|
JENEI
LÁSZLÓ
Minden elmúlt. Minden rendben van?
Gondolatok
Ulickaja Médeájáról
...a tükör működése következtében, mivel ott látom
magam, hiányzónak vélem magam a helyről, ahol vagyok.
(Foucault)
FAUST
(a tükörnek) Jaj, mindjárt beleőrülök!
(Goethe)
1.
Katherine
Mansfield egyik alakja (Je ne parle pas Français) egy kávéházi
asztalnak dőlve lassan felemeli a fejét, és megpillantja magát a szemközti
tükörben: Tágra nyitottam a szememet. Itt ültem voltaképpen már
az idők kezdete óta, és most végre elkezdtem életre kelni. Clarissa
Dalloway hazaérkezett a Bond Street-i virágüzletből, manzárdszobájában
lerakta díszeit, s mintha hosszú idő után látná viszont a
toalettasztalt, a tükröt, az üvegcséket, valamennyit, s (ahogy a tükörbe
nézett) egész lényét egyetlen pontba gyűjtötte, így pillantotta meg azt
a finom, rózsaszínű kis arcot, egy asszony arcát, aki ma este társaságot
fogad; Clarissa Dalloway arcát; arcát, a saját arcát. Médea Mendesz
felébredt a Feodoszija melletti portán, beágyazott, imádkozott, befonta
a haját, s azután felpillantott. Tulajdonképpen minden reggel a
tükör előtt kötötte fel a sálat, de csak az anyag redőit, a ruha gallérját
és arca élét látta. Ma viszont, s ez valamiképpen összefüggött Georgij
érkezésével, hirtelen meglátta egész arcát, és elcsodálkozott.
Hát igen, az emberi élet és a próza kitüntetett pillanatai...
Oly sok idézet lenne még ide illeszthető. Talán több is a kelleténél,
de mit tehetünk: ez az ajándék boldog-boldogtalannak kijár, s a legtöbben
hálásan fogadják. Valamiféle összpróba ez, valaha volt érzéseink egyidejű
jelenléte. Rövid időre életünk színdarabjának teljes művészszemélyzete
a rendelkezésünkre áll, szokatlanul őszintén viszonyulva az ontologikus
lényegű esemény ünnepélyességéhez.
Elvárjuk ettől a különös üveglaptól, hogy aki eléáll,
általa okosodjék, túllépjen a megszokotton, a hétköznapin, elmerüljön
ennek a furcsa kényszerszünetnek az intimitásában. De bízhatunk-e az érzékeinkben?
Mit jelent ez a fikcionált időérzet? Alanyaink felfogják-e, hogy igazából
mit is találnak, miért vélhetik magukat annak az idegennek, aki a legjobban
emlékezteti őket valakire? Hihetünk-e abban, hogy csupán az alternatív
én vágya az, ami dolgozik bennük? Szívem
szerint elfelejteném most Jungot és Paulit, szinkronicitást és koincidenciát,
bár tudom, hogy éppen ezzel a huszárvágással sodródom a naiv mesterkedés
gyanújába. Vannak mások, akik az élet véletlenjeiről egyszerűbben szólnak.
Mondhatnám például Woolfot parafrazálva, hogy lám, a saját szobában tükör
is van, méghozzá mindegyikben, és a nőknek muszáj reménykedniük, valahányszor
ebbe a tükörbe néznek. Ez a remény idegenedik el aztán tőlük szép fokozatosan,
olyannyira, hogy a jamais vu (sohasem látott) érzése telepszik rájuk az
ismerős helyzetekben, idegennek érzik saját szobájukat, vagy ha a tükörbe
néznek: saját magukat.
Kevesen lehetnek, akik elkerülik a csapdát, s nem válnak
a séma foglyává. Sylvia Plath szerint a tükör egy tó (Tükör). A
vers zárlata: Belém fojtott egy fiatal lányt, s egy öregasszony
/ Száll föl felé belőlem, mint egy szörnyű hal (Tandori Dezső fordítása).
Médea megfordítja a szereposztást: egy öregasszonyt lát a tükörben, aki
saját lányságának képét hozza fel a tó mélyéről. Vigasztalóan szépnek
véli azt a lányt, naivan őszinte, egyszerű szavakkal illeti. Személyiségének
originalitása, a jelenben észlelt tárgy abszolút önadottsága
nem rendül meg. Szó sincs arról, hogy az öregedésre mint értékvesztésre
gondoljon: testi képet lát ugyan, de lelki képből eredő értékre gondol.
2.
Vajon miért talál örömet az ember abban a szövegben, melyről úgy érzi,
hogy egy régi mesére emlékezteti? Egy olyan igazi, régi mesére, melynek
ő is szereplője volt, ahhoz képest viszont nem eléggé tanácstalan a megítélésében.
A fenti Ulickaja-idézetet a Médea és gyermekei
39. oldalán olvashatjuk. Egy hetvenhat éves, egész életében szigorú, egyenes
tartású nőről van szó. Látszatra egysíkú, kemény kéreggé dermedt, ám időnként
titkon elmosolyodik a tükör előtt, a fejét csóválja, és egyéb, hasonló
volumenű huncutságokra is képes.
Törni kezdtem a fejem, vajon mire figyelmeztet engem
ez a jelenet, mit dörgöl az orrom alá? Hát persze, hogy a saját anyámra
gondoltam. Ha egyszer úgy maradna egy tükör előtt, hogy, mondjuk, hirtelen
pokolian megsajnálja magát, majd még azzal a lendülettel, tisztes köznapisággal
békét köt hát biztosra vehetem, hogy mindezt Médeához hasonlóan
magában intézi el, nem ad ki róla kommünikét, fel sem hív.
Dacoskodni kezdtem: érdemes lenne végre a csend gyilkos
természetén elmerengeni, akár egy karosszékben, akár egy tükör előtt,
mindegy. Morogva gondolni bizonyos egzisztenciális képletekre, elmulasztott
esélyekre, tartalmatlan kilátásokra. Kudarcos tulajdonságnak tekinteni
a tartózkodást. Rájönni, hogy még a halál csendje sem kielégítő.
Hiszen Ulickaja Epilógusából megtudjuk,
hogy Médea meghalt. Meghalt, azaz nem maradt életben. Nem stroke után
vegetált (mint Ulickaja más írásaiban oly sokan), a nyelvről való lemondás,
a feszült sodródás, a szándék és megvalósulás majdnem teljes elszakadásának
állapotában, hanem meghalt, azaz nem maradt életben. Biztosan otthon történt,
s amikor leültek mellé zsolozsmázni, már le voltak takarva a tükrök. Akkor
már mindegy volt, máskülönben is, a tükrök nem őriznek meg képeket. Az
élet elemi egoizmusa ismét csodásan érvényesült. Mindazonáltal nem vált
reménytelenné a helyzete, történtek óvintézkedések, ugye, a szimbolikus
halhatatlanság, valamint a szó szerinti... És így tovább, és így tovább.
No álljunk csak meg, mondtam magamnak a szöveg emésztésének
ezen a pontján. Itt két dolog is történt. Először: a regény igazán mélyen
megszólított, de közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom: provokált.
Másodszor: beugrottam neki, hallgattam a szirénhangokra. És ha már így
kihasznált, ilyen fondorlatosan visszaélt az egyébként kiválóan fedezett,
a lelkiből az élettani felé taszigáló félelmeimmel, másra is képes lesz,
ez mindig így szokott folytatódni. Mutogatásból rámutatás lesz, féligazságokból
égi intelligencia, Médeából pedig a Bölcsesség erényének megtestesítője,
kezében tükörrel, mely a múltat, a jelent és a jövőt mutatja.
*
A
régi mese és belőle a mi jól ismertnek vélt saját részünk.
Emlékszem, amikor eljutottam a könyvben Szamuil hátborzongatóan
megfontolt lánykéréséig, már csak bólintottam. Mert mit tett Médea? Jelenának
levelet írva állapítja meg: ...elmúlt az ifjúsága és fáradtnak érzi
magát. A jelentőségteljes felismerések ilyen tárgyszerűek. Az igazán
súlyos kijelentések ilyenek, mintha futólag lennének odavetve. Az író
nem körülményeskedhet, ha az ember egyébként nem tenné. Többnyire így
szoktunk dönteni és megsérteni. A jelenet annyi, mintha elsuhanna az arcunk
a tükör előtt.
Ezt követően megváltozott a viszonyunk. Arra figyeltem
fel, hogy úgy vagyok Médeával, mint anyámmal. Őt sem tudom olyannak látni,
amilyen. Egyelőre ez teszi lehetetlenné számomra, hogy írjak róla. Mondják,
hogy amikor nem gondolunk anyánkra, akkor is rágondolunk. Igen, lehetséges,
de akkor honnan az a szégyenérzet, mely a két értelmezett/valós rágondolás
közt eltelt idő miatt mardos minket. Ha magunkban amúgy öntudatlanul és
folyamatosan írunk valamit, miért zavar minket a nem ismert részletek
bősége? Vajon talált-e anyám rég elveszett gyűrűt, és ha igen, miért nem
tudom pontosan, hogy hol?
És ezután már előjöttek további párhuzamok is. Ebben
a történetben, kérem szépen, mindenki csak keneget. A kolkhiszi királylány
varázsszerrel Iaszón testét, pajzsát, fegyvereit. A feodoszijai kórházban
dolgozó fegyelmezett görög nő a terméketlen nők ölét gyógyiszappal. Az
anyám a hátamat gerincbántalmak ellen. Még csak az kéne, hogy bekenhessék
saját magukat, mint Margarita az Azazello-krémmel, és huss...
Van ebben valami félig szakszerű boszorkányosdi, be
kell látni.
Nem egy masszív mágikus tudásról beszélek, inkább azt
mondanám, hogy tudomásuk van egy misztikus, nagy, életet kitöltő
immunitásról, mely a teremtés általuk és saját célra lekerekített történetéből
ered. Amitől ugyanolyan védettek lesznek a világgal, de jaj, a gyermekeikkel
szemben is, mint Iaszón a farkasfogból kikelt óriással szemben.
Befolyásos emberek. Ha a közelükben vagyunk, megérzünk
ebből valamit, a misztikum oly édesen emberivé szelídül. Hit,
morál, babona: lélektanná válik pontosan úgy, ahogyan Sík Sándor
elgondolta.
*
Van tehát egy régi mesém, melynek én is szereplője vagyok, ám a másik
szereplőt képtelen vagyok olyannak látni, amilyen. Hiába kultúra, nyelv,
neveltetés, nem jutunk egymáshoz közelebb. Médeának is csak félig sikerül.
Halott szüleitől egy látomás során megkapja ugyan az egzisztenciális döntéseit
alátámasztó, a pszichés stabilitást szolgáló üzenetet, de számos kérdés
nyitva marad.
Ulickaja roppant segítőkészen leírja, hogy szerinte
a túlvilági üzenetnek ódon és megbarnult gyantá-hoz hasonlatos
illata van. Ettől a leírástól még lehet ilyen illata az eksztatikus rajongás
önkívületi állapotának is, s persze mindazon dolgoknak melyeket az illatazonosság
tart egyben.
Valóban sok mindenről árulkodik egy illat. Egyvalamiről
azonban nem beszél: a vallásos hit bűn-mechanizmusának eseti, rejtett
brutalitásáról. Istentől a bűn választ el, hát bűnnek lenni kell.
Ebben a jelenésben nem egyszerűen annyi történik, hogy
a szülők megköszönik az árván maradt gyermekek felnevelését, és elbocsátják
a feladattól, hanem szótlan kedvességükkel magatartásmintát is
adnak Médeának, aki aztán a későbbiekben ettől még a rendkívüli helyzetekben
sem szakad el. Majdnem úgy néz ki a dolog, mint a lélekvándorlás egyik
cáfolatában, mely szerint nem útról beszélünk, hanem műveletről. Nem a
lélek vándorol, hanem az eleven lélek képes lesz visszaemlékezni
egy elhalt ember lelki történéseire. Úgy fogok élni érti meg magát
Médea , ahogy anyám, a minden vonatkozásban példás keresztény
nő élt. Ebben azonosulok vele. Szerintem azonban épp ettől
kap az egész valamelyes negatív felhangot, mintha intés rejtőzne a köszönet
mélyén: eddig így viselkedtél, maradjon ez így. És ez az intés, már ahogyan
én gondolom, Médea tudatának mélyéről érkezik. Persze szó sincs kettéhasadó
énről. Funkciótlan megtisztulásvágyról van szó.
Plinius említi, hogy Eris, Armenius fia holtából föléledvén
sok csodálatos dolgot mesélt arról, hogy mit látott. A szülők
viszont nem kívánták befolyásolni lányukat. Erős egyéniségnek nincs szüksége
mankóra. Nincs is több jelenés Médea életében, az elfogadás végleges.
Viszont a természettel nem mehet szembe. Kinek mit mond, nem tudom, de
legalábbis említésre méltó, hogy amíg Médea egy levélben leírja a történteket,
újra érzi a gyantaillatot. A csoda az írással felidézhető.
*
Így
mennek tehát a dolgok. Ferenczi egy klinikai naplójegyzetében ír a jóvátétel
elvéről. A kiindulópont: gyermeki önzés kontra anyai szeretet, azaz: a
jóság. A jóság kiáramlása azonban gyakran zavarbaejtő. Az anya
a látomásban nem újszülöttel, hanem egy hároméves gyermekkel a karján
jelenik meg. Médea kisöccsei voltak hasonló korúak.
Maga a halottlátás ténye még arról tanúskodna, hogy
Médea minőségileg más dologra készült, mint ami testvéreinek gondozása
volt. Tisztában volt vele, hogy a saját gyermek többletteljesítmény. Ehhez
mérten azonban roppant különös, hogy az újszülöttség fogalma ismét a felelősségvállalás
már megélt szintjét idézi fel benne, a már teljesített feladatot. Azt,
amellyel immár láthatóan eltelt.
Akarta-e keresni a kibontakozást? A regény ehhez nem
ad támpontokat. Mendeszék huszonhárom évi házasságáról Ulickaja azt írja:
az első naptól az utolsóig boldognak bizonyult. A kezdet és
a vég érdekli, a tartam kevésbé, s ez így van rendjén. Gyanítom Ulickaja
is úgy gondolja, hogy amennyiben boldogság volt, talán bizonyos fokig
spirituális, de mindenképpen tétova, szikár, elfojtásoktól sem mentes
boldogság lehetett.
Márpedig a spirituális boldogság gyönyörű, megemeli
a mindennapokat, templommá teszi a természetet. De halkan megkérdezem:
nem vonja el az embert túlságosan az élettől? Nem emiatt érződik az erős
egyéniség felszíne mögül a személyiség képviseleti deficitje? És ha igen,
elítélhetjük ezért Médeát, kijelenthetünk olyan badarságot, hogy elrontotta
az életét? Csak azért, mert nem beszél, nem terelget, nem irányít, ragaszkodik
a csodás jelenéssel is kifejezett kettős szülői intelemhez, ha tetszik,
belső tudatosításhoz?
Szerintem a homéroszi aranylánc a vétkes, tudják, amelyik
az égből lóg le a földre, összekötvén emberit az istenivel. Platón szerint
ebben a láncban testesül meg az isteni szellem ereje, amely a kiváló
emberek lelkeit gyakran ragadja bizonyos nagy vállalkozásokra. Ez
a végzet. Ulickaja nem ír olyasmit, hogy Médea tizenhat éves korában,
szülei halála után maga választotta volna testvérei felnevelésének feladatát.
Ezt a kötöttséget a végzet rótta rá, bár itt egészen szegényes bőrbe bújt,
ugye, mást nem mondhatunk Pelagejára, a Szinopli-gyermekek öreg, félszemű
dadusára, aki kimondta a döntő szót: a gyermekek márpedig maradnak. Maradtak.
Médea erős egyéniség, mondtam, de alaposabban bele kell
gondolni, igazából milyen mélyreható volt ez a bizonyos deficit? Azt tudhatjuk,
hogy megbékélt a sorsával, s ehhez valóban erő kell, belső tűz, hogy legyen
mit elfojtani, de vajon mikor és miből derül ki egy békéről, hogy oktrojált,
s egy életről, hogy elrontott-e?
Médea meghatározó szótlansága csak azt mutatja meg,
hogy az elfojtott jóság bonyolult, kódolt üzenetek formájában hatol
át a szférákon.
*
Míg olvasok, sehol sem tapasztalom a feszültségcsökkentés szándékát. Párhuzamos
életeket látok, elsikkadt a katarzissal kecsegtető bizalmi légkör. A valóságos
anyáról levált anyai jóság válik a boldogság letéteményesévé. Bárhonnan
közelítjük a lényeget, igazából erről a boldogságról van szó. Ennek a
mindennapjait éli Médea a gyermektelen házasságban, s később a rokonai
közt.
Olyan másak ők egymásnak. Természetesen egyáltalán nem
alaptalanul gondolja Médea az utána következő generációk fiataljairól,
hogy számukra az élet játékszerű, s ezen a ponton illene kitérnem
a történelmi körülményekre, beszélni két világháborúról, Sztálinról, kitelepítésekről,
de szerintem szem elől veszíteném az igazságot. Mert nem ez a probléma
magva. A halál jöhet a Marija Cárnő hajó felrobbanása, de egy autóbaleset
képében is. Médea is látja, hogy az idő múlásával nem a tét lett kisebb,
az ugyanaz: a boldogság. A szabályok kevésbé kötöttek, rendben van, de
a lényeg mégis az, Médea azért érezheti úgy, hogy egyedül ő lát át a neurózison,
mert felismerte, hogy a boldogság-fogalom tartalma nem ment át változáson.
Mindenki azt hiszi ugyan, hogy az ő boldogságán nincs patina. Egy okos
öregasszony figyelmét azonban nem kerüli el a végzettel való játék időtlen,
egyetemes, tragikus azonossága. Mindenki ugyanazt az aranyláncot rángatja.
És Médea annak segítségével, amit nem ért meg, lassanként mindenre rájön.
Íme, a tipikus chestertoni miszticizmus.
Az élete állandósult élet, szilárdsága a fáéhoz
hasonlatos. Nem sóhajtozik, nem édeleg a tükör előtt. Egy pillanat
rabul ejti, de nem esik kétségbe. Figyelmesen és szigorúan szemléli
az arcát. Azt is látja, hogyan nézett ki kislánykorában. Előjön akkori
elégedetlenségének az emléke, és nevetve kénytelen beismerni, hogy nem
volt igaza, mostanra pedig egyenesen szép öregasszony lett belőle.
Minden rendben van. Minden elmúlt.
De hát nem épp az imént állapítottam meg, hogy semmi
sem múlt el? Sőt, minden kezdődik elölről. Indulnak a tengerhez, és megtalálják
a gyűrűt. Körülállják. Nem azt a szegényes ékszert, nem, belül mindenki
Médeát nézi. Mint egy szabadon lebegő, a hallgatás hagyományát is megtestesítő
jelenést. Nem a mellettük álló Médeát, hanem ki-ki a lelkébe ágyazottat.
Akinek még mindig fáj, hogy mi lett az ő nagy, történeti érzéket sem nélkülöző
boldogságából.
Egy ékszer hever a nyitott tenyéren, mely kapcsolatot
teremt múlt és jelen, misztikus és evilági között. Még a kotnyeles Nyika
sem mer kérdezni. A végzet előtt mindnyájan elnémulunk.
*
Nagyjából idáig jutottam a könyv második olvasása után. Ismét feltettem
magamnak a kérdést: olyannak látom-e Médeát, amilyen? Avagy: belenéztem
ugyan Médea tükrébe, de mi az, amit láttam? Simone Weil szerint, ha
egy meghatározott időpontban nézünk magunkba, ártatlanok vagyunk. A világ
rendje az ebben a pillanatban, hogy ilyenek legyünk. Egyetlen pillanatnak
ilyen elszigetelése magában hordozza a feloldozást.
Futólag és bátortalanul anyámra gondoltam, aki tőlem
két tucat kilométernyire minden bizonnyal nem azon töri a fejét, hogy
a kínos helyzetet folytonosan ismételni kell, mert le kell győzni az elintézetlen
ügyeink miatt keletkezett traumás neurózist, mi több, kozmikus katasztrófát.
Márpedig, higgyék el, ő is ilyesmin töri a fejét. Annak segítségével,
amit nem ért meg, lassanként mindenre rájön. És nekem kötelességem segíteni,
előmozdítani ezt az organikus folyamatot.
Mindegyre ott járnak a gondolataim, szögeztem le végül,
ahonnan a tapasztalataimnak kellene származniuk. Mi sem egyszerűbb ennél,
gondoltam, Miskolc itt van, anyám is, a Krím viszont kétezer kilométerre.
Kézenfekvő, hogy mit kell tennem.
3.
Utam a Krímbe fárasztó volt. Esküszöm, hogy igazat mondok, épp a vonaton
olvastam Csehov 1887-es, Hidegvér című novelláját, szomjazó bikákat
szállítottak benne tehervonaton, kenések, megvesztegetések, trakták, végtelen
rázkódás, komor, feszes keret.
Feodoszijában, ahol csak megfordultam, senki nem hallott
a Médeáról. De a fővárosban, Szimferopolban sem volt ez másként. A Krim
Tv Nemzetközi Szerkesztősége stúdióbeszélgetést vett föl velem abból az
alkalomból, hogy íme milyen csodával ismertettem meg őket. Az asztalon
Marija, a görög műsorvezető előtt ott hever a Magvető kiadásában megjelent,
magyar nyelvű Médea és gyermekei, melynek zöld borítójára néha
odapillantok, míg a válaszokra készülődöm. Marija záró kérdése a könyv
kapcsán így hangzott: mit üzenek a krími nőknek? Olyan veszetten
hunyorogtam, mintha a halálom utáni teendőket kezdték volna tárgyalni
mellettem.
A kulturális miniszterhelyettes, aki fogadott abból
az alkalomból, hogy a magyarok exportálják a Krímbe a Krímről szóló egyetlen,
világirodalmi rangú regényt, ami így már csak majdnem mellékesen orosz,
nos, a tatár származású főhivatalnok azonnal intézkedik, hogy vendéglátómmal,
Nadiával vennénk kézbe egy áprilisi, feodoszijai Médea-konferencia megszervezését.
Beleegyezünk, mert tudjuk, hogy ki lesz, aki tényleg megcsinálja. Hogy
olvasta-e a könyvet? Milyen könyvet...?
Mígnem aztán találkoztam Raisza Tokarevával, aki jelenleg
az Orosz Gorkij Színház Múzeumának igazgatónője, de valamikor a Krím minden
múzeuma hozzá tartozott. Bár neki csak Mása tetszett, ő olyan romantikus,
és máskülönben is jók az ilyen Másák, mert az orosz posztmodern zombivá
teszi az embereket. Így Raisza. Búcsúzáskor megöleltem, meg is lepődött,
de hát hogyan is magyarázhattam volna meg neki, olyan ő, mintha a nővérem
lenne. Olvasta a Médeát.
*
Utolsó éjszaka Szimferopolban, míg a lábamon Nadia macskája, Marcus Aurelius
feküdt, arra jutottam, hogy nincs nagyobb ostobaság, mint az irodalmi
turizmus. A terepszemlém, az anyáról gondolkodás/írás főpróbája, mértéktartó
kegyetlenséggel meg kellett állapítanom, fabatkát sem ért.
A félsziget gyönyörű, született egy hasonlóképpen gyönyörű
ügy is, de Médea meghalt, a regény elkészült. Minden az olvasatok teremtő
együttműködésére van utalva. Egyébként meg, ha az anyai ösztönről kérdeznek,
se Freud, se Derrida. Mindnyájan kisebbség vagyunk.
A feodoszijai tengerparton, ott, igen ott, egy nagytestű
fekete madár elém ejtett egy jókora diót. A dió, rajta egy kicsi lyukkal,
mely a madár legalább egyszeri próbálkozásának a nyoma, most itt van előttem.
Még nem tudom, mit jelent. Próbáltam belenézni, de sötét van benne.
|
|