SZŰCS BALÁZS PÉTER

„És az elég”

Szerb Antal: A harmadik torony 

     
Eltérően a Budapesti kalauz Marslakók számára című írástól, mely már 1935-ben, azaz a Nyugatban való megjelenésének évében önálló kiadványként is az olvasók elé került (akkor Kolozsváry Sándor rajzaival, legutóbb, a 2005-ös kiadásban fotókkal), Szerb Antal A harmadik torony című nagyszerű munkája erdetileg 1936-ban a Nyugatban, majd később Szerb tanulmányköteteiben jelent meg. Az idei könyvhétre önálló és igen tetszetős kötet formájában, Martin Hürlimann készítette fényképekkel kiegészülve jelentette meg a   Magvető. A Gondolatok a könyvtárban (Magvető, 1981), és legutóbb A kétarcú hallgatás (Magvető, 2002) című kötetekben szereplő változatoktól eltérően szerencsére immár a teljes, nem csonkított szöveget olvashatjuk. A kihagyott részek főleg a (nem csupán a fasiszta, de az orosz) diktatúra, a tömeg problémáit érintik, így érthetetlen, hogy a 2002-es, amúgy remek gyűjteményes kötetben miért nem sikerült a kihagyott bekezdéseket helyreállítani.
      Mivel mindössze egyetlen év választja el az itáliai útinapló eredeti megjelenését az Utas és Holdvilágétól, nem különösebben meglepő tehát, hogy számos ponton érintkezik a két szöveg. Éppen ezért nem is arra tennék kísérletet, hogy a regény és az útirajz közötti tematikus átfedéseket következetesen felderítsem és végigkövessem. Ehelyett néhány olyan mozzanatra hívnám fel a figyelmet, melyek az egész életmű megértése szempontjából is érdekesek lehetnek.
      Így ír Szerb Antal Dionis Pippidinek 1937. szeptember 7-én kelt levelében, Itáliáról és az Utas és holdvilág keletkezéséről szólva:
      „Azt hiszem, semmi sem volt olyan jelentős a számomra, mint öt déli utam, négy Itáliában és egy (idén augusztusban) Dalmáciában. Nem is értem, hogyan élhettem úgy, hogy nem ismertem ezeket az országokat. A jövő hónapban jelenik meg regényem, amelyet itáliai benyomásaim felhasználásával írtam, mivelhogy, mint tudod, nagyon takarékos ember vagyok. Azt hiszem a regény nem rossz.” (107. levél, Levelek, 99.o.)
      Korábban,   1937. január 5-én kelt levelében szintén Dionis Pippidinek írja A harmadik toronyról, s a regény tervéről a következő lelkesült szavakat:
      „Augusztusban néhány hónapot töltöttem Itáliában:   Velence, Verona, Lago di Garda, Bologna, Ferrara, Rimini, Trieszt. Harmadszor jártam ott. Egy ideje Itália az egyetlen szerelmem.
      [...]
     Apropó, San Marinóban is voltam mint Barnabooth barátja és nagyszerű esszét írtam erről az imádnivaló városról.
     Most regényt írok a nosztalgiáról. Olyasminek kellene lennie, mint a Le Grand Meaulnes és a Les Enfants terribles. A regény cselekménye Itáliában játszódik. Assisi, Gubbio. Jártál ott?” (101. levél, Levelek, 96.o.)
     A primer olaszországii élményeken túl (bár ez Szerb Antalnál nehezen különíthető el attól a tudattól, hogy egyúttal Dante, Tasso, de ezen túl Goethe, Shelley és Keats Itáliájában is jár), két francia regényt, Alain Fournier és Cocteau műveit nevezi meg az Utas és holdvilág modelljeként, de ha már itt tartunk, érdemes megfigyelni, hogy a regény szövegében is találunk egy francia könyvre tett utalást. Az Utas és holdvilágban   a ravennai mozaikok „ egy nagy francia könyvben” tűnnek fel első ízben.
      „De a ravennai mozaikok... azok saját múltjának műemlékei voltak.
      Valamikor együtt nézték ezeket , Ervinnel, Ulpius Tamással   és Évával, Tamás   húgával, egy nagy francia könyvben   Ulpiuséknál, ideges és megmagyarázhatatlan félelemmel, egy karácsony-éjszakán. Az óriási   szomszéd szobában   Ulpius Tamás apja   magányosan járt fel-alá.” (Utas és holdvilág, 14.o.)
      A harmadik toronyban Szerb Antal Ravennában jelöli meg útja valódi értelmét.
      „Ez volt utam tulajdonképpeni célja.” A megrendülést, s magát a nosztalgiát is azonnal idézőjelbe teszi a distancia érzékeltetésével. „ A mozaikok – ez a legmeglepőbb – nem okoztak csalódást. Mikor az elsőt megláttam, rettenetes megrendülés fogott el. De lehet, hogy ez a megrendülés inkább ifjúkoromnak szólt, amelyből nem maradt más, mint a vágy, hogy Ravennát lássam.” (A harmadik torony, 62.o.)
      De térjünk vissza a francia könyvhöz, s az Ulpius testvérek zordon apjához, ehhez az eddigi Szerb Antal-recepcióban tudtommal elhanyagolt regényalakhoz.
      A fel s alá járkáló apa figurájával a regényben néhány oldallal később ismét találkozunk, s annyit tudunk meg róla,   hogy „ Ulpius Tamás apja archeológus volt és múzeumigazgató.”   (Utas és holdvilág, 28.o.) Továbbá azt, hogy Tamás és Éva gyűlölték.
      „De az apjukat én is gyűlöltem. Nem is emlékszem, hogy egyetlenegyszer beszéltünk volna   egymással. Ha meglátott, csak morgott egyet és elfordult. A két Ulpius rettenetesen szenvedett, ha apjukkal kellett vacsorázniuk. Egy nagy teremben ettek, és vacsora közben egyik sem szólt egy szót sem. Azután a két testvér leült, és apjuk fel és alá járkált a nagy teremben, amit csak egy állólámpa világított meg. Amikor apjuk a terem túlsó végébe ért, alakja elveszett a homályban. Ha szóltak egymáshoz, apjuk odajött: – Mi az, amiről beszéltek? – kérdezte ellenségesen.”
      (Utas és holdvilág, 31.o.)
      Önmagában ez a szöveghely még nem igazítaná el az olvasót. Azonban Szerb Antal ebben a regényében is, mint még számtalan írásában (A pendragon legenda: Cynthia, A királyné nyaklánca: Rohan, vagy akár Vörösmarty Mihály képzelete című tanulmányában) kitér a keltákra, s a Matthew Arnoldtól származó megállapításra a kelták lázadó természetéről, ahogyan általában véve a zsarnokság elleni lázadás is motívumként tér vissza Szerbnél, nem utolsó sorban éppen A harmadik toronyban, ahol Mussolini nem jár túl jól a hajdani itáliai zsarnokokkal való összehasonlítás során...
     „Később egy híres angol esszében olvastam, hogy a kelták alapvonása a lázadás a tények zsarnoksága ellen. Hát a két Ulpius ebből a szempontból kelta volt.” (Utas és holdvilág, 36.o.)
      Keltaság, apafigura, s egy francia könyv, elsőre nehéz belátni az összefüggést.
      Azonban Szerb Antal életművét végigolvasva van még olyan szöveghely, ahol nemcsak keltákról, de egy zord apáról is olvashatunk, és csodák csodájára francia kontextusban. A Világirodalom Történetéről van szó.
      „A legendagazdag Bretagne-ban, Saint-Malóban született ősi nemesi családból talán kelta vére is magyarázza álmodozó természetét és gazdag képzeletét. De megmagyarázza ifjúkora is, az öreg, elhanyagolt combourg-i kastélyban rosszindulatúan zordon apja mellett nem értette senki, csak gyenge idegzetű korán meghalt nővére, Lucille megmagyarázzák az esték a kastély óriási lovagtermében, ahol az apjuk szótlanul járt fel és alá, mialatt nekik beszélgetniük   sem volt szabad, csak figyelték, hogyan tűnik el apjuk alakja a terem túlsó végén, ahová már nem hat el a gyertyák bizonytalan világa...” (A Világirodalom története, 480.o.) Mindezeket   Chateaubriand-ról olvashatjuk,   s   szinte szó szerint ez szerepel a Nagy emberek gyermekcipőben című,   1937-es Szerb-esszében is. Érdemesnek tűnik felütni a Síron túli emlékiratokat.
     „Vacsora végeztével a négy lakó az asztaltól a kandalló mellé telepedett, anyám sóhajtva végighevert egy kopottas selymű díványon, miközben kis asztalkát és gyertyát állítottak elé. Én Lucille-lel a tűz közelében foglaltam helyet, a szolgák leszedték az asztalt, és visszavonultak. Ekkor apám járkálni kezdett, megállás nélkül lefekvésig. Fehér bolyhos gyapjúruhát viselt, vagy inkább valamiféle kabátot, csak rajta láttam ilyet. Félig kopasz fejét fölfelé meredő fehér süveg takarta. Amikor sétája közben eltávolodott a tűztől, kisvártatva teljesen eltűnt a szemünk elő, oly gyengén világította meg a hatalmas termet az egyetlen szál gyertya, csupán a lépéseket hallottuk a sötétségben aztán lassan visszatérta fény felé fokozatosan rajzolódott ki alakja a homályból, akár egy kísértet, fehér köntösében, fehér sapkában, hosszú, sápadt arccal. Néhány halk szót váltottunk Lucile-lel, amíg a terem másik végében járt, elhallgattunk, amikor visszatért. Elhaladván mellettünk, odaszólt: ‘ Miről beszéltetek?’ Félelmünkben megdermedve nem feleltünk semmit, ő pedig folytatta útját. Az este hátralévőrészében más hangot már nem lehetett hallani, csupán az egyenletesen koppanó lépéseket, anyám sóhajtásait és a szél suhogását.”   (1038 Maár Judit ford., Síron túli emlékiratok, 49.o.)
      Lényeges eltérés az emlékirat és a regényszöveg között az anya alakja, mivel a regényben Tamás anyja már nem él (a testvérek apjukat vádolták haláláért), de ezt leszámítva nehéz volna nem felismerni az Ulpius-ház fejének származását. Különös, és egyben igencsak jellemző, hogy Chateaubriand, egy olyan író, akiről Szerb Antal mindíg elismerően szólt, tudtommal nem kerül szóba (Kardos László egyetlen rosszalló megjegyzését leszámítva) a Szerb-recepcióban.

A francia könyvek, s a ravennai mozaikok után lássunk egy másik mozzanatot, a sikátorokét. A sikátor motívum mind az útinapló, mind a regény világában kiemelkedő szerepet játszik.
     „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”   Kiváló, feszültségteremtő regénykezdet, csupán az érdekesség kedvéért idézem itt A harmadik torony egyik legizgalmasabb alfejezetének (‘ Egy polgár vallomásai’ ) kezdő sorait: „ És ekkor kezdődött. Illetve már a megtelt vonaton kezdődött, de csak ekkor kezdett tudatosodni bennem.” (A harmadik torony, 36.o.)
      A regényben később a sikátorokkal összefüggésben ezt olvashatjuk: „ Mi volt ez a futcsa   bűvölet   és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól – , talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden   félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben de ez sem biztos.” (Utas és holdvilág, 10.o.)
      Az útinaplóban némileg eltérő hangnemmel találkozhatunk: „ Álmaim, nosztalgiáim idevezetnek, amikor először megláttam egy sikátoros kis olasz hegyi várost, életem legnagyobb eksztázisát éltem át.
      Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni sokkal intenzívebb és ösztönösebb. A freudista magyarázatot ismerem és unom, olyan plauzibilis, hogy már el se hiszem.” (A harmadik torony, 12.o.)
     A regény szövegében jelzett gyermekkori álmot, s az útirajz pszichoanalízis-kritikáját együtt találhatjuk meg   egy 1920 szeptemberi Naplójegyzetben.
      „ A ghettó álma.
      Sikátorok, régi házak, szűkös lakások, átjáró udvarok, korlátok, végtelen folyosók – minden intelligens zsidó ismeri ezt az álmot.
     Ez a ghettó atavisztikus víziója. Innen van a szorongás, érzet, mely álmodó-magunkat eltölti ilyenkor – sőt ébren is, ha érthetetlen, bizsergő vággyal keressük az ilyen helyeket.
     A freudisták azt állítják, hogy ez tipikus és általános álom, eredete a testnek az anyaméhből kijöveteléből van.
      Nem igaz. A freudisták mind zsidók voltak, ők tehát ismerték ezt az álmot.
      Én végigkérdeztem egy csomó embert. A zsidók mind ismerték, keresztényt eddig nem találtam, aki ismerte volna.” (Naplójegyzetek, 79.o.)
      Jóllehet az idézetek nyelvi, hangulati világa között éles eltérést fedezhetünk fel, mégis meglehetősen jól példázzák a Szerb Antal-életmű egységességét. Azt a tulajdonságot, hogy bizonyos alapvető gondolatok, belátások, dilemmák (mint a kelták, a csodavárás, az hogy a király dolga nem az emberség, de a levés, az egzisztenciális bizonytalanság, vagy A harmadik toronyról szólván az, hogy „ Velence a világ közepe” ) akár évtizedeken át is következetesen jelen vannak, mind a szépirodalmi művekben, mind az irodalomtörténetekben, s az esszékben egyaránt. Ahogyan a kultúrák különbözőségének hangsúlyozása is jellemző témája. „ Az ekkora városok az ideálisak, mint Bologna, Velence, Firenze: negyedmillió lakosuk van, hiányzik belőlük minden kisvárosias szűkösség, nagyvárosok, de a milliós város rohanása, parvenüsége, belső üressége nélkül. Emberszabású városok. A magyar civilizáció egyik legfőbb hiánya, hogy nincsenek ilyen típusú, ilyen méretű városai.” (A harmadik torony, 55-57.o.)
     A harmadik toronyban minden együtt van, ami Szerb Antal írói világát szerethetővé teszi: a műveltség, a bizonytalanságával számot vető személyesség, az irónia, s a meglepő fordulatokra építő nyelvi humor. Továbbá még valami, amit jobb híján talán bizakodásnak nevezhetnénk. „ Akármi is lesz Európában, bízzál a magáncsillagaidban.” (A harmadik torony, 76.o.) „ És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” (Utas és holdvilág, 326.o.) A felfegyverkezett korszakról írja: „ akkor Rómáért folyt a harc, most Európáért...” – állítrja – Kelet és Észak, Bizánc és a gótok hajdani harcáról értekezve, s az ariánusok és árják nevének hasonlóságára utalva, s ezután egy fontos bekezdést olvashatunk, (mely jellemző módon a tanulnmánykötetekben nem jelenhetett meg, ): „ De akkor úgy volt, hogy végeredményben egyik fél sem győzött, hanem egy harmadik. Bizánc kiírtotta a keleti gótokat, de a bizánciakat elkergették a longobárdok, a keleti gótok unokaöccsei, akik aztán szintén eltűntek, miután nevet adtak egy nagy olasz tartománynak – és Róma nem lett sem ariánus, sem görög ortodox, hanem római, katolikus. Talán ma is van még reménység – könyörögj érettünk Szent Athanasius és minden eretnekverő egyházatyák! – hogy a kettő közül egy harmadik kerüljön k i győzedelmesen.” (A harmadik torony, 67.o.) Nem érdektelen szempont, hogy az Utas és holdvilágtól (‘ A bujdosó’ c. fejezet, 110.o.) sem idegen a fohász, csak ott Szent Mihály arkangyalhoz van címezve...
     Végezetül álljon itt egy, a feleségéhez, Szerb Klárához   1944 július 22-én írott, a reménytelenségben is bizakodó levélből vett részlet, mely jól összegzi, mit jelenthetett és mit jelképezhetett Szerb Antal számára (az ekkor már elérhetetlen) Olaszország.
      „Én olyan szép olaszországi útiterveket dolgoztam ki! Ha kikerülünk az Alvilágból, engem csak a pénz fog érdekelni, a pénz, amelyen Olaszországba utazhatunk és megvásárolhatjuk azokat az örömöket, amelyeket az oly vékony hajszálon függő élet nyújthat.” (140. levél, Levelek, 118.o.)