Kocsiút
az éjszakában
Tolakvó
autók, buszok, lusta őrületben,
az utcát naponta elfogja a szédülés.
Elszürkült, félájult kép kavarog: a „ketten”.
Darálja az időt a szolgahad. Feltűnés
nélkül olvad önmagává, és azon is túl
az átkozott sereg, ám mielőtt „a káosz
setét ölébe” dűlne, lelke félrekondul,
s érzi: megtart, táplál, pörget, ráz ez a város,
a bűnevesztett ítélet szülőotthona.
Az elszabadult fényszál csapkod, mint az ostor,
űz tereken át, de nem látni, miért, hova.
Talán már a jelen is elszakadt a mosttól.
És közlekednek, vagy csak ülnek tésztaszívvel
a lakók szobájukban, s néznek egy képfalat.
Áldják a húsos pizzát, s menten felhevülnek,
ha emlékélesztőn egy múlt napjuk feldagad.
„Hihetetlen” – mondják, ha éjjeli adás van,
és olyan rémkép jön át, amiben nem hisznek.
Majd aludni mennek, s másnap az irodában
megbeszélik ketten, hogy mit nevezünk hitnek.
Zúg az éji bogár, neonreklámnak koppan,
balkáni gerlék hisznek a szaporodásban,
és megint reggel jön, a város darabokban,
többé senki nem találja önmagát másban.
Tolakvó
autók, buszok, lusta őrületben,
az utcát megintcsak elfogja a szédülés.
Elszürkült, félájult kép kavarog: a „ketten”.
Darálja az időt a szolgahad: a tűrés.
Minden gondolatot a KRESZ hatalma mozgat,
megszabott rendje van itt minden mozdulásnak,
a csillogó gépek szép rendben vicsorognak,
beállnak a sorba, és úgy mennek egymásnak.
Korének
Tébé-költség,
nagy adó,
nem magyarnak lenni jó.
Szegény költő eladó,
akármire kapható.
Megható.
Fennvaló,
nézz le rá, te hit-faló.
Elfogytak a szép mesék,
kliens lenni volna szép.
Patrónusnak kellenék,
értené a verszenét,
zengenék
vers-igét,
nem csak panaszversikét.
Horatius egykoron,
költőisten, nyelvrokon
(tiszta-szívvel? nem tudom)
így szavalt: tirannuszom,
halld dalom,
mondanom
se kell, isten leszel, tudom.
Hol van ma egy gazdag úr,
aki kultúrba’ nyomul,
poézissel boldogul,
s nem a BUX indexre gyúr;
elvonul,
lelke gyúl.
Versek füstje gondorul.
Tévedés
Volt,
hogy összetévesztettelek valakivel,
akit nem ismerek, de most már késő.
Nem vagy ők. Szereped van nálam.
Most már legrosszabb esetben is csak
veled téveszthetlek össze.
Benned történik meg a fatális hiba,
a házibuliban, ahová veled érkezem.
Már az ajtóból megpillantalak.
Hozzád lépünk. „Engedjétek meg, hogy
összetévesszelek benneteket. Ez te vagy.
Ez meg te.” Azzal elengedem a kezed,
te helyet cserélsz, én kézen foglak.
„Úgy. Most már mehetünk. Szia.”
Távozunk. A buli egy tévedéssel több.
Nem sokkal utánunk megint csöngetnek.
Újabb tévesztő érkezett. Téved és távozik.
Amikor már mindenkit összetévesztettek,
az árnyékbuli levegője sóhajt. Soha ilyen
tág tér a szeánsznak. A tévedők egymásra
néznek, körbeülik a hatalmas csontasztalt.
Szemükben elszánt esték. Összeérintik ujjaik.
Zár az áramkör, az idézőkön végigfut, kisül.
Tévotthonaikban a hazatértek mind elterülnek.
A padlóra zuhanok. Azt hiszem, infarktus.
Érzem, közel a halál. Fölém hajolsz. Az
utolsó kép: hajad szemembe lóg. Az utolsó
szavakat szomorúan mondod: „Azt hiszed,
haldokolsz? Tévedsz. Isten hozott a világban.”
Mélyül
Földúton
megyek.
Esővízzel telt lábnyom.
Hullámzik az ég.