Aztán katona voltál-e? – kérdezte hamisan felém sandítva, tiborcos harcsabajszát simogatva. Majd nemleges válaszom után:
   Aztán trippered volt-e? – én megint megráztam a fejem.
   Akkor te nem is vagy férfi! – csattant fel őszinte felháborodást és megvetést tettetve. Én is mintha már kezdtem volna szégyellni, hogy nem, de hát...      Később elárulta, ő sem volt egyik sem: katona a süket jobb füle, tripperes a mértéktartó és óvatos természete miatt. A beavató kérdéseket ő is valamely hajdanvolt atyai jóbarátjától örökölte, olyasfélétől, amilyenné ő vált azután az én számomra.
   Mivel tréfáját kellően erőteljes és hosszantartó nevetéssel díjaztam, megenyhült: adott a borából, csak egyet kért cserébe: ha leugrom Pestről, hozzak el neki bizonyos könyveket, mert Tatabányán nem jut hozzájuk. Belecsaptam reszelős tenyerébe, és onnantól minden második vasárnap fölcaplattam hozzá a szőllejébe, egyik kezemben egy ötliteres demizsonnal, másikban Camus-, Proust-, Faulkner-, Amado-kötetekkel, mikor mit kért. Így üzletelt ifj. Stróbl Gedeon, aki már nem volt ifj., mert az id. Stróbl régen meghalt, és akinek nem volt ugyan sok pénze, mégis a leggazdagabb ember volt Bánhidán, mert olyan bora volt, mint senki másnak, a bor pedig számtalan barátot szerzett neki, és olyan kapukat nyitott ki előtte, amelyek az átlagember számára akkoriban rendszerint csukva maradtak.

Sok mindent tanultam Stróbli bácsitól. Tőle tanultam meg a bort. Hogy bárki bármit mond, borivás közben nem eszünk. (Vagyis ebédhez vacsorához nem dukál a bor, mert a borivás nem lehet a fogások kísérője, az maga egy külön fogás.) Azt is tőle tudom, hogy a borhoz sosincs korán. Már délelőtt fel szokott hajtani egy-két deci zenitet, hol tisztán, hol szódával, de sosem ízlelgetve, hanem csak azért, hogy felgerjessze az étvágyat az ebédhez. Tőle tanultam meg, hogy rosét nem rossz termésű vörösből készít az ember, hanem a legkiválóbb szőllejét teszi bele, mert minden borfajtánál könnyebben borul fel a harmóniája, s hogy rosét enyhe nyári délutánokon, diófa alatt kell fogyasztani, a kellőnél némiképp alacsonyabb hőfokra hűtve, hogy páráival nyugalmasra színezze a baráti beszélgetéseket. Azt is tőle tudom, hogy a rizlingnek mindig ideje van, és a legjobb, ha minden pohár után elrágcsálsz egy-két diót (neki papírhéjú, nagy szemű diót termő fája volt, mely az óvatlan vendéget időnként fejbe kapta a teraszon ültében). S hogy este már ne igyál fehéret, mert nyugtalan lesz az álmod, igyál inkább nagy vöröseket, mert a vörösbortól való részegség semmihez nem fogható: nem örvénylik tőle a fő, nem kavarog, nem szédül. A vörösbor szép gyengéden, mégis erőteljesen húz lefelé, a Föld középpontja felé, s hogy ez azért van, mert a vulkanikus talajon nevelt borszőlő magába szívja az ásványokat, melyek még a borban is szeretnének visszajutni oda, ahonnan jöttek. És még sok minden mást. Olyasmiket, amiket egy fiú az apjától megtanulhat.

Mind közül a nyáresték voltak a legszebbek. Nyolc óra tájt érkeztem hozzá a demizsonnal és a könyvekkel. Tudtam, ilyenkor már végzett az utolsó fél liter roséval, s lassan hozzákezd az első fél liter vöröshöz. A munkát is letette ilyenkor („Holnap is lesz nap”), a kerti slaggal lemosta cigánybarna bőréről a verejtéket, fehér inget húzott, de nem gombolta be, és kiült a diófaággal fedett teraszra, a cementből és izzadtságból épített város, Tatabánya felé nézelődve, mintha csak toszkánai birtokos gyanánt nyugtázná szelíd domborzatú szőlőültetvényeit. Stróbli bácsi birtoka nem volt több kétezer négyszögölnél, mely szőlőkordonokkal, egy pazar présházzal és néhány mintaszerűen ápolt és hálásan termő gyümölcsfával volt zsúfolt, s ahonnan, ha az ember kicsit kitekerte a nyakát, látta a vértesi Turul fenséges szobrát, melynek vészterhesen imbolygó testébe, annak hasán keresztül, gyakorta másztunk be, mezítlábas utcakölykökként, mintegy repülőbe, várván, mikor emelkedik el a földtől, persze hasztalan. 
    Ilyenkor, mikor megérkeztem, ifj. Stróbl Gedeon felpattant fonott nádfoteljéből, elém sietett, elvette a demizsont (a könyvekre még csak rá sem pillantva, gyanúsan rá sem pillantva), leszaladt a pincébe és szakszerű arckifejezést öltve levette nekem azt az öt litert az éppen megkezdett hordóból. Hamar és kapkodva, mégis elegánsan és precízen végezte el ezt a műveletet, és nem telt belé öt perc, már a teraszon kortyolgattunk. Amilyen gyanúsan nem tekintett a könyvekre, míg ki nem mérte a bort, olyan mohón vetette most rájuk magát. Egyik kezében a poharat nyugtatva, másikban a nyitott könyvet fogva, kivirult arccal vitte a prímet diskurzusainkban, melyek a legutóbb hozott könyveket voltak megtárgyalandók. Ez idő tájt szoktam hozzá, hogy minden könyvből kettőt vegyek, egyet Stróbli bácsinak, egyet nekem, nehogy lemaradjak mellette, és szégyent valljak éjszakába nyúló beszélgetéseink során, s kiderüljön, én magam nem olvastam a szóban forgó művet. Még ma is rajtakapom magam, hogy kettesével emelem le a bolti polcról a könyveket. Ilyenkor szomorúan teszem vissza a második, fölöslegessé vált példányt. De ha érzem, hogy ez Stróbli bácsinak is tetszene, megveszem, s elajándékozom valamelyik „első kategóriás barátomnak

Ez az ember a szeszek bűvöletében élt. Bort inni számára olyan természetes volt, mint levegőt venni. Barátait is az alapján kategorizálta, hogy milyen bort érdemelnek. Voltak „első kategóriás barátai”: ők rendszerint saját rizlingjét, egri leánykáját kapták, vagy az ország egyéb vidékeiről származó, kifürkészhetetlen üzletek folytán nála összegyűlt különféle fajtaborokat. Voltak második kategóriás barátai, afféle „betérők”, számukra a kevésbé becses, de még mindig rangos borokat tartogatta, s voltak afféle „gyüttmentek”, így a papok és a tanácsi emberek, akiket inkább elriasztani szándékozott, mintsem odaszoktatni. De nála még e gyüttmentek is úgy érezhették, hogy államelnököknek kijáró vendéglátást és borokat kapnak, mert ifj. Stróbl Gedeon olyan hírnévnek örvendett Bánhidán, hogy ha ő egy borra azt mondta, hogy jó, azt senki nem merte kétségbe vonni. 
    De nem csak a borairól és tiszteletre méltó egyéniségéről volt híres, hanem kiváló pálinkáiról is. Dúsan termő szilvafájának, körtefájának, buja barackfájának terméséből bár sosem evett belőlük egy falásnyit sem, azok legjavát (s nem a hulladékgyümölcsöt), s persze a törkőt, ha szezonja volt, átvitte a szomszédba, a Fuchs Toncsihoz, pálinkának lefőzni. A Stróbl-Fuchs-féle pálinkának arany ára volt Tatabányán, mely minden hivatali ajtót szélesre tárt, s ha Stróbli bácsi megjelent valahol egy fél literes üveggel e pálinkából, még a Vörös-tenger is megnyílt előtte. Így jutott – nem hogy az Erőmű tövében fekvő, Határ utcai – házába telefon, de még a présházban is ott feketéllett a tárcsás, ebonit készülék, s persze, valahogy a kétütemű kombi Trabantot is korábban kapta meg, még a Határ utcai szomszédnál is, aki pedig művezető volt az Erőműben. A Trabanttal aztán nagy felfordulást is okozott az akkor még szerény tatabányai forgalomban: kissé szórakozott ember lévén elfelejtette visszavenni az indexet, vagy éjféltájt hazafelé tartva, nagyvonalúan nem hagyta magát zavartatni olyan apróságok miatt, hogy aznap már vagy három liter bort gallér mögé küldött. Sose felejtem el Jancsi bácsit, a Trabantok mágusát, akihez ifj. Stróbl rendszeresen cipelte a kocsit, ha valami baja volt – márpedig az mindig volt, tekintettel Stróbli bácsi sajátos vezetési stílusára. Jancsi bácsi, aki fél szemére vak volt, jól megértette magát Stróbli bácsival, aki meg fél fülére süket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy rendszeresen átvágja az öreget, aki persze mindig borban vagy pálinkában fizetett. Ez volt talán a hiba, mert Jancsi bá’ annyira elszemtelenedett, hogy ha netán hozzá került a kocsi, egy idő után direkt újabb hibákat rakott bele, csakhogy kieszközöljön egy újabb adag szilvát vagy barackot. Mindazonáltal Jancsi bácsi mágus volt, ami a Trabantokat illeti, az olyan szépséghibáktól eltekintve, hogy nála az alvázvédelem kimerült abban, hogy fáradt olajjal végigkente a Trabant hasát. Ilyenkor hetekig tocsogott a kocsiban a szőnyeg, és a mai napig nem tudom elfelejteni azt a jellegzetes gyári Trabantszaggal keveredett fáradt olajszagot, amit Stróbli bácsi kocsijában szívtam magamba alkalomról alkalomra. 
    Ami a szeszeket illeti, volt még a kertben jó néhány ribizlibokor: termésükből gyakorta készített ribizlibort, de az ilyesmit csupán komolytalan nyári hűsítőnek tartotta, még bornak sem igen akaródzott neki nevezni az italt, inkább ribizliszörpnek titulálta.
    Nagy fájdalmára a vörösbortermelés nem igen ment neki, apjától, id. Stróbl Gedeontól csupán a fehérborok művészetét tanulta el. De azért nem szenvedett hiányt vörösekből, sőt, egyáltalán egyetlen fontosabb fajtából sem. Az egész országot behálózó ismeretségei révén ugyanis mindig hozzájuk jutott valahogy. Időnként megjelentek borbarátai a Mecsekből, Villányból, Egerből, a Tokajból, ötliteres demizsonokban vagy palackokban hozva saját borukat, melyért Stróbli bácsi saját borával és szíves látással fizetett.
    Így terjedt szét ifj. Stróbl Gedeon rizlingjének híre, szerte az ország borkedvelői között, s így halmozta fel azt a páratlan nagyságú és csodálatos gazdagságú borgyűjteményt pincéjének „pincéjében”.
    Pincéjének pincéjében, igen, merthogy két rejteket is fenntartott rendes borpincéjén kívül, egyet a rendes, dongaboltozatos pince mögött (tudniillik a pincét harmadától keresztben befalazta, a kis bejárat elé pedig egy ormótlan kádat tolt fedezék és torlasz gyanánt), egyet pedig a hektós, két hektós hordók alá, ahová, ha jött a finánc, egy elegáns mozdulattal és egy furmányos szerkezet révén lesüllyeszthette hordóit, így aztán soha egyetlen fillér adót sem fizetett borai után. Egy idő után el is unta a hivatal, hogy Stróbli bácsihoz járjon ellenőrzésre (gondolom, azért ezt az unalmat Stróbli bácsi is táplálta alkalmanként egy-egy üveg szilvával vagy barackkal), így hát a rejtekhelyek az évről évre duzzadó borgyűjtemény szentélyévé léptek elő.   

Nagyon hiányoznak nyári estéink, a teraszon, a diófa oltalmában töltött borvirágos esték, melyeket felejthetetlenné tett a szertartásos hangulat, a makacsul és jólesően ismétlődő koreográfia, az irodalomról, írókról, művekről való beszéd, a borról szóló tanórák, anekdoták, és a háttérből, a rissz-rossz Supraphon-lemezjátszóból előtekeregő Duke Ellington-, Joe King Oliver-, Jelly Roll Morton-, Louis Armstrong- és Ella Fitzgerald-dalok, olykor Bartók-darabok, különösen a Concerto vagy Sztravinszkij, különösen az Ebony Concerto.
    Nagyon hiányoznak okos szemei, barázdás, cigánybarnára sült arca, hófehér-hullámos haja, Tiborcosan lekonyuló, hófehér bajusza. Csodáltam e hatvanéves ember irigylésre méltó izomzatát, napcserzette, vastag alkarját, a kigombolt ingéből, barna melléről előgöndörödő, hófehér szőrzetét, dionüszoszi karizmáját, férfias kisugárzását, amihez képest sohasem érezhettem magam igazi férfinak, annyival nagyszerűbb volt nálam, és mindenki másnál, akit valaha ismertem.

A szőlő volt a családja. És a borkedvelő és -értő férfiak százai, akik tisztelték őt és akiket ő is tisztelt. No meg, azt hiszem, én voltam a családja, élete utolsó bő évtizedében. És szégyellem magam, ahogy körülnézek szőllejében, melyet örökül hagyott nekem a présházzal, a pincével, párját ritkító borgyűjteményével és a felelősséggel, ami ezzel jár. Megrettent a gondolat, hogy egy ilyen nagyszabású életmű örökösévé lettem. Körbejárom a présházat, a puritán konyhát, a szűkös kis nappalit, a porlepte lemezjátszót, a szanaszét heverő lemezeket, a tornyokba rakott, kiolvasott, megtárgyalt könyveket, az Aradi Vértanúkról készült reprodukciót, a sarokban felállított kis laboratóriumot, kémcsöveivel, lombikjaival, megfejthetetlen rendeltetésű üveg- és fémszerszámaival, a diófa leveleivel vastagon borított teraszt, a napszítta nádszékeket, a rozsdálló lépcsőket. Lenézek a pincébe, megcsapja orromat az otthonosságot árasztó, savanykás levegő, sorra veszem a patika-tisztaságú, glédában álló eszközöket, lopókat, tömlőket, pálcákat, fakalapácsokat, fadugókat, egy mívesen faragott hordócsapot a falon, szomszédságában egy régi Olympus-naptárat, melyen meztelen hölgyek pompáznak változatos formájú mellekkel és burjánzó szeméremszőrzettel, immár századszor mélyülök el Stróbli bácsi ügyes ceruzarajzában, a „Szüreti idill”-ben, megsimogatom hasas hordóit, beletúrok cipőm orrával a homokos padlatba, és megrettenek mindettől.
    Ifj. Stróbl Gedeon csodálatos életműve mutatkozik meg előttem, teljes nagyságában, melyhez méltatlan vagyok, érzem gyenge vagyok, nem vagyok elég férfi. A bor életforma volt számára, és hogyan is lehetnék méltó erre az örökségre, ha egyszer annyira fájdalmasan más életformát folytatok.

Egyszer láttam csak sírni, amikor korán elhunyt feleségéről mesélt. Megpróbálom továbbvinni azt a derűt, azt a jóságot, ami ő volt. Mert a világnak derű kell és jóság kell. Ez kell a világnak, hogy meggyógyuljon – mondta. Meg Stróbli bácsi bora is kellene a világnak, hogy meggyógyuljon.
    Nem tudom végignézni, hogy szép lassan tönkremegy, elmállik, elvadul, szétporlik ez az életmű. Nem tudom végignézni, ahogy a gondos ápoláshoz, törődéshez szokott tőkék kétségbeesetten dülöngélnek, vadhajtásokat eresztenek, melyekkel néhai gazdájukat keresik-kutatják. Nem tudom végignézni, hogy egy dilettáns kéz zilálja össze a kertben uralkodó édeni rendet, márpedig ifj. Stróbl Gedeon kezei után minden kéz dilettánsnak számít. Az egyetlen módja annak, hogy megőrizzem művét olyannak, amilyenné az ő alkotóművészete varázsolta, ha emlékként őrzöm meg, lelkifurdalás nélkül, egészében, hűen az ő emlékéhez. És minden alkalommal, mikor felbontok egy palackkal, kiváló óborai közül – a legjobb társaságban, „első kategóriás barátom”, az ő emléke társaságában, felidézem azt a valószínűtlenül antik és gazdag kétezer négyszögölt, mely tán egyetlen szigete volt a Gerecse tövénél terpeszkedő Tatabánya környékének, ahol az ember igazán ember tudott lenni.
    És ezért, kizárólag ezért, ifj. Stróbl Gedeon birtokának csorbítatlan emlékéért indultam meg a dombnak felfelé, hogy lefektessem tőkéit, kivágjam szőllejét.
    Én pedig megpróbálom továbbvinni azt a derűt, azt a jóságot, ami ő volt. Mert a világnak derű kell és jóság kell. Ez kell a világnak, hogy meggyógyuljon.