|
TANDORI
DEZSŐ
Elköszönözön
Tolsztoj,
Kokoschka stb.
(Elsöprődésgyakorlat; szerszámláda kellékdarabjai, mereven)
Hangzatos
dolgokat mondtak a régiek, mondtak a régiekről némely közelebbiek, az
egész, hogy valakiről valamit mondunk, közönségkedvkeresés, bár hát amit
Kokoschka mondott saját magáról, hogy neki a világnak semmi mondandója
nem volt, sosem a világgal beszélgetett, csak naplóját vezette, az is
ugyanolyan savanyú kicsit, mint Tolsztoj művészetmegtagadása és
erőszakosan leélt élet utáni erőszakmentességvágya, s hogy az egészben
ott van valami megváltástan etc. Nekem nagyon szerénynek, és durvának
is hatnak, mind a tételeim, miket itt rövidre fogva elmondok. Nincs társalgás;
ha valamit közlök valakivel, nehogy válasz jöjjön; csak bíztam benne én,
netán rászorultam, a társalgás ennyi lehet csak: öreg, igazad van a magad
szempontjából, én meg és itt jön a szinte mindig elmaradó vallomás,
az önfeltárás ilyen meg ilyen okból , igen, én meg ilyen meg ilyen
vagyok. A múltakat túl nagy részt elhibáztam (mondom megint én), s így,
mindjárt hetvenévesen, alig valami időm van hátra (hogy végre ne történjék
semmi). De mi nem történik? Az, hogy valaki ezt ugyanígy érezze (miért
érezné?), ráhangolódjék (miért is tenné?), másképp érzi, másképp hangolódott
már, és engem bírál csak, furcsán néz rám, érdektelennek, bolondosnak
tart. Nem érdekel többé az irodalom művelése (semmi céllal), legföljebb
okból, mert ehhez értek így-úgy, s valamit csak kell csinálnom.
Bizony, hogy hamar meghalok, kétségbeeséssel tölt el: ez a látvány, e
ténytömeg lakásomban mind itt marad, gyakorlom, néha lesöprök ezt-azt,
ez lesz.
Avagy Tandori
szelencéje
Szerszámos
láda, tovább
(Készülő végzetjackpot)
Szerszámos ládának neveztem magam, minden, amim van (és
közölhető), pánt, csavar, pucernákpecek, labudrincsáv, fetyik, ragundiékszíj,
lápert. Nem Rilke, nem történelem, nem ihlet, nem ölelkező rímek, nem
emlékezés, nem átélés, nem sejtés, nem realizmus, nem semmi. Krappet is
tudjuk, Beckettet rég unjuk a színpadon, ha őszinték akarunk lenni, én
összevissza egy Gorkij és egy Csehov darab színrevételét nem untam (de
azokat aztán ámulva néztem), német előadás volt mindkettő, fura, ezerféle
kitekintés tarka színekben, lágy, mintegy plasztilin szerszámosládatartalmak
hagyták abba, kezdték a színen mondandójukat (aminek mondandóhiányukat
hitték, szegény hülyék) a rendező szerint és szerintem is. Lábtörés, gipsz,
levágott ujj: komoly bajok az emberek szemében, de mit, hogy egy húzódás,
nyilván nyavalyog csak a szerencsétlen (nyavalygok nyilván).
Ez a megértés, nincs megértés, ha valakinek volt húzódása,
és húzódozott orvoshoz menni vele (ha lábhúzódása van, nem is tud), az
emberek az elbeszélésből csak a viccet értik. Nem értik, hogy 69 éves
vagyok, besétáltam (vagy kiúsztam) a csapdába, az évekébe, a közelgő halál
előszobájában üldögélek, régi színes folyóiratokat nézegetve maximum.
Artaud, Bogart, Camus, Boulez stb. Festők, mozik. Bármikor szólíthatnak.
Megvakulok (jó, túl durva), levágják két ujjam, húzódásos lábammal megfeledkezem
a vigyázatról, fejjel zuhanok a kádba, a csempefalnak, a busz alá. Szélütést
kapok. Súlyos légzési nehézségeim miatt gyomorlukasztó gyógyszerrel kell
élnem. Vagy a vég másképp önti ki ládája tartalmát, érzem, válogat már
nekem valót.
Vagy közöny
szerencséje
Nem az nem
igaz, hogy... de...
(Láda zár, nem zár)
Nem az nem
igaz, hogy nem akarok senkivel beszélni már, de ebben a ténykörülményben
épp közléskényszere a sivár, hogy nem akarok beszélni, ezt közlöm, de
közölni kár. El fog nyelni nemlétemmel a Tabánban a sár, nélkülem fog
szállni a lejtőn a por, az, hogy voltam valamikor, az, hogy ma nem vagyok
(s ilyet el sem mondhatok, mert akkor vagyok), az, hogy 69 évem elment,
valahogy kibírtam, de ha még 10-et élek, akkor is csak az lesz, hogy még
jobban megközelítettem a véget, ha itthon halok meg, még egyszer körülnézek,
lerántanék magamra öt könyvespolcot, drágáim, még egyszer legyetek velem,
medvéim sorra csókolgatnám, próbálnám lelni oly sokszor únt helyem, ah,
itt úntam magam, itt, hol 1000 kirakott képeslapom sosem tudtam elégszer
nézni, egykor egy madár járt rájuk, egykor madarak repkedtek vagy ücsörögtek
itt a megrepedt mennyezet alatt, de a mennyezet nem szakadt ránk (még
ránk szakadhat), a daru nem dőlt tőből a házunkra (akkor! engem! innen)
kilakoltattak volna!), mi közöm az építkezésekhez, mi közöm jövőkhöz,
múltakhoz, ahhoz vannak közeim, amit a közök közti valami-állag elhoz,
végemhez van közöm, mely alaktalan, de vakbél alakja van, epekő alakja,
urémia alakja, szívmegállás léte, elbukás az utcán, vagy akármi formában
rejtőzik is, előjön majd, elő, tudva tudom, anélkül, hogy bármi közelebbi
részét tudnám. Hogyan akarnálak titeket pár nyers érdekszempontomon vagy
kényszeremen túl, a szokások alig érintenek, a kényszerek és az érdekek
is fennen apadnak, nincs mit mondanom, csak ha ezt hajtogatom, én leszek
Kokoschka, vagy egy egész szellemgépezetet Tolsztoj veszek
igénybe; egyetlen önkényre hajló utókor-illető: ne illessen semmi, ne
kelljen semmit tűrni, semmiért már felelni, annyi legyen az ennyi.
Vagy
Cím nélkül
(Már megneveződés híján élni)
Itt
a távozás, most pár hónapja rájöttem, végképp cím nélküli. Ha feleség,
kutya, madarad hagy itt: léted cím nélküli. Ha téged szakít el tőlük az
élet végkifejlete: cím nélküli. Eddig erről sok mindent mondtál, a halálról
csak: a cím nélküli, ami számít. Elég sokáig bölcselkedtél mind
nyegleség, ami okosat mondhatsz. Ennyi elég: csapdába kerültél, azzal,
hogy éltél, csak önmagadat ismételheted. Minél tovább bírod betegség rabsága
nélkül, jó, annál jobb, de legjobb már nincs, nincs legjobb, és hogy neked
ez a fontossági sorrend, és semmi sem szent, mint Tolsztojnak, nem titok-túlja,
mint sokaknak, zen, Buddha, társadalom, közös-odaadás, önfeledt kutatás...
be sem fejezed. Mihelyt rájöttél erre, nincs mit kutatni, nem is lehet
rajta azonban túladni, ezen a felismerésen. Hát én sem végzem másképp.
Nem az, hogy végem lesz belátható időn belül, de a kerül-amibe-kerül élet
nem felel meg, csak nincs másképp. A közhelyek emberének ezen a mondásaid
közhelyesek, persze. Majd valaki őrzi medvéidet, majd feleséged elboldogul,
kutyátok sem él örökké, majd áldoztok kórházi ápolásra, lehetőleg itthon
leszel végnapjaid, hónapjaid, éveid során. Lehet. De semmi reményem új
fordulatra. Hiába, hogy tizennyolc évvel élted túl Kosztolányit, hogy
Ottlik rémesebb fordulatokból tudhatta, mibe fordul sorsa, mit vánszorgott,
szegény, magam láttam egy-egy utca szegletén, presszóból kifordulva, és
nem folytatom a mesterek sorsát Mészöly, Jékely, Kálnoky, Mándy,
Nemes Nagy, Weöres, és nincs cím, ahova mindezeknek a lényege lesz. A
mű nem az, nekem csak múlt már az irodalom, nem fogódzó és nem vigasz,
csak csinálom, mert annyival lényegtelenebb, mint az az éber rémálom,
hogy nincs kijárat, nincs hogy menekülnöm, még élve el kell tűnnöm.
vagy
Olvasás, utó; címek nélkül
(Már hosszú időkön át tudok nem tenni semmit)
Leszámítva
feladataim ellátását rendszeresen írok könyvekről , úgy
rendjén keveset olvasok. Bonyolultabb prózai fordítási munkálatokat
sem nagyon vállalok, egyszerűeket csupán, vers meg alig jut, eleve. (Önszorgalomból
lesz egy kötetnyi nehéz Rilkém, jól megoldva, merész kijelentés.) Legkedvesebb
könyvemlékeimet Wittgenstein, Doderer, Musil, Klee, Poe stb. ,
őket sem gyakran elevenítem fel. Rengeteg szakkönyvhöz jutottam, akkor
lelkesedtem, fontosnak tartottam megismerésüket, de amit megismertem belőlük,
megismertem, amit nem, cím nélküli símogatás marad, átrendezgetés, melyik
könyv hol heverjen a nagy halmokban (a polcok rég tele), és eszembe jut,
amit S. Z. kérdez Balzacról, honnét, mennyi idő alatt szedte össze bámulatos
tudását, mikor pár évet leszámítva a világon kívül élt... jó, jó, de az
a pár év! s nekem nincs tudásom, csak írásos munkámhoz szükséges ismereteim
vannak. Dédelgetem könyveimet, akár medvéimet, akik közülük elől ülnek,
vagy ilyen posztómadárkák, famadárkák, kőmadárkák, ismerem mindőjüket,
klubjaik vannak a Kártyabajnokságban (erről végre írtam egy elfogadhatóan
jó, de olvashatatlan könyvet, na tessék), a képeslapokat már mondtam,
magányos Totyi madárkánk vert le közülük 10-et, 12-t nagy repkedései (körök)
során. Elméleteimet is megírtam, a kör, íme, nem ér körbe, azaz kellő
vastagsággal nem, azaz csak bizonyos vastagságban, körözésszámmal, mert
a körözés egyszerre csak abbamarad velünk (halálunkkal). Zenón alapján
nincs az, hogy elvi alapon fizikai v. egyéb valóság lesz. Sajnos, a durva
valóságok egyike lesz halálom is, minden elveszít így.
|
|