Falvai Mátyás első prózakötete, az Allegro barbaro Brückner János kitűnő grafikáival és borítójával kerül az olvasó kezébe: remek párosítás. A szinte megelevenedő, mozgásban lévő hangszereket ábrázoló, hatásos, fekete-fehér rajzok pontosan kifejezik Falvai világát, s nemcsak tükrözik, de fel is erősítik írásainak legvonzóbb elemét, a hamisítatlanul modern, huszadik századi, hetvenes évekbeli hangulatot.
    A posztmodern csiricsáré stílje után itt fekete van és fehér: ügyesen megkomponált, arányos, átlátható (néha kissé kiszámítható) cselekményszövésű szövegek szerelemről és katarzisról, a szerelem, a nőben való gyönyörködés és a ritmusos, vad örömzenében való gyönyörködés egyként örjítő katarzisáról.
    Az egy kisregényből és két rövidebb novellából álló könyvből retro könyvsikert is varázsolhatott volna egy merészebb kiadáspolitika, a süppedős, műbőr fotelek között, a politikai „nyugat” igézetében (de annak épp a művészeteket érintő furcsa viszonyait nem elemezve) játszódó, s a ma már kiátkozott, illatos, különös ábrákban fodrozódó dohányfüst által ködbe borított, izgalmas, artisztikus írások ezek. A szereplők művészek, az összekötő kapocs is a művészlét, hol az annak perifériáján való, a romlásba vonzó-taszító egyensúlyozás, hol a művészkedés maga, annak öntörvényűségével, bohémságával és önfelszámoló voltával együtt.
    A szerző 1984-ben született, így különösen a címadó kisregényben kibontakozó, a szocializmus korszakára vonatkozó valóságismeret már nem csupán (sőt, egyáltalán nem) az átélt élmények leírása, hanem meglehetősen komoly anyaggyűjtésre utal. A szüleinek ajánlott szöveg valóban a szülők, a negyvenes-ötvenes években születettek nyelvén szólamlik föl, annak a generációnak az ízlése, nyelvhasználata, közhelyei hozzák létre, az olykor hamis, olykor igen találó bölcselkedés életről, megélhetésről, szerelemről, vágyról, borról, buliról, jövőről azért is hátborzongató, mert sejtjük, sőt ismerjük a történet meghosszabbítását, az ország sorsát itt, a félperiférián, s a generációra váró kényszerpályákat. Azt, hogy a Nyugat a szabadabb – ha nem is korlátlan – lehetőségek világában is Nyugat marad.
    A kisregény is e borús, filozofálgató hajlamot erősíti zárófejezetében, mégha vaskos, korjellemző anekdotákkal is tűzdeli meg, s e szereplő szájába formázott erkölcsi intelem, s az abban fel-fel bukkanó családi történetek meg is roggyantják egy kicsit a történet lendületét, szinte elgáncsolják. Ha filológus lennék, lázasan keresném a bizonyítékokat ahhoz a feltevésemhez, hogy talán e fejezet utólag tapadt a korábbi fejezetek tisztán, világosan, a hatvanas-hetvenes évek regényíró mestereinek, Fehér Klárának, Molnár Gézának, Fejesnek, Moldovának a nem lebecsülendő biztonságával megírt szövegtestéhez.
    Korrekt, sőt elbűvölő szerelmi történetet olvashatunk százegynéhány oldalon: a külföldön tanuló zenész fiú és lány, Balázs és Kati évődését, útkeresését fejezetenként váltakozva kettejük szemszögéből ismerjük meg. Részben a nő jelenidejü naprórészleteiből, melyek tömörebbek, jobban szorítkoznak az átélt események sorjázására, ugyanakkor igyekeznek létrehozni egy sajátosan női fogalmazásmódot, bővelkednek sommás, gyakran visszatérő jellemzésekben; útleírás ez a szocialista kor fiataljának pénztelen peregrinációjáról.
    Balázs viszont visszaemlékezés-szerűen beszél, egy fiktív beszélgetőpartnerrel, Csabikával, egy vélhetően romlatlan hangulatú borozás során, bár e monológban nem ritka a stíluskeveredés: az alkoholtól megoldódó nyelvű férfi vaskos, kissé szexista, hétköznapi nagyotmondásába beleoltódik a szépirodalmiság, az emelkedettség, Nagy Koppány Zsolt találó kifejezésével: a regénykedés. A téma egy Balázs által, különösen a kisregény végén néha pokoli nehéznek, küzdelmesnek megélt, valójában egészen élhetőnek tűnő élet egy kalandja, egy mindent-eldöntő momentuma. A majdnem-emigrálásról (vagy a kor kifejezésével: disszidenskedésről), s a visszatartó erőkről szól a monológ. Fejes Endre pompás regényében, a Szerelemről, bolond éjszakánban egy korábbi nemzedék képviselője, egy erkölcsileg megrendült, végtelenül szélsőséges világba nevelődött, sérülésekkel teli, nyers figura mesél „szerelméről”, a világ nyugati felére vivő, bűnökkel teli vergődéséről. Falvai könyvében is felbukkan e korábbi nemzedék, ha vázlatszerűen, csak jelzés értékkel is, de megértünk valamit a háborút átélők sorsából. Balázs nemzedékének sorsa viszont – egyrészt, ha őszintén akarjuk kifejezni, valami indulattalan irigység egy gondtalanabb élet alakjai iránt,  másrészt pedig felfedezés, műveltségteli kaland.
    Épp ezért a kisregény elsősorban egy zenei ismeretanyag impozáns bemutatója, mellékesen a szerző zeneirodalomra vonatkozó tudását is bizonyítja. A kaland ugyanis, a klasszikusnak nevezettől a hazánkban csak megtűrtként, fáziskéséssel eljutóként ismert, amúgy épp ezért felértékelődő, generációs élménnyé emelkedő jazz zenéig terjed, felsorolja annak – magnószalagon vagy karcos lemezeken legendává váló, felvételeit nemzedékek által kincsként őrzött – emblematikus figuráit, bepillantást enged az alkotás, a megszólaltatás (a hangszer felélesztése) és az átélés folyamataiba.
    Az egész kisregény legsikerültebb része egy bár leírása, s a bárban egy koncerté, melybe Balázs belecsöppen, részévé, majd irányítójává válik a zenének. A zenei improvizáció válik szöveggé Falvai könyvében (elsősorban itt, de a kisregény és a novellák egy sor szöveghelyén), s ez alighanem a legnagyobb, s a magyar irodalomban meglehetősen ritka erénye.
    A lázasan zenélő, zenét tanuló, s néha pajkosan renitenskedő Balázs és Kati egymásra találása, közben a csábító Karinnal való, leforrázó kis élmény, népszerű olvasmánnyá tehetné Falvai könyvét, bizony, szükség lenne ilyen vidám, generációkat összefűző olvasmányokra. S ha nem is olyan fajsúlyosan, olyan átütő erővel, de van benne valami Bartók őserejéből és saját és népe kívülállóságát, „barbárságát” kifejező, gúnyos dinamizmusából. De az eredeti Allegro barbaro rövidségéből legalábbis. 
    A kötetet teljessé tevő két novella a jazz tematikáját mélyíti el a könyvnek, s ilyen módon az Allegro barbaro kiegészítői: a Bossa nova „ütős”, átlényegítő csattanójával és egzotikus atmoszférájával, a Tunéziai éjszakák sodró, néha félelmetes vagy épp riasztó lendületével hívja fel magára a figyelmet.
   Falvai, ahogy a fülszöveg írja, „nem állítja, hogy ő lenne a legjobb író”, miközben arra tesz kísérletet, hogy a jazz „vakmerőségre alapított etikáját ültesse át irodalmi nyelve”. A fülszövegek szövegtani szerepe, hibája és erénye éppen az, hogy megvezetik az olvasót, s köztük a kritikust, itt viszont valóban nem lehet elbújni a jazz dübörgése elől. A popkultúra e klasszikussá nemesedő, a az egész beat korszaknak előképül, forrásul szolgáló rétege, a „fekete zene” (melynek legzseniálisabb képviselői Falvainál is néha bájos közhelyességgel bemutatott fekete muzsikusok) betölti a fekete-fehér könyvet, minden egyes lapját.
     A telhetetlen olvasó, aki felvállalja, hogy irodalmat szórakozásból olvas, azzal az éhségszerű habzsolással, ahogy olvasni kellene, még egy CD-mellékletnek örülne igazán. Minden szomszédot kikergetne a lakásából, úgy feltekerné a hangerőt. CD nincs, de marad a néha ordító, néha csak könnyeden muzsikáló szöveg. (Orpheusz, Bp. 2006)