HALMAI TAMÁS

Fűszál

Kinek jutna eszébe elbeszélni egy fűszál történetét? A kezdődő élet tavaszi varázslatától a téli pusztulás elfogadó békéjéig? És ki ne bukna bele a vállalkozásba, hogy szavakat találjon a leírhatatlanra és metaforákat az elképzelhetetlenre? Hogy kommunikáljon a növényi létmóddal, s aztán hírt adjon tapasztalatairól: regényírót vagy szerzetest kívánó föladat volna inkább? És a szív ügye vagy a tekintet próbája esnék meg benne? S a kudarc? A nyelvé lenne? Az elméé? Istené? Vagy az istentelenségé? A világszerkezet roppanna meg belé – vagy csak a törékenység titkára ráismerő öröm születne meg nyomában? És teljes lehetne-e az öröm – a megfigyelő szenvtelen magányába zárva? Ha pedig a világ roskadna össze: mi történne a fűszállal?

Sötétség

Egyik pillanatról a másikra tűntek el a fények. Mintha mindenki egyszerre vakult volna meg. Se nap, se hold, se lámpák. Se szenvedély tüze, se istenek ragyogása. Senki nem látott semmit. És mindenki megértett mindent. Az első pánik után (hetekig eltartott) az egymásra utaltak intim kétségbeesését lassan az óvatos érintések, a tapogatódzó figyelmesség és az ajándékként formálódó hangok váltották föl. S mint akik a kérdés nélküli válasz kegyelméből részesültek mind: már senki sem bánta, hogy a mulandóság réseit is idő tölti ki; senkit sem aggasztott, hogy nem tudja: az üveg, amelyet tenyerével végigsimít, tükör vagy ablak volt-e eredetileg; és senki nem érzett bűntudatot amiatt, hogy nincs érkezése marasztalni az angyalt. Nem volt kit és miért marasztalni. Együtt voltak. Egy volt minden. Beszéltek, szerettek, útra keltek és álmodtak. Egy idő után azt se tudva, a Földön-e vagy egy csillagon. Élőn-e vagy holtan. A határtalanság iránti bizalom fontosabb lett a tudásnál. Az elveszített világosságot a közös sötétség pótolta. Ha találkoztak, a hála szavaival köszöntötték egymást – és nevetve búcsúztak el.
    Így várták, könnyű szívvel és izgatott derűvel, a világ teremtését. 

Hála

Olyan idős volt már, hogy átjárt rajta az idő, így mondták. Számolatlanul, de egyenes derékkal hordozta az éveket. És reszketegen, de büszkén a halált. Alig egy napja lakott vele a gondolat: egyedüli tudója a kis, közép-ausztráliai nyelvnek. Alig egy napja halt meg a férje. Míg élt, nyelvészek jártak hozzájuk: kihalófélben lévő nyelvek utolsó beszélőit kutatták föl, szerte a világban. Aztán az érdeklődés elapadt. A nyelvet kiismerték, a grammatikán túli világ nem tartozott a szakterületükhöz. Az asszony hálás volt a látogatásokért: úgy érezhette, családja lett, mikor már nem is remélte. De a vendégek, bármennyire jól esett is nekik a szívélyes fogadtatás, el kellett, hogy maradjanak. És most a férje is elment. Ám a hála, amit az ismeretlenek iránt érzett, különösmód megmaradt. Szinte csak az maradt meg. Talán arra a kis időre, amíg még dolga lesz a földön, nem felejti el a megfelelő szót rá, amit már csak ő tud, gondolta.

A görög

Kréta, Velence, Róma, Toledo: az út egyenes, a cél világos. Festeni és élni, egyre jobban, tudatosabban és szenvedélyesebben. Domenikosz Theotokopoulosz krétai ikonfestőt Rómában immár Dominico Greco néven találja saját története; az ibériai értők már csak El Grecóként ismerik. Az út egyenes, a cél világos. Ikonokat festeni, anélkül, hogy Fülöp udvartartása ráismerne a bizánci technikára a barokk képeken. Anélkül, hogy tudatosság és szenvedély kioltaná egymást. Anélkül, hogy a fiú, Jorge Manuel, csalódnék apjában. És így várni, mint a színekben megsejtett teljesség kezdetét, a véget.
    Luis de Castilla alázata sokat segít; míg meg nem hal ő is. Francisco Pacheco értekezése, az El arte de la pintura módszertani traktátusnak álcázza a megértés katarzisát. Hortensio Félix Paravicino y Arteaga szonettjei pedig nemcsak dicsérnek: föl is fogják tárgyuk (művész és művészete) nagyszerűségét.
    És Zuloaga és Rusinol és Rilke és Picasso és Meier-Graefe: előttük már nem maradhat rejtve a nyilvánvaló.
    A görög (a spanyol, a bizánci, az olasz) elérte célját. Élt, meghalt, és újra él.
    Dicsőség a névteleneknek, akikre híre árnyékot borít. 

A rabszolga

„Die wissende Heiterkeit ist ein Tor zum Ewigen.” 

(Martin Heidegger)
   

Naptalan idők jártak.
    Nagy Konstantin bölcsessége már csak legendák halovány tartozéka volt. A kettévált birodalom lakói aggódó óvatossággal fogadtak minden hajnalt. S úgy érezték, már egy hajnalon sincs áldás. És egyetlen este sem hoz feledést is a sötéttel.
    A limesek mentén népek és eszmék kavarogtak; a határokon belül nyelvek szólongatták és nem értették egymást.
    Athanásziosz már megírta Szent Antal életrajzát, de kevesen férhettek hozzá. Jeromos már mindent tudott Szent Pál életéről, de alig valaki törődött vele. Ágoston tekintélye nőtt, de ez a hunokat nem fogja megrendíteni. Odoakert és Theodorikot sem. Benedek Regulájára még száz évet várni kell. Bizánc pedig messze van.
    Az utakat és jeleket összezavaró változás korában senki sem tudta, fölfénylik-e, és kire tekint majd keggyel az új világ új arca. A saeculum, a lenti lét nem volt lakályos otthon többé.
    Naptalan idők jártak. De mikor nem járnak naptalan idők?
   

Claudius Postumus Dardanus, Gallia praefectus praetoriója apró kortyokban, mintha titkot kutatna, lassú élvezettel és elmélyült békében itta szokásos, vacsora utáni borát. A szolgákat már aludni eresztette; felesége maga kívánt visszavonulni a fárasztóan eseménytelen nap után. A provence-i birtok néhány irgalmas órára kívül került a históriai végzeten.
    Csöndes éj ígérkezett.
    A hang sem volt rémisztő; inkább csodálatra és csodálkozásra késztette a ház urát. A bejárat nyílásában, félig még árnyékban, egyszerű öltözetű, szakállas férfi állt.
    – „És a lakott városok elpusztulnak s a föld pusztaság lesz és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” Bocsásd meg tiszteletlenségem. Bejelentés nélkül érkeztem. Ezékiel szavait tartva magam előtt, mint aki védelemre szorul. Pedig tudom, te nem akarhatsz rosszat annak, aki maga sem a démonok követe.
    – Vándor vagy? Anakhóréta, aki elunta a puszták közönyét? Vagy földműves a szomszéd birtokokról? Ruhád, akár a koldusoké. De beszéded iskolák emlékét hordozza.
    – Vigyázz, uram. Kérdéseid elfedik a választ. Nem számít, ki vagyok. Az sem, te ki vagy. Másra figyelj. Vagy legalább hagyd, hogy más figyeljen rád.
    – Egy szavadat sem értem. Viszont jól szórakozom. Nem hajítalak ki. Még nem.
    Az idegen halkan beszélt, de ékes latinsággal.
    – Elgondolkodtál-e már azon, ki tartja távol az éjszaka farkasait? Míg alszol, ki vonja tenyerét álmod fölé? És ki az, aki madarakat küld, hogy utat mutassanak a tavasznak? Váltott lovakon sem érsz a nyomába. Legfürgébb hajósaid is csak tengeri mesékből ismerik. Sivatagon kelsz át, de csak újabb sivatagba térsz, ha őt veszed üldözőbe. Boldogságod bűnben fogan, ha ezt nem veszed észbe, mikor úgy érzed, szélből és vízből vannak tagjaid, és testvéred a nap. Megérinteni, ami megérint. Ha ezt tudod, mindent tudsz, uram. De van, ami csak rajtam keresztül juthat el szívedig.
    – No, jól van. Beszélj. Beszélj tovább, kérlek. Kíváncsivá tettél.
    És az idegen beszélt, sietség nélkül, mint aki még sosem volt ember. Beszélt, mint aki a szelídségre tette föl az életét, s most keresi hozzá a szavakat. A császár városairól és a sivatagban lakozó Istenről beszélt. Órigenész eszméiről és Lyoni Iréneusz tanításáról. Alexandriai Kelemenről, akinek Protreptikon című művéből hosszasan idézett. A görög utópiák szépségéről – és az antipoliszok szent rendhagyásáról. A sivatagi atyákról. Jeruzsálemről és a Paradicsom új telepeseiről. Plótinoszról, aki magától Gallienustól kapott ígéretet Platonopolisz fölépítésére Campaniában, de az elképzelés sohasem vált valóra. És, részletesen ecsetelve az épületek mértanát és az utcák rendjét, az eszményi városról, az egyetlenről, amelyben senki sem fölösleges és semmi sem hiábavaló, a helyről, amely földre épül, de az ég adja hozzá a köveket: Theopoliszról. Theopoliszról beszélt utoljára.
    – Nem ismerek a birtokodnál alkalmasabb helyet a megalapításához. És nálad méltóbb személyt a munkák felügyeletéhez. Az üresség ajándéka a tartalmak teljessége. A maradéktalan hiány vonz mindent, ami több az elképzelhetőnél. Isten városának sorsát helyezem a kezedbe, uram. Most indulnom kell. Míg vissza nem térek, lesz időd dönteni.
    Finom határozottsága nem hagyott érkezést a házigazdának, hogy meglepődjék vagy fölnevessen.
    Az ajtóból még visszanézett.
    – Sárban él, de fénnyel lakik az ember, uram.
    Alakját aranyba vonták a felkelő nap sugarai.
    Utolsó mosolyában évszázadok bölcsessége foglalta össze magát.
    Úgy tűnt el, ahogy érkezett. Súlytalanul, megfellebbezhetetlenül.
    Claudius Postumus Dardanus nem is fordult a belépő zsoldos felé, úgy kérdezte:
    – Ki volt ez?
    – Ez? Egy rabszolgád, uram. Erősködött, hogy mindenképpen beszélnie kell veled. Mielőtt meghal.
    – Meghal?
    – Már megtörtént a kivégzés, uram. Utolsó kívánsága volt a nyomorultnak, hogy halála előtt szólhasson veled. Az ajtó előtt vigyáztunk egész éjszaka, nehogy baj történjék. De a rabszolga állta a szavát. Beszélni jött, nem ártani.
    Claudius Postumus Dardanus lehunyta a szemét. Fáradt volt, vagy csak tanácstalan.
    – Mit követett el, amiért az életével kellett fizetnie?
    – Gúnyt űzött mindannyiunkból. A legnehezebb munkát is gondtalannak tetsző mozdulatokkal végezte. És gyakran énekelt közben. Valami ismeretlen, talán nem is létező nyelven. Parancsnokunk e lázító könnyedséget elégelte meg. Ez volt a bűne, uram. A derű. Úgy éreztük, ellenünkre valóan boldog. Vagy helyettünk, ami talán ugyanaz. Boldog volt. Meg kellett halnia. A parancsnok döntött így. De egyikőnk se bánta. Jó ember volt a rabszolga, de a jóság, ha kitartóan művelik, elviselhetetlen, uram. Ezt éreztük.
    – Elég. Most elmehetsz. Várj! Mi volt a neve?
    De ezt a katona már nem hallotta. Csak szája készült valamit mondani, míg össze nem szorította az önféltés riadalma. Akik látták, azt mondták később: futva hagyta el a házat. Mint aki ördögöt látott. Vagy, még inkább, mint aki rájött, hogy ő maga az ördög.
   
A díszes terem akkorra már színültig telt fénnyel. A szertartásos pompa a szent csarnokok varázsát idézte. Claudius Postumus Dardanus tehetetlen szilárdsággal állt a reggeli ablak előtt, akár egy főpap, aki elfelejtette istene nevét, de nem a liturgikus teendőket. Feszülten nézett a távolba, aztán kinyitotta a szemét.
    Írnokáért küldetett.
    Egy pillanat veszteség nélkül akarta betűk közé menekíteni a tervet, amelytől ugyan nem remélt sem szebb jövőt, sem nyugodtabb álmokat, de legalább az írnoknak, ennek a törékeny lelkű és gyanútlan életű fiúnak (akit annyira megszeretett) lesz miről mesélnie, ha egyszer szolgálatából hazatér a keleti barbárok közé, Pannóniába.
   

Western

A tábor fölé láthatatlan leplet szőtt az éjszaka. Az alvó indiánokra a teremtés előtti idők emlékezete borult, sötéten és óvón. A sűrű égen mint valami létre biztató titkosírás ragyogott a csillagok ősi rendje.
    Tavasz volt, a testnek enyhületet, a szellemnek megnyugvást szerző.
    Fák Tetején Surranó aznap sem hunyta álomra szemét. A sötétséget fürkészte, melyről csak annyit tudott, hogy kifürkészhetetlen; s elámult (most is, mint minden éjjel) Mosollyal Gyógyítón, aki úgy aludt, olyan gyöngéden és föltartóztathatatlanul, mint aki nem is tapasztalta még az ébrenlét nappali áldásait. Mint aki mindent ért, mert semmit se tud.
    A törzs fiait és lányait, míg lelkük a test nyűgét maga mögött hagyva járta be az álom másfajta valóságának igéző vidékeit, a Föld fiaivá és lányaivá avatták jótékony hatalmak; Fák Tetején Surranó ezt a varázslatot kívülről sem tudta másképpen látni, csak úgy, mint aki belülről részese a csodának.
    A hajnal közeledtével megszaporodtak a hangok és neszek; Mosollyal Gyógyító forgolódni kezdett, félálomban kitakarózott, teste megfeszült és ellágyult újra, megnyílni készen – mint szónak az anyag – a kelő nap fényének. Ábrákkal telehímzett mokaszinban és szarvasbőr ruhában, hajában tollal és varázsigékkel szívében aludt, és ébredezett, és nyitotta ki szemét.
    A törzs nem hallott még más törzsekről. Nem sejtették, hogy a világon fehér ember is él (akinek a világa hamarosan nekik is új, szűkösebb és kopárabb otthont jelöl ki). A Little Big Horn-i ütközet híre nem jutott el hozzájuk (talán, mert még meg sem esett akkor); s a navahó híradósok hőstetteiről sem meséltek az öregek esténként a tűz körül. Nem háborúztak és nem fecsegtek fölöslegesen. Hiába nem ontottak se vért, se könynyet. Éltek, mint boldogabb korokban a halandók, idő és gondolat nélkül.
    Mosollyal Gyógyító ebben a világban nyitotta ki, hunyorogva is tágra, a szemét, földerülő arcával jelezve: tavasz van, s nincs ok kételkedni abban, hogy ez mindig is így lesz.