|
FRIED
ISTVÁN
Egy életmű szóban-rajzban elbeszélve
Tandori
Dezső Ördöglakata
E
fehér geometria
a hús-szín barnás alkonyatban,
hadd legyen, ha a nagymu-
tatója három órára kattan,
verebek katedrálisa.
(Utrillo: Falusi templom 1912 körül)
Az
első megközelítésben talán túlságosan is kézenfekvőnek tetszhet a Tandori-életműnek
(itt jegyzem meg, hogy az egyes kötetek kicsiben szinte az
egész életművet leképezik, annak egy lehetséges írhatóságáról és olvashatóságáról,
írva-olvashatóságáról, olvasva-írhatóságáról tanúskodnak), tehát: kézenfekvőnek
tetszhet az életműnek például a német (nyelvű) irodalmakhoz mérése, azokhoz
viszonyítása, azokkal megtörtént fordítói és élményi kapcsolataival
való együtt-látása. A német (nyelvű) irodalmak mellé a német (nyelvű)
esztétikai és nyelvelméleti gondolkodás oly jeleseit sorolhatnók, mint
Friedrich Schlegel, Hegel és Wittgenstein, bár nemcsak ez utóbbi esetében,
közvetítésével más (nyelvű) gondolkodásokba tudunk belépni: gondoljunk
Friedrich Schlegel posztstrukturalista utóéletére, netán Wittgenstein
nyelvváltására, s máris az angol nyelviség kulturális körében vagyunk.
Visszatérve azonban Tandori és a német (nyelvű) irodalmak viszonylehetőségeire,
az megint csak túlságosan kézenfekvő, ha egy fordítói magatartás szépirodalmi
és értekező prózai szembesülésére vagyunk figyelemmel; inkább annak a
kérdésnek fölvetése látszik indokoltnak: hogyan és miképpen éli sajátjává
a fordítottakat-megnevezetteket Tandori Dezső? Illetőleg: félretéve a
gúzsba kötő tematológiai leírást, miféle formában neveződik meg, lesz
világ-irodalommá Tandori Dezső világirodalma?
Bizonyára meghökkentő, ha éppen az Ördöglakat című
reprezentatív életműválogatás ürügyén töprengek el azon, hogy a
világirodalmi folyamatot Tandori Dezső műveinek aspektusából miként lehetne
megnevezni, körülírni, különös tekintettel arra, hogy a folyamatosság
ambivalenciájáról Tandori ürügyén is érdemes megemlékezni. Még annyit
ehhez, hogy az Ördöglakat címmel kiadott 50+1 év válogatás
olyan műfaji jelölésekkel él, melyek feltétlenül a régi (nagyon régebbi
és kevésbé régebbi) irodalmat is megidézhetik. Aforizmák, képversek,
ám a harmadik: a vélemények semmiképpen nem származhat egy
hagyományosabb módon felfogott műfajelméletből/történetből, ugyanakkor
a címbe írás gesztusa révén ezután akár be is iktatódhat oda.
A fő kérdés azonban aligha a műfaj-jelölésnek irodalmisága, hiszen
Tandori esetében nem az irodalmiság az egyetlen tényező, amely átértelmezésre
szorul, például mindjárt a címoldalra fölvázolt hullámvonal sugallhatja
a folyamatosságot, nevezetesen: a kötetből a Héri vagy Hérakleitosz
tulajdonnévvel/hívószóval ellátott rajzok-szövegek ugyancsak a folyami
létre látszanak utalni. A vélemény eléggé semleges megjelölésnek
tűnhet, ám az aforizmák és a képversek társaságában, azokkal együtt, azok
függvényében alakítva-alakulva a létezésről szóló tudás kifejeződései
lennének. És még mindig a véleményről: feltehetőleg valamiről,
valakiről születik meg a vélemény, többnyire valami vagy valaki mellett
(legalább annyira: valami vagy valaki ellen). A leginkább tanácsos végiglapozni
a kötetet, kik e vélemény forrásai? Kik a címzettjei? Ebben az esetben
egy magabiztos elemző intertextualitásról értekezne, Tandori és (olykor
rejtve) idézett elődei között szerveződött kapcsolatokról, azokról, akik
esetében név szerint megnevezve köszönnek viszsza ismert (vagy ismertnek
tételezett) mondatok, mondattöredékek meg azokról, akik allúziók
révén a szövegek mögé tekintéssel lennének földeríthetők. Csakhogy
ezúttal is Tandori Dezsőt, természetesen amellett, hogy esszészerű
írásaival, szétírásaival, más szerzők protréja verses megrajzolása révén
megvalósított autotematizációival méltathatnók, nem annyira a látványos
citációk segítségévellehet egy irodalmi folyamat részeként láttatni,
hanem az életmű egésze sugároz egy olyan nyelv- és (világ)irodalomszemléletet,
amely részint a saját helyére kérdez a (világ)irodalmi folyamatban, részint
sugallja ennek a nyelv- és irodalomszemléletnek bővebb és tágabb kontextusát.
Mielőtt visszatérnék a Tandori-mű szűkebb és tágabb kontextusára,
mely nyelvszemléletével magyarázható olyképpen, hogy a szűkebb és tágabb
kontextusban épül meg a wittgensteini Tractatustól nem függetleníthető
nyelvfelfogás, az Öregedő II. sorait írom le, oly módon, amiképpen
a kézírásos kötetben található.
A
külső nem számít.
Nekem senkinek
már
a külseje se számít.
*
Legjobb
e Földön:
aludni.
De a legjobb
a földön
aludni!
Aforizmák?
Képversek? Vélemények? Mindhárom mellett (és ellen) érvek sorakoztathatók
föl. Ami azonban mindegyikben föllelhető: önmagában egyetlen szó sem hordoz
félreérthetetlen információt. Hol a homonimia téveszthet meg (vagy igazíthat
el), hol az íráskép (kis kezdőbetű, nagy kezdőbetű jelentést differenciál).
S ami még ennél is lényegesebbnek tetszhet: a nyelvtani személyek váltogatása,
azaz az én bevonása egy közlésbe, amely akár történéssé is válhat,
ám felfogható merő állapotrajznak. S még lényegesebb, s evvel már a szavas-rajzos
kötet lényege is (legalább távolról) megcélozható: a versszerűség kritériumai
összhangba kerülnek az írásképpel, azaz a vélemény meg az forizma és a
képvers egyként olyan közlést szolgál, amely formaként, megalkotottságként
a felszíni jelentéshez mögöttes tartalmat szervez. Azaz a
közlés a forma mögé kerül, a ki tudja, mennyire látszólagos
kiemelés (mint az első részben önállósulni tetsző már, az időtényező)
új helyzetet teremt, nem túlzás azt mondani: a közhelyesnek látszóból
életszituációt, és éppen a magányosan álló időhatározószó utal a folyamatra,
amely a múltat a jelennel köti össze, az időtlenséget az időivel, az általánost
a tapasztalatival (és jelölki határt). A másik esetben éppen megfordítva
zajlik a történés: a bölcseletiből érünk a tapasztalatiba, amely a kötőszó
révén feszíti ki az ellentétet ott, ahol akár mellérendelésről is lehetne
beszélni. Hasonlóképpen vitáznak egymással az írásjelek, amelyek hangos
olvasás esetén a hanglejtést szabályozhatják.
Az első pillanatban könnyű kézzel odavetett bon mot-kat emlegethetnék,
vagy az aforizmus (Kafkától átemelt?) módszerét fejtegethetném hosszan,
ám feltehetőleg célt tévesztve. Hiszen elfordulnék a formától,
mely két szempontból sem mellékes. Az elsőt itt csak kurtán érintem, mivel
bővebb kifejtést érdemelne: az a (látszólagos?) ellentmondás, amely a
kézírás, másutt a rajzok és a nyomtatásos közlés között feszül. Nevezetesen,
hogy a rajz meg a kézírás közvetlensége, egyszerisége és a
nyomtatás közvetítő funkciója eredetileg különnemű minőségként lennének
kezelhetők, míg a jelen formában ez a közvetlenség közvetítésre szorul,
ezáltal veszít a közvetlenségből, a sokszorosítás, a reprodukció
révén intimitásából. Ebből a szerzőség-et vitató különféle
(posztstrukturalista) elméleti tézisek elég messzemenő következtetéseket
szoktak levonni. Még annyit, hogy valamennyi kéziratos alkotás facsimile
kiadása hordozza ezt az ellentmondást, amely ellentmondás viszont a szélesebb
körű megismerésnek előfeltétele. Amit látunk, az csak másodfokon
Tandori Dezső kézírása, valójában e kézírás lenyomata, könyvterjesztés
céljából elkészített változata. S ez a könyvforma, ez a bekötött, megtervezett,
képszerkesztett, nyomdailag előkészített változat teszi lehetővé azt,
ami önminősítésként a kötet élén áll: 50+1 év válogatása.
A második szempont talán ennél összetettebb problémák felé irányít. A
technikai (jellegű) megszerkesztettség elsősorban eszköznek bizonyul,
de nemcsak eszköznek, hiszen a közölt művek (versrészletek, rajzok stb.)
elő-játszanak a kötetkészítés technikai bravúrjának, számítanak
arra, hogy a technika közvetítése révén a kötetben összegződjenek, eljátszanak
egy eredeti utánzásának lehetőségeivel, és megtartanak valamit
az eredeti közvetlenségéből, méghozzá nem is keveset. Ezáltal
(akaratlanul vagy akartan) megismétlik a látszat és valóság századfordulós
művész-mű dilemmáját, kézírás is, nyomtatás is, rajz is, nyomtatás is.
(Csupán ennek a gondolatmenetnek alátámasztásául jegyzem meg, hogy Arany
János kapcsoskönyve mainapság hasonlóképpen gondoltatik el:
az egyszeri kézirat magénélete és a hasonmás-kiadások közélete
nemcsak azt hangsúlyozza, amit mások megtettek, még inkább: meg fognak
tenni: miféle létmód jut az irodalomnak, a líra sajátjának tudott, közvetlen
én-prezentációnak a technikai reprodukciálhatóság korában, hanem azt is,
miféle szerzői pozíció az Arany Jánosé, aki a könyv verseinek megírásakor
még aligha számíthatott egy facsimile-kiadás hatástörténetére. S ehhez
sietve teszem hozzá, hogy forrásom: Eisemann György kiváló
elemzése jól hasznosítja az újabb, médiumok közöttiségre vonatkozó kutatásokat,
a változó feljegyző-rendszerekben helyét kereső és többnyire találó irodalom
értelmezhetőségét, valamint a nem kevésbé újabb irodalomelmélet felől
érkező kihívásokat, amelyek szembe-találkozván a sokat magyarázott művekkel,
olyan, lényegi kérdéseket képesek megfogalmazni, amelyek a korántsem pejoratívan
érlelt, éppen ellenkezőleg, elismeréssel emlegethető, bizonytalan státussal
rendelkező kötetkompozíciókra irányíthatják a figyelmet. Arany János ide-idézése
produktívnak bizonyulhat, több okból is. Talán az eddigieknél kevesebb
érdeklődést keltett, hogy Arany János messze nem profi rajzolóként,
szintén segítette önmaga alkotói folyamatát (A nagyidai cigányok
esetében), kiegészítvén akár az alakrajzok írásbeliségét, akár a karakter
megformázását. Továbbá: az eleinte magán-ügy számba menő versciklus
enigmatikusan fogalmazok antimodern modernitása valójában a városi
költészet műfajainak kibontakozását segíti, messze nem bizonyosan efféle
célzattal, így olyképpen a hiány poézise, hogy a messze tűnő, létre nem
hozható idill ellenében vázolódik föl a világban-lét rossz közérzete.
Még tovább haladva: Arany János költői útja meglehetősen egyedinek tetszik,
az ő városi lírája nem a város létrehozta új tematika megverselésével
jeleskedik, hanem mindez átszűrődik az elmagánosodó én hol ironikusan
szemlélődő, hol önreflexív ön-értelmezésén. Márpedig talán Tandori Dezső
itt kerül a külső formai tényezőkön túl a legközelebb Arany
Jánoshoz; az Ördöglakat következetes ön-értelmezése túl-mutat a
gyakori egyes szám első személyű megszólaláson. Valószínűleg a rajzok
egyik funkciója a közelhozás és távolságtartás dialektiká-jának
következetes végiggondolásában nevezhető meg. Arany János nemzeti
klaszszicizmusa Tandori felől kétségeket ébreszt, a följebb említett
hiány- költészet aligha engedi az akart harmónia maradéktalan
érvényesítését, miközben a vágyott kiegyenlítődés elmaradása további megrendülés
a létrehozandó lírai én számára.)
A tervezettnél jóval hosszabb kitérő eltérített a műfaji problémáktól,
ugyanakkor Arany János (számomra is) hirtelen fölbukkanása ebben az írásműben,
az önreflexiós, öntematizációs stratégia lehetőségeinek megfontolására
késztetett. Még az objektivizáló, a tárgyias-nak minősített
lírában is megképződik, noha többszörös áttétel révén, az a bizonyos,
sokat emlegetett lírai én, aki közvetítő szerepbe kényszerül a szerzői
és olvasói jelentéstulajdonítások között, mintegy a mű intenció-ját
képviselve. Tandori esetében (legalábbis ebben a kötetben) mind a szó,
mind a rajz efféle értelmezési körbe sorolható. Példával élek, előbb Arany
Jánostól. Idősebbkori költészetében viszszatér önnön helyzetének mitológiai
párhuzammal jelzése, a Dejanira-palástnak, Nessus vérének emlegetése,
mint amely életérzésének, annak a szituációnak hív mutatója, amelybe akaratlan
került. A ridegen-tárgyilagos szemlélő (olvasó) jókora túlzást róhatna
föl Aranynak, valóban az akadémiai pozíció, a tudományos hivatalba kerülés
dísze hasonlatos volna Dejanira (=mérgezett) palástjához?
A kiélezett és nem túlságosan jóindulatú kérdés nemigen igényel választ.
Inkább Tandori megnyilatkozásait írom le. A vissza-visszatérő Hérakleitosz
(egyhelyütt rövidítve: hérakl., megint másutt a bensőségesebb, rokonuló
Héri) tanítását ekképpen foglalja össze egy bölcseleti szótár (Kröner,
Stuttgart, 1965): a világmindenséget sem Isten, sem ember nem alkotta,
mindig volt, van és lesz, örökké élő tűz, amely törvényszerűen fel-fellángol
és ismét eloltódik. Egy mindent átható isteni őstűzből, mely tiszta ész,
logosz, áll elő harc és küzdelem révén, a dolgok sokasága (az út lefelé);
az egyetértés és a béke eredménye a megmerevedés, míg a megmerevedő újra
nem egyesül az őstűzzel (az út felfelé). Ebben az örök föl-és-le mozgásban
lesz az Egyből minden, a mindenből egy. Minden folyik, de ebben a folyásban
(szívesebben írtam volna folyamatot!) a logosz törvényként uralkodik...
Itt hagyom abba Philosophisches Wörterbuch-om idézését,
és veszem elő az Ördöglakatot, szem előtt tartva, hogy Hérakleitosztól
töredékek maradtak fönn, megfogalmazásai meglehetősen homályosak (a költészet
ezt önnön javára fordíthatja sokértelműségének kiemelésével), műfajilag
pedig a kutatás a gnómát szokta emlegetni (ezúttal Gero von Wilpert
jól használható Sachwörterbuch der Literaturjára hivatkozom, miszerint
a gnóma kurta bölcs mondás versben vagy ritmikus prózában, többnyire tanulsággal
teljes, erkölcsi tanítás, életszabály, életbölcselet...). Az Ördöglakatban
nemcsak különféle neveken (ezt láttuk), hanem különféle helyeken idéződik
meg a görög bölcselő, méghozzá a felfelé és a lefelé tartó hullámvonal
motivikus jelzésével. 1979-ből a Hérakleitosz-portré címadás révén, e
lappal szemben 2004-ből két kérdést föltéve a rajzhoz, utóbb elmarad a
négyzet, a zárt tér, amelybe Hérakleitosz minden folyikja, folyamata
belefoglaltatott, s a lefelé tartó hullámvonal fölött a nyugtalanító
kérdés: Végtelen-e Hérakleitosz, alatta meg zárójelben K. gödelnek, aláírás,
dátum), majd A végtelen, a hérakleitoszi, rajz: egy dőlt végtelen jelzésen
áthaladó hullámvonal, ismét lefelé tart, alul: úszó, aláírás, dátum;
egy 1997-es rajz (vonal, félkör, vonal, két félkör közé foglalt vonal,
vonal, kevésbé szabályos félkör), fölötte: A hérakl. vált. és viszonyítás
alapja. 2006. decemberéből A tű fokán (példázatra utalás), rajz:
a hullámvonal egy idő után lefelé tart, keresztül halad a dt (át) jelzés
tűfejet imitáló végződésén, alul: ...csak Héri cérnája fogyhatatlan! (a
felkiáltójeles zárás valami lényegi felismerésére ösztönözhetne); 1992-ből
való az Önazonos Héri, három, egymással párhuzamos lefelé tartó hullámvonalba
vetett palackot mutat, aláírás: Palackposta. De ezzel nem zárul le a sorozat,
újabb cím: Héri körbeér? Nem szabályos kör, mely akár sziklatömbre is
utalhat, de Hérakleitosznak (vagy annak, amit neki tulajdonítottak magyarázói)
bölcseletére is (vö. följebb), aláírás: Van-e hullámvonalú (kör?) Vagy
az csak süti? (Iróniától sem mentes közlés-kérdés.) Ismétlésként osztályozható
az évszám és aláírás nélküli Körbeér-e Hérakleitosz? Lefelé tartó hullámvonal,
alatta zárójelben (Nem ábrázolhatók (I.) Aztán visszatér a zárt térbe
illesztett lefelé tartó hullámvonal, fölötte: Hérakleitosz miért is fotózkodna,
»jelenne meg«, / érintkezne... Alatta: Héri: / MÁR MÁSUTT JÁROK!
A ? és a (számomra / Hérakleitosznál, rajz: zárt térbe zárt lefelé tartó
hullámvonal, alatta: ...is ugyanaz a halmaz (nem követi a mondatot írásjel).
Még két lap, az első 1966-ból: (Ezt rajzoljam le!) Héri!
Feledhessen,
ami leszek,
Az legyen, aki nélkül.
S én mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből
(A
Töredék Hamletnek c. könyvből)
Kiegészítésül:
a Kismosás című lapon, a lefelé tartó hullámvonalat az emblematikus,
nem teljesen szabályos ct-k, különböző méretűek, számszerint négy, érintik,
aláírás: Menj a Héri alá / száradni! 2007-ből.
E talán fárasztó felsorolásból kitetszik, hogy még kronologikus
rendbe rakva (amire nem kaptam a kötettől felhatalmazást) sem beszélhető
el egy történet vagy A történet, de ez Hérakleitoszra gondolva nem
is várható el. A következő megállapításban figyelmeztetnék arra, hogy
a hullámvonal útja inkább lefelé vezet, fölfelé semmiesetre sem, ám önmagából
ebből a tényből aligha vonható el hitelt érdemlő (világnézeti)
következtetés. Folytatván a sort, nemcsak a saját verseskötet belekomponálása
sugallhatja, hogy Hérihez, Hérakleitoszhoz a könyvnek, ahogy ma mondani
szokás: Tandori beszélőjének, de régimódon szólva: Tandorinak személyesen
van valami köze, még akkor is, ha inkább rajzokkal képződik meg egy
tudománykodón előadva interperszonális viszony, az idegen szöveg
sajáttá élése, a szövegemlékezet beiktatása önnön szöveguniverzumába.
Hiszen részint Hérakleitosz nem kevesebbet látszik megcélozni, mint az
univerzumnak s benne az univerzum lakójának, akihez intézi gnómáit, működési
elveit, ez elvek magyarázatát. Feltehetőleg elhamarkodott volna efféle
rövidre zárás: Tandori Dezső nem kevesebbet látszik megcélozni, mint költői
univerzumának működési elveit, valamint megkonstruálni kívánná e működési
elvek befogadási stratégiáját. Kijelentésemben máris elbizonytalanodtam,
hiszen mivel magyarázom: a TD inverze nem csekély szerepet játszik az
egyik lapon, azé az inverzé, amely még Hamlet névírását (Hamledt) is módosítja.
(Innen viszont a megidézett verseskötetig elég közeli az út, hullámvonalon
vagy anélkül.) Alkotói kétség számlájára róható föl a Nem ábrázolhatók
kitétel? Valamennyi kérdésre nemigen adható megnyugtató válasz (talán
nem is szükséges), a szöveg-rajzon azonban érdemes kissé részletesebben
eltöprengeni. Az egyik értelmezésének kísérlete mintha egyszerűbb feladatnak
tetszene. Az Önazonos Héri című lapról van szó, TD rajza alatt
a megjegyzés: Palackposta. Akár a közkeletű jelentéshez is ragaszkodhatunk,
a tengerbe dobott, palackba zárt, az utókornak szóló üzenet küldéséről
van szó, amely távolabbi, elidegenítő példával élve
fontos tényezője Victor Hugo A nevető ember című regényének.
A jelentésadás magabiztosságát azonban kétségbe vonni látszik a cím. Nem
a becéző forma, amelynek bensőségességéről, hozzátehetném: játszi voltáról,
sajáttá fogadásáról már írtam, bár az sem egészen mellékes. Inkább a jelző
mutatkozik némileg talányosnak. Önazonos... Kivel? Mivel? A palackba zárt
üzenettel? A palack a hullámvonalak jelképezte folyamban, a minden folyikban
várja, hogy valaki kifogja, kinyissa, a beléje rejtett üzenetet elolvassa,
megfejtse, közzétegye. Ki lehetne más, mint aki a lezárt üvegben
felismeri a palackpostát? Hogy ezt az üveget érdemes kinyitni.
Valamilyen nyereséggel járhat a kinyert üzenet... Mindez azonban
csak magától értetődő magyarázat, ehhez hozzá lehetne venni
a másik lapon lelhető, ennél összetettebb rajz-szöveg értelmezését.
Az előző seregszemléből kimaradt egy fontos, a bemutatott lapot
értelmező, az egymásra olvasás segítségével világosabbá(?) tévő Héri-
motívum: az 1992-es szöveg-rajzon ez áll, »Múljon el tőlem / e keserű
pohár« (Héri), a már ismert három hullámvonalas rajz felül, majd
az első és a második hullámvonal közötti iránymutatóval, az út lefelé
vezet, a hullámvonalban egy pohár vagy hengeralakú tárgy. A rajz alatt:
Nem fog sikerülni (nincs írásjel). A palackposta-effektustól
esetleg nem függetleníthető az ábra, a Hérinek tulajdonított mondás valójában
egy másik kulturális körből, az Újtestamentuméból ismerős. A rajz alatt
föllelhető kijelentés szkeptikus megnyilatkozás; miről is?, az idézet
idealkalmazhatóságáról? Az idézetben foglaltról? Egy alap-történet
érvényességéről?, érvényesíthetőségéről? Egyáltalában: az egymásra torlódó
kultúrák komplementaritásáról? És ezt rejti-e az ezúttal pohár/hengeralakú
(önkényesen gondolom ide?) palackposta? S igen: az üzenet megfejtése nem
fog sikerülni? Vagy fordítsuk vissza, a szakralitásból a köznapiságba,
a keserű pohárral jelzett létezés nem fog sikerülni, az tudniillik, hogy
nemsikerül a rosszat jóvá tenni, jóra gondolni, jóvá írni? Rejt-e valamit
ez a pohár/hengeralakú tárgy? Hiszen amit esetleg rejthetne, a címben,
szerzőtulajdonítással, ott ékeskedik? Minek akkor kifogni, kinyitni, meggyőződni
tartalmáról vagy ürességéről? A palackposta eszerint(?) csak öncsalás,
önámítás? Héri mivel, kivel önazonos, ha a neki tulajdonított mondás eddigi
tudásunk alapján nem az övé?
A kérdések folytathatók: sem a köznapivá olvasás, sem a szakrálisban
tartás, sem a megszokott jelentés, sem a merészebb értelmezés nem hozza
el, nem hozhatja el a megnyugtatónak minősíthető választ. Ám kérdések
tömegét fakaszthatja föl. Arra késztethet, hogy ne rögzüljünk le annál,
ami az első pillanatban olyannyira kézenfekvő; ne higgyük azt, hogy rajz
és szöveg könnyed azonosulási-értelmezési lehetőséget ajánl; ne álljunk
meg az első adódó feleletnél...
A második szöveg-rajz A tű fokán, mely cím és szöveg nélkül
a kötet külső borítójára került a kötetcímmel: Ördöglakat.
Itt az ideje, hogy A magyar nyelv értelmező kisszótárából idemásoljam
a címben jelölt tárgy (szócikk) jelentését:
Két, többszörösen meghajlított és egymásba akasztott, türelemjátékként
szétszedhető drót.
Ha átvitt értelmet tulajdonítunk a szónak, illetőleg a címnek,
nem volna túlságosan nehéz a posztmodernre valló elképzelések közé illesztenünk
a cím (a mű) intencióját. Csakhogy ezáltal újfent a rövidre
zárás (vö. lakat!) vétkében volnánk elmarasztalhatók. Ami azonban egy
óvatosabb és mértéktartóbb értelmezői magatartásból következhet, nem más,
mint egy ars poeticára következtetés, valamint nem más, mint az önazonosság
megkísértése; továbbá nem más, mint részint szabad válogatás és kombinálás
a múlt fölkínálta emlékeiből/emlékeivel, részint (egyelőre kurtán-furcsán)
a fragmentum dicsérete (valóban nem lehet következmények nélkül Friedrich
Schlegelt fordítani?). Ars poetica akképpen, hogy a rajzba-szövegbe belefoglaltatik
néhány perdöntően fontos eleme annak, amitől irodalommá, képverssé, véleménnyé,
aforizmává gondolható a kötet sugallta látási-olvasási élmény. De ars
poetica azért is, mert megtörténik a csoda: az én és a nem-én belép
a kulturális emlékezet világába: pontosabban szólva: a maga költői világává
avatja a kulturális emlékezetet. Nem egyszerűen kijelent, nem egyszerűen
illusztrál, egymásba akasztott drót-okkal dolgozik, amelyek
játékosan szétszedhetők, hogy kitessék, mily mértékben vannak egymásba
akasztva: a kijelentés illusztráció, az illusztráció meg kijelentés, azáltal
mindkettő önmagánál több lesz, önmaga és még valami, s talán ez a még
valami a legjelentősebb. A tű fokán eljátszik az újtestamentumi
mondattal, ezt megjeleníti a d meg a t közös szárának tűvé
rajzolásával. A tű fokán halad át, folyik keresztül: mi is? A hullámvonal
(minden folyik, tehát a folyó, a folyamat), mely a rajz alatti
szövegben cérnaként neveződik meg, Héri-é lesz(?): ördöglakatként
olvasódik össze a Könnyebb a tevének a tű fokán... és a Minden folyik,
keresztény és antik, hullámvonal és cérna, a rajzformában megörökített
végessége és a fogyhatatlan, ami Héri cérnájának megkülönböztető
tulajdonsága. A Héri-zést nemcsak lehetővé teszi, hanem mintegy kiköveteli
a további ellentét(?), a TD említette megfordítása, összeírása, tűvé alakítása,
tűvé, melynek foka van, és melyen a cím után álló három
pont legfeljebb az elgondolásra hatalmaz föl, de nem a mondat befejezésére.
Azért folytatom: a tűként is funkcionáló közös szár nem rejti el, mint
húzható keresztül a fogyhatatlan, min keresztül folyik a folyó, a folyamat.
Egyetlen mozzanatról feledkeztem meg idáig. A rajz alatt található szöveg
csak-kal kezdődik. Tüzetesebb pontossággal szólva:
a cím három ponttal marad abba, a rajz alatt három ponttal indít. Megint
(talán túlságosan) kézenfekvő volna egy mondatba olvasni, emígy: A tű
fokán... ...csak Héri cérnája fogyhatatlan. Ebben a változatban az ördöglakatra
valló eljárás volna igazolható. Az azonban korántsem teljesen
bizonyos, hogy ennyire mellőzni lehetne a kétszer három pontot, amely
az abbahagyásnak, a kihagyásnak, a töredékességnek egyként jelzése. A
nevezetes meg az alkalmi mondás kontataminációja a posztmodern játékosságára
utalhat, a felfokozott kezdés leejtése egyben egy antiretorikus
retorika létrehozásához járul hozzá. A közbülső rajz közvetít
a szakrális és az alulretorizált szöveg között, példázza a szakrálisat,
játékosságával teret enged asz alulretorizálónak.
Amennyiben azonban valóban komolyan vesszük az írásjeleket, amelyek
lehetnek a rajzos beszéd tényezői, más nézőpontból is szemlélődhetünk.
A két kultúra körének összekapcsolódásáról, összekapcsolhatóságáról már
esett szó. A csak figyelmesebb bevonása azonban színező erővel
bír. Nevezetesen a Minden folyikhoz, a fogyhatatlan Hérakleitoszhoz fűződik,
csak hozzá fűződik (tűződik), így kivételes hely illeti meg
ebben a narratívá-ban. Ám ha ennyire kitüntetett a jelentősége,
főszereplőjévé válik egy motívumnak, közelít a monologikus előadáshoz.
A csak azonban Hérire vonatkoztatható, a sajáttá élt
hérakleitoszira, a bizalmasként kezelt ősre(?), ez ősiből kilépő hagyományra(?),
az emlékezetben alakot, testet kapott bölcselőre(?), akinek
s ez nem paradoxon életéről meglehetősen keveset tudunk,
és akit tanításainak mély értelme miatt a homályosnak, a sötétnek neveztek
(újra a német filozófiai szótárhoz fordultam segítségért). A kötet Hérakleitosz-Héri-hérakl.-
szövegeiben természetszerűleg nem lelünk életrajzi utalást, vonatkozást
is igen szűk mértékben, mint elemzett szövegünkben, a csakkal indított
mondat árul el némi intimitást. A csak magabiztossága, kizáró jellege
azonban veszít valamicskét komolyságá-ból azáltal, hogy a
homályos szavú, mély értelmű bölcselő becenevén emlegettetik. Ezzel
remélem, nem esem túlzásba az antikvitásból (annak távolságából,
nyelvi idegenségéből) a sajátba emeli át a szöveg, nem Hérakleitoszt,
a történelmi figurát, a filozófiatörténet nagyhatású személyiségét, nem
a rendkívül tekintélyes, századokon át ívelő hérakleitoszi hatástörténetet,
hanem azt, akit/amit az összevont d-t-vel, dt-vel lehet párosítani; azt,
akit/amit valóban sajáttá lehet élni (fogalmazni meg rajzolni); azt, akit/amit
lehet szembesíteni az antik, a magyar és a világirodalmi utalásokkal,
idézetekkel, TD magyar és világirodalmával, az Ördöglakat című
kötet benépesítette jelenségekkel-jelenésekkel. Ebben az állandó konfrontációban
változik Hérakleitosz, például Héri lesz belőle, de változik az, akihez/amihez
méri, illeszti, akibe/amibe belefoglalja. Palackposta, amely az önazonosság
rejtélyét őrzi vélt üzenetében, netán olyan üveg, amelyen áttetszik, hogy
talán nincs semmiféle fontos üzenet.
Mindez visszavetül a címlapra, amely nem sejteti, miféle változás
történik az ismétlődéskor. Az ismétlődés ellenben csak távolról idézheti
föl/meg, az ábra azonossága ellenére, a címlapot, hiszen mindkét változat
más-más cím alá sorolódik. Igaz, hogy minden folyik, s az is, hogy kétszer
nem lépünk be ugyanabba a folyóba. De vajon mi magunk nem változunk-e?
Ugyanolyanként vagy változatként lépünk be a nemugyanabba a folyóba? Az
ismétlődések esetében olykor hangsúlyosabb lehet a bármily apró változás,
mint a szó/betű-szerinti azonosság. S ez a változás deríthet fényt az
ábra, a mondás lényegére, arra, amit Goethe egy vers címéül
írt föl: Dauer im Wechsel, Tartósság, állandóság a változásban. Goethe
nem ragaszkodik a hérakleitoszi tézisekhez, szabadon olvasta az antikokat
meg a moderneket. Tandori Dezső nem ragaszkodik a hérakleitoszi tézisekhez.
Szabadon olvassa az antikokat meg a moderneket. Ez a szabadon olvasás
azonban erősen eltér a szeszélyes-önkényes olvasástól, ellenben az önként
vállalt kötelezettségek részei a kulturális emlékezetből föltetsző jelenések
művé transzponálása igényeinek. A kötelezettségek az önfegyelmet tanúsítják,
ennek jelzései a rajzok.
Itt egy pillanatra megállok. Tandori Dezső rajzai, rajzos megoldásai
nem keltik a gyakorló-akadémiai festő-grafikus illúzióját.
Nem kérkednek egy kettős tehetség produkcióival, mint ahogy az antik és
a modern képversei sem igyekeznek arról meggyőzni az olvasót-szemlélőt,
hogy önálló státusú festői-rajzi változatot látnak-olvasnak. Az azonban
elmondható, hogy a képversek részint továbbgondolják, kiegészítik, kiteljesítik
a szöveget, részint feltárják a szóval ki nem mondhatót. Amikor a Hérakleitosz-motívumot
végigtekintettem a kötetben, és megkíséreltem annak leírását, mi látható
a szövegben-rajzon, nemcsak küzdöttem a fogalmazás esetlegességeivel,
az elmondhatósággal, hanem magam voltam-vagyok a leginkább tisztában a
leírtak esetlenségével, némi pontatlanságával. Méghozzá oly módon, hogy
azt a többletet, amit a rajzi változat ad, nem sikerült bele/visszahelyeznem
a mondás, a szó közegébe. A vonalakból, körökből stb. összeálló képiség
ilyenmódon a szavak nyomán csupán erősen részlegesen létrejönni képes
gondolatot írja tovább, hol vitatkozva, hol egyetértéssel,
hol a kettő elegyével. Hibázunk, ha lebecsüljük e rajzok jelentőségét
Tandori Dezső költői életművében. És nemcsak azért, mert a mű intenciójában
fölfedezhető a képversek jelölés. Hanem azért ha úgy tetszik
, mivel a rajz a hallgatás jele is; s amiről a kötet nem tud beszélni,
arról hallgatnia kell, belehallgatnia a szövegbe meg a rajzba,
a rajz által hallgatni. Erről(?) állítja az egyik lap, a hullámvonalon
hajózó dt képregényre valló megszerkesztettséggel, a zászlószerűségbe
foglalva, idézőjelek közé téve: »Ez a beszéd!!« (két felkiáltójellel).
(Azt aligha szükséges részleteznem, hogy Witti(!) milyen státushoz
jut ebben a kötetben különösen, Tandori Dezső gondolkodásában általában!)
Inkább a kötet hátsó borítójára, hátlapjára érdemes egy hosszabb
ideig tartó pillantást vetni. A leírás, a közvetítés újra esetlen és körülbelüli
lesz, az értelmezés nem kevésbé. A középpontban a TD-inverz szemlélhető,
a címlap nagyjában-egészében téglalap alakú d-jével szemben, itt
messze nem szabályos, ám jól kirajzolt d test, és benne 6.21-es
jelölés. A t megint zászlóvá gömbölyödik, benne kiskezdőbetűvel írott
szöveg: túlélésről akkor (beszélj, ha már meghaltál) 6.20 Az ábra alatt:
csupa nagy betűvel: EGY GONDOLKODÁS / ATLASZA, a szöveg alatt, a szövegtől
vonallal elválasztva egy számtani művelet jelzése, emígy: 7 000 000 000
: 1.
Első gondolatom (ismét az a mindig kéznél lévő kézenfekvőség!):
a zárás, az összegzés, hiszen ez a kötetegészre viszonylag könnyűszerrel
vonatkoztatható: az 50 + 1 év alatt rajzba, gondolattöredékbe, képversbe
kívánkozó töprenkedések egyetlen, vaskos kötetbe foglalva, különös tekintettel
a messzire vezető folyamatra, a föltérképezés lehetőségét kínálják
föl az értelmezőnek. Törekedjék arra, hogy figyelmesen járja be az Ördöglakat
költői világát, azt a Tandori-szigetcsoportot (Széles Klára kifejezése),
amelyet ebből a nézőpontból, ilyen összeállításban, efféle megtervezettségben
még sohasem lehetett látni. S mindazok (s ilyenek nincsenek sem túlságosan
sokan, sem túlságosan kevesen), akik szemmel tartják Tandori Dezső szó-kalandozásait,
rajzbarangolásait, fontos információkhoz juthatnak TD nyelvi műalkotásai
tárgyában. Igen ám, de a tojásalakú körbe, a t szárából fölágazó zászlóba
jegyzett aforizma, valamint az egymást követő, netán egymást módosító
időjelölés, nem is szólva az akár enigmatikusnak tetsző számtani példáról,
amely lehet osztási művelet, egy arány leírása, az 1, az én viszonya
zömhöz, a sokhoz, miféle jelentések között enged szemezgetni? És nem utolsósorban:
kit szólít föl az aforizma (a vélemény)?
A poétikához közelítve: kit szólít meg (vö. önmegszólító
verstípus). Tandorihoz csak (inkább legfőképpen) Tandoritól várható gyors
segítség. A Parnasszus 2007-es nyári számában találtam rá Hajnali
halálfélelem című versére: s a vers címe még csak sejteti, a versben
idézőjelek között lelhető Kosztolányi-félsor tanúsítja, a Hajnali részegség
vonzáskörében készült a vers, a Tandori-vers aemulatiója a Kosztolányi-verssel.
Az ezúttal különös jelentőségre szert tévő sorokat ideírom:
mit
is csinálok? mit teszek?
jaj, mit tegyek, jaj, meghalok,
nyegleségeket nem fogok
mondani többé
ekképp,
hogy túlélésről még
ne beszélj, amíg meg nem haltál,
és hogy nem elég
unni a város minden szögletét,
még bele is kell halni.
A
két Tandori-szöveg egymás mellé idézhetőségét éppen egyelőre ezt
írom az önmegszólítás hitelesítheti, különös tekintettel arra,
hogy a Hajnali halálfélelem egyes szám első személyű beszélője
hirtelen vált, intézi valakihez szavait, hangsúlyozottan a saját szavait,
olyanokat, amilyeneket azelőtt már mondott, és amelyek ebben a rendkívüli
élethelyzetben nyegleségeknek minősülnek. A versbe illesztett korábbi(?)
aforizma eszerint érvényét veszítheti a verscímben megjelölt időpontban.
Annál is inkább, mert az aforizmában leírt időjelölések akár önéletrajzi
megfontolásból is papírra vetődhettek, a 6.20 számai összeadva 68-at tesznek
ki, a 6.21 már 69-et, s ez igencsak megfeleltethető az empirikus
szerző korának. Azt hiba volna állítani, miszerint e játék a számokkal
önéletrajzivá tenné a kötetet; ám az sem mellőzhető teljesen, hogy a név-aláírással
igazolt címlap, a sokféle aláírás nem rejti el teljesen azt, aki megszólít,
és azt sem, akit megszólítanak. Lehetne ugyan egy június 20-tól június
21-ig tartó periódusról elmélkedni, noha efféle, a tapasztalatiba történő
visszafordítást az aforizma meg a versrészlet kevéssé valószínűsít. Inkább
arra volna talán érdemesebb figyelni, hogy az ördöglakattá bonyolódott
létezés a létezést követőleg sem válik könnyen megfejthetővé: a személyes,
a költői túlélés nem feltétlenül következik abból az ittlét-ből,
amely részint szoros időhatárok közé van ékelve (6.20-6.21, lehet ez perc,
lehet más számítás szerint esztendő), részint ismétlődések sorának van
alávetve. S ha a címlap üzenete a kötetben értelmezve visszatér,
a hátsó borító sem előkészületlenül éri a kötet olvasóját. Az Egy perc
az élet című lapon a d testébe (ezúttal rombusz-szerű, majdnem
szabályos négyzet) a 6.21-es szám kerül, míg a t-ből kilengő zászlóban
idézőjelek között: Most jöttem a/ 6.20-assal. A városi közbeszéd
familiáris szólása többfelé nyit: a címmel egybehangzóan az ittlét rövidségét
demonstrálja. Ugyanakkor a szóláshoz fűződő képzetekkel egy utazást, egy
távolabbiból közelebbibe tartó pályát jelöl, alig titkoltan naiv felhanggal,
talán még a vidékiség ámulatát is hozzágondolva. Ez az 1992-es rajzos-szöveg
előkészíti a ráismerést a túl-élés antinómiáira, létezőként nem lehet
róla szólni, a túlélés-utániról pedig nem érkezhet információ. Aligha
feledhető, hogy az Ördöglakat egyik motívumsorának hőse:
Hamlet, aki egyfelől a Töredék Hamletnek idézetei révén van jelen,
másfelől viszont személyében, hol rájátszva a 6.20 és 6.21
között lejátszható-lejátszódó történésre (például az élet-re),
hol attól eltávolítva. A 2006-os Hamletd, holtda után nevek, névtulajdonítások
egybelátására utal, a lefelé tartó hullámvonalba az immár megszokott TD-inverz
ékelődik, a t-ből kilengő zászlóban a vonallal kettéválasztott kör, mely
alul üres (ez lenne a sír mélye?), felül napszerű (ez lenne a sírhalom?).
S az aláírás: Nincs új a Nap alatt. Hamlet történetét dt tovább-írja,
rajzolja, az idő folyama is folyik, nem hoz újat, sőt: azáltal, hogy td
egyként applikálódik a tulajdonnévbe és a halálba, eltörölni látszik a
tulajdonnevet, de nem annyira, hogy a megváltozott névforma ne őrizze
az előbbi nyomát. 1981-ből származik a Hamletd, a megszokott dt-testbe
itt td íródott, felül a t zászlajában idézőjel nélkül: A
többi itt se néma csend. A cím megerősíti tulajdonnevek, illetőleg név
és jelölés egymásba íródását, amely hatással van a Hamlet című
színdarab szövegére (pontosabban annak Arany János(!) készítette magyar
változatára). Jóllehet két rövid szó bővíti csupán a The rest is silence
magyar megfelelőjét, rövidségében lényegi a módosulás. Az itt a
helyet jelöli, szűk térbe vonja azt, ami az eredeti-ben akár
világnyi csendként is értelmezhető volna. A se nem egyszerűen tagadja
a színmű állítását, hanem kiterjeszti a kijelentés hatókörét, s a meg
nem nevezettet ideérteti, sejtet egy olyan hátteret, mögöttességet, amelyre
szószerintiségében nincsen magyarázat. Legfeljebb azáltal, hogy a Hamlet
td-jét a dt-rajz Hamletjével hisszük párhuzamosnak, hasonlónak, semmiképpen
nem azonosnak. Talán egyik a másik tükörképe, csak az nem tudható, melyik
az eredeti... A Lenni aforizma-sorozatból is kibukik
az el/kisajátított hamleti szó.
Elvagyultam.
Elvagyok.
*
Vagy vagy,
vagy nem vagy!
(Hamlet)
*
Élek, mert néha éltem
másnap.
(Ady)
Szavakban
más szavak lehetősége veszett(?) el, e lehetőségek visszanyerése egyben
a költői nyelv megalkotása. A klasszikusok idézése sem rögzülhet a szószerinti
ismétlésben, föltárható az elfedett üzenet. A cím (Lenni)
várakozást kelt, ám a várakozásnak hamar vége szakad, a főnévi igenév
időtlensége és személytelensége helyébe igeidőket és személyességet kapunk,
előbb egyes szám első, illetőleg második, majd egyes szám első személyt.
A létige ezáltal életre kél, olyannyira, hogy a harmadik aforizma az Élek-kel
nyugtázza, hogy az időtulajdonításhoz járuló határozottság iránt kétséget
ébresszen. Ugyanakkor a létezés választás, a lét és a nem-lét között csupán
egy kötőszó (vagy) található. S még mindig a szűk határok közé szorított
létezés: két felállított téglalapon egyensúlyoz a pálcika-ember,
az első O km-kő, a második a O km-kő. Az aláírás Honnét nem tért
meg az utazó, a névjegy fenn 93/06-os dátumjelöléssel. Kérdés is
lehetne; állítás formában idézet, egyike a Shakespeare-Arany Hamletjéből
vett citátumoknak. Hogy nincs írásjel, csupán idézőjel, nem zárja ki a
kérdés lehetőségét. A kétféle km-kő azonosítható a halállal meg az élettel,
ha a besatírozott nullát a halálhoz fűződő színnel azonosítjuk, a O-t
meg az élettel, amelynek színei a halállal szembesített szimbolikájában
a világos tónust jelzik. A pálcika-ember egyik lába itt, a másik ott,
széttárt kezei ide és oda intenek; ám testtartása az élet irányát mutatja.
Hamlet a lét nem-lét, a vagynem-vagy kérdéséből indul ki,
a nem-létről, a nem-vagyról nincsenek pontos értesülései, noha meggyilkolt
apja korábban a nem- ismert tartományból jött hozzá, hogy tettre ösztönözze.
Néhány lappal arrébb idézet a Tör. Haml.-ből:
Csak elhomályosítom,
ami
már
mögém oly élesen
kirajzolódik:
tőlem csak egyre
kihaltabb
lehet,
egyre élőbb, egyre
kihaltabb.
.....................- - - -
(Megrémülök,
mi készül...)
S a következő lapon Édes játék, édes Hamlet című (költői) próza
olvasható. A játék összekapcsolódhat a hamleti sorssal, a 60 éve végigjátszott
létezést a saját halál követheti. Asszociálhatunk Kosztolányi versére,
amely a halállal-játékot csattantja el a vers végén, Rilkére, aki a saját
haláláért esd, autenticitása igazolódásaként. Fölfigyelhetünk arra, hogy
a szöveg nagybetűvel kiemeli azt: A LÉNYEK? A LÉNYEG! Az azonos tőből
(lény) szétágazó szavak nem kevésbé részei játéknak. Az olcsó szójátékkal,
a ma oly divatossá lett szótorzítással szemben a szó átvilágítása, elemeire
bontása, újra-összerakása történik, Goethével szólvást, egy mély pillantás
a természetbe, a szó, a nyelv természetébe. Ez lenne édes Hamlet édes
játéka? Hamlet a verseskötet címéből lép ki, hogy általa értelmezhetővé
legyen a lény, aki többes zámban a világ, más változatban az, ami felé
tör a játék a szavakkal, a nyelvvel.
Nem teljesen szeszélyesen, olvasmányélményre hagyatkozva veszem
elő a Tandori-köteteket. A Most van soha idői szembesülése regénycímként
figyelmeztet a hérakleitoszi változó-állandóra. Miként a Felhőtlen
felhők lapra, alul fejjel lefelé ezt látom: És ha
Hérakleitosz is/ csak/ szárazvíz részben együtt a motivika,
a súlyos csak, a sokat hivatkozott görög bölcselő meg a tőle elidegenítő
kérdés, amely a paradoxonig fokozódik. Annyiféle szín, változat, össze-
és szétgondolás, sokféleképpen érthetőség, hogy a tanácstalan értelmező
újra Tandorihoz fordul, kedves Szép Ernőjéről szerzett esszéjéből kapjon
valamiféle eligazítást. Az 1979-es A zsalu sarokvasának előbb 34.
lapjáról írok ki néhány sort:
A legkülönfélébb eszközökkel él, és ez szó szerint értendő:
az eszközei éltetik, ez a látszólag naivan villogó változatosság, melynek
csakugyan semmi célzata. Elevenebb stiliszta kevesebb akad; ő ugyanis
felszabadítja a poétai eszközöket, aztán hagyja, álljanak össze kedvükre;
fanyarsága annyi csupán, hogy személyét különösebb szándék nélkül, »él«
nélkül engedi át ezeknek az elemeknek, másképp nincs is jelen; mintha
szereplőkkel népesülne be a szín, úgy kezdenek játékba a különféleségek.
Persze, hiba volna a Szép Ernőről írottakat csupán önvallomás-nak
tekinteni, rejtett autotematizációnak. Az azonban megkockáztatható, ha
TD Szép Ernőben ezt az értékelnivalót fedezte föl, jelentheti azt is,
hogy általában effélére, mint a költészeti értékre tekint. A továbbiakban
a kötet 64. lapjáról érdemesnek gondolom az alábbiak idézését:
Saját életműve nem címkézhető; a jellegzetesség pecsétjével
ellátott, más oeuvre-ök elemeiből azonban oly testvéri mértékkel mutat
fel sok mindent, megtoldván ezt a magáéval, a fanyarul fájdalmas, megfejthetetlen
lüktetésű versbeszéddel, hogy csak egy kicsit kell lapozgatni gyűjteményében,
és hamarosan akad sor, versszak, esetleg egy szókapcsolat csupán, mely
az egész magyar költészet pazarló gazdagságára figyelmeztet, értékrendünk
hiányosságait a rátalálás örömével sem feledtetve.
Ez utóbbi elemzése újabb tanulmányt követelne, noha még ezt az
elkezdettet sem sikerült (frappáns módon vagy szakszerűen) befejezni.
Annyit azért itt is megjegyezhetek, hogy Tandori-kutatás van, Tandori-kutatók
munkálkodnak, jó kritikusok érzik szükségét annak, hogy kritikai eszköztárukat
a Tandori-művön edzzék. Az Ördöglakatról is jelent meg néhány igen
érdekes-fontos fejtegetés. A magam részéről mindössze annyit tettem, hogy
folyamatos Tandori-olvasmányaimról a jelen kötet ürügyén adtam számot,
adósságtörlesztésként; hogy a végére korántsem összegzésként illesszem
be régi meggyőződésemet, Tandori Dezső nemcsak jelenkorunk egyik legjelentősebb
(talán az egyik elhagyható!) költője, hanem a 20-21. századi magyar
irodalom megkerülhetetlenül jelentős személyisége, aki pálcika-emberéhez
hasonlóan km- köveken áll, irányzatok között, ám tartása, pillantása a
jövőt kutatja és ígéri...
Appendix
S
mikor már lezárulni hittem 2007-es esztendőm Tandori-kutatását,
kissé késve kézhez állt a Magyar Narancs május végi
számában egy Tandori-publicisztika, annak is különösen egy passzusa, amely
tétova dolgozatom továbbgondolásához segített. Azzal ugyanis, hogy szinte
tömörítette a hagyományban-állás, auto-tematizálás, elsajátító-elidegenítés
Ördöglakatban szemre vételezett módszerét. A nem öncélú humor,
a szavak mélyére tekintés, az egymásba játszó fogalmi-etimologizáló gondolkodás
költői bölcselete tematizálódik az idézendő fél-mondatban:&
ellenben »Jasznaja (Poljuska)« jeligére,
»Létvét Nyikk Tolsztoj« honlapján, bár a létet ott már se elvéteni,
se eltalálni nem lehet (haha, fölfedezésem)
A nem eltorzított, hanem a maga (benső) világterébe fogadott klasszikus
az ánti-világ gyakorta hallott-énekelt dalával rokonul, miközben
a lét elvétése kiszabadul a tragizáló tónusból, mivel egy
sokszerűen érzékelt-láttatott, szükségszerűen meghatározatlanul maradó
beszédben, anagrammával fokozva nyeri el az egyik lehetséges alakot.
Az Ördöglakat egyik fontos (de melyik nem volna az?) lapján
olvasom: Segíts, ég! Ha csak ennyi volna, legföljebb a szellemes
szétbontásnak, elemekre tördelésnek örvendenék, annak, hogy félretéve
a tudós szófejtést, a költői szét-gondolás tárja fol a lehetséges (szóban
szó) mozzanatokat. Ám a rajz továbblendít: Egy négyzetben egymásra gondolódik
a Nap meg a sugólyuk, amely egy felvont függöny alatt lelhető. S az aláírás:
A Nap/ (A súgó), 02/06 TD. Világszínház, amelynek működése a Naptól függ?
A Nap nélkül (égi segítség nélkül) csődöt mondó színielőadás? Vagy a létezés
színjátéka, amelyet a Nap éltető ereje segít létre hozódni? A találgatásnak
bizonyára se vége, se hossza. Visszafordulok a publicisztikához, a létet
ott már se elvéteni, se eltalálni nem lehet. A keresésben azonban
bizton számíthatunk Tandori Dezső köteteire, rajzaira, szavaira... Elirányít
a »vagy« villamosá-ig.
(Szeged-Budapest,
2007. május-július)
|
|