|
KEMSEI
ISTVÁN
A líra
bejön az ablakon
Sütő
Csaba András: Meredek út
A kötet címadása
Meredek út akárhogy is vesszük, irodalmi kegyeletsértés
a túlnyomórészt halál- és politikai töltetű verseket tartalmazó utolsó,
1938-ban megjelent és a megjelenéskor elkobzott Radnóti-kötettel szemben.
Már csak azért is, mert a cím átvételén kívül Radnóti könyvének egyik
kulcstémájáról sincs szó költőnk új könyvében. Meglepő is lenne, ha volna.
Hasonló kegyeletsértéseket követtek el már alkotók
jó száz esztendővel ezelőtt, a 20. század eleji, nyugat-európai polgárpukkasztó
időszakokban, de nemrégiben is gondoljunk csak Petőcz András Medúza
néven kiadott blaszfémikus című verskötetére. S ha hozzátesszük azt, hogy
most, a 21. század eleji Magyarországon aligha lelhető fel irodalmi blaszfémiára
másra sem tekintetét felvető, pukkasztható ízlésű polgár,
az efféle bosszantások elméleti síkon maradó mivoltát talán nem is érdemes
a továbbiakban ecsetelni. S mivel Sütő Csaba András esetében Petőcznél
jóval fiatalabb költőről van szó, a könyvét szemléző idősebb pályatárs
csak megmosolyogni tudja ezt a hirtelen felmerült képtelen címadási ötletet.
Olvassa inkább a verseket, mert a kötet amúgy jó. Nem
egyenletes hangvételű ugyan, amolyan tipikus, út- és költői személyiségkereső
könyv, önálló kötetként a második éppen olyan, amilyennek egy karakterisztikus
második könyvnek lennie kell , amelyben nagyjából tisztán látható,
hogy mi az, ami elhagyható és elhagyandó egy induló költő eszköztárából,
de az is, miféle tulajdonságokkal rendelkezik az újonnan kihallható költői
magatartás, ami az egyre szabadabban kitárulkozni képes élményvilág hatására
szemünk láttára születik. Ettől is jó az új gyűjtemény, és hozzátehetjük
még azt, hogy izgalmas is. Érdemes odafigyelni arra, mit mond, s azt hogyan
mondja költőjük, aki nyilvánvalóan a legifjabb költőnemzedék egyik legtehetségesebbje.
Ami a kötet olvasásakor azonnal szembe tűnik: a nyelvi
és képteremtő erő, a legalapvetőbb költőképességek egyike azok közül a
tulajdonságok közül, amiket nem lehet eltanulni. Szinte az olvasat első
pillanataiban kitetszik, hogy Sütő Csaba András ugyan ugyanazt látja a
világból, amit bárki író-halandó, de másképpen mondja, azaz a textúrán
belül mások az egyes szavak közötti jelentés-összefüggések, az egymásba
kapcsolt szövegdarabok jelentésmezői másfelé, nem pedig a megszokott értelmezések
felé irányulnak, másféle univerzumba tágulnak ki. Az általa használt szókapcsolatok-szerkezetek
egyes elemei természetesen egyáltalán nem jelentésidegenek
egymás számára, ezért pontosan, tisztán értelmezhetők, ugyanakkor tagadhatatlanul
tartalmaznak bizonyos állandóan jelenvaló oximoron-szerűséget, ami az
idegenség, az újdonság és a vaskos jelentéstöbblet izgalmát kelti. felkopik
ritkás fohászod írja pl. az Elég´ a változáshoz
című versben. Eredetileg a mondat mindhárom szava más-más toposz alkotórésze,
ugyanakkor ebben a vershelyzetben szemantikailag mindenképpen összetartoznak.
A felkopik az állad metaforikus tartalmakat hordozó predikatív
viszony, a ritkás fog jelzős szerkezet s a fogak közül kiáramló
fohászod főnév ebben az összekapcsolásban nem elsősorban a
jelentésben, vagyis a metaforában, hanem a térben határozzák meg önmagukat.
Azaz, az ikon, az igei metafora felől az index,
a térbeli társítás irányába mozdul a költői képzelet. Azt is mondhatnánk
rá, hogy ezáltal egyszerre hat ránk mindkét képvilág. Ez a tiszta ikonitástól
hátrább lépő elmozgás valójában a líraiság, az érzelemmel-indulattal telítettség
megszokottnak, ellaposodottnak, elhiteltelenedettnek mondott nyelvi helyzetétől
való eltávolodást, nem pedig a világgal való közvetlen azonosulás szándékát
tükrözi, s ez Sütő nemzedékének egyik kedvelt útkereső gesztusa.
S aki művészetének hatásaival generációk nem tudtak
mit kezdeni: Sütő és nemzedéke talán éppen a fent említett eltávolodási
célzat miatt érti meg, és szereti Ezra Poundot, s követni is képes mindazt,
ami ennek a mindenestül huszadik századi nagy mesternek az életművéből
máig követhető. Elsősorban a költészet kereteit szétfeszítő rokon igyekezetet
s azt a különös képi erőt, ami nem az egyes ikonok egymásra villódzó sorrendjében,
hanem az egészvers metafora-mivoltában teljesül ki.
Mint mindenki, aki valami nagy dologra készül, Sütő
sem érzi jól magát a huszadik századi magyar líra ráhagyományozott bőrében.
Úgy is lehetne mondani, hogy hetykén tagadja azt. Teheti,
hiszen mindent ismer, és mindent tisztel is abból, aminek egyelőre
elutasítására rászánta magát. Innen a versekbe épített vendégszöveg-daraboknak
eltávolítóan ironikus jelentéshelyzete, lett légyen szó akár József Attila,
akár Weöres Sándor vendégszövegekről. Már a kötet is evvel a gesztussal
indul. A lét- és helyzet-meghatározó A paca és a csápja című versbe
épített József Attila-szövegdarabok ekképpen a fanyar önirónia kifejezőeszközeivé
válnak: úgy mérem, vizslán-vallatom / mint birtokát a tulajdonosa
/ birkának keszeg legelő / birtoknak bitorlás joga. Ugyanezt
a feladatot van hivatva ellátni a többivel együtt ez a Weöres-szövegdarab
is: (mégha az ősz jön és galagonya kezdene / hogyha a Hold rá hogy
ha a Hold rá fátylat ereszt / batikolt szombatra jő a kilúgozott,
nyújtott testű, jól megérlelt hetedik / de nem magát, se hét fejét, fel
nem áldja, s nem tegezi) (azért írom (a) Cantót).&
A könyv centrumába helyezett azért írom (a) Cantót,
ez a létet szinte hideg tárgyilagossággal összegező vers címében Poundot
idézi. A vers sodrásában, fantáziavilágának villódzásában, a Poundnál
alig tapasztalható alanyiságában azonban egyáltalán nem nehéz felfedezni
két más típusú mesteri rokonvilág jelenlétét, esetünkben Határ Győzőét
és Marsall Lászlóét. Nagyon hasonló Sütő játékos fantáziacsapongása, leleményeinek
természete a két mesteréhez. Közelebb is állnak ők költőnkhöz Puondnál,
függetlenül attól, hogy Sütő ismeri-e, tanulmányozta-e az általam említett
két költő munkásságát. Különösen áll ez a négyrészes költemény második
darabjára: s az elegáns, sorvatag bálban / én leszek: homályhenceg,
/ szeszek szerény prelátusa / kesernyés bajnoka trigonometnek / baronnesek
mosolyában fürdöm / az életlent véletlenre bízom / onnan mosolygok még
.
Az idézett költemény valóban tematikai és világlátásbeli
gyújtópontja a vékony mindössze ötvenhárom oldalas verskötetnek.
Ugyanakkor mintegy mondandója minőségében felezi is a kötetet. A könyv
első fele a hiábavalóság kesernyés tudatával viselős: iszalagba
gázol az emberfia az / elrúgott pöttyös után, csalánban / tanakodik és
ajkáról szagos légként / surran a fohász; tiszta, nem zavaros, // dalolja
hogy, dalolja hogy, jaj, / az iharos, jaj, ám az iharos nem felel.
szól ki a Mert hang és áldozat itten minden című
versből. Kisszerű világ látványára döbbenés ez, kisszerű válaszokkal,
ahol: csendek között sem a hallgatás lapul, / nem, maximum vakarózik,
orrot töröl. (Ó, ezt láttam már!)
A könyv másik oldalán, az azért írom
(a) Cantót után következő versek hangulata a kesernyésből
keserűre vált: Megtanultál élni. Élni tanult benned a kép. / Alternált;
becsapott, húzott és koptatott: / önmagát tőled tagadta meg. (földre
ül és (v)égig néz).
Azaz: az ajtón kidobott líra a maga szomorú
világ-tudomásulvételével, melankóliájával bejön az ablakon.
Sem a pontos és tudatos szerkesztőelv, sem a rendkívüli fantáziával újrateremtett
virtuozitásában tündöklő nyelvezet nem képes azt megakadályozni. A Meredek
út, minden igyekezet ellenére sem tud más lenni, mint aminek alkotója
talán a legkevésbé szánta: lírai hangulatú közérzet-kötet, azaz, a másképpen
mond legkevésbé sem jelentheti azt, hogy egyúttal másképpen
érez. Holott az volna a cél, az lenne az igazi fából vaskarika.
A világgal történő szembeütközés azonban óhatatlanul sebekkel viselős,
s e sebek leragasztására vajmi kevésnek bizonyul a puszta nyelvi tapasz:
Koldusbotra tűzted az alázatot. / A kegyelem kenyerén élsz. / Mindig
találsz vizet, oltani szomjad: alig se csillapul. // A sértettség, a bizonytalan
vágy szárítja torkod. (Canto memento). Ilyen lehiggadtan
csalódott sorokat Pound talán le sem írt volna, de: íme, ilyen a lírikus
helyzete Magyarországon, vagy bárhol, a 21. század elején, vagy bármikor.
Ehhez már csak egy kis elszánt düh szükségeltetik, hogy az elkeseredés
országos méretűvé táguljon ebben a nagyszerű strófában: Példa kelle
és retteg az ország. / Rekedten csápol Varjú, szabad. / Erős várunk nekünk
Kufstein és / úgy látszik, hogy az is marad. (földtörténet kezdőknek
és haladóknak).
Ennél a tényfeltárásnál aligha lehet tovább menni az
érzelgősség, a dagályosság veszélye nélkül. Nem is vállalkozik erre a
vakvágányra Sütő. Új műfajba kezd inkább, s ez az új a prózavers
vagy verspróza ahogyan Határ Győző ezt a verstípust előszeretettel
emlegette (Határ többször fejtette ki abbéli véleményét, hogy igazi költeményt
csakis ebben a formában lehet írni, a többi forma csak csilingelés). A
kötetben mindössze négy verspróza szerepel, a Hercegem, látod elromlott,
a megengedő ellentét, az AIR és a kötetet záró vihar
múltán szelet győz. Az egyik izgalmasabb, mint a másik. Szabadabb,
oldottabb s talán: mélyebb. Ám Sütő sokkal sokoldalúbb, szuverénebb, több
meglepetést a tarsolyában hordozóbb poéta ahhoz, hogy akár egyetlen kísérletéből
messzemenő következtetést tudnánk levonni. De amíg kissé patetikusan
, az új Sütő Csaba András legújabb költői műhelye felkészül,
időzzünk csak el ezeknél a kötetzáró verspróza-soroknál: hol szűnő
reménytelenben egymással telik talpunk alatt a sehova-út ahol véget ér
mi fejezhetetlen csak elszakítható s felzendül akkor színben és fényben
szétszóratva a nincs-beszéd... és a csend mögött a sivatagban legyőzetve
fekszik, oldalára dől a szél. (Fiatal Írók Szövetsége
Napkút Kiadó, Bp. 2007)
|
|