – az egyetem funkciója más, mint volt akár 15 évvel ezelőtt, amikor én jártam oda. Tömegoktatás van, ráadásul reformok végeláthatatlan sora gyötör minket is, az egyetemistákat is. Én például, mióta elkezdtem dolgozni, folyamatosan tanmeneteket, óraterveket dolgozok ki, most éppen, kollégáimmal együtt, a Bologna-folyamattal küzdök. Hogy ebből, az órák egymásutánjából kilássunk néha, szervezek az egyetemistáknak programokat, Bozsik Péterrel, az Ex Symposion főszerkesztőjével évek óta látunk vendégül írókat, és Trialógus címmel beszélgetünk velük. Hosszú már a meghívottak listája, Bartis Attilától Parti Nagy Lajosig ér. (Így talán nem sértek meg senkit, hiszen az első és az eddig utolsó vendéget emeltem csak ki a közel húszból.) Tavaly elindítottam a trialóguson belül egy „alprogramot” is, Visszahívás címmel, itt olyan írókat hívunk meg, akik már jártak nálunk, és velük második alkalommal alapvetően a hagyományhoz fűződő viszonyukról beszélgetünk. Vagyis a tanításban sem mondok le a mániámról, arról, hogy a kortárs és a klasszikus irodalmat együtt, egymás tükrében kell olvasni.