|
SÁNDOR
ZOLTÁN
Az
olvasott műre hangolva
Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?
Amikor
valakinek egy bizonyos kötetről szóló kritikáját olvassuk egy folyóirat
hasábjain, akkor elsődlegesen a taglalt mű iránt érdeklődünk, arról szeretnénk
némi benyomást szerezni, és mindenekelőtt arról is tudunk meg valamit;
amikor viszont valakinek ötvenegynéhány kötetről szóló kritikáját egymás
után olvassuk, a különféle műfajú, különböző szerzők tollából született,
egymástól eltérő poétikájú alkotásokról szóló bírálatsorozatból a kritikus
szerzői énje is kitűnik, ami az adott esetben még véletlenül sem jelenti
azt, hogy a műítész egy előre elkészített sablonba illesztené be az elemzésre
szánt könyveket. A Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötet olvasása
közben azonnal feltűnik, hogy Fekete J. József kritikaírás közben igyekszik
alkalmazkodni a műhöz, s úgymond belülről vizsgálni
azt. A ráhangolódás a vizsgált kötetre óvja a merev szemlélettől, attól,
hogy csupán egyetlen, szigorú szemszögből közelítse meg az egymástól sok
mindenben különböző könyveket.
Az elhangzottak alapján valaki talán azt is gondolhatná,
hogy kritikusunkból hiányzik a szilárd esztétikai értékrendszerérzet,
ezért engedi magát befolyásolni az éppen tanulmányozott kötet
irányából, holott ennek pont az ellenkezője az igaz. Bárki, aki elolvassa
Fekete J. József kritikagyűjteményét, maga is rájön, melyek azok az esztétikai
mércék, amelyeket a szerző elengedhetetlenül fontosnak tart. Itt valami
egészen másról van szó. Ténylegesen arról, hogy Fekete tudja, hogy még
véletlenül sem szabad minden könyvhöz egyformán nyúlni, lehetetlen minden
elolvasott kötetet azonos módon kezelni, és végzetes lenne minden műtől
ugyanazt megkövetelni. Csupán példának említem meg, hogy jaj annak a szerzőnek,
akinek sci-fi jellegű alkotásában kritikusa a helyi elemeket keresi.
Az ember egy összetett és bonyolult konstrukció. Képletesen
szólva azt mondhatjuk, hogy valahányan annyi ember vagyunk, ahány embert
ismerünk, illetve ahány ember ismer bennünket, hiszen egyenként mindegyikükhöz
egy kissé másképp viszonyulunk, és mindegyik közülük a maga módján viszonyul
hozzánk, mindenki valami mást lát bennünk. Magától értetődik tehát, hogy
szellemi érdeklődésünk szférája is több rétegből tevődik össze. Az igazi
alkotó igyekszik lénye valamennyi rétegét beleplántálni műveibe. Fekete
J. József ezt részben úgy oldotta meg, hogy külön szerzői entitásokat
talált ki saját bonyolult szellemi világa feltárására. Ha figyelmen kívül
hagyjuk a vezeték- és keresztneve közé ékelt J. betűt, akkor polgári nevén
közli kritikai, valamint esszé- és tanulmányírói munkásságának termékeit,
míg más jellegű irodalmi alkotásait (esszéisztikus prózáit, novelláit,
verseit stb.) mind-mind más szerzői énnel ruházza fel (Nettitia K. Froese,
Ephemeria Silver, Mihállyi Czobor stb.). A világ teljes megismerése
érdekében azonban ez még mindig nem elegendő, ezért a kíváncsi én egy-egy
szerzői entitásán belül is tanúvallomást tesz széles körű érdeklődéséről.
Így a polgári nevével jegyzett feljegyzéseivel is, hiszen csak ennek köszönhetően
lehetséges az, hogy valaki azonos lelkesedéssel tud rajongani egy istentől
és civilizációtól távoleső falu lakóiról szóló realisztikus regényért,
egy neoavantgárd költészeti ideált szorgalmazó, szürreális képzettársítástól
hemzsegő, öntörvényű szabadverseket tartalmazó verseskönyvért, mindenféle
szakmai követelménynek megfelelő tanulmánykötetért, különféle olvasmányok
és mindennapi jelenségek feletti töprengésekből fakadó, egyéni hangvételű
esszéket összefogó gyűjteményért, de akár egy naplóért, egy szociográfiai
műért vagy egy ponyvaként kezelt horror-történetért is.
Rejlik ebben a hozzáállásban esetleg némi színészkedés?
Természetesen! De ehhez azonnal hozzá kell fűzni, hogy az efféle színészkedés
nem valaki másnak a mímelése, még kevésbé önmaga nem létező alakváltozatának
a megjátszása, hanem önnön természete minden apró sajátosságának az őszinte
felvállalása és feltárása. A szerzőt eddigi munkássága során a leginkább
foglalkoztatott alkotó, Szentkuthy Miklós1,
minderről a következőket írta: Van-e emberibb ösztön a színészkedésnél?
Miért? Mert mi a színészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül
vagyunk, valami másra, valami többre, érezzük, hogy örökké hiányzik valami,
egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket: a
nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy isten is, és egy félisten
is nevetséges hiba, hogy mégis csak egy darab emberként kell élnünk,
egy arccal: mikor sokkal több vagyunk, ezer változat, és az csak a természet
hervatagságára jellemző, hogy egy anyának csak egy alakot sikerült már
csak szülnie magából: évmilliók előtt bizonyára ezret és ezret szórt ki
a méhe, s a millió mag a maga millió, különféle színes életét élte. Ma
azonban? Ez a millió változat csak csökevény ösztönök, ingerlő lehetőségek
alakjában van meg bennünk és a színészkedés nem más, mint nyomorúságos
pótlása annak az elveszett, ezerféle életnek. A színész tehát így visszamerül
az őstermészet legősibb termékenységi állapotába aki pedig az őstermészetbe
merül vissza, az az istenekhez tér vissza.2
Mielőtt még rátérnénk arra, hogy mitől nevezhetőek
egyéni hangvételűeknek Fekete J. József könyvkritikái, szükségszerűen
szót kell ejtenünk magáról a jelenkori kritikaírásról. Mindenki előtt
világos, hogy kritika nélkül nincs jó irodalom, de mint arra Fekete J.
József is rámutat, ez nem zárja ki, hogy kritikus nélkül ne lenne
eladható könyv3. Ugyanis a
kritikus valóban nem engedheti meg magának, hogy csak irkáljon bele a
vakvilágba, mert valószínű, hogy a szakmán, az érintett szerzőn és néhány,
irodalmi pályára készülő fiatalon kívül a kutyát se érdekli az írása,
hiszen a kritika egyik funkcióját, a műnek az olvasó felé való közvetítését
immár a marketing vette át, amely hatékonyan, nem egyszer gátlástalanul
él eszközeivel, amelyek nem a mű által nyújtott esztétikai élményre hívják
fel a figyelmet, hanem a könyv eladhatósága érdekében teremtenek működő,
profitorientált értékrendszert. Ez az értékrendszer pedig fölülírja a
kritikus értékrendszerét, és fölöslegessé teszi azt a kritikussal egyetemben.4
Ahhoz tehát, hogy a kritikaírás egy irodalmon belül megtarthassa rendteremtő
revizori szerepét, létfontosságúvá válik a számára az önátértékelés. Ennek
az önátértékelésnek egyik lehetséges módozatát nyújtja be könyvkritikáival
így a Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetébe gyűjtött
szövegeivel is Fekete J. József.
Kritikaírás közben a szerző folyamatosan az őt körülvevő
világról, a legkülönfélébb fogalmakról alkotott benyomásáról és véleményéről
is beszámol, külön megemlíti mindazokat a dolgokat, amelyek társadalmi,
politikai, történelmi mozzanataikban valamilyen formában kapcsolatban
állnak az éppen taglalt művel, de ugyanakkor a kritikusi én intellektuális
érdeklődésének a szférájába is beletartoznak. Ez nem azt jelenti, hogy
műbírálataiban Feketének a mű csupán apropóként szolgál, hogy egy-egy
jelenségről kifejtse a véleményét, de sok irodalomkritikustól eltérően
ő igenis mindent megtesz annak érdekében, hogy szövegei önmagukban is
kitűnő olvasmányt nyújtsanak potenciális olvasóinak, aminek köszönhetően
kritikái sokszor a tanulmány, de még inkább az esszé felé tendálnak (legpontosabb
lenne őket könyvekről íródott irodalmi szövegeknek nevezni, de az egyszerűség
kedvéért ettől a meghatározástól most eltekintünk), hiszen magukon hordozzák
a vizsgált kötet anyagának lényegig hatoló alapos elemzését, ami a tanulmány
sajátja, de ugyanakkor az esszére jellemző kétarcúságot is, a műfaj ama
tulajdonságát, amely lehetővé teszi művelőjének, hogy egyik arcával befelé
esetünkben a szóban forgó kötetre figyeljen, másik arcát
pedig kifelé fordítsa, és a közlékenység frisseségével menet közben rögtönözze
a világ teremtését5. Fekete tisztában
van azzal, hogy egy kritika, akárcsak az értekező próza bármely más darabja
általában, nem attól maradandó, hogy megszületése pillanatában az adott
hatalmi nyomás, aktuális intellektuális doktrína és irodalmi divat befolyásától
függetlenül állításai helyesek, hanem attól, hogy akkor is értelmes szöveg
marad, ha olvasója nem ismeri a primér szöveget, amelynek kapcsán létrejött6.
Ez fokozottan fontos abban az esetben, ha tudjuk, hogy az általunk elemzett
kötet kevés olvasóhoz jut el, vagy ha mégis, az információzuhatagban rohangáló
huszonegyedik századbeli embernek akkor sem jut ideje minden kínálkozó
könyvet elolvasni.
E legutóbbi megállapítás fényében kiviláglik a Mit
ér az irodalom, ha magyar? még egy jellemvonása, mégpedig az, hogy
a benne található szövegeket, szinte kivétel nélkül, nyugodt lelkiismerettel
nevezhetjük használati kritikának, mivel egyik legfontosabb funkciójuknak
az egy- egy könyv elolvasásához szükséges kedvteremtés jelölhető meg.
Ebből kifolyólag a kötet akár útmutatóként is szolgálhat a magyar irodalom
utóbbi néhány év kínálatából való válogatáshoz.7
Ehhez azonban azonnal azt is hozzá kell fűzni, hogy a Fekete J. József
által méltatott/bírált kötetek egyike sem tartozik az úgynevezett nagykánonba
ha van ilyen , hanem mindegyikük valamilyen kiskánon
részét képezi bár a kritikus véleménye és hozzáállása szerint komolyan
vitatható, hogy létezik-e egyáltalán kánon, léteznek-e egyáltalán bármiféle
iskolák. Következő sorai is erre a meglátásra utalnak: Mintha az
iskolateremtés bármiféle mérce lenne! A művészeti alkotás egyelőre egyéni
produkció, még abban az esetben is, ha a szerző leválasztja nevét a textusról,
vászonról, képernyőn megjelenő látványról, még ha ki is vonul a személyesség
bezártságából, akkor is csak individuális alkotásról beszélhetünk, még
a kollektív műalkotások is egyéni gesztusok sorozatából tevődnek össze.8
Irodalom mindenképpen létezik, és a kötet olvasása közben egyértelművé
válik, hogy Fekete csupán azokra a művekre vesztegeti a szavakat,
amelyek személyes meggyőződése szerint megérdemlik ezt. Az irodalom efféle
megközelítése nem azt jelenti, hogy a kritikus elfogult lenne, és dicshimnuszokat
zengene a maga által érdemesnek talált kötetekről. Csupán arról van szó,
hogy a nagy termésben kénytelen válogatni, és ha már ezt teszi,
a számára valami oknál fogva kedveseket választja. A
mű vagy hat, vagy nem hat. Ha nem hat, eleve érdektelen. Ha meg hat, akkor
maga a hatása az érdekes, nem pedig a hatás mechanizmusa9
vallja. És ha a mű hat, akkor igyekszik rámutatni erényeire, de
egyben hiányosságaira is, aminek kiküszöbölésével talán még igényesebb
kötet hagyhatta volna el a nyomdát. De az építőjellegű kritikaírásban
sem kizárólagos, nem tartja saját véleményét szentírásnak, amelyet senki
sem kérdőjelezhet meg, amellyel nem lehetne más érvelési logikával szembeszállni
vagy egyszerűen csak megcáfolni. Annyi azonban bizonyos, hogy mindig vállalja
önmagát és véleményét, akárcsak az olvasó, aki ír archetípusához
közel álló Tóth Erzsébet10, akiről
Camus napsütése című esszékötete kapcsán többek között a
következőket írja: Undorral ír például a nagy amerikai galériák
látogatóiról, akik öltözetükben, arcuk kikészítésében és modorukban inkább
tűnnek (modoros) műalkotásnak, mint a falakra függesztett festmények.
Ez az a közönség, amely hasra esik, ha a kritika és a művészettörténet
ezt diktálja, és fitymál, ha a közízlést alakítók a fejüket csóválják.
Ezzel szemben neki van véleménye, és eszébe se jut beállni más véleményének
az árnyékába.11 Kétségtelenül Fekete
J. József sem.
A kötet olvasása közben érdemes megfigyelni, hogy kételkedő
tépelődései során az író több helyen is teret biztosít arra, hogy rávilágíthasson
a különféle irodalmi műfajok jelenlegi állapotára, azok átminősítésére
tett vállalkozások különböző kísérleteire, valamint azoknak a befogadására
a mai olvasó részéről. Nem árt egy helyen összegyűjteni ezeket a meglátásokat.
Így a regényről egy helyen a következőket írja: Legalább egy évszázada
bizonyos, hogy a regény nem az a regény többé, ami volt, műfaja átalakult,
a totalitás ábrázolási kísérletének föladásával a részletekre hagyatkozik,
az egész helyett a töredéket, a torzót hangsúlyozza és mutatja fel.12
A regénynél maradva, másutt a következőképpen vélekedik: A prózával,
különösen a nagyepikával szembeni olvasói elvárás az ezredfordulón igenis
a történetelvű műveket részesíti előnyben, a történet, a mese ugyanis
az első, és nem ritkán az utolsó, ami egy műből megmarad, ami élteti és
magára irányítja a figyelmet. Másfelől az sem teljesen igaz, hogy az ezredforduló
nem kedvez a nagy, összegező, visszatekintő műveknek, és hogy ilyenek
nem is születnek. Születnek, természetüknél fogva ritkábban, mint egyéb
jellegű alkotások, de ha alaposabban belegondolunk, az ezredforduló táján
született magyar nagy regények kivétel nélkül nagyregények.13
A regényhez hasonlóan a költészet lehetséges átalakulásáról kifejtett
meglátásait sem hallgatja el: A költészet útjai a legutóbbi évtizedekben,
a legáltalánosabban szemlélve, több széttartó irányba vezetnek. A kortárs,
vagyis a szinkron költészet egyik markáns vonulata a szemhatárát a világmindenség,
a »makrokozmosz« megfogalmazhatóságáig veti előre, hogy a vers
»mikrokozmoszában« e teljességnek képi látványát idézze a nyelvi
megformálás útján, ugyanolyan gáttalanul és határtalanul, mint amilyen
megkötöttség nélkülinek tűnhet az egyetemességnek az ember által belátható
szelvénye. Ezt a költői törekvést az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk
a kifejezést, a közlendőt kibontó irányzatnak, amely a gondolati mag köré
a nyelv anyagából újabbnál újabb rétegeket von, egyre gazdagítva, egyre
bővítve, végső soron a látvány irányába hajszolva a közlést.14
A novelláról egészen tömören, de annál célratörőbben kanyarítja le megítélését:
... ki a megmondhatója, hogy mi a szabályos novella, hiszen általános
és egyetemes érvényű novellamodell nem létezik...15
A drámával szemben sokkal szigorúbb nézetet vall: A dráma
Poszter Györggyel szólva a műnemhármas csúcspontja, az epika tiszta
objektivitásának és a líra tiszta szubjektivitásának a szintézise. Az
egyetlen műnem, gondolom én, amelyen még napjainkban is számon kérhető
az irodalom morális, példázatszerű jellege. [...] A dráma [...] sarkított
élethelyzetbe tereli hősét, és nem torpanhat meg a kérdezésnél, mint a
próza, vagy az érzelmi piruetteknél, mint a líra, hanem választ kell adnia.
Szóban, cselekedetben, egyremegy.16
Végezetül, a maga által egyáltalán nem túlozva a részemről
eszményített műfajról, a naplóról, több kritikájában is kifejti meglátásait.
Ezek közül talán a legkomplexebb a következő: Más naplóit olvasni
indiszkréció. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak
egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan
szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata,
olvasmányélményei és fikciója között. Olyan mű, amely szinte születése
állapotában képes megragadni a szerző gondolatait, feltárván ezáltal gondolkodásának
módját, érdeklődésének körét, világlátásának milyenségét, nem választván
külön a nagy művészetet a múlandó élettől, a szerző levelezését, naplóját
a regényeitől vagy éppen verseitől. Legutóbb Füzi László bizonyította
Lakatlan sziget című naplójával egy ilyen határműfaj kialakulásának
a lehetőségét, amelyben a szépirodalom eszközeivel jegyzi le a maga körötti
történéseket, és személyes közvetlenséggel éli tovább olvasmányélményeit,
elegyíti az általánost az egyénivel.17
Az említettek mellett nem kevésbé átfogóan veszi górcső
alá a levélírást, kritikáiban rendszeresen jelentősnek tartja megemlíteni
az adott mű nyelvezetét, többször is szót ejtve ilyenkor a nyelvről, mint
az irodalom egyetlen meghatározó eleméről minden más jöhet, de
nem elengedhetetlenül fontos, eloszlatja azt a sokszor önkimagyarázásra
is nagy előszeretettel alkalmazott közhelyet, miszerint már minden meg
lett írva, és az eredetiségnek már évszázadokkal ezelőtt befellegzett,
mondván, hogy mindenről lehet másképpen is beszélni, mint ahogy
előttünk beszéltek18, és nem utolsósorban
következetesen elmereng az irodalom és valóság viszonyáról, amit nyugodtan
nevezhetünk Fekete töprengései egyik legjelentősebb tárgyának,
minek során olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miként válik az egyik
a másikká, milyen kapcsolatban áll a kettő egymással, és végeredményben,
kettejük közül, melyik az igazi.
Mint már fentebb említettem, a huszonegyedik századi
átlagember időszűkéből kifolyólag aligha engedheti meg magának, hogy minden
arra érdemes könyvet elolvasson mint ahogyan sok minden másra sem
telik neki a többnyire rohanással eltöltött idejéből, nyilván azért is
kísérik annyian oly nagy előszeretettel a különféle valóságshow-kat, hogy
valamilyen formában pótolják mindazt, ami a saját valóságukból kimarad
, de valamiféle önelégtétel gyanánt, elolvashatja Fekete J. József
Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetét. Akárcsak a személyes
valóság és a valóságshow esetében, néha az utóbbi izgalmasabb élményt
nyújt. (zEtna, Zenta 2007)
Jegyzetek
1 |
Fekete
J. József eddig, számos folyóiratban közölt szövegei mellett, négy
kötetet jelentetett meg Szentkuthy Miklós irodalmi tevékenységéről:
Olvasat, Olvasat II., Széljegyzetek Szentkuthyhoz és POST
címmel. |
2 |
Szentkuthy
Miklós: Meghatározások és szerepek. |
3 |
A
távollét jelenvalósága. In: Fekete J. József: Mit ér az
irodalom, ha magyar?.zEtna. Zenta, 2007. 403. o. |
4 |
Uo. |
5
|
Lásd
a Bábel 5. Esszépályázat című antológia fülszövegét. Sziveri
János Művészeti Színpad, Muzsla, 1999. |
6 |
Lásd
a Vida Gábortól idézett szövegrészt az A távollét jelenvalósága
című kritikában. In: Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha
magyar?. zEtna, Zenta. 2007. 405. o. |
7 |
Lábjegyzetben
mindenképpen meg kell jegyezni, hogy éppen amiatt, mert a kötet
bizonyos értelemben a magyar irodalom legutóbbi évei termésének
összegzéseként is kezelhető, kár, hogy kimaradtak belőle a vajdasági
magyar kiadók által megjelentetett könyvek. Néhány vajdasági magyar
íróról ugyanis szó esik a kötetben, de csak azoknak Vajdaságon kívül
megjelent könyveik kapcsán. Ennek nyilvánvalóan szerkesztéspolitikai
és könyvkiadás-politikai oka van, származásánál fogva a szerző kissé
többet foglalkozott/foglalkozik a vajdasági magyar szerzők műveivel,
és a róluk íródott kritikáit külön kötetben szándékozik megjelentetni,
ami mindenképpen méltányolandó, de ettől függetlenül a Mit ér
az irodalom, ha magyar? olvasójában egy kis hiányérzet merülhet
fel emiatt - már csak a kötet címéből kifolyólag is. |
8 |
"Tisztára
súrolt kisvilág". In: Fekete J. József: Mit ér az
irodalom, ha magyar? zEtna. Zenta. 2007. 330. o. |
9 |
Az
olvasás katartikus élménye. In: Uo. 374. o. |
10
|
Lásd
uo. 307. o. |
11 |
Uo.
371-372. o. |
12 |
"Nem
sok ez egy kicsit egy érző kebelnek?". In: Uo. 100. o.
|
13 |
Intenzitás
és tempó. In: Uo. 69. o. |
14 |
"Titkos
életrajzok és belső bizonytalanságok". In: Uo. 178. o. |
15 |
Szomorú
emberek. In: Uo. 188. o. |
16 |
Vigasztalan
világ, avagy valóság nélkül mégsem lehet élni. In: Uo. 193.
o. |
17 |
Szerb
Antal naplóiról. In: Uo. 319. o. |
18 |
"Nem
sok ez egy kicsit egy érző kebelnek?". In: Uo. 104. o.
|
|
|