Új Forrás - 2007. 9. sz.

Megélte a 20. századi magyar irodalom talán legnagyobb eseményét, a Nyugat című folyóirat indulását, mi több abban a kitűntető szerencsében lehetett része, hogy az első számban remekmívű, műfaj-történetileg máig figyelemreméltó esszét publikálhatott, A mese „alkonyát”. Ady hízelgő véleménnyel volt róla, de Kosztolányitól kezdve, Cholnoky Viktoron, Elek Artúron át Krúdyig megbecsülés övezte (kortársai emlékezete szerint) törékeny alakját; amikor pedig már tehetsége nem tudott lépést tartani a folyóirat legjobbjaiéval, akkor sem feledkeztek el egészen róla. Könyveit engesztelő szeretettel méltatták, noha tudták, hogy a húszas évektől kezdve elbeszélése beleszürkült a hírlapok kilúgozott igényű, szirupos vasárnapi mellékletébe. 1932-ben pedig oly csendben távozott az irodalom panteonjába, hogy szinte észre sem vették. Igaz, azokban az időkben már szegény írótemetések járták.
    Ám Szini Gyulának volt egy, másfél merőben jó évtizede, amit tiszta szívvel adott oda a magyar kultúrának, magyar irodalomnak; amikor a legnagyobb szükség volt a nyugati műveltségre rálátó, érzékeny mesterekre, a nagy európai kulturális centrumokban látottak elcsenésére az éledező irodalmi megújhodáshoz. Az 1900-as és az 1910-es években Szini Gyula megalkotta műve legjavát, komoly szerepe volt a Nyugat-mozgalom előkészítésében, és korai, nehéz harcainak megvívásában. Jelenség volt; kortársai számon tartották, megbecsülték: írtak róla, hivatkoztak rá, az új irodalom jellegzetes, értékes alakjának tekintették, akinek sokuk személy szerint is köszönettel tartozott.
    Mai szemmel nem kevesebbet lehet állítani róla, minthogy a századelőn ő volt az új prózaírók egyike. De legjobb periódusában koránt sem csak az elbeszélés mestereként tündökölt, hanem csiszolt stílusú esszéistaként is, aki nagy szeleteket kanyarított ki kora világirodalmából. Továbbá remek atmoszférateremtő tárcaíróként is, ez a vonás főleg útirajzaiban szembeszökő; halk szavú, de kritikusként sem érdektelen, még akkor is, ha esztétikájának eklektikus jellege elvitathatatlan: mikorra a Nyugat elindult Szini Gyula már gyakorlott irodalmár, éles szemű és korai felfedezője az irodalmi modernizáció alakjainak: ennek mintegy alátámasztásául méltán szokás emlegetni egy 1905-os Figyelőbeli cikkét az akkor még csak készülődő forradalmár-poétáról, Ady Endréről. Írása egyébként annak a kritikusi hagyománynak a korai megnyilvánulása, amelyre aztán mint „nyugatos tradícióra” tekintünk, vagyis amikor az írótárs szól az írótársról. Mindenesetre Szini Gyula testvéri és segítő keze nélkül nehezebben tört volna utat a magyar ugaron az új költészet és próza mozgalma.
   Életműve maradéktalanul odakapcsolódik ahhoz a történelmi-társadalomlélektani, és irodalomtörténeti szituációhoz, amelyben a Nyugat formálódott, alakult, véglegesedett; mi több, itt van, a századfordulón, századelőn Szini Gyula saját írói világának, esztétikai karakterének is az eredete. Ami emlékezetes benne, az irodalmi hősben, a kávéházi íróban, az ekkor történik meg vele, ekkor zajlik le az életében: akárcsak nagy idők tanújaként is, méltatlan a mellőzöttsége, lassú, és hosszú feledése, könyveinek porosodása.
    Gondoljuk csak meg: alkotótevékenységének lágy rajzolatú elbeszélései mellett olyan fölfedezésre váró területei is maradtak, mint lírai esszéi, útirajzai, íróportréi, irodalmi metszetei. Elek Artúr szerint csodagyerek volt, „ritka korán és ritka teljesre érett tehetség”. Első novellái nyomtatásban 1901-ben, szimbolikusan is az új évszázad első évében jelentek meg. Nem volt ifjú már: huszonötödik évét taposta ekkor. Az is szimbolikus, hogy Osváth Ernő első felfedezettjei közé tartozott, s ez irodalomtörténészi szemüveggel már önmagában rang, szinte kiváltság: sőt, miután a század legnagyobb hatású szerkesztője átvette 1902-ben a már Nyugat-elődnek tekinthető Magyar Géniuszt, meghívta a laphoz az akkor még szinte ismeretlen szerzőt. Később pedig Osváth a patinás Figyelőhöz is magával vitte; így kapcsolódott Szini Gyula a Nyugat közvetlen előzményeiként számon tartott irodalmi szemlékhez – rajtuk keresztül váltott életformát, lett szerény napidíjas jogász végzettségű tisztviselőből igazi íróvá, „kávéházi taggá”, az akkori idők céhbeli normáinak megfelelően. A kávéházi életformáról, mint az irodalmi lét fontos eleméről, élet és íróság ambivalenciájának kifejeződéséről egy nemrég publikált emlékezésében Füst Milán vallott, középpontba helyezve „Jules”, vagyis „szegény Szini Gyula” alakját. Füst és mások elmondása szerint is Szini élete végéig hűséges maradt a kávéházhoz, mint a Nyugat körül csoportosuló irodalmárok forradalmi gyülekezőhelyéhez; emlékezetes hőssé vált Krúdy Ady Endre éjszakáiról írott novella-fűzérében.
    Még élt a két legnagyobb magyar elbeszélő Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, amikor 1876-ban megszületett; szerette is őket, vonzódott is hozzájuk. Jókairól életrajzi regénybe ágyazott mesefűzért írt az ifjúságnak (Egy élet regénye, 1927), melyet csak nemrég adtak ki újból. Szini irodalmi és esztétikai nézeteiről, az irodalom befogadás-módjáról többet tudunk meg, ha ezt a művét, kiváltképp pedig a Nyugatban közölt Előhangját összevetjük A mese „alkonya” című dolgozatával. Ez utóbbiról joggal szokás azt feltételezni, hogy mintegy zsinórmértékül szolgált egész pályáján.(A nyugati íróktól átvett, kisebb-nagyobb hatásokat később boncolgatom.) A nagy időbeli távolság nemhogy nem zavaró tényező, hanem egyenesen azt bizonyítja, hogy esztétikája az idők folyamán változatlan maradt. Az elbeszélés hogyanjáról és mikéntjéről vallott fölfogását először (és egész pályájára kiterjedően) A mese „alkonya” foglalja össze. Ekkor már túl van első kiadott könyvén, a Trilibi és egyéb történetek című elbeszélésköteten (1907); ezt méltatva Fenyő Miksa a Nyugat indulásának évében Szinit a három legjobb novellista közé sorolta. A mese „alkonya” megformálása idején már saját írói tapasztalata segíti, amihez a pályatársak megbecsülés társult, vagyis okkal érezhette úgy: szavának súlya van, odafigyelnek rá.
    Szini alkotóelvének foglalata ez az esszébe ágyazott vallomás: minden, amit előtte írt, s ami majd legjelentősebb kötetében az 1913-ban publikált Rózsaszínű hóban olvasható, erre a szálra fűződik föl, az elbeszélésnek – ars poétikája szerint — szemléleti értéket kölcsönző mesére, meseszerűre.
    Nem hinném naiv esztétikai verdiktnek, amikor azt mondja: ne szakítson az elbeszélés a mesével; szerinte ugyanis az elbeszélés a mese miatt nyert művészi önállóságot. Ez erős Jókai-nyom. Ha kiveszik belőle a mese, vagyis a meseszövés, elszegényedhet a műfaj, vagyis a mese „alkonya” ebben a fölfogásban csakis idézőjeles lehet: az alkonyt éppen az ellenkező jelentésére fordítja át az író, éppenséggel tehát a mese virágkorára. Ez a terv látszik a Jókairól írott kései (már az alkotói pálya leszállóágában készült) könyvben is. Ebben az életrajzi elemekre lazán összefűzött és meseszerű epizódok bontják ki a cselekményt, egy élet eseményeit. Erről az alapállásról érthető meg saját Jókai-képe, amelyet kortársai nagy többsége osztott, valóságos ellenhatásaként az akadémikus Gyulai Pál által kisemmizett Jókaival. (Azonban nem haszontalan megjegyezni Gyulai vaskalaposságáról, hogy mások mellett, a múlt század húszas éveiben vérbeli prózaíróvá vált Kosztolányi is minden alkalommal kifejezte háláját Jókainak.)
    Szini Gyula megemlíti az Előhangban apja Jókaival, és igénytelen utánzóival szembeni – olykor jogosnak mondható – fönntartásait is. Ez a fogás arra vall, hogy tudatában van hőse árnyoldalainak, de erényeit többre becsüli azoknál. Nem felelős egyetlen író sem a nyomába lépők silány munkáiért, ezzel a hermeneutikai felismeréssel a tarsolyában, hangsúlyozza, hogy minden magyar elbeszélő valamilyen formában Jókai tanítványa, mivel beépültek a magyar prózaírók szemléletébe azok az élmények, melyek tőle származtathatók. Hozzáteszi: senki sem feledkezhet meg a Jókai-olvasáskor képződő, a képzeletet felszabadító hatásokról. Abban, amit a „nagy mesemondó” metaforájában foglaltak össze róla, Szini Gyula inkább negatív viszonyítást lát: „tudniillik ezzel azt mondják, hogy az író a mesefantáziának rendelte alá a valóságot, pedig Jókai a mesének fejedelme”.
   Néhány következtetés mindebből levonható: saját stíljének, elbeszélői modorának, mesemondásának, a fantáziáját megmozgató irodalmi kliséknek is egyik genezise Jókai. Egyéb ösztönzőit pedig idegen írókban lehet föllelni: a reneszánsz mesékkel akkortájt nagyon divatos Arthur Gobineau (1816-1882), a szintén francia Ernest La Jeunesse (1874- 1917), és leginkább az angol Oscar Wilde (1854-1900) hatott rá, de ugyancsak csavart egy jókorát irodalmi fantáziáján a saját korában roppant népszerű, szintén angol Walter Pater (1839-1894) is. Ha pedig hozzávesszük még azt is, hogy milyen sokra tartotta egész életében Szini a legenda- és meseszerűséget, melyek egyúttal írói kvalitásának fő erősségét képezték, akkor magyarázatot nyer poétikájának szilárdsága egyfelől a magyar irodalmi hagyomány Jókai-képezte elemében, másfelől a friss (és persze kelendő) nyugati portékákban.
    „Megvalljam, hogy életemben nincsenek érdekes külsőségek?” – kérdezi mintegy önmagától, pedig apai örökségén figyelme később is megragad: „Édesapám, akinek gyémánttiszta emléke mellett csak szerényen és szégyenkezve említhetem ingatag gyarló magamat, belőlem akarta annak az új korszaknak a homo novusát nevelni, akiről álmodozott.” Úgy tudni, hogy apja, a Jókai-kortárs, Táncsics Mihályhoz és Vajda Jánoshoz közeli társadalmi, politikai nézeteivel közel álló Szini Károly lánglelkű (és meghasonlott) hírlapíróként tébolydában végezte. (Szini Gyula keresztanyja nem más volt, mint Táncsics Mihály lánya.) Egy anekdotikus elem megvilágíthatja apja keserű sorsát: eszerint Szini Károly az elsők között követelte, hogy a Pest utcáin még az 1850-es években is csellengő bolondok ellátására menhely épüljön. Élete végén megkeseredett emberként majdhogynem törvényszerűnek látszik, hogy aztán maga is ott végezte.
    Szini Gyula apja progresszív, de félbemaradt, a teljességig ki nem hordott eszmékkel botladozó figura volt, aki sok mindenbe belevágott az irodalomtörténet-írástól, a néprajzig, a zenekutatásig Az ő (egyébként ugyancsak a feledés homályába süllyedt) sorsa nyilván hatott fiára, talán meg is roppanthatta, távol is tarthatta önpusztító eszméktől. Az azonban bizonyos, hogy érzékenységét tőle örökölhette, talán szépírói hajlamát is. Azt azonban még írásainak gondos olvasásával sem sikerült kiderítenem, hogy az apai képzet milyen mélyen hatott írásaira, vagyis, hogy a tanult irodalmi anyag maga alá gyűrte-e a hozottat. Ez egyébiránt – a kliséknek szívesen áldozó literátor gondolkodás – „irodalmi ködlovag” mivoltához szervesen illene.
    Gyermekkorának törékeny, zaklatott hangulata viszont jól követhető (a novellista eredményeit összegző, mintegy emblematikus szövésű) Trilibi című novellájából, melyből most néhány sort idemásolok: „Apám[...] olvasd el a lexikonban az életét. Én csak a szemére emlékszem, amely kéken mosolygott rám, mint az ég, bár felette a homloka bárányfelhős volt. Az anyámnak fehéres-sárga volt a haja, mint néhány nyersselyem matring, és a szeme rubint volt, amelynek fénye fájdalmasan vonaglott, ha hirtelen világosság érte. Én nyolcéves koromban csodagyerek, táltos voltam. Laktunk egy idegen világrészben, egy bérkaszárnya negyedik emeletén, és csak vékony ajtó választott el bennünket a szomszéd lakástól. Többnyire egyedül voltam...” Annyi bizonyosnak látszik életrajzából, hogy apjával ellentétben ő nem volt lázadó alkat, sőt inkább szemérmes, rejtőzködő személyiség képe bontakozik ki róla, aki befelé élt, esztéta szemmel figyelte a világot, mi több, az életet, és önön életét is az esztétikai tárgy felé hajlította. Ebben döntő szerepe lehetett a fönti részletben idézett, a Városliget környékére lokalizálható kisvilágnak, mely érzékenységét formálta: innen eredhet erős affinitása a kitalált, sejtelmes történetek iránt, ebben couleur locale-ban fedezhette föl először, érezhette meg, hogy a mese burka alatt vágyakból és álmokból egy másik világ építhető föl. Ezt a mentalitását művészileg, irodalmilag tudatosan fölhasználva vált a szecessziós próza jelentékeny mesterévé a novellában, a szecesszió és a szimbolizmus kiváló népszerűsítőjévé az esszében, és az egyéb kisműfajokban, olyannyira például, hogy e kisműfajokban alkotó Szinit dicsérni nem fukarkodott Kosztolányi Dezső sem.
    Hogy mennyire a kifinomult esztéta személyisége dominált Szini Gyulában, arra Ady vele kapcsolatban híres, és mindig idézett kifakadását idézném: „szinte dühöngve követeltem tőle, hogy építsen monumentálisat” – vágta az első elbeszéléseit publikáló barát fejéhez mérgesen. Ám ugyanakkor azt is mondja, hogy „olyat ütött a magyar anekdotanovellára és irodalomra, amilyet még műfajortodoxia nem kapott”, a későbbiekben azonban ismét feketelevest kap tőle: „Szini Gyula bántott, sértett engem avval is, hogy ő sohse mert nagy, betyáros, hirtelen szavakkal egy-egy élet minden meggyűlt fájdalmába, munkájába és becsületébe belerúgva véleményt mondani. Néhai, szép, kedves, mámoros, bolondos közös éjszakáinkon – emlékezem – határozottan gyávának, testben-lélekben gyönge gerincűnek láttam és vallottam Szini Gyulát.”
    Artisztikus útja, majd időben hozzávetőlegesen az első világháború végével kezdődő művészi kifáradása – erről még ejtek szót —, mi tagadás, a későbbiekben Adyt igazolta.
    Ám pályája kezdetén, meglepő, és tőle váratlan felfedezésekre volt képes. Éppen Adyval kapcsolatban nem hallgatható el, hogy ez az alapjaiban szemlélődő,a napi harcoktól visszariadó szellem Adyt megelőzően használta már, 1903. május 31-én a Politikai Hetiszemlében a „magyar mocsár” kifejezést a pusztító magyarországi közállapotokra (Kultúra a pohárban) vonatkoztatva. Fején találta a szöget akkor is, amikor költészetben a maga radikális fordulatát meghozó Adyról már az Új versek (1906) előtt szinte látnoki erővel a „nagyvilági szellemű, modern és mégis minden ízében magyar költő” vízióját tárta az akkor még értetlen – s később se nagy értő olvasói táborba tömörülő – olvasói elé (Figyelő, 1905. IV. szám) Sőt, az Ady-filológusok szerint nem csekély érdem jutott Szini Gyulának abban, hogy Ady költői világképe úgy alakuljon, ahogy alakult: Bóka László például egyenesen azt állítja, hogy Ady Nagyváradon Szini, a világirodalmi időt mérő, A dekadensek (Magyar Géniusz, 1903. január 4.) című cikkéből értesült először a francia szimbolistákról. Ami különös fontosságot tulajdonít mai szemmel is Szini tájékozottságának, kiapadhatatlan érdeklődésének.
    Mielőtt tehát rátérnék valóságos írói személyiségének megrajzolására, az elbeszélő bemutatására, emberi karakterének egyik fontos, ha nem a legfontosabb vonására térnék ki, részben folytatva, részben kibővítve az eddig mondottakat: korán éledező irodalmi kíváncsiságára, közvetítő, fölidéző hajlamára; ez pedig nem állt meg az budapesti kávéházak ajtajánál. Ha csak katalógusszerűen számba vesszük, hogy kikről írt, majd irodalmi tapasztalataihoz hogyan gyűjtött „a terepen” tapasztalatokat, közvetlen élményeket, benyomásokat, és el nem múló hangulatokat utazásaival, akkor bizony az akkori modern világirodalom kimunkálásán fáradozó költők és írók egész csoportja, irigyelt helyszínei jelennek meg előttünk. Szorgalmasan ismertette mások mellett Oscar Wilde, Walter Pater, Dante Gabriel Rosetti, Fridrich Nietzsche, Ernest La Jenesse, Paul Verlaine, Gustav Kahn, Arthur Rimbaud, Francis Jammes, osztrák és orosz írók műveit, további hozzájárulásként a magyar irodalom múlt század eleji öntudatra ébredéséhez. Kevéssé közismert, hogy elsőként fordította le a szimbolizmus egyik alapművének, Rimbaud-nak A magánhangzók szonettje című versét. Nagylélegzetű útirajzaiban pedig fölelevenedik a párizsi Boulevard színes kavalkádja, a római Corso és a London végeláthatatlan nyüzsgése, dandy-s áradása, mindhárom világváros szüntelenül kultúrára, emelkedésre ösztönző atmoszférája, az életvitelek, fölfogások az idegen szemében lenyűgöző hatása.
    Biztos, hogy nagy pályatársai, teszem azt a hasonló hangfekvéseket jóval eredetibben próbáló Kosztolányi, vagy távolabbi példaként, a rendkívül sietős, a világot a tettben habzsoló Kassák Lajos később írt jobb útirajzot nála, s talán Ady Párizsa is (az irodalmi türelmetlenség szempontjából) jellemzőbb, mint az övé, de az Szini teljesítménye egybemérve velük sem lebecsülendő, mégpedig az élmény, mindenekelőtt a hangulat(ok) átkonvertálása terén.
    Közbevetőleg: főleg idegen írókról, művészekről szóló esszéit is ugyanabban az esztendőben, 1910-ben tette közzé, erősen megszűrve, megválogatva ugyancsak szerény címmel, Stúdiumok, mint a Vándortáskát. Mintha a két kötet lezárás lett volna, mintha maga is úgy érezné ekkor, hogy belső cezúrához ért. Mintha a belső béke jeleit kereste, kutatta volna, a maga módján viharosabb korábbi életperiódusa után; már házas ember, de a révbe érés mégsem érkezett el – tudta, gondolhatta, ösztönösen érezhette. Miképpen a hangulatok meghitt őrzője és visszaálmodója azt is, hogy valami végleg lezáródott: az elnyújtott fiatalság, elmúlt „az ifjúság vad étherszaga”.
    Mi fog meg ma ezekben az útitarisznyából „elővarázsolt” szövegekben, amelyeket oly találó címmel fogott össze tehát? Mit gyömöszölt a pesti „Csikágóban” majdnem szegénysoron született író a Vándortáskájába? A legmeglepőbb vonás talán az, hogy hogyan szabadítja ki magát esszéiben Budapestről, noha célja, hogy mindent, amit lát, tud, aminek megfogalmazásához ereje támad, ide visszahozzon, itthon kamatoztasson.
    Ezekben a kordokumentáló jegyzetekben az akkori kulturális világ centrumainak színei, ízei, illatai villannak föl, átszűrve egyéniségének szűrőjén: Szini a nagyvárosi tájakban sem mást keres, mint azt, amiben magára lelhet, amiben lelki rokonságot fedezhet fel. Kézjegye, kézvonása tehát írói. Képzelőereje a párizsi Boulvardról lelkendező sorokra ragadtatja tollát: „A híres gesztenyefák, amelyekhez irodalmi és művészeti jegyzetek fűződnek...” Igaz a kissé túlfeszített észlelés mögött van rezignáció is – a honi viszonyok tükörképe. Szini útirajzai mintha olyan képanyagból állnának össze, melyek nem egyszerűen illusztrációs anyagai lennének a bemutatott városoknak, hanem arra lennének kitalálva, hogy írójuk és az akkori Európa találkozásának atmoszféráját közelítenék egymáshoz. Amit Szini szavakkal és mondatokkal formál, Párizs, Róma, London köznapi civilizációját, artisztikus detail-jait, uralkodó hangulatait, az európai századforduló hatalmas művészeti és ízlésbeli korszakváltását, abból kiderül, hogy a magyar kultúrának miért kell Nyugatra vetnie szemét. Jellemzően ez hámozható ki az írói tervből, s a megvalósításhoz persze még olyan fontos részletek tartoznak, mint Szini sajátos vonzódásának rajza az angol preraffaeliták szépségkultuszához. S ezekben a miniatűrökben reprezentatív módon meglátjuk impresszionista, szecessziós vonzódásainak külföldi mintázatát, eredetét, forrásvidékét.
    Szini a fontos, és ma sem lebecsülendő értékközvetítők közé tartozott, kiknek vállán részben műveltségünk hiánypótlásának terhei feküdtek: nem arról van szó csupán, hogy egy egyébként is bezárkózásra hajlamos kultúrából lépne ki, sem arról, hogy nyelvünk, kultúránk elszigetelt volna Európa közepén, ezért a kitekintés; akkor ez még nem lehetett kiindulási pont, hiszen keret hozzá az Osztrák-Magyar Monarchia volt, soknyelvűségével, sokszólamú irodalmával. (Gondoljunk csak a monarchikus irodalom prágai tömbjére, Franz Kafkára az egyik végén, Jaroslav Hasekra a másikon.) Szini utazási jegyzeteiben jelenlévő, és a külföldi írókat illető elragadtatása a provinciális, keserű hazai valóságnak szólt, melyen át akart lépni, s ösztönösen megérezte magában a válaszreakciót: hogy a nyugati kultúra, irodalom adszorbeálásával érheti ezt el. Hozzáteszem: ezt vette egyébként észre az egész – modernizációt kínnal-keservvel levezénylő – Nyugat-nemzedék, a viszonyító ideált Párizsban kijelölő Adyval.
    A legtöbb kigyomlálnivaló esszéiben maradt, de ez törvényszerűnek mondható, mivel a másodlagos irodalom esik leginkább áldozatul az időnek: a Stúdiumokban közölt írások azonban megint csak aláhúzom, a maguk idején fölöttébb izgalmasak lehettek. Látszik bennük, hogy menynyire foglalkoztatta az irodalom és a művészet jelensége szerzőjüket; látszik, hogy némelyikük mennyire a bűvkörébe vonta, majd ott is marasztalta őt. Pszichológiai természetű következménye ennek, hogy engedékeny volt irántuk; tehát nem is egyszerűen arról van szó, hogy a kortárs értékítélete más, mint a későbbi nemzedékeké. Szini elfogult volt ideáihoz – ez pedig nagy energiákat szabadított föl benne. Kik voltak az ő világirodalmi hősei? Eszményképként szól Oscar Wilde-ről, Walter Pater-ről, Dante Gabriel Rosettiről, Ernest La Jenesse-ról. A festők közül még említhető Paul Cézanne és Beardsley.
    De később, amikor Kosztolányi egy cikkben referál Szini Gyula irodalmi és művészeti tanulmányairól, már rendkívüli tapintattal, de kénytelen azt leírni, hogy: „Egykor izgalmas élmény. Ma megható emlék mindnyájunknak.”
    S e ponton térjünk rá a méltatlan feledésre ítélt elbeszélő bemutatására – amiért voltaképp dolgozatom készült –, továbbá arra, hogy miért ítélhette vajon az idő porosodásra Szini életművét, periférikussá téve alakját a század eleji modernitásba belépett művészek izgalmas és tágas szoborcsoportjában?
    Vajon van-e ennek a hálátlanságnak épkézláb magyarázata, s egyáltalán az utókor felismerései miben tükröződhetnek, megfordulhat-e Szini megítélése?
    Ahhoz, hogy erről beszélni tudjak a föntiek után azt kell szemügyre venni, hogy mi jellemzi Szini sajátos, egyedien képzett novellaképletét? A válasz: az álomba ágyazódó mese, és a mesére ráterülő álom, álomszerűség. Mindezek mellett természetesen azonos súllyal a szövegekben megjelenő szecessziós varázslat. Ezek egyúttal tárgyai és közegei novellisztikája lehelet finom épületének, mely szinte mindenkor a prózavers hangulatával hat. Ha tetszik: legnagyobb újítása ez, melyet valóban kevesedmagával hozott be az irodalomba, vagyis Szini Gyulának a 20. század elején fontos szerepe volt a magyar novella (mások által kárhoztatott, e dolgozat szerzője szerint sok prózatapasztalatot magába gyűjtő) anekdotikus hagyományának megtörésében. Mindjárt tegyem hozzá azt is: Szini dölyf nélkül művelte mindezt, amiből ma arra lehet következtetni, hogy végül is helyesen ítélte meg tehetségét a magyar próza-, és novellaírás vakmerően eredeti korszakában, amikor nehezebb volt jobb kisprózát írni, Csáth Gézánál, Krúdy Gyulánál és Kosztolányi Dezsőnél – hogy annál a regiszternél maradjak, amelyen ő is játszott.
    Megemlíteném, hogy Szini a fű alatt később is „hatott”: a század negyvenes éveiben indult, és az 1960-as, 1970-es években remekművekkel az irodalmi világ (és Heinrich Böll személyében a külföld) figyelmét magára vonó Mándy Iván igen becses, s az időben mind jelentékenyebbé váló életművében talált „visszhangra” Szini álomvilága. Mándy Szininél hasonlíthatatlanul erősebb tehetségével igen magas szinten aktualizálódott a századforduló kimeríthetetlen témájának látszó, a gyermeki én képzeletével, szerepjátékával élő mítoszvilág, „prózaköltészet”, világlátás.
    Eseményszámba megy, hogy valaki írásmódjának, világképének kiérlelt példáját mindjárt első – színvonalában, esztétikai minőségében később sem utolért – novelláskötetének címadó elbeszélésében adja. A Trilibi című, világirodalmilag az elsüllyedt gyermekkor felidézésének témájára hajazó költői mesében nyújtja szecessziós varázslatának legteltebb, és legsúlyosabb változatát. Pályája későbbi szakaszain már nem volt ennyi türelme a látásmód és nyelvi, stiláris megformáltság összhangjára, izgatott feszültségének létrehozására, noha már ebben az írásban is megjelenik világképi elemként a visszavonás gesztusa. Az első személyű elbeszélő mintegy zárójelbe teszi a történetet, amikor azt mondja: „De vajon az is, ami előtte történt, nem volt-e álom?”
    Honnan van Szininél ez a „takarás”, honnan ered a problémakezelésének ez a puha formája? Onnan, hogy ő a lét titkaiból, az irodalom nyilvános szférájából jobbára kizár konfliktusos, disszonáns elemeket; lépten-nyomon az az olvasó érzése, hogy mintha íróként valami mindig visszafordította volna az élet csúnyaságainak megmutatásától, a szomorúság, a tehetetlenség végső, drámai megfogalmazásától, de akár még csak kontúrjainak jelzésétől is. Az elbeszélő Szini elvékonyítja fájdalmait, s ahol megéreznénk a tragikum lehetőségét, onnan is sebesen visszafordítja tollát. Nem engedi meg a hétköznapok csúfságának ábrázolását szemlélet-, és látásmódjának leginkább meghatározó két eleme: az álom és a meseszerűség miatt. Ellenpontként (igaz, irodalmunkban meghaladhatatlan ellenpontként) a Pacsirtát író Kosztolányi határtalan, nagyon nehezen méltányolható bátorságát hoznám föl, aki nem kíméli hőseit, Vajkayt és lányát e földi siralomvölgy csúfságainak elementáris erejű megélésétől, magas esztétikai hőfokú bemutatásától. És ha ehhez még irodalomtörténeti érdekességként hozzáveszem azt, hogy a regény közlésével családi lavinát indított el a szabadkai születésű író („Húgomat a bánat eljegyezte...”), amely soha be nem, gyógyuló sebet ütött saját familiájában, akkor válik valójában érzékelhetővé a probléma súlya, az írói dilemma. Ez egyfelől persze habitus kérdése, ám a tehetség erejét, tartósságát is érzékelteti, szakítópróbáját mutatja.
    Szögezzük le: Szininél mindenesetre a mese olyan világokat nyit meg, ahol valójában a drámai konfliktusok előszele sem fújdogálhat, noha álomvilág és valóság ütközése szerkezeti sémát képez novelláiban, de nincs felforrósítva, kiélezve a ütközés, ezért kis súrlódás marad csupán, melynek élét még azzal is elveszi az író, hogy mindezt (stilizált, szeceszsziós nyelvezettel) az álom vásznára festi. Ebből a szempontból visel jellemző jegyeket Trilibi története: a novella egy nyolcéves kisfiú és egy lezüllött balettmester „konfliktusa”, melyben „színházasdit” játszanak a gyermekszereplők, és az ő fantáziavilágukat teszi tönkre a durva, iszákos alak; csalódottságában a kisfiút lázas betegség keríti hatalmába. Az írói fogás itt is ugyanarra a logikára épül: a valóságot a képzelet támaszával „megszelídíteni”, az álommechanizmust a mű szövetébe építeni. „De amint Trilibi belépett, mondják, hogy összeestem, és a többit csak álmodtam. De vajon az is, ami előtte történt, nem volt-e álom?” – olvasható a novella feszültséget oldó zárlataként.
    Ha Szini Gyula későbbi, már önismétlésekre szorítkozó, azonos kaptafára íródott novelláit, elnyújtott regényeit nézzük, bepillanthatunk művészi kifáradásának okaiba, abba, hogy a meséléshez mind kevesebb életanyaga maradt; ez csökkentette alkotói képzeletét, fölemésztette idegrendszerét, ambícióit. Nem volt képes kimozdulni saját ideálvilágából egy olyan korszakban amikor a nagy történelmi hegyomlásokra mindenképpen reflektálni kellett az irodalomnak, amikor világháború maga alá temette az ő ideáit; sajnálatos, hogy ezekhez oly görcsösen ragaszkodott, mintha körülötte mozdulatlanságba dermedt volna minden. Kétségkívül Szini az első világháború éveitől már beilleszthetetlen az arisztokratikus regiszterű magyar irodalomba, és a populárisba csúszik le. Szerintem egyedül a Jókai-életrajz fölidéző stilizáltsága emlékeztet önmagára egykori nívójára: ezért is kezeltem hangsúlyozottan dolgozatom elején e mű Előszavát, mint egyfajta (megkerülhetetlen) személyes monológot is.
    Most visszatérve Szini novellatervéhez: a tragikus létfölfogás nem lehet mindenhez és mindenkihez kritikai mérce, mert megbicsaklana az értékrend, és az irodalom végtelen gazdaságát csorbítaná, sokszínűségét szürkítené. És elvonná a figyelmet az olyan, minden drámai magot, tragikus felhagot nélkülöző előfutárokról, amilyen pedig Szini Gyula is volt.
    Gondoljuk csak meg, hogy A rózsaszínű hó (1913) című, ugyancsak sokszor idézett, a szerző tudatosság jegyeit még épségben magán viselő hangulatremeklés egyúttal a szecessziós stilizáció iskola példája is, megmutat néhány klasszikus szerkesztői fogást Szinitől. Az emlékből, mint életanyagból megelevenedő hangulatvilágításban halványan kezd körvonalazódni, szövődni a „mese”: Első találkozásom a rózsaszínű hóval még gyermekkoromra esik”, vezeti föl a narrációt a novella, melynek esszenciája: a gyermeki én képzetének motívikus használata. Ez az a sajátos látószög, amely megnagyítja, valóságos helyzetéből kiemeli a szemlélődés tárgyát (rózsaszínű hó), és szimbolikus mezbe öltözteti. Különös álomként funkcionál ez a legenda-. és meseszerű novellavilág, ám azt is észlelhetjük, hogy a tollat fogó kéz olykor bele-beleremeg, olykor meg elérzékenyül. Ennek kettős következménye, hogy a fölidézés a művészi közlés eszköze, (ez a pozitív) a megtorpanás pedig visszavetés, miáltal élmény dinamikája csökken. Mintha a mese egyszer csak szembefordulna írójával, erőtlenné válna, mi több, giccsesen elhasználódott állapotba kerülne. Ezzel együtt is a Trilibi mellett Szininek jó tucatnyi időtálló ( elsősorban a német romantika utóhatását, a századfordulós divatoknak nem behódoló, hanem magához hasonító, valamint a reneszánsz mesék jegyeit magán viselő)elbeszélése van; e dolgozat írója például A bábsütő, Az üvegcipő és a Sárga batár, és a színház számára éppen két évtizede, 1986-ban fölfedezett darabja, az Ikercsillag mellett mindenkor kész letenni a maga szerény garasát.
    Egyébként: a színház játéktere iránti vonzalmát, mint a valóságtól való szabadulás eszközét és módszerét részesíti előnyben a Trilibiben, szinte perdöntő vallomásossággal. Prózastilizációja, említettem, a szabadverset mímeli, prózahangulata a szecesszió varázslatát; novelláinak fölépítésében ellenben nem elhanyagolható színpadiasság van. Valószínűsítem, hogy ez gyermekkori olvasmányaiból leszűrt tapasztalata, valamint korai csírája a valóságtól való ( mint föntebb jeleztem, életrajzilag is alátámasztható) menekülésvágynak.
    A túlstilizáltság, vagyis a realitás, a valóság elől való menekülés mögött azonban kitapintható egyfajta parnasszien kiábrándultság és nehezen kibogozható naivitás. Az az érzésem, hogy mintha a nyugati kultúrába odaadóan belefeledkező europeer nem készült volna föl korának hazai valóságára, amely végül, ne szépítsünk a dolgon, irodalmilag (némely visszaemlékező szerint, emberileg is) maga alá temette a cizellált szépség megszállottját, a magyar kultúrába beilleszthető nagy európai minták követőjét, némelykor mint az imádott Ernest la Jenesse esetében utánzóját. Illúziótlanságból (a magyar ugaron, vagy éppenséggel a pesti kávéházban) születhetett volna nagy mű, de – az írón a világháború éveitől elhatalmasodó – alkotói közönyösségből nem: Krúdy nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia irodalmi kánonjába illeszthető, de betű szerint világirodalom. Innen nézve: Szini ellentmondásos írói alakulásrendje, fejlődése a megrekedt kismesteré, mégis tévedés volna azt gondolni, hogy könnyű kézzel félretolható mellékszereplő. Az utókornak, mai olvasóinak van némi törlesztenivalójuk vele szemben: noha nem hatnak átütőknek az írásai, (Jorge Luis Borges-t távolról parafrazálva: „nem töltenek be a maradandóságban űrt”), legjava elbeszélései mellett – legalább a szakembernek – nem tanácsos elmenni. Miért? Mert régóta meggyőződésem, hogy „az úttörőkhöz”, „a kezdeményezőkhöz” bizonyos szinteken, és formában hűségesnek kell maradnia a könyvtárakat búvárló utódoknak, ezt követeli kicsinyke irodalmunkban a legparányibb értékek őrzése, számontartása is – ez pedig személyes ízlést/ízléseket is háttérbe kell, hogy néhanapján szorítson.
    Szini Gyulának a múlt század első évtizedében írt legjava művei, rácsodálkozásaival, naiv tapasztalataival fölvillantják egy olyan alkotószemélyiség vonásait, lehetőségeit, akiben megvolt, meg lehetett volna az önállóság világkép létrehozására való képesség, de tanulságos módon megmutatják az utókornak egy emberi/írói magatartás kiterjeszthetőségének korlátait is. Ez tanulságos lehet más életművek kutatásakor, elemzésekor is 20. századi irodalmunk aranykorának előestéjén. Az alkotói tehetség átváltoztathatóságáról, továbbnövesztéséről van szó, melyet persze sok minden létrehozhat, és elodázhat, háttérbe szoríthat, végül megsemmisíthet. Szini hozzájárult a magyar irodalom múlt századi újraalapozásához, alkatából fakadó ellentmondásos pozícióját azonban nem tudta föloldani, ehhez nem volt elég erkölcsi ereje, tehetsége: vagyis, hogy a nyugati íróktól elcsent esztétikai fogásokból épült művészi tervét a hazai valósággal írásaiban szembesítse. Sem a kétely, sem a groteszk, sem az irónia, sem a vesztett tradíciók miatti fájdalom nem tudott művészetének maradandó, és esztétikailag kamatozó részévé válni egy olyan korszakban, amikor a heroikus küzdelmet vívók (és tegyük hozzá, sok vonatkozásban önpusztítók), mindenekelőtt Ady, Csáth, Krúdy, Kosztolányi, Móricz elvégezték a „rájuk háruló” feladatot.
    Nem tudom, hogy sikerült-e Szini Gyula egykori hírnevéből valamennyit is megértetni az olvasómmal: a voksom mindenesetre az, hogy Szini Gyula hosszantartó mellőzöttsége, feledettsége, kihullása méltatlan jelensége az irodalmi köztudatnak. Nem lehetünk büszkék magunkra, mert mintha tompult volna kíváncsiságunk, tradícióinkat pedig elfedi a jelen karneváli sokszínűsége, mely ocsút és búzát egyaránt hajt. A múlt javainak legjobb értelmű konzerválására, a tanításra óvintézkedéseink alig-alig vannak. Ezt nem csak a Monarchia magas- és közkultúrája iránti csillapíthatatlan érdeklődésem, és a Nyugat-nemzedékek iránti – egyre határozottabban kifejlő – értéknosztalgiám mondatja velem: Szini Gyula a magyar irodalom egyik érett korszakának mellékszereplője volt. Írt, és irányt mutatott, színt adott a Nyugatot előkészítő éveknek: sok, azóta klasszikussá vált írónk tőle nyert ösztönzést, merített írásaiból saját művészi kibontakozásához. Ha más nem is történt volna vele és körülötte, pusztán csak annyi, hogy egy egész irodalmi nemzedék kibontakozását segítette, akkor is elismerésre kellene késztetnie a kései utókort.
    De történt más is. Ez saját könyveibe van foglalva, csak forgatnunk kellene őket, szemünk, tekintetünk megértő figyelmével. Hogy lappangó érdekességét újra fölfedezzük.