|
TOLNAI
OTTÓ
Az
azúr szakadék
Krajcsovics
Éva festészete
Szorongva
ülök a betűk elé, meg tudom-e írni, el tudom-e mondani, mesélni e hihetetlenül
szép, nem túlzok, ha azt mondom, lélegzetelállítóan izgalmas és felettébb
tanulságos történetet, igen, akár egy Andersen-mesét: egy festő, egy festészet
két festő, két festészet történetét... Egész életemben ezt
szerettem volna, megírni, elmesélni, valójában egész életemben ezt is
tettem, próbáltam megírni, elmesélni egy-egy festő, festészet, a szép
avagy a rút igézetében fogant festészet, kép, képrészlet, tónus,
különböző intenzitású, a gyengéd érintéstől a rombolásig terjedő, akár
a kép határán is átbillenő gesztus jelölte sáv, talán ez lenne a legpontosabb
kifejezés: sáv, napsütötte sáv történetét ám ez esetben
úgy érzem, mintha némileg másról lenne szó, mintha most egy
külön ajándékban részesültem volna. Végre, úgy tűnik legalábbis,
egy olyan festészetről írhatok, mesélhetek, amely szinte azonos azzal
a festészettel, amelyet mint afféle ideálisat, az évek folyamán elképzeltem
magamnak, olyan képekről, amelyeket mintha már régtől ismertem volna,
amelyekhez mintha már régtől fogva lett volna valami közöm, napsütötte,
verőfényes és mégis misztikus, vagy hogy Kosztolányi gyakori kifejezésével
éljek, delejes, sőt szédítő, hol táblaszerűségét, hol a vászon vakráma-
nélküliségét hangsúlyozó felületekről, képtárgyakról, amelyekhez
félve közelítünk, jóllehet egy napon azt vettük észre, életszükségletünkké
lett ez a delejesség, ez a verőfény, ez a boldog szédület, amit fölötte
érzünk...
Nem tudom, most az elején jelezzem-e mondandóm
lényegét, avagy a végén jussak el hozzá? Talán mégis most, az elején,
hogy túl legyünk a nehezén, s aztán kissé felszabadultabban mesélhessük
el ama történetet, Andersen-mesét, hogy a végén legfeljebb még majd ismét
visszatérjünk hozzá, mondandóm ún. lényegéhez persze, ha közben
nem veszítjük el , vissza, immár minden teher nélkül.
Krajcsovics Éva nagyrészt szürke-sárga, illetve kék-zöld
tónusú színfelületeit szűk ablakszerű rések törik át, e felületeken
belül állítódik elő, érik, képződik az a már említett fény, napsütés,
belül, ezeken a felületeken játszódik le az alkímiai folyamat, a festészet
tulajdonképpeni alkímiai folyamata, jóllehet mégis kívülről tör át, zúdul
be az a bizonyos napsütés, verőfény, szinte megvakítva bennünket, hogy
valami boldog vaksággal ajándékozzon meg, igen, hasonló valamivel,
mint amivel a látók, a révültek, az együgyűek rendelkeznek. Igen,
olykor olyan érzésem van, akárha a Dél igézetében élő, ám magát mégis
hyperbóreusnak nevező Nietzsche azúr szakadékát látnánk, végre mint
képet, sőt valós tájat, mondjuk, ám a következő pillanatban azt kell konstatálnunk,
zuhanunk e szakadékba, s az általunk horzsolt felületet véltük tájnak...
A modern irodalom mediterrán fénye, napja, Gide,
Valéry, Camus, Crnjanski művészete mind innen, ebből a szakadékból származtatható,
talán a nem mediterrán vonatkozásúak is, amilyen például Rozanové avagy
Becketté, ugyanis gyakran van olyan érzésem, Beckett, noha sosem
tett róla említést, éppen Camus égő, negatív tájképét írja tovább...
No de akkor most már folytassuk a fent jelzett történetet,
mesét; már ha fény által verve, vakítva, szakadékba zuhanva egyáltalán
lehet történetet, sőt történelmet mondani, mesélni.
Egy lány, mivel a fényt már bevezettük, belobbantottuk,
valóban akár a Gyufaárus kislány hősére is gondolhatnánk, egy
nő, aki nehéz életútja folyamán kitartóan igyekszik, majdhogynem azt mondtam,
mint hegymászók, sarkkutatók, kapaszkodik a meleg, a fény, a festészet
felé. Édesapja vasutas, bakter, így ő, noha akkor (1968-ról van
szó, és nem véletlen mondja 68-cal kapcsolatban Derrida, hogy akkor
mégis történt valami, indukálódott valami szeizmikus rezgés, amely
valójában messziről érkezett és messzire tart), noha akkor
már az OFOTÉRT grafikusa, a MÁV rajztanfolyamára iratkozik. Ahol különös
véletlen, nyugodtan mondhatjuk, csoda folytán egy igazi festő (hol is
vannak akkortájt még az igazi festők, hol Veszelszky, Menyus, Román György,
Vaszkó Erzsébet, Gedő Ilka például), egy igazi festő: Kling György kezdi
oktatni, pontosabban, ő lesz a mestere.
Akármennyire ismeretlen festőről is van szó, félve
kezdek beszélni Kling György művészetéről, hiszen én egy egész más világból,
rezsimből érkezem, más festőkön nőttem fel, meg hát különben is úgy tudom,
mégiscsak létezik róla kéziratban egy általam ismeretlen kismonográfia,
ám első képeit, valamint a koppenhágai és a pittsburgi katalógusok reprodukciót
meglátva, szinte felkiáltottam: végre egy festő festő! Milyen kevés volt
belőlük Magyarországon, milyen kevés lehetett, maradhatott meg belőlük,
és Czóbelen kívül valójában egy sem lett igazán nagy festővé. Egy
intimista, az általam annyira kedvelt intimista festők Bonnard,
Czóbel, Celebonovic és Music családjából; intimisták olyan értelemben,
hogy a festészet az ő intim problémájuk, és nem az irányzatok, és nem
is a köz problémái. Intimitásuk, meghittségük (mennyire elkoptattuk,
elsekélyesítettük ezt a kifejezést, és minden bizonnyal nem is véletlen,
meghinni és nem csak úgy elhinni valamit, s aztán meghitt viszonyban
maradni vele, igen akkor mennyire más hit is ez, noha persze a hittel
sosem tudni), ahogyan Czóbel puha, bensőséges átsugárzása, azonos minőség
számomra Rothko átsugárzásával első nagy amerikai találkozásunk
alkalmával (akkor éppen Rothko volt az elsőszámú amerikai festő) azért
is tudtak annyira hatni rám vásznai, mert bensőséges minőségeire, átsugárzásaira,
melyek nála ugye, kozmikussá válnak, Czóbelnél az anyag szintjén
már felkészültettem rá...
P. Szűcs Júlia elemez egy Kling-csendéletet (amelyet
először megpillantva ismét csak Celebonovic nevét kellett kiáltanom
akit Párizsban talán Markóként ismernek jobban, Bourdelnél tanult szobrászatot
Giacomettivel, s csak később kezdett el festeni, részt vett a francia
ellenállásban, életét felváltva töltötte az akkor még ismeretlen kis halászfalu,
Saint Tropez és Belgrád között), s az ő elemzésében találtam egy paszszust,
amelynek nagyon megörültem, amely a továbbiakban Kling tanítványa, Krajcsovics
Éva művészetét illetően is fontos, majdhogynem alapvető lesz számunkra.
Hihetetlen, mondom, egy 72-es Műgyűjtő rövidke szövegében valami
olyasmire lelünk, ami számunkra szinte felér egy monográfiával,
nem csoda, hiszen Klinget illetően ez az egyetlen szöveg a fogódzónk.
A műtörténésznő egy csendéletről ír, amely felett egy szinte imaginárius
mérleg lebeg: Valóban lebeg, írja, mert az aranyosan zöld háttér
vibrálása sejthet tapétamintás falat, de párás eget, vagy nagy vizeket
is. A szem nem kap támpontot, a fantázia rögzíti csupán a nyelet. A zodiákusról,
Justitia kezéből, patikából vagy talán régi kereskedő-képek hátteréből
ismerős tárgy ezen a képen is őriz valamit a mítosz, a varázslat, a titkos
tudományok képzeletet mozgató légkörből. A serpenyők üresek, ám a mérleg
nyelve mégis kimozdul, az egyik tálka az indulat láthatatlan súlyától
terhelve a kisebb, védtelenebb tárgyakhoz húz, az ő javukra billen.
(A fenti szótárunkba az intimitás, a bensőség, a meghittség
mellé most még preparáljuk ki a védetlenséget is, milyen szép is
ez, egy imaginárius mérleg, amely a kisebb, a védetlenebb tárgyakhoz
húz, az ő javukra billen, jóllehet ha jobban megnézzük, az asztal, a védetlen
tárgyak erősen anyagszerűek, és közöttük ott a kenyér is!)
Míg a párás egekről, nagy vizekről olvastam,
azt kellett látnom, ez a pára, ez a kékzöld átszűrődik, átfolyik az asztalterítőre,
a tárgyakra is persze, és akkor ismét csak Nietzsche jutott eszembe, az
ő viszonya a nagy vizekhez, birkózása azokkal. Szeretném, mondta, ha lenne
némely meghitt dolgom e szörnyeteggel, meg hogy egykor istent mondtak,
ha a távoli tengerekre tekintettek...
Festőnőnk tehát birkózik a szürke anyaggal, igen, mert
az a miazma egy speciális anyag volt birkózik egy szürke korral,
magával az általános szürkeséggel. De már akkor is történik valami, amit
egyik levelében így írt le nekem: Kint ültem egy templom fala
előtt, azt festettem, meg az ablakát, ajtaját. Ez még az a szürkeség,
de már valami transzcendencia külső burka, fala tulajdonképpen, s már
itt az ablak és az ajtó is, itt az a rés, amely majd átszakad, azúr szakadékká
lesz, mivel véletlen éppen templomról van szó, mondhatjuk akár azt
is: az Úr szakadékává...
És ebben az általános szürkeségben amikor én
a hatvanas évek legelején először Magyarországon jártam, legjobban éppen
ettől a velőkig ható, általános szürkeségtől ijedtem meg, s emlékszem,
így parafrazáltam a kor egyik alapversét: ahol szürkeség van, ott szürkeség
van egy napon, már többgyerekes anya, egy különös megvilágosodás,
ahogy ő mondja, feleszmélés részesévé lesz, ami alapjaiban
változtatja meg életét. Egyik délután, meséli, vitte fel a kimosott
holmit a 8. emeletre a szárítóba, vitte serényen. Gondoljunk el egy 8
emeletes, abszolút szürke bérkaszárnyát, amilyent még Kafka sem tudott
elképzelni, hiszen a szovjet, a reál szocializmus ridegségéhez viszonyítva
az ő borzalma kellemesen, metafizikusan puhának tűnik, szinte prémszerű.
(Egyszer elvezettek egy frissen elhagyott szovjet laktanyába, és a fal
mellett haladva azt vettem észre, a fal felvérezte karom, visszaléptem,
hogy megtapogassam a fal, a habarcs milyenségét és elképedtem, akárha
üvegszilánkokkal szórták volna tele, ám ugyanakkor ez a fal valótlan is
volt, költő barátom, aki elvezetett abba a volt szovjet kaszárnyába, meg
is írta, ha eső esett, a falhoz közel surranó macskákat vörösre színezte
a rossz minőségű falfesték...) És felérve a teregető tér beton rengetegébe,
beton labirintusába olyan helyek voltak azok, ma is jócskán
látni még belőlük, ahol minden pillanatban bűntény történhet, vagy úgy
is mondhatnánk, ahol a szürke a Minotaurusz , a koszos, csúnya betonátjárókon,
ki tudja a borzalom hanyadik betonátjáróján túl, valami fehér villan,
valami megszólítja, talán egy lepedő lebben, ragyog fel, old kékítőt
az ég vizébe... És most ismét az ő szavaihoz, fent idézett leveléhez kell
folyamodnom, mert valóban egyértelműen a nagy megvilágosodásokat juttatja
eszembe, keleti szerzeteseket, szenteket vagy hogy ne hangozzon
túl patetikusan, mondjuk Valéryt, akinek genovai éjszakája valójában szintén
egy fehér falra vetítődik: Amikor lementem már tudtam, hogyan
tovább megtaláltam mi következik a templom fala, ablaka után. Azóta,
ha nincs fehérem, nem tudok dolgozni.
Még mindig sok a szürke a képeken, de már átszakadt
a fal, kitárult az ablak, az ajtó, szaporodnak a fehér, a mind fehérebb
fehér felületek, fehér kép a képben, fehér ablak. Mekkora munka is a fehér
kifehérítése. Milyen bonyolult alkímia, amit csak az anyáink tudtak, akik
szintén kékítővel dolgoztak, mármint hogy: vakító legyen a vászon. Noha
egész könyvet írtam Kékítőgolyó címmel, melyben arról is szó van
többek között, hogy édesapám egy különös kémikussal kékítőgolyógyárat
alapít (mivel azonban éppen a háború előestéjén vagyunk, a golyó
miatt a katonaság lefoglalja a gyárat stb. stb.), de még most sem mondhatnám,
hogy édesanyám fehérítési, kékítőgolyóval való fehérítési eljárását igazán
megfejtettem volna és most ugyanazzal a zavarral elegy bámulattal
állok Krajcsovics Éva fehérítési eljárása: kékítőoldása előtt!
Igen, a legnagyobb festők eljárásáról van szó; ugyanakkor nekünk, magyaroknak
szerencsénk van, mivel talán senki sem írt szebben a fehér titkáról, mint
Ferenczy Béni, amikor is a Van Eyck Madonnája mögött lévő csendélet tökéletesen
tiszta törülközőjét felmutatta. Csak egy magasabb világban lehet ilyen
tiszta egy törülköző (transzcendens realizmus) ehhez képest a Cezanne
csendéletein szereplő kendők szennyesek! És ezt a törülközőt Van Eyck
is úgy festette, mint Chardin az övéit, mondván: Je mette aussi longtemps
de la couleur, jusque ca soit ressemblant persze Van Eyck tiszta
hittel, imával készült hozzá a festészethez és ezért még nagyobb...
Az az érzésünk, most egy vakító ahogy a mész,
a hó vakít fehér festészet veszi kezdetét, s arra gondoltam, milyen
jó, ha valaki kiégeti, gyökereiben égeti ki azt az emlegetett általános
szürkeséget, miazmát, mert ugye mi más is lenne az a szürkeség, miazma,
mint maga a gyökeres rossz, és kezdetét is veszi, realizál is egy kis
fehér opust, akárha arany rámában, mint a Czimra Gyula szobájában
című képen, ám akkor az az égbe oldott kékzöld kezd felerősödni, fényt
kezd sugározni, nincs már szükség az aranysárgára, hogy fokozza
a fehéret, az kezd működni maga, ám belülről; noha nem tudjuk, nem is
fogjuk megtudni, mi van belül és mi kívül, mert hát mind inkább csak az
anyag maga van, a motívum elfogy... Akárha egy köszörű lépett volna működésbe,
amely minden párkány, grádics, fa, idom, ív szélét - élét kiköszörüli,
elfogyasztja, mint valami villanó pengét. És csak ez a villanás marad.
E villanásban legfeljebb egy ágy, amely elé, szépíró, költő létemre, félek
jelzőt tenni. Igen, talán külön írásban kellene foglalkozni ezekkel az
ágyakkal. Nekünk persze elég megemlíteni Nagy Balogh nevét, de elég pillantást
vetni (különben is elviselhetetlenek) Van Gogh hiszen arról a festőről
van szó, aki a művészettörténet legszebb, legboldogabb, vörös dunyhás
ágyát festette festőtársának, Gauguinnek kórházi vaságyára, vagy
Artaud bevetett ágyára, amelyen egyik fotóján ül magába roskadva... Most
csupán Giacometti egyik fotóját említeném még, amelyen műtermének ágyát
is látni, egy semmis heverőt, amit az állandóan használt, csapkodott
gipsz észrevétlen befödött kiöntött szinte. Igen, Krajcsovics Éva
akárha a transzcendens szerelem tüzében hánykódó szent szerzetesnők ágyait
öntené gipszbe, helyezné, bocsátaná, ejtené, dobná ama azúr szakadékba,
az Úr szakadékába...
A Morandi, illetve Nagy Balogh, Czóbel,
Kling, Music és Hollán Sándor művészetének tanulságait levonó, ugyanakkor
A szirakuzai bolond halcsontvázának, tehát Csontváry, Farkas István
és Egry útmutatását is követő Krajcsovics Éva talán az első igazán
mediterrán magyar festő. És számomra minden bizonnyal ez a legfontosabb
a találkozásunkban. Mert egész életemben ezt kerestem: egy mediterrán
magyar festőt.
Minden bizonnyal nevének hangzása de mint majd
kitűnik, immár Kling György közelsége, élete is ugyanakkor idézi
fel bennem a nagy délszláv költő, Crnjanski szumatrizmusát, hyperboreizmusát.
Ő a kínai költők, festők és persze Nietzsche (muszáj idéznünk Az Antikrisztus
kezdő sorait: Nézzünk szembe önmagunkkal! Hyperboreusok vagyunk
elég jól tudjuk, milyen messzi távolban élünk. Sem szárazföldön,
sem tengeren nem fogod megtalálni a hyperboreusokhoz vezető utat:
ezt már Pindarosz tudta rólunk. Túl Északon, túl a jégen, túl a halálon
a mi életünk, a mi boldogságunk... Felfedeztük a boldogságot, ismerjük
az utat, megleltük a kijáratot egész évezredek labirintusából.1),
valamint az Adria, Vajdaság és Szrém ihletése alapján építette ki egyedülálló
poétikáját, filozófiáját, mely az én ifjúságomat is meghatározta, sőt
valójában akkor sem lennénk távol az igazságtól, ha azt mondanám, ma is
egy szumatrista, egy hyperboreus áll itt önök előtt (mellesleg Crnjanski
Alföld-értelmezése igazolni látszik a mi Czóbel-értelmezésünket is).
Crnjanski csodálatos kisregénye (melyet ott látok Gide
Földi táplálékai, Immoralistája és Rilke Malteja mellett)
olvasása közben mindig azon tűnődtem, hogyan is festenének azok a regényben
mutatkozó bizonyos kis képek. És először sétálva be Krajcsovics Éva egyik
tárlatára, először látogatva el Károly körúti műtermébe, az volt az érzésem,
mintha megtaláltam volna a Csarnojevics naplójának kis, misztikus
képeit, és ez nekem, mondom, ex privát a szépíró műkritikusi
tevékenysége valójában teljes egészében megmarad, igyekszik megmaradni
a privát, az intim szférában nagyon- nagyon fontos volt, mármint
hogy a valóságban is lehetségesek, hogy kiállták a valóság, esetünkben
ugye, egy festő próbáját...
Először, mondja hőséről Crnjanski, valami
égboltról mesélt nekem, Konstantinápoly előtt, amelyet sárga köd takart.
Aztán egy vitorláson úsztunk el Hongkong előtt. Az égen csupán egyetlen
felhő lebegett, violaszínű volt, de áttetsző, valahogy épp a kikötő fölött
állt, a csúcsán pedig zöld hajnalcsillag.
Így mesélt szaggatottan, az égboltról, egész a lakásáig:
egyre az égboltról suttogott, tudta, milyen volt az ég színe mindennap
azokban az években, melyeket a tengeren, a világban töltött.
Kis szobájában néhány ódon bútoron és falakra függesztett
képeken kívül semmi sem volt. Ezek a felhők és az égbolt kicsiny képei
voltak.
Azt mondta: sem gondolatainknak, sem cselekvéseinknek
nem vagyunk urai, s hogy ő egy öreg asszony lekötelezettje, akit ott temettek
el valamelyik dalmát szigeten, s hogy a világon senki mást többé nem szeret...
Az amerikai konzulnak azt mondta, hogy mindaz, amit Amerika cselekszik,
hiábavaló, s hogy egy nép jövője nem az óriás turbináktól függ, s nem
is a munkától, hanem egy távoli sziget partjának kék színétől.2
És akkor folytassuk még egy ideig történetünket, melynek
mesélésébe kezdtünk festőnőnk, illetve még előbb, mestere életének
történetét, amelyről nekem, persze, csak sejtéseim vannak, talán még annál
is kevesebb, sőt az sincs kizárva, téves sejtéseim, de amikor először
ülhettem műtermében, számomra egy pillanatra ilyen vízió mutatkozott róla,
róluk.
Kling György 1912-ben született Tárnokon, zsidó családban,
elszegényednek, apja, aki a Tárnokon állomásozó vöröskatonáknak civil
ruhát adott, az internálás elől megszökött, egy évig Pesten bujkál, majd
további anyagi leépülésüket ellensúlyozandó, Rákospalotán pékséget nyitott,
hogy hamarosan anyagilag és idegileg is teljesen tönkremenjen, s az angyalföldi
elmegyógyintézetbe kerüljön, s ott is haljon meg. Anyja kétkezi munkával
tartja el a négy gyermeket. Öccse pékinas, hogy majd a Muray büntetőszázad
tagjaként vesszen el a Don-kanyarban. Húgai, akik az obskurus, szürke
idők hatalmát próbálták szolgálni, hogy aztán egyikük
öngyilkos legyen, a másikuk pedig haláláig bezárkózva éljen.
Festőnk szegénységi bizonyítvánnyal a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay-tanítvány
lesz. A háború alatt egy svéd nőt vesz feleségül. Fiuk születik, akit
a zsidó törvény miatt ismeretlen apával anyakönyveztetnek. Munkaszolgálatra
hívják, ahonnan többször megszökik ám ahol egy rajzsorozatot készít,
talán az egyetlen igazi párját Music mathauseni rajzainak, nem tudom,
de egy-két rajz alapján erre kell következtetnem; az viszont, hogy
e sorozatról semmit sem tudunk, megdöbbentő. Egy rövid ideig a svéd
nagykövetség éjjeliőre. Mindebből következik, meséli festőnőnk (aki azt
is megjegyzi mesélés közben, hogy mestere minderről csak halála
előtt szólt valamit, az állandó félelem, amely hihetetlen mélységekig
kódolódott benne, mint láttuk, egész családjában, végig megakadályozta
kitárulkozását), hogy Kling Györgynek voltak Wallenberg-papírosai, útlevele
(magam is tartottam őket a kezemben; az egyikről leesett egy bélyeg, akárha
egy ótvar, egy német bélyeg, és Éva nekem adta, pompeji filatelistának;
igen, az a bélyeg Wallenberg-bélyeg, ilyen bélyege senkinek sincs,
a kollekcióm drága kincse), de ő nem élt vele, nem használta. Nappal a
műterem gardróbszekrényébe zárkózott, ama szekrényben élt, csak éjjel
merészkedett elő... Ez a körúti műterem, amelyet a sötét idők alatt találtak
feleségével, a szép, svéd gyógytornásznővel, ez a műterem amelynek
szekrényébe festőnk bezárkózik a borzalom idején, sőt apján és húgain
keresztül, és egyáltalán, saját ötvenes években játszott rövid szerepe
miatti szégyenében (a Képzőművészeti Szövetség, talán így hívták, grafikai
szakosztályának titkára, persze hiába, hisz megfelelni képtelen
volt, még megfelelni igyekvő képei ecsetkezeléséről is azt írták, hogy
ellenforradalmi, ami megdöbbentő: ellenforradalmi ecsetkezelés!) valamiféleképpen
majdhogynem örökre ott is marad, ismét csak önkéntesen zárva be magát
a másik rossz elől ez a műterem tehát valamikor a főváros fontos
fényképészeti műterme volt: Napfény műteremnek hívták, Fényirdának (sok
mindenben hasonlatosan a Mai Manó házhoz), ahol olyan művészeket fényképeztek-fényírtak,
mint Jókai, Mikszáth, Krúdy; hihetetlen, de még Éva is talált ott Jókai-fotót
például. Igen, miközben a műterem nagy üvegfala előtt ülök, s az állványon
váltakozó képeket nézem, s mielőtt még egy- egy kép magával ragadna, mielőtt
még áradozni kezdenék, mielőtt visszavont ragyogásában felitatódnám,
anyagának tiszta atomjaival (Valéry) érintkeznék, sugárzásának jóságában
(Heidegger), kegyelmében (Tesla) részesülnék, mielőtt még áradozni kezdenék,
illetve hát miközben az ún. azúr szakadékba zuhannék, azon kapom magam
ez a szépíró, a háborús balkáni-meditrerrán térségekről érkező
szépíró reflexe minden bizonnyal , előbb fél szemmel mindig
meg kell találnom azt a gardrób-szekrényt, illetve a helyét. Noha végig
mozdulatlanul ülök a nagy üvegfal és a kép között, előbb különösen bonyolult
beállítódási folyamatnak kell lejátszódnia. Sok mindenben hasonlatosan,
mint amikor kisgyerekkoromban fényképész szalonba vittek. Nem csak a szekrényt,
az immár imaginárius szekrényt kell megtalálnom, meg kell találnom ama
rést is, amelyen a fény szekrénybe szúrt, amelyen a rejtőzködő mester
szeme figyelte a világot, figyelt soká egy-egy hányódó régi képet, képrészletet,
figyelte végtelen az üres, árva állványt, a ragyogó üvegfalat.
Igen, ama rés mind fontosabb szerepet kezdett játszani, noha mindennek
sokáig egyáltalán nem voltam tudatában. Mindössze azt vettem észre,
nem csak maga a kép érdekel, nem csak az, hogy nevezetesen és ex
privát jómagam mit érzékelek, mit jegyzek netán noteszembe a képek kapcsán,
hanem az is, mit és hogyan lát ama rejtőzködő szem, a mester szeme. A
képeken látható kép a képben, ajtó, ablak, rés, ama szakadék áttűnt
a szekrény, a mester camera obscurájává mert az obskurus idők alatt,
melyek, ahogyan semmis ismereteim alapján érzékeltetni próbáltam, az ő
esetében tovább, a háború utáni időben is, szinte a hetvenes-nyolcvanas
évekig folytatódtak, camera obscurává lett , e camera obscura résévé.
Addig kellett mozgatnom székem, addig forgatni fejem, addig keresnem a
szöget, amíg ezek ezek a rések, szakadékok mind egybe nem estek.
Nem egyszer az volt az érzésem, a szép képnézési szeánszokon, miközben
félszegen, halkan a képeket kommentálom, valaki más is nézi a képeket,
noha mivel már csak imaginárius az a szekrény, a camera obscura, maguk
a képek nyitnak számára rést, hogy egyben durván fel is szakítsák a rossz,
a borzalom, a sötétség, a homály, a szürkeség zárkáját, hogy
végül is megadja mesterének a teljes fény kegyelmét... Igen, Kling György
páratlanul szép és nagy gesztusában, hogy egy akkor még egyáltalán nem
ismert, nem sikeres, nem kiállító festőnőnek ajándékozza nagy műtermét,
azt a fontos helyet, azt a nagy hagyományú Fényirdát (a Hungária Fényképészeti
Társaság székhelyét valójában), benne az az óhaj is, hogy ott megíródjanak
azok a bizonyos tiszta képek, amelyek neki csak részben adattak meg, hogy
a 69-es Csendélet vibrálása, szivárgó párás ege, nagy
vizei Valéry értelmében tiszta képekké teljesülhessenek, mert ezt a festészetet
én mindennek ellenére tisztának nevezem, a tiszta költészet értelmében,
tiszta festészetnek... Amikor egy-egy képre, részletre azt mondja festőnőnk,
ezen még dolgozni kell, akkor mestere szemét, tapintatos intelmét, a tökéletes
műszer, ama mérleg, ama camera obscura működését érzem. Festőnőnk maga
is hangsúlyozta, már a Népszínház utcai Vasutas Képzőművészeti kör óta
rajongva szerette mesterét (akinek nagyon személyre szabott korrigálásán
túl, csupán két intelmét kapta, mármint hogy teremtett legyen a
kép, nem vakerált, nem mímelt, nem csinált, nem valami akarnokság
eredménye, meg hogy nagyon szerettessen az, ami teremtetett), sőt
azt is megjegyezte, erre igen nagy hajlama volt, tehát állandó jelenléte
teljesen természetesnek mondható, semmi esetre sem az én konstrukcióm.
A két látószög, a szekrény rése, a mester szeme, camera obskurája és a
festőnő lénye által teremtett kép, a képen átszakadó fény találkozása
eredményezi az azúr szakadékot: az Úr szakadékát... Érdekes volt számomra
megfigyelni, attól fogva, hogy egy új mestert választatott Hollán
Sándor személyében, már az ő szigorú tekintetét is ott érezni, szinte
hallani végtelenül tapintatos, ám ugyanakkor semmivel sem kevésbé szigorú
ítéletét...
Mesénket ismét filozófusokra való utalással próbáljuk
pontosítani. Ama szárítóról, teregető tér átjáró- és oszlopsoráról, illetve
Kling György szekrényéről, imaginárius camera obscurájáról tűnődve, nemegyszer
jutott eszembe Platón ún. barlanghasonlata, mégpedig Heidegger interpretálásában.
Ahhoz, hogy ehhez a szöveghez közelebb hajoljunk, egy kiállítás megnyitó
nem ad lehetőséget, de mégis utalnunk kell rá (Platón tanítása az igazságról),
mivel sok kategóriát, fogódzót tud kölcsönözni nekünk. Ugyanis Platón
és Heidegger is végül a jó ideájához jut el. És ez a számunkra is a legfontosabb
felismerés, a jóság által megtisztult, kegyelemmel sugárzó anyag, a jóság,
a kegyelem képei...
Az
igazi szabadulás, mondja Heidegger, állhatatos odafordulást jelent
ahhoz, ami a maga kinézetében megjelenik, és ebben a megjelenésben legelrejtetlenebb.
Az igazság tehát egyfajta kiszabadítást (Entringugung)
jelent, éspedig a rejtettségből való mindenkori feltárás (Entbergung)
értelmében. Az elrejtettség eközben különböző jellegű lehet: elzárkózás,
megőrzés, elleplezés, elfedés, elfátyolozás, álcázás. Mivel Platón hasonlata
szerint a legfőbb elrejtetlent egy alacsonyrendű és makacs elrejtettségből
kell elhódítani, ezért élet-halál harcot jelent a barlangból a fényes
nappal szabadjába való kiszabadulás.
A
barlanghasonlat szemléltető ereje nem a föld alatti csarnok
zártságának és a zártságban való rabságnak a képzetéből származik, és
még csak nem is a nyitott térségnek a barlangon kívül történő megpillantásából
ered. A hasonlat képi erejének jelentőségét Platón sokkal
inkább a tűz, a tűz világa, az árnyékok, a napvilág, a napfény és a Nap
szerepkörére összpontosítja. Minden a világlón megjelenő világlást (Scheinen
der Erscheinenden) és a láthatóságnak lehetővé válását hangsúlyozza. Bár
szó van a különböző fokozatok szerint tárgyalt elrejtetlenségről, ám ezt
is csak arra vonatkoztatva gondolja el Platón, ahogyan ez elrejtetlenség
a világlón megjelenőt a maga kinézetében (eidoz) hozzáférhetővé és az
így megmutatkozót (idea) láthatóvá teszi. Az elmélkedés tulajdonképpen
a kinézetnek a fény világosságában lehetővé vált világló megjelenésésre
fut ki.
Heidegger ismét Platónt idézi: Ez, ami az
elrejtettséget megadja a megismertnek és (megismerésre való) képességet
a megismerőnek, ez, mondom, nem más, mint a jónak az ideája.
Majd így folytatja: A hasonlat a Nappal
jeleníti meg képileg a jó ideáját. Miben áll ennek az ideának a lényege?
Mint (idea) a jó világló,
mint világló adja a látást, s mint ilyen ő maga is látvány... A megismerhetőnek
a birodalmán belül a jónak az ideája jelenti azt, amit minden világlás
végbevisz, és ezért ő a legvégső szemlélet, látványként még megjelenni
képes dolog...
A jó beteljesíti a kinézet világló megjelenését,
amelyben a jelenlevő (das Anwesende) abban, ami ő maga, elnyeri a maga
állandóságát. E beteljesítés révén tartatik benne a létben a létező, és
ezáltal, meg van mentve.3
Misztikus
élményt sejtettem a szárítóban, a teregető térben történtek kapcsán. Bataille
értelmében gondoltam ezt, mármint hogy mi mindennel kellett szakítania
egész addigi életével ahhoz, hogy azon az átjárókon
áthatoljon, át a tekintet, hogy a szürke kifehéredjen, a fehér kékítőt,
azúrt oldjon.
És akkor immár nem csak a képen sejlő ablakot, rést
kell azúr szakadéknak tekintenünk, hanem az egész képet, mert az
azúr immár nem csak a kék és zöld tónust jelenti, hanem a tisztaság, a
jóság sugárzó kegyelmét...
Végső soron a mestert vaknak képzelem el (ami a mérleges
kép, Justitia értelmében is megállja a helyét), megvakítja a nap üvegfalon
beömlő fénye, tüze... Csak a tanítvány képeinek illata által érzi,
hogy megtaláltatott a jóság anyaga, megtaláltattak a jóság szép vásznai,
megadatott a kegyelem...
Festőnőnk meséli, élete vége felé mestere kiszabadult
ama szekrényből, ki kertjébe, virágzó kis mandulafája elé, ott szeretett
üldögélni, pislogni a fényben, ahogyan ő mondta, sőt írta is (igen, Éva
megmutatta nekem mestere egy ceruzával írt feljegyzését, azért teszem
ezt zárójelbe, hogy érzékeltessem a napi kis feljegyzés semmisségét, jóllehet
ugyanakkor az egész festészetet, életünket érintő alapvető voltát is ugyanakkor,
hiszen én ezt a kis jegyzetet berámáztattam magamnak, egy napi emlékeztető
cetliről van szó, ahol 1-től 10-ig számozott teendőit lajstromozza, az
utolsó előtti valami brikettre vonatkozik, az utolsó pedig arra emlékezteti,
hogy valami márványasztalt kell levinni, s akkor teljesen váratlanul
egy vonalat húz, és azt jegyzi fel, akárha egész élete konklúziója, festészeti
krédójaként, hogy: Én csak ülök és pislogok.), ott ülni, pislogni,
mint pislogott volt szekrényében, zárkájában, mellyel egy idő után
valamiféleképpen magát is büntette, camera obscurájában, ott a kis virágzó
mandulafa előtt, ahol majd a halála is bekövetkezik, igen, a halál
előtt is csak ült és pislogott, jóllehet az átváltozás, a csoda már megtörtént,
realizálódott a virágzó kis mandulafában, valamint ahogyan szuggerálni
próbáltuk, tanítványa festészetében...
És valóban, festőnőnk az utóbbi időben egy eredeti
faformát preferál, egyik legjobb, e kiállításon is látható képe is ezt
mutatja, igaz ez a fa immár másik mestere felé is mutat, hiszen a címe
is azt mondja: H. S. fája, de ugyanakkor arra is enged következtetni,
hogy ama kis virágzó mandulafa is vet még egyszer némi ultraviola
lobot, netán valami új, kevésbé szigorú lombformát
vásznára, művészetére, valamiféleképpen még mindig ama szürke, obskurus
időket ellenpontozva, kiégetni próbálva, mint ahogyan sebet égetnek ki,
jóllehet mi csak valami isteni ultraviola lobot látunk, csak valami ultraviola
lobot, hiszen immár a Fényírda, Kling György camera obscurája Évánál egyértelműen
camera clarává, camera lucidává lett...
Ülök
a székemen, s akárha még mindig ama szekrény felől, nézek egy képet,
s olykor noteszembe firkantok ezt-azt. Otthon megnézem, mit is jegyeztem
fel. Ilyeneket: Valami kis viola felület dereng át, hogy ugyanakkor már
vissza is húzódjon, hogy egy új szürke (új, pozitív szürke) tér görbüljön
rá. Nem értem. Csak azt, hogy valami történik, hasonlóan, mint ahogyan
Isten mozgatja hol párás, hol ragyogó, hol finom dörzspapírszerű kulisszáit
a természetben...
Ülök a székemen, miközben Éva arról mesél, hogy sírt
az egyik Pompeji fürdőben.
Jegyzetek
1 |
Csuka
Zoltán fordítása |
2 |
Romhányi Török
Gábor fordítása |
3 |
Koczinszky Éva
fordítása |
|
|