SÜTŐ CSABA ANDRÁS

     Siratva nem. Megkönnyezett gazdagság

Deák László: Emlékkönny

Deák László újabb könyvében, szépen, csendben, suttyomban megünnepelte hatvanadik születésnapját. A hat ciklusba rendezett kötet mintha erről adna látens módon tanúbizonyságot. A költő azonban nem lenne költő, ha nem tett volna hozzá jó adag csalafintaságot; nagyszerű, ámde minden csillogást nélkülöző szalutáció ez az utó- és az előkornak. Az előtörténetnek is, hiszen a kötet elbeszélő jellegét figyelve mondhatjuk, hogy több évtizedet tesz ki az az intervallum, amivel szembesülünk. Utótörténetté pedig a retrospektivitás deáki minősége által válnak a versek; beépülnek az esztétikai tapasztalás általános paradigmájába.
    Üzenetek üzenet nélkül. Deák – mint sokszor – szándékait illetően visszafogottnak látszik, ám nagyon is jól tudja, mit akar. S itt most nemcsak a tudatosságról, a takaros versbeszédről kell szólnunk, hanem annak a tapasztalatnak leképzéséről, ami Deák sajátja volt, mégis közösségi érvényre jutott a versek artikulálása révén. Nyilvánvaló, hogy az Emlékkönny olvasati lehetőségei között először a referenciális természetű kíváncsiság kerül előtérbe. Hogy is lehetne másként, mikor a szöveg élvezetének egyik legegyszerűbb módja, ha egy személyt azonosítani tudunk, felderíteni vélünk a sorok között, mögött. Olyan ez, mint tétovázó, ám egyre inkább nekilendülő kukucskálás a fal túloldaláról; eleinte húzódozik az olvasó jámbor, de egyre kevésbé érzi feszélyezve magát. Végül gátlástalan dőzsölésbe, parttalan száguldásba kezd, a személyes, a menthetetlenül alanyi elvész, mássá lesz, hogy a közösségiben újra materializálódjon.
    Deák egész költészete akörül forog, aminek jelen kötetben más távlatot próbált képezni; a nagyvárosból indulva, onnan ritkán kimozdulva, az alanyiságot felvállalva, ugyanakkor eltávolítva olyan közösségi igényű, tapasztalatú és kudarcú korpusz állt elő, melynek személyessége felszámolandó, egyben megszüntetve azt mégis megőrző, megőrzendő. Az egyes ember sosem válhat remetévé; abban a városi miliőben, ahol élnünk adatott, ez legalábbis bajos volna. Ugyanakkor, s erre is jó figyelni, a költészet visszhangtalan, magánbeszéddé lefokozott valósága mégis ezt a – kívül is benne állást – viszonyulásmódot engedi feltételezni. Arról a látens feltevésről nem is szólva, ami szintén a Deák-versek sajátja, s ami abból a fukar, kevés szavú tapasztalathalmazból tevődik össze, melynek rejtett gondolata – s egyben bölcs kritikája a szószátyárságnak is – az a felismerés, hogy a kevesebb miként lehet mégiscsak több: a több kárára és előnyére egyben.
    A kötet hat ciklusát nézve olyan emlékezési kísérletekkel találkozunk, melyek megképzik a több mint fél évszázados tér-idő forgatagot. Ezzel áll éles ellentétben a kötet mindenkori jelenideje; a felidézés, az újra kimondás, a megidézés egymást csak látszólag fedő, valójában azonban releváns különbségeket rejtenek. Éppen ezen memóriaformák különbözősége adja az emlékezés különösségét.
    Az első részben a naplóforma adja az emlékezés keretét, a szöveget a mára szinte teljesen elfelejtett Kálnoky Lászlónak ajánlva. A második szakasz verseit az elmúlás – időzés fogalompárral lehet a legjobban érzékeltetni. Ezt mutatja a Radnóti-mottó is a ciklus elején: „Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.– ” Ebben a ciklusban válik nyilvánvalóvá, hogy a versek domináns tere nem a múlt, hanem az igencsak eleven jelen; a tapasztalás, a finom különbségek disszonanciája, igen, ezek izgatják Deákot. Mennyi minden máshogy alakult, sóhajthatnánk fel helyette/vele. Nos, igen, mondaná ő, és ez minden, amit erről mondanom kell.
    A harmadik tematika a mesterség aspektusait villantja fel, csak azért, hogy aztán a kettő (élet, költészet) menthetetlenül egymásba oldódjon, kibogozhatatlanul. Deák itt prózaversre vált; poétikája kérlelhetetlenül akarja az igazat, a költészet megbonthatatlan, lerombolhatatlan, elherdálhatatlan igazságát: „De legyen igazság! Mégiscsak az egyetlen, amit is- / merhetünk, röviden birtoklunk, belé mártózunk fejbú- / big, és többet nem is tehetünk. Erről még csak számot / adhatunk, ha számot kell adni. Mondhatunk egyebet, ha / itt a vég, hogy az édes tarkaságtól kell búcsúznunk, nem / is sejtve, hogy mi következik?” (Az élet édes tarkasága) Talán itt súlyosodik el a fenti Radnóti-mottó. A nézőpont megváltozott; az elmúlás lehetősége, tudata más megvilágításba helyezi életünk eseményeit.
    A ciklus két verse a Régi cukorkásboltok emlékezete, illetve az Állandó dilemma, remekül szemléltetik az emlékezés differenciáltságát; más nézőpontból világítanak rá a deáki retorika sajátosságaira. Az édességbolt felidézettségét a minimumból szervezi meg az elme; a papírzacskó zaja nem pusztán zörej, de a belépés egy eltűnt, mégis ismerős világ (bolt)ajtaján. A vágy plasztikus megjelenítése, a filléres öröm kiegészül az érzékszervek tobzódó orgiájával, majd a verszárlat az emberi kapcsolatok érzékletes parabolájával zárul: „Mi kell? – így az asszony türelmetlenül, de mert jól / ismert, merítette már a fém lapátkát a gyógycukorözön- / be, miután öt deka vásárlásában hallgatólagosan meg- / egyeztünk.” (Régi cukorkásboltok emlékezete) 
    Egészen mást mutat másik példám. A memória olyatén természetét tárja fel, melyhez magunknak is van köze: „Határozottan emlékszem, hogy a hatvanas évek elején, a / hídépítés örvén, a közeli nagytemplomot, cakpakk, / odébb tolták. Nem egy kicsinyke kápolnát, az még csak / érthető volna, hanem egy irdatlan nagy épülettömeget. / Képtelenség belegondolni. Mégis megtörtént. Illetve, mind / bizonytalanabb vagyok abban, hogy valóban megtörtént.”
    A tévedés, hibázás lehetősége a memória alapvető velejárója. Mintha hinné is meg nem is. A sziklaszilárd állítás fokozatosan bizonytalanít el a beszélőt és a hallgatót a képtelen és a mégis egymás mellé helyezésével. Az ezt követő kérdezősködés, illetve az ettől visszarettenés, az újságok megbízhatatlansága, a kortársak bizonytalan emlékezete enigmatikus rejtéllyé fokozza a nagytemplom rejtélyét. Mindezt megkoronázza a zárlat: „Az egyetlen hitelesnek tetsző válasz az marad, hogy az egész történet a költészet talaján sarjadt.” (Állandó dilemma) Az egész történet hihetetlensége révén válik a deáki esztétika és léttapasztalat fundamentumává. A dilemma állandósításáról van szó, s az ambivalenciáról; a költészet igazsága és az igazság megismerhetőségének felmutatása bármilyen nyakatekert vagy egyszerű magyarázatnál előbbre való. Tekinthetjük úgy az életet, mint tökéletesen rendezett események egy mezőben tartott, szükségszerűen igaz, helyes, pontos, lokalizálható, igazolható halmazát? Attól tartok, a nem-tudás tudása éppoly bizonyság, beismerése ittlétünk elementuma, feltárása pedig: léthermeneutika.
    A negyedik tematika az idősödő férfi nézőpontját érvényesíti. A lányok, hölgyek, asszonyok emlékezete fanyar humorral, bölcs beletörődéssel szemléli azt, ami elmúlt. A ciklus első verse (Bakzó kísírtetek) stílbravúr, a magyar erotikus költészet példája és némiképp paródiája is. A gyermeki vágyaktól a kamaszszerelmen át a tiltott és mégis elért testiségig terjednek e versek paraméterei, újra megteremtve azt a fulladt, vágyakozó, elfojtott erotikát, amely a tiltás ellenére mégiscsak elburjánzott valahogy.
    Az utolsó részben pedig azt láthatjuk, ami van. A megváltozott világot, úgy, ahogy egykor volt, s most nincs. Maradt is persze belőle valami, a töredékesség kiegészítése, az újraépítkezés már a múlandósággal szemben működtetett memóriát implikál. Ezt a tevékenységet mutatja a nyitóvers is: „Nyomait még bármikor fellelem, széthordott tárgyait, / egy-egy fényképen rögzült sarkát, részletét, és még / holt terét is, ha úgy tetszik, felkereshetem. Nem tűnt, / csak kiürült, átalakult, más életre rendezkedik be, / készül berendezkedni. De makacs az emlékezet, áll, / és a falak közé vetíti, ami a falak között élt, volt, / a hajdani szobát, párnáit, képeit és bútorait, / életünk zugainak rejtegetett kincseit és súlyos titkait, / régi leveleket, félbemaradt lényeges feljegyzéseket, / amelytől másképp csendül a pohár, sül ki a hús, / és egy vágyott múltba süllyed a sütemények íze.” (A nemlétező otthon)
    Ez a nemlétező otthon pedig újra megelevenedik, életre kel; a teremtő képzelet által, a családdal, a gyerekkori pajtásokkal, a régi osztálynévsorral, a Józsefváros tereivel, a Nap utcával, az éppenhogy véget ért világháborúval,  az ötvenes évekkel, a rokonokkal, a Fiatal Művészek Klubjával. Deák itt már teljesen felszabadultan, fesztelenül mesél, okos, takaros mondatokkal. Az irónia nem bántó, bár néhol szarkazmusig hatol: „Voltak otthon úgynevezett kutyabőreink. / Volt pecsétviaszunk rúdban, metszett lúdtollunk / Meg más effélék. / Ezeknek akkor nem volt szezonja, de mutogatni lehetett / Barátomnak, a házmestergyereknek.” (Kutyabőr; a kiemelések, teljesen feleslegesen, tőlem, S. Cs. A.)
    Különös kegy, hogy emlékezhetünk. Minden kínjával, minden kacagtató keserédesével, emlékezni fogunk; jól, rosszul, mindegy is. Majdnem mindegy. Az emlékezet azt is megmutatja, milyen emberek vagyunk. Nem mellékesen, milyen költő vált belőlünk. Deák László kötete záróversébe oda tért vissza, ahonnan elindult. (Hely az, ahonnan elindulunk.) A boldog gyerekkorba, a meleg nyári napokhoz, a gyorsan tovatűnő záporhoz. Azokhoz a minket egész életünkre determináló évekhez, melyek a legszívósabbak, legállhatatosabbak a mindent átrendező és felforgató emlékezethez. Ám ha figyelünk, ha kiterítjük lapjaink, mint Deák, úgy érezzük, mintha egészen előttünk lenne. Persze valójában tudjuk, elmúlt az egész. Ember-magunkon elcsodálkozunk akkor, és tudjuk, minden úgy van jól, ahogy van. (Nap Kiadó, Budapest, 2006)